Visszatérés 17.fejezet - A múlton nem változtathatsz

Sziasztok!

Egyelőre úgy néz ki, kicsit sikerült utolérnem magam, de nem szeretném elkiabálni. Nagyon sajnálom, amiért ilyen sokára hoztam a frisst, de nagyon összejöttek a dolgok! :S
Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki még itt van, és kitartott! :)

A következő napok aktív körömrágással teltek – persze csak átvitt értelemben. Szerettem volna minél előbb megtudni, hogy mi a helyzet velem, teherbe estem vagy sem, de Jane nem tudott segíteni, legalábbis egyelőre.

- A vámpíroknál előbb meg lehet állapítani a terhességet, mint az embereknél, de nem azonnal – magyarázta házi orvosunk. – Mindenképpen várnunk kell néhány napot, de az is lehet, hogy egy-két hétbe telik, mire biztosat tudok mondani.

Ettől nem éreztük jobban magunkat. Qhuinn olyan ideges volt, hogy Wrath kivette őt a járőrözésből, mert attól tartott, olyannyira körülöttem forognak a gondolatai, hogy a végén még megöleti magát odakint. Már a gondolattól is heves hányinger kapott el, és olyan mély bűntudat, amitől levegőt is alig kaptam. Én tettem ezt vele, én döntöttem mindkettőnk helyett. Ha Jane-t választom és a kábulatot, ez nem történt volna meg!

Csakhogy ezen már bőven kár volt keseregni. Elmúlt, megtörtént, nem lehet visszacsinálni!

Inkább arra próbáltam koncentrálni, amin még tudtam segíteni. Qhuinn és Blay barátságán. Szerencsénkre, annyira már elült a vihar, hogy ne akarjanak egymásnak ugrani – na jó, Qhuinn ne akarjon Blay torkának esni minden alkalommal, amikor csak meglátja barátját, de ezen kívül más nem változott. Nem beszéltek, még csak egymásra sem néztek a közös étkezések alkalmával, ami egyre jobban aggasztott.

Emiatt felkerestem az egyetlen olyan embert a házban, akire tudtam, mind a ketten odafigyelnek. De ismét falba ütköztem.

Nem hiszem, hogy jogunk lenne beleszólni ebbe, Corie – mutogatta John, ami egyáltalán nem tetszett nekem.

- De a barátjuk vagy, hát nem érdekel, hogy tönkreteszik magukat? – kérdeztem, s közben fel alá járkáltam a könyvtárban. Nem tudom miért, de ott mindig sokkal jobban tudtam gondolkozni, megnyugtatott a temérdek könyv jelenléte.

Dehogynem érdekel – felelte. – De attól még ezt nekik kell megoldaniuk.

- Nem értek egyet – ráztam meg a fejem. – Tennünk kell valamit! Tennem kell valamit!- fakadtam ki, mire John odalépett elém, megfogta a vállamat és maga felé fordított, hogy ránézzek, majd elengedett és mutogatni kezdett.

Tudom, hogy felelősnek érzed magad, meg is értem, de nem a te hibád, hogy ez történt. A termékenység kiszámíthatatlan és olyan mély hatással van mindenkire, ami szinte felfoghatatlan. Biztos vagyok benne, hogy idővel meg tudják majd beszélni, hogy mi is történt és továbblépnek, de hagyj nekik egy kis időt.

- De… - kezdtem volna, de ujját a számra téve belém fojtotta a szót.

Én is férfi vagyok, Corie. Ha bárki, ilyen közel kerülne Xhexhez, esküszöm, nem tudom, hogyan reagálnék. De abban egészen bizonyos vagyok, hogy nagyon sokáig tartana, mire feldolgoznám. Ne erőltesd Qhuinnt, mert azzal nem segítesz, sőt, talán még rontasz is a helyzeten.

Igaza volt, és ezt utáltam! Utáltam a helyzetet, amit okoztam, utáltam a légkört, ami a házban uralkodott, utáltam az aggodalmas pillantásokat, amivel rám néztek!

