Visszatérés 11. fejezet - A bál

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Jó olvasást mindenkinek! :):)

Ahhoz képest, hogy mivel foglalatoskodtunk az indulás előtt alig két órával, csodával határos módon, mégis időben elkészültem. Marissa volt olyan kedves és megcsinálta a hajamat – lágy hullámokat varázsolt bele, majd félig feltűzte, ráadásként csinos kis virágcsatokkal díszítette. Ezután következhetett a meseszép ruhám, melyből Isten látja lelkem, nem akartam kibújni soha többé. Azt hittem, hogy a szoknyát tartó fémabroncs majd nehéz lesz, de egyáltalán nem volt az – addig ugyanis nem volt alkalmam ennyire elegáns ruhát felvenni.

- Gyönyörű vagy – dicsért meg Beth. Ő segített belebújni, mert Marissa akkor már elment készülődni. Ő is tagja volt az elitnek, így meg kellett jelennie a bálon. Ellenben a király és a királyné voltak olyan kedvesek és kimentették magukat. Ennek persze leginkább az volt az oka, hogy engem jobban meg tudjanak védeni. Egy esetleges merényletnél – már feltéve, hogy tartanunk kellett tőle – sokkal könnyebb volt egy ember életét menteni, mint háromét.

- Köszönöm – mosolyodtam el, és én magam is meg voltam elégedve a tükörben nyújtott látványommal. – Vicces, mennyivel szebbnek látom magam, amióta átváltoztam – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mire Beth felnevetett.

- Ne is mond – lépett oda mellém. – Nem akartam hinni a szememnek, amikor először megláttam magam. Főleg a szemfogak miatt. De aztán a többi apró változás is szembetűnt.

- Ezt teszik a vámpírgének? – kérdeztem viccesen.

- Ahogy mondod – vágta rá sógornőm, majd egy pillanat alatt elkomolyodott az arca. – Felkészültél?

Mély levegőt vettem, majd bólintottam.

- Amennyire lehet – mondtam őszintén. – Szerintem nem lehet teljesen felkészülni egy ilyen helyzetre. Nem gondolod?

- De, azt hiszem, igazad van.

- Mint mindig! – kacsintottam rá, majd az ajtó felé fordultam, amin felhangzott egy erőteljes kopogás. – Gyere! – szóltam ki.

Wrath volt az. George segítségével besétált a szobába és egyenesen odajött hozzám. Sammy, édes kiskutyám szokás szerint ott sertepertélt körülöttük.

- Egész biztosan káprázatos vagy, húgom – mondta, majd kinyújtotta a jobbját, mire késlekedés nélkül belehelyeztem a kezem. Erős, hatalmas ujjait az enyémek köré zárta. – Van egy hagyomány a családomban, ami most már a tied is – mondta. – A családunk hosszú-hosszú generációk óta uralkodik. Oly régóta, hogy abból az időkből még feljegyzéseink sem maradtak. De van egy legenda, mely az első vámpírról szól, az első királyról, akit az Őrző teremtett. Olyan hatalmas volt az emberekhez képest, mint egy óriás, és olyan erős, hogy senki sem mert kiállni ellene. Az asszonyok a lábai előtt hevertek, de az ő szíve csak egy nőért dobogott. Boldogok voltak együtt, szerelmesek, de az örömüket tragédiák árnyékolták be. Miután megszületett a fiúk, a trónörökös, egyetlen magzat sem maradt meg néhány hónapnál tovább. A sokadig vetélést követően az összetört asszony lement a közeli folyó partjához, hogy a víz zúgását hallgatva az Őrzőhöz könyörögjön gyermekei életéért. Azt mondják, egy álló nap nem mozdult onnan, csak imádkozott, de választ nem kapott. Majd mikor már majdnem feladta, a víz valami csillogót sodort elé a partra. Amikor az asszony érte nyúlt, még a lélegzete is elakadt. Egy nyakláncot tartott a kezében. – Annyira belemerültem a történetbe, hogy csak akkor vettem észre, már elhallgatott, mikor valami hűvös és kemény érintésű csusszant a tenyerembe.

- Istenem! – sóhajtottam fel, amikor megláttam az ékszert. Csillogó kristályból készült, apró kis kövei olyan fényesek voltak, hogy szinte bántották a szememet. A közepén, egy kis hurokban egy nagyobb kő díszelgett, melyről méltán állíthatom, az összes nő álma. – Csodaszép – leheltem áhítattal.

- Az asszony is így látta – folytatta Wrath. - Egy csodának tartotta, égi jelnek, melyet az Őrzőtől kapott, így szent meggyőződése lett, hogy a következő baba egészségesen fog világra jönni. És igaza is lett. Egy kislánynak adott életet, mely a királyt végtelen büszkeséggel töltötte el. Az ifjú anyuka pedig, hogy élete végéig jószerencse kísérje a kislányt, nekiajándékozta a nyakéket azzal a határozott kéréssel, hogy amint elérkezik az ideje, adja tovább a lányának.

- Óh… - sóhajtottam, amint megértettem hová akar kilyukadni.

- A szüleink sajnos nem érhették meg ezt a mai napot, pedig biztos nagyon büszkék lennének rád és saját lányukként szeretnének téged – mondta, amivel elérte, hogy könnyeim kicsorduljanak. – Ezt az ékszert, pedig apánk csatolta volna fel a nyakadba, hogy büszkén viseld, mint az első család tagja.

- Wrath… - leheltem remegő hangon, de bátyám felemelt keze megakadályozott a folytatásban.

- A mai naptól az egész faj előtt hercegnővé válsz – mondta. – Ez a nyakék pedig téged illet. Beth – szólította meg a felét, aki odalépett hozzánk, kivette a kezemből az ékszert és a nyakamba tette. Éreztem meleg ujjait a tarkómon, ahogy bekapcsolta.

- Köszönöm – mondtam halkan, de nem volt olyan szó, ami kifejezhette volna mindazt, ami a szívemben kavargott.

Reszkető kézzel érintettem meg a kristályt, mely még mindig hideg volt. Úgy tűnt, nem veszi át a bőröm hőmérsékletét, ami meglepett.

- Corie, Kicsim… - hangzott fel az ajtó felől Qhuinn hangja, majd ahogy belépett, úgy meg is torpant. – Bocs, nem akartam megzavarni semmit – mondta.

- Nem zavarsz, fiam – fordult felé Wrath, s elmosolyodott. – Tohr küldött, ugye?

- Igen – bólintott. – Indulnunk kell.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Itt az idő – gondoltam.

Wrath visszafordult hozzám és a karjába vont.

- Ne aggódj annyira, minden rendben lesz – mondta. – Sokan lesznek ott, hogy megvédjenek.

- És őket ki védi meg, ha úgy alakul? – kérdeztem, mire még szélesebb lett a mosolya.

- Nekik nincs szükségük védelemre – vágta rá, de ezzel egy cseppet sem nyugtatott meg. Nem csak magam miatt aggódtam, hanem a testőreim életéért is, akik a király kérésére, egy estére mindannyian az életőrömmé léptek elő. Meglepő, hogy nem tetszett a dolog?

- Remélem – húztam el a számat, majd férjemhez fordultam. – Menjünk.

Az előcsarnokban csak Tohr, V és Lendo várakoztak. Ők voltak a hivatalos testőreim, természetesen Qhuinn-nel kiegészülve.

- Nagyon csinos vagy – mosolygott rám Tohr, ami váratlanul ért, mert nem sokat beszélgettem a testvérrel, de azért viszonoztam a gesztust és megköszöntem. – Indulhatunk? – kérdezte.

- Igen – mondtam, majd még egyszer visszafordultam és rámosolyogtam Beth-re és Wrath-ra, akik a lépcső tetején álltak. Erőt merítettem kettejükből, a családomból, akik támogattak és segítettek mióta belecsöppentem ebbe a káoszba, majd elindultam a végzetem felé.

Qhuinn Hummerével mentünk, hogyha bármi baj történne, legyen egy kocsi a közelben, ami haza tud hozni minket – sebesülten, vagy ijedten a vámpírok nem képesek láthatatlanná válni -, ám ezúttal nem kedvesem ült a volán mögött, hanem Tohr. Mellette V foglalt helyet az anyósülésen, míg mi hátra ültünk. Kissé bezártság érzet kerített hatalmába, ahogy a két megtermett férfi között ültem, de tudtam azt is, hogy biztonságban vagyok Qhuinn és Lando között.

