Szeretném felhívni minden idetévedő figyelmét, hogy a történet 18-as besorolás alatt áll, mind az erotika, mind a trágár kifejezések miatt.
Aki ismeri a testvériség világát, az nagyon jól tudja mindezt!:P

Ez ne szegje kedvét senkinek, olvassatok és komizzatok.:P Köszi!:)

2014. december 31., szerda

Boldog Új Évet! :)



Nagyon Boldog Új Évet szeretnék kívánni minden olvasómnak! Jó egészséget és sok sikert 2015-re! :)


Puszi,
Zoe Henderson

2014. december 28., vasárnap

Meglepetés J.R-nek :D



Sziasztok!

Bocsánat, de ez még nem a friss. :(

Benne vagyok egy facebookos Wardos- Testvériséges csoportban, ahol az admin/adminok kitalálták, hogy szeretnék meglepni J.R-t egy montázzsal, mégpedig úgy, hogy aki kedvet érez magában ezzel kapcsolatban, az felírja egy pappírra, hogy I'am a ..... fan. A pontozott részre azt írtok be, akit csak akartok! Pl.: I'am a Zsadist fan, I'am a Fritz fan; akit szerettek annak a nevét írjátok rá. Erről készítetek egy fényképet, amit elküldtök Nikinek vagy face-en, vagy e-mailben.

Itt is van az e-mail címe: nikimarkovics@gmail.com
És természetesen a facebookos csoport:

Emellé J.R. kap még egy levelet is a magyar rajongók nevében, amit maga Lukács Andi fordít le, aki szereti a testvéreket, az pontosan tudja kiről beszélek. :D
Szóval hajrá csajok, lepjük meg kedvenc írónkat.:D
Jaa, és így a végére, íme a saját képem, amit a montázshoz küldtem. ;)


Millió puszi,
ZoeH

2014. december 23., kedd

Boldog Karácsonyt! :)




Sziasztok!

Nagyon Boldog Karácsonyt szeretnék kívánni minden Testvériség rajongónak! :)




Millió puszi,
Zoe Henderson


2014. november 25., kedd

Visszatérés 18. fejezet - Várandósság

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást mindenkinek. :)

 

