Szeretném felhívni minden idetévedő figyelmét, hogy a történet 18-as besorolás alatt áll, mind az erotika, mind a trágár kifejezések miatt.
Aki ismeri a testvériség világát, az nagyon jól tudja mindezt!:P

Ez ne szegje kedvét senkinek, olvassatok és komizzatok.:P Köszi!:)

2014. május 3., szombat

Visszatérés 16. fejezet - Következmények



Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszas kimaradás állt be a fejezetekben, próbálok változtatni rajta és ígérem, a következő fejezetet nem ilyen sokára fogom hozni!
Nagyon szépen köszönöm a türelmeteket!!!!
Mielőtt azonban rávetnétek magatokat a frissre, van egy örömteli hírem, méghozzá, hogy a pár hónappal ezelőtti Big Bang Média által hirdetett plakátversenyt ugye megnyertem és az egyik nyereményem az volt, hogy a plakátom megjelenik a Popcorn Poszter Extra magazinban, ami Május 6-10 között fog megjelenni, szóval ha valakit érdekel, akkor rohamozza meg az újságárusokat. :D A plakátom mellett még egy nagy csomó poszter lesz benne - lévén ez egy poszter magazin :D -, az alábbi linken megnézhetitek, ha kíváncsiak vagytok. :)

Ha másért nem is, Enrique miatt érdemes megvenni. ;P
Na, de nem húzom tovább a szót, jó olvasást mindenkinek!!! :)


Lassan lecsúsztam a széles mellkasról és akár egy kiscica, ami megtalálta a helyét, Qhuinn oldalához gömbölyödtem. Fejemet a mellizmára hajtottam és hallgattam édes szuszogását. Azt hiszem, el is tudtam volna aludni, ha kedvesem karja meg nem rándul alattam. Azonnal felkaptam a fejem, félve tőle, hogy talán elzsibbasztottam vagy bármi fájdalmat okoztam neki. Mindaz, amit értem tett az elmúlt nem is tudtam pontosan, hány órában, hihetetlen volt. Elképzelni sem tudtam honnan merített mindehhez erőt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte rekedten, amint a pillantásunk találkozott a félhomályos szobában.
- Szeretnék egy álló napig aludni, de jól, köszönöm – mosolyodtam el, s szerettem volna visszakérdezni, érdeklődni az ő hogyléte felől, de nem hagyott rá időt. Szokás szerint…
Mivel úgy ismert, mint a saját tenyerét, tudta jól, hogy van valami, amit az alvásnál is jobban szeretnék abban a pillanatban. Az pedig a tussolás volt. Persze ez nem azt jelentette nálam, hogy elvárom a parancsolómtól, hogy ölbe vegyen és kicipeljen a fürdőszobába. Qhuinn azonban természetesen így gondolta mindezt. Még szinte észbe sem kaptam és már ölelő karjai között tartott. Csakhogy nem kerülte el a figyelmemet az a félreérthetetlen megingás, amit akkor produkált, mikor felegyenesedett. A saját súlya, és pluszban még az enyém túl sok volt elgyötört testének. De erről akkor sem vett volna tudomást, ha az élete múlna rajta. Miért vett volna? Akkor nem is lett volna önmaga. Jellemző…
- Mit csinálsz? – kérdeztem aggodalmasan, miközben ő próbált előszedni valamit a tartalékaiból, ami azt hiszem, maradéktalanul kimerült már órákkal korábban.
- Meglepetés – válaszolta egy csibészes mosoly kíséretében, de ezzel nem tudott átverni.
- Ki tudok menni a saját lábamon is – mondtam neki. – Kérlek, tegyél le.
Igen, igen, tudtam róla, hogy ez az én szemszögemből nagyon egyszerű volt, hiszen nézzünk szembe a tényekkel, mi lehetett olyan nehéz vagy épp felfoghatatlan abban, hogy letesz a földre, én pedig saját erőmből megteszem azt a körülbelül tíz lépést a zuhanyzóig? De ez Qhuinn és az összes többi kötődő vámpír férfi szemében főbenjáró bűnnek számított volna. Még hogy ne bírja kivinni a felét a fürdőszobába?! Ilyesmiről soha még csak hallani sem akart az én drága parancsolóm. Az ő felfogása szerint inkább szakadjon le a lába, de akkor is megteszi, amit meg kell tennie!
