Szeretném felhívni minden idetévedő figyelmét, hogy a történet 18-as besorolás alatt áll, mind az erotika, mind a trágár kifejezések miatt.
Aki ismeri a testvériség világát, az nagyon jól tudja mindezt!:P

Ez ne szegje kedvét senkinek, olvassatok és komizzatok.:P Köszi!:)

2012. november 30., péntek

25. fejezet - Szenvedés



Sziasztok!
Bocs, hogy ilyen későn hozom a fejezetet, de nemrég értem haza, 12 óra munka van a hátam mögött. :S
Jó olvasást mindenkinek!:):)

Ismételten a saját sikoltozásomra ébredtem. Ahogy Qhuinn is. Ez ment az elmúlt két hétben. Akárhányszor lehunytam a szemem, a hideg, kemény asztalon találtam magam, fölöttem Lash, ahogy eltorzult arccal nyögdécsel, és durva mozdulatokkal mozog bennem. Már féltem aludni, de a rettegés csak még több energiát kivett belőlem, így a legtöbb időt ágyban töltöttem. Igazából el sem hagytam a szobánkat azóta, hogy kiszabadítottak az alantasok fogságából.
- Sssh… - suttogta Qhuinn. A karjaiba vett, a hajamat simogatta. – Nincs semmi baj. Biztonságban vagy.
Szinte mindig ezeket a szavakat mondta, miközben vigasztalt. Nem hagyott magamra egy pillanatra sem. Az első rémálmom után beszélt Wrath-szal, hogy addig nem megy ki az utcára, míg én rendbe nem jövök. Fogadni mernék, nem gondolta, hogy ilyen sokáig el fog tartani a dolog. Két hét… Két fájdalmasan hosszú hét, és a dolgok csak egyre rosszabbak lettek. Állandó zokogás, sikoltozás, szenvedés. Nem csak én kínlódtam, hanem mindenki más is, különösképpen Qhuinn. Bármit megtettem volna, hogy megkíméljem őt, de nem volt befolyásom saját magam felett sem. Tehetetlen voltam, kiszolgáltatva az álmaimnak, a tudatalattimnak.
A rengeteg borzalom, melyet nappalról nappalra át kellett élnem, rajtam hagyta a nyomát. Lefogytam, sápadt voltam, egyszerűen borzalmasan néztem ki. És ami a legrosszabb volt, állandóan mocskosnak éreztem magam. Piszkosnak, amiatt, amiket Lash csinált velem az álmaimban. Éppen ezért rengeteg időt töltöttem a zuhany alatt, hogy kompenzálni tudjam magamban a dolgokat.
A ház összes lakója aggódott értem. Még a hűségesek is. Finomabbnál finomabb ételeket főztek, de én szinte mindet érintetlenül küldtem vissza. A kérdésekre pedig nem feleltem. Egyedül Jane tudott kihúzni belőlem egy mondatot, arra vonatkozóan, hogy mi történt, míg az alantasoknál voltam, de ebbe is csak azért mentem bele másnap, mert nem akartam, hogy erővel kaparintsa meg a választ.
- Nem erőszakolt meg – nyögtem ki összeszorított fogakkal. Nem hazudtam, hiszen a valóságban tényleg nem tette meg. Ami az álmaimat illeti… az egy más kérdés.
Ezután a vallomás után némileg megkönnyebbültek, a rémálmaim viszont nem engedték feledni, hogy még korántsem jöttem helyre. Sőt. Egyre rosszabb lett.
Miután kisírtam magam, Mary kopogott be a szobánkba, így Qhuinn ki tudta magát menteni, hogy friss levegőt szívhasson és kiszellőztesse a fejét. Elképzelni sem tudtam, hogy van még türelme mellettem lenni.
- Úgy, hogy szeret téged – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet Mary.
- Az arcomra volt írva? – kérdeztem egy halvány mosollyal, mire bólintott.
Éreztem, hogy az arcom még mindig ragacsos a könnyektől. Előkotortam egy zsebkendőt és törölgetni kezdtem, de akkor fülszaggató üvöltés hangzott fel a szomszéd szobából. Qhuinn volt az. Tudtam. John szobája volt mellettünk. Szinte láttam magam előtt, hogy a barátai próbálják tartani benne a lelket.