Életőrömmel is megbékéltem már, legalábbis amennyire tudtam, s megszoktam a jelenlétét. Ez a mai este pedig az úgynevezett utolsó próbája volt. Ha minden jól megy, holnap megkapja a tetoválását, valamint a nyakláncát, és végérvényesen az életőrömmé válik.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem mindezt a gondolataim közül. Fontosabb feladat állt előttem, s nem hibázhattam. Az elit a vámpír faj arisztokráciája, együtt működik a királlyal – legalábbis látszólag. A valóságban inkább a saját érdekeiket nézik, nem pedig a közjóét, de ez már részletkérdés volt. A lényegen azonban nem változtatott. Az elit fontos szerv volt a faj életében, és nekem ezt tiszteletben kellett tartanom.

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában – suttogta a fülembe Qhuinn, amivel elérte, hogy először, mióta elindultunk, elmosolyodtam.

- Köszönöm – néztem fel rá, és lágy csókot leheltem a szájára. Ő is feszült volt, éreztem ajkai keménységéből, de próbált lazának mutatkozni – miattam.

- Még öt perc! – szólt hátra V, amivel véget is vetett a romantikázásnak.

Caldwell külvárosában jártunk. A néhány évvel ezelőtti támadássorozat óta, amit elszenvedtek, a vámpírok nem nagyon merészkedett ki a biztonságot jelentő otthonaikból, így a mostani bált is egy félreeső helyen rendezték meg, amit könnyű volt biztosítani. Mielőtt elindultunk, V is eljött ide - persze teljes titokban, hogy senki se tudjon róla -, és felderítette a terepet, veszélyforrás után kutatva, de mivel nem talált semmit, így nem mondhattuk le a meghívást.

Qhuinn biztatásként megszorította a kezemet, de tekintete a sötétített üvegen keresztül a környéket kémlelte. Ideges volt.

V-nek végül igaza lett, néhány percen belül megérkeztünk. Tohr lefékezte a kocsi, majd mintha csak egy jól megrendezett filmbe kerültem volna, négy ajtó vágódott ki egyszerre, ahogy kísérőim kiszálltak. Qhuinn felém nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen, majd mindannyian elfoglalták a helyüket és elindultunk befelé.

Egy hatalmas, kastélyszerű épület magasodott fölénk, ami nagyon réginek és nagyon gazdagnak tűnt. Minden ablakából fény áradt, megvilágítva a parkoló egész területét. Az ajtóban álló hűségesek meghajoltak előttünk.

- Üdvözlöm önöket ezen a szép estén! – köszöntött minket az egyikük. – Kérem, kövessenek – mondta, majd kitárta az ajtót.

Széles előcsarnokba léptünk, amiből több ajtó is nyílt, de a hűséges a legnagyobb, kétszárnyú ajtóhoz vezetett minket. Ott is állt egy szolgáló, aki kedvesen elkérte a kabátomat, amitől örömmel szabadultam meg, bent ugyanis iszonyúan meleg volt, főleg a kinti téli éjszaka után. A hatalmas bejárat mögül beszélgetés és halk zene hangja szűrődött ki. Az első hűséges megfogta mind a két ajtógombot, majd egyszerre megnyomta őket. A hangok azonnal felerősödtek, szinte bántották a fülemet, de szerencsére nem sokáig tartott.

- Bejelentem őfelsége, Wrath lányát, Cornelia hercegnőt – hangzott fel a hűséges hangja, ami elvágott minden beszélgetést. A néma csendben, ami azonnal beállt, éreztem, hogy a korábban is érzett hányingerem felerősödik, szívem pedig olyan hangosan kalapált, hogy biztos voltam benne, mindenki hallja, aki most felénk fordulva, kíváncsian pásztázza minden mozdulatomat.

Thor és Qhuinn előttem álltak, V és Lendo pedig mögöttem, így léptünk be a hatalmas bálterembe, mely zsúfolásig megtelt emberekkel. Helyet hagyva nekünk, folyosót alkottak, így mindkét oldalunkon álltak. Felvettem az előre megbeszélt arcomat és mosolyogtam, ahogy elhaladtunk közöttük, de ez egyáltalán nem volt őszinte részemről.

Haza akarok menni! – zakatolt a fejemben megállíthatatlanul. – Nem vagyok kész erre! Csak egy gyerek vagyok, nem pedig hercegnő!

S miközben valóságos csata dúlt a belsőmben, észrevettem néhány ismerős arcot, ami kicsit megnyugtatott. Ott volt Butch és Marissa, valamint Z és Bella, és nem messze tőlük megpillantottam Blayt is. Ők mind vendégként voltak jelen, mint az elit tagjai, de én tudtam, hogy őket is Wrath küldte, hogyha baj van, közel legyen az erősítés.

Alaposan megnéztem az embereket, hogy később könnyebb legyen megjegyeznem a nevüket, ám valami elvonta a figyelmemet. Miközben meghajoltak előttem, furcsa kézmozdulatot csináltak, ami leginkább egy hurokra emlékeztetett, amit a kezükkel írtak le a levegőben. Ismerős volt, biztos voltam benne, hogy már láttam valahol azelőtt, de nem tudtam hol és mikor. Ahogy azt sem, hogy mit jelent.

És akkor megláttam Qhuinn feszült vállát és nyakát – még így hátulról is azonnal felismertem -, s egy pillanat alatt megvilágosodtam. Ő mutatta nekem, mikor a szüleiről, a múltjáról mesélt.

- A gonosz szem hatása elleni mozdulatsor – mondta akkor, s kezével ugyanazt mutatta, amit most az emberek csináltak. Ez nem egyfajta tiszteltadás volt felém, vagy a testvérek felé. Nem! Ez színtiszta megalázása volt Qhuinn-nek, amiért különböző színű a szeme.

A düh olyan erősen lángolt fel bennem, hogy beleszédültem. Forróság áradt szét minden sejtemben, majd mintha lábaim külön életet élnének, előreiramodtam, átcsusszanva Tohr és Qhuinn között és amennyire tudtam a magas sarkúmban sietni, az előttünk álló emelvényhez rohantam. Testőreim persze azonnal mellettem termettek, hogy megállítsanak, de nem hagytam magam. Képtelen voltam megálljt parancsolni saját magamnak.

- Mit művelsz? – kérdezte fojtott hangon Tohr, de kirántottam szorításából a karom és egyenesen Rehv mellé léptem, aki mikrofonnal a kezében állt – mint az elit vezetője, gondolom, köszönteni szeretett volna -, de most csak kerek szemekkel bámult rám és nem értette, mi ütött belém. Nem volt vele egyedül, én sem tudtam teljesen, hogy mire készülök. Kikaptam kezéből a mikrofont, és szembe fordultam a rosszalló tekintetekkel, melyek mind elítéltek a viselkedésem miatt és persze a sugdolózások is elkezdődtek. El tudtam képzelni, mi mindent mondhatnak. Nem normális, biztosan baj van a fejével… De nem érdekelt! Abban a pillanatban csak egyvalami érdekelt!

- A nevem Cornelia – kiabáltam jó hangosan a mikrofonba, amivel el is értem, hogy az elit tagjai fülükhöz kapják a kezüket. Az egész olyan volt, mintha nem én irányítanám a szavakat, melyek elhagyták a számat, s utólag visszagondolva, így is volt. Egy részem, mely foggal-körömmel védte a szeretteit, átvette fölöttem az irányítást, s esélyem sem volt megállítani. – Wrath lánya vagyok, a király húga és soha többé nem akarom látni a rossz szem elleni kézmozdulatot! – jelentettem ki határozottan.

- Corie – suttogta összeszorított fogakkal Qhuinn, aki mellettem állt. – Hagyd abba!

- Nem! – néztem rá keményen, majd visszafordultam a tömeg felé. – A férfi, aki mellettem áll, Qhuinn, a parancsolóm, és mint hercegnőnek, jogomban áll megtiltani, hogy ezzel a kézmozdulattal megsértsék őt! Ha pedig valaki nem tartja be a parancsomat, vállalja a következményeket!

