Szeretném felhívni minden idetévedő figyelmét, hogy a történet 18-as besorolás alatt áll, mind az erotika, mind a trágár kifejezések miatt.
Aki ismeri a testvériség világát, az nagyon jól tudja mindezt!:P

Ez ne szegje kedvét senkinek, olvassatok és komizzatok.:P Köszi!:)

2013. február 15., péntek

Visszatérés 4. fejezet - Igazság



Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. :)
Jó olvasást hozzá és kellemes hétvégét mindenkinek! :):)

Elkövetkező napjaimat azzal töltöttem, hogy Bella és Marissa felkészítését hallgattam az elittel való találkozásról. A két lány ugyanis az elitbe született bele - a vámpírok arisztokráciájába, ha úgy tetszik. Ott éltek közöttük, estélyekre jártak, felszínes beszélgetéseket folytattak és úgy tettek, mintha szeretnének közöttük lenni.
Csakhogy mindez hazugság volt.
- Az elitnek csak a látszat fontos – mondta sokadjára Bella. – Ha tökéletes a megjelenésed, a modorod, és nem pletykálnak rólad semmit sem, akkor nyert ügyed van. De amint felröppen egy apró hír, ha a frizurád nem megfelelő, vagy csak véletlenül kilátszik a melltartópántod, máris kiesel a kegyeikből.
- A visszatérés pedig gyakorlatilag lehetetlen – tett hozzá Marissa.
- Kösz, ez megnyugtató – húztam el a számat. Semmi kedvem nem volt mindehhez. Nagyjából ismertem én is a vámpírok előkelőségeit, és már előre rosszul voltam a találkozástól. Ameddig már alig maradt másfél hetem. Csodás…
- Tudom, hogy a hátad közepére sem kívánod ezt az egészet, de hidd el, szükséged van a felkészülésre.
Igen, tudtam, hogy Bellának igaza van, de attól még nem lett könnyebben elviselhető.
Bólintottam, hogy jelezzem, értem, miről beszélnek és folytassák, de közben csak az ölemben ülő Nallára koncentráltam. És miközben néztem azt a csöppnyi kis életet, rájöttem, hogy irigylem őt. Neki még hosszú évei voltak addig, míg mindezzel szembe kell majd néznie, de az én időm vészesen közeledett a végéhez. A végéhez, ami nagyszabású, puccos partit takart, ahol én leszek a díszvendég és az összes sznob engem fog vizslatni.
- Corie, figyelsz te ránk? – kérdezte Marissa, amivel visszarántott a valóságba.
- Igen, persze - vágtam rá automatikusan.
- Szerintem viszont teljesen máshol jártak a gondolataid – jegyezte meg kissé epésen Bella, mire elszégyelltem magam. Ők sem jókedvükből tartották nekem ezeket a fejtágítókat, hanem mert muszáj volt. Korábban ember voltam, abból is teljesen átlagos, így nem dobhattak be az oroszlánok elé felkészületlenül. És ők ketten meg is tettek mindent annak érdekében, hogy megálljam a helyem és ne hozzak szégyent se magamra, se pedig a királyi családra, melynek most már részese lettem.
- Sajnálom – mondtam lesütött pillákkal.
- Semmi baj – nyugtatgatott Marissa. – Nekünk sem könnyű közöttük, még így évek múltával sem. Elképzelni sem tudom, neked milyen nehéz lehet.
Nos, igen, akinek volt bármi fogalma arról, hogy min megyek keresztül, az Beth volt. Mielőtt megismerte volna Wrath-t és királyné vált volna belőle, ő is az emberek világában élt, mert nem tudta, hogy apja révén félig vámpír. Amikor végül átváltozott és hozzáment a királyhoz, ő is ott találta magát ezek között a vérszívók között – és ezt most nem vámpír mivoltukra értem.
- Nem volt könnyű az első találkozás – mondta nekem pár nappal korábban, mikor elkezdtük a „tréninget”. – Nehezen fogadtak el, mert csak félig vagyok vámpír, de nem tehettek ellene semmit sem. Wrath felesége vagyok, bele kellett nyugodniuk.
- Milyen gyakran találkozol velük? – érdeklődtem, bízva a kecsegtető válaszban.
- Amilyen ritkán csak lehet – mosolyodott el hamiskásan.
Ez azért adott némi okot a bizakodásra. Reméltem, hogy hébe-hóba majd én is kibújhatok a hivatalos megjelenések alól. Ám Marissa hamarosan porrá zúzta minden reményemet.
- Az elit tanácsa, melynek jelenleg Rehvenge az elnöke, minden hónapban összeül legalább egyszer, hogy megvitassák a főbb kérdéseket – mondta. – De ha a szükség úgy hozná, hó közben is találkoznak.
Ezek után részletes betekintést nyertem a tanács működésébe, felépítésébe. Annyi nevet hallottam gyorsan, egymás után, hogy esélyem sem volt megjegyezni őket, de Marissa megnyugtatott, hogy a fogadáson úgy is be fog mutatkozni mindenki és bőven lesz rá lehetőségem, hogy az agyamba véssem, ki kicsoda.
- Egyetlen probléma van csak – szólalt meg egy kisebb csend után Bella, melyet azzal töltöttek, hogy néma kommunikációt folytattak Marissával – nyilván rólam.
- Micsoda? – kérdeztem félve, mert egyáltalán nem tetszett, ahogy aggodalmasan néztek rám.
- Együtt élsz Qhuinn-nel, de nem vagytok házasok – mondta Marissa, mire leesett az állam.
- Tessék?
- Az arisztokrácia szemében ez egy bűnös kapcsolat, amit sohasem fogadnának el – magyarázta Bella.
- Hisznek a házasság szentségében és abban, hogy anélkül együtt élni, szentségtörés – vette át a szót Marissa.
- Bűn, ha úgy tetszik – tett hozzá Bella, hogy még jobban megérthessem.
- De hát ez maradi gondolkozás! – háborodtam fel. Még hogy bűn!
- Igen, az, teljesen igazad van, de attól sajnos még így van – fintorodott el.
- Nem tudom… – kezdte tétován Marissa –… nem gondoltatok még arra Qhuinn-nel, hogy… összeházasodjatok?
