6. fejezet - Kötelék

Sziasztok!

Íme a következő fejezet. :)

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, szóval várom a komikat!:D

Jó olvasást.:)

Az ötletem, miszerint tartsuk titokban mindazt, ami elkezdett kialakulni közöttünk, rövid életűnek bizonyult.

- Meg fogják érezni rajtam az illatodat, ahogy rajtad is az enyémet – magyarázta Qhuinn. – Nincs sok értelme titkolózni.

- A francba… - fújtattam idegesen.

Qhuinn lágyan megsimogatta az arcomat és én elcsodálkoztam rajta, mennyire természetesnek hat az érintése. Mintha mindig is ismertem volna és már rég hozzászoktam volna a kedves cirógatáshoz.

- Ne aggódj állandóan – mondta.

- Könnyű azt mondani – húztam el a számat. – Wrath őrjöngeni fog, ha meglát minket együtt.

- Ő ugyan nem fog látni – utalt a király vakságára viccesnek szánt hangon, de valahogy nem voltam olyan hangulatban, hogy nevessek.

- Inkább menjünk – mondtam. – Essünk túl rajta.

Qhuinn még egy gyors puszit nyomott a számra, ami akár erőgyűjtésnek is tűnhetett, majd elindultunk az étkező felé. Szándékosan nem voltam hajlandó fogni közben a kezét, pedig ő igenis szerette volna. Nem akartam még több okot szolgáltatni a veszekedésre.

Megértettem Wrath-t, hiszen az ő felelőssége voltam, akár tetszett a dolog, akár nem. Ha bármi történik velem, az Őrző őt fogja felelősségre vonni. Természetes, hogy nem akart összetűzésbe kerülni vele.

Másrészt ott volt Blay, akinek már így is forgott egy nagy kés a szívében. Nem állt szándékomban még egyet belédöfni.

Ám még szinte meg sem érkeztünk az étkezőbe, vad morgás hangzott fel, majd fülsértő nyikorgás, ahogy a király felpattant, hátratolva trónszerű székét.

- Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol tőle?! – tajtékzott. A lába mellett George a két mancsára hajtotta a fejét, hogy minél inkább kikerüljön a veszélyzónából. Beth megfogta parancsolója egyik karját, mintha azzal akarná visszafogni és lenyugtatni. De mindhiába. Wrath úgy nézett ki, mintha egy pillanat múlva neki akarna rontani Qhuinn-nek, aki felszegett állal hallgatta a szidást.

Mások is voltak körülöttünk, bár nem tudtam rájuk figyelni. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni. Pánik lett úrrá rajtam, ahogy közelebb léptünk.

- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról, mi? – dühöngött tovább Wrath.

- Sajnálom, hogy ellent mondtam neked, királyom - mondta Qhuinn határozottan.

- Nem is ismered a lányt, mégis megszegted miatta a parancsomat – vágta rá Wrath. – Meg kell értened, hogy nem engedhetlek a közelébe. Túl veszélyes. Elsősorban az Őrző miatt, de ott van még az a tény is, hogy ember.

- Tisztelettel, de ez engem nem érdekel – mondta Qhuinn, mire eltátottam a számat.

Ez teljesen megőrült. Szinte már láttam magam előtt, hogy a király kitépi magát Beth karjából és ráveti magát a torkára, hogy a puszta kezével fojtsa meg ezért a sértésért.

John és Blay odaléptek mellénk. John Qhuinn karjára tette a kezét, mintha azzal kérte volna, hogy fogja vissza magát, mielőtt még nagyobb baj lesz.

- És az mennyire érdekel, hogy John életőre vagy? – tört ki a szó újra a királyból.

- Tudtam, hogy a házban van – közölte Qhuinn védekezés nélkül. – Nem felejtettem el a kötelességemet. Az életem adnám Johnért, és ezt te is tudod.

- Nem, nem tudom – vágta rá Wrath. – Ha ez a lány ennyire elveszi az eszedet, honnan tudhatnám, hogy nem fogod őt John elé helyezni?

- Felelős vagyok John életéért – mondta Qhuinn. – Nem azért mentem bele ebbe az egészbe, hogy megússzam a büntetést Lash miatt. Tudtam, mit vállalok, és be is tartom a szavam.

- Nekem viszont a szavad nem elég! – közölte Wrath borzalmas hangon.

Láttam, hogy néhányan levegő után kapnak. Ez valószínűleg valami nagy sértés lehetett a testvérek között, vagy inkább a vámpírok világában, mert Qhuinn szörnyen felháborodottnak tűnt.

- Sosem adtam rá okot, hogy kételkedj a hűségemben! – mondta.

- Eddig! – vágta rá Wrath keményen.

Súlyos csönd telepedett a helyiségre. Senki sem tudta mit mondhatna, vagy egyáltalán merjen-e beleszólni ebbe a vitába. Én a magam részéről szerettem volna Qhuinn elé állni és megvédeni a király haragjától. Nem sokra mentem volna vele az igaz, hiszen legalább ezerszer erősebb volt nálam, de nem ez volt a lényeg. Képtelen lettem volna tétlenül végignézni, hogy Qhuinn-nek baja esik.

- Nem mehetsz a közelébe! – jelentett ki Wrath ellentmondást nem tűrő hangon. – És ezt nem mondom el még egyszer.

A lábaim önálló életre keltek. Mire észbe kaptam, már valóban Qhuinn előtt álltam, úgy, ahogy egy pillanattal korábban elképzeltem. Határozottan néztem a királyra – aki bár nem látott, mégis pontosan tudta, ki és hol tartózkodik a helyiségben.

- Nem tilthatsz el tőle – mondtam.

- De igen!

Intett a fejével valakinek, aztán már meg is éreztem a karomon egy erős férfikéz enyhe szorítását. Egy másodperccel később vad morgás tört fel a hátam mögül. Ijedten kaptam oda a fejem és arra számítottam, hogy talán egy eltévedt tigrist vagy pumát fogok megpillantani, helyette viszont Qhuinnt láttam, amint vicsorogva mered a mellettem álló Rhage-re. Kezei ökölbe szorultak, mintha arra készülne, hogy bemos egy nagyot a testvérnek.

Igazság szerint meg kellett volna ijednem, hiszen nyoma sem volt annak a jóképű férfinak, aki igazából volt. Most sokkal inkább hasonlított egy vérengző vadállatra - főleg kivillanó, igen hosszú szemfogával -, mégsem éreztem félelmet. Tőle legalábbis. Az már más kérdés volt, hogy mi fog ebből kisülni, és annak milyen következményei lesznek.

- Rhage, engedd el a lányt! – szólt rá V, mire a karomról azonnal eltűnt a meleg tenyér.

- Qhuinn, uralkodj magadon, az istenért! – mordult fel Wrath, mire Qhuinn alábbhagyott a morgással, és a vicsorgást is sokkal visszafogottabbnak láttam.

- Tisztára, mintha kötődő szerelmes lenne – jegyezte meg valaki, mire eltátottam a számat. Ez irracionális volt. Alig pár órája ismertük csak egymást, márpedig a vámpírok világában, ha valakiben kialakult ez a fajta kötődés egy másik illető felé, az igencsak erős érzelem volt. Olyan, ami sokkal erősebb az egyszerű szerelemnél.

- Az nem lehet – suttogta másvalaki döbbenten.

- Pedig az – szólalt meg egy csengettyűre emlékeztető hang a konyhaajtóból. Az Őrző volt. Ugyanazt a fekete ruhát viselte, mint korábban. Az arca ezúttal nem volt eltakarva, miközben egyenesen Qhuinnre nézett. – Valóban szerelmes – tette hozzá csak úgy mellékesen. – Éppen ezért – fordult Wrath-hoz -, nem tilthatod el őket egymástól. A szerelem mindenképpen utat tör magának, bármi is áll az útjába.

- De Őrző… - kezdte volna Wrath, de persze nem tudta befejezni.

- Ellentmondasz nekem?! – keményedett meg az Őrző hangja az arcával együtt. Eltűnt róla a tündéri báj, helyette erő és hatalom sugárzott róla.

