8. fejezet - Kis lépések

 Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, amihez bár nem készítettem rajzot, mint az eddigiekhez, de ezúttal sem kép nélkül érkeztem.:)

A napokban ugyanis J.R.Ward közzétette a jövőre megjelenő FTT kötet borítóját, melyen egy számunkra igencsak fontos személy látható.:D Na, vajon kitaláljátok, hogy ki?:D

 A kötetről még annyit, hogy Qhuinn és Blay lesznek a főszereplői, az ő szerelmükről fog szólni. Remélem nem én vagyok az egyetlen, aki már tűkön ülve várja, hogy olvashassa hogyan találnak egymásra!:D:D

 Jó olvasást a fejezethez és várom a komikat!!:D

Hosszú ideig tartott, mire visszajutottunk a házba. A titkos alagúton mentünk – azon siettünk végig Rhage-dszel is korábban, de akkor nem tudtam alaposabban körbenézni. Na, nem mintha most tudtam volna. Qhuinn majdnem minden lépésnél felnyögött fájdalmában. Szívem szerint azt javasoltam volna, hogy forduljunk vissza és maradjon csak a gyengélkedőn, amíg teljesen fel nem épül, de süket fülekre találtam volna. Qhuinn önfejű és makacs volt. John és Blay pedig már megtanulták, hogy ne ellenkezzenek vele, mert az csak hiábavaló veszekedéshez vezet, aminek a végén úgyis ő győz.

Így végigszenvedtük mindannyian az utat, majd megkönnyebbülve felsóhajthattunk, mikor a fiúk végre vízszintesbe helyezték. Szemeit is alig bírta nyitva tartani, de azért felém nyújtotta a kezét. Habozás nélkül másztam fel mellé az ágyra, majd összefűztem az ujjainkat és lágyan simogatni kezdtem a haját.

- Itt vagyok – suttogtam. – Aludj csak.

- Ez finom – sóhajtott fel, és még inkább felém fordult, hogy jobban hozzáférjek a hajához. – Szeretem, mikor ezt csinálod – motyogta félálomban, és én akkor megfogadtam, hogy addig nem hagyom abba a simogatását, míg a karom tőből le nem szakad.

Miután Qhuinn ismét álomba merült, John és Blay az ajtó felé indultak, hogy magunkra hagyjanak minket, de megállítottam őket.

- Szeretném, ha itt maradnátok velünk – mondtam nekik, mikor kérdő pillantással visszafordultak. – Ha magához tér, örülni fog, hogy láthat titeket – tettem hozzá, mielőtt még tiltakozni kezdtek volna. Nem akartam, hogy úgy érezzék, kisajátítom a barátjukat. Úgy gondoltam képesek leszünk osztozni rajta – bár Blayjel nem volt könnyű dolgom, mert ő pontosan ugyanazt akarta, amit én.

John hezitálva nézett vörös hajú barátjára. Ő is tudott arról, hogyan érez Blay, és inkább rábízta a döntést ebben a kérdésben. Egy fél pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd a fiú alig láthatóan bólintott és odasétált az egyik fotelhez. John a másikat vette birtokba.

Óvatosan elhelyezkedtem Qhuinn mellett: az ágy háttámlájának dőltem és felé fordultam, hogy lássam minden rezdülését. Hiába biztosított róla Jane, hogy rendbe fog jönni, addig nem tudtam elhinni, míg a saját szememmel nem látom. Valahogy elképzelni sem tudtam volna már az életemet Qhuinn nélkül. Ami nem csak azért volt furcsa, mert alig ismertem, hanem mert nem is a saját világomban voltam, hanem egy valóra vált meseországban. Eszembe jutottak az Őrző szavai, miszerint meg kell találnom az utamat… De mi lesz, ha megtaláltam? Akkor haza kell mennem – válaszoltam meg a saját kérdésemet gondolatban. Csakhogy én már nem voltam benne olyan biztos, hogy szeretnék-e hazamenni. Nem mondom, hiányzott az otthonom, az öcsém és a barátaim, de az alatt a rövid idő alatt, amit addig ott töltöttem a testvériség világában, megszerettem őket is. Így a szívemben valóságos zűrzavar támadt, ha eszembe jutott életem legnagyobb fejtörője.

Halk horkolás hangzott fel a szoba másik végéből, aminek John volt a forrása. Fejét hátravetette a falhoz, szája nyitva volt és úgy aludt, mint a bunda. Nyilván nem sokat aludt előző éjjel, vagyis nappal. Ahogy vesszük.