Kétségbeesve néztem Maryre. Biztos voltam benne, hogy ő is felismerte a hang forrását.
- Aggódik érted, ahogy mi mindannyian – mondta halkan. – Csak levezeti a feszültséget. Nem akart megijeszteni téged, ezért is ment ki.
Bólintottam, hogy megértettem, a szívem mégis vadul vert a mellkasomban. Ez volt az a pont, ahol kénytelen voltam szembenézni a legnagyobb problémával: tönkreteszem Qhuinnt. És mikor pár perccel később visszajött, a saját szememmel is meggyőződhettem arról, amit eddig képtelen voltam meglátni. Rettenetesen nézett ki. Lefogyott vagy tíz kilót, a szemei karikásak voltak a kialvatlanságtól.
Mit tettem vele? – cikázott a fejemben a gondolat, és közben elátkoztam magam azért, hogy ennyire önző voltam. Csak a saját magam gondjával foglalkoztam, Qhuinnre oda sem figyeltem. Pedig csak ő számított. Az agyam lázasan pörögni kezdett, miközben lefeküdt mellém az ágyba és úgy csinált, mint aki alszik. Már nem bombázott kérdésekkel. Egyszerűbb volt mindkettőnknek csöndben maradni.
Mi a baj velem? – gondolkodtam. – Miért álmodom folyton azt? Miért nem tudok Qhuinnre koncentrálni? Azt kellene álmodnom, hogy alatta fekszem, nem Lash alatt. Hogy Qhuinn becéző keze siklik a testemen, hogy a vérem forr az érintései nyomán, hogy együtt mozgunk…
És akkor megvilágosodtam. Már nem emlékeztem arra, mikor Qhuinn-nel együtt voltunk. Az agyam mintha kilökte volna magából azokat az emlékeket, mikor hosszú órákon át szerettük egymást. Csak a Lash-sal átélt szörnyűségetek tárolta el. Helyettesíteni kellett ezeket az emlékeket valahogy. És mi mással lehetne helyettesíteni, mint Qhuinn-nel?
Az ötlet megszületett a fejemben, már csak kellőképp össze kellett szednem magam, hogy képes is legyek rá. Hiszen nem kis önfeláldozás és elhatározás kellett a terv megvalósításához. És már attól, hogy rágondoltam, kirázott a hideg. De meg kellett tennem. Muszáj volt. Helyre kellett tennem az életemet, a kapcsolatunkat.
Képtelen voltam visszaaludni. Nem akartam ismét átélni a borzalmas dolgokat, helyette inkább néztem, ahogy szerelmem alszik mellettem. Úgy tűnt kicsit megnyugodott. Reménykedtem benne, hogy álmaiban szép helyen jár, ahol nincs senki, aki bántja. Legkevésbé én…
Nem tudom mennyi idő telt el, valószínűleg órák, míg ébren feküdtem mellette, elraktározva arcának minden szegletét. Nem tudtam, hogyan fogadja majd. És mindez milyen hatással lesz a kapcsolatunkra. Bevallom, féltem. Rettegtem az elkövetkezőtől, de nem tehettem mást. Meg kellett adnom a lehetőséget arra életem szerelmének és értelmének, hogy szabad akaratából válasszon. Nem kényszeríthettem rá a saját problémáimat.
Mielőtt még felébredhetett volna, óvatosan felkeltem és kimentem a fürdőszobába. Kellett még egy kis idő, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. Érthetően, mégis tömören akartam elmondani neki. Nem szerettem volna a kelleténél jobban kínozni, márpedig, ha részletesen beszámolok mindenről, csak rosszabb lesz neki. Elegendő, ha a tényekkel tisztában van.
A forró víz rendesen lenyugtatta az idegeimet. Szinte már a réginek érezhettem magam, mikor kiléptem a zuhany alól. Nem bajlódtam öltözködéssel, ahogy az elmúlt hetekben sem, mióta valóban egy pár voltunk Qhuinn-nel.