Pontosan ezt tükrözte az arckifejezése is, amivel rám nézett. Összeszorította a fogait, állkapcsa megfeszült, majd határozott léptekkel, megingás nélkül bevitt a fürdőszobánkba és letett a márványpultra, hogy meg tudja nyitni a vizet.
- Miért vagy ennyire makacs? – kérdeztem és felé nyújtottam a karjaim, mire hezitálás nélkül odalépett hozzám és meztelen testünk összesimult.
- Gondoskodnom kell rólad – vágta rá. Igen, mindig ezt mondta. Ez olyasmi volt nála, mint a levegővétel. Létfontosságú!
Mindez az én felfogásom szerint nagyon szép volt és nagyon jólesett, de egy baromság volt. Igenis előfordult olyan alkalom, amikor nem volt olyan állapotban, hogy bárhogyan is gondoskodjon rólam, sőt, nekem kellett ápolnom és kényeztetnem őt, s ebben nem is láttam semmi kifogásolnivalót sem. Erről szólt a házasság, egymás támogatásáról. Mond ezt egy vámpírnak…
Mivel nem értem volna célba a téma további boncolgatásával, nem volt mit tennem, ráhagytam.
Amint a víz felmelegedett, aláálltunk mindketten, s élveztük a felfrissülést, ami azonnal eltöltötte fáradt tagjainkat. Sejtéseim szerint Qhuinn rosszabbul érezte magát, mint én. Ezt jól mutatták karikás szemei is. A termékenységi időszak nagyon fárasztó egy nő számára, de közel sem annyira, mint az őt kiszolgáló férfinak. A nő közben vért iszik, a teste megkapja mindazt, amire szüksége van, csakhogy ezeket mind a férfitól veszi el. Hajmosás közben végig ezen tanakodtam és el is határoztam, hogy amint vízszintesbe kerülünk, ráveszem Qhuinnt, hogy igyon belőlem, s ezzel egy kis erőhöz jusson. Igen ám, ez jó tervnek indult, de közel sem lehetett olyan egyszerűen megvalósítani.
Miután bebugyolált a köntösömbe, ismét a karjába kapott és egyenesen a széles fotelhez vitt, majd miután letett, azonnal az ágyhoz lépett és leszedett róla mindent, s azonnal nekilátott lecserélni az ágyneműt.
- Gondolom, most sem segíthetek, ugye? – kérdeztem, s ez a szituáció nagyon emlékeztetett engem arra, amikor először szeretkeztünk. Akkor is ebben a fotelben elnyúlva kellett végignéznem, ahogy Qhuinn rendbe teszi az ágyat, ami mostanra már hivatalosan is a kettőnké lett.
- Ahogy mondod – kacsintott rám, s tovább dolgozott.
Hiába tagadnám, aggódtam érte, és aggódtam magunkért is. Ahogy néztem formás testét, amit csak a derekára csavart törölköző takart, azon tűnődtem, nem volt-e túl nagy kérés részemről, hogy velem maradjon a termékenységi időszakomban. Akkor bele sem gondoltam a következményekbe, annyira vágytam rá, de most, tiszta fejjel végiggondolva mindent, megrémültem. Mi van, ha teherbe estem? Mi van, ha elvetélek? Mi van, ha a baba túléli, de én belehalok a terhességbe és a kisbabánk anya nélkül nő fel? Számtalan „Mi van, ha…” kezdetű kérdés kavargott bennem, s ez az érzéseimre is rányomta a bélyegét. Qhuinn összevont szemöldökkel nézett rám, amikor odajött hozzám, hogy újra a karjába vegyen és lefektessen az immár tökéletesen tiszta és friss ágyunkba.