A félelem annyira sakkban tartotta Qhuinn szívét, amikor kiviharzott az orvosi szobából, mint életében még soha. Képtelen volt felfogni, hogy ilyen veszélynek tette ki a felét. Köztudott volt, hogy a vámpír nők terhessége veszélyes, túlnyomórészt tragédiába torkollik, ő mégsem volt annyira erős, hogy felülkerekedjen a vágyain és Corie jólétét tartsa szem előtt.
Ha tehette volna, visszaforgatja az idő kerekét, és meg nem történtté teszi az elmúlt két hetet, de nem volt ekkora hatalma. És amennyire tudta, senkinek sincs. Na jó, az Őrzőnek, de ahogy megismerte a faj anyját, tudta, hiába fordulna hozzá segítségért, azzal az idegesítő szöveggel jönne, hogy minden okkal történik és hogy ez az esemény is hozzájárul majd a vámpírok fennmaradásához. Csakhogy Qhuinn tett erre az egész faj megmentéses dologra! Őt elsősorban az érdekelte, hogy Corie biztonságban legyen, és majd csak utána következtek a vámpírok, akiknek védelmét tűzte ki életcéljául, amikor csatlakozott a testvérekhez.
Viszont jelen helyzetben még ez sem érdekelte. Menekülni akart, olyan messzire, amennyire csak tud, hogy megszabadulhasson a bűntudattól és az aggodalomtól. Úgy érezte, ha nem üthet meg valamit, vagy valakit, felrobban a benne tomboló érzelmektől. Így az edzőterem felé vette az irányt, s csak reménykedni tudott benne, hogy üresen találja, mert nem akart bántani senkit, de nem volt teljesen ura önmagának.
Szerencsére a terem valóban üresen állt, így Qhuinn kedvére kitombolhatta magát. Elsőként a bokszzsákot vette célba és addig püfölte, míg bütykei vérezni nem kezdtek, aztán az életnagyságú gyakorlóbábúhoz fordult, és addig rugdosta, míg úgy nem érezte, leszakad mindkét lába. De ennyi sem volt elég. Hajszolni akarta magát, ameddig csak bírta, fájdalmat akart érezni, hogy felkészítse magát az elkövetkezőkre, hiszen a nyakát merte volna rátenni, hogy Corie nem fogja túlélni ezt a terhességet és vele együtt a kisbabát is el fogja veszíteni.
Torkából olyan hangos ordítás szakadt fel, ami megremegtette a falakat körülötte, a súlyok leestek az állványokról, de a lelke nem lett könnyebb tőle. Kezei ökölbe szorultak, vére mögött ízületei is elfehéredtek, de nem volt menekvés a fájdalom elől.
Nem engedhette volna, hogy ez történjen! Ő Corie parancsolója, meg kell védenie! Akár az élete árán is, de mit tehetne egy terhesség ellen? Az egyetlen megoldás az abortusz lenne, azonban kedvese abba sosem egyezne bele. Bár az is igaz, hogy Qhuinn lelkiismerete sem lett volna képes feldolgozni, ha megölik a kisbabájukat. Nem, egyszerűen ebből a helyzetből nem volt menekvés, nem volt kiskapu. A végzet jön, és nem válogat.
Ezzel a határozott gondolattal vetette rá magát újra a bábura és minden erejét beleadva csépelte.
- Mi történt? – érkezett egy döbbent kérdés az ajtó felől, de Qhuinn arra sem vette a fáradtságot, hogy hátrapillantson. – Jézusom, mi van veled?
Hallotta a sietős lépteket, amivel Rhage közeledett hozzá, de nem érdekelte. Egészen addig, míg a testvér keze a vállához nem ért. Akkor megpördült és egy kemény ütéssel eltalálta a felkészületlen férfi állkapcsát.
- Mi a fene bajod van? – kérdezte Rhage felháborodva miközben hátrébb lépett kikerülve a következő ütést.
Qhuinn nem foglalkozott a válasszal. Minél jobban fel akarta hergelni, hogy szembenézhessen Rhage rosszabbik énjével, a vadállattal. Talán ha megküzd azzal a szörnyeteggel, attól majd jobban érzi magát. Főleg, ha az a dög széttépi apró darabokra…
- Hagyd már abba! – kiáltott rá Rhage, de el sem jutott igazán a tudatáig, csak harcolni akart, érezni akarta, hogy valami felett van irányítása, hiszen a terhesség felett egyáltalán nem volt.
