Sziasztok!
A vőlegényemmel ma vagyunk 3 év 7 hónaposak, ráadásul Valentin nap is van, így gondoltam megleplek titeket egy kis olvasni valóval. :)
/A fejezetben szereplő kisfiút imádott keresztfiamról mintáztam <3/
Két nappal később mentünk haza. Addigra a termékenységi hormonok eltűntek,
s csak az aggodalom maradt. Ugyanis Marissa ideje jött el, aki már néhány
hónapja emlegette, hogy szeretne gyereket, így nem volt szükség Jane
kábítására.
Csakhogy egy házban egy terhes nő is sok volt a vámpírok világában, nemhogy
kettő. S bár még nem tudhattunk semmi biztosat, valahol a lelkem mélyén
éreztem, hogy bizony Marissával terhes-társak lettünk.
Jane ágynyugalomra ítélte, így alig hagyhatta el a Gödör területét. Éppen
ezért nem találkoztam még vele, de feltett szándékom volt meglátogatni minél
előbb.
Csakhogy én sem voltam túl jól, ami persze mindenkire ráhozta a frászt.
Furcsán éreztem magam, mintha nem férnék el a bőrömben, nem találtam a helyem,
sokszor kivert a víz, s egyszer-kétszer meg is szédültem, amitől Qhuinn majdnem
infarktust kapott, s szinte házi őrizetet rendelt el. Értettem valahol az
indokait, de attól még az agyamra ment.
- Csak a könyvtárba szeretnék lemenni – mondtam neki sokadjára, amikor már
majdnem egy hete nem hagytam el a szobánkat.
- Melyik könyvet szeretnéd? – kérdezte azonnal, és tettre készen felugrott
az ágyból. – Bármelyiket felhozom neked.
- Ez nem igaz – fújtattam. – Qhuinn, lassan megfulladok itt bent, esküszöm.
- Tudom, de nem szeretném, ha túlerőltetnéd magad – mondta.
- Attól, hogy sétálok egy kicsit, nem fogom túlerőltetni magam – vágtam rá.
– Kérlek, gyere le velem akkor, ha úgy jobban érzed magad, de nekem most muszáj
kimennem innen egy kicsit.
Pár pillanatig elgondolkodott, aztán bólintott.
- Rendben, de ígérd meg, hogyha bármit is érzel, ami nem jó, azonnal szólsz
nekem – kérte.
Hülye lettem volna, nem megígérni neki, így egyből rábólintottam. Bármit
megígértem volna, csak had csináljak végre valamit. Főleg, hogy egy felettébb
idegesítő belső hang folyton azt duruzsolta a fülembe, hogy mennem kell. De
hogy hová, az aztán az ötmillió dolláros kérdés volt.
Kézen fogva, lassan mentünk le a földszintre, miközben Qhuinn azon morgott,
hogy miért nincs lift ebben a házban. Jót mosolyogtam rajta, de több figyelmet
nem szenteltem neki, mert közben egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés,
hogy meg kell tennem valamit. Nem volt rossz érzés, így nem szóltam róla
Qhuinn-nek, ő úgyis valószínűleg túlreagálta volna.
A földszinten szemben találtuk magunkat a többiekkel. Mint kiderült, épp az
első étkezés végére értünk le, s bár a hűségesek
hoztak fel nekünk kaját, nem volt étvágyam.
- Jól vagy, Corie? – kérdezte Jane aggodalmasan.
- Igen, persze, minden rendben – válaszoltam neki, de közben éreztem, hogy
az izgalom végigszalad a testemen.
- Kipirultál – mondta még házi doktornőnk, de akkor megláttam Marissát, aki
Butch mellett lépett ki az ebédlőből, s megszűnt körülöttem a világ.