- Mi a baj? – kérdezte.
Válaszként megráztam a fejem. Nem tudtam hogyan mondhatnám el neki mindazt, ami bennem kavargott. Aztán kinyögtem az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Lehet hiba volt arra kérnem téged, hogy maradj – mondtam, s közben félve a választól, felpillantottam az arcára.
Meg is volt az okom a félelemre. Qhuinn addigi viszonylagos jókedve azonnal eltűnt, s helyét aggodalom váltotta fel. Ugyanazok miatt aggódott, mint én, ez egyértelmű volt, de nem mondta ki őket ő sem.
Helyette most a könnyebb utat választotta.
- Lemegyek a konyhába és hozok fel neked valami ennivalót – mondta, s válaszra nem is várva felállt az ágy széléről, felkapta a piszkos ágyneműt a földről és elindult az ajtó felé.
A szívem nagyot dobbant távolodó hátát nézve, s éreztem, ez az a pillanat, ami mindent megváltoztatott közöttünk.
O*o*o*O
Amint kilépett a szobros folyosóra, hátával a csukott ajtónak dőlt és mélyet sóhajtott. Qhuinn nem volt az a megfutamodós fajta, most mégis úgy érezte, szüksége van egy kis időre és térre. Egyedül, Corie nélkül. Ő maga sem tudta hogyan és mit mondjon a lánynak a termékenységi időszak után, ami egyébként fergeteges élmény volt számára. Hiába tagadta volna, igenis élvezte minden pillanatát, és nagyrészt el is felejtette az esetleges következményeket. Márpedig ha valaminek komoly következményei lehettek, az a termékenységi időszak! Szégyellte is magát érte, hogy a vágyai és az élvezet ennyire elterelték a gondolatait a fontos dolgokról. Mint például Corie élete.
Istenem, teljesen össze volt zavarodva és ez nem volt túl jó hír, ha hozzávesszük a kimerültségét és a vérveszteségét. Minél előbb innia kellett, de már a gondolattól is felfordult a gyomra, hogy Corie-ból igyon. A lánynak végtére is szüksége volt most minden erejére, hogy a szervezete feldolgozza a hormonok okozta megpróbáltatásokat. Milyen férfi lenne, ha a saját önzőségét helyezné előtérbe? Nem, arról szó sem lehetett!
- Elnézést, uram. – A hirtelen megszólítás rántotta vissza a jelenbe. Pár lépésnyire tőle Fritz állt, s meglepett pillantással nézett rá. – Jól érzi magát?
Qhuinn maga sem értette miért, de zavarba jött. Egy szál törölközőben állt a folyosón, kezében egy nagy halom szennyes ágyneművel, amin igencsak látszott, hogy mire használták az elmúlt időkben, a gondolatai pedig ezerfelé jártak. Csúcs.
- Ööö… Igen, köszönöm, Fritz! – válaszolta nagyon frappánsan.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte az öreg komornyik, s fejével alig láthatóan az ágynemű felé bökött.
- Igen… Ööö… Levinnéd ezt nekem a mosókonyhába? – kérdezte Qhuinn, de mielőtt még átadta volna az öregnek, eszébe jutott egy sokkal fontosabb dolog. – Vagyis, inkább, tudnál hozni nekem egy köntöst? Nem akarok lemenni így… - magyarázta.
- Persze, természetesen, uram, egy pillanat és már hozom is! – vágta rá a hűséges és a lehetőségen felbuzdulva, hogy feladatot kapott, elsietett. Alig telt el pár másodperc, már jött is vissza – Isten tudja csak, hogy honnan – kezében egy fekete, vadonatúj köntössel. – Parancsoljon, uram! – mondta, és átnyújtotta a ruhadarabot, s közben a hosszú évek tapasztalatának köszönhetően átvette Qhuinntől a mosnivalót.
- Köszönöm, Fritz – hálálkodott Qhuinn és gyorsan magára kapta a köntöst.
- Segíthetek még valamiben? – érdeklődött a legalább száz évesnek kinéző Fritz, pedig már volt vagy háromszáz is.
