Sziasztok!
Megérkezett a következő fejezet, és egyben az egyik legnehezebb fejezet, ami valaha kikerült a kezeim közül! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert amikor megálmodtam a Valóra vált szeretőt, ez volt az a fejezet, ami azonnal körvonalazódott bennem, e köré épült minden és végre elértünk idáig. :D
Jó olvasást mindenkinek! :)
Először ledöbbentem, aztán eljátszottam a gondolattal, hogy mégis kit kell
hívni, ha egy isteni lény megbuggyant, majd nevetésben törtem ki. Nem tehettem
róla, egyszerűen nem tudtam elképzelni mást, mint hogy az Őrző viccel.
- Meg kell ölnöm Lash-t? – kérdeztem vissza, de a nevetést nem hagytam
abba. Ez mekkora képtelenség!
- Igen! – vágta rá az Őrző, s
komoly tekintete szinte a vesémig hatolt. Akkor kezdtem el rájönni, hogy nem is
viccelt. Hiszen, ha ez egy rosszul időzített poén lenne, mostanra még ő is
elnevette volna magát. De nem! Az Őrző
halál komoly volt, még egy halvány mosoly vagy jókedv sem látszott rajta, így
én is abbahagytam az eszement vihogást.
- Meg kell ölnöm Lash-t? – kérdeztem meg újra, immáron teljesen komolyan.
- Igen – ismételte meg még egyszer. – Csak és kizárólag te teheted meg. Ha
végzel vele, a fajunk végérvényesen megmenekül, az Omega háttérbe vonul és a harcosok élni fognak.
- De… - kezdtem volna, a hangom viszont cserbenhagyott egy pillanatra,
aztán elöntött a düh. – Mégis hogyan?! – pattantam fel az ágyról. – Nézz már
rám, terhes vagyok! – kiáltottam fel.
- Tudom – érkezett a válasz.
- Tudod? – hitetlenkedtem. – Ennyi, hogy tudod? Hogy a jó fenében kéne
megölnöm őt? Könyörgöm, először is férfi! Sokkal erősebb, mint én! Másodszor,
félig alantas, tehát nem hal meg
olyan könnyen, csak ha tőrt döfök a szívébe. És harmadszor, TERHES VAGYOK!!! –
A végére már úgy kiabáltam, hogy szerintem az egész ház beleremegett. – Nem
kérhetsz tőlem ilyet! Egyszerűen nem! Mégis hogy gondolod? Hogy fogom magam,
csapot-papot itt hagyok, nem törődöm a gyermekeimmel és belevetem magam egy
olyan csatába, ahol ki tudja hány alantas
van? Igen, megtenném, ha nem lennék terhes, de ezek a babák itt vannak, én
tartozom értük felelősséggel! Nem! Kérhetsz! Tőlem! Ilyet!
Az Őrző, önmagához képest
határozottan visszafogott volt. Tudtam, hogy mélységesen tiszteletlen voltam
vele, hogy minden szabályát és törvényét áthágtam most azzal, hogy kiabáltam
vele, kérdésekkel bombáztam és mindennel, ami eszembe jutott, de nem érdekelt!
Ez egyszerűen nonszensz!
- Kikiabáltad magad? – kérdezte végül.
- Távolról sem! – vágtam rá, de azért csöndben maradtam és vártam, hogy
folytassa. Bár nagyon kételkedtem benne, hogy tud olyat mondani, amitől
meggondolom magam. Ha nem lettem volna állapotos, az Őrző nem is kellett volna, magam indulok el segíteni a fiúknak. De
így? Nem, egyszerűen nem tehettem. A kisbabáim érdekében!
- Ha nem mész oda, meg fognak halni – jelentette ki, s hangjából áradt a
fájdalom. – Ha Lash nem hal meg ma éjszaka, a testvériség fele fog. Alig marad
belőlük pár harcos és ők is épphogy csak túlélik a csatát, a veszteséget pedig
sosem heverik ki. A halottak felei
követni fogják a párjukat az Árnyékba,
és a jövő sötétbe vész. A gyermekeid nem fogják megismerni a boldogságot, az
örömöt. Olyan világba születnek, ahol az Omega
uralkodik és mindent elborít a káosz és a fájdalom. A vámpír faj néhány
generáció után eltűnik a föld színéről, velem együtt.