- Nem! – vágtam rá hevesen, és éreztem, hogy a szívem meglódul a mellkasomban. Egyrészt félelem öntött el ekkora elkötelezettségtől, másrészt izgatott lettem a gondolatra, hogy Qhuinn fele lehetnék. De mielőtt még hangot adhattam volna ezen kusza érzéseimnek, visszatámadtam. – Tizennyolc éves vagyok, a szentségit! Eszem ágában sincs férjhez menni még egy jó ideig.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak azzal elejét vehetnénk a pletykáknak – magyarázkodott barátnőm azonnal.
- Igen, Marissának igaza van – bólogatott Bella. – Ez az egyetlen, amin fogást találhatnának rajtad.
- És azzal mi van, hogy ember voltam? – szegeztem neki még mindig ellenségesen a kérdést.
- Azt nem fogják megemlíteni, mert maga az Őrző választott ki téged, ő maga indította el nálad az átváltozást, amire az első vámpírok óta nem volt példa.
- Értem – nyugtáztam kissé engedékenyebben, de az ötlet, hogy hozzámenjek Qhuinnhez, továbbra is vegyes érzéseket váltott ki belőlem. – Még nem került szóba közöttünk az esküvő, mióta visszatértem – mondtam egyszerűen, mintha csak magamnak jegyeztem volna meg.
- Oh – döbbent meg Bella. – Bocs, én csak azt hittem, hogy minél előbb el akar majd téged venni.
Marissa bólogatott, jelezve, hogy ő is ebben a hitben élt. Mi tagadás, én is.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Még nem kérte meg a kezem.
Hiába is próbáltam, a csalódottság ott motoszkált a hangomban, és azt a lányok és azonnal észrevették. Nem akartam látni szánakozó pillantásukat, amiért a férfi, akit szerettem, nem akarta, hogy hivatalosan is hozzá tartozzam, így elfordítottam a fejem az ablak felé. Belláék szobájában voltunk, az éjszaka kellős közepén jártuk, így az acélredőnyök fel voltak húzva, a sötét égen pedig olyan erősen izzott a fogyó Hold, hogy még a felkapcsolt lámpa mellett is tisztán lehetett látni.
- Mára szerintem elég volt ennyi – szólalt meg pár pillanattal később Marissa. – Holnap folytatjuk, rendben?
- Oké – csak ennyire futotta tőlem.
- Pihenj le egy kicsit! – mondta Bella, miközben átadtam neki Nallát. – Hagyd, hogy amit megtudtál, leülepedjen.
- Oké – ismételtem meg, majd visszamentem a szobánkba.

Qhuinn aznap este nem volt otthon. A visszatérésem óta most először ment ki az utcára harcolni, ami nekem épp kapóra jött. Bevackoltam magam az ágyunkba, összegömbölyödtem a takaró alatt és csak gondolkoztam.
Hiába tagadtam volna magam előtt, igenis nem hagyott nyugodni, amit a lányok mondtak. A könyvekből tudtam, hogy a körülöttem élő férfiak mind alig várták, hogy elvehessék feleségül a szerelmüket, ezzel ellentétben Qhuinn-nek látszólag eszébe sem jutott.
Csak azt nem értettem, miért?!
Hiszen szeretett. Tudtam, és éreztem is, hogy én vagyok az élete, akárcsak ő nekem. Akkor miért nem tette még fel azt a bizonyos kérdést? Miért nem akarta, hogy a fele legyek?
Nem találtam választ. Hiába törtem a fejem, hiába vettem számba minden lehetőséget, ami csak eszembe jutott, egyik sem volt elég meggyőző érv. Hiszen a korom nem volt akadály a részéről, erről már számtalanszor tanúbizonyságot tett, mikor ágyba bújt velem. A halandóságom sem állt már közénk, hiszen éppoly hosszú élet állt előttem, mint őelőtte. De akkor mi volt az oka???
Végül belealudtam a kavargó gondolatokba. Álmomban az előcsarnokban álltam, körülöttem tengernyi emberrel. Ott volt a ház összes lakója, még a hűségesek is tiszteletüket tették a jeles eseményen, valamint számtalan olyan ember, akit még sohasem láttam.
Fehér ruhám pihekönnyűnek tűnt, miközben Qhuinn mellett álltam, várva, hogy az Őrző összeadjon minket és hivatalosan is Qhuinn fele lehessek.
Éreztem, mennyire izgatott vagyok. A szívem dübörgött a mellkasomban, mert tudtam, hogy jó úton járok. Egyenesen haladtam a célom felé, melyet az Őrző tűzött ki nekem, ám mikor elkérdeztünk az „Akarod-e…” kezdetű kérdéshez, a környező világ sötétedni kezdett. Az fehér falak előbb csak fakóbbá, majd szürkébbé váltak, egészen addig, míg be nem feketedtek és mállani nem kezdtek.
Gyorsan kimondtam az igent, sietve, mielőtt elnyelt volna a sötét üresség, mely egyre csak közeledett, ám mikor Qhuinn került sorra, válasza felgyorsította az eseményeket.
- Nem!
Szavai tisztán csengtek még a fülsértő robajban is, mely körülvett minket és egészen a szívemig hatolt. Esküszöm, még soha semmi nem fájt annyira, mint az az egy szó. Nem akart engem, nem szeretett és ezzel elvett tőlem mindent.
Az utolsó pillanatban még éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, ahogy a végső elkeseredettség eluralkodott rajtam, majd a sötétség magába rántott, ezer darabra tépve a testemet.
Csuromvizesen, zihálva ébredtem fel. A szívem zakatolt a mellkasomban, a fejem lüktetett, szemeimet az elfojtott sírás égette.
Csak egy álom volt – nyugtattam magam gondolatban. – Csak egy rossz álom.
És mintha csak így lett volna megírva életünk forgatókönyve, kinyílt az ajtó és megjelent az a férfi, akit a világon a legjobban szerettem, és aki a legnagyobb fájdalmat okozhatta volna nekem bármelyik pillanatban.
- Mi a baj? – kérdezte köszönés helyett, és odasietett hozzám. Nem szerettem a munkaruháját: a fekete bőr nadrágot, a hosszú viharkabátot és a rengeteg fegyvert a testére erősítve, de ezúttal nem foglalkoztam vele. Odabújtam hozzá jó erősen és engedtem, hogy az elfojtott érzések felszínre kerüljenek végre. – Corie, az istenért, megijesztesz! Mi történt?