- Nem, köszönöm – utasította vissza Qhuinn. – A többit már én is el tudom intézni. – Barátságos mosollyal biccentett a hűségesnek, majd mindketten mentek a dolgukra.
Szerencsére Qhuinn senkivel sem találkozott a konyhába menet. Nem is tudta miért, de úgy érezte, most nem kíváncsi senkire sem. Nem akart se a „Corie hogy van…?” kezdetű, se a „Milyen volt?” kérdésekre válaszolni. Egyszerűen nem akart beszélni senkivel sem.
Igen ám, csakhogy az élet nem mindig olyan, amilyennek szeretnénk. Épp a hűtőt fosztotta ki – a kivételesen üres konyhában -, amikor megérezte, hogy áll valaki mögötte. Nem kellett hátrafordulnia, ösztönösen tudta, hogy ki az. Az utolsó ember, akivel akkor találkozni akart.
Érezte, hogy a düh kezdi elönteni a tudatát, s a józan gondolkozás is kezd a múlté lenni. Lelki szemei előtt megjelent a kép, amiben Corie és Blay együtt hemperegnek az ágyban, s a területféltési ösztön minden sejtjében felszínre tört, akárcsak a megjelölési illat. Több se kellett neki, letette, vagy inkább ledobta a kezében tartott sült csirkét a konyhapultra, megpördült a sarkán, s bár nem volt igazán formában, mégis olyan erős, és pontos jobbegyenessel találta el Blay orrát, hogy a fiúnak hátrabicsaklott a feje. A hangos reccsenés, ami minden bizonnyal a csont törését jelezte, még nagyobb elégtétel volt Qhuinn számára, s a benne lakozó zöld szemű szörnyetegnek is elég volt annyira, hogy egy időre háttérbe vonuljon.
- Ne kerülj a szemem elé egy ideig! – jelentette ki Qhuinn, s a megtorlás jóleső érzésével felkapta a tálcát, rátette a sült csirkét és a még megannyi finomnál finomabb ételt, aztán mit sem törődve a vérző orrú Blayjel, visszaindult élete szerelméhez, hogy a saját kezéből etethesse meg, ahogy megérdemli.
O*o*o*O
Az ágyban feküdtem, amikor Qhuinn visszatért, kezében a roskadásig megpakolt tálcával. Nem is tudom, mit vettem észre először: a megjelölés illatát, amivel alighanem megtöltötte az egész házat, olyan erősen érződött, vagy a vérző jobb kezét. De az egyértelmű, hogy a sérülés élvezett elsőbbséget nálam.
- Mi történt? – pattantam ki az ágyból, hogy átvegyem tőle a tálcát és megnézhessem a sebét, de nem engedte. Elhúzta előlem a tálcát és az ágyra tette.
- Gyere ide, enned kell – mondta nekem, mit sem törődve vérző jobbjával.
- Előbb had nézzem meg a kezed! – próbálkoztam, de nem jártam sikerrel. Nem tudom mitől, talán a felfokozott érzelmi állapotom vagy a bűntudatom miatt – hiszen nem volt nehéz kitalálni, kivel találkozott lent -, de felfortyantam. – Qhuinn!
Annyira ritkán szólítottam csak a teljes nevén, hogy erre már felkapta a fejét és végre valahára méltóztatott azt csinálni, amit én szerettem volna.
- Nincs semmi bajom – mondta. – Látod? – emelte elém a karját. Igen ám, csakhogy nem úgy láttam, hogy nincs semmi baja. A kézfeje csurom vér volt, s bár emiatt nem nagyon lehetett látni, de szép nagy repedés húzódott alatta.
- Ennek már rég meg kellett volna gyógyulnia – mondtam ki aggodalmasan.