Nem jutottam szóhoz. Azt hiszem nem is lehet erre mit mondani. Leültem az
ágy szélére és csak bámultam magam elé. Sokkhatás? Alighanem. Ez egyszerűen
borzalmas volt. Az Őrző minden szava
a szívembe mártott késhez hasonlított. Ez
nem történhet meg! Nem szabad, hogy az Omega győzzön! Rengeteg kisbabát
megmentettem az elmúlt hónapokban, nekik élniük kell, boldognak lenni, nevetni,
szeretni, ÉLNI! A testvériség tagjai nem halhatnak meg! A feleik, a nővéreim…
Édes Istenem, Qhuinn! Nem, egyszerűen nem lehet! De mit tehetnék? Nem mehetek
oda! A kisbabáim…
- Garantálni tudod, hogy a babáim jól lesznek? – kérdeztem alig hallhatóan
és nem akartam elhinni, hogy ezek a szavak komolyan elhagyják a számat.
Ránéztem az Őrzőre, aki továbbra is
előttem állt, szemei könnyben úsztak, s legnagyobb rémületemre, megrázta a
fejét.
- Nem tehetek értük semmit – mondta. – Nem látom a sorsukat, nem tudom,
hogy túlélik-e a mai éjszakát, vagy sem. Annyit engedtek csak látnom, amit
elmondtam neked. Ha szeretnéd… Ha szeretnéd, megmutathatom.
Nem akartam látni! Isten látja lelkem, nem akartam! De azt is tudtam,
hogyha nem teszem meg, akkor sosem tudok döntésre jutni.
Bólintottam, és rettegve nyúltam az Őrző
felé. Máskor is mutatott már nekem így emlékeket. Tenyerébe fogta a kezem, s
szemeim előtt megjelent egy sikátor, amiben hatalmas harc dúlt. Rengeteg alantast láttam, és a mi maroknyi
harcosainkat. Erejükön felül harcoltak, de az is kevés volt.
Én magam is éreztem, amikor egy tőr Blay gerincébe állt. A fájdalom mindent
elborított, főleg, amikor a barátom összecsuklott és egy teljesen kifakult
gyilkos ráugrott, majd pillanatnyi habozás nélkül elvágta a torkát. Esélye sem
volt. Vörös vére, mint az élet megcsúfolása folyt szét körülötte.
Nem akartam tovább nézni, ki akartam szállni, de az Őrző nem engedte. Erősen fogta az ujjaimat és kényszerített, hogy a
barátaim, a testvéreim, a családom bukását nézzem. A szívem szakadt meg, főleg,
amikor ezek után jöttek a felek, a
fájdalom maga alá gyűrte őket, nem tudtak harcolni ellene, amit megértettem. Én
sem tudtam volna Qhuinn nélkül élni.
Az Omega rémuralma azonban
mindennél szörnyűbb volt. Az egész világot beborította az erőszak és a halál.
Lázongás, gyilkolás, terror.
És akkor megláttam őket. Az én gyönyörű, boldogtalan gyermekeimet. A
kislány odabújt a testvéréhez és sírt. A kisfiú átölelte ugyan, de az ő arca is
maszatos volt.
Ezt nem hagyhattam! A gyermekeim nem
nőhetnek fel ilyen világban!
Az Őrző megszakította a kapcsolatot
közöttünk és megtörölte az arcát. Máskor talán elégtétellel szolgált volna,
hogy látom, mennyire megviseli mindez, ha nem lettem volna mérhetetlenül
ideges.
Hangosan kifújtam a levegőt, átöleltem a hasamat és némán fohászkodtam a
gyerekeimhez, hogy megérték, értük teszem!
- Mit kell tennem?