- Nem – hajtott fejet a király nagyon bölcsen. – De ha nem sértelek meg vele, a lány még olyan fiatal és ártatlan.

Éreztem, hogy az arcomat elönti a pír. Nem elég, hogy az egész ház előtt tárgyalták ki a szerelmi életemet, vagy valami hasonlót, most még a szüzességem is terítékre került. Csodás…

- Mond csak Wrath, Wrath fia – mondta az Őrző sokkal fesztelenebb hangon -, ha évekkel ezelőtt találkoztál volna a királynéddal, mikor még nem volt szerető az életében és még húsz éves sem lett volna, mit tettél volna?

Wrath nem felelt. Nem is volt rá szükség. A megjelölés illata, ami kipárolgott a bőréből, még számomra is érezhető volt, és ez megadta a választ.

- Pontosan – bólintott az Őrző. – Miért lenne más ez a helyzet?

A költői kérdés után egyszerűen eltűnt, legalább olyan gyorsan, mint ahogy megjelent. Csend telepedett az egész helyiségre. Nem igazán tudtuk, mit is mondhatnánk mindezek után, míg végül Rhage – a maga komolytalan módján - meg nem törte a feszültséget.

- Ehetnénk végre? – kérdezte. – Éhen halok.

- Fogd be, Hollywood! – mordult rá Wrath, de azért ő is helyet foglalt.

Az utolsó étkezés kínos hallgatásban telt, ami mindenki hangulatára rányomta a bélyegét. Ezúttal is Mary és Marissa között ültem, szemben Qhuinn-nel, de valahogy nem tudtam nem tudomást venni Blayről, aki közvetlenül Qhuinn mellett ült, és egyáltalán nem volt jó kedvében.

Qhuinn és Wrath valamilyen szinten tisztázták a dolgaikat – ezúttal is az ősi nyelvet használva -, és már nyugodtabb volt a légkör, de ahogy arra számítani lehetett, ezzel még nem volt letudva a dolog.

Az „étkezés” befejeztével mindenki elindult a saját szobájába. Qhuinn egészen az ajtómig kísért, ami nagyon is jólesett. Búcsúzóul kedveskedő csókot lehelt az ajkamra, aztán visszaindult a folyosón a saját szobája felé.

Én viszont képtelen voltam aludni. Miután lezuhanyoztam, csak forgolódtam az ágyamban. A gondolataim össze-vissza kavarogtak. A bűntudat – mert felforgattam mindenki életét -, már beborította az egész lényemet, és szinte fojtogatott. Friss levegőre lett volna szükségem… vagy inkább Qhuinnre.

Mély sóhajjal lerúgtam magamról a takarómat és kikászálódtam az ágyból. Kilenc óra volt, ami azt jelentett, hogy valószínűleg alszik már, de nem tudtam a fenekemen maradni. Felkaptam a köntösömet és már mentem is. Csakhogy nem tudtam melyik az ő szobája. Mikor elköszönt tőlem lefekvéskor, nem néztem meg, hová megy be. Alig vártam, hogy a forró vízsugár alá állhassak, így még azt sem vártam meg, hogy a következő szoba ajtajáig eljusson. Most persze már a fejemet vertem volna a falba, amiért ilyen ostoba voltam.

Más megoldás nem lévén, elindultam a földszint felé. Az egyik hűséges csak útba tud igazítani.

Furcsa volt, hogy a konyhában már most milyen nagy sürgés-forgás fogadott. Volt, aki főzött, míg mások a hozzávalókat készítették elő, vagy mosogattak. Természetesen Fritz vett észre először. Ráncos arcán széles mosoly jelent meg.

- Miben állhatok szolgálatára, kisasszony? – kérdezte azonnal. Csak úgy égett benne a tenni akarás.

- Beszélni szeretnék Qhuinn-nel, de nem tudom, melyik az ő szobája – mondtam elpirulva. – Lenne szíves…

- Persze, kisasszony – bólintott az idős hűséges, de egy lépés után megtorpant, mint akinek valami hirtelen az eszébe jutott. Úgy láttam, zavarban van. – Kisasszony, ha megengedi…

- Mi az? – kérdeztem mosolyogva. Tudtam, bármit is akar mondani, nem lesz sem sértő, sem durva. Nem olyan volt a stílusa.

- Qhuinn úrfi odáig van a csoki fagyiért. Talán, ha megtenné, hogy…

- Kiváló ötlet, Fritz, köszönöm – vágtam rá gyorsan. Legalább lesz egy indokom, amiért felébresztem. Nem mintha nem lett volna elég átlátszó magyarázat…

- Máris hozom – élénkült fel a hűséges arca, és már sietett is egy félreeső ajtóhoz, ami valószínűleg a kamrába nyílt. A következő pillanatban egy kisebbfajta vödörrel és két kristálykehellyel tért vissza. Tálcára tette őket két kiskanállal együtt, és boldog mosollyal az arcán indult felém.

- Odavezetem az úrfi szobájához – mondta feltűnő jókedvvel.

Kissé feszélyezve éreztem magam, amikor már a szobros folyosón voltunk, mert tudtam, hogy mindjárt megérkezünk. A gyomrom egy merő görcs volt. Mintha egy randi előtt állnék, és már késésben vagyok, de még mindig nem találtam meg a megfelelő ruhát.

- Egy kicsit… izé… ideges vagyok – szaladt ki a számon akaratlanul.

- Az úrfi nagyon fog örülni, hogy láthatja – válaszolta Fritz ragyogó arccal.

Nem gondoltam volna, hogy az öreg szeret kerítőt játszani, most mégis így állt a dolog. Tisztán észrevehető volt rajta, mennyire örül, hogy segíthet nekünk. Mintha csak a saját boldogsága múlna rajt, hogy mi összejöjjünk.

- Megérkeztünk – jelentette ki, mikor megállt az egyik ajtó előtt. A folyosó közepénél voltunk. Az én szobám úgy négyajtónyira lehetett onnan. – Úgy látom, szüksége lenne egy perce, úgyhogy ezt átadnám önnek, ha nem bánja – mondta, és felém nyújtotta a tálcát.

- Persze – habogtam, de azért átvettem tőle. – Köszönöm a segítségét – hálálkodtam.

- Igazán nincs mit, kisasszony – mosolygott rám, aztán már el is indult visszafelé.

Nem maradt más dolgom, csak be kellett kopognom. Mintha az olyan egyszerű lett volna. Igaza volt Fritznek, szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem a bátorságom. Határozottan kifújtam a levegőt, aztán egy kézben egyensúlyozva a tálcát, felemeltem a másik kezem, és halkan bekopogtam - nem akartam, hogy az egész ház felébredjen.

Nem hittem volna, hogy azonnali választ kapok, az ajtó mégis kinyílt, és megjelent az egy szál alsónadrágban álló Qhuinn, mindössze fél méterre tőlem. Arcán először kérdőjelek sokaságát véltem felfedezni, aztán már csak a boldog mosoly maradt.

- Minek köszönhetem ezt a meglepetést? – kérdezte, bár alig hallottam a hangját.

Ahogy végignéztem izmos mellkasán, kockás hasán, vastag karjain, mintha a női mennyországba kerültem volna. Ez a tökéletes test csak maga a teremtő munkája lehet – gondoltam magamban, miközben próbáltam letépni róla a tekintetem. Persze nem sikerült. Sőt, mintha direkt kínos helyzetbe akartam volna hozni magam, lejjebb eresztettem a pillantásom, és elakadt a lélegzetem. A tapadós, fekete boxer egyáltalán nem tudta elrejteni előlem a férfiasságát, ami nos… igencsak jelentőségteljes volt, még így, ruhán keresztül is. El sem mertem képzelni milyen lenne anélkül.

- Föld hívja Corie-t! – kuncogott fel Qhuinn úgy egy óra múlva. Vagy talán egy nap is eltelt, mióta kocsányon lógó szemmel bámultam?

Megráztam a fejem, aztán kényszerítettem magam, hogy felnézzek az arcára.