Utolsó szavaim hosszasan visszhangoztak a helyiségben, még nagyobb nyomatékot adva mondanivalómnak, s bár fogalmam sincs, honnan vettem mindehhez az erőt, a döbbeneten túl mégis boldog voltam, hogy megtettem. Már csak egy kérdés maradt: volt egyáltalán jogom hozzá? Nem voltam benne biztos…

A csend, ami kirohanásom után támadt, fülsértő volt. Senki sem mozdult, még talán levegőt sem vettek a megdöbbenéstől. S ahogy Marissára és Bellára néztem, kezdtem belátni, hogy nem cselekedtem túl megfontoltan. Arcukon hitetlenkedés és döbbenet, valamint félelem látszott, ami alighanem a következményeknek szólt. A többi ismeretlen felháborodott, hovatovább dühös tekintettel meredt rám. Nyilván nem szerették, ha valaki utasítgatta őket, főleg nem egy idegen kislány, aminek láttak.

Mégis volt valaki, aki jól szórakozott mindezen, méghozzá Rehv, aki amint magához tért a döbbenetből, hangosan felnevetett, majd az elithez fordult.

- A hercegnőt hallhattuk – mondta vigyorogva. – Akárki akármit mond, igencsak hatásos belépő volt.

Sajnos rajta kívül senki sem látta ezt olyan viccesnek, de ezzel legalább azt elérte, hogy a tömegben néhányan fejet hajtottak előttem, ami máris több volt, mint amire számítottam. De ilyen egyszerűen nem úszhattam meg, ezzel már akkor is tisztában voltam. Nem elég, hogy Qhuinn összevont szemöldökkel nézett rám, de Tohr tekintete egyenesen dühös volt.

- Soha többé ne csinálj ilyet! – suttogta a fülembe, amikor mellém lépett. – Hogy védjelek meg, ha a saját fejed után szaladsz?

Tudtam, hogy igaza van, de hiába kezdtem volna el magyarázni neki, hogy mi történt valójában, nem értette volna meg. Ami azt illeti, én magam sem értettem. Az átváltozásom óta különösen éreztem magam, amit a többiek azzal magyaráztak, hogy hozzá kell szoknom az új testemhez, az új életemhez, de valahol az agyam eldugott kis részében tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó. Valami, mélyen, legbelül, megváltozott bennem örökre, csak azt nem tudtam, hogy ez jó, vagy rossz dolog. De ahogy visszagondoltam hirtelen kirohanásomra, nagyon úgy tűnt, hogy az utóbbi…

- Sajnálom – válaszoltam halkan, majd Rehv kérésének eleget téve, elfoglaltam a helyem az emelvény mellett álló, gyönyörű virágokkal díszített asztalnál, melyet a tiszteletemre állítottak fel, s ahol fogadnom kellett az elit tagjainak köszöntését.

Az emberek sorban odajöttek hozzám, bemutatkoztak, majd jókívánságokkal halmoztak el, mintha szülinapom lenne, de közben érezhető volt mennyire nem gondolják komolyan, amit mondnak. De ezzel nem törődtem, nem is érdekelt. Inkább arra koncentráltam, hogy megjegyezzem a neveket és az arcokat, de persze erre esélyem sem volt elsőre. Túl sokan voltak.

Ám volt egy név, ami azonnal megragadt a fejemben, sőt, számtalan emléket is felidézett még emberéveimből, amikor a testvériség könyveit olvastam, valamint a vámpírlétemből is, amit Qhuinn-nel töltöttem.

Magas, fekete hajú férfi állt előttem, széles vállakkal és olyan szürke szempárral, ami azt hiszem, egészen a vesémig hatolt. Meghajolt előttem, majd a legmeggyőzőbb mosolyát villantotta rám.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte mély hangján, mely már akkor ismerős volt, s mikor meghallottam a nevet, már tudtam is, hogy honnan. – Lohstrong vagyok, Haiden fia.

Qhuinn apja.

Az előzőekben érzett dühöm eltörpült amellett, amit akkor éreztem. Mióta csak megismertem Qhuinnt, de talán még előtte is, arra vágytam, hogy egyszer eljöjjön ez a pillanat, hogy szemtől szemben állhassak a családjával, azokkal, akik olyan szörnyen bántak vele, és megmondhassam nekik a véleményemet, de nem tehettem! Főleg, hogy egy jelenet bőven elég volt egy estére!

- Nagyon örülök – mondom összeszorított fogakkal.

- Akárcsak én – bólintott. - Had mutassam be a családomat is – mondta és a háta mögé intett. Egész testemben megmerevedtem, ahogy megláttam őket. Olyanok voltak, mint egy igazi család, és úgy hasonlítottak egymásra, hogy le sem tagadhatták volna, hogy rokonok. - A feleségem Vivianna – folytatta Qhuinn apja. – A fiam Luchas és a lányom, Erhnella.

Qhuinn megfeszült mellettem, testéből hideg áradt, amitől libabőrös lett a karom, de tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az előttem állókról. Mindent meg akartam jegyezni velük kapcsolatban.

Anyósom – vagyis annak nevezhetném, ha nem lett volna egy álnok kígyó -, magas volt, rövid sötétbarna haja tökéletesen állt, mintha csak a fodrásztól lépett volna ki – ami minden valószínűség szerint így is volt -, s a megszólalásig hasonlított a lányára. Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy Erhnellának hosszú volt a haja, amit most a feje tetejére tornyoztak. Mindketten régimódi estélyi ruhát viseltek, olyan jellegűt, amit Marissa és Bella akartak rám adni, de látszott rajta, hogy újabb szabású, és nem a múlt ezredből való, csak a múlt századból. Sokkal jobb…

Tekintetem ezúttal Qhuinn bátyjára siklott, aki büszkén kihúzta magát, mintha attól magasabbnak vagy izmosabbnak tűnne, de egyik hatást sem érte el a testtartásával, sokkal inkább egy idiótára emlékeztetett. Nála észrevettem egy kis hasonlóságot Qhuinn-nel, egyforma volt az orruk és az állkapcsuk, de ezen kívül semmi mást nem találtam, ami arra utalt volna, hogy testvérek.

- Örvendek – vágtam rá, de csak a hülye nem vette volna észre, hogy mennyire nem gondolom úgy.

Lohstrong tekintete ekkor Qhuinnre siklott. Álla megfeszült, ahogy szembekerült a fiával és már emelte volna a kezét – nyakamat rá, hogy a gonosz szem elleni mozdulatot akarta csinálni -, de szerencséjére hirtelen meggondolta magát és leengedte a kezét.

- Qhuinn – szólította meg, de hangjában nyoma sem volt az előző nyájaskodásnak.

- Lohstrong – válaszolta kedvesem keményen, mire apja szeme megvillant. Gondolom, nem kis meglepetés volt számára, hogy a fia a nevén nevezte, csakhogy ő volt az, aki kitagadta és eldobta a saját gyerekét!

- Miért nem szóltál nekünk, hogy megnősülsz? – kérdezte érzelemmentesen, de mögötte a család többi tagja megbántott arcot vágott, amivel alighanem rám akartak hatni. Talán, hogy megsajnáljam őket? Istenem, ha ismertek volna egy csöppet is, nem is próbálkoztak volna ezzel…

- Kellett volna? – kérdezett vissza Qhuinn. – Már nem vagyunk egy család. Sosem voltunk azok!

Annyira szerettem volna felpattanni és átölelni, a karomban tartani és elmenni innen, jó messzire ettől az egész felhajtástól és a régi családjától, hogy ne bánthassák tovább! De nem tehettem meg. De mást igen…

- Ezt ne itt beszéljük meg! – jelentettem ki határozottan és felálltam a helyemről.

- Nincs mit megbeszélnem velük! – vágta rá Qhuinn, de tudtam, hogy ez csak védekezés, és nem gondolja komolyan. A szíve mélyén vágyott az elégtételre, hogy legalább egyszer az életben elmondhassa a véleményét a volt családjának, és én mindenképpen meg akartam adni neki ezt a lehetőséget.

- Dehogynem – néztem mélyen a szemébe. – Van itt valami külön helyiség? – kérdeztem majdnem apósomat, akit bár váratlanul ért a kérdésem, készségesen bólintott.