- Nem segíthetek ebben – válaszolta, s hangjában az este folyamán először
dühöt éreztem. – Meg van kötve a kezem és ezt gyűlölöm!
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- Atyám nem engedi, hogy bármit is tegyek! – vágta hozzám a szavakat
indulatosan. – Ha tehetném, én mennék, és egy kézlegyintéssel eltörölném a
nyamvadt alantasokat, de nem lehet.
Ha megteszem, atyám végez a vámpír fajjal.
- Miért tenné ezt? – kérdeztem elborzadva. Nem tudtam ki az Őrző apja, de kegyetlen egy alak
lehetett, annyi szent!
- Mert egyensúlyt akar tartani a gyermekei között – húzta el a száját az Őrző. – Azt akarja, hogy az Omegával ne avatkozzunk egymás életébe.
És ebbe beletartoznak a fajok, melyeket mi teremtettünk.
- Tehát nem segíthetsz – bólintottam és az idegességem egy cseppet sem
csökkent, csak az elhatározásom nőtt percről percre. Meg kell tennem! Oda kell mennem, szembe kell szállnom Lash-sal és meg
kell ölnöm!
Gyerekjáték…
Bár ennyire egyszerű lett volna az egész. De persze nem volt az. A
rettegés, hogy bármi történhet a gyermekeimmel, megbénított. Úgy éreztem,
mozdulni sem tudok. És akkor a tény, hogy Lash ellen induljak… Istenem! Azóta
nem kerültem a közelébe, amióta még emberként elraboltak az alantasok. A félelem, hogy megint a
kezük közé kerülhetek, hogy kiszolgáltathatom nekik a kisbabáimat…
Az Őrző megérezte milyen csata
dúl bennem és átölelt. Magához szorított egy pillanatra, majd mélyen a szemembe
nézett.
- Hiszek benned! – mondta. – Mióta csak megpillantottalak, tudom, hogy
győzedelmeskedni fogsz a gonosszal szemben. Te vagy a legerősebb nő, akit csak
ismerek. Menj és tedd, amit tenned kell! Ne gondolkozz, ne habozz! Hallgass az
ösztöneidre, azok sosem hagynak cserben!
Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Pár perccel később pedig
láthatatlanná válva utaztam a végzetem felé, mely szörnyűbb volt, mint azt
álmaimban gondoltam volna.
A szemeim elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lábam. Hiába
győzködtem magam, hiába indultam el otthonról céltudatosan, minden
határozottságom elszállt, amikor megláttam, hogy a látomás, amit az Őrző mutatott korábban, épp megtörténik.
A sikátor bejáratában álltam, de senki sem vett észre. Az a rengeteg alantas csak és kizárólag a harcosokra
figyelt. Kiegyenlítetlen harc dúlt, az alantasok
semmiféle szabállyal és illemmel nem törődve rontottak rá a fiúkra, egyszerre
akár öten-hatan is. Nem bírhatták sokáig.
És akkor, miközben én a hasamat simogatva, rettegéssel eltöltve figyeltem a
küzdelmet, megláttam a jövőt. Blay négy kifakult hajú rohadékkal harcolt, izmos
teste egy pillanatra sem lankadt, ahogy a figyelme sem, de mivel már így is
túlerőben voltak vele szemben, nem vette észre az ötödiket, aki őt nézte ki. A
háta mögé lopakodott és akárcsak a látomásban, magasba emelte a kezét. Késén
megcsillant a holdfény, s a szívem nagyot dobbant.
Az ösztön, hogy megmentsem erősebb volt a félelmemnél, előrerohantam és a
nevét kiáltottam, mire felém kapta a fejét – akárcsak a többiek -, és így az alantas kése nem a gerincét kapta el,
hanem az oldalát. Miközben elterült a földön, én átvágtam a tömegen és
egyenesen az alantas felé tartottam,
aki megszúrta. Az enyém volt a mocsadék! Kezeimben már ott is volt a V-től
kapott két fekete tőr, belevésve a nevem kezdőbejűje az ősi nyelven. Akkor
kaptam tőle, amikor először megvertem Xhext közelharcban. Azt mondta ezek után
egyenesen megbocsáthatatlan lenne, ha nem kapnék saját tőröket.