Blay viszont fent volt. Megrögzötten bámulta a saját cipőjét. Zavarba jöttem tőle, hogy csak mi ketten vagyunk ébren. Éreztem, hogy a beszédkényszerem kezd működésbe lépni. Nem bírtam elviselni a kínos hallgatásokat, ilyenkor mindig fecsegni kezdtem mindenféléről, hogy kitöltsem az üres helyeket. De nem volt mit mondanom neki, tekintve, hogy épp utált, mert elvettem tőle azt, akit szeretett.

- Sajnálom – szaladt ki a számon önkéntelenül. Meglepetten emelte fel a fejét. – Hogy fájdalmat okozok neked – tettem hozzá halkan, nehogy felébresszem az alvókat.

- Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá Blay sokkal halkabban, mint szerette volna. Láttam rajta, hogy ha tehetné, olyan intenzitással torkolt volna le, hogy nem álltam volna meg a lábamon.

Megvolt az esélye, hogy meg fogom bánni, de úgy gondoltam, ennél rosszabbra már nem fordulhat a kapcsolatunk, tehát nem adtam fel.

- Tudom, mit érzel iránta – ejtettem ki a szavakat lágyan. Azt akartam, hogy tudja, nem ítélem el az érzelmei miatt, mégis dühösen villantak fel a szemei. Nem akartam látni ezt a gyűlölködő pillantást, ezért visszafordítottam az arcom Qhuinnre. – Nem ő mondta el – tettem hozzá. Valójában persze Qhuinn volt, de ő csak eszembe juttatta, amit már úgy is tudtam.

Úgy láttam nem fog reagálni, ezért folytattam.

- A könyvekből tudom, amiket rólatok olvastam.

- Miért mondod el ezt nekem? – sziszegte összeszorított fogakkal.

- Mert szeretném, ha jóban lehetnénk – válaszoltam. – Qhuinn-nek fontos vagy. Nekem pedig ő a fontos, ahogy neked is. A szerettem szerette pedig a szerettem.

A halk kuncogásra felkaptam a fejem. Blay szemében ezúttal nem láttam dühöt, annál több nevetést.

- A szerettem szerette a szerettem? – kérdezte halkan. – Ezt az ellenségem ellensége a barátomból szedted?

- Aha – bólintottam mosolyogva.

- Jó szöveg – vágta rá.

Mivel már jóval oldottabb volt a légkör közöttünk, úgy gondoltam, elmondhatok neki valamit, amit már régóta szerettem volna.

- Blay… - kezdtem feszengve. Szemöldökeit összehúzta ugyan, de tekintete érdeklődő volt. – Mikor az alantasok megtámadták a házatokat… - láttam, hogy megfeszülnek az izmai és elsötétülnek kék íriszei. Nem lehettem benne biztos, hogy az emlék hatására, vagy azért, mert tudja hová akarok kilyukadni, de azért folytattam. – És visszajöttetek ide. Mikor Qhuinn bekötözte a sebeidet az orvosi szobában… - Most már tényleg úgy ült, mint aki karót nyelt. – Én szurkoltam nektek – mondtam.

- Tessék? – kérdezett vissza, mint aki biztos benne, hogy félreértette. Akkor ott, az elsősegély szobában, Qhuinn megcsókolta Blay-t, bár ennél több nem történt közöttük.

- Örültem volna, ha összejöttök Qhuinn-nel – mosolyogtam rá.

- Miért?

Olyan döbbentnek tűnt, akár egy kisgyerek, akinek épp azt próbálják beadni a szülei, hogy a Mikulás nem létezik.

- Mert szerintem összeillenétek. És azt akartam, hogy boldogok legyetek. Főleg te, mivel olyan… szemét módon beolvasott neked, mikor eljött tőletek.

Az valóban megható volt. Qhuinn egyszerűen a szemébe mondta a barátjának, hogy tudja, mit érez iránta, és hogy nem akar vele találkozni többé. Képletesen értve megforgatta a srác szívében a tőrt. Persze mindezt azért, hogy óvja. Qhuinn nagy bajba került, amivel nagyon könnyedén magával ránthatta volna Blayt is, ezért mindent megtett azért, hogy megszakítsa közöttük a kapcsolatot.

- De… - nyögte kerek szemekkel Blay. Nem találta a szavakat, így jobbnak láttam kisegíteni őt.

- Nem zavart, hogy fiúk vagytok – jelentettem ki. – Nincs bajom a melegekkel.

Egy pillanatig csend volt, aztán Blay megköszörülte a torkát.

- Kösz – motyogta. – De tudod, mi nem illünk össze Qhuinn-nel.