Nem vette észre azt sem, amikor a többiek beszaladtak az edzőterembe, csak amikor Butch és V rávetették magukat, hogy le tudják fogni.
- Mi folyik itt?
- Megőrültél?!
- Állj már le!
Hangjuk összeolvadt, ott volt még Tohr, Z, John és Blay is, bár régi barátja nem ment a közelébe, aligha akart olajat önteni a tűzre.
- Küzdjetek meg velem! – kiáltott rájuk. – Mindannyiótokkal kiállok.
- Mi történt? – kérdezte Rhage újra, és nem törődve a vergődésével, közelebb lépett Qhuinnhez. – Mitől keltél így ki magadból?
Ám mielőtt még Qhuinn válaszolhatott volna, más megtette helyette.
- Corie terhes, ugye?
Tohr hangjából áradt a szomorúság és a gyász, amit imádott fele, Wellsie és a kisbabájuk elvesztése óta minden áldott másodpercben érzett.
A csend, mely a teremre ereszkedett, fülsértőbb volt, mint az előbbi kiabálás. És így kimondva hallani a legrettegettebb dolgot, ami csak egy vámpír férfi életében bekövetkezhet, elvette Qhuinn harci kedvét. Felhagyott a szabadulás utáni vággyal, elernyedt fogva tartói karjában, akik elengedve hagyták, hogy térdre hulljon. Lehajtotta a fejét, nem bízott a könnycsatornáiban, hogy tudják tartani magukat, miközben a gombóctól a torkában, úgy érezte, megfullad.
- Qhuinn – szólította meg Zsadist, s odalépett hozzá. Hangja, mely általában sértő és durva volt, most olyan kedvességről tanúskodott, amilyet elképzelni sem lehet. – Tudom mennyire meg vagy most rémülve, de azzal, hogy kárt teszel magadban, nem érsz el semmit.
Qhuinn nyelt néhányat, s csak azután szólalt meg, amikor már úgy érezte képes kinyögni két összefüggő mondatot.
- Nem bírom ki, ha elveszítem.
A lány volt a családja. Az egyetlen olyan személy az életében, aki valóban minden hibájával együtt elfogadta és kitárta előtte azt a hatalmas szívét. Rábízta az életét, mindent feladott érte, amit csak emberileg lehet és Qhuinn már a gondolattól is rosszul lett, hogy mindez talán hiába volt. Hogy a több száz év helyett, amit együtt tölthettek volna, pár hónapjuk maradt, vagy még annyi sem. Nem, ezt képtelen volt feldolgozni!
- Tudom – mondta Z, s mindenki meglepetésére, széles tenyerét Qhuinn vállára tette. – De mellette kell lenned, szüksége van rád. Corie legalább annyira meg van ijedve most, mint te.
Qhuinn persze tudta ezt, de félt, hogyha Corie közelébe megy, a lány átlát rajta, mint mindig. A fele jobban ismerte őt, mint saját magát, s nem akart neki azzal fájdalmat okozni, hogy semmi másra nem bír gondolni, csak arra, hogy a lány meg fog halni.
- Nem megy – nyögte ki.
- Dehogynem! – csatlakozott hozzájuk Tohr is, és letérdelt melléjük, hogy a másik oldalról támogassa a szenvedő fiút. – Hinned kell benne, hogy minden rendben lesz.
Qhuinn el sem akarta hinni, hogy ezt pont Tohr mondja neki, de amikor felpillantott rá, látta, hogy minden szavát komolyan gondolja. Halovány reménysugár költözött Qhuinn szívébe, mely egyre erősödött, ahogy a többiek is odaléptek hozzá, s körülvették. Letérdeltek, és egy érintéssel tudatták vele, hogy ott vannak mellette, számíthat rájuk.
Legnagyobb meglepetésére Wrath és Phury is megjelentek időközben, s csatlakoztak a férfiak csapatához, akárcsak Blay, aki komoly tekintettel nézett Qhuinnre, várva a reakciót, de amikor nem látott dühöt vagy haragot a felemás színű íriszekben, megkönnyebbülten ért hozzá barátja vállához, hogy támogassa.
Qhuinn szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd még egy, de már nem akarta elrejteni. Olyan emberek vették körül, akik előtt nem kellett szégyellnie a gyengeségét, hiszen bár hivatalosan nem volt tagja a testvériségnek, a körülötte lévő férfiak mind a fivérei voltak, egytől egyig.