Elmémben felsejlettek a „régi” emlékek. A közös zuhany után köntösbe bújtunk, vagy még abba sem, aztán meztelenül, összefonódott tagokkal aludtunk. Ez egy kicsit megváltozott az elmúlt két hétben. Általában vagy egyedül tusoltam, vagy Qhuinn-nel, bár ő ruhában volt és csak engem mosdatott meg. Valószínűleg nem akart sokkolni a meztelenségével, amiért egyébként igen hálás voltam.
Hiába szerettem őt, hiába bíztam benne, az amit Lash művelt velem akárhányszor csak lehunytam a szemem… szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna elviselni Qhuinnt. És ezt ő is tudta. Mint mindig, most is előbb tudta hogyan érzek, mint én magam.
Miután felvettem a köntösömet, visszamentem a szobába. Ahogy sejtettem, Qhuinn már ébren volt. Szorongva, aggodalmasan ült az ágyon és engem figyelt.
Itt az idő – zakatolt a fejemben, miközben leültem mellé. Felhúztam a lábaimat, térdemet a mellkasomhoz szorítottam.
- Mi a baj? – kérdezte. Hangja remegett, tele volt félelemmel és nyugtalansággal.
Kényszerítenem kellett magamat, hogy fel tudjak nézni a szemébe. Kék és zöld íriszei ugyanazt tükrözték, mint a hangja. Összeszorult a szívem.
- Beszélnünk kell – suttogtam erőtlenül. Annyira féltem tőle, hogy mit fog mondani, hogy mit fog tenni…
- Rendben – bólintott, mire nagy levegőt vettem és belekezdtem.
- Amikor az alantasoknál voltam… - láttam, hogy megfeszülnek az izmok az állkapcsán. A szobában hirtelen lejjebb esett a hőmérséklet néhány fokkal. Ez is jól mutatta, milyen hatással lesznek rá a szavaim. – Lash… - megremegtem a nevétől, ami persze nem kerülte el Qhuinn figyelmét. - …kérdezgetett. Tudni akarta hol lakunk. Elvették a mobilom, ami tele volt a közös képeinkkel.
Azóta megtudtam, hogy azt a kunyhót, ahol fogva tartottak, felgyújtották, így a telefonomnak is vége lett.
- Mikor nem válaszoltam neki, akkor kaptam a foltokat a… a mellemre – folytattam elcsukló hangon. Szerelmem szemei elsötétültek a haragtól. Tudtam, ha most itt lenne Lash is, a puszta kezével fojtaná meg. – Be akarta bizonyítani, hogy bármit megtehet… amit csak akar. – Jelentőségteljesen elhallgattam, bár erre semmi szükség sem volt. Qhuinn így is pontosan tudta, mire akarok kilyukadni. Izzó szemeiből és feszült testtartásából láttam mindezt.
- Nem mondtam neki semmit – folytattam visszatartva a feltörni készülő könnyeimet. Még visszaemlékeznem is fájdalmas volt, nemhogy beszélni róla. Főleg Qhuinn-nek. – Azt hitte megtörök, ha bebizonyítja, mi mindenre képes. Pont mielőtt megérkeztetek volna, ő… ő… benyúlt a… a bugyimba. – Hangom nem volt több alig hallható sóhajnál, Qhuinn persze így is hallotta és állatias morgás tört fel a torkából. Egy kötődő szerelmes vámpír férfivel nem volt tanácsos ujjat húzni. Nem éltem régóta ebben a világban, de azt már az első napokban leszűrtem, hogy ha a párjukról van szó, a saját testvérüket is képesek lennének kórházba juttatni. Ez olyan volt náluk, mint egy rögeszme, amitől senki sem téríthette el őket. Kivetkőztek magukból.
Nem mertem Qhuinnre nézni, mert akkor nem tudtam volna befejezni a történetet. Hiszen a „java” még hátra volt.
- Aztán megjöttetek és hazahoztál – folytattam. – Első éjjel, mikor rémálmom volt… - már nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Széles patakokként folytak végig az arcomon, de semmit sem tettem, hogy felszárítsam őket. Ez is a megtisztulás egyik lehetőségét rejtette magában. Ahogy szavakkal kiadtam a lelkemet tépő titkot, úgy a könnyeimmel is elengedhettem a fájó emlékeket valahogyan. Legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam.
