Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást mindenkinek! :)
A következő napokban eléggé kótyagos voltam. Felfoghatatlan volt, amit
megtudtam az Őrzőtől, és amit én
magam is éreztem és átéltem. De közben valahogy fel is dobódtam a tudattól,
hogy végre megtudtam egy részét mindannak, amiért ide kerültem, amiért ez az
egész őrültség megtörtént velem és fenekestül felforgatta az életemet. Ez azért
nem volt semmi.
Viszont nem lustálkodhattam sokáig, az Őrző
ugyanis remélte, hogy mivel végre felszínre került a képességem – ez nem ment
ugyanis olyan gördülékenyen -, azonnal munkához látok.
- A képességek nem mindig mutatkoznak meg
azonnal – emlékeztem vissza az Őrző szavaira. – Előfordul, hogy időbe kerül,
főleg akkor, ha összetett, erős képességről van szó, ami ez esetben
határozottan fenn áll. A testednek időre volt szüksége, és amikor elérkezett a
termékenységi időszakod, akkor bontakozott ki teljesen. A terhességed olyan
hormonális változásokat eredményezett, ami csak rátett erre még egy lapáttal,
így már erőd teljében vagy.
Na igen, ez azért nem volt mindegy. Az ugyanis nagyon aggasztott, hogy Mia
kisbabáját nem tudtam megmenteni. Dühös voltam, amiért pont a legjobb
barátnőmnek kellett ekkora veszteséget átélnie, de az Őrző annyira hangsúlyozta, hogy nem én tehetek róla, a sorsunkat
nem lehet siettetni, hogy a végén már én magam is kezdtem elhinni neki.
Tehát az Őrző remélte, hogy minél
előbb „munkába” állok és segítek a teherbe esett vámpírnőkön, hogy megelőzzük a
kockázatokat. Nem is volt ezzel gond, nagyon szívesen találkoztam a faj
tagjaival, bár az elég zavaró volt, hogy amint a nők közelébe kerültem, a
képességem emberfeletti módon uralkodott el rajtam és irányította a tetteimet.
De mindent megért, amikor láttam azokat a még meg sem született lányokat és
fiúkat, akik a jövőt jelentették.
Az Őrző szerint azzal, hogy egy
kis részét nekem adta, ezzel felerősítve a képességemet, kaptam egy kis
betekintést a jövőbe is, így láthattam azokat az ártatlan kis angyalkákat, s
még ha alig pár pillanat is volt, végtelen örömmel töltött el a tudat, hogy
élni fognak, felnőnek, és a fajunkat fogják öregbíteni.
De persze semmi sem lehetett ilyen egyszerű. Alig telt el pár hét, mióta
aktívan megmutatkozott a képességem, Jane aggódni kezdett értem. A vérvételem
eredménye nem tetszett neki, azt mondta többet kellene pihennem, de hát hogy
pihenhettem volna, amikor annyi kisbabán kellett segítenem?
- A saját babáidra is vigyáznod kell – mondta gyengéden Jane, mire egy
pillanatra elszégyelltem magam. Igaza volt. Annyira segíteni akartam
mindenkinek, hogy a legfontosabbakról elfelejtkeztem. A gyermekeim voltak
számomra az elsők az életben, most mégis valahogyan háttérbeszorultak, aminek
egyáltalán nem örültem.
Ám épphogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat, hirtelen bizsergető
melegséget éreztem a hasamban, ami megnyugtatott. Tudtam, hogy nincs velük baj.
Nem tudnám megmagyarázni, de azt hiszem, a képességem által voltam képes
érzékelni őket. Teljesen biztos voltam benne, hogy mindketten jól vannak,
egészségesek, boldogok.
És ez az érzés nem is múlt el.
Nagyjából öt hónapos terhes voltam, amikor először megmozdultak. A hasam
már gömbölyű volt, de ikerterhességhez képest kisebb, mintha ember lettem
volna. Az apró mozdulást először észre sem vettem – valószínűleg mert éppen
aludtam -, de mikor kissé erőteljesebb lett, azonnal felébredtem és felültem az
ágyban. Mindkét kezemmel a hasamra tapadtam, és még levegőt sem mertem venni,
úgy vártam, hogy megismétlődjön a csoda.
És akkor megéreztem.
- Qhuinn! – kiáltottam fel izgatottan, mire kedvesen úgy pattant fel,
mintha legalább száz alantas állt
volna a szobánkban.