Bólintottam Johnnak, hogy lássa felfogtam, amit mondani akart, majd megköszöntem neki, hogy bejött hozzám, ami elég nyilvánvaló jelzés volt arra, hogy szeretnék egyedül maradni. Mikor ez megtörtént, csüggedten lerogytam az ablak alatt álló kanapéra, ahol számtalan órát töltöttem az évek alatt, hol tanulással, hol egyszerűen olvasással.

De bármennyire is próbáltam elterelni a gondolataimat Qhuinnről és Blayről, képtelen voltam rá, mert csak egy téma volt, ami jobban aggasztott, az pedig a lehetséges kisbabám és a jövő, mely olyannyira összeolvadt, hogy konkrétan már nem is létezett külön számomra. Ez az eszme kavalkád pedig végül oda vezetett, hogy a kényelmes kanapén végignyúlva elnyomott az álom.

A szobánkban voltam, az ablak mellett álltam és néztem a naplementét. Azt hiszem, itt kellett volna ráébrednem, hogy ez nem lehet a valóság, hiszen vámpírként le kellett mondanom olyasféle luxusról, hogy lássam a Napot. De ki tudja álmában, hogy éppen álmodik? Na jó, előfordul néha, de ez épp nem olyan pillanat volt.

Érzelmeim túlcsordultak, ahogy a horizont alá bukó nap még utoljára megsimogatta az arcomat, és elmosolyodtam. Boldog voltam.

- Corie – szólított meg a hátam mögül az annyira szeretett hang, mire ha lehet, még boldogabban fordultam felé.

Blay maga volt a megtestesült női álom. Magas volt, csupa izom, tökéletes arcvonásokkal, csibészes mosollyal, melytől megroggyant a térdem, és olyan szerelmes szemekkel nézett, melyek egy jéghegyet is megolvasztottak volna.

Ajkaim bizseregni kezdtek, annyira vágytam a csókjára, s amilyen gyorsan csak lehetett, át is szeltem a közöttünk lévő csekély távolságot és a karjába vetettem magam. Kényeztető nyelve azonnal a számban volt, s én boldogan adtam át magam a perzselő szenvedélynek.

- Hiányoztál – sóhajtottam, amint levegőhöz jutottam és még szorosabban öleltem magamhoz.

- Te is nekem – érkezett az azonnali válasz. – Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – vallottam be, s ezúttal olyan hevesen csókoltam meg, mint talán még soha senkit.

Csakhogy, valami mégis hiányzott ahhoz, hogy azt mondhassam, maradéktalanul boldog vagyok. S mintha csak meghallotta volna, hogy gondolatban hívom, kinyílt az ajtó és megjelent ő.

Fekete haja most is, mint mindig, ezer felé állt, kék és zöld szemei csillogtak a vágytól, az ajkában lévő piercing pedig hívogatott magához. Kibontakoztam Blay karjából és Qhuinnhez léptem. Széles karjai a derekam köré fonódtak, ajkai lecsaptak az enyémekre és kifulladásig nem eresztettek. Amint levegő után kapkodva hátrahajtottam a fejem, egy széles vállnak dőltem. Blay ott állt mögöttem, kezeit a csípőmre tette ő is, s ajkaival a nyakam jobb oldalát kényeztette, míg Qhuinn a másik oldalra hajolt, s szemfogai végével karcolgatta érzékeny bőrömet.

Úgy éreztem nem bírom tovább, ha a testem nem kap azonnali enyhülést, szétrobbannak a sejtjeim ezer és ezer darabra. De persze a fiúk nem hagyták, hogy ez történjen velem. Qhuinn erős tenyere becsúszott a felsőm alá, befurakodott egészen a melltartóm alá és érzékien simogatni kezdte a kemény kis csúcsokat, míg ezzel egy időben Blay felfedezni vágyó keze a szoknyámat vette célba.

Hangos nyögés szakadt fel a torkomból, amikor rátalált a legérzékenyebb pontomra, s alig pár másodperc múlva már úgy remegtem a karjukban, akár a nyárfalevél, szárnyalva felfelé, egészen a mennyországig, majd vissza, ahol pihegve vártam a kényeztető csókot, melyet ezúttal Blaytől kaptam meg.