- Természetesen – mondta. – Erre tessék! – intett a kezével, de Tohr megrázta a fejét, jelezve, hogy csak utánuk.

Az elit többi tagja kíváncsi tekintettel figyelte, ahogy kivonultunk a teremből – ismét négyesfogatú testőrségem közé beszorítva -, s nyilván azon tanakodtak, hogy most megtörténik-e a nagy családi összeborulás. Csakhogy arra szemernyi esély sem volt! Sőt!

Egy ugyanolyan helyiségbe mentünk, mint amiben a bált is tartották, csak ez jóval kisebb volt, de legalább teljes magányt biztosított számunkra az elkövetkezőkhöz.

- Na, most hogy itt vagyunk – kezdtem, amint becsukódott mögöttünk az ajtó -, talán meg is beszélhetnénk a helyzetünket.

- Miféle helyzetünket? – kérdezte Qhuinn bátyja.

- Azt, hogy kitagadták Qhuinnt, most pedig úgy akarják beállítani magukat, mintha semmi sem történt volna – foglaltam össze dühösen.

A körülöttem állók mindegyike, még a barátaim is felszisszentek a nyilvánvaló sértés hallatán, de nem érdekelt, hogy tiszteletlen vagyok. Most, hogy már nem voltunk a nyilvánosság előtt, a belülről fortyogó indulataimat sem volt olyan könnyű kordában tartani.

- Hogy mondta? – kerekedtek ki Lohstrong szemei.

- Jól hallotta – vágtam rá. – Tartoznak egy hatalmas bocsánatkéréssel Qhuinn-nek!

- Még mi kérjünk bocsánatot tőle? – kérdezte felháborodottan az anyja. – Szégyen hozott ránk születésétől kezdve, mind a megjelenésével, mind a viselkedésével!

Qhuinnre pillantottam, várva, hogy visszaszóljon, de úgy tűnt nem fog válaszolni. Az éveken át tartó magány és elnyomás, amit elszenvedett a családjától, már annyira beleivódott, hogy egyszerűen megszokta csendben tűrni a szidalmakat, mert mégiscsak a szülei voltak. Azok az emberek, akik életet adtak neki. De ez engem nem tartott vissza.

- Maguk undorítóak – mondtam egyszerűen. – Itt állnak, játszva a mártírt, miközben egész életében bántották őt.

- Corie, hagyd! – fogta meg a kezem Qhuinn, és vissza akart vinni a bálterembe, de nem engedtem.

- Nem Kicsim, ennek itt és most véget vetünk – jelentettem ki. – Nem fogom eltűrni, hogy így beszéljenek veled! – mondtam, s minden szavamnál egyre intenzívebben éreztem magamban a dühöt és a forróságot, ami mintha felszínre akart volna törni, hogy védjem, akit szeretek. Visszafordultam az értetlenül állókhoz és folytattam. – Amióta csak megszületett szemernyi szeretetet sem kapott maguktól, mindannyian elfordultak tőle és úgy tettek, mintha a világon sem lenne, csak azért, mert nem egyforma színű a szeme. Hát tudják mit? Maguk a selejtesek, nem pedig ő!

- Hogy merészel így beszélni velünk? – sipította Qhuinn anyja. Hangja egészen magas volt, olyan, mint egy vércse sikolya.

- Maga hogy merészel a szeme elé kerülni? - dobtam vissza a labdát. – A szíve alatt fejlődött, hónapokig érezhette minden mozdulatát, mikor megszülte mégis elfordult tőle. És utána is, akármikor szüksége lett volna a családjára, egyedül volt. Mikor tényleg bajban volt, mikor börtönbüntetés lebegett a feje fölött, kitagadtál és kidobták otthonról, mint valami kutyát.

- Ő támadt Lash-ra, viselnie kellett a következményeket! – vágott közben Lohstrong emelt hangon, de ezzel engem nem tudott megijeszteni. Éreztem magamban az erőt, ami nem tudom honnan jött, de bőven elegendő volt ahhoz, hogy ne hátráljak meg, sőt, visszatámadjak.

- A barátját védte attól az állattól, akiről egyébként kiderült, hogy az Omega fia és velejéig gonosz – mutattam rá a nyilvánvalóra, amivel el is értem a célomat. Lohstrong elkapta a pillantását, akárcsak a felesége. – Majdnem kiirtotta az egész elitet; akik ma itt lehetnek, mázlijuk volt, hogy még időben el tudtak menekülni, mielőtt az alantasok rájuk törtek volna. És egy ilyen szörnyeteg miatt, majdnem halálra verték őt, hogy ezzel állítsák helyre a családjuk becsületét? – szúrós pillantásomat egyenesen Luchasra irányítottam, hiszen ő is ott volt abban a becsületgárdában, amit Qhuinn után küldtek. Egy pillanatig állta a tekintetem, majd elfordult, én pedig folytattam. – Milyen emberek maguk? Qhuinn-nek kellene szégyellnie, hogy egykor egy család voltak, nem pedig fordítva!

Szavaimat mély hallgatás követte, egészen addig, míg a családfő meg nem találta a hangját.

- Befejezte? – kérdezte.

- Távolról sem! – vágtam rá.

- Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezeket a rágalmakat! – mondta Vivianna, s állát olyan magasra emelte, amennyire csak lehetett.

- Akkor ne hallgasd! – szólalt meg mellettem Qhuinn, amivel mindenkit meglepett. – Hála nektek sohasem voltunk egy család és ezen most már nem is akarok változtatni, bármennyire is jól mutatna, ha a király húga bekerülne a családba.

- Nem tudom, mire akarsz célozni… - emelte meg a szemöldökét Lohstrong.

- Dehogyisnem – nevetett kedvesem, de nem jókedvében. – Amint Corie bejelentette, hogy összeházasodtunk, azon kezdtél el gondolkozni, hogy ebből miként tudnál hasznot húzni – mondta, majd hangja még inkább megkeményedett. – De most szólok, nem fog sikerülni!

- Hogy mersz így beszélni velem, te kis… - kezdte volna Lohstrong, de nem engedtem, hogy befejezze.

- Soha! Többé! Ne! Merjen! Így! Szólni! Qhuinnhez! – mondtam minden szót külön hangsúlyozva, ezzel is nyomatékot adva arról, mennyire komolyan gondolom. Belsőm háborgott, s mintha valami túl akarna csordulni bennem, egyre nagyobb forróságot éreztem a karjaimban. Egy pillanatra megrémültem, hogy mi történne akkor, de nem volt időm továbbvinni a gondolatmenetet.

Lohstrong szemei veszélyesen megcsillantak, átlépte a türelme határát, így lehetett az is, hogy meggondolatlanul elindult felém. Nem jutott messzire. Egy lépés után nyolc pisztoly csövével nézett szembe – testőreim mindkét kezükben egy-egy fegyvert tartottak -, ami azonnali megtorpanásra késztette a férfit.

- Eszedbe se jusson! – morogta Qhuinn, kivillantva borotvaéles szemfogait.

- Szerintem végeztünk a beszélgetéssel, egyszer, s mindenkorra! – mondtam határozottan, s ahogy elnéztem, a kellő hatást sikeresen elértük. Vivianna úgy bújt férje háta mögé, mintha a kivégző osztag előtt állna, akárcsak a lánya és a fia. Esküszöm, abból a családból Qhuinn volt az egyetlen, aki értelmes felnőtté vált, de nem a szüleinek köszönhetően.

Vagy talán mégis…

Visszatérés 10. fejezet - Eltemetett titkok

Sziasztok!

Íme a következő fejezet. Jó olvasást hozzá és kellemes hétvégét! :)

Legalább húsz perce ültem már az ágyunk szélén, és bámultam a gardróbajtóra felakasztott csodaszép ruhámat, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy valóban jó ötlet lenne abban menni az elit báljára, amit a tiszteletemre rendeznek. De a másik lehetőség – amit Bella és Marissa ajánlott… Édes Istenem! Életemben nem láttam még annyira csúnya ruhát, pedig sosem voltam egy válogatós fajta!