- Miért? – lepődtem meg ezúttal én.

- Mert én nem tudtam kihozni belőle azt, amit te igen – válaszolta. – Te jobb emberré tetted. Már nem az a vagánykodó fickó, aki volt. Az életőri kinevezése után is megkomolyodott, nem mondom, hogy nem, de tegnap óta mintha teljesen kicserélték volna. Alig ismerek rá. És meg kell mondjam, jó hatással vagy rá. Úgy látom most már valóban felnőtt.

Szemeimet elfutották a könnyek. Nem gondoltam volna, hogy valaha ezeket a szavakat fogom hallani, pláne nem Blay szájából.

- Köszönöm – suttogtam rekedten.

- Csak az igazat mondtam – rántotta meg a vállát, de azért láttam rajta, mennyire nehéz neki a kialakult helyzet. Szerelmes volt valakibe, aki nem viszonozta az érzéseit, legalábbis nem olyan intenzitással, mint ahogy ő akarta.

Ezután ismét csend telepedet ránk, de ezúttal már nem bántam. Jólesett kifacsart lelkemnek a békesség. És örültem neki, hogy most már nem kell majd Blay morcosságát elviselnem. Ha jól értettem a szavait, valahol a szíve mélyén örült neki, hogy Qhuinn-nel vagyok. Már ha mi most együtt voltunk egyáltalán. De nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy igen. Furcsa volt úgy gondolni magamra, mint aki párkapcsolatban él. Hiszen sosem volt batárom. És ez olyan dolgokat vonzott maga után, amikre nem álltam készen. Mint például a szex. Az túl nagy lépés lett volna számomra, ahogy az is, hogy elmondjam az érzéseimet Qhuinn-nek. Még senkinek sem mondtam, hogy szeretem, csak az öcsémnek. A szüleimmel nem voltam olyan viszonyban, hogy az érzéseimről beszéljek velük, vagy akár szóban is kifejtsem azokat. Szerettem őket az igaz, de sosem mondtam nekik. Bár ők se nekem…

Qhuinn megpróbált az oldalára fordulni, de a fájdalomtól felnyögött és kinyitotta a szemét.

- Corie… - suttogta alig érthetően.

Azonnal odahajoltam hozzá és puszit nyomtam a homlokára.

- Itt vagyok.

A szemem sarkából láttam, hogy Blay feszülten figyel, akárcsak John, aki felébredt Qhuinn nyögésére.

- Jól vagy? – kérdezte akadozó nyelvvel, bár a tekintete mintha éberebb lett volna, mint korábban. Reméltem, hogy ez már a gyógyulás miatt van.

- Ezt nekem kellene kérdeznem tőled – mosolyogtam rá, hogy lássa, minden rendben van velem. – Itt vannak a fiúk is – intettem a fejemmel a szoba másik felébe, mire mindketten felpattantak. Örültem neki, hogy itt maradtak, Qhuinn arca azonnal simább lett, hogy meglátta őket.

- Hello srácok.

- Szia, nagyfiú – vigyorgott rá Blay, John pedig intett a kezével. A jelbeszéd most még alighanem meghaladta volna Qhuinn képességeit.

- Jó, hogy itt vagytok – mosolyodott el Qhuinn, aztán visszafordult felém. – És jó, hogy te is itt vagy, Kicsim.

Oh… Jólesően megdobbant a szívem a becenév hallatán. Valahogy mindig is szerettem volna, ha valaki így szólít, mert ez számomra sokkal inkább kifejezőbb volt, mint bármelyik másik kedveskedő becenév.

- Aludj! – suttogtam. – Mindig melletted leszek, mikor felébredsz – ígértem.

Ismét simogatni kezdtem a haját, miközben a fiúk visszaültek a fotelbe és ezúttal mindkettőjüket legyűrte a fáradtság, de engem nem. Ébren tartott a tudat, hogy kényeztethetem Qhuinnt, még akkor is, ha aludt közben.

Az elkövetkező órákban minden testvér tiszteletét tette a szobában, bár nem tudtak beszélni Qhuinn-nel, ahogy a srácokkal sem. Azon viszont meglepődtek, hogy ők is ott maradtak velünk. Azt hitték kettesben akarok majd maradni Qhuinn-nel.

- Ők a testvérei – ismételtem el mindannyiszor. – Itt a helyük mellette.