- Csodálatos vagy – suttogta a fülembe Qhuinn, mire rámosolyogtam, majd jelzésértékűen a fekete pólója alá dugtam a kezem, hogy lehámozzam róla. Amint feltárultak előttem kemény izmai, ujjaimmal és számmal indultam felfedezni selymes bőrét. Egész testemmel hozzá simultam, Blay pedig hozzám, így mikor meghallottam az eltéveszthetetlen hangokat, felpillantottam és szélesen elmosolyodtam.

Qhuinn és Blay a vállam fölött legalább olyan szenvedélyesen csókolóztak, ahogy pár pillanattal korábban velem, miközben mindkettejük keze az én testemen volt, engem kényeztettek, vetkőztettek.

A vérem újult erővel kezdett forrni, nem bírtam tovább várni rájuk, azonnal akartam őket, mindkettejüket, mert szerettem és kívántam őket, méghozzá annyira, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. Felnyögtem, amikor Blay türelmetlen keze letépte rólam a felsőmet, melltartóval együtt, míg Qhuinn a szoknyámtól és a bugyimtól szabadult meg.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezte Blay, mikor elszakadt Qhuinn ajkaitól.

- Nagyon is – sóhajtottam, miközben megfordultam, s így már Blayjel álltam szemben, a hátamnál Qhuinn. – Szeretkezzetek velem – kértem őket, mire mély, morgásszerű hang tört fel a torkukból, s a megjelölés illata kipárolgott mindkét fiú bőréből. Az övék voltam, s ők az enyémek.

Blay a combom alá nyúlt, felrántott a derekára, s egy lépésből az ágynál termett, lefektetett a hátamra, fölém tornyosult. Mellettem megmozdult a matrac, Qhuinn is megérkezett.

Elvesztem az élvezetben, amint a négy kéz összehangolt támadást indított érzékeim ellen, s másra nem is voltam képes, mint sóhajtozva és nyögdécselve a tudtukra adni, mennyire jólesik mindaz, amit velem tesznek és mennyire szeretem mindkettőjüket.

- Corie – rázta meg a vállam valaki erősen, hangja ijedt, szinte már hisztérikus volt, ami annyira nem illett a fülledt helyzethez, amiben mi hárman éppen voltunk, de amikor már másodjára is megrázott, felkaptam a fejem, s Beth rémült tekintetével néztem farkasszemet.

- Mi történt? – kérdeztem kábultan, miközben az álom hatására még mindig bizsergett a testem.

- Ezt én is kérdezhetném – vágta rá. – Jól érzed magad?

- Persze, miért? – tudakoltam értetlenül, hiszen majd’ kicsattantam, leszámítva, hogy életem talán legszebb álmából ébresztett fel. Ráadásul a legrosszabb pillanatban…

- Olyan furcsa hangokat adtál ki – mondta. – Azt hittem fájdalmaid vannak.

Vissza kellett fognom magam, nehogy nevetésben törjek ki, bár fülig pirultam azonnal, miközben ülő helyzetbe tornáztam magam a kanapén, amin elszundítottam.

- Jól vagyok – biztosítottam róla. – Csak elaludtam.

- Hál’ Istennek – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Halálra rémítettél.

Hát még magamat – döbbentem rá hirtelen, hiszen csak akkor tudatosodott bennem igazán, miről is álmodtam… Te jó ég! Blay és én, aztán Blay és Qhuinn és ismét Qhuinn és én… Megráztam a fejem, mert már így is volt épp elég gondom és bajom, amin rágódhattam, és ami miatt bűntudatot érezhettem, nem volt szükségem még egyre, főleg nem olyasmire, amiről nem is tehettem. Az álmainkat ugyebár nem tudjuk irányítani.

- Mit keresel itt amúgy? – kérdeztem, hogy témát válthassunk. – Csak nincs valami baj?

- Nem, nincs – rázta meg a fejét Beth -, csak Jane megkért, hogy keresselek meg. Úgy gondolja, most már meg tudja állapítani, hogy teherbe estél-e.

A gyomrom ha lehet, azonnal borsószemnyire zsugorodott. Végre megtudom, most ki fog derülni, hogy lesz-e kisbabánk Qhuinn-nel. További kérdés nélkül pattantam fel a kanapéról, hogy azonnal Jane-hez siethessek, ám nem bizonyult jó ötletnek, mert úgy megszédültem, hogyha Beth nincs ott és nem kapja el a karomat, alighanem összecsuklok, akár egy kártyavár.