A vámpírok, főleg akiben harcos vér csörgedezett, olyan hamar gyógyultak, hogy szinte észre sem vettek egy hasonló sérülést. Csakhogy Qhuinn esetében ez most másként volt, méghozzá miattam. Ha nem szolgált volna ki a termékenységi időszak alatt, akkor most ereje teljében lenne, de így gyenge volt és sebezhető. Persze ezt sosem mondtam volna a szemébe, azzal alighanem olyan mélyen megsértettem volna, mint még soha senki, és kétséges, hogy valaha megbocsátaná-e. Helyette inkább hátrasöpörtem a nyakamból a hajam és félrehajtottam a fejem.
- Igyál belőlem – mondtam neki, de megrázta a fejét.
- Szükséged van az erődre, én pedig rendben leszek – vágta rá makacsul.
- Neked is szükséged van az erődre – próbáltam hatni rá, s nem kerülte el a figyelmemet, ahogy az ütőeremet nézve nagyot nyelt. – Túl sokat adtál nekem az elmúlt órákban.
Egy pillanatig elgondolkozott, de végül ismét megrázta a fejét.
- Nem tehetem.
- Dehogynem – heveskedtem és közelebb léptem hozzá, de elhátrált tőlem.
- Lehet, hogy… - kezdte, majd összeszorította szép ívű száját, mintha fájdalmai lennének. – Lehet, hogy teherbe estél.
Igen, ezzel én is tisztában voltam, mégsem tagadhattam meg tőle azt, amire szüksége volt. Főleg, hogy tudtam, a terhesség első idejében semmi sem gátolja, hogy inni adjak a férjemnek. Mikor Mia teherbe esett, első dolgom volt mindennek utánanézni, mit és mikor szabad, mit nem, és mikortól. A teljes vámpírterhesség lefolyásával tisztában voltam, így pontosan tudtam, hogy a vérivásra csak a tizenegyedik hónaptól kell jobban odafigyelni.
Elmosolyodtam túlzott aggodalma láttán és ismét közelebb léptem Qhuinnhez. Próbáltam nem a bűntudatra gondolni, amit éreztem, végtére is én akartam, hogy velem maradjon, én döntöttem, hogy kockára teszek mindent, de mielőtt ezt megbeszélnénk, mindenképpen szerettem volna, ha jobban lesz.
- Nem lesz semmi bajom – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. – Szeretném, ha innál belőlem, mert szükségem van rád. Nem tudom, tényleg terhes vagyok-e, de bármi is lesz, muszáj tudnom, hogy itt vagy mellettem, épen és egészségesen!
Egy pillanatig csak nézett a szemembe, azokkal a csodás kék és zöld szemekkel, majd vonakodva bár, de bólintott. Visszavezetett az ágyunkhoz, majd miután leültetett, bal kezével, ami nem volt véres, megfogta az arcomat és lágy csókot lehelt az ajkamra.
- Szeretlek – suttogta a fülembe, majd olyan finoman harapott a nyakamba, mintha attól félne, összetörök a karjaiban.
Felnyögtem a pillanatnyi fájdalomtól, aztán mély sóhajok hagyták el a torkom, melyek pihegésbe mentek át az élvezettől. Nehéz elképzelni, hogy a termékenységi időszakban átéltek után ilyen kevéssel még képes vagyok ilyesfajta érzésekre, de így volt. Sőt, ha alig pár korty után Qhuinn nem hagyta volna abba, alighanem újra az ágyban kötöttünk volna ki.
- Igyál még – mondtam neki fátyolos hangon, de csak a fejét rázta.
- Nem merek kockáztatni – felelte, s olyan elszántság volt a tekintetében – mely egyébként a véremnek köszönhetően máris sokkal éberebbnek tűnt -, hogy fölösleges lett volna vitába szállni vele, úgysem nyerhettem.
Persze egy részem megértette őt. Nem lehetett könnyű számára mindaz, ami pár óra leforgása alatt történt. Kezdve Blayjel…
Megköszörültem a torkomat és mivel tudtam, hogy nincs értelme tovább húzni-halasztani a dolgot, belekezdtem.
- Sajnálom, ami… ööö… Blay és köztem történt – nyögtem ki nagy nehezen.