Meglepettek voltak a szavaimtól, de bólintottak. Igazam volt. Ők hárman olyanok voltak akár az ikrek. Leszámítva Blay érzéseit Qhuinn iránt, de azt nem számítottam hozzá a kapcsolatukhoz. Tudtam jól, hogy nem hagynák el egymást semmiért, és nem létezik olyan dolog, amit meg ne tennének egymásért.

O*o*o*O

- Elég gyorsan gyógyulsz – mondta Jane miután átkötözte a sebet. Figyeltem, ahogy szakszerűen leveszi a kötést, majd másikat tesz rá. Látszott rajta, hogy nagyon gyakorlott, ezért örültem neki, hogy Qhuinn az ő kezeiben van.

- Az jó – fintorodott el Qhuinn.

Mielőtt Jane megjelent volna, John lement a konyhába valami kajáért, Blay hozott neki egy pohár vizet a fürdőszobából, én pedig megitattam és megetettem. Igazi csapatmunka volt, ami megkönnyítette a helyzetemet, hogy mellette maradhassak, mert igényelte a közelségemet. Akárhányszor felébredt, a nevem volt az első szava. Mindig engem keresett. Éppen ezért nem akartam elmozdulni mellőle egy pillanatra sem.

- Olyan vagy, mint egy király – vigyorgott rá V, aki Jane-nel együtt érkezett. – Ketten is lesik a kívánságaidat, kiszolgálnak és még háremed is van – intett a fejével felém.

Jane megforgatta a szemeit, míg nekem a lélegzetem is elállt. Most komolyan viccelődött velem? – tűnődtem el, de az arcán feltűnő vigyor meggyőzött róla, hogy nem álmodtam.

- És még királynak is szívdöglesztő vagyok, igaz, Corie? – nevetett rám Qhuinn, amitől azonnal oldottá tette a helyzetemet. Sokkal jobb színben volt. A sebe se vérzett már, bár elég csúnya volt.

- Aha – vigyorogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára.

- Jól van, akkor hagyjuk magára őfelségét és háremhölgyét – mondta a fejét csóválva Jane. Megragadta Vishous karját és kihúzta maga után az ajtón.

- De semmi rosszalkodás, fiatalok – kiáltott vissza V. – A sebednek még gyógyulnia kell.

Fülig vörösödtem azonnal. Nagyszerű, hogy V végre nem haragudott rám, bár azt sem tudtam, hogy eleinte mi baja volt velem; erre most hallgathattam a beszólásait. Csöbörből vödörbe…

- Hé haver, rád férne egy zuhany – jegyezte meg Blay, mikor ismét négyen maradtunk.

- Na ja – helyeselt Qhuinn és megpróbált felülni.

- Várj, segítek – ajánlottam azonnal, mire hitetlenkedve nézett rám. – Mi van? – kérdeztem.

- Te akarsz segíteni? – kerekedtek ki a szemei.

Bólintottam. Nem értettem hová akar kilyukadni.

John füttyentett egyet, mire mindannyian rá kaptuk a tekintetünket. Mutogatni kezdett, amit aztán Blay fordított le nekem.

- Azt mondja, majd mi segítünk neki. Neked egy kicsit nehéz lenne, tekintve, hogy mekkora.

Be kellett látnom, igazuk volt, de szerettem volna segíteni én is.

- Igazuk van – mondta Qhuinn is. – Kilapítanálak, ha véletlenül rád esnék, és nem szeretnélek összetörni.

- Oké – morogtam beletörődve a vereségbe. – Addig átmegyek a szobámba átöltözni.

Még mindig az előző napi ruhám volt rajtam

- Utána itt találkozunk – jelentette ki Qhuinn. Nem akarta, hogy tovább legyek távol, mint ami muszáj. Aranyos volt.

- Itt leszek, mire kijöttök – ígértem, aztán már szaladtam is ki a szobából át az enyémbe. Lecibáltam magamról mindent, aztán pizsamába bújtam. Már elmúlt fél tíz, délelőtt. Rendesen benne jártunk a vámpíréjszakába. Vicces volt így belegondolni.

Mikor végeztem, ígéretemhez híven visszamentem Qhuinn szobájába. A fürdőszoba ajtaja csukva volt, hallottam a zuhany hangját. Reméltem, hogy minden rendben van odabent. Qhuinn már sokkal jobban volt az igaz, és a fiúk is figyeltek rá abban biztos voltam, mégis aggódtam érte.