- Hoztam… - emeletem meg a tálcát, csak hogy csináljak valamit, de elfelejtettem, mi is van rajta. Gyorsan lepillantottam a vödörre, aztán vissza Qhuinnre. - …fagyit.

- Igen, azt látom – vigyorgott teli szájjal. – Gyere be! – intett a fejével a szoba belseje felé és félreállt az útból.

Remegő térdekkel léptem át a küszöböt és néztem körül. Qhuinn szobája nem sokban különbözött az enyémtől. Ez is kék volt, de jó két árnyalattal sötétebb, mint az enyém. Egy kicsit rendetlenebb is volt, de mit várhat az ember egy férfitól…? A gardróbszoba ajtaja nyitva volt, mögötte márkásabbnál márkásabb ruhák és fegyverek sorakoztak. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis megtörtént. Ilyen konkrétan látni, hogy mivel foglalkozik nap, mint nap, ijesztő volt.

- Tedd csak le az ágyra – mutatott balra Qhuinn, mire arra fordultam.

Bár ne tettem volna. Az ágy még az enyémnél is nagyobbnak tűnt, de az is lehet, hogy csak a tudatalattim akarta annak látatni. Kissé össze volt túrva az ágynemű, ami igencsak pajzán gondolatokat indított el a fejemben. Szinte láttam magam előtt, ahogy kettőnk összefonódó teste teszi ilyen egyenetlenné a takarót és a lepedőt.

Hogy kizárjam ezeket az ábrándokat, gyorsan letettem az ágy szélére a tálcát és megfordultam, hogy lássam, mit csinál Qhuinn.

A gardrób előtt állt, immár fekete melegítőnadrágban, és épp egy trikót húzott magára. Szerettem volna rászólni, hogy ne vegyen fel semmit, sőt, ami eddig rajta volt, azt is inkább dobja a földre, de nem tettem. Helyette beleharaptam a nyelvembe, nehogy véletlenül kicsússzanak a szavak.

Háttal állt nekem, így alaposan szemügyre vehettem a tarkójára tetovált háromsoros bonyolult mintát. Az egyik könyvből emlékeztem rá, hogy azt a dátumot jelenti, amikor kinevezték John életőrének. Nem beszéltem az ősi nyelvet, így nem tudtam elolvasni, de azt el kellett ismernem, hogy V egy valóságos művész. Ő készítette és valóban gyönyörű tetoválás volt.

Mikor kész volt, odajött hozzám, és lágyan az ajkaimra nyomta az övéit. Megborzongtam a rám törő érzéstől. Mennyei volt. Nem akartam, hogy vége legyen, így mikor el akart húzódni, a nyaka köré fontam a karom, és ezúttal én csókoltam meg őt. Szenvedélyesen, kapkodva, mintha az utolsó csepp víz lenne a sivatagban. Zihálva bontakozott ki az ölelésemből.

- Lassítanunk kellene – sóhajtotta, de éreztem, mennyire nehezére esik leállítania mindkettőnket.

Csak bólintani bírtam. A vágy teljesen elvette az eszem. Meg is rökönyödtem könnyűvérűségemen, mikor tudatára ébredtem a cselekedetemnek. Zavartan lefejtettem a nyakáról a karom és hátrébb léptem.

- Csoki fagyi? – kérdezte lelkesen. Biztos voltam benne, hogy csak nekem akarja megkönnyíteni a helyzetet, így mosolyogva bólintottam.

- Fritz mondta, hogy szereted.

- A kedvencem – vágta rá, azzal már le is húzott az ágyra. A tálca közöttünk feküdt, elegendő helyet biztosítva mindkettőnknek.

Nem kérdezte meg, miért jöttem, és én sem mondtam semmit róla. Csak csendben figyeltem, hogy felnyitja a vödröt, szed az egyik kehelybe, aztán belekanalaz, és felém nyújtja. Előrehajolva, kissé feszengve kinyitottam a számat. Imádtam a csoki fagyit… Édes, hideg íze átjárt tetőtől talpig, végigborzongatva az egész testem. Épphogy lenyeltem az első falatot, máris kaptam a következőt.

Qhuinn olyan elégedett arcot vágott, mintha ő maga enné ezt a csodát. Nekem viszont nem tetszett ez az egyoldalú kényeztetés. Fogtam a vödröt és szedtem a másik kehelybe is. Mikor felnéztem, rendesen megijedtem. Qhuinn arcán nyoma sem volt se elégedettségnek, se örömnek. Csak a tömény megbántottságnak.

- Visszautasítod az ételt, amit ajánlok neked? – kérdezte rekedten.

- Nem – vágtam rá gyorsan, bár nem értettem, mi baja lett hirtelen. – Csak én is kényeztetni szeretnélek téged.

Arca azonnal felvidult. Újra ott volt az a szexis mosoly, különböző színű szemei pedig megállíthatatlanul csillogtak.

- Arra semmi szükség – mondta, és újabb kanálnyit nyújtott felém, de megráztam a fejem.

- Visszautasítod az ételt, amit ajánlok neked? – kérdeztem szándékosan ugyanazt, mire szemei összeszűkültek egy pillanatra, de korántsem mérgesen, inkább pimaszul.

- A mi szokásaink szerint a férfinak kell kényeztetnie a nőt és nem fordítva.

Megdöbbentem, milyen jól estek a szavai. Most először nevezett valaki nőnek. És valahogy annak is éreztem magam, még akkor is, ha pizsamában és köntösben, szedett-vedett módon összefogott hajjal ültem előtte. Mert odáig megint nem jutottam el, hogy megfésülködjek, miután felkeltem az ágyból. Ahogy erre rájöttem, azonnal elkezdtem hátrasimítani a kilazult tincseket, de Qhuinn keze megállított mozdulta közben.

- Ne – mondta gyengéden és megsimogatta a kezem. – Szeretem így a hajad.

Fülig pirultam, mire kuncogni kezdett.

- Ez nem vicces – húztam el a számat.

- De bizony, hogy vicces – kacsintott rám, ami még inkább vörösbe vonta az arcomat. – Most pedig egyél – tette hozzá, és ismét felém nyújtotta a kanalat a kissé már olvadt fagyival.

- Csak akkor, ha te is – jelentettem ki. Egy percig farkasszemet néztünk, aztán felsóhajtott. Belekanalaztam a fagyiba, és mikor újra felnéztem, Qhuinn nagyon is jókedvűnek tűnt. Kissé remegő kézzel nyújtottam felé a kanalat. A szívem feldübörgött, mikor megláttam a szemfogát. Csodálatos volt. Hosszú, fehér és minden valószínűség szerint éles, akár a borotva.

Normális esetben féltem volna, de az ágyán ülve, egymást kényeztetve, mindent éreztem, csak félelmet nem. És ezt ő is tudta. Éppen ezért vigyorgott, akár a vadalma.

Bár kiharcoltam magamnak, hogy ő is egyen, még így is kétszer annyi fagyit nyomott le a torkomon, mint ami nekem sikerült, aztán mikor kijelentettem, hogy most bizony tele vagyok és valószínűleg hányni fogok, ha még egy falatot meg kell ennem, rávetette magát a többire és félig ki is ürítette a vödröt, ami valószínűleg egy húsz fős családnak is elegendő lett volna. Étvágya az volt rendesen, de én nem bántam. Imádtam nézni, ahogy eszik, még akkor is, mikor egy idő után kivette a kezemből a kanalat. Valamiért engem is elégedettséggel töltött el a tudat, hogy jóllakott.

Miután végzett, a kis asztalra tette a tálcát, ami a fal mellett állt két kényelmes fotel között. Felhúztam a lábaimat, és a térdemre hajtottam a fejem. Nem akartam visszamenni a szobámba, de zavarni sem akartam Qhuinnt. Épp azon hezitáltam, hogy mégiscsak felállok és kimentem magam valami ürüggyel, hogy tudjon aludni, mikor besüppedt mellettem az ágy és meglepetten felnéztem. Esélyem sem volt kitérni az útjából. A szája máris lecsapott rám, nyelve követelőzve hatolt a számba, végigcirógatva a fogaimat és a nyelvemet. Olyan heves volt, mint még soha. Éreztem széles tenyerét az arcomra siklani. Másik kezét a tarkómra simította. Én a magam részéről felfedeztem izmos hátát és beletúrtam a hajába. Imádtam a selymes, dús tincseket az ujjaim között.