- Corie! – kiáltott fel sógornőm ijedten, s visszaültetett a kanapéra.

- Jól vagyok – mondtam, bár a könyvtár még forgott velem. – Csak megszédültem.

Beth nem szólt semmit, de a keze remegéséből láttam mennyire aggódik miattam, s ezért még gyorsabban próbáltam rendezni a légvételeimet is, ezzel egyenesben tartva a helyiséget.

Mikor már biztos voltam benne, hogy minden fal és minden berendezési tárgy a helyén van, elfogadva Beth kezét, lassan felemelkedtem, s elégedetten tapasztaltam, hogy képes vagyok vízszintesben tartani magam.

- Mehetünk – mosolyogtam Beth-re, aki egy percre sem engedte el a kezem, míg lesétáltunk a központ orvosi részlegéig, ahol Jane már várt minket. Beth persze nem felejtett el szólni a szédülésemről, mire megforgattam a szemem.

- Túl gyorsan álltam fel, ennyi – mondtam immár Jane-nek, aki bólogatott.

- Rendben, de azért nézünk egy vérképet is, rendben? – Áttetsző kezével megsimogatta a karomat, majd a vizsgálószoba felé irányított.

A vállam felett hátrapillantottam Beth-re, aki idegesen tördelte az ujjait.

- Szólnál Qhuinn-nek, hogy jöjjön ide? – kértem, mire bólintott, és már elő is vette a mobilját a zsebéből.

Szükségem volt rá, hogy velem legyen, amikor megtudom. Az ő kisbabája is, feltéve, hogy van kisbaba. Emlékeztettem magamat, hogy még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, éppen ezért nem is szabad beleélnem magam egyik végletbe sem.

- Feküdj le az ágyra, kérlek – szólalt meg Jane, amint az ajtó becsukódott mögöttünk.

- Szeretném megvárni Qhuinnt, ha nem baj – mondtam, miközben végignyúltam a meglepően kényelmes ágyon.

- Persze – mosolygott rám Jane, s míg vártunk, előkészítette a használandó eszközöket.

- Hány terhes beteged volt eddig? – kérdeztem, mert a csend már kezdett az agyamra menni.

Jane rám pillantott, majd ismét az eszközei felé fordult.

- Csak Amalya – válaszolta, mire könny szökött a szemembe, de kipislogtam, hogy ne lássa.

Nem akartam abban a pillanatban Miára gondolni és a kisbabájára, akit annyira várt, s aki végül sosem érkezett meg. Nem és nem, ez velem nem fordulhat elő! – győzködtem magam gondolatban.

Alig telt el körülbelül fél perc, mikor halk kopogás hangzott fel az ajtón, majd Qhuinn dugta be a fejét. Szemöldökeit összehúzta, mint mindig, amikor aggódik vagy ideges. Ez esetben azt hiszem, mindkettő volt egyszerre, meg mellette még vagy egymillió érzés kavargott benne, akárcsak bennem.

- Bejöhetek? – kérdezte.

- Gyere – mondtam és felé nyújtottam a kezem, mert azonnal szükségem volt rá, hogy érezzem a közelségét. Meleg bőre megnyugtatóan hatott rám mindig, minden körülmények között, de ez a mostani kivétel volt ez alól.

- Akkor kezdjük – mondta Jane, s bátorítóan ránk mosolygott. – Először veszek tőled egy kis vért, amit később majd megvizsgálok, rendben?

- Még szerencse, hogy nem félek a tűtől – vágtam rá, s felé nyújtottam a karomat. Végigkövettem a mozdulatot, amivel Jane elszorította a karomat, majd lefertőtlenítette a könyökhajlatomat, és beleszúrta a tűt. Csak egy kis csípést éreztem, éppen ezért nem értettem soha, miért félnek mások annyira ettől a kis semmiségtől, bár azt is elismertem, hogy mivel nem vagyunk egyformák, mindenkinek megvannak a maga félelmei. Ott volt például Bianca, legjobb barátnőm az előző életemből, akit a világból is ki lehetett volna kergetni egy tűvel, annyira félt tőle. Míg Jane levette a kívánt mennyiséget, elmerengtem barátnőmön, akivel öt hosszú éve nem találkoztam és nem is fogok többé. Bár megoszthattam volna vele a félelmeimet most, hogy talán gyereket várok.