- Csak… rosszat… álmodtam… - hüppögtem a karjaiban továbbra is, miközben ő kedvesen simogatta a hátamat és nem is sejtette, hogy ő az oka mindennek.
Nagy sokára, mikor a légzésem már végképp megnyugodott és képes voltam értelmesen is beszélni, felemeltem rá a tekintetemet és kiböktem azt, amiről azt hittem, sosem fogja elhagyni a számat:
- Miért nem akarsz feleségül venni?
O*o*o*O
Qhuinn nagyon jól tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de azt hitte – abban reménykedett – hogy még nem most. Úgy gondolta, van még pár hónapja – netán éve -, mire Corie előáll a farbával és számon kéri.
Ehelyett azonban alig néhány nap után terítékre került mindaz, amiről Qhuinn nem akart beszélni.
- Hogy érted ezt? – kérdezte, remélve, hogy a lány nem veszi észre, mennyire nem tudja, hogyan mondja el neki az igazat.
- Tudod nagyon jól, hogy hogyan értem – válaszolta Corie, miközben kisimított a szeméből egy kósza tincset. A kecses mozdulat teljesen elkábította Qhuinnt. Kétségtelen, az ő nője volt a világ legtökéletesebb, legszexibb vámpírja. De vajon meddig mondhatja, hogy a nője??
Mivel nem tudta, mit feleljen, feltápászkodott az ágyról és a gardróbhoz lépett, hogy biztonságos helyre tegye a fegyvereit és levetkőzzön.
- Qhuinn! – szólította meg Corie türelmetlenül, ami nem lepte meg a fiút. Bár Corie csendesnek tűnt és visszahúzódónak, egyáltalán nem volt az. Főleg, ha egyszer már belekezdett valamibe. Éppen ezért Qhuinn biztos volt benne, hogy ezt most nem fogja megúszni, nem tudja majd elterelni a témát, bármennyire is szeretné. De még nem állt készen. És talán soha nem is fog.
De nem is ő lett volna, ha nem próbálkozik.
- Én sosem mondtam, hogy nem akarlak elvenni – mondta, miközben a helyére tette a két Heckler & Koch negyvenöt milliméteres automata pisztolyt, melyek azóta a barátai voltak, hogy John életőre lett.
- De azt sem mondtad, hogy el akarsz! – vágta rá hevesen.
- Hogy jutott ez most az eszedbe? – kérdezte, hogy tovább húzza az időt.
- Marissa és Bella mondták, hogy az elit bele fog kötni az együttélésünkbe, mert nem vagyunk házasok.
Hát persze!
Ezzel ő maga is tisztában volt, épp eleget törte rajta a fejét megoldás után kutatva, de nem jutott semmire. Hiszen az egyetlen jót azzal tehette volna, ha elhagyja a lányt és engedi, hogy olyan férfit találjon, aki méltó hozzá és aki nem hoz rá szégyent. De nem bírta megtenni!
- Corie – sóhajtott fel aggodalmasan. Nem fogja megérteni, ebben biztos volt.
- Mi a baj? – kelt fel a lány és odasietett hozzá, mikor látta, mennyire gondterheltek a vonásai. – Mond el nekem.
Qhuinn tudta, hogy eljött az idő, többé nem volt hová bújnia Corie elől. Két kezébe fogta az arcát és mélyen a szemébe nézett, miközben egymáshoz érintette a homlokukat.
- Annyira szeretlek téged – lehelte alig hallhatóan.
- Én is szeretlek téged – vágta rá Corie, de látszódott rajta mennyire nem érti a helyzetet.
- Félreértettél – mondta Qhuinn összeszedve az erejét. – Szeretlek téged, az életemnél is jobban, de igazad van. Nem foglak elvenni feleségül.
A szobában azonnal érezni lehetett a hőmérsékletváltozást. Corie ellépett tőle, összevonta a szemöldökét és egy cseppet sem próbálta leplezni a megbántottságát.
- És gondolom, van valami oka is, ugye? – kérdezte élesen.
- Igen – bólintott Qhuinn. – Van oka.
- Meg is tisztelsz vele, vagy maradjunk inkább ennyiben?
Qhuinn-nek fájt a lány ellenségessége, de tudta, hogy így fog reagálni. Ismerte már, akár a saját tenyerét, és azzal is tisztában volt, hogy nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja értetni vele a dolgokat.
- Corie, kérlek! – közelebb lépett hozzá, de a lány elhúzódott tőle.
- Tudni akarom, hogy miért! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Jogom van hozzá, ha már mindent magam mögött hagytam miattad!
- Igen, tudom – bólintott rá Qhuinn hevesen, s közben próbált uralkodni az érzésein, melyek mint a háborgó tenger, csapódtak egyik végletből a másikba. – Sok oka van, amiért nem vehetlek feleségül.
- Sok? – kerekedtek el a lány szemei. – Mégis milyen okok? Vámpír lettem érted, otthagytam a családomat, a barátaimat, az életemet! – ahogy sorolta, egyre jobban eluralkodott rajta a feszültség és úgy emelte feljebb és feljebb a hangját is. – Mégis mit kellene még tennem, hogy elég jó legyek neked?
Utolsó szavainál könnyek szoktak a szemébe, s bár próbálta titkolni és elrejteni, Qhuinn tisztán látta őket. Éppen ezt akarta elkerülni.
- Corie, Kicsim – lépett oda hozzá, és bár a lány tiltakozni akart, mégis a karjába vonta és magához szorította. Éreznie kellett az apró kis testet, melyet úgy ismert, akár a sajátját, s melyet istenített. – Semmit sem kell tenned. Te már így is tökéletes vagy, szerelmem. Nem te vagy az oka annak, hogy nem házasodhatunk össze, hanem én. Csakis az én hibám minden.
Ha eddig nem lett volna teljesen összezavarodva, hát ezek után végképp kavarogni kezdtek a lány fejében a gondolatok. Qhuinn is tudta, hogy értelmetlenül beszél, ezért felkapta Corie-t, majd miután leült az ágyba, a lányt az ölébe ültette és nem engedte ki a karjából.
- Nem értem, mit akarsz mondani – vallotta be Corie szipogva, de állta Qhuinn tekintetét és válaszra várt.