- Mi történt? – kérdezte teljesen éberen.
- Mozognak a babák – mondtam neki boldogan és megragadtam a kezét, hogy a
hasamra tegyem. Egy percig csendben várakoztunk, aztán ismét éreztem az apró
mozdulást a hasam jobb oldalán.
- Úristen – suttogta Qhuinn, s mikor a szemébe néztem, láttam, hogy még az
életben nem volt ennyire boldog! Most már mindkét kezével a hasamat fogta és
teljesen átszellemülten koncentrált, hátha megérzi újra a mozgást, de nem volt
szerencsénk. Úgy tűnt a babáink elaludtak.
- Ez egy csoda – mondta kedvesem, s széles tenyerébe fogta az arcomat és
lágyan megcsókolt. – Szeretlek.
- Én is szeretlek téged – vigyorodtam el, s boldogan bújtam bele az
ölelésébe. Képes lettem volna akár addig ott maradni, míg el nem telik az a pár
hónap, ami még hátra volt a babák érkezéséig, de az ajtón felhangzó erőteljes
kopogás meghiúsította ezt a tervemet.
Felkapott egy alsónadrágot, mielőtt megnézte volna ki az, majd amikor
kinyílt az ajtó, meglepetten hátrébb lépett. Ez egyáltalán nem tetszett,
Qhuinn-nek nem volt szokása szótlanul álldogálni, így előrébb hajoltam, hogy
lássam, mi történik.
A hang nekem is a torkomra forrt, amikor megláttam, hogy hét fekete
köpenyes alak sétál be a szobánkba. Arcukat csukja fedte, de ránézésre is meg
tudtam állapítani ki kicsoda. Legelöl a bátyám állt, mögötte pedig a testvérek.
Félkörívben megálltak Qhuinn előtt. Wrath felemelte a kezét és mutatóujját
Qhuinn mellkasának a közepére szegezte. Aztán az ősi nyelven megszólalt:
- Egy kérdést fogunk feltenni neked.
Csakis egyszer. A válaszod kiállja az idők próbáját, és érvényes lesz ettől a
pillanattól kezdve örök időkig a vérvonaladban. Felkészültél arra, hogy megválaszold
ezt a kérdést?
Elakadt a lélegzetem és a szám elé kaptam a kezem. Nem, az nem lehet – gondoltam magamban, s érzetem, ahogy a könnyeim
felszínre törnek. Qhuinnt figyeltem, már amennyit láttam belőle. Arca döbbent
volt, álla leesett. Ő sem akarta elhinni, amit hall.
A törvények nagyon egyszerűen fogalmaznak arról, ki kerülhet be a
testvériségbe. Qhuinn, egyrészről származásilag nem felelt meg a
követelményeknek, hiszen nem volt közvetlenül egy testvér és egy kiválasztott utóda, csak mellékágról,
másrészről a testi hibája is kizáró oknak számított. Én személy szerint
mindkettőt baromságnak tartottam… és ezek szerint Wrath is, máskülönben ez az
egész nem történt volna meg most.
Qhuinn is ilyesmiken gondolkozhatott, mert végül széles vigyor jelent meg
az arcán.
- Naná, hogy igen – vágta rá, s hosszú idő után egy pillanatra ugyanaz a
lázadó, gondtalan, laza fiú lett belőle, akibe beleszerettem. Abban a
pillanatban nem gondolt a rossz dolgokra, nem aggódott a terhességem miatt,
egyszerűen csak élvezte a lehetőséget, amiről azt gondolta, sosem fogja
megkapni.
- Akkor most azt kérdezem tőled, Qhuinn,
ismeretlen apa fia, vér szerinti húgom parancsolója, csatlakozol-e hozzánk?
Qhuinn egy kis komolyságot magára erőltetve válaszolt:
- Igen, csatlakozom hozzátok.
Helyeslő morgás vonult végig a férfiakon, aztán Tohr egy fekete köpenyt
dobott felé.
- Menj, ürítsd ki a tested, vedd fel a köpenyt, majd nyugtasd meg a feledet – mondta neki Wrath.
Qhuinn nem habozott, gyorsan rám pillantott, majd besietett a fürdőszobába.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Wrath felém fordult.
- Gyere ide, húgom – kérte, mire kimásztam végre az ágyból és odaléptem
elé. Mindkét kezét kinyújtotta felém, én pedig belecsúsztattam apró ujjaimat a
hatalmas tenyerekbe. – Érzem, hogy mennyire ideges vagy, de nincs okod az
aggodalomra.