Mire észbe kaptam, már a hátamon feküdtem. Qhuinn egyik combja a lábaim közé ékelődve hozzáért a legérzékenyebb pontomhoz. A nyögés akaratlanul szakadt ki belőlem, annyira élveztem már ezt a fajta érintkezést is. Egyszerűen képtelenség volt betelni vele. Qhuinn pedig tudta ezt, és ütemes ritmusban kezdte hozzám dörgölni a combját. A vágy azonnal elöntött. És még többet akartam belőle. Qhuinn keze a hasamon járt, a köntösön keresztül is tökéletesen éreztem a forróságot, amit szinte ontott magából, majd elkezdett felfelé kúszni, egészen a mellemig. Ott leparkolt, és simogató, körkörös mozdulattal bejárta az egész halmot, majd a közepére koncentrált, pont oda, ahol a mellbimbóm feszült. Félig öntudatlanul újabb nyögés hagyta el a számat, aztán hirtelen nagyon is tudatába kerültem, hogy hol vagyok, és hogy mi felé haladok. És bepánikoltam. Vonzódtam Qhuinnhez, igen, kívántam őt, de nem akartam elkapkodni semmit, hiszen még huszonnégy órája sem ismertem.

- Várj! – tettem a vállára a kezem, mire azonnal felemelte a fejét a nyakam csókolgatásából. – Nem megy… - suttogtam szégyenkezve, és becsuktam a szemem, hogy ne kelljen látnom csalódott tekintetét. Valószínűleg én voltam az első, aki visszautasította.

- Hé! – simított végig az arcomon, arra ösztönözve, hogy nézzek rá. Mikor megtettem, kedvesen elmosolyodott. – Nincs semmi baj – mondta továbbra is simogatva. – Én nem sietek sehová.

Combomnak feszülő kemény férfiassága nem erre utalt, de nem szólaltam meg. Épp elég kínos volt már így is a szituáció.

- Nem akarom, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz – folytatta, mivel valószínűleg belátta, hogy némasági fogadalmat tettem. – De azt sem szeretném, ha most visszamennél a szobádba. Én megelégszem annyival, hogy a karomban tarthatlak, miközben alszol.

Istenem, milyen csábító ajánlat volt! Valóban ezt szerettem volna, még akkor is, ha félelmetes volt a gondolat, hogy egy férfival aludjak, és a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy Qhuinn most mindenre gondol, csak alvásra nem. De nem akartam neki még nehezebbé tenni a dolgot, hiszen nem tudtam annál rosszabbat elképzelni, mint hogy vágyaid tárgya ott van alig pár centire tőled, de mégsem kaphatod meg. Épp mondani akartam, hogy sajnálom, de nem lehet, mikor elképzeltem, hogy visszamegyek a szobámba, és ott egyedül lefekszem abba a hatalmas ágyba, és akkor rájöttem, hogy bizony van rosszabb. Ha nem lehetsz mellette. Mert bár lehet, hogy nem kaphatod meg, de tudod, hogy a tied, mert ott fekszik melletted. Hallhatod a szuszogását, érezheted a teste melegét.

- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy – mondtam a szemébe nézve, mire rám villantotta szexis mosolyát és legördült rólam. De nem ment messzire. Az oldalán feküdt és szorosan magához húzott. Csak a köntösöm választott el minket egymástól. Ilyen közelről rendesen szemügyre vehettem az arcát. Az ajkában lévő karikán lassan végighúztam a mutatóujjam. Mikor felfelé haladtam, hirtelen felmordult és a kezem után kapott, mintha meg akarna harapni. Hangosan felkacagtam és visszarántottam a kezem.

- Ijedős – pimaszkodott.

- Vámpír – vágtam vissza, mire összehúzta a szemét. Tudtam, hogy nem sértettem meg, hiszen érezte az érzéseimet, amiben egyáltalán nem volt sem félelem, sem undor se semmi olyasmi, amit egy ember érzett volna a helyemben. Csak boldogságot éreztem, amiért ott lehettem azokban a biztonságot jelentő, erős karokban.

Ujjam hegyével megérintettem a nyakában lógó ovális medált. Egy címer volt, rajta bonyolult minta.

- John címere – mondta magyarázatként, pedig tudtam, mi az. Akkor tették a nyakába, amikor kinevezték John életőrének. Sosem veheti le, csak akkor, ha meghal. Emlékeztem arra, mit mondott neki V, mikor feltette rá. Ha Johnt védve leli halálát, akkor szétpattintják a lánc egyik szemét, és úgy veszik le róla, ha pedig kirúgják, előszedik a rég használt guillotine-t és… Gondolni is szörnyű volt ilyesmire. Még hogy lefejezni egy embert…

- Milyen érzés életőrnek lenni? – kérdeztem.

- Felelősség – válaszolta egy pillanatnyi hallgatás után. – John jó harcos, és egy napon jó testvér lesz belőle, de attól még az én feladatom, hogy megvédjem. Nem szorul rá, hiszen csak nézz rá… Akkora, mint Z vagy Butch, de attól még kész vagyok fogadni bármilyen halálos támadást, amivel megmenthetem az életét. De ez igaz Blay-re is, meg a többi testvérre.

Nagyot nyeltem. Igazat mondott, és ez jobban zavart, mint bármi más. Nem örültem neki, hogy ilyesmiről beszél, mert halálosan komolyan gondolta minden egyes szavát.

- Aludnunk kellene – szólalt meg egy perc csend után.

- Igen – bólintottam, bár szerettem volna még beszélgetni vele, de aztán arra gondoltam, ott lesz erre a holnap és a holnapután, és még az azután is.

Szorosan hozzábújtam, élvezve a közelségét, míg ő tenyerét a derekamra csúsztatta és megnyugtatóan simogatni kezdett, egészen addig, míg el nem aludtam.

5. fejezet - Titkok

Sziasztok!

Íme a következő fejezet melyben aztán lesz minden...:D

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!!:)

Toporogva pillantottam a falon lógó órára – immáron legalább tízezredjére -, de még mindig csak hajnali négy volt. Nem lehettem benne biztos, de valahogy úgy képzeltem, hogy még olyan két órát kell várnom, hogy hazaérjenek, akik házon kívül voltak. Aggódtam a testvérekért, akik az utcán harcoltak, és aggódtam a saját épelméjűségemért, mivel másra sem tudtam gondolni, mint Qhuinnre, amint épp az egyik klub hátsó részében van és…

- Ááá… - túrtam bele a hajamba, majd ismét járkálni kezdtem a könyvtár polcai között, mintha keresnék valami olvasnivalót, igazából azonban oda sem néztem a könyvcímekre.

Ne gondolj már rá állandóan! – korholtam magam. – Azt csinál, amit akar! Nincs jogod ahhoz, hogy kérdőre vond, ha felszedett valakit!

- Hé, Corie!

Ijedtemben ugrottam egyet, mikor meghallottam Beth hangját, de azért kiléptem a polc mögül.

- Igen? – kérdeztem próbálva uralkodni magamon és az érzéseimen.

- Minden rendben? – kérdezett vissza, és odasétált hozzám. Magas volt - legalább tizenöt centivel magasabb, mint én -, a járása pedig olyan kecses, amit tanítani kellett volna. – Idegesnek tűnsz.

- Jól vagyok – vágtam rá automatikusan. – Miért kerestél?

- Csak meg akartam nézni, hogy vagy.

- Mint már mondtam, jól – válaszoltam, és reméltem, hogy nem túlságosan egyértelmű a sürgetés a hangomban, miszerint szeretnék egyedül maradni.

- Miért van az, hogy nem hiszek neked? – mosolyodott el a királyné, aztán a közeli asztal felé bökött a fejével. – Üljünk le – mondta, mire szót fogadtam. – Beszélgessünk.