- Tudom, csak annyira nehéz elmondani mindezt – sóhajtott fel sokadik alkalommal. – Sosem akartam megnősülni – mondta aztán belekezdve a mesébe, melynek nem lehet happy end a vége. – Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert akartam. Nagyon is szerettem volna egyszer majd a szeretett nő nevét a hátamon hordani. De ahogy felnőttem és egyre jobban megismertem a világunkat, a szokásainkat és az előítéleteket, rájöttem, hogy sohasem tehetem ezt senkivel. Főleg nem azzal, akit szeretek. Márpedig téged szeretlek. Éppen ezért nem lehetsz a felem.
- Még mindig nem értem – szólt közbe Corie folytatásra ösztönözve.
- Engem kiközösítettek, Corie – mondta Qhuinn ezúttal érzelemmentes hangon. Már réges-régen beletörődött a sorsába. – Az elit egyértelművé tette számomra, hogy nem vagyok több egy genetikailag hibás senkinél, aki nem érdemel semmit sem az életben.
- De ez nem igaz! – háborodott fel a lány azonnal.
- Várj, kérlek, engedd, hogy befejezzem! – rázta meg a fejét Qhuinn. Ha már egyszer belekezdett, muszáj volt a végére is érnie. – Ha elvennélek feleségül, ha hivatalosan is a felem lennél, rád is ez a sors várna, és ezt nem vagyok hajlandó megtenni veled.
- De engem nem érdekel, mások mit mondanak! – tiltakozott Corie. – Engem csak te érdekelsz. Szeretlek, és elfogadlak, úgy ahogy vagy!
- Nem tehetem ezt veled! – rázta a fejét Qhuinn továbbra is. Előbb dobta volna oda magát az alantasoknak, akár egy darab húst, mint hogy kitaszított életre kényszerítse a szerelmét. – Te hercegnő vagy, az Őrzőnek nagy tervei vannak veled. Olyan élet áll előtted, amilyenről nem is álmodtál.
Corie szemei kikerekedtek, ahogy megértette a szavait. A szoba levegőjét megtöltötte a félelem csípős szaga.
- Te most… - kezdte a lány tétován, mintha ő maga sem akarná elhinni, hogy tényleg idáig jutottak. – Te most szakítani akarsz velem?
Qhuinn képtelen volt értelmesen válaszolni. Helyette csak letette Corie-t az öléből az ágyra, majd felállt és járkálni kezdett a szobában. A mozgás segített a gondolkozásban, mert elterelte a figyelmét a szívében éktelenkedő lyukra, mely másodpercről másodpercre egyre jobban mélyült és lüktetett, ahogy az elhatározása is szilárdabb lett.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, igen – mondta ki végül a fájdalmas szavakat, de muszáj volt megtennie. A lány többet érdemelt, mint amit mellette megkaphatott. Olyan férfit érdemelt, akivel bátran mutatkozhat az elit és bárki más előtt, olyat, aki teljesen neki tudja szentelni magát. De az nem ő volt. Nem elég, hogy egy senki volt a faj szemében, még John Matthew életőre is volt, ami azt jelentette, hogy az ő életében mindig a fiúnak kellett az első helyen állnia.
- Ezt nem hiszem el! – lehelte Corie. – Nem hagyhatsz el csak az arisztokrácia miatt.
- Értsd már meg! – Qhuinn úgy pördült meg a sarkán, mintha csak harcolna. Villámgyors mozdulat volt, amivel egy kicsit meg is ijesztette a lányt, de nem tudott uralkodni magán, akárcsak a hangján, mely keményen csattant a csendben. – Még a saját családom is hátat fordított nekem! Az anyám elkerült, amikor csak tudott, az apám még rám sem volt képes nézni! Soha nem foglak kitenni ennek téged! Te a király testvére vagy, a francba már!
- És ha összeházasodunk, te a király sógora leszel – világított rá a lány.
- Az nem változtatja meg a szemem színét! – vágott vissza Qhuinn.
- Engem nem érdekel a szemed színe! – kiáltott fel Corie végkép türelmét vesztve. – És Wrath-t sem érdekli, ahogy Beth-t és a többieket sem! Vedd már észre, hogy van családod, itt, ebben az házban, akik szeretnek téged és elfogadnak olyannak, amilyen vagy!
Qhuinn-nek még a lélegzete is elállt a lány kirohanásától. Attól meg még inkább, hogy igaza volt. Amikor „megölte” Lash-t, és azt hitte, hogy egy szál magában áll a világon, Wrath befogadta és mindent megtett érte, amit csak tudott. Igen, itt szerették őt, csakhogy ezen a házon kívül még volt élet. Ott volt a faj, melynek az Őrző szerint szükségük volt Corie-ra. De hogy fogadhatnák el őt, mikor egy ilyen senki a parancsolója? Hogy teljesíthetné be a végzetét mellette?
Nem, Qhuinn ezt egyszerűen nem kockáztathatta.
- Sajnálom – mondta őszintén.
- Ne mond ezt!
- Pedig így van – folytatta. – Sajnálok mindent.
Corie tehetetlenségében csak a fejét rázta. Nem akarta elfogadni, hogy ez valóban megtörténik velük, de nem volt más út. Nem tudta meggyőzni a fiút, mert Qhuinn egész életében tudta, hogy sohasem nősülhet meg, sohasem lehet gyereke, igazi családja.
Mivel nem tudta, mi mást mondhatna még, az ajtó felé indult, de mielőtt még kinyitotta volna, hátrapillantott a válla felett. A látvány, ahogy Corie összetörten állt közös ágyuk mellett, melyben oly sok boldog órát töltöttek, örök időkre az emlékezetébe égett. Most kapta csak vissza, de máris újra el kell veszítenie. Még a gondolat is fájdalommal töltötte el, de nem lehetett önző. A lánynak igaza volt, az elit megszólja, ha házasság nélkül él együtt valakivel. Meg kellett óvnia Corie becsületét, és ennek nem volt más módja, mint hogy elengedi. Minél előbb, hogy a lány tovább tudjon lépni és a feladatára koncentrálhasson.
- Sajnálom – ismételte meg korábbi szavait, majd elhagyta a szobát, s a lányt, aki a világot jelentette számára.

2013. február 1., péntek

Visszatérés 3. fejezet - Első napok



Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. :)
Jó olvasást mindenkinek és kellemes hétvégét! :):)
 
Bőven benne jártunk már a vámpíréjszakában, amikor felébredtem. A bőröm annyira érzékeny volt, hogy még a takaró érintését is alig bírtam elviselni magamon, arról már nem is beszélve, hogy az agyam megállás nélkül kattogott.