Amint odaértem az alantashoz, nem
haboztam. Támadtam, rúgtam, és amikor lehetőségem volt, mélyen a szívébe mártottam
a tőrömet. Nem volt időm megvárni, hogy elporladjon, máris ott volt a következő
ellenfelem, bár amint megpillantottam, meghűlt ereimben a vér.
Lash volt az.
Gunyoros mosolyra húzta a száját, ahogy alaposan végignézett rajtam.
Átöltöztem mielőtt elindultam otthonról. Fekete acélbetétes csizmát,
bőrnadrágot és bőrkabátot vettem, de ettől még tökéletesen látható volt, hogy
állapotos vagyok. Más sem bizonyítja ezt jobban, mint a hasamon megpihenő
szemei.
- Ezt nem hiszem el! – nevetett. – Nincs is szülinapom, mégis ilyen csodás
ajándékot kapok tőled, Cornelia?
Megborzongtam, ahogy kiejtette a nevemet. Az egész ember – bocsánat, nem
volt ember, talán valami pokolfajzat – undorító volt. A szemei csillogása
elárulta, mi mindenre gondol éppen, de ebbe inkább bele se akartam gondolni.
Erősebben markoltam a tőreimet és közben próbáltam csak a célomra koncentrálni:
azért jöttem, hogy megöljem őt!
- Corie! – kiáltott fel a számomra legszebb hang, de nem fordultam felé.
Egyrészt nem engedhettem meg magamnak, hogy egy másodpercre is levegyem a
szemem az ellenségemről, másrészt, ha meglátom kétségbeesett arcát, amint felém
igyekszik, nem lettem volna képes folytatni. Ám amikor egy éles villanás után
felhangzott egy mély üvöltés, önkénytelenül is oldalra kaptam a fejem. Rhage
rosszabbik énje, a vadállat úgy néz, ki eddig bírta visszafogni magát. Egyetlen
egyszer láttam eddig a hatalmas sárkányra emlékeztető szörnyeteget, de az elég
is volt. Csak remélni mertem, hogy vagy nem kerülök a közelébe, vagy ha mégis,
megismer annyira, hogy ne akarjon engem is felfalni.
Szerencsére a lény megjelenése Lash figyelmét is elterelte kicsit, így
pillanatnyi előnyhöz jutottam, amit ki is használtam. Rúgásom, mely bár a
pocakom miatt nem volt a leghatékonyabb, mégis épp a gyomrán találta el, amitől
összegörnyedt és köhögni kezdett, amit azonnal követett a második támadásom, tőröm
markolatával halántékon találtam, melytől kicsit megszédült, de ezután azonnal
harci állást vett fel és csak nevetett.
- Ejha – mondta, miközben köröztünk egymással szemben. – Látom tanultál
ezt-azt, mióta nem találkoztunk.
Nem méltattam válaszra. Nem dumálni jöttem, hanem gyilkolni! Megacéloztam
magam és ismét támadásba lendültem, de ezúttal kivédte. Hárított, majd
támadott, így én kényszerültem védekezésre. Ez így ment jó pár percen
keresztül, miközben ő végig nevetgélt és trécselt, mintha csak baráti
összecsapás lenne és nem vérre menő küzdelem.
Fogást kellett találnom rajta, de egyelőre nem tudtam hogyan. A képességem
ugyan dolgozott, sokszor megmentve az életemet és a babáim életét. Éreztem,
ahogy néha-néha átveszi felettem az uralmat és önállóan cselekszik, akárcsak a
kisbabák megmentésénél, de az irányítás nagyrészt nálam volt. Rajtam múlott.
A fordulópont akkor következett, amikor egy hosszas adok-kapok után, miután
beszereztem pár ökölcsapást és rúgást, de legalább ennyit kiosztottam én is
Lash-nak, elbízta magát. Hiába törtem el az orrát és vágtam meg a jobb karját,
nem tartott engem ellenfélnek, amit nagyon rosszul tett.