Míg várakoztam, gondoltam megigazítom az ágyat, de helyette inkább arra jutottam, hogy lecserélem az ágyneműt, mert véres is lett, meg Qhuinn is beleizzadt alvás közben. Nem akartam kutatni, de azért odamentem a gardróbhoz és alaposan szétnéztem tiszta ágyneműt keresve. Rengeteg fegyvert találtam, és a ruhák kilencven százaléka fekete volt. Meg sem lepődtem, hogy az első ágynemű-szett, ami a kezembe került, szintén igen férfias volt, a maga sötétkék árnyalatával. Elmosolyodtam. Ez volt Qhuinn. Le sem tagadhatta volna magát.

Gyorsan dolgoztam, hogy minél előbb elkészülhessek. Nem akartam, hogy várnia kelljen rám. Szerettem volna minél előbb ágyban tudni.

Épp mikor végeztem a párnával, hallottam, hogy elzárták a vizet, majd jó két perc múlva kinyílt az ajtó. Egyik oldalról Blay, a másikról John tartották az immár felfrissült és elfáradt Qhuinnt, aki csak egy boxeralsót viselt.

- Minden rendben? – kérdeztem. Felhajtottam a takarót, hogy minél előbb lefektethessék. Máshogyan nem tudtam segíteni. Jóleső sóhaj hagyta el a száját, mikor végre vízszintesben volt és még egy mosolyt is megeresztett felénk.

- Naná.

- Örülök – simogattam meg az arcát.

- Akkor mi megyünk is – szólalt meg mögöttem Blay. John egyetértően bólogatott.

- Kösz a segítséget, fiúk – mosolyogtam rájuk hálám jeleként, mire bólintottak.

- Igazán nincs mit – mondta Blay szintén mosolyogva.

Még meg kellett szoknom, hogy jóban vagyunk.

- Áthúztad az ágyat? – kérdezte Qhuinn, mikor egyedül maradtunk.

- Igen – mondtam. – A gardróbban találtam az ágyneműt, remélem nem baj – tettem hozzá várva a reakciót. Számítottam felháborodásra, tiltásra, hogy többet ne menjek a személyes cuccai közelébe, de egyiket sem kaptam. Hálás pillantást viszont annál inkább.

- Egyáltalán nem baj – válaszolta.

Jó lett volna beszélgetni vele, de tudtam, hogy még sok pihenésre van szüksége. Lassan simogattam nedves tincseit, mire szépen lecsukódtak a szemei és álomba merült.

O*o*o*O

Nem aludtam túl sokat és mikor becsuktam a szemem, akkor is valami félálom, fél ébrenléti állapotban voltam. Féltem, hogy ha teljesen elalszom, esetleg ráfekszem Qhuinnre, vagy bármilyen más módon okozok neki fájdalmat. És szerettem volna azonnal felébredni, ha valamire szüksége lenne. De nem volt. Egész nap mélyen aludt, még mindig a hátán fekve, mert másként nem tudott, de a fejét azért felém fordította.

Előbb keltem fel, mint ő. Egy ideig csak hallgattam az egyenletes szuszogást, aztán lassan felkeltem az ágyból, hogy szemügyre vehessem a könyvespolcot, ami a fürdőszoba ajtaja mellett állt. Égve hagytam az éjjeliszekrényen az olvasólámpát, hogy ha felébredek, lássam, mi van vele, így nem volt nehéz elolvasni a címeket. Nem volt túl sok könyv, sokkal inkább dvd-ék sorakoztam egymás után. Persze mindegyik akció volt, vagy horror, vagy thriller, vagy sci-fi. Sehol a Neveletlen hercegnő, vagy a Sztár születik, ami az én filmjeim között feltétlenül megtalálható otthon. Egy igazi férfi, egy harcos szobájában voltam, rá kellett végre ébrednem. Qhuinn nem volt gyerek.

Hátrapillantottam a vállam fölött, hogy ellenőrizzem, alszik-e még. Nem akartam felébreszteni. Szemei csukva voltak, légzése sem változott. Még mindig aludt, de nem voltam képes visszafordulni. Csak néztem az arcát, vastag nyakát, széles mellkasát, kockás hasát keresztben a kötéssel és a takarót, ami eltakarta előlem a többit. Igen. Qhuinn valódi felnőtt volt, aki felnőtt életet élt. Harcolt, klubokba járt, alkoholt ivott és szexelt. Nem is keveset, amennyire tudom. És megint annál a témánál lyukadtam ki, amivel nem tudtam mit kezdeni. Vágytam rá, de nem voltam kész. Vagy legalábbis nem akartam kész lenni. Félelemmel töltött el a tudat, hogy ilyen közel engedjem magamhoz. Hogy bárkit ilyen közel engedjek magamhoz. Attól nem féltem, hogy utána elhagy, mert láttam a szemében, hogy nem tenne ilyet. Kötődött hozzám.