Qhuinn izmai megfeszültek, s ha az orrom nem csalt, a megjelölés illata ismét kicsapódott a bőréből. Mondani akartam még valamit, magyarázkodni, könyörögni a bocsánatáért, de egy hang sem jött ki a torkomon. Az a felemás színű tekintet olyan dühösen tekintett rám, hogyha az életem múlt volna rajta, akkor se lettem volna képes megszólalni.
- Legszívesebben rávetném magam és addig ütném, amíg csak él! – szűrte a fogai között, amitől a szívem még gyorsabb tempóra kezdett, pedig az eddigi üteme sem volt lassú.
- Nem az ő hibája volt! – mentegettem közös barátunkat.
- Tudom! – vágta rá indulatosan, ami csak még jobban összetörte a lelkem.
- Én… Nem is tudom, mit mondjak – fakadtam ki, s az eddig visszatartott könnyeim végigfolytak az arcomon. Ez alighanem megijeszthette Qhuinnt, mert hirtelen mellettem termett és a karjába zárt.
- Nyugodj meg – simogatta a hátamat. – Nem szabad zaklatottnak lenned.
Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy ha terhes vagyok, csak ártok magamnak és a babánknak is, de nem tudtam abbahagyni. Annyira fájt már a gondolat is, hogy mit tettünk, vagy legalábbis majdnem tettünk, hogy egyszerűen képtelen voltam elfogadni. Ahogy azt sem, hogy milyen fájdalmat okoztunk ezzel Qhuinn-nek.
- Annyira sajnálom! – zokogtam fel, s még jobban hozzábújtam, mintha be tudnék férkőzni a bőre alá, hogy ott menedéket találjak.
- Nincs semmi baj – mondta. – Nem haragszom rád.
Ettől csak még erőteljesebbé vált a zokogásom. Blay megmondta, hogy ez lesz, de ettől nem éreztem jobban magam. A tettünk súly nyomta a vállamat, s tény, hogy miattam Qhuinn és Blay barátságán olyan seb keletkezett, mely talán örökre megmarad.
- Kérlek… - mondtam két sírásroham között. – Ne haragudj… Blayre. Nem tehet róla.
Az izmos test ismét megfeszült alattam, de éreztem, hogy próbál nyugodt maradni.
- Nem tudok, nem haragudni rá! – mondta. – Ha csak eszembe jut, látlak magam előtt titeket.
Összeszedve a maradék erőmet, felemeltem a fejem Qhuinn válláról, hogy a szemébe tudjak nézni. Olyan kínt és fájdalmat pillantottam meg a zöld és kék íriszekben, amit azt hiszem, életem végéig nem fogok elfelejteni.
- Szeretlek, Qhuinn. – Szavaim, mintha a lelkemet tártam volna fel, olyan őszintén szóltak. – És Blay is szeret téged. Ha visszamehetnénk az időben, talán másként tennénk, nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy nem tudtuk, hogy mit teszünk. Kérlek, ezt el kell hinned nekem. Egyikünk sem tudta, hogy mit csinálunk.
Pár pillanatig elmerültünk egymás szemében, majd bólintott.
- Tudom – mondta végül. – És talán egyszer majd meg tudom bocsátani neki, de az nem most lesz.
Azt hiszem, ez már így is több volt, mint amiben reménykedhettem, s éppen ezért nem is feszegettem tovább a témát. Megfogtam a kezét, a számhoz húztam egy lágy csókra, majd halványan elmosolyodtam. Jó néhány végtelennek tűnő percbe került, mire a könnycsatornáim végleg kiürültek, s a légzésem is normálissá vált. A lelkemben tomboló vihar egy időre elült, helyet hagyva a reménynek, melyre oly nagy szükségem volt akkor.
Elmélkedésemből a gyomrom hangos korgása rántott vissza.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – mondtam kedvesemnek, s finom csókot leheltem az ajkaira, majd minden figyelmemet a mellettünk heverő tálcára irányítottam, ugyanis majd’ éhen haltam, és biztos voltam benne, hogy ezzel kedvesem is így van.