Vámpír lettem… Véglegesen és visszavonhatatlanul… És az életem is meghosszabbodott, már nem néhány évtizedben kellett gondolkodnom, hanem évszázadokban. A vámpírok ugyan nem éltek örökké, de még olyan jó hét-nyolcszáz év előttem állt, amit megoszthatok Qhuinn-nel.
Vajon lesznek gyerekeink? Összeházasodunk? Úristen! – nyögtem fel gondolatban. Tizennyolc éves vagyok, nem gondolhatok még ilyenekre. Vagy mégis? Nem! Határozottan nem!
Hogy véget vessek a belső csatározásnak, amit magammal vívtam, inkább Qhuinn felé fordultam és figyeltem, ahogy édesen alszik. Eltűnődtem rajta, hogy talán felébresztem, de inkább elvetettem a gondolatot. Túl sok mindenen mentünk keresztül, túl sok olyan dolog történt, amit ki kellett pihennünk és inkább hagytam aludni. Bár én már képtelen lettem volna visszaaludni. Ennek legfőbb oka az volt, hogy már megint éhes voltam…
Óvatosan felkeltem az ágyból és magamra kapva a köntösömet, kisurrantam a szobából. A hűségesek ilyenkor is sürögtek-forogtak a konyhában, így biztos voltam benne, hogy valamelyikük készít nekem valami harapnivalót – azt úgysem engedték volna, hogy én készítsem el magamnak. Főleg most, hogy hercegnő lettem.
Hercegnő? Wrath húga…
Épp az ő dolgozószobája előtt mentem el, és persze rajta valamint ezen az abszurd helyzeten gondolkoztam, mikor észrevettem, hogy az ajtó alatt fény szűrődik ki. Gondolkozás nélkül kopogtam be.
- Szabad! – szólt ki mély hangján, mire lenyomtam az aranyozott, masszív kilincset és beléptem.
- Szia – köszöntem, és kissé zavarban éreztem magam. A testvéremmel álltam szemben, aki alig néhány órája tett azzá, és nem igazán tudtam hogyan viszonyuljak hozzá.
Mint mindig, most is a királyi méretű íróasztala mögött ült, előtte kötegnyi papír hevert, amik minden valószínűség szerint Braille-írással voltak tele, hiszen Wrath teljesen vak volt. A lába mellett, az asztal alatt George szunyókált, valamint egy búzaszínű szőrgombolyag – Sammy.
Mintha csak meghallotta volna az érkezésemet, álmos szemeit nyitogatva felemelte a fejét, majd mikor meglátott, azonnal felugrott és hozzám szaladt. Leguggoltam a kis csöppségért és a karomba emeltem, majd a mellkasomhoz szorítottam.
- Szia, Édesem! – gügyögtem neki, mintha egy kisbabához beszélnék és hagytam, hogy kicsit összenyalja az arcomat. – Hát hogy van az én kiskutyám? Hiányoztam? Mert te nagyon hiányoztál a gazdinak! Bizony ám, nagyon.
A hirtelen felindulásos jókedvemet hamar elvágta a rádöbbenés, hogy bizony Wrath végighallgatta gyerekes szónoklatomat. Ám mikor felé fordultam, nem elítélést vagy rosszallást láttam az arcán, hanem halvány mosolyt.
- Hogyhogy még ébren vagy? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet, ami kialakult közöttünk. Sammy ugyan még mindig virgonc volt a karomban, de a… bátyám és én nem tudtuk mit mondjunk egymásnak. Bátyám…
- Nem tudtam aludni – válaszolta. – Ülj csak le nyugodtan.
- Nem zavarlak? – kérdeztem azért, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
- Egyáltalán nem – mosolyodott el ezúttal szélesen, ami eléggé megrázó élmény volt. Wrath a legjobb napján is olyan volt, mint egy bérgyilkos terrorista, és ha ehhez a külsőhöz még hozzáteszünk egy őszinte mosolyt, hááát… az eredmény mindenképpen érdekes. – Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Jól, köszönöm. – Leültem vele szemben a kényelmes karosszékbe, miközben Sammy búzaszínű bundáját simogattam.
- Jane megvizsgált?
- Igen – bólintottam, bár nem láthatta. V fele, a szellemszerű Jane az utolsó étkezés után rám parancsolt, hogy márpedig meg fog vizsgálni, hogy lássuk, valóban jól vagyok-e az átváltozás után. – Minden rendben van.
- Örülök – vágta rá, majd ismét kellemetlen csend telepedett közénk, amit mindenképpen meg akartam törni valahogyan, de semmi sem jutott az eszembe.
Végül Wrath mentette meg a helyzetet.
- Van már valami terved a jövőre nézve? – kérdezte, amivel meg is lepett.
- Nem igazán – vallottam be őszintén. – Össze vagyok zavarodva és minden annyira gyorsan történt.
- Ne aggódj emiatt, van időd kitalálni, hogy mihez akarsz kezdeni – mondta. – Viszont kezdésnek besegíthetnél itt nekem a hivatalos ügyekkel kapcsolatban, hogy legyen egy kis rálátásod a faj ügyeire.
- Rálátásom? – értetlenkedtem.
- Hercegnő lettél, ez pedig jár némi kötelezettséggel a faj irányába – magyarázta, nekem pedig tátva maradt a szám. Jó, persze, ezen nem kellett volna ennyire meglepődnöm, de mégiscsak így történt.
- Miféle kötelezettségről van szó? – kérdeztem.
- Jobb lesz, ha ezzel kapcsolatban majd Bella és Marissa világosítanak fel. Ők az elit tagjai, közöttük nőttek fel, és mint tudod, még nekem is eléggé új ez a helyzet, hogy király vagyok.
Igen, persze, hogy tudtam. Vagy háromszáz évig nem volt hajlandó elfoglalni a trónt, helyette inkább kint harcolt az utcákon a testvérekkel együtt, majd mikor megismerte Beth-t, akkor döntött úgy, hogy mégiscsak a faj élére áll és vezetni fogja őket.
- Értem – mondtam, de közben egy hideglelős érzés egyre inkább eluralkodott rajtam.
- Ne aggódj, a lányok majd mindenben segítenek neked – próbált megnyugtatni, hiszen átérezte, amit én is, de nem nagyon sikerült neki.