De ahogy néztem a testét, felébredt bennem a vágy, hogy vele legyek. A testem elárult engem, akarta Qhuinnt, annak ellenére, hogy az agyam tiltakozott ellene. Nem tudtam mit kellene tennem.

Hogy eltereljem kusza gondolataimat, összeszedtem minden erőm és letéptem róla a tekintetem, hogy szemügyre vegyem a polc tartalmát. Ezúttal már a könyvekre koncentráltam. A harcművészetek lexikonja, A negyvenöt milliméteres, A lőfegyverek története, Dzsúdo A-tól Z-ig… Mind férfiaknak való volt, egyik sem érdekelt túlzottan, de azért leemeltem A harcművészetek lexikonját. Az tűnt a legígéretesebbnek az összes többi közül.

Visszamentem az ágyhoz és óvatosan becsúsztam a takaró alá. Várakozásommal ellentétben mégiscsak izgalmas volt. Az ókori görögök és rómaiak harcmodorával kezdődött, beleértve a gladiátorokat is, ami érdekelt, tekintve, hogy imádtam a történelmet. Annyira belemerültem, hogy alig vettem észre, hogy a mellettem fekvő ébredezni kezdett. Egy nagy ásítás viszont magára vonta a figyelmemet.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem azonnal.

- Remekül – válaszolta. – Azt hiszem teljesen begyógyult a sebem.

- Máris? – szaladt fel a szemöldököm a homlokom közepére. Tudtam, hogy a vámpírok gyorsan gyógyulnak, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.

- Aha – vigyorodott el, majd elkezdte leszedni magáról a gézt.

- Mit csinálsz? – fogtam le a kezét ijedten.

- Meg akarom nézni – vágta rá továbbra is nagyon jókedvűen.

- Talán előtte meg kellene várnunk Jane-t – mondtam mély meggyőződéssel. – Mégiscsak orvos…

- Ugyan már – legyintett. – Máskor is voltak sérüléseim. Nem lesz bajom attól, hogy leszedem ezt a vacakot.

Hittem neki, de az aggodalmam csak akkor múlt el valamennyire, mikor a segítségemmel leszedte a kötést és a saját szememmel bizonyosodhattam meg róla, hogy valóban összezáródott a kés nyoma. Ha ilyen ütemben gyógyul továbbra is, holnapra teljesen begyógyul – gondoltam elégedetten.

- Nagyon szép – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.

- És már nem is fáj – vágta rá, mire elmosolyodtam. Örültem neki, hogy már nem szenved. – Valami azonban nagyon hiányzik – szólalt meg tűnődve.

- Micsoda? – kérdeztem azonnal, elhatározva, hogy bármit is akarjon, akár a föld alól is, de előkerítem neki.

- Az, hogy az én szexi kis ápolónőm végre megcsókoljon – vágta rá kaján vigyorral. Most már legalább biztos lehettem benne, hogy tényleg jól van. Minden kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba.

Megadóan – mintha szívességet tennék neki – közelebb hajoltam hozzá. Nem késlekedett. Egy fél pillanattal később már a számra is vetette magát és kifulladásig el sem engedett. Miután kénytelenek voltunk levegő után kapkodva elhúzódni egymástól, hangos korgás vonta magára a figyelmemet.

- Éhes vagy? – kérdeztem azonnal és már ugrottam volna ki az ágyból, hogy leszaladjak a konyhába valami harapnivalóért.

- Hová készülsz? – kapta el a karomat Qhuinn, mire egy sikkantás kíséretében visszaestem a takaróra. Szerencsére elég puha volt, megúsztam zúzódás nélkül. Qhuinn már rám is gördült, de most közel sem olyan bensőségesen, mint legutóbb. Ezúttal félig mellettem feküdt, csak a felsőteste simult a mellkasomra. Arca alig egy centire volt az enyémtől.

- Hozok neked ennivalót – válaszoltam, miután ismét kaptam levegőt.

- Egy percre sem engedlek ki a karomból – vágta rá és gyorsan megcsókolt, mielőtt még tiltakozhattam volna. – Majd szólunk Fritznek telefonon, hogy hozzon fel valamit.

- De…

- Nincs de – vigyorgott rám. – Mit szeretnél enni?

Azzal már nyúlt is a vonalas készülékért. Tárcsázta a csillag gombot, aztán a négyest. Egy pillanattal később felvették a konyhában.

- Szia, Fritz – szólt bele Qhuinn elégedetten. – Megéheztünk egy kicsit…

Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem vagyok éhes, de Qhuinn nem vett róla tudomást.