Gombóc nőtt a torkomban, de azért megszólaltam.
- Mit csináltál? – kérdeztem. – Hogy csináltad?
Wrath felkuncogott – igen, olyat is tudott néha.
- Az maradjon az én titkom.
Elmosolyodtam, és élvezettel bújtam oda a mellkasához. Vaskos karjai körém
fonódtak és én újra gyereknek éreztem magam. Kivéve, hogy gyerekként
könnyebbnek tűnt az élet.
- Ígérd meg, hogy nem lesz baja – suttogtam alig hallhatóan, de nem
áltattam magam olyasmivel, hogy csak Wrath hallotta meg szavaimat. Ebben a
családban mindenki tudott mindenkiről mindent.
- Ígérem – érkezett a komoly válasz.
Tudtam egy-két dolgot a testvériségbe való beavatásról és aggódtam. Boldog
voltam, hogy ekkora megtiszteltetés érte a férjemet, de közben végtelenül
ideges is voltam, mert tudtam, mi vár rá. Nem éppen egy fáklyás menet…
Abban a pillanatban nyílt ki a fürdő ajtaja, amikor elhúzódtam a
testvéremtől. Qhuinnen már az új ruhadarab volt, amivel tökéletesen beillett a
többiek közé.
Szorosan magához húzott és megcsókolt.
- Szeretlek – mondta aztán az ősi
nyelven, mire elmosolyodtam. Csak akkor használta ezt a nyelvet, amikor valamit
bensőségesen akart közölni. – Nem lesz semmi baj.
- Én is szeretlek téged – válaszoltam. – És annyira büszke vagyok rád!
Nem akartuk sokáig váratni a testvériséget, ezért egy villámgyors csók után
ellépett tőlem, visszafordult a férfiakhoz. Készen állt, bármivel is kell
szembenéznie.
O*o*o*O
- Tedd
fel a csuklyád - mondta Wrath. - A szertartás alatt csak akkor beszélhetsz, ha
szólunk hozzád, a szemedet mindig szegezd a földre, a kezedet pedig kulcsold
össze a hátad mögött! A bátorságodat és az odaadásodat minden reakciódból le
fogjuk mérni, amit teszel.
Qhuinn szíve a torkában dobogott. Rettenetesen ideges volt, de igyekezett
ezt nem kimutatni. Bólintott, jelezve, hogy megértette, majd engedelmesen a
fejére tette a csuklyát és a földre pillantott. Elhatározta, hogy bármennyire
is legyen nehéz, nem fog felnézni, még csak meg sem próbálja.
- Kövess minket! – jött a következő utasítás, aminek azonnal eleget is
tett. Figyelt rá, hogy mindent betartson, amit mondtak neki, s bár jó lett
volna még egy pillantást vetnie Corie-ra, ellenállt a kísértésnek és elhagyta a
hálószobájukat.
Nem tudta, hogyan zajlik a testvérré avatás, de abban biztos volt, hogy nem
lesz könnyű menet. Nem úgy ismerte a fiúkat, mint akik csak kávézgatnak és
beszélgetnek. Szívós harcosok voltak, és ha be akartak venni valakit maguk
közé, az biztos, hogy alapos és kemény próbatétel elé állítják.
Megacélozta magát és elhatározta, hogy bármit is kell tennie, ki fogja
bírni. Semmi nem állíthatta meg!
Amikor kiértek a ház elé, beültek V Escalade-jébe. El sem téveszthette
volna az autót, török dohány illata volt, ami mindig körüllengte a testvért.
Fogalma sem volt merrefelé hajtanak, de nem tartott sokáig az út.
- Szállj ki! – szólította fel Wrath.
Májushoz képest kissé csípős volt éjszaka az idő, de Qhuinnt nem zavarta.
Izgatottsága fűtötte annyira, hogy ne fázzon, amikor a hideg földön mezítláb
lépkedve követte a többieket. Mivel csak a lábát nézhette, nem tudta hol
vannak, de a halvány fényben látszódó márványpadlóból, amire hamarosan
rálépett, arra következtetett, hogy valamilyen épületben lehetnek. Főleg, hogy
a levegő is melegebbnek tűnt.