Hangosan kifújtam a levegőt, majd odamentem a gardróbhoz és ajtajáról leemeltem a kék selyemruhámat, melyet a mell és a csípő részénél is csillogó strassz kövek díszítettek, mögötte pedig láthatóvá vált az a borzalom, amit barátnőim ruhának neveztek.

Nem fért a fejembe, hogyan gondolhatták komolyan a lányok, hogy fel fogom venni azt a förmedvényt. Pedig azt hitték. Nem voltak ugyan olyan lelkesek, mint azt vártam volna, mikor Fritz elment a rendelésért, de azért erre nem számítottam.

Túlzás lenne azt mondani, hogy még a gyomrom is ugrott egyet, mikor megpillantottam, de valami ahhoz nagyon is hasonló élményben volt részem. Rózsaszín volt, valami ezer éves virágdíszítéssel az elején meg valami fodros-bodros pamaccsal a vállán és a mellrészen. Pfúúúj…

- Én ezt fel nem veszem! – jelentettem ki azonnal, mikor megláttam, még mielőtt visszafoghattam volna magam, hogy kedvesebb szavak után nézek, amivel talán nem bántom meg barátnőimet.

- Tessék? – lepődött meg Marissa, és Bella arcán is értetlenséget láttam.

- Ne haragudjatok – mondtam -, de ezt én nem veszem fel.

- De hát miért? – kérdezte Bella. – Jó, persze nem éppen olyan, mint a mai divat az embereknél, de az elit tiszteli a hagyományokat.

- Hagyománynak számít, ha valaki ocsmány ruhákat hord? – nevettem el magam, majd odamentem a báli ruhának nevezett, de számomra beazonosíthatatlan valamihez, és két ujjammal megfogtam. – Még az anyaga is irritáló – nyögtem fel. – Nem mondjátok komolyan, hogy az elit tagjai tényleg ennyire… maradiak.

- De, sajnos igen – válaszolta Bella, Marissa pedig bólogatott.

- Mi sem voltunk oda érte, elhiheted nekünk, de sajnos muszáj hozzájuk alkalmazkodni – magyarázta Marissa.

- Figyeljetek, megtettem mindent, amit csak kértetek – mondtam. – Megtanultam egyenes háttal menni és ülni, megtanultam, hogy kell úrinőhöz méltón fogni a pezsgős poharat, megjegyezném, még bőven fiatal vagyok ahhoz, hogy alkoholt igyak, de belementem. Beleástam magam a vámpírtörténelembe is, hogy valamennyire tájékozott legyek. De ezt – fejemmel a ruha felé intettem -, nem veszem fel!

Nem kis meglepetésemre, győztesen kerültem ki a dologból. Marissa és Bella még próbálkoztak egy kis ideig, de mikor belátták, hogy bizony hajthatatlan vagyok, áldásukat adták rá, hogy én magam rendeljem meg a ruhámat, egy olyat, amit élvezettel viselhetek – főleg mivel ez lesz az egyetlen élvezhető az estében, ami előttem állt. De jó nekem…

Így tettem szert a csodás, kék estélyi ruhára, amiben épp gyönyörködtem, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez valóban jó döntés volt részemről. Nem a legjobb kezdetnek indult így bemutatkozni az elitnek.

Istenem, ha tehettem volna, felhívtam volna Biát és Samet, hogy tanácsot kérjek tőlük, mint külső szemlélőktől. Fájdalom hasított a mellkasomba a gondolatra, hogy soha többé nem beszélhetek már velük. Évek óta a legfőbb bizalmasaim, testvéreim voltak, akik már szinte a részemmé váltak. Vagyis az embernek, aki voltam.

Hirtelen ötlettől vezérelve leemeltem a könyvespolcról a naplómat, amit az Őrző kérésére hoztam magammal. Erőt kellett vennem magamon, hogy képes legyek kinyitni. Majdnem két hét telt el azóta, hogy eljöttem otthonról és vámpírrá váltam, arról pedig fogalmam sem volt, hogy fogok érezni, ha meglátom a képeket a családomról. Vagyis a régi családomról. Hisz már én sem voltam igazán én. Megváltozott a testem, a külsőm, minden, ami csak megváltozhatott; egyedül a személyiségem nem. Vagy talán az is? Igen, azt hiszem az is.

Megacéloztam magam és felnyitottam a vaskos könyvet. Az első oldalon a születésem adatai látszottak, valamint az első kép rólam, ami még a kórházban készült. A következő oldalon mi voltunk hárman anyuékkal, szintén a kórházban. Utána szépen sorban jöttek a képek a szülinapjaimról, osztálykirándulásokról, Halloweenról. Majd elérkeztem oda, ahol már könny szökött a szemembe: Bia és Sam. Emlékszem, anyu tajtékzott, mikor meglátta, hogy róluk is ragasztottam be a naplóba. Azt mondta ebben csak a család lehet benne, és nem vette észre, hogy a barátaim akkor már rég a családom voltak. Aztán amikor tizenhárom éves lettem, megérkezett az öcsém, Drew. Angyalian kis kerek arcocskája volt, és olyan picikének tűnt, hogy nem mertem hozzáérni, nehogy összetörjem.

És eddig bírtam a napló nézegetését. Könnyes szemmel a mellkasomhoz szorítottam a könyvet és arra gondoltam, mi lehet most velük? Mi történt azután, hogy eljöttem? Az Őrző azt mondta, olyan lesz, mintha meg sem születtem volna.

- Az Őrző! – suttogtam magam elé döbbenten. Ő volt az egyetlen, aki válaszolhatott a kérdéseimre, és véget vethetett aggodalmaimnak. Csakhogy amióta visszatértem, az esküvőnket leszámítva, nem találkoztam vele.

Hirtelen elhatározással felpattantam az ágyról és a helyére tettem a naplómat, majd letérdeltem a szoba közepére. Behunytam a szemem és próbáltam kiüríteni az elmém, miközben bebocsátásért fohászkodtam az Istennőhöz. Enyhe lebegésszerű érzés kerített hatalmába, a következő pillanatban pedig már az Őrző szentélyében találtam magam. Mindent a fehér szín uralt: a füvet, a fákat, és az épületet, ami előttem magasodott.

- Csodaszép! – suttogtam magam elé, ahogy lassan körbefordulva szemügyre vettem mindent.

- Örülök, hogy tetszik, ahogy annak is, hogy végre meglátogattál, gyermekem – szólalt meg mögöttem egy hang, mire megpördültem a sarkamon. Természetesen az Őrző volt az. Szokásos fekete ruháját viselte, arca ragyogott, ahogy rám nézett.

- Őrző – szólítottam meg, majd tisztelettudóan meghajoltam előtte.

- Előre láttam, hogy el fogsz jönni hozzám, ahogy azzal is tisztában vagyok, mi célból érkeztél – mondta. – Kérdezz nyugodtan, amire lehet, válaszolni is fogok.

Megdöbbenve pillantottam fel rá.

- Kérdezhetek? – bukott ki belőlem. – Az nem sértés a számodra?

- Valóban sértés – bólintott -, de te, leányom, élvezel némi engedményt ezzel kapcsolatban. – Ajkai pimasz mosolyra húzódtak, amitől egy csintalan kislány benyomását keltette.

Hát jó – gondoltam magamban. Egyszer adódik ilyen lehetőség, bolond lennék nem megragadni, így egyből belevágtam a közepébe.

- Miért vagyok itt? – kérdeztem mohón. – Mit tervezel velem? Miért vagyok fontos a faj túlélésének érdekében és mit kell tennem?

- Valóban a közepébe vágtál bele – kuncogta. Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat, ahogy ráébredtem, az előbb olvasott a gondolataimban. – Sajnos vannak dolgok, amiket nem fedhetek fel addig, míg el nem jön az idejük – mondta.

Csalódottan fújtam egyet, mert bár nem gondoltam komolyan, hogy azonnal választ is fogok kapni, de egy picikét mégiscsak reménykedtem benne.

- Azt azonban – folytatta, miközben a közelben lévő hófehér szökőkúthoz sétáltunk -, hogy mi történt a régi otthonodban, megmutathatom neked.

- Tényleg? – tátottam el a számat.

- Ezért jöttél ide, nem igaz? – mosolygott rám. Ezüstös szemei megértésről és kedvességről tanúskodtak.