- Aha… Igen… Tökéletes lesz, köszönöm – folytatta a beszélgetést teljes lelki nyugalomban. – Naná. És két sajtburgert dupla-dupla sült krumplival. Igen. Köszönöm, Fritz – mondta még, aztán visszatette a telefont a helyére.

- Remélem, nem rendeltél egy hadseregnyi kaját, mert én nem vagyok éhes – korholtam meg, amiért nem figyelt rám, mikor megpróbáltam ezt a tudtára hozni.

- Valóban? – esett gondolkozóba, de tudtam, hogy megint csak tréfál. – Mikor ettél utoljára?

- Könnyű kérdés… - kezdtem, aztán én is gondolkozóba estem, csakhogy én valóban eltűnődtem a válaszon. Egész nap Qhuinn mellett voltam, előtte meg a királynál voltam, azelőtt megint itt voltam Qhuinn-nél és csokifagyit ettünk. És akkor rájöttem. Azóta a reggel óta, hogy bekopogtam hozzá és ledugott a torkomon két kehely fagyit, mindössze azt a néhány falatot ettem, amit John hozott Qhuinn-nek, de nem volt hajlandó addig enni, amíg nem ettem belőle én is. Így nem volt más választásom, megettem egy fél szendvicset. Csakhogy annak már több, mint tizenöt órája…

- Na ugye! – vágta rá Qhuinn mindentudóan, mikor meglátta a szememben a felismerés szikráját. – Enned kell.

- Ahogy neked is! – mondtam határozottan.

- Ezért rendeltem rendesen mindkettőnknek – vigyorgott. Roppant büszke volt magára, nem is titkolta.

- És mit rendeltél a sült krumplin és a sajtburgeren kívül? – kérdeztem most már kíváncsian és korgó gyomorral. Amíg nem tudtam, hogy milyen régen ettem, egyáltalán nem voltam éhes, de amint tudatába kerültem, máris érezni véltem az éhséget.

- Majd meglátod – nyomta a számra fimon ajkait és addig el sem mozdult onnan, míg fel nem hangzott egy visszafogott kopogás az ajtón.

- Gyere! – kiáltott ki, de nem mozdult rólam. Testével odaszögezett, bármennyire is megpróbáltam kikászálódni alóla. Drasztikus módszerekhez persze nem folyamodhattam, ahhoz még túl friss volt a sérülése. Nem akartam, hogy pont miattam szakadjanak fel a hegek.

Oldalra fordulva láttam, hogy nyílik az ajtó és Fritz lépi át a küszöböt. Hihetetlenül zavarba jöttem, hogy ilyen félreérthetetlen helyzetben kell fogadnom a hűségest, de Qhuinn egyáltalán nem zavartatta magát.

- Jó estét úrfi és kisasszony! – mosolygott ránk az öreg. Szemmel láthatóan semmi kifogása nem volt a szeme elé táruló látvány ellen. Végülis, ha jobban belegondoltam, Qhuinn csak félig feküdt rajtam. Deréktól lefelé mellettem volt.

- Hello, Fritz! – vigyorgott rá Qhuinn.

- Jó estét! – tettem hozzá szintén jókedvűen. Megéreztem a letakart étel illatát és azonnal összefutott a nyál a számban.

Fritz mögött még három hűséges jelent meg. Nem tudtam a nevüket, bár láttam már őket a házban. Mindannyiuknál megrakott tálcák voltak, amiket a fal mellett álló kisasztalra tettek le.

- Megőrültél? – szaladt ki a számon önkéntelenül. – Képtelenség, hogy ezt mind meg tudjuk enni.

- Csak figyelj! – vágta rá, azzal felemelkedett rólam és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

- Ha bármire szükségük lenne még, kérem, szóljanak – mondta Fritz és mélyen meghajolt a többi hűségessel együtt.

- Köszönjük, Fritz – veregette meg Qhuinn a vállát.

- Jó étvágyat! – tette még hozzá az öreg boldog mosollyal az arcán, aztán maga előtt terelve a többieket elhagyta a szobát. Olyan gyorsak voltak, hogy alig volt időm utánuk kiabálni egy „Köszönömöt”.

- Gyere! – ült le Qhuinn az egyik fotelbe, engem pedig az ölébe húzott.

- Nem kellene inkább átülnöm oda? – kérdeztem aggódva, mire bűntudatot véltem felfedezni az arcán. Nyilván úgy gondolta, átlépett egy képzeletbeli határt, ami a testiséget illeti. Magyarázkodni kezdtem, mielőtt még végleg téves következtetésre jutott volna. – Úgy értem, még nincs huszonnégy órája, hogy megsérültél. Pihenned kellene.