Mindjárt ott vagyunk – gondolta magában, s
szíve még gyorsabb ütemre kapcsolt. Már alig várta, hogy szembenézhessen a
kihívással és bebizonyíthassa, hogy igenis méltó arra, hogy testvérré váljon.
Pár lépéssel később megálltak. Ruhasuhogást hallott, amiből arra
következtetett, hogy a férfiak körülötte levetkőztek, majd egy súlyos kéz
ragadta meg a nyakát, és a király hangja ágyúdörrenésként töltette be a teret:
- Nem vagy méltó, hogy belépj ide, ahol
most vagy. Bólints!
Qhuinn bólintott.
- Mondd, hogy nem vagy méltó!
Az ősi nyelven válaszolt:
- Nem vagyok méltó!
Hangos kiáltás hallatszott, ahogyan körülötte a testvérek tiltakoztak
szavai ellen, ami meghatotta Qhuinnt. Amennyire hallotta, mindannyian
támogatták őt.
- Habár nem vagy méltó – folytatta Wrath -, szeretnél az lenni ma este. Bólints!
Ismét bólintott.
- Mondd, hogy szeretnél méltó lenni!
- Szeretnék méltó lenni.
De még mennyire – gondolta magában.
Ezúttal a hangos kiáltás helyeslést fejezett ki.
- Csak egy módja van annak, hogy méltó
legyél, és ez a helyes és illő mód. Hús a húsunkból. Bólints!
Qhuinn bólintott.
- Mondd, hogy hús akarsz lenni a
húsunkból!
- Hús akarok lenni a húsotokból!
Szavait mély csend fogadta, melyet kántálás váltott fel. A testvérek hangja
betöltötte az egész teret, Qhuinn már semmi mást nem hallott, csak őket. Már
majdnem megszólalt, hogy ő is velük együtt mondja a szavakat, de még időben
ráharapott a nyelvére, hiszen nem adtak rá engedélyt neki. Azonban, amikor
valaki mögé, majd mellé lépett, körülvették őt, teste felvette a ritmusukat és
követte mozdulataikat. És észre sem véve, a kántálásba is becsatlakozott. Úgy
tűnt nem probléma, miközben lassú léptekkel haladtak előre.
Istenem, könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól. Sosem tartozott sehova
sem. A családja nem fogadta el, a vámpírok elit társadalma, melybe
beleszületett, kirekesztette. Amíg a testvériség be nem fogadta, nem volt
családja, igazi otthona. Corie-val lett családja, de ő ennél többre vágyott. A
szíve mélyén azt akarta, hogy a felével
ne csak ketten legyenek egymásnak, hanem testvéreket akart, egy igazi családot,
melyet ma meg fog kapni. Hivatalosan is belép a Fekete Tőr Testvériségbe és ezt már soha senki nem veheti el tőle!
És ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy igazából nem ő kezdeményezte ezt az
egészet. Őt választották. A testvériség, a faj legjobban tisztelt harcosai, a
legképzettebb katonák… őt választották.
És nem azért mert ide született, vagy mert muszáj lett volna. Őt akarták,
méghozzá azért, aki.
Egyszer csak megváltozott az akusztika, a közös kántálás visszaverődött a
falakról, mintha egy hatalmas, magas terembe léptek volna.
A vállán pihenő kéz megállította.
Ekkor a kántálás és a mozgás megállt, az utolsó hang is elnémult. Valaki
megfogta a kezét, és előrehúzta.
- Lépcső! - szólalt meg Z.
Qhuinn fellépett hat lépcsőfokot, majd egy egyenes rész következett. Amikor
megállították, a mellkasa és a lábujja hozzányomódott egy márványfalhoz,
ugyanolyan anyaghoz, mint amiből a talaj volt.
Zsadist otthagyta, és elsétált. Qhuinn szíve majd' kiugrott a mellkasából.
A király hangja olyan hangos volt, mint a mennydörgés:
- Ki javasolja ezt a férfit?
- Én - felelte Zsadist.
- Én - visszhangozta Tohr.
- Én.
- Én.
- Én.
- Én.
Qhuinn minden egyes válasznál nagyot pislogott, amikor a testvérek
egyenként válaszoltak. Minden egyes testvér javasolta.
Aztán az utolsóra került a sor. A király hangosan és tisztán válaszolta:
- Én.
A francba, megint pislognia kellett.