Csak Marissa maradt és a benne fejlődő kisbaba, akit úgy éreztem, mintha a
karjaimban tartanám. A következő pillanatban már ott álltam előtte, ő
meglepetten felhúzta a szemöldökét, láttam, hogy mozog a szája, de egy szava
sem jutott el hozzám. Hirtelen megragadtam és magamhoz húztam, karjaimat köré
fontam, s ami addig bennem nőtt melegség most még forróbbá vált, s lelki
szemeim előtt megjelent egy gyönyörű kisbaba képe, majd egy kisfiúé, aztán egy
barna hajú, kék szemű tinédzseré, s a szívemet átjárta a szeretet. Imádtam azt
a fiút. Semmi mást nem tudtam róla, csak azt, hogy szeretem őt, mintha az én
fiam lenne. Ő rám mosolygott, aztán hirtelen megszakadt minden. A kép eltűnt, a
melegség elszállt, s hirtelen újra az előcsarnokban találtam magam, családom
döbbent, ijedt tekintetével körülvéve.
- Mi történt? – kérdeztem, amint elengedtem Marissát, aki legalább annyira
döbbentnek tűnt, mint én, s mindkét kezével a hasát fogta.
- Azt én is szeretném tudni! – vágta rá Butch indulatosan. Úgy tűnt, ő az
első, aki magához tért, vagy legalábbis megtalálta a hangját. Dühösen meredt
rám, de nem értettem miért. Nem értettem semmit. – Úgy ragadtad meg Marissát,
mint valami eszelős – mondta vádlón, s gyengéden magához húzta a felét, mintha meg akarná védeni… tőlem.
– Aztán meg úgy elkezdtél világítani, mint valami villanykörte és olyan forró
volt, hogy nem tudtam hozzátok érni.
- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim.
- Corie – szólított meg Jane, mire ránéztem. Mellette V összehúzott
szemöldökkel vizslatott. – Szerinted mi történt?
- Én nem tudom – válaszoltam őszintén. – Fogalmam sincs.
- Úgy világítottál, mint ahogy a kezem szokott – vágta rá V, amitől ugrott
egyet a gyomrom. V keze átkozott volt, vagy legalábbis a testvér így gondolta,
és volt is benne valami. Ha azzal a bizonyos kezével hozzáért valami élőhöz,
annak vége volt. Legyen szó emberről vagy növényről. És bizony, ha ebből
indulunk ki, akkor…
- Óh, Istenem... – nyögtem fel, főleg, amikor eszembe jutott az a sok évvel
ezelőtti eset, amikor megismerkedtem Qhuinn vérszerinti családjával és olyan
szinten elveszítettem magam felett az irányítást, hogy felizzott a szemem.
Akkor dühös voltam, tombolni akartam, kiengedni minden felgyülemlett
sérelmemet, de most… Nem éreztem ilyesmit, csak azt, hogy meg kell tennem
valamit. Valamit, ami életbevágóan fontos.
Marissára néztem, aki még mindig szótlanul állt, kezeivel a hasán, mire
összeszorult a szívem. Mi van, ha ártottam a babának? Mi van, ha a fény, ami
belőlem jött, megölte, vagy előidézte a vetélést? Édes Istenem, mi van, ha…
Ezer és egymillió ilyen kérdés cikázott át az agyamon, és egyik sem
kecsegtetett semmi jóval.
Észre sem vettem, ahogy hátrálni kezdtem, egészen addig, míg Qhuinn meg nem
fogta a kezem, de én azonnal elrántottam tőle.
- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá ijedten. Mi van, ha őt is bántom? Nem
tudom uralni ezt a fényt, ami bennem van, s bizisten, belehalnék, ha Qhuinn-nel
történne valami az én hibámból. Bár, ha Marissa kisbabájával is történt valami,
aligha élem túl… Az első Butch lesz, aki az életemre tör, de az is igaz, hogy
nem védekeznék ellene. Ha bántottam egy kisbabát, aki még meg sem született,
nem érdemlem meg, hogy éljek.
- Dehogynem érdemled – szólalt meg mögöttem egy igencsak ismerős hang, mire
megpördültem. Az Őrző volt,
természetesen, ki más lehetett volna.
Arcát ezúttal sem fedte a csukja, s széles mosolya, amivel rám nézett,
teljesen megdöbbentett. Vagy inkább a szemeiben látható könnyek miatt akadt a
tüdőmben a levegő?
Odasiklott hozzám és szorosan magához ölelt.