- Miről?

- Amiről akarsz – vágta rá. – Elég sok minden történt veled az elmúlt pár órában. Szeretném tudni, hogy viseled mindezt.

- Jól, minden rendben – jelentettem ki, de a hangom magasba szökése még nekem is feltűnő volt, nemhogy egy kifinomult hallással rendelkező vámpírnak.

- Aha, én meg Pumba vagyok az Oroszlánkirályból és mindent elhiszek – húzta el a száját, mire kitört belőlem a nevetés.

- Pumba? – kérdeztem. – Ő meg hogy jön ide?

Beth is elmosolyodott, kivillantva ezzel hosszú szemfogainak a végét.

- Tegnap néztük meg Nallával – mondta. – De ne tereld a témát – húztam össze fekete szemöldökeit.

Elkomolyodtam, és egy pillanatig csak néztem abba a hihetetlenül kék szempárba, majd utána szólaltam meg.

- Figyelj, Beth – kezdtem. – Nem tagadom, össze vagyok zavarodva és nagyon szeretném tudni, hogy az Őrző mi a fenét akar tőlem, de mivel nem sok esélyem van rá, hogy itt és most felbukkanjon és válaszoljon minden kérdésemre, inkább nem foglalkozom vele.

- Ezt megértem – bólintott. – És még valami ezen kívül?

- Úgy érted például az, hogy az első étkezésnél Wrath és Qhuinn összevesztek? – Fürkészve néztem az arcát, remélve, hogy észreveszek rajta valamit, és nem is kellett csalódnom. Ingoványos területre tévedtünk, amin Beth átkapcsolt óvatos üzemmódba.

- Nincs nagy jelentősége – mondta. – Csak egyszerű szóváltás volt.

- Na, most ki az, aki nem mond igazat? – kérdeztem, remélve, hogy nem bántom meg azzal, ha hazugsággal vádolom.

- Gyorsan tanulsz – vágta rá egy vigyor kíséretében, ám az nem sokáig maradt az arcán. – Nem hiszem, hogy…

- Állj! – szóltam közbe, mielőtt még tovább mondhatta volna. – Ha most azt akarod mondani, hogy nem hiszed, hogy tudnom kellene róla, sikítani fogok! Annyi minden van körülöttem, amiről fogalmam sincs. Nem tudom, miért vagyok itt, nem tudom, mi van a családommal otthon, nem tudom, mit hoz a jövő, hogy mennyi ideig leszek itt, és hogy mi lesz mindennek a vége. És az igaz, hogy nem beszélem az ősi nyelvet, de azt még én is értettem, hogy rólam volt szó. Wrath, Tohr és Qhuinn miattam szólalkoztak össze, és nagyon szeretném megtudni az okát.

Beth meglepetten nézett rám, majd hirtelen összeszedte magát és bólintott.

- Rendben – mondta. – De előre szólok, hogy ne értsd félre a dolgokat.

- Oké – vágtam rá izgatottan, és már türelmetlenül vártam, hogy végre megtudhassam azt a titkot.

- Tetszel Qhuinn-nek – mondta egyszerűen, mire nyeltem egy nagyot, bár ez nem volt túl nagy meglepetés számomra, hiszen elég egyértelművé tette mindezt, mikor pár órája itt voltunk kettesben.

- És? – ütöttem tovább a vasat.

- És meg akar majd szerezni téged – folytatta, ami azért már szíven ütött egy csöppet. Ez persze nem kerülte el Beth figyelmét. – Na látod, ezért nem akartam elmondani – sóhajtott fel. – Figyelj, Corie. Nem kell félned Qhuinntől, hiszen nem vadember, bár az is igaz, hogy a nők nehezen tudnak ellenállni neki, de amennyiben te nem akarsz tőle semmit, azt ő tiszteletben fogja tartani. Wrath csak erre hívta fel a figyelmét az étkezés közben. A vendégünk vagy és vigyázunk rád.

- Aha – bólogattam, de igazán nem jutott el a tudatomig, hogy miről is beszél. Csak az járt a fejemben, hogy Qhuinn kivetette rám a hálóját és én bizony bele is estem már. A testem intenzív reagálását a közelségére nem hagyhattam figyelmen kívül, ahogy azt sem, hogy milyen csillogó szemmel nézett rám.

- Ne aggódj emiatt, hallod? – folytatta Beth. – Csak egy szavadba kerül, ha Qhuinn esetleg átlépne valamilyen határt, és Wrath gondoskodni fog róla, hogy biztonságban legyél. De ezt Qhuinn is tudja egyébként, szóval azért mondom, hogy nem kell félned tőle.

- Oké – vágtam rá ismét. – Értem, és köszönöm. – Megköszörültem a torkom. – De ha most megbocsátasz, azt hiszem, ezt szeretném egyedül átgondolni.

- Persze – állt fel a székéről. – Ha kellenék, a dolgozószobában megtalálsz – búcsúzott, majd mikor becsukódott mögötte az ajtó, ráborultam az asztalra. Fejemet a karomra fektettem és szorosan behunytam a szemem. Qhuinn akar engem… Ez zakatolt a fejemben. Na meg persze az, hogy én mit akartam. Hazamenni? Élvezni a lehetőséget, hogy a testvérekkel lehetek? Vagy őt? Istenem, teljesen szét voltak zuhanva az érzelmeim.

A következő perceket ugyanúgy elnyúlva az asztal mellett, mozdulatlanul töltöttem, majd hirtelen megéreztem egy lágy simítást a hajamon, mire felkaptam a fejem. Nem meglepő módon Qhuinn állt mellettem. Még mindig ugyanabban a szerelésben volt, mint korábban, de az arckifejezése ezúttal más volt. Most nem csibészes és viccelődő, hanem elgondolkozó. Úgy méregetett, mintha akkor látna először, pedig semmim sem változott azóta, hogy elment. Még mindig a melegítőmben voltam és a hajam is ugyanolyan össze-vissza volt, de eszembe se jutott, hogy esetleg kezdjek vele valamit. Annyi minden más volt, ami teljesen lekötötte a figyelmemet.

Elsősorban persze pont az előttem álló izomkolosszus.

O*o*o*O

Qhuinn szíve hirtelen megugrott, mikor meglátta Corie-t, amint az asztalra dőlve ül. Világosbarna haja össze volt ugyan fogva egy hajgumival, de néhány tincs kiszabadult belőle és azok most szanaszét hevertek körülötte. Nem tudott mit tenni, azonnal meg kellett érintenie.

A sürgető parancs olyannyira erősnek bizonyult, hogy a következő másodpercben már ott is állt mellette, és bármennyire is nem akarta lerohanni a lányt, vagy épp megrémiszteni, ujjaival lágyan a hajába túrt. Ám a reakció nem az volt, mint amit várt volna. Szerette volna, ha Corie elmosolyodik, mikor meglátja, de a lány inkább felpattant és elhátrált tőle. A könyvtár egészét betöltötte a félelem és a hirtelen támadt harag csípős illata.

- Ne haragudj! – szabadkozott azonnal. – Nem akartalak megijeszteni.

- Mit akarsz tőlem? – támadt neki a lány, és ez igencsak megdöbbentette Qhuinnt. Ami azért volt nagy szó, mert nem sok olyan dolog volt az életben, amin ő még meg tudott lepődni. Borzalmas életének egyetlen előnye az edzettsége volt, ám abban a pillanatban ez is cserbenhagyta.

- Megígértem, hogy találkozunk, ha visszajöttünk – válaszolta magától értetődően, és ledobta magát a székre, amin korábban is ült. Csizmás lábát feltette a mellette lévőre és bokában összefűzte őket. Félredöntötte a fejét és úgy tanulmányozta tovább a lányt, aki villámokat szóró szemekkel nézett hol rá, hol az ajtóra, mintha azt latolgatná, hogy elmeneküljön-e avagy sem. – Miért haragszol rám?

Corie hangos ciccegését ismét nem tudta hová tenni, de nem engedte, hogy az értetlenség kiüljön az arcára. Azt már nem!