- De igen, legalábbis részben – helyeseltem.

- Akkor lássuk – mondta, majd kecses kézfejét a halványkék víz fölé tartotta, mely előbb hullámzani kezdett, majd lassan megnyugodott, és mintha csak egy televíziót néztem volna, megjelentek a szüleim. A konyhában voltak, a kisöcsém is velük volt. Épp valamit mesélt, ami az oviban történt vele. Istenem, a hangját hallgatva gombóc nőtt a torkomban. Mégis, ami a legfurcsább volt, az az, hogy a szüleim mintha nem is önmaguk lettek volna. Mosolyogva hallgatták, ami még sosem fordult elő. Kész agyrém volt az egész…

- Hogy lehetséges ez? – kérdeztem, de egy pillanatra sem néztem máshová, csak régi családom tagjait figyeltem.

- Meg sem születtél abban a világban, így a szüleid gyökeres változásokon mentek keresztül a hosszú évek alatt, míg egy gyermekre vártak – magyarázta az Őrző.

- Tehát miattam lettek olyanok, amilyenek voltak? – Elképzelni is fájó volt. A szüleim akaratosak voltak, önfejűek és kompromisszumképtelenek.

- Nem, gyermekem – mondta, majd egy lágy érintést éreztem a karomon: az Őrző aprócska kezét. Az érintése meglepően meleg volt. – Azért lettek olyanok, mert az élet elkényeztette őket, méghozzá veled.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem, s közben könnyes szemmel néztem nevetgélő öcsémet.

- Emlékszel, hogy a fiam, Vishous próbált megtalálni téged ebben a világban? – kérdezte, mire bólintottam. – Nem sikerült neki, méghozzá azért, mert neked az volt a sorsod, hogy a másik világba szüless, majd általam idekerülj. Kicsi volt rá az esély, hogy így fog történni, főleg, mert minden a te döntéseden múlott, de végül mégiscsak beteljesítettük a végzetünket. Legalábbis az első részét.

- Őrző – nyögtem fel. – Semmit sem értek.

- Tudom – mosolyodott el. – Nem baj, ha eljön az ideje, mindent érteni fogsz, ígérem neked. Amit most tudnod kell, az az, hogy a te döntésed nyomán a testvérednek olyan élete lehet a szüleiddel, amilyenről mindig is álmodtál, de nem kaphattad meg.

Melegség járta át a testem a gondolatra, hogy mindez valóban igaz. Mióta csak az eszemet tudtam, azt akartam, hogy a családom normális legyen, hogy a szüleimmel lehessen beszélni, hogy odafigyeljenek rám. És bár ezt nem kaptam meg, örömmel töltött el a tudat, hogy Drew-nak még része lehet benne.

- És ez is a döntésed miatt alakul ilyen szépen – folytatta az Őrző, s kezével intett egyet, mire a szüleim eltűntek, s helyettük megjelent Sam és Bia, két legjobb barátom, bizalmasom, testvérem, akik most épp szenvedélyesen csókolóztak Sam szobájában. Istenem, olyan sok időt töltöttünk ott hármasban, filmeket nézve, beszélgetve… Furcsa volt őket ilyen intim helyzetben látni, mégis mosolyt csalt az arcomra a szerelem, ami mindkettejük mozdulatait átjárta.

- Ők ketten együtt… - mondtam ki hitetlenkedve. – Ez fantasztikus!

- És hála neked valóban az lesz – vágta rá az Őrző, s kezének újabb mozdulatára, ismét változott a kép.

Ezúttal egy kertes ház verandáját láttam a vízben, rajta egy őszülő, idős párt, akik egymást átkarolva ülnek és figyelik, ahogy a gyerekek játszanak az udvaron – feltehetőleg az unokáik.

- Kik ők? – kérdeztem az Őrzőt.

- Nézd csak meg őket jobban – mondta, mire közelebb hajoltam, így már felismertem őket.

- Bia és Sam! – kiáltottam fel boldogan. – Ez a jövő? Együtt fognak megöregedni? Unokáik lesznek? – záporoztak a kérdéseim.

- Igen – bólintott az Őrző, s közben leengedte a kezét, így a kép szertefoszlott idős barátaimmal együtt. – Egy pillanatnyi betekintést mutathattam csak számodra, hogy lásd, a döntés, mellyel számtalan életet befolyásoltál, végül pozitív kimenetelű lett számukra.

Nem kerülte el a figyelmemet a mondat második fele, így azonnal lecsaptam rá.

- És számunkra? – kérdeztem.

A csodaszép arc elkomorult, ami nem sok jót ígért.

- Azt sajnos nem tudom megmondani – sóhajtott fel. – Rengeteg döntést kell addig meghoznod, de annyit elmondhatok, az eddigiek a győzelem felé vezetnek.

- Ez megnyugtató, köszönöm – húztam el a számat önkéntelenül. – És ha úgy alakul, hogy döntés elé kerülök, eljöhetek tanácsot kérni? - Az nagyban hozzájárult volna ahhoz, ha ne okozzam véletlenül a faj pusztulását.

- Tanácsért bármikor fordulhatsz hozzám, leányom – mondta, s a kezemet fogva mélyen a szemembe nézett. – De sajnos azt nem mondhatom meg neked, hogy mit kell tenned. Magadnak kell rájönnöd.

- Értem – vágtam rá leplezetlen csalódottsággal, de legalább azt láttam, hogy az Őrző igazat mondott. Segített amennyire tudott, de ő sem volt mindenható. Így be kellett érnem azzal, amit kaptam, s végleg magam mögött hagyni a múltamat, hogy a jövőre koncentrálhassak, mely annyi meglepetést tartogat még számunkra.

O*o*o*O

Másnap este Qhuinn olyan határozott szándékkal sietett fel a Corie-val közös hálószobájukba, mint még soha. Alig pár órájuk maradt már csak az indulásig, amikor is a hercegnő hivatalosan is bemutatkozik a vámpír faj arisztokráciájának, azoknak a karót nyelt, sznob rohadékoknak, s ettől Qhuinnben tombolni kezdett a területféltési ösztön. Méghozzá olyannyira, hogy még saját magát is meglepte vele.

Vadul kivágta a szobájuk ajtaját, amivel meg is ijesztette a felét, aki épp a fürdőszobában volt. Vizes haját szárította egy hatalmas pamut törölközővel és kerek szemekkel nézett a férjére.

- Mi történt? – kérdezte azonnal, de Qhuinn nem válaszolt. Karjába kapta a lányt és olyan szenvedélyesen csókolta meg, mint még sohasem. Széles tenyerével bejárta a hátát, majd lefelé indult a feneke irányába. Mikor megérkezett oda, megpihent pár pillanatra, majd megemelte és a márványpultra ültette. Belépett Corie combjai közé, amitől a testét takaró köntös szétnyílt, így kedvére simogathatta a fele tökéletes testét.

- Héé… - próbálkozott a lány szóhoz jutni két csók között. – Nem mintha ellenemre… lenne mindez… de mi van veled? – kérdezte egyre akadozóbb nyelvvel.

- Kívánlak… - nyögte Qhuinn, s közben a bőrnadrágja sliccével harcolt. Úgy tűnt ugyanis, hogy a nyavalyás beragadt. Mikor végre sikerült felül kerekednie a cipzáron, lerúgta magáról a nadrágot és magához rántotta Corie-t. – Benned akarok lenni… - zihálta, s még közelebb vonta magához a lányt. Megjelölésének illata betöltötte az egész fürdőszobát és elnyomta a sampon illatát is.

- Akkor gyere – érkezett a válasz, s Qhuinn nem is késlekedett tovább. Egyetlen mozdulattal egybeforrasztotta kettejük testét, s torkából mély morgás hangzott fel, ahogy érezte Corie nedves forróságát, amivel körülvette lüktető férfiasságát.

- Corie… – sóhajtotta a nevét, mikor közeledett a csúcshoz. Vasmarokkal szorította a lány csípőjét, és tudta, hogy lazítania kellene ujjai erősségén, de képtelen volt rá. Főleg mikor a következő pillanatban elragadta a hév és egy hangos nyögés kíséretében elélvezett.

Mikor a kedélyek alábbhagytak, és Corie is rendezte a légzését, felemelte a fejét a fiú válláról, amin addig nyugodott és csillogó szemmel nézett rá.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte.