- Ugyan már kislány – gúnyolódott. – Tudod, hogy esélyed sincs – nevetett.
– Amint megunom ezt a kis játszadozást, megölöm a drága barátaidat, te is
tudod.
- Nem lesz rá esélyed! – vágtam rá és még keményebben támadtam. Arcom már
csupa verejték volt, éreztem, hogy az erőm vége felé közeledek, de nem
hátráltam meg. Most már nem volt visszaút és tudtam, vagy ő, vagy én, de
valamelyikünk meghal ma. És nekem feltett szándékom volt élve távozni innen!
- De magabiztos valaki – csóválta meg a fejét, miközben megpróbált behúzni
egyet, de sikeresen lebuktam előle. Harcunk közben egy széles kis kört
alakítottunk ki magunknak, ahol ugyan alantasok
vettek körül minket, elzárva engem a családomtól, de senki sem avatkozott közbe.
- Van valami, amit te sosem fogsz megérteni, Lash – mondtam neki, s közben a
térdhajlatába rúgtam. – A jók mindig győznek!
Hittem a szavaimban. Ha nem így lett volna, nem bírtam volna harcolni vele!
Fél térdre rogyott, miközben ezen még nagyobbat kacagott,én pedig ökölbe
szorítottam a kezem és az állát céloztam, de hihetetlen reflexszel elkapta a
csuklómat és kissé maga felé rántott. .
- Tudod, mit fogok tenni, amint megunlak? – kérdezte, miközben körmeit a
húsomba vágta. – Kitépem belőled annak a selejtes Qhuinn-nek a kölykét és te
tétlenül fogod végignézni.
Örömteli nevetése, ahogy elképzelte mindezt egészen a csontomig hatolt.
Szemeim elé vörös függöny ereszkedett és már nem gondolkoztam tovább. Tőrömmel megvágtam
csuklómat béklyóba szorító karját, és a következő ütésbe mindent beleadtam, ami
felgyülemlett bennem az évek alatt. A haragomat, a gyűlöletemet, és életemben
először azt éreztem, hogy gyilkolni akarok! Nem nyugodhatok, míg ez a
szörnyeteg meg nem hal!
Arcáról lehervadt a mosoly, amikor megsoroztam és már nem tudott védekezni
sem. Arca csupa vér volt, miközben hangosan kiáltottam és minden erőmet
beleadva végleg kirúgtam alóla a lábait. Amint elterült a földön, már rajta is
voltam és egy másodpercnyi habozás nélkül magasra emeltem mindkét tőrömet.
Szemeiben félelem csillant, ami olyan elégtételt jelentett számomra,
amilyet elképzelni sem tudtam volna, miközben rámosolyogtam.
- Menj a pokolba! – mondtam még, majd a szívébe vágtam mindkét tőrömet.
Vakító fény villant körülöttünk és a hang, amit Lash kiadott, azt hiszem
életem végéig kísérteni fog. A fájdalom és a rettegés sikolya volt, s talán
szadistának tűnök tőle, de élvezettel szívtam magamba. Azt kapta, amit
megérdemelt! Hosszú másodpercekig nem láttam semmit, majd arra eszméltem, hogy
eltűnt alólam a test, csak hamu maradt belőle és mikor már épp megkönnyebbültem
volna, egy láthatatlan erő felrántott.
Lábaim a föld felett lebegtek, miközben úgy éreztem valaki eszméletlen
erővel szorítja a torkom.
- Mit tettél?! – ordított egy mély férfihang, majd megjelent előttem egy
fehér köpenyt viselő alak. Az Omega!
- Hagyd őt békén! – csatlakozott hozzá az Őrző is. Éppen közöttünk öltött alakot, de a szemembe tóduló
könnyektől alig láttam valamit belőle.
A szorítás egy cseppet sem enyhült a torkomon, szemeim előtt fekete pöttyök
játszottak, az ájulás szélén álltam, amikor egy harmadik hang is csatlakozott.