- Még kérdezed? – csattant fel a lány, mire Qhuinn szemöldöke a homloka közepéig szaladt, hanem feljebb.

- Mi van? – kérdezte. – Mit csináltam?

- Mintha nem tudnád. – Corie megrázta a fejét, majd kerülve a fiú tekintetét, folytatta. – Hogy lehetsz ennyire érzéketlen az emberekkel?

- Érzéketlen? – Úgy pattant fel a székről, mintha alágyújtottak volna, és egy lépésből Corie előtt termett, aki ennek láttán ismét megpróbált elhátrálni, de Qhuinn nem engedte neki. Megragadta mindkét karját és egyhelyben tartotta. Arra külön ügyelt, hogy ne okozzon neki fájdalmat, de azt nem volt hajlandó megkockáztatni, hogy a lány faképnél hagyja magyarázat nélkül.

- Engedj el! – parancsolt rá Corie, de elengedte a füle mellett a szavakat.

- Előbb mond el, miért gondolod, hogy érzéketlen vagyok.

Corie határozottan nézett a szemébe annak ellenére, hogy megijedt tőle, majd dühösen hadarni kezdett.

- Előbb eljátszod nekem a jófiút, aki érdeklődik irántam, aztán meg elmész valami lebujba és felszeded az első ribancot, aki szembejön veled. Mégis milyen ember vagy te?!

Qhuinn a szavak hallatán úgy tántorodott hátra, mintha valaki egy vaskalapáccsal mellkason találta volna. Corie szavai igazak voltak. Qhuinn napi rendszerességgel végezte eme tevékenységét és ezzel természetesen meg is volt elégedve, de más szájából hallani – főleg Corie-éból -, felkavaró élmény volt számára.

Egyetlen egy kis különbséggel.

- Nem az történt, amire gondolsz – mondta, és maga előtt sem nagyon tudta letagadni, hogy bizony magyarázkodik egy emberi lánynak. Őrület!

- Tényleg? – nevetett fel a lány, de a hangban szemernyi jókedv sem volt, csak gúnyos felhang. – Had találjam ki! Én vagyok életed szerelme és többé rá se nézel senki másra. Ugye?

Enyém!

Az érzés ezúttal is telibe találta, méghozzá olyan intenzitással, hogy a térde megroggyant, de tartotta magát. A félelem száraz illata lassacskán elpárolgott a levegőből és helyét átvette a féltékenység, ami mögött ott lappangott a harag.

Qhuinn nem akarta elhinni, hogy Corie valóban így érez iránta. Persze nem találkozott még olyan lánnyal, aki ellen tudott volna állni neki, de Corie nem csak az ágyába akarta cipelni abban a pillanatban, hanem kikaparni a szemét, amiért mással volt. Legalábbis a lány azt feltételezte, hogy mással volt.

- Egyetlen egy lányt sem szedtem fel ma – vallotta be őszintén, és igyekezett, hogy ez a hangján és az arcán is észrevehető legyen.

- Na persze – fújtatott Corie. – Mert az önmegtartóztatásról vagy híres!

Amint ezt kimondta, az egész arca pirossá vált a hirtelen zavartól, amit Qhuinn hihetetlenül elragadónak és szexinek talált. Legszívesebben a karjába kapta volna, hogy megcsókolja és megpörgesse a levegőben, mielőtt felviszi az ágyába.

- Tudod – folytatta Corie ismét támadó hangon. – Ismerlek téged, és ismerem a szokásaidat is – utalt azokra a könyvekre, amik az otthonában bemutatták a testvériség világát, benne az összes szereplővel.

- Átkozott könyvek! – mordult fel Qhuinn olyan halkan, hogy a lány biztosan nem hallhatta meg. – És ennyivel már el is vagyok intézve, ugye? – csattant fel ezúttal ő. – Tudod rólam, hogy szeretem a lányokat és ezzel már le is írtál.

- Szeresd őket, ha akarod, csak engem hagyj békén!

Qhuinn önkéntelenül elmosolyodott, mikor meghallotta a hazugságot. A lányt majd’ szétvetette a vágy, hogy vele legyen, de még saját magának sem vallotta be, hogy így érez. Éppen ezért Qhuinn saját kezébe vette a dolgok irányítását.

- Corie – ejtette ki lágyan a nevét. – Tudom, hogy most is kívánsz engem – mondta nagyon egyszerűen, mire a lány még vörösebb lett, mint volt.

- Nem igaz! – tiltakozott.

- Érzem az illatát. – Mosolya ezúttal olyan szélessé vált, hogy kilátszódtak megnyúlt szemfogai. Corie tekintete azonnal rájuk villant és az illata még erősebbé vált. A szemfogak látványa még jobban feltüzelte a vágyát, ami Qhuinnre is legalább annyira hatott. Úgy érezte egy percen belül el tudna élvezni a nadrágjában. – Kókusz és vanília illatod van – mondta, miközben mélyen beleszippantott a levegőbe, hogy még többet kapjon belőle.

- Hagyd abba – kérte Corie elhaló hangon, és maga köré fonta a karjait, mint aki szégyelli magát és mindazt, ami a testében lejátszódott.

- Imádom az illatodat – suttogta a fiú, és ismét közelebb ment hozzá. Olyannyira, hogy már alig néhány centi választotta el őket egymástól. Lehajolt, hogy nagyjából egy vonalba kerüljenek, majd alig érintve megcirógatta a tűzrózsákat az arcán. – Esküszöm neked, hogy senkivel sem voltam ma – mondta ezúttal nagyon komolyan, mire Corie szája alig láthatóan kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de végül mégiscsak a hallgatás mellett döntött.

Qhuinn ezt jó jelnek vette és közelebb hajolt hozzá. A lány szemei kikerekedtek, mikor rájött mit következik, de nem állította meg. Egészen addig, míg az ajkuk már-már összeért. Akkor elhúzódott és lesütötte a pillantását.

- Mi a baj? – kérdezte Qhuinn meglepően kedves hangon. A szexben – amibe már a csókolózás is beletartozott nála -, sosem volt türelmes. Szerette, ha az események zajlanak és nincs bukkanó közben.

Corie válasz helyett csak megrázta a fejét, de Qhuinn nem volt hajlandó engedni neki. Meg kellett csókolnia, méghozzá egy percen belül, különben felrobban, mint egy csomag pattogatni való kukorica, amit túl sokáig hagytak a mikróban.

- Mond el! – kérte, és gyengéd erőszakkal a lány álla alá nyúlt, hogy a szemébe tudjon nézni. A csokoládébarna íriszek zavartságot mutattak, amit a fiú nem tudott hová tenni.

Végül Corie alig hallható hangon megszólalt.

- Én még sohasem csókolóztam senkivel.

Ez a néhány szó örök időkre bevésődött Qhuinn emlékezetébe. Csak nem…? De igen… Az, hogy még nem csókolózott, csakis azt jelentette, hogy Corie bizony még ártatlan volt. A levegő is a tüdejében rekedt, ahogy végképp eljutott a tudatáig mindez és érezte, amint a testéből hirtelen fűszeres illat kezd kipárologni. Nem volt még olyan erősen érezhető, hogy Corie-nak is feltűnjön, de bizony önmaga előtt el kellett ismernie, hogy a tudat, miszerint a lányt még sosem érintette meg férfi, kiváltotta belőle a megjelölés ösztönét. Persze nem számított volna az sem, ha lett volna már az életében szerető, Qhuinn akkor is kezét-lábát törte volna érte, hogy az övé lehessen, de így… csak még jobban akarta.

Istenem, most segíts!

- Ne aggódj! – simogatta meg az arcát, hogy megnyugtassa. – Majd én vezetlek.