Qhuinn nem nagyon tudta mit válaszoljon. Vesszője még mindig a lányban volt, s szíve szerint folytatta volna, amit elkezdett, de magyarázattal tartozott a felének. Corie nem volt ostoba, tudta, érezte, hogy van valami más is a hirtelen jött szeretkezés mögött, Qhuinn-nek pedig fel kellett fednie azt.

Odahajolt a lány meztelen vállához, s megszagolta a bőrét.

- Muszáj többet hagynom rajtad az illatomból – vallotta be, s tekintetét kedvese arcára emelte. Corie nem értette, mire akar kilyukadni. – A bálon meg fognak környékezni a férfiak – mordult fel, s érezte, ahogy a szájában megnyúlnak a szemfogai a gondolatra. – De amint megérzik rajtad az illatomat, tudni fogják, hogy kivel kell szembenézniük, ha próbálkoznak.

Corie tekintete ellágyult, miközben megsimogatta a parancsolója arcát.

- Mitől félsz, mi fog történni? – kérdezte.

- Nem is tudom – vallotta be őszintén. Ha az elitről volt szó, sosem tudott egyenesbe jönni az érzéseivel. Mivel érezte, hogy hosszú és kimerítő beszélgetés előtt állnak, lassan visszahúzta a csípőjét. Képtelen lett volna azzal bemocskolni a felét, hogy miközben benne van, a múltjáról és a régi családjáról beszél neki. De mindezek ellenére egy lépést sem volt képes eltávolodni a feleségétől. Abban a pillanatban a lány volt az egyetlen biztos pont az életében, az egyetlen személy, aki egyben tudta tartani széthullni látszó önmagát.

- Csak mond el! – biztatta Corie, még mindig a márványpulton ülve. Apró kis kezei a vállán és arcán nyugodtak, erőt adva arra, hogy megszólaljon.

- Évek óta nem láttam őket – bökte ki végül. – Mióta volt az a balhé Lash-sal és kirúgtak otthonról. – Tekintete az előtte lévő meztelen testen pihent, de gondolatai nagyon messze jártak. Térben és időben egyaránt. – Mármint a szüleim – tette hozzá, de persze Corie enélkül is pontosan tudta, kikről beszél. – Az apám még arra sem volt képes, hogy ő maga álljon oda elém, és a szemembe mondja, inkább elküldte az egyik hűségest, aki megkért, hogy hagyjam el a ház területét, és adjak egy kis vért, amivel… amivel végleg megszabadulhattak tőlem – mondta ki nagy nehezen. Nem gondolta volna, hogy erről beszélnie még ennyi idő után is ennyire fájdalmas lesz, de ha már elkezdte, nem akarta abbahagyni. Egyébként is, Corie-nak tudnia kellett milyen emberek fogják körberajongani. - Miután elhagytam a házat, elégették a véremet. Ez is a megtisztítási folyamat része volt. Nemcsak hogy megszabadultak a selejtes egyedtől, de ezzel a gonoszt is örökre kiűzték az otthonukból.

- Ne mond ezt még egyszer! – szólt közbe Corie határozottan és Qhuinn álla alá nyúlt, hogy ráemelje a tekintetét. – Soha többé nem akarok ilyesmit hallani a szádból!

Qhuinn ajka széle megrándult, ahogy a kipirult arcú felét nézte. Olyan erős volt, olyan harcias. Tudta, hogy ezért választotta az Őrző pont ezt a lányt arra a világmegváltó feladatra. Corie sosem adja fel és sosem futamodik meg, bármivel is kell szembenéznie! Imádta a felét!

- Sajnálom – mondta őszintén, mert nem akarta felidegesíteni a lányt. – De attól még így történt. Úgy jöttem el tőlük, mintha soha nem is ismertem volna őket. Ahogy kiléptem a kapun, az azonnal be is záródott mögöttem, mintha pontosan erre várt volna. – Megcsóválta a fejét. Hihetetlen volt, hogy valóban erről beszél. Soha senkinek nem mesélte el, még Blaynek sem, pedig az azért már nagy szó volt náluk. Ők ketten úgy össze voltak nőve, akár a sziámi ikrek, de még neki sem volt bátorsága elmondani mindezt. Bár végülis nem is lett volna nagyon értelme, hiszen Blay és John voltak azok, akik rátaláltak az út szélén, ahol a saját bátyja és a családja tagjai hagyták, miután az úgynevezett becsületgárda helybenhagyta. Ez is egyfajta rituális módja volt a becsület visszaállításának. Nem az lett volna a céljuk, hogy megöljék, csak egy kiadós verést szántak neki, végül mégis csak egy hajszálon múlt az élete. Ha akkor nincsenek a fiúk és Jane doki… Megborzongott és inkább felnézett Corie arcára, hogy ne is gondoljon a múltra többé.

- Készülődnöd kell – mondta aztán és a már jól bevált mosolya mögé rejtette valódi érzéseit. De ezúttal nem működött a terve.

- Mesélj még! – kérte Corie, és ő nemes egyszerűséggel képtelen volt nemet mondani neki. Amikor ártatlan, megértő szemekkel kért valamit, Qhuinn szíve még a szokottnál is jobban ellágyult és akár a Holdat is lehozta volna neki, csakhogy boldoggá tegye.

- Mit meséljek? – kérdezte. – Nincsenek jó emlékeim azokból az időkből – mondtam őszintén, ami teljes mértékben igaz is volt. – Húsz-huszonegy éves lehettem, amikor végképp rájöttem, hogy egy senki vagyok a szemükben, egy szégyenfolt a család hírnevén – elhúzta a száját az emlékek hatására, amik megrohamozták.

„Qhuinn már hónapok óta nyaggatta őket, hogy engedjék el az unokatestvéréhez, Saxhoz, Connecticutba. Sax már átesett az átváltozáson, és egy kicsit vad volt, ezért természetesen ő lett a példaképe, Qhuinn szülei persze nem helyeselték Sax viselkedését és a szüleiét sem, mivel nem nagyon törték magukat, hogy betartsák az elit társadalmi szabályait.

Qhuinn könyörgött, esedezett és nyafogott, ám erőfeszítései mindig eredmény nélkül zárultak. Egyszer azonban, teljesen váratlanul az apja közölte vele, hogy engednek a kérésének, és elmehet az unokatestvéréhez a hétvégére.

Visszaemlékezett, milyen határtalan örömöt érzett. Már három nappal korábban összepakolt, és amikor végre a kocsi hátsó ülésén ült, és napnyugtakor elindultak a connecticuti határ felé, úgy érezte, övé a világ.

Nagyon rendes dolog volt a szüleitől.

Aztán megtudta, hogy valójában miért engedték el.

A hétvége nem sült el jól Saxéknál. Szombaton a nappali órák idején egy buliban Qhuinn túlságosan is felöntött a garatra az unokatestvérével, és nagyon rosszul lett. A Jägermeister, a vodka és különböző koktélok halálos keveréke úgy megviselte, hogy a szülők ragaszkodtak hozzá, hogy otthon heverje ki a lumpolás következményeit.

Egy hűséges vitte haza kocsival. Az út felért egy szégyenfutással, és ami még kínosabbá tette a helyzetet, hogy időnként meg kellett kérnie a sofőrt, hogy álljon meg, mert hánynia kell. Az volt az egyetlen jó benne, hogy Sax szülei megígérték, hogy nem hívják fel a szüleit a hírrel, de csak azzal a feltétellel, hogy Qhuinn mindent önként bevall, amikor hazaérkezik. Nyilvánvalóan ők sem akartak konfrontálódni velük.

Amikor a hűséges megállt a ház előtt, Qhuinn elhatározta, hogy azzal magyarázza a hazatérését, hogy rosszul érezte magát - ami igaz is volt -, és haza akart jönni - ami nem volt, és soha nem is lett volna igaz.

A dolgok azonban egész máshogy alakultak.

A házban minden lámpa égett, és zene szűrődött ki hátulról, ahol egy sátor volt felállítva. Minden ablakban gyertya égett, a szobákban vendégek járkáltak.

- Milyen szerencse, hogy időben hazaért! - mondta a hűséges vidáman. - Kár lett volna kihagynia ezt a mulatságot.