O*o*o*O
Mia és én nem időztünk sokáig a másik oldalon, legfőképpen azért, mert éhen akartam halni, és fáradtnak is éreztem magam, így megbeszéltük, hogy majd másnap találkozunk. Hosszasan ölelgetett, csak azután engedett utamra és persze megígértette velem, hogy pihenni fogok. Eszem ágában sem volt ellentmondani neki, őszintén szólva, féltettem az életemet, akárcsak a kisbabámét. Nem akartam, hogy anya nélkül kelljen felnőnie, ezért megfogadtam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kerüljünk veszélybe, már amennyire ezt el lehet kerülni.
Az utazás a való világba, ezúttal is szinte azonnali volt. Azt hiszem, az évek folyamán olyan sokszor jártam az Őrzőnél, hogy a testem megszokta az ingázást.
Amint újra az orvosi szobában voltam, kinyitottam a szemem és ugrottam egyet ijedtemben, amikor megláttam, hogy a vizsgálóágyon ül valaki.
Qhuinn volt az.
A kimerevített monitort bámulta. A kisbabánkat.
Amint megérezte, hogy mögötte vagyok, felpattant az ágyról és hozzám lépett. Sebes kezének láttán nem lepődtem meg, számítottam rá, hogy valamit jól összever, hogy levezesse az idegességét, de piros szemein annál inkább megdöbbentem. Ha nem ismertem volna jobban, mérget vettem volna rá, hogy sírt. Csakhogy Qhuinn sosem szokott sírni.
- Jól vagy? – kérdezte azonnal és a kezemért nyúlt. Vizslató szemei az arcomat fürkészték, fájdalom vagy bármi más oda nem illő dolog után kutatva.
- Jól – válaszoltam.
- Annyira sajnálom, ahogy viselkedtem – mondta hevesen a karjába rántva, majd hirtelen lazított a szorításán, mintha attól félne, menten összetörök. – Szeretlek.
Ezeket a szavakat szerettem volna hallani. Csak ennyi kellett hozzá, és ismét láttam a fényt az alagút végén. Hiszen bármi jön, ketten megbirkózunk vele, mint mindig.
- Én is szeretlek – sóhajtottam, s lágy csókot leheltem ajkaira.
- Annyira aggódtam, vagyis még mindig aggódom – vallotta be. – Majd’ beleőrülök a gondolatba is, hogy valami bajod lehet – széles tenyere a hasamra siklott -, vagyis bajotok lehet.
Könny szökött a szemembe. Az én csupa szív parancsolóm szerette a kisbabánkat. Gyötrődő arca elárulta mennyire nagyon szerette már most, akárcsak én, amitől csak még inkább erőre kaptam.
- Felejtsük el, rendben? – mosolyogtam rá. – Legalább néhány percre felejtsük el a rossz dolgokat. Minden rendben lesz velünk – mondtam. – Lesz egy gyönyörű kisbabánk.
Elmosolyodott ugyan, de a tekintete nem lágyult el. Nem tudott nem arra gondolni, ami megtörténhet, de nem hibáztattam érte. Hiszen velem is ott volt minden másodpercben a félelem, a rettegés, hogy talán tragikus kimenetele lesz a dolognak.
Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett a szemembe, miközben mindkét tenyerét az arcomhoz simította. Szerettem volna még mondani valamit, bármit, ami megnyugtatja őt, de úgy éreztem abban a pillanatban nincs szükség szavakra. Amikor két szerelmes ennyire elmélyül egymásban, a világ többi része megszűnik létezni és kész.
Igen ám, csakhogy akkor általában mindig megérkezik az a bizonyos harmadik személy, aki ebben az esetben Jane volt.
- Hál’ Istennek, hogy még itt vagytok – mondta mikor benyitott, s arckifejezése bár rezzenéstelen volt, valamiért mégis nyugtalanított.
- Mi történt? – kérdeztem azonnal.
- Beszélnünk kell – mondta egyszerűen, mire éreztem, hogy a lábaim lassan felmondják a szolgálatot, ezért leültem a vizsgálóágy szélére. Qhuinn szorosan mellettem maradt, erős tenyerében tartva a kezem.