Corie nem tiltakozott sem szóban, sem máshogy, sőt a szemében vad lángok gyúltak, ami megadta Qhuinn-nek az engedélyt. Lassan ismét előrehajolt és bizony, mintha ő is most csinálná először, lágyan megérintette a puha ajkakat. Óvatosan cirógatta őket, nem kapkodva el semmit, hogy Corie-nak elég ideje legyen hozzászokni az új érzésekhez, majd mikor a lány készséggel szétnyitotta ajkait, visszafogva ösztöneit, nyelvével lassan behatolt a szájába és megmutatva neki hogyan kell, felfedezőútra indult. Azonban mikor a lány ráérezve a dologra visszacsókolta, egész testében megborzongott. Biztatta a lányt, hogy vegye át az irányítás, de mikor úgy tűnt Corie nem akarja, lassan visszavonulót kezdett fújni, nehogy túl messzire menjenek. Igen ám, csakhogy Corie amint megérezte, hogy mire készül, hirtelen a nyaka köré fonta a karját és magához szorította. Olyan szorosan, ami egy embernek sok lett volna, de Qhuinn-nek meg sem kottyant. Élvezte, hogy a lány azt tesz vele, amit csak akar, miközben ő a derekát és a hátát simogatta, majd felcsúsztatta az egyik kezét és a tarkójánál a hajába túrt.

Mikor már egyikük sem bírta levegő nélkül, lassan elhúzódtak egymástól. Qhuinn felemás színű szeme, mellyel tökéletesen látott, szinte falta Corie kipirult arcának látványát. Behunyt szemmel pihegett, homlokát Qhuinnének támasztva, miközben a fiú az ősi nyelvet használva az Őrzőhöz kezdett imádkozni, megköszönve neki, amiért elhozta neki a lányt.

- Fantasztikus vagy – sóhajtott fel Qhuinn egy kis idő elteltével.

- Nem értünk egyet – vágta rá Corie, de még mindig nem volt hajlandó kinyitni a szemét. Úgy tűnt, kissé még kábult.

- És ebben? – kérdezte, majd ismét a lány szájára tapadt, de közel sem olyan lassan, mint először. Ezúttal magabiztos volt és szenvedélyes. Olyannyira, hogy észre sem vette, amint széles tenyere egyre lejjebb indul, először csak Corie derekára, majd még lejjebb a fenekére, ami egyszerre volt hihetetlenül izgató és félelmetes a lány számára.

Elrántotta magát Qhuinntől, aki azonnal feljebb emelte a kezét, hogy a derekánál fogva egyhelyben tartsa.

- Sajnálom, de… - zihálta a fiú levegő után kapkodva.

- …de nem ehhez vagy szokva – fejezte be helyette Corie. – Nem olyan vagyok, mint azok, akikkel eddig voltál.

- Tudom – vágta rá Qhuinn komolyan. – És ez tetszik benned. Veled nem azt akarom, amit velük – mondta, majd mikor Corie kérdőn felemelte a szemöldökét, helyesbített. – Mármint nem úgy akarom. Téged nem csak egy éjszakára akarlak.

- Ne szaladjunk annyira előre – tiltakozott a lány, és kilépett az öleléséből, hogy legyen közöttük egy kis távolság.

- Oké, persze, rendicsek – bólogatott Qhuinn ismét fülig érő szájjal, majd hogy megmutassa, mennyire jófiú is tud lenni, ismét helyet foglalt, így megtartva a távolságot maguk között.

Corie habozott néhány pillanatig, majd ő is leült, így egymással szembe kerültek az asztal két ellentétes oldalán.

- Nem fogok lefeküdni veled – jelentette ki hirtelen, amin Qhuinn jót mosolygott.

- Egyelőre – vágta rá, mire Corie elhúzta a száját.

- És mi van, ha soha? – ütötte vissza a labdát.

- Az teljességgel kizárt – rántotta meg Qhuinn a vállát lazán, ami – hiába titkolta -, igenis tetszett a lánynak.

- Na jó, váltsunk témát – javasolta azért.

- Rendben – bólintott rá Qhuinn, és megigazította az egyik tőrét, ami a nadrágja övén lógott.

O*o*o*O

Qhuinn társaságában repült az idő. Miután túljutottunk a kezdeti „szeretnélek leteperni most azonnal” igencsak zavarba hozós részen, egészen jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy van bennünk egy csomó közös; példának okáért ő is utálta a focit, akárcsak én, valamint a baseballt sem kedvelte túlságosan. Viszont a kocsikért oda volt, ami rám annyira már nem jellemző, de szívesen végighallgattam a lelkes történetet az ő kis babyjéről, ami egy fekete Hummer volt. Ezzel sem sokat mondott nekem, de a lényeget így is értettem: imádja.

Ezután következtek az apróságok, mint például kedvenc zene, film és könyv… Ezekből több is volt az én listámon, míg az övén annál kevesebb.

- Az olvasás nem az én műfajom – mondta egyszerűen, amin nevetnem kellett.

- Akkor mi a te műfajod?

Félig leeresztett szemhéja mögül nézett fel rám, méghozzá elég célzatosan, ami azonnal pirulásra késztetett, és inkább nem firtattam tovább a dolgot. Nem volt nehéz kitalálni mire gondolt: egy valóságos Isten volt az ágyban, mivel az volt az ő terepe.

- Oké, térjünk rá a zenére – váltottam gyorsan témát.

- Csakis rock – vágta rá habozás nélkül.

- Az a fajta, aminél még az embernek megmarad a dobhártyája, vagy az, amit az elmebajosok és a süketek hallgatnak? – kérdeztem kajánul vigyorogva, és ezúttal ő nevette el magát.

- Nagyon vicces – grimaszolt. – Az elmebajosokat támogatom.

- Nem vagyok meglepve – kacérkodtam továbbra is, miközben tekintetem egy pillanatra megállt csodás ajkain. A csókunk emléke beszivárgott az emlékezetembe és éreztem, amint ismét felforrósodik a testem. Istenem, annyira finom volt, ahogy nyelvével felfedezte a számat… Már alig vártam, hogy megismételjük, vagy ami még jobb, tovább menjünk. Őrülten vágytam Qhuinn érintésére, pedig még egyáltalán nem készültem fel mindarra, amit ő és a testem is szeretett volna.

Ha csak elképzeltem, hogy meztelenül vagyunk az ágyában, félelem kerített hatalmába. Tudtam milyen az itteni vámpírok természete, ha a szexről volt szó. Olvastam a testvérek könyveit – bár próbáltam nem túl sokat gondolni rájuk, mert attól úgy éreztem magam, mintha kukkoló lennék -, de attól még nem tagadhattam le, amit tudtam. Qhuinn szenvedélye olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán, és én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy képes lennék mindazt elviselni.

- Mire gondolsz? – kérdezte ugyanúgy, mint pár órával korábban.

- Mintha nem tudnád – fordítottam el a tekintetem, mert képtelen voltam állni annak a felemás szempárnak a buja csillogását.

- Tényleg tudom – vigyorgott. – Érzem az illatodon.

Megborzongtam. El is felejtettem, hogy a vámpírok megérezték az érzelmek illatát, így pontosan tudták mikor hazudnak nekik, mikor félnek tőlük, vagy éppen mikor kívánják meg őket. Kókusz és vanília illatod van… Ezt mondta Qhuinn. Nehéz volt elképzelni, hogy tényleg az lenne, mivel az én fejletlen orrom nem érezte csak a tusfürdő és a sampon illatát.

Zavarban voltam, amiért ennyire ki voltak szolgáltatva neki az érzéseim, ezért próbáltam biztonságosabb vizek felé terelni a beszélgetés további fonalát. A filmek kerültek terítékre, aminek meg is lett az eredménye.

- Holnap, amikor hazaérek, mozizunk, mit szólsz hozzá? – kérdezte, miután megtudtam, hogy a házban mozi terem is van.

- Nagyszerű ötlet – bólintottam rá, és már alig vártam, hogy kettesben legyünk a sötét teremben. Éppen ezért szöget ütött a fejemben valami. – Szólunk másnak is? – kérdeztem.

Qhuinn félreértve a kérdést, azonnal bólintott.

- Ha szeretnéd, akkor persze – mondta. – Majd megkérdezem Johnt meg Blayt. Rhage és Mary tuti, hogy jönnek. Ők mindig ott vannak Rhage filmmániája miatt.