Mielőtt azonban még válaszolhattam volna, valaki bekopogott az ajtón.
- Gyere! – szólt ki Wrath és hátradőlt a székében. Csupaizom karajit összefonta a mellkasa előtt, amitől a fekete, tapadós póló majd’ szétrepedt rajta.
Kíváncsian pillantottam hátra - bennem még nem alakult ki ez az azonnal tudom, ki van az ajtó túloldalán vámpírdolog. Rehv volt az, Bella bátyja. Mint mindig, most is a botjára támaszkodott, amivel egyensúlyban tudta magát tartani. Rendszeresen dopamint használt, az ugyanis el tudta nyomni benne a manipulátort, csakhogy így részben érzéketlenné vált a teste és a járást is megnehezítette. Bár attól még ugyanolyan halálos volt, mint bármelyik testvér.
Kissé meglepettnek tűnt, hogy ott talált a király dolgozószobájában, de szerencsére nem tette szóvá. Helyette inkább egyből a lényegre tért.
- Az elit fogadás rendez a tiszteletedre – jelentette ki olyan egyszerűséggel, mintha csak barátilag társalognánk.
A hátam mögött hallottam, hogy Wrath elfolyt egy káromkodást, míg nekem tátva maradt a szám.
- Micsoda? – bukott ki belőlem aztán.
- Köszönteni kívánják az új hercegnőt – magyarázta Rehv és beljebb lépett az irodába. Hirtelen, ahogy kettesben maradtam két ekkora fickóval, egyszeriben még kisebbnek éreztem magam, mint amilyen amúgy is voltam. Eltörpültem mellettük, bár az is lehet, hogy csak a klausztrofóbiám kezdett felülkerekedni rajtam.
- Mégis honnan tudnak rólam? – tört ki belőlem a heves kérdés.
- Az Őrző kiküldött egy mentális üzenetet a faj tagjai számára, melyben bejelentette a létezésedet – válaszolta meg a kérdésemet Wrath.
- Mentális üzentet? – döbbentem meg még jobban. – Az Őrző ilyet is tud? – A mondat végére már nevetésben törtem ki, annyira abszurdnak hatott ez az egész. Még hogy mentális üzentet kiküldeni… Ugyan már…
- Meglepődnél, ha tudnád, mennyi mindenre képes az Őrző – vágta rá Wrath.
A fejem már így is zsongott, és eszem ágában sem volt még tovább feszíteni a húrt. Amire abban a pillanatban igazán vágytam, az egy kis pihenés volt. Qhuinn mellett akartam feküdni az ágyunkban, összebújni egy kicsit, csókolózni és nem gondolni a jövőre, ami annyi ismeretlen, ijesztő dolgot tartogatott még számomra.
A fiúk megértették hallgatásomat. Rehv nehéz keze a vállamra simult, ahogy mellém lépett.
- Ne aggódj! – mondta. – Minden rendben lesz. Erről gondoskodom.
Ő volt az elit tanácsának az elnöke, semmi nem történhetett az ő tudta nélkül, de ennyi még nem derítette fel a kedvem és nem lett könnyebb a rám nehezedő elvárás súlya sem.
- Oké – mondtam azért, majd felálltam a székről. Sammyt – aki közben újra elszundított a karomban -, óvatosan visszatettem George mellé, mert bár selymes bundájával imádtam játszani, jelenleg még az is kellemetlen érzést okozott érzékeny bőrömnek. – Ha most megbocsátotok, elfáradtam, alszom még pár órát.
- Menj csak – mondta Wrath, én pedig sietősen elhagytam a szobát.
Amint kiléptem a folyósra, máris jobban éreztem magam. A királyi dolgozószoba olyan hatást keltett bennem, akár egy ketrec, amiből nem szabadulhatok. De most, hogy végre becsukódott mögöttem az ajtó és én azt tehettem, amit csak akartam – legalábbis egy ideig -, megkönnyebbültem.
Vissza akartam menni a szobánkba, hogy valóban pihenjek még egy keveset, de gyomrom észvesztő korgása megállított benne. Eredetileg is a konyhába indultam valami harapnivalóért, csak Wrath-nál kötöttem ki, de ezúttal már nem álltam meg addig, míg el nem értem az úti célomat.
Csakhogy nem voltam egyedül…
A konyhapultnál John állt. Fekete melegítőalsót viselt, de ebben ki is merült az öltözete. Se póló, se papucs nem volt rajta, és olyan elmélyülten készítette a szendvicsét, hogy észre sem vette az érkezésemet, míg rá nem köszöntem.
Szia! – köszönt vissza a jelbeszéddel.
- Hogyhogy ébren vagy? – érdeklődtem, s közben azt figyeltem, mi mindent halmoz egymásra. Étvágygerjesztő volt, még a nyál is összefutott a számban. Ezek után már eszem ágában sem volt odamenni a hűtőszekrényhez és keresni valami mást.
Csak kajáért jöttem le – mutogatta.
Nem volt nehéz átlátni a szitán.
- Xhex fent van? – kérdeztem azért, bár biztos voltam benne, hogy igen. A szerelmes vámpír férfiak éltek-haltak érte, hogy ételt készíthessenek a párjuknak, majd a saját kezükből etethessék, egészen addig, míg a nő jól nem lakik. John sem volt ez alól kivétel…
Bólintott, majd folytatta a szendvicskészítést.
Kérsz te is? – kérdezte hirtelen, aminek nem tudtam ellenállni.
- Igen, köszi – mondtam, de azért segítettem neki összerakni a jól megtermett sonkás, sajtos, szendvicset, amibe a létező összes zöldségből került, és végül akkora lett, hogy elképzelni sem tudtam, hogy fogok tudni beleharapni ebbe.
Ám mielőtt végeztünk volna, nem bírtam tovább a kíváncsiságommal és ki akartam használni a pillanatot is, hogy átmenetileg egy hűséges sem tartózkodott a közelünkben.
- John… - kezdtem tétován, mert nem tudtam, hogy kérdezzek rá a dologra. – Izé… Hogy jöttetek össze Xhexszel?
A fiú megállt mozdulat közben, majd rám emelte a tekintetét. Azt vártam, hogy komoly arccal közli velem, hogy semmi közöm hozzá, ám helyette olyan széles mosollyal és csillogó szempárral találtam szemben magam, amilyet még az életben nem láttam.