Ezek után Wrath folytatta, az ősi nyelv arisztokrata kiejtéseit harcos
ereje tette még nyomatékosabbá:
- A Fekete Tőr Testvériség itt összegyűlt
tagjainak tanúbizonysága alapján, valamint Zsadist és Phury; a Fekete Tőr Testvériség
harcosának, Ahgonynak fiai; Tohrment, a Fekete Tőr Testvériség harcosának,
Harmnak fia; Butch O'Neal, saját vérrokonom; Rhage, a Fekete Tőr Testvériség
harcosának, Tohrture-nek fia; Vishous, a Fekete Tőr Testvériség harcosának, a Vérontó
néven ismert katonának fia; és az én, Wrath fiának, Wrathnak javaslatára úgy véljük,
ez az előttünk álló férfi, Qhuinn, ismeretlen apa fia, alkalmas arra, hogy a
Fekete Tőr Testvériség tagjává váljon. Mivel belátásom szerint nekem
hatalmamban áll ezt megtenni, és mivel a faj védelmét szolgálja, továbbá a törvényt
is úgy módosítottuk, hogy ez jogszerű és elfogadott legyen, ezúttal eltekintek
a származás bizonyításának szükségességétől. Kezdhetjük! Fordítsátok meg! Fedjétek
fel!
Mielőtt bárki is odamehetett volna hozzá, Qhuinn kihúzta magát, és sikerült
gyorsan megtörölnie a szemét, hogy amikor megfordítják, és leveszik róla a
köpenyt, újra igazi férfi lehessen.
Elállt a lélegzete. Egy emelvényen állt egy barlangban, amelyet több száz
fekete gyertya világított meg. A lángok halvány aranyszínű fénye pislákolt a
durván kifaragott falon, és visszaverődött a fényes padlóról.
De nem ez ragadta meg elsősorban a figyelmét: előtte, a hatalmas, megvilágított
terem és közte egy oltár állt.
A közepén pedig hatalmas koponya.
A koponya nagyon régi volt, nem egy frissen meghalt személy fehér csontja,
hanem egy ősi, szent és tisztelt harcos besötétedett, patinás maradványa.
Az első testvéré. Minden bizonnyal.
Amikor felemelte a tekintetét, az áhítattól döbbenten meredt előre: odalent
a hagyomány élő, lélegző képviselői sorakoztak fel, és őt nézték. A testvériség
tagjai egymás mellett álltak, meztelen testük hatalmas, izmos falat alkotott, a
gyertyafény megvilágította erős, harcos alakjukat.
Tohr megfogta Wrath karját, és felvezette a királyt a lépcsőn, amelyen
Qhuinn nem sokkal előtte felment.
- Hátrálj a falhoz, és fogódzkodj meg a kiálló rudakban! - parancsolta
Wrath angolul, amikor az oltárhoz kísérték.
Qhuinn habozás nélkül engedelmeskedett, majd érezte, hogy a lapockája és a
feneke hozzáér a falhoz, miközben a keze felemelkedik, és belekapaszkodik
egy-egy rövid, kiszögellő rúdba.
Amikor a király felemelte a karját, Qhuinn hirtelen pontosan tudta, hogy
szerezték a testvérek azt a csillag alakú heget a mellkasukon: egy régi,
ezüstszínű kesztyű volt rajta, amelynek kézfejéből tüskék álltak ki, a kezében
pedig egy fekete tőrt tartott.
Tohr minden különösebb felhajtás nélkül a koponya fölé húzta Wrath
csuklóját.
- Királyom.
Amikor a király felemelte a tőrt, a származását bizonyító rituális tetoválások
láthatóvá váltak a halvány fényben. A borotvaéles penge megvágta a bőrét. Piros
vér buggyant ki a sebből, és egy ezüstserlegbe csöpögött, amely a koponya
tetejébe volt süllyesztve.
- Az én húsom - jelentette ki Wrath.
A következő pillanatban megnyalta a sebet, hogy lezárja. Ezután a derékig
érő, fekete, hosszú hajú és fekete napszemüveget viselő hatalmas férfit
odavezették Qhuinnhez.
Wrath nem látott, mégis pontosan tudta, milyen szögben áll egymáshoz képest
a testük, milyen magas Qhuinn, hol van az arca...
Mert ekkor hirtelen megragadta az állkapcsát, erősen hátra és oldalra
csavarta a fejét, szabaddá téve a nyakát.
Qhuinn most már tudta, mire való az a két rúd.