- Azóta is azt álmodom mindig, amikor lehunyom a szemem – vettem fel a történet fonalát ismét. Tekintetem az ágynemű sötét színére szegeztem, bár könnyeim annyira elhomályosították a látásomat, hogy semmit sem tudtam kivenni belőle. Légzésem felgyorsult, ahogy a pánik kezdett eluralkodni rajtam. – Újra ott vagyok… alantasok körülöttem… le vagyok kötözve… és ő… Lash… ő… ő… megerőszakol.
Szavaim vége zokogásba fulladt az emlékek hatására, a fagyossá vált levegő azonban elvonta a figyelmemet magamról. Felpillantottam, bár jobb lett volna, ha nem teszem. Qhuinn már nem Qhuinn volt. Egyszerűen nem tudom másként leírni. Már nem az az ember volt, akit szerettem, hanem egy őrjöngő vadállat, akinek a szerelmét bántották. Azt hiszem, az őrület határán táncolt. Szemei sötétebb tónust öltöttek, mint eddig bármikor, bár ennek ellenére hihetetlenül ragyogtak. Ajkát felhúzta, kivillantva hosszú szemfogait. Körülöttünk minden bútor és tárgy egyre erősebben remegni kezdett. Qhuinn már az ágy mellett állt, minden izma megfeszült, ahogy kinyitotta a száját és felordított.
Ijedtemben leestem az ágyról. Kikerekedett szemmel figyeltem azt az embert, akit a legjobban szerettem a világon, akiben feltétel nélkül megbíztam, és akitől most halálosan rettegtem.
Hangja fülszaggató volt. A fejünk fölött lógó lámpa sem bírta, ahogy az éjjeliszekrényen állók sem. Hangosan szétrobbantak, sötétségbe vonva minket, de még ez sem volt elég, az ablak is megadta magát mögöttem. Ezernyi darabra tört, amik mind a szőnyegre hullottak. Akkor már az én hangom is csatlakozott Qhuinnéhez. Hisztérikus sikolyomat egyszerűen képtelen voltam visszafogni.
És akárcsak a filmekben, az ajtó kivágódott. A folyosóról beszűrődő fényben felismertem a testvéreket. Mindannyian ott voltak. V és Z álltak legelöl, mint két díjbirkózó, készen arra, hogy egy egész hadsereggel szembeszálljanak.
A hangorkánban semmit sem tudtam kivenni, csak a mély basszusokat hallottam, amint egymást túlkiabálva próbálnak Qhuinnre hatni, de nem úgy tűnt, hogy akár egy szót is felfogott abból, ami elhangzott. Megfeszülő izmokkal, vicsorogva, gyűlölettől izzó szemmel rá akarta vetni magát a legközelebb állóra, aki történetesen Z volt, de még mielőtt kárt tehetett volna benne vagy bárki másban, V, Rhage és Butch lefogták. Vagyis megpróbálták lefogni. Kisebb dulakodás után, amit káromkodás és szitkozódás spékelt meg, kirángatták a romhalmazzá vált szobából.
Életemben először örültem annak, hogy Qhuinn nincs mellettem. Sosem féltem még tőle ennyire… komolyan. A megismerkedésünkkor voltak vele szemben fenntartásaim és kislányos félelemmel tekintettem rá, de a mai után… Nem tudtam hogyan tudott ennyire kivetkőzni magából. Félelmetes volt, egy vadállat, aki bárkit képes lenne széttépni.
- Corie! – hangzott fel az ajtóból Beth aggodalmas hangja, mire felkaptam a fejem. Még mindig az ágy mellett ültem, ahová leestem, görcsösen szorítottam az ágyneműt. Ízületeim valósággal elfehéredtek.
- Jól vagy?
- Mi történt?
- Megsérültél?