O*o*o*O
Két héttel korábban, Corie eltűnésének másnapján John képtelen volt megmaradni a házban. Mindenhol érezni lehetett a Qhuinnből áradó mérhetetlen fájdalmat és kínlódást, és a fiú szíve majd’ beleszakadt, amiért nem tudott segíteni a barátjának. Még az Őrzőhöz is megpróbált átmenni a másik oldalra – pedig még sosem járt ott – de nem sikerült. Az Őrző elzárkózott mindenki elől, senki sem tehette be a lábát a szentélyébe és úgy tűnt, ezzel oda is lett minden remény. Nem tudták, mit tegyenek, hol keressék a lányt, hiszen V egyik adatbázisban sem talált róla semmit. Mintha sohasem létezett volna.
Csakhogy Qhuinn szívében nagyon is létezett.
John pedig menekülni akart mindettől. Bele sem mert gondolni, hogy mit érezhetett Qhuinn. Ő is távol volt ugyan a szerelmétől, de legalább néha láthatta, amikor a Vasálarcba mentek inni egy italt. Xhex ott volt, találkozott a pillantásuk és tudta, hogy jól van. De Qhuinn-nek még ez sem adatott meg. Ő semmit sem tudott a szerelméről, nem tudta, mi van vele, hogy viseli, hogy elszakították őket egymástól.
John nem értette az Őrzőt. Mire volt jó mindez? Miért tette ezt a barátaival? De bárhogy törte is a fejét, nem talált választ. Egyszerűen nem tudott rájönni a lényegre.
És miközben magára kapta a fegyvereit és láthatatlanná válva Caldwell belvárosába ment, nem tudott másra gondolni, csak Xhexre. Akarta a nőt, még azzal együtt is, hogy tudta a legnagyobb titkát: félig manipulátor volt. Akarta, pedig tudta, hogy ha valaha kiderül róla mindez, őt is megbélyegzik, nemcsak a nőt. De nem érdekelte. Ő nem foglalkozott a származással, a vér tisztaságával. Nem! Őt egyedül csak az érdekelte, hogy mikor meglátja, a szíve ki akar ugrani a mellkasából és már nem érzi azt, hogy hiányozna belőle valami, akár egy létfontosságú szerv. Ha Xhex közelében lehetett, egésznek érezte magát, teljesnek, aki végre normálisan kap levegőt és még a mocskos, gonosz világ is egyszeriben játszótérré változik, ahol csak szépség és boldogság van.
Nyálas szöveg volt? Kit érdekel?! A lényegen nem változtatott. John Matthew szerelmes volt egy nőbe és mikor látta, hová jutott Qhuinn – alkoholmámorosan, holt részegen feküdt otthon az ágyában, miután ő és Blay nagy nehezen felcipelték a billiárdszobából és végighallgatták, ahogy zokogva hajtogatja Corie nevét, mintha azzal visszahozhatná – elhatározta, hogy ő nem fog idáig jutni. Már elindult az úton az igaz, de még nem tartott ott. Az ivás nála is napi szintű volt, mert úgy könnyebb volt elviselni Xhex hiányát; még a sok ribanc is segített néhány percre, akiket a nyilvános mosdókban megdugott, de közben azt is érezte, hogy ezzel párhuzamosan napról napra, óráról órára egyre inkább meghal belülről. Kezdte feladni, kezdett óvatlan lenni a harcban, mert Xhex nélkül minden mindegy volt.
De ebből most elég volt!
Észre sem vette, hogy időközben már a Vasálarcnál lyukadt ki. A széles vállú, fekete bőrű, kopasz kidobó megismerte és szó nélkül beengedte. A fülsértő zenéből, ami a klubban szólt, szinte semmit sem hallott, csak ment egyenesen, hiszen tudta, merre tart. Érezte, hol találja, ahogy azt is, hogy a nő is érzi a jelenlétét. Egy perc múlt már a tekintetük is összeakadt.
És Xhex persze nem örült neki, hogy látja. Mindig összevonta a szemöldökét, és megfeszült a teste, mikor John belépett a klubba, az ő területére. De Johnt ez most nem érdekelte.
Xhex arca általában kiismerhetetlen, érzelemmentes volt, de mikor John nem állt meg, csak egyenletes tempóban odament hozzá, egy pillanatra meglepettség tükröződött rajta.
Beszélnünk kell – formálta John a szájával.
Xhex kivárt egy pillanatot, végül bólintott és intett a fejével, hogy kövesse.
Bementek a nő irodájába, majd mikor az ajtó is becsukódott mögöttük, John nem kertelt.
Szeretlek – mondta hangtalanul, de a nő így is tökéletesen le tudta olvasni a szájáról. – Elegem van a játszadozásból. Tudom, hogy te is szeretsz és veled akarok lenni!
Nem éppen a legszebb szerelmi vallomás volt, de John már annak is örült, hogy értelmes mondatokat tudott összehozni. Annyira akarta, hogy Xhex végre felvállalja az érzéseit. Annyira vágyott rá, hogy magához ölelhesse és megcsókolja végre. Úgy érezte, ezer év telt már el az utolsó csókjuk óta.
Xhex persze nem adta magát olyan olcsón.
- Jaj, John! – sóhajtott fel, majd nekitámaszkodott az íróasztala mögött álló polcnak. – Mi nem lehetünk együtt – mondta. – Nem illünk össze és kész. Fogadd el végre és lépj tovább.
De John mintha meg sem hallotta volna a szavait, egyetlen lépésből ott termett közvetlenül előtte, karjait a nő két oldala mellé támasztotta és elzárta elől a menekülés lehetőségét.
Nem vagyok hajlandó elfogadni – mondta, majd választ sem várva lecsapott az ajkaira.
Ha Xhexet váratlanul is érte a csók, nem mutatta jelét. Azonnal visszacsókolt. Karjai John derekára fonódtak, még közelebb húzta magához az izmos testet és valósággal hozzásimult. Aztán kijózanodott a feje.
Ellökte magától Johnt és zihálva, dühösen meredt rá.
- Menj el! – mondta halk, de annál fenyegetőbb hangon.
Xhex – próbálkozott volna még John, de mikor meglátta, hogy a nő szeme enyhén vöröses árnyalatú, belátta, hogy most úgy sem tudna értelmesen beszélni vele, hiszen a manipulátor oldala nem túl barátságos, és a józan gondolkozás nem az erőssége.