Wrath vad mosolyt villantott fel, és láthatóvá vált hatalmas szemfoga,
amelyhez foghatót Qhuinn még sohasem látott azelőtt.
- A te húsod.
Villámgyors mozdulattal lecsapott, és kíméletlenül Qhuinn nyakába harapott,
hogy aztán néhány kortyot igyon a véréből.
Amikor végül visszahúzta hatalmas szemfogát, a nyelvével végigsimított az
ajkán, és úgy mosolyodott el, mint egy hadvezér.
És ekkor eljött az idő.
Qhuinn-nek nem volt szüksége arra, hogy figyelmeztessék, készüljön fel.
Erősen szorította a rudakat, megfeszítette a hátát és a lábát, és várta az
ütést.
- A mi húsuk - morogta Wrath.
A király nem fogta vissza az erejét. Ökölbe szorította ezüstkesztyűs kezét,
és ugyanazzal a tévedhetetlen pontossággal Qhuinn mellkasába vágott. A tüskék
olyan erővel fúródtak a húsába, hogy az ajka libegni kezdett a tüdejéből
hurrikánszerűen kirobbanó levegőben. A látása egy időre elköszönt, amikor pedig
visszatért, kristálytisztán látta Wrath arcát.
A király tekintete tiszteletet sugárzott, és nyoma sem volt benne
meglepődésnek, mintha egyértelműnek vette volna, hogy Qhuinn férfiként fogja
elviselni az ütést.
Így folytatódott tovább. Tohr következett a sorban, elvette a királytól a
kesztyűt és a tőrt, ugyanazokat a szavakat mondta, megvágta a karját, a vérét a
koponyába csöpögtette, megharapta Qhuinn torkát, majd olyan erősen vágta
mellbe, mint egy buldózer.
Ezután Rhage következett. Vishous. Butch. Phury. Zsadist. Mire
befejeződött, Qhuinnek vérzett a nyaka és a mellkasa, az egész testét izzadság
borította, és csak azért állt még függőlegesen, mert vasmarokkal szorította azt
a két rudat.
Nem érdekelte, mit tesznek vele, akkor is állva marad, bármi történjék is.
Nem ismerte a testvériség történelmét, de lemerte volna fogadni, hogy egyikük
sem rogyott össze, mint egy rongybaba, a beavatása során. Bizonyos dolgokban
nem bánta, ha ő az első, a puhányságban azonban igen. Különben is, eddig úgy vélte,
jól teljesített: a testvérek vigyorogva álltak körülötte, mintha nagyra
értékelnék azt, ahogy viseli a dolgokat, amitől még elszántabb lett.
A király bólintott, mire Tohr, mintha parancsot kapott volna, ismét odavezette
a királyt az oltárhoz, és a kezébe adta a koponyát. Wrath magasba emelte az
összegyűjtött vért, és azt mondta:
- Ő volt az első közülünk. Emlékezzünk rá, arra a harcosra, aki megalapította
a testvériséget!
A testvérek hangos csatakiáltást hallattak, hangjuk együtt dübörgött a
barlangban, majd Wrath Qhuinnhez fordult.
- Idd meg ezt, és csatlakozz hozzánk!
Rendicsek.
Hirtelen feltámadt erővel elvette Wrath-tól a koponyát, belenézett a
szemüregbe, majd az ezüstserleget az ajkához emelte.
Kinyitotta a száját, és legurította a vért a torkán. Magába fogadta a testvéreket,
az erejüket... eggyé vált velük.
Körülötte a többiek elismerően morogtak.
Amikor megitta, visszaadta a koponyát Wrath kezébe, és megtörölte a száját.
A király mély, dübörgő hangon felnevetett.
- Jobb lesz, ha megint megkapaszkodsz, fiam...
Éééééééééééés ez volt az utolsó szó, amit egy ideig hallott. Mintha villám
csapott volna ki az égből, és egyenesen a fejébe hasított volna, olyan hatalmas
energia áramlott belé hirtelen, és minden érzékét elhomályosította.
Hátratántorodott, megfogta a két kiálló rudat, éppen idejében, mielőtt a teste
rohamot kapott volna... Feltett szándéka volt, hogy eszméleténél marad. De
sajnos... bocsi, haver. Az örvény túl erős volt. A teste megremegett, a
szívverése ki-kihagyott, az agya pedig úgy sistergett, mint egy petárda. Bumm!
Aztán minden elsötétült előtte.