- Annyira, de annyira büszke vagyok rád! – mondta reszelős hangon, majd a
válla reszketéséből rájöttem, hogy sír. Abban a pillanatban azt hiszem, azt se
tudtam volna megmondani, fiú vagyok-e vagy lány. – Köszönöm, hogy idejöttél és
megmented a fajt, melyet életre hívtam. Nélküled elvesztek volna, de neked
köszönhetően újra van remény, nem is akármilyen.
- Nem értem – nyögtem ki, mire elhúzódott tőlem. Bár szavai meghatottak és
rettenetesen jólestek, tudni akartam, miről beszél. Úgy éreztem, azonnal
megőrülök, ha nem tudom meg mi történt. S ahogy elnéztem a körülöttünk állókat,
senki sem értett semmit. Az Őrző,
szokásához híven köntörfalazott.
- Mi volt az a fény, amiről a többiek beszéltek? – kérdeztem, s bár tudtam,
hogy nem illik Őszentségétől kérdezni, már a múltban is bebizonyosodott, hogy
élvezek némi kivételt ez alól a szabály alól.
- Gyere gyermekem, üljünk le, aztán mindent elmondok.
Szavai, ha lehet még jobban megdöbbentettek, de nem voltam naiv, főleg ha
az Őrzőről volt szó. Az, hogy ő
MINDENT elmondjon, nagyon jól hangzott, de biztos voltam benne, hogy nem így
lesz. Szerette rejtegetni a titkait…
Bementünk az ebédlőbe, leültem az első székre, ami az utamba került, míg az
Őrző helyet foglalt közvetlenül
mellettem. Mióta csak ismertem, sosem láttam őt ennyire… emberinek. Mindig
abban a fekete, földig érő ruhában volt, amitől kicsit a halál angyalát
juttatta eszembe. Na, de most nem ez volt a lényeg, hanem amit mondani akart
nekem.
Családom tagjai körénk gyűltek, ki leült, ki állva maradt, de mindenki ott
volt, s feszülten várta, hogy az Őrző
megszólaljon.
- Sok évvel ezelőtt, még a születésed előtt, belenéztem a vámpír faj
jövőjébe, s amit láttam, megrémített. Halál, szenvedés, pusztulás várt rájuk,
minden gyermekemre, akiket életre hívtam, s bármennyire is segíteni akartam,
nem tehettem – kezdte a mesét, melynek minden szaván csüngtünk, mint kisgyerek
az anyja közelében. – Nem volt hatalmam beleavatkozni, s a szívem akart
megszakadni a tehetetlenségtől. Bármit megtettem volna, bármit odaadtam volna,
ha változtathatok, de nem lehetett. Apám, ki minden élőnek Atyja, megtiltotta.
Azt mondta, magamnak köszönhetem, mert állandó harcban állok a fivéremmel, az Omegával. Hetekig gyötört a bűntudat, a
fájdalom majd’ kiölt belőlem minden életet. De akkor látomásom volt. Egy
pillanatnyi jövőkép, melyben téged láttalak – nézett mélyen a szemembe, s bár
azt hittem a gyomrom ennél rosszabbul már nem lehet, most bukfencezett egyet. –
A jövő volt, az, aminek nem is lett volna szabad lennie, mert addigra már
minden vámpírnak meg kellett volna halnia. De éltek. A testvérek, a gyermekeik,
és azok gyermekei. Mind körülötted voltak, téged ünnepeltek, s akkor rájöttem,
hogy te vagy a kulcs, gyermekem. Te vagy az, aki megment minket, megmented a
fajt.
Köszi, a döbbenet eddig nem volt elég,
kellett hozzá még egy kis sokkhatás is… - gondoltam magamban, de nem szóltam egy
szót sem. Nem akartam kizökkenteni az Őrzőt
a meséből, és majd’ meghaltam, hogy többet tudjak. Talán az egész történetet
is… végre.
- A probléma ott volt, hogy nem tudtam rólad semmit – folytatta. – Nem
tudtam ki vagy, hol vagy, semmit. Így kutatni kezdtem utánad, s évekkel később
találtalak meg, egészen pontosan a születésed napján. Alig voltál pár órás,
amikor a dimenziók megnyíltak előttem, s én a karomba vehettelek téged.