Erőteljes volt, olyannyira, hogy a bensőmben éreztem a rezgését.
- Engedd el, fiam! – mondta.
- Meg kell halnia! – ordította az Omega,
és ha lehet, még erősebben szorított. – Megölte a fiamat!
- Nem te döntesz az életéről! – dörrent rá az apja, de továbbra sem
mutatkozott meg. – És most engedd el, vagy én foglak kényszeríteni rá!
A szorítás lassanként alábbhagyott és zuhanni kezdtem. Két erős kar fonódott
körém, így nem estem a földre. Ahogy felnéztem, Qhuinn halálra rémült
tekintetével találtam magam szemben. Szerettem volna megmagyarázni neki, aztán
magamhoz szorítani, amilyen erősen csak bírom, de nem volt rá időm. Az isteni
perpatvar folytatódott és tudtam, ettől függ a sorsom.
- Meg kell halnia, Atyám! – erősködött továbbra is az Omega, és olyan vérben forgó szemmel nézett rám, hogyha ezzel ölni
tudna, már rég halott lettem volna.
- Miért is? – kérdezte a testetlen hang. – Tiszta küzdelemben legyőzte a
fiadat. A húgod nem segített neki semmiben, így nincs miért az életét
követelnem.
- Tanácsokkal látta el, megosztotta vele az erejét – érvelt a gonoszok
királya.
- Te talán nem ezt tetted a fiaddal? – kérdezte az apja. – Ne felejtsd el,
hogy figyellek titeket. Pontosan tudom, hogy ezt a mai támadást te tervezted
el, te mondtad a fiadnak, hogy gyűjtsön össze mindenkit és csalja csapdába a
harcosokat. Kérdem én, ezek után jogtalan volt, hogy a húgod is tanácsokkal
látta el a gyermekét?
Az Omega feje egyre jobban
vörösödött, de nem tudott megszólalni. Gyűlölködve nézett rám, majd az Őrzőre, aki eddig csendben állt, de azt
nem lehetett elmondani róla, hogy meghunyászkodott volna a bátyja előtt. Arca
kemény volt, eltökélt és szinte biztos voltam benne, hogy egyetlen rossz
mozdulat az Omega részéről és azonnal
elém veti magát, hogy megvédjen.
- Most pedig, távozzatok! – adta ki a parancsot az apjuk. – Fogd a
teremtményeidet és hagyd el ezt a területet. Vissza se nézz! Leányom, ugyanez
rád is vonatkozik. Vidd haza a gyermekeidet – mondta, s hangja kedvesebben
csengett. Valószínűleg azért, mert az Őrző,
az Omegával szemben nem szegte meg a
szabályokat és nem szegült szembe apja akaratával. – És ne feledjétek: egyensúly.
Ne forduljon még egyszer elő, hogy nekem kell közbelépnem. Hagyjátok békén
egymást és ez vonatkozik a teremtményeitekre is!
Utolsó szavai egyértelműen az Omegának
szóltak, amitől végképp elöntött a megkönnyebbülés. Ezek szerint nem kellett
attól tartanom, hogy újra az életemre tör. Ha mégis megpróbálja, az apja közbe
fog lépni. Az Őrzőhöz tartoztam, így
védelmet nyertem a gonoszok gonoszával szemben. Ez is valami azért…
Az Omega vetett rám egy utolsó
gyilkos pillantást, majd intett a kezével és az összes alantas vele együtt eltűnt. Mélyen beszívtam a levegőt, és most
először mióta megtudtam, hogy meg kell ölnöm Lash-t, végre tényleg úgy éreztem,
hogy az oxigén végigáramlik bennem és eltölti a tüdőmet. Lábaim felmondták a
szolgálatot és ha Qhuinn nem tart erősen, azt hiszem ott estem volna össze
helyben. Szemeim előtt ismét fekete pöttyök jelentek meg, melyek egyre csak
tágultak, míg végül mindent elborítottak és engem magába szippantott a
feneketlen sötétség.