Sarkon fordult hát és elhagyta az irodát, de mielőtt elérte volna a kijáratot, észrevett egy kibontakozó verekedést a sarokban. Épp erre volt most szüksége. Pár barom, akik nem képesek uralkodni magukon, és akiken ő le tudja vezetni a frusztrációját. Az ökle már alig várta a találkozást.
Megragadta a két seggfej ingjét, majd az ajtó felé húzta őket, hogy kint rendezzék le a dolgokat.
- Engedj el, te barom! – mordult rá az egyik, míg a másik inkább csak kapálózott, de nem járt sikerrel.
- Maradj ki ebből! – termett előtte Xhex hirtelen. Mint a klub biztonsági főnöke, az ő dolga volt lerendezni a rendzavarókat, de John most jó magasról tett a nő kívánságára.
Kirángatta a két embert a hátsó kijáraton át a sikátorba, majd mindkettőnek behúzott egy nagyot, amitől azonnal kifeküdtek, mint az igazi nyápicok. John szinte meg se érezte az ütést.
- Most jobb? – kérdezte mögötte a nő, de John nem fordult hátra. Nem akarta látni, nem akarta már szeretni se, mert piszkosul fájt tőle a mellkasa, de nem tudott mit tenni ellene. Xhex volt minden lélegzetvétele és minden szívdobbanása.
Megcsóválta a fejét, majd elindult, bár fogalma sem volt merre tart. Ám alig két lépést tett meg, mikor meg is torpant. Félreérthetetlen illatot hozott felé az éjszakai szellő, amitől felpezsdült a vére és az adrenalin dolgozni kezdett az ereiben.
Alantasok voltak a közelben.
Xhex is megérezte őket, mert hirtelen mellette termett, teste megfeszült és felkészült a harcra. Ez viszont már egy cseppet sem tetszett a fiúnak. Nem akarta, hogy a nője – aki nem is a nője – az ellenség közelébe kerüljön. De arra már nem maradt ideje, hogy szóvá tegye ellenérzését, mert a sikátor végén megjelent a három fehér hajú élőhalott.
És kitört a káosz.
John és Xhex úgy harcoltak egymás mellett, mintha évek óta ezt csinálnák. Tökéletes összhangban mozogtak, és közben nem zavarták egymást sem. Mikor John bevitt egy hatalmas ütést az egyik gyilkosnak, aki ettől hanyatt vágódott, Xhex már le is hajolt és a vadászkésével már szíven is szúrta, visszaküldve ezzel a nyomorultat az Omegához.
Mire azonban mindhárom rohadék pukkanás kíséretében semmivé vált, mindketten erősen ziháltak. Régi tagok lehettek, ezt mutatta a teljes pigment hiány, és ez látszott a mozdulataikon is. Edzettek volt, igazán kemény ellenfelek, de végül csak alulmaradtak.
John akkor Xhex felé fordult, meg akarta kérdezni, hogy jól van-e, nem sérült-e meg és ehhez hasonlók, de a nő riadt tekintete torkára forrasztotta a szót. John követte a tekintetét, lenézett a testén, és akkor látta meg a kést, ami az oldalából állt ki. Ahogy tudatába került, hogy megszúrták, megérkezett a csontig hatoló fájdalom is, aminek addig nyomát sem látta és megroggyant a térde. Xhex azonnal mellette termett és átkarolta, nehogy összeessen.
- Hol a telefonod? – kérdezte a nő sürgető hangon, de akkor John már úgy szédült, mintha felült volna egy nyamvadt ringlispílre.
Xhex azonban nem várt választ, tapogatni kezdte John zsebeit, kereste a mobilját, majd mikor megtalálta, máris tárcsázott.
- Én vagyok, baj van – mondta, de John alig hallotta a hangját, mert a világ elkezdett sötétedni körülötte, ahogy a vérvesztesége egyre nőtt.
A következő dolog, amire emlékezett, hogy egy kórházi ágyon fekszik, szúr az oldala és egy vakító fényű lámpa épp készül kiégetni a retináját.
Fáradt volt, szomjas és azt sem tudta, hol van, míg egy ismerős hang meg nem szólalt mellette.
- Na végre, hogy magadhoz tértél! – jelent meg fölötte Jane doki arca. A szőke hajú nő elégedetten vigyorgott rá, de John nem értette, miért.
Mi történt? – kérdezte hangtalanul.
- Összeakadtatok pár alantassal és az egyikük leszúrt – mondta neki a doktornő. – Eltalálta a májadat is, így meg kellett operálni, de már gyógyulsz. Két nap és kutya bajod sem lesz. Főleg, ha iszol még egy kis vért.
Szólnia kell Amalyának – futott át az agyán. A kiválasztott volt, akit mindig hívtak, ha neki, Qhuinn-nek vagy Blaynek vérre volt szüksége.
- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – mondta Jane, mintha olvasott volna a gondolataiban. Továbbra is mosolygott, majd fejével az ajtó felé intett. – Behívhatom?
Kicsodát? – csodálkozott John, mert egyáltalán nem értette, mi a fene folyik körülötte és miről beszél a doktornő.
Jane azonban nem válaszolt, csak kinyitotta az ajtót és kiszólt.
- Magához tért.
Egy pillanattal később Xhex jelent meg az ajtóban. Ugyanazt a fekete tapadós pólót viselte, mint általában és hozzá a bőrnadrágját, amitől igazán veszélyesnek tűnt.
Johnt úgy meglepte, hogy ott látja a nőt, a központban, az otthonába, a testvériség házában, hogy szóhoz sem jutott. Hát még, amikor tekintete lejjebb vándorolt az arcáról és meglátta, hogy a jobb csuklója belső oldalán sebhely van. Pontosan olyan, amilyet a harapás okoz.
Harapás… Vérivás… Gyógyulás…
Egyszeriben, bármennyire is ködös volt még az agya, megértette Jane szavait. Nem lesz szüksége Amalyára, mert volt valaki más, aki már adott neki a véréből. Valaki, aki ezzel valószínűleg megmentette az életét.
Amint erre rájött, olyan szerelmes tekintettel nézett a nőre, mint még soha életében. És mikor látta, hogy Xhex máskor hideg, kemény tekintete meglágyul, épp csak egy hajszálnyit, tudta, hogy végre eljött az ő idejük. Mert az nem létezik, hogy mindezek után elengedje a szeremét.
Nem, azt soha!