- Ezzel meg is volnánk – mondta Jane, miután leragasztotta a szúrás helyét. - Húzd fel a pólód, kérlek.

Na, most ugrik a majom a vízbe – gondoltam magamban, s a szívem olyan őrült tempóra kapcsolt, mint talán még soha. Felhúztam a felsőm, így az egész hasam szabaddá vált.

- Ez egy kicsit hideg lesz – figyelmeztetett Jane, s valóban felszisszentem a zselé hidegétől, amikor a hasamra kente, de egy szavam sem volt. Látni akartam!

Amint a hasam alsó részéhez érintette az ultrahangkészüléket, egy csomó fekete és fehér pont látszódott a monitoron, amiből ha az életem múlt volna rajta, akkor sem láttam volna ki semmi értelmeset. Jane-nel ellentétben, aki a monitorra mutatva megszólalt.

- Ott is van.

Megbabonázva néztem azt az alig látható kis sötét foltot, ami a fiam volt, vagy éppen a lányom. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez a csoda valóban megtörténik velem. Könnyes szemmel fordultam Qhuinn felé, de nem ugyanazt láttam rajta, mint amit én éreztem. Arca merev volt, tekintete kemény, s testéből hideg áradt.

Jane is észrevette Qhuinn reakcióját, megnyomott valamilyen gombot a monitoron, amitől a kép megdermedt, jól láthatóvá téve a kisbabánkat, majd gyorsan letörölte a hasamról a zselét.

- Magatokra hagylak titeket – mondta, s már ki is siklott az ajtón.

Ez volt az a pillanat, amikor a szökőkút szélén ülve kinyújtottam a kezem a víz fölé, melyben a múltat követtem, s megállítottam a képet. Nem volt szükségem arra, hogy tovább nézzem, hiszen minden pillanatára emlékeztem annak, hogy Qhuinn mit mondott, hogyan mondta, s végül hogyan hagyott magamra az orvosi szobában.

Nem tudom meddig ültem ott magam elé bámulva, a látottakon gondolkozva, az életemen elmélkedve. Talán órák is eltelhettek azóta, míg a gyomrom hangos korgása vissza nem rántott a jelenbe. Elmosolyodtam, majd hangosan fel is nevettem, kezemet a hasamra téve. A kisbabám éhes – gondoltam magamban, s olyan boldogság kerített hatalmába, hogy azt hittem menten szétreped az arcom a vigyorgástól.

- Megyek már, kicsim – mondtam, s bár egyedül voltam, éreztem, hogy az Őrző figyel. – Köszönöm – mondtam még, majd kisétáltam az Őrző magánlakosztályából, át a szentélybe, melyben egykor a kiválasztottak laktak. Mára már majdnem teljesen üres volt, csak néha jártak vissza a kiválasztottak ide, főleg akkor, amikor közeledett a termékeny időszakuk, amit itt biztonságban kivárhattak és átvészelhettek.

Mia a legközelebb álló épület lépcsőjén ült. Megígérte, hogy megvár, s így is tett. Igazi jó barát volt, a legjobb, akit kívánhatott magának az ember. Közeledtemre felkapta a fejét, s rám mosolygott, amint meglátta nyugodt arckifejezésemet.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen – bólintottam, s valóban úgy is éreztem. Bár arra nem jöttem rá, hogy mi fog történni Qhuinn és közöttem, ahogy arra sem, hová vezet mindez, de két dologban egészen biztos voltam. Először is, hogy kisbabám lesz, akit már most a világon mindennél jobban szeretek és mindent meg fogok tenni azért, hogy túléljem ezt a terhességet és ő egészségesen megérkezhessen erre a világra.

És másodszor, hogy ami megtörtént, hát megtörtént, nincs mit tenni ellene. El kell fogadni és együtt élni vele, mert a múlton nem változtathatsz.