- Mi a baj? – kérdeztem összeszorult torokkal, s lelkiekben már a legrosszabbra készítettem fel magam. Észrevett valamit az ultrahangon, vagy a vérvizsgálatnál, és beteg lesz a baba. Vagy én vagyok beteg és ezzel veszélyeztetem a gyerekem. Vagy mást talált, bármit, ami árthat nekünk. Istenem, ilyen és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak a fejemben, még a fülem is zúgni kezdett tőlük.
- Elvégeztem a vérvizsgálatot, amiből kiderült, hogy a hormonszinted az egekben van, ami nem igazán normális egy sima terhességnél, de még a vámpíroknál sem, ezért…
- Térj a lényegre, kérlek! – kiáltottam fel türelmemet vesztve, s szabad kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam a feltörni készülő zokogást.
- Nyugodj meg – kérte Jane, s rám mosolygott. – Nincs semmi baj. Arról van szó, hogy újranéztem az ultrahangfelvételt, és elkerülte valami a figyelmemet, amikor először néztem. – Áttetsző kezét a térdemre fektette, amitől azonnal megszilárdult a teste, de egy fikarcnyit sem lettem higgadtabb tőle. – Nem egyedül van a kicsike. Ikreket vártok – mondta végül, mire az addig visszafojtott zokogás felszínre tört.
- Micsoda? – kérdezte döbbenten Qhuinn. – Ikrek?
- Bizony – bólogatott Jane, s fülig ért a szája. – Mindjárt meg is mutatom. – Azzal elkezdett nyomkodni valamit az ultrahang gépen, amiből körülbelül semmit sem láttam a könnyfátyol miatt, ami a szemeimet borította, majd ismét kimerevítette a képet. – Látjátok azt a kis foltot ott? – kérdezte és ujjával mutatta. – Ő a másik baba. Jól elbújt, alig vettem észre én is.
Két kisbaba. Ahogy néztem a monitort, csak arra tudtam gondolni, hogy két kisbaba fejlődik bennem, ikreink lesznek. Lányok vagy fiúk, teljesen mindegy, csak egészségesek legyenek, mint a makk és nagyon hosszú élet álljon előttük.
- Istenem – sóhajtottam fel hangosan. – Ikrek, Qhuinn! Ikrek!
- Tudom – mosolygott rám, s cuppanós csókot nyomott a számra. – Szeretlek!
- Én is téged – mondtam, majd ismét felülkerekedett rajtam a sírás, de azért folytattam. – Én is téged!
Miközben Qhuinn a karjaiba vont és a hátamat simogatta, Jane tovább magyarázott a vérvizsgálatról, de nem érdekelt abban a pillanatban semmi tudományos, orvosi szöveg. Csakis az foglalkoztatott, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy egyikünknek se legyen baja az elkövetkező hónapokban.
- Nincs rá semmilyen módszer – mondta szomorúan Jane, amikor rákérdeztem. – Ha lenne, akkor nem félnénk ennyire a terhességektől. Amit tanácsolni tudok, ugyanaz, amit egy embernek is javasolnék. Sok pihenés, semmi stressz, kiegyensúlyozott táplálkozás és mellé kellő mennyiségű mozgás.
Minden szavát elraktároztam az agyamba, megfogadva, hogy mindent betartok, amit csak mond.
- És még valami – tette hozzá házi orvosunk.
- Mi lenne az? – kérdeztem mohón.
- Azt hiszem nem ártana, ha elmennél Havershöz – mondta Jane, mire még a hideg is kirázott.
- Szó sem lehet róla! – vágtam rá azonnal.
Havers volt a faj orvosa, Marissa bátyja és a legnagyobb tuskó ezen a világon! Eszem ágában sem volt betenni hozzá a lábamat, soha!
- Az évszázadok alatt több terhességet is végigkövetett már, szükségünk van a szakértelmére, főleg, mivel ikrek – magyarázta Jane, de csak a fejemet ráztam továbbra is. – Figyelj Corie – folytatta. – Nem félek bevallani, ha valami meghaladja a tudásomat, és ez a helyzet messzemenőkig meghaladja. Most te és a babák vagytok a legfontosabbak, és ha tetszik, ha nem, olyan orvosra van szükségetek, aki tapasztalt, még akkor is, ha más körülmények között én lennék az utolsó, aki Haverst javasolja.
- Azt hiszem, Jane-nek igaza van, drágám – szólalt meg Qhuinn is, amivel persze én magam is tisztában voltam, de minden porcikám tiltakozott ellen.