Arca azonnal feloldódott. Gondtalan mosollyal csókolt meg.

- Kutya bajom, viszont éhes vagyok, ahogy te is – mondta, és levette az ételeket takaró burákat.

Elakadt a lélegzetem. Volt ott tejszínes, tésztás csirke, marha-steak, sajtburger, sült krumpli, és valami saláta. Most már biztos voltam benne, hogy Qhuinn-nek elmentek otthonról. Képtelenségnek tűnt, hogy mindent meg tudjunk enni. Minimum tíz embernek elegendő lett volna ez a mennyiségű étel.

És éppen itt volt a hangsúly: embernek. De mint tudjuk, Qhuinn nem volt az. Vámpírként jóval nagyobb étvággyal rendelkezett, mint a hétköznapi halandók. Míg én alig tudtam leerőszakolni a sajtburgeremet és a sült krumplim felét, addig Qhuinn simán végzett a marha-steakkel és a csirkével.

- Nem kéred a másik sajtburgert? – kérdezte, mikor lenyeltem az utolsó falatot.

- Meg is halnék, ha meg kellene ennem – vágtam rá. Már így is úgy éreztem, menten kipukkadok. – Edd csak meg nyugodtan. Meg a maradék krumplimat is.

- Nem fogom megenni azt, ami a tiéd – háborodott fel.

- Már megint jön a macsó vámpír-szöveg, hogy a férfinak kényeztetnie kell a nőt? – kérdeztem tőle vigyorogva.

- Ez nem csak szöveg – rázta meg a fejét. – Milyen férfi lennék, ha megenném az ételedet?

- És ha én már nem kérem? – húztam fel a szemöldökömet. – Úgyis ott fog maradni, aztán meg megy a szemétbe. Akkor már nem jobb, ha megeszed? Úgyis éhes vagy még mindig, vagy nincs igazam?

Erre már nem tudott mit mondani. Igazam volt. De mielőtt még neki kezdett volna, újra megkérdezte, hogy biztosan nem kérem-e. Nem kértem.

- Észrevetted, hogy Blay megváltozott? – kérdezte egy rövidebb hallgatás után.

- Igen – bólintottam. – Nem mondott semmit, míg a zuhanyzóban voltatok?

Kíváncsi voltam, hogy a hátam mögött megemlített-e vagy sem. Csak akkor voltak hatszemközt, máskor nem beszélhetett vele.

- Nem – rázta meg a fejét. – De sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint előtte. Meg mikor elmentek, mintha rád mosolygott volna. Furcsa…

- Nem az – vágtam rá. – Kicsit elbeszélgettünk, amíg aludtál.

- Miről? – lepődött meg.

- Rólatok – válaszoltam magától értetődően.

- Hogy-hogy rólunk? – húzta össze a szemöldökét aggodalmasan. Félt tőle, hogy belegyalogoltam a barátja lelkébe.

- Csak elmondtam neki, hogy tudom, mit érez irántad, meg hogy szeretnék jóban lenni vele.

- Elmondtad, hogy elmondtam neked? – kérdezte gondterhelten.

- Dehogy – ráztam meg a fejem. – Azt mondtam, hogy a könyvekből tudom, ami igaz is. Te csak eszembe juttattad. De téged egyáltalán nem említettelek.

- Köszönöm – nézett rám hálásan.

- Nincs mit – nyomtam egy puszit az arcára.

- És hogy fogadta? – faggatott tovább.

- Eleinte persze dühös volt, de aztán megenyhült. Elmondtam neki, hogy szurkoltam nektek, hogy összejöjjetek.

- Hogy mit csináltál? – döbbent meg. – Azt akartad, hogy Blay és én összejöjjünk?

- Aha – bólintottam vigyorogva. Sosem láttam még leesett állal, de nagyon cuki volt. - Szerintem aranyosak lettetek volna együtt – tettem hozzá.

- Ez komoly? – kérdezte hitetlenkedve. Bólintottam. – És most is ezt gondolod?

Szemei pimaszul megvillantak. Tudtam milyen válaszra vár, és nem volt okom nem megadni neki, amit akart.

- Nem – mondtam határozottan. – Egy percre sem engedlek ki a karomból – ismételtem meg az ő korábbi szavait, mire elégedetten elmosolyodott.

- Helyes válasz – azzal már csókolt is, mintegy jutalom gyanánt.