Qhuinn fogta a holmiját, és kiszállt a kocsiból, aztán észre sem vette, hogy a szolga elhajtott.

Hát persze, gondolta. Az apja lemondott az elit elnökének tisztségéről, miután hosszú ideig volt a Hercegi Tanács vezetője. Ezzel a partival ünnepelték meg az eddigi munkáját, és azt, hogy a posztot átadta Lash apjának.

Szóval emiatt volt az elmúlt hetekben az a nagy sürgés-forgás, döbbent rá Qhuinn. Ő meg csak azt hitte, hogy az anyjára már megint rájött a takarítási mánia. Pedig nem. Az a rengeteg polírozás és tisztogatás mind ennek az estélynek szólt.

Qhuinn hátrafelé indult a ház mögé. Óvatosan, az árnyékba húzódva lépkedett a sövények takarásában, a hátizsákját a földön húzta maga után. A sátor belülről gyönyörű volt. Az ízlésesen elrendezett gyönyörű virágok és gyertyák mellett pislákoló fények világítottak a csillárokon és minden asztalon. A székeket szaténszalagok díszítettek, az asztalok között pedig szőnyegeket terítettek a földre. A színösszeállítás mindenben a két Családot jelképezte: türkiz és sárga.

Qhuinn végignézett az arcokon, és minden egyes vendéget felismert. A rokonságának minden tagja jelen volt, s mellettük az elit legnemesebb családjai is. A vendégek elegánsan voltak felöltözve, a nők estélyi ruhában, a férfiak szmokingban és frakkban. A gyermekek úgy nyüzsögtek a felnőttek körül, mint a szentjánosbogarak, az idősebbek pedig az asztaloknál ültek, és mosolyogva nézték a vendégsereget.

Qhuinn csak állt ott a sötétben, és úgy érezte magát, mint az a sok bútordarab, amelyet elzártak valahová, mielőtt megérkeztek a vendégek. Mint egy felesleges, ronda tárgy, amit elrejtettek egy szekrényben, hogy senki meg ne lássa. Nem először támadt olyan gondolata, hogy legszívesebben kinyomta volna a saját szemét, hogy elpusztítsa azt, ami tönkretette az életét.

A zenekar hirtelen elhallgatott, Qhuinn apja pedig a mikrofonhoz lépett a táncparkett szélén. Miközben a vendégek összegyűltek, Qhuinn anyja és két testvére apjuk mögé álltak, és szinte ragyogtak, de nem a lámpák vagy a gyertyák megvilágításától.

- Egy kis figyelmet kérnék! - szólalt meg Qhuinn apja az ősi nyelven. - Szeretném megragadni ezt a pillanatot, hogy köszöntsem az alapító családokat, akik jelenlétükkel megtiszteltek minket ma este. - Mindenki tapsolni kezdett. - Ezenkívül szeretném üdvözölni a tanács többi tagját is. - Ismét felhangzott a taps. - És Végül azokat a tagokat, akik az elit magját képezik, és természetesen nem utolsósorban a családomat. - Újabb taps. - Az elmúlt tíz év, amely alatt elnökként tevékenykedtem, kihívásokkal teli volt, mégis sikerült jelentős fejlődést elérnünk. Biztos vagyok benne, hogy az utódom hasonlóan szoros kézzel fogja majd a gyeplőt. A király nem régen történt trónra emelkedése miatt még fontosabbnak ítélem, hogy a véleményünket megfelelő módon továbbítsuk felé. A tanács áldozatos munkájának köszönhetően döntéseinknek a faj is hasznát fogja látni... de mindezt csak akkor, ha nem engedjük, hogy eltérítsen utunktól azoknak az eltérő véleménye, akik nem látják át a problémákat olyan jól, ahogy mi...

Ezen a ponton hangos egyetértés hullámzott végig az összegyűltek körében, majd Lash apjára emelték poharaikat. Ezután Qhuinn apja megköszörülte a torkát és a mögötte álló három személyre pillantott. Kissé rekedt hangon folytatta.

- Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy az elitet szolgálhattam... és bár hiányozni fog a munkám, nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem tölt végtelen örömmel a gondolat, hogy mostantól több időt tölthetek el a családommal. Ők jelentik a biztos pontot az életemben, és köszönettel tartozom nekik azért a kedvességért és melegségért, amellyel nap, mint nap körülvesznek.

Qhuinn anyja csókot dobott férje felé a levegőben és sűrűn pislogott közben. Bátyja büszkén kihúzta magát, és szemében rajongás tükröződött. A nővére tapsikolt és ugrándozott, göndör fürtjei boldogan repkedtek.

Ebben a pillanatban Qhuinn olyan mély fájdalmat érzett amiatt, hogy kiközösítették mint fiút, testvért, családtagot, hogy ezen semmi sem tudott volna enyhíteni. Még az sem, ha megvigasztalják, de az sem, ha az apja mégis mond valamit róla.”

/Részlet J. R. Ward Megváltott szerető című könyvéből/

O*o*o*O

A szívem akart megszakadni, miközben a férjemet hallgattam. Nem volt újdonság számomra, hiszen emberként még olvastam a könyvekben mindezt, és már akkor is a lelkembe martak a szavak, de személyesen hallani mindezt, attól az embertől, akit a világon a legjobban szerettem… Istenem, sokkal borzalmasabb volt, mit azt elképzeltem.

Szemeim csordultig teltek könnyekkel, s úgy kellett visszanyelnem a gombócot a torkomban, hogy ne fakadjak hangosan sírva, amivel kizökkentettem volna Qhuinnt mondanivalójából, azt pedig mindenképpen el akartam kerülni. Már is így örültem neki, hogy magától mondja el mindezt, hiszen régóta éreztem, hogy az emlékek, a múltja felőröli, de erőltetni nem akartam. Reménykedtem benne, hogy eljön majd az idő, amikor önszántából megnyílik előttem, s végre eljött.

Ám a szomorúság mellett volt bennem egy másik érzés is, ami ki akart törni. A düh. Forrongó, tombolni vágyó harag kelt életre bennem Qhuinn családja iránt, amiért így bántak a saját fiúkkal, a testvérükkel valamiért, amiről nem ő tehetett. Nem ő akarta, hogy különböző színűek legyenek a szemei, nem ő akarta, hogy abba a családba szülessen. Ő csak egy ártatlan kisfiú volt, akit ok nélkül bántottak a testi adottságai miatt!

És mindez arra sarkallt, hogy boldogabbá tegyem, mint valaha, hogy elűzzem ezeket a kínzó emlékeket és olyanokkal pótoljam, melyekre bármikor szívesen gondolhat. Tudtam, hogy mindezt szavakkal nem érem el, így magamhoz rántottam hát és olyan szenvedélyesen tapadtam ajkaira, mint talán még sohasem. Nyelvem a szájába hatolt és vággyal telve táncba hívta az övét, miközben kezeimmel még szorosabban öleltem magamhoz. Férfiassága egy pillanatnyi idő alatt visszanyerte előbbi méretét, s nem kellett külön bíztatnom, tudta mit szeretnék.

Jóleső sóhaj hagyta el ajkaimat, amint a testem mélyére csúszott, csípőm azonnal felvette a vad ritmust, amit diktált és örömmel fogadott minden előrenyomulást, majd visszahúzódást. Erős kezei ismét a csípőm két oldalára vándoroltak, pontosan oda, ahol az előbb oly erősen szorított, de egyáltalán nem zavart. Mindig is imádtam Qhuinn kezét, akár erősebben ért hozzám, akár gyengéden. Az enyém volt, és én az övé, ezen pedig semmi sem változtathatott.

- Szeretlek! – leheltem a fülébe. Jobbommal a hajába túrtam, erős, fekete hajszálai finoman simogatták a kezem, mintha csak egy hópihe lettem volna.

- Én is szeretlek! – érkezett az azonnali válasz, s miközben bennem mozgott, egyre közelebb hajszolva mindkettőnket a megnyugvást jelentő orgazmusig, mélyen a szemembe nézett, hogy valóban elmerülhessünk egymásban.

/Hagyományos viselet, amit Bella és Marissa ajánlott/

/Corie ruhája! :D/