Szemeim könnybe lábadtak, nem tehettem róla. Mindaz, amit az Őrző mondott, annyira, de annyira
hihetetlennek tűnt. Fel sem bírtam fogni, csak nyeldekeltem a könnyeimet.
- Annyira kicsi voltál, de a szemed olyan volt, mint most – mondta tovább.
– Persze nem a színére gondolok – kuncogott fel -, hanem a mélységére. Amint
belenéztem a szemeidbe, éreztem azt az elmondhatatlan szeretet, ami már akkor
is megvolt benned. És bár hiába tudtam, hogy te leszel az, akire szükségünk
van, nem hozhattalak magammal. A szabályok kötöttek engem, s akkor még
egyáltalán nem is tudtam, hogy hogyan tudlak majd magammal hozni. Csak
figyelhettelek, a fejlődésedet, az életedet. Nyomon követtem, hogy tudjam,
milyen vagy, s hogy lássam, mikor jön el az idő. S az idő akkor jött el, amikor
Lash visszatért az apjához. A gond ott volt, hogy te akkor még csak tizenöt
éves voltál, túl fiatal, így várnom kellett. Atyám is azt tanácsolta, hogy ne
kapkodjam el a döntést, mert még egy lehetőségem nem nyílik arra, hogy
megmentsem a fajt. Azzal ugyanis, hogy az Omega
nemzett egy gyermeket, megadta számomra a lehetőséget arra, hogy a Pusztító
próféciáját életre hívjuk – mondta Butch-ra pillantva.
Természetesen tudtam arról, amiről beszélt. Réges-régen megjövendölték,
hogy lesz egy vámpír, a Pusztító, aki végleg végezni tud az alantasokkal, anélkül, hogy
visszaküldené őket az Omega testébe,
ezzel is gyengítve a sötét oldalt.
- Azzal azonban, hogy az Omega a
fiát elrejtette a vámpírok között, akárcsak egy trójai falovat, megadta a
lehetőséget, hogy te idekerülhess. Taktikázni próbált, kijátszani engem, de nem
sikerült neki, sőt, így megalapozta saját bukását. Amikor pedig eljött az idő,
idehoztalak. Vártam, figyeltelek, mennyire tudsz beilleszkedni, otthon érzed-e
magad, megtalálod-e magadban az erőt, s végül megtaláltad. De akkor meg kellett
hoznod a döntést. Haza kellett küldjelek. Ha megtehetem, nem viszlek vissza,
hanem azonnal elindítom az átváltozásodat, de nem tehettem. Látnod kellett
újra, hogy mit hagysz ott, hogy mi mindenről mondasz le a fajunkért. De te,
gyönyörű, okos, bátor gyermekem megtetted, ezzel elhoztad nekünk a reményt.
Oké, már sírtam, képtelen voltam visszatartani, az Őrző szavai annyira meghatóak, őszinték voltak, mint még soha
senkié. És ahogy hallottam a hátam mögül, mások könnycsatornája sem bírta már a
megpróbáltatásokat.
- Amikor vámpírrá tettelek, egy kis részt magamból is hozzád adtam –
mondta. – Muszáj volt, hogy a jövő, amit láttam, valóra váljon. Talán nélküle
is sikerült volna, de nem lehettem benne biztos, így kénytelen voltam. Éppen
ezért, ha úgy nézzük, amennyire Wrath a testvéred, annyira Vishous is az, aki
az én méhemből született. Ugyanannyi van benned belőlem, mint benne. A
különbség az, hogy az átváltozás során már megvolt benned az a kis plusz, ami
segíteni fog nekünk, én csak feljavítottam még egy kicsit. Innen jön az a
fényesség, amit az előbb tapasztaltatok. Ha nem adom oda lényem egy minimális
részét, nem lett volna ennyire erőteljes a hatás. De nekem biztosra kellett
mennem.
- De még mindig nem értem mi volt az a fény – szóltam közbe, mert már
végképp nem tudtam visszafogni a kíváncsiságomat.
Az Őrző nem úgy tűnt, mintha
haragudna érte, helyette szélesen elmosolyodott.