Nem akartam túl hevesen tiltakozni a társaság ellen, ezért inkább rábólintottam, majd Blay-en kezdtem gondolkozni. Ő volt Qhuinn legjobb barátja, szinte együtt nőttek fel. Eszembe jutott, milyen feldúlt volt az étkezésnél, és úgy döntöttem, rákérdezek az okára.

Qhuinn nem nagyon örült ennek. Arca azonnal elkomorult és összevonta a szemöldökét.

- Nem kellene erről beszélnünk.

- Szerintem viszont kellene – mondtam magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam. – Ha sok időt akarsz velem tölteni, a barátaidnak meg kell kedvelniük. Ahogy láttam Johnnak nincs velem baja, de Blay ki nem állhat.

Qhuinn méregetett egy percig, majd megadóan felsóhajtott.

- Blay a legrégebbi barátom – mondta, mire bólintottam.

- Igen, tudom.

- De ő már nem úgy érez irántam, mint régen – folytatta. – Többet érez, mint barátság…

- Ó. – Csak ennyire futotta tőlem, mikor is felrémlett előttem egy bizonyos jelenet az egyik könyvből, ami valamiért addig a pillanatig nem jutott eszembe.

„- Csak egyszer! - suttogta Blay tétován. - Csak egyszer tedd meg! Hogy tudjam, milyen érzés.

Qhuinn rázni kezdte a fejét.

- Nem... Nem hiszem, hogy...

- Kérlek!

A következő pillanatban Qhuinn tenyere Blay vastag nyakára fonódott, és két kezébe fogta a fiú kemény állát.

- Biztos vagy benne?

Amikor Blay bólintott, Qhuinn kicsit hátrahajtotta a barátja fejét, majd oldalra biccentette, és ott tartotta, miközben lassan közeledett hozzá. Mielőtt az ajkuk találkozott volna, Blay lehunyta a szemét, megremegett, és...

Ó, milyen csodálatos volt! Blay száját hihetetlenül puhának és édesnek érezte.

A nyelvnek valószínűleg nem kellett volna részt vennie a kísérletben, de nem lehetett visszatartani. Qhuinn megnyalta Blay szájának belső oldalát, majd mélyebbre dugta, miközben erősen magához szorította a fiút, és úgy tartotta átölelve. Amikor végül felemelte a fejét, Blay szemében látszott, hogy most bármit megengedne neki. Csak történjen meg, aminek meg kell történnie!

De nem történt meg. Qhuinn nemet mondott a barátjának, mert azzal túlléptek volna egy határt, ami örökre tönkre tette volna a barátságukat és ezt nem akarta megkockáztatni.”

Csakhogy ez mind nem változtat a tényen, hogy Blay szerelmes volt Qhuinnbe. És az, hogy ő pedig irántam kezdett el érezni valamit, csak még jobban összetörte Blay szívét. Abban a pillanatban, hogy erre rájöttem, nagyon szerettem volna bocsánatot kérni Blaytől, amiért betoppantam az életükbe és még nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint amivel már így is együtt kellett élnie. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet számára nap, mint nap látni vágyai tárgyát, beszélni vele, látni, hogy mindenféle nőkkel van. Számomra sem volt könnyű, pedig nem voltam szerelmes Qhuinnbe, csak vonzódtam hozzá.

- Tudsz róla, ugye? – zökkentett ki a mély hang a gondolataimból. Felnéztem az arcára. Komoly volt, talán túlságosan is. – Látom rajtad, hogy igen. Az is benne volt a könyvben, amit olvastál rólunk, ami az orvosi szobában történt.

Nem akartam hazudni neki, így bólintottam.

- Megváltozott rólam a véleményed, tudva, hogy majdnem lefeküdtem a legjobb barátommal, aki fiú?

Megütközve bámultam rá.

- Miért változott volna? – kérdeztem vissza.

- Mert valóban kívántam őt – mondta rezzenéstelenül. – Annak ellenére, hogy fiú, le akartam vele feküdni.

Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék erre. Nem ítéltem el, bár megérteni sem nagyon tudtam, csak elfogadni. Végülis nem válogathatjuk meg, hogy kihez vonzódunk, nem igaz? Én sem tudtam semmit sem tenni az ellen, hogy ne érezzek úgy Qhuinn iránt, ahogy éreztem.

Qhuinn viszont félreértette a hallgatásomat. Láttam rajta. Azt hitte, undorodom tőle, vagy valami ilyesmi.

- Hát jó – mondta, majd felállt és elindult az ajtó felé.

Nem akartam, hogy elmenjen. Felpattantam és megragadtam a karját, hogy visszatartsam. Meglepetten nézett rám, de nem hagytam időt gondolkodni. Magabiztosan a nyaka köré fontam a karom, amihez bizony lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem, olyan magas volt hozzám képest, és a szájára tapadtam. Máshogy nem lehetett volna a tudtára adni, hogy elfogadom, ami közöttük történt, vagyis inkább majdnem megtörtént.

Nem habozott, azonnal visszacsókolt. Izmos karjait a derekam köré fonta és úgy szorított magához, hogy majdnem eltörte a gerincemet. Éreztem rajta, hogy szeretne továbbmenni, még akkor is, ha tényleges szeretkezés nem történik, de túl korai lett volna, és még azelőtt le kellett állítanom magunkat, mielőtt túl messzire mentünk volna. Ezért bevetve minden határozottságomat, elhúzódtam tőle, de nem bontakoztam ki az öleléséből. Jó volt érezni a kezét a hátamon.

- Semmivel sem lettél kevesebb a szememben – suttogtam szinte a szájába, mire olyan szívdöglesztően mosolygott, hogy az elhatározásom ismét kezdett szétesni. Kénytelen voltam eltolni magamtól, hogy friss levegőhöz jussak végre, és ésszerűen gondolkodhassak. – Hol is tartottunk? – kérdeztem visszahúzva a székhez.

- A mozinál – válaszolta készségesen, ám mielőtt még folytathattuk volna a beszélgetésünket, a lehúzódó redőnyök hangja visszarántott minket a valóságba.

- Mennyi az idő? – kérdeztem.

- Háromnegyed hat – nézett a márkás karórára, ami a csuklóján volt. – Nemsokára kezdődik az utolsó étkezés – mondta.

Hirtelen megkordult a gyomrom és ráébredtem, hogy az első étkezés óta bizony hosszú órák teltek el, és én nem ettem semmit.

- Gyere, menjünk – fogta meg a kezem és már indult volna az ajtó felé, de én megtorpantam.

- Várj! – mondtam. – Így nem mehetünk ki.

- Miért? – kérdezte meglepetten.

- Először is, mert Wrath és Tohr leordítják a hajadat, ha meglátnak – magyaráztam. – Másodsorban Blay miatt. Nem akarok neki még több fájdalmat okozni.

- Sok lánnyal látott már együtt ennél… izé… bensőségesebb helyzetben is – motyogta halkan, kerülve a pillantásomat.

Ha csak rágondoltam, hány lánnyal volt már együtt, kirázott a hideg és elöntött valami megmagyarázhatatlan területféltési ösztön. Meg tudtam volna ölni azokat a lányokat csak azért, mert hozzá mertek érni Qhuinnhez, de még azért is, mert egyáltalán rá néztek.

- Az más volt – tértem vissza a jelenbe. – Őket nem kellett az otthonában látnia. Ez klasszisokkal ront a helyzeten, nem gondolod?

Mikor megszólalt, az ősi nyelvet használta, amiből semmit sem értettem, de a hangsúlya arról árulkodott, hogy valami nagyon szépet mondott.

- Ez mit jelent? – kérdeztem.

- A szíved nemes, akár a lelked, Kedvesem. Csodálatos ajándék a számomra, hogy beléptél az életembe, hogy beragyogd sötét nappalaimat – mondta mélyen a szemembe nézve.

A szívem őrült ritmusra kapcsolva ostromolta a bordáimat, míg szemeimet elfutották a könnyek. Sosem hallottam még semmi ehhez foghatót.

- Köszönöm – suttogtam teljesen meghatódva, mire Qhuinn elmosolyodott és lágy csókot lehelt a számra.