- Tudom – szusszantottam megadóan. – De nem ma – tettem hozzá gyorsan.
- Rendben – bólintott Jane. – Felhívom és megbeszélek vele egy holnapi időpontot.
- Szeretném, ha te is velünk jönnél – kértem Jane-t, mire biztatóan megveregette a térdem.
- Ez csak természetes.
- Köszönöm!
- Igazán nincs mit – mondta. – Most viszont menj és egyél valamit, mert úgy hallom a pocaklakóid igencsak éhesek – nevetett.
Való igaz, a gyomrom megállás nélkül korgott mióta csak beléptem az orvosi szobába, és már az étel gondolatától is összefutott a nyál a számban.
O*o*o*O
A másnap este túl hamar eljött. Még az öltözködést is úgy elhúztam amennyire csak lehetett, annyira nem akartam menni.
- Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Qhuinn a hátam mögül. Épp a hajamat igazgattam, körülbelül ötödjére, hátha azzal még nyerek pár percet, aminek persze semmi értelme sem volt. Jobb lett volna minél előbb túlesni a dolgon, de nem tudtam rávenni magam gyorsabb tempóra.
- Nem bízom benne – mondtam, és Qhuinnre pillantottam. Tetőtől talpig feketében volt, és egy arzenálra való fegyver volt a testére erősítve. Ő persze indulásra kész volt.
- Tudom. És ha vigasztal, én sem bízom benne – vallotta be.
- Mi tagadás, jobban érzem magam tőle – mosolyodtam el, majd azonnal el is komorult az arcom. – Főleg azután, amit Marissával tett.
Havers, az a mocskos szemétláda, aki olyan szentnek tartja magát, akár a ma született bárányt, kidobta a saját húgát otthonról, alig valamivel napfelkelte előtt, csak azért mert Marissa beleszeretett Butch-ba, aki akkor még ember volt. Fúj! Le tudtam volna köpni ezért! Éppen emiatt a kötelező elit gyűléseken jó messzire el is kerültem, mert éreztem, hogy ha szemtől szemben találkoznánk, nem állnék jót magamért.
- Tudom – válaszolta Qhuinn és ellökte magát a fürdőszoba ajtótól, aminek eddig támaszkodott és odasétált hozzám, hogy megfogja a derekamat és mélyen a szemembe nézzen. – De most szükségünk lesz rá, a babák érdekében.
- Tudom – ismételtem őt, elhúzva a számat. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy az a szemétláda hozzámérjen. Bár úgy tűnt ez elkerülhetetlen lesz… - Induljunk – mondtam. – Végezzünk minél hamarabb.
- Nyugi, kicsim – nyomott csókot a homlokomra. – Végig melletted leszek.
Nem mondtam, de úgy is tudta: ez az egy tartotta bennem a lelket.
Ahogy lementünk az előcsarnokba, széles mosolyra húztam a számat. Kísérőim talpig felfegyverkezve vártak ránk, arcukon halálos komolysággal, ami nem sok jót ígért senkinek sem, aki a közelembe merészkedik.
- Mind velem jöttök? – kérdeztem, s végignéztem a testvéreimen. Úgy éreztem ennyi év után már én is gondolhatok rájuk így. Ott volt Tohr, V, Butch, Z és Rhage.
- Naná – vágta rá Hollywood. – Nem hagyjuk, hogy a lurkókkal bármi történjen.
Melegség áradt szét a mellkasomban e szavak hallatán és elnevettem magam.
- Köszönöm fiúk – mondtam. – Mindenkinek nagyon köszönöm!
- Ugyan hugi – kacsintott rám Rhage, s kicsomagolt egy málnás nyalókát, majd széles mosollyal a szájába tette, aztán hirtelen ki is vette. – Kéred?
Olyan aranyos volt, hogy muszáj volt odamennem hozzá és egy cuppanós puszit nyomni az arcára.
- Nem, de téged imádlak! – mondtam.
- Ki nem? – nevetett fel, mire megcsóváltam a fejem. Rhage javíthatatlan volt.
- Indulhatunk? – kérdezte Tohr a szemét forgatva.
Bólintottam, majd kiléptem a hűvös esti levegőre és hagytam, hogy a testem molekulákra esve elinduljon Caldwell belvárosa felé, s bár nem kedveltem az orvost, akihez mentünk, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam most. A családom velem volt, nem volt mitől félnem.