- A fényed megmenti a vámpírok következő nemzedékeit – mondta, mire a
padlóig esett az állam. – Ezentúl nem lesz egyetlen egy halott kisbabánk sem,
mert te leszel az, aki megmenti őket. És persze az utódaid.
- Hogy… Mi? – ráztam meg a fejem értetlenül. Nem, egyszerűen nem lehetett
igaz, amit mondott, s valószínűleg a többiek is így gondolhatták, mert
hallottam, hogy többen is levegő után kapnak és alig hallhatóan értelmet
keresnek az elhangzottakban.
- Megvan benned a képesség, amivel minden megfogant kisbabát életben tudsz
tartani. Ahogy az előbb is tetted, Marissa és Butch kisfiával.
- Kisfiú? – kiáltott fel Marissa, majd azonnal le is csapta a tekintetét. –
Elnézést, nem akartalak megsérteni.
- Semmi baj – mosolygott rá az Őrző.
– Ma senki, semmivel nem tud megsérteni. Ez a mai nap, örökre ünnepnappá válik
majd a vámpírfaj történelmében.
Időközben megtaláltam a hangom, már amennyire lehetett.
- Az a kisfiú… - kezdtem, s próbáltam rendezni a gondolataimat is, hogy ne
összevisszaságokat hadováljak. – Akit láttam, ő lesz az? Ő lesz Marissáék
kisfia?
- Igen – bólintott az Őrző. – Ő
lesz.
- Fiam lesz? – kérdezte ezúttal Butch, s az előbbi düh, amivel rám nézett,
már sehol sem volt, helyét nyomtalanul átvette a boldogság és a hála.
- Igen – bólintottam. – Egy gyönyörű barna hajú, kék szemű fiatok lesz –
mondtam nekik, mire mindketten, Marissa és Butch is sírva borultak egymás
nyakába. Túl intim volt a jelenet ahhoz, hogy tovább figyeljem őket, így inkább
visszafordultam az Őrzőhöz.
- Most már tudod – mondta csillogó szemekkel. – Ezért vagy itt, ez az első
lépés afelé, hogy a faj éljen és boldog legyen.
Na, most jön a fekete leves – gondoltam magamban. –
Szinte tudtam…
- Az első? – kérdeztem.
Az Őrző szemei hirtelen
elkomorulta, ami megijesztett előbbi boldogsága után.
- Sajnálom, de ezúttal sem mondhatok el mindent – rázta meg a fejét. – Bár
tehetném, de nem az én döntésem. Ha eljön az ideje, mindent megtudsz, ahogy
most is történt, addig kérlek, érd be azzal, amit eddig megtudtál. És ne akard
siettetni a jövőt.
Bár olyan egyszerű lett volna mindez. Csakhogy azután, ami történt, én
minden tudni akartam. De választ ezek után már nem kaptam. Az Őrző magába
zárkózott, legalábbis ami a további mesélést illeti, azonban virágos jókedvéből
egy cseppet sem veszített. Széles mosolya olyannyira beragyogta a napunkat,
hogy még Wrath is felfüggesztette a harcot aznapra. Azt mondta, ma valóban
ünnep van, hiszen a faj történelmében először nem kell félni a haláltól és a
fajunk végétől. S mindezért hála nekem.
Atya ég! – nyögtem fel gondolatban, hiszen ez
óriási teher volt a vállamon. Persze, s szívem repesett közben a boldogságtól,
hogy mindezt megtehetem, hogy tündéri kisbabákon és szüleiken segíthetek, de
akkor is. Sok volt és kész. Nem is tudtam még teljesen napirendre térni
fölötte. Időre volt szükségem, hogy mindezt megemésszem.
Addig is maradt az ábrándozás arról a tökéletes kisfiúról, akit láttam, s
aki nekem köszönhette az életét. Istenem, annyira boldog voltam!
Elérzékenyülten simogattam meg alig gömbölyödő hasamat, s közben éreztem, ahogy
a melegségem átjárja a saját kisbabáimat is, ezzel biztosítva, hogy tökéletesen
egészségesek legyenek.