Csak úgy záporoztak a kérdések, ahogy a ház összes női lakója, a barátnőim berohantak hozzám. Arcuk ideges volt, tekintetük rémült, ahogy várakozásteljesen bámultak rám. Mary segített fel a földről. Megigazítottam a köntösöm, mert kilazult, aztán összeszedtem magam. A térdem bár remegett, úgy tűnt megbírja a súlyomat.
- Jól vagyok – nyugtattam meg őket, miközben letöröltem homlokomról az izzadtságcseppeket.
- Mi a fene történt? – fakadt ki Jane türelmetlenül. – Olyan volt az egész, mintha egy bomba robbant volna fel.
- Valahogy úgy – bólintottam. - Sajnálom – ráztam meg a fejem. – Az egész az én hibám – bukott ki belőlem, majd beszámoltam nekik arról, hogy mi történt, bár szépen kihagytam azt a részt, hogy mitől lett Qhuinn ideges. Nem akartam elmondani nekik. Nem tudtam volna.
- Krisztusom! – sóhajtott fel Mary, és megfogta a kezemet. Puha bőrének érintése megnyugtató volt.
- Nem a te hibád volt – mondta Beth bátorítóan rám mosolyogva.
- Dehogy nem – vágtam rá. – Tudnom kellett volna, hogy ez lesz a vége. Én… én csak…
- Csak el akartad mondani neki, hogy mi történt pontosan – fejezte be helyettem a mondatot Marissa.
- Honnan…? – kerekedek el a szemeim.
- Honnan tudom? – kérdezett vissza, mire bólintottam. – Nem nehéz kitalálni. Qhuinn egy szerelmes férfi. Egyértelmű, hogy amiatt borult ki ennyire, ami veled történt.
- Nem akartam… én csak… - haboztam, aztán mégis megadóan lehajtottam a fejem. – Igen. Tényleg így volt – vallottam be. – Eszembe sem jutott, hogy ez lehet belőle. Sosem láttam őt ilyennek. El sem képzeltem, hogy ennyire… Istenem, ha bárkinek baja lesz…
- Nyugodj meg! – szorította meg a kezemet Mary. – A fiúk majd odafigyelnek rá. Nem lesz gond vele. Lenyugszik és visszajön.
Na, igen. Visszajön. Csakhogy én már nem voltam benne biztos, akarom-e, hogy visszajöjjön. Teljesen összezavarodtam. Qhuinn volt életem szerelme, a legfontosabb ember/vámpír az életemben, de féltem tőle… Elég volt elképzelnem, hogy milyen vadállattá vált néhány perce, és máris kirázott a hideg. Elképzelésem sem volt, hogyan tovább ezek után…
O*o*o*O
Eltelt néhány óra, mire Qhuinnt újra láttam. Addigra a hűségesek kitakarították a szobánkat és a szétrobbant lámpákat és ablakot is kicserélték. Már semmi sem utalt arra a pusztításra, amit szerelmem dühkitörése okozott. Minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Kivéve engem. Ott ültem az ágy közepén, és csak néztem ki a fejemből. Semmi konkrétra nem koncentráltam, az agyam szinte üres volt.
És akkor kinyílt az ajtó. Nem néztem fel. Fölösleges lett volna, így is pontosan tudtam, hogy ki az. A lányok úgy egy órája mentek el, mert egyedül akartam maradni.
Qhuinn egyetlen szó nélkül bejött, becsukta maga mögött az ajtót, de nem lépett közelebb. Néhány percig súlyos csend telepedett közénk, ami már kezdett elviselhetetlenné válni. Kénytelen voltam megtörni.
- Hogy vagy?
Meglepődtem a hangomon. Olyan rekedt voltam, mintha egy megfázás kellős közepén lennék.
- Jól – válaszolta Qhuinn halkan, majd egy lépéssel közelebb jött. – Annyira sajnálom – suttogta. – Nem akartalak megijeszteni, csak… nem tudtam elviselni azt, amit… mondtál. – Úgy ejtette a szavakat, mintha még most is erős fájdalmat érezne.
Összeszorult a szívem. Kikészítettem – jöttem rá. Először az állandó rémálmokkal és a bizonytalansággal, aztán az igazsággal, ami talán még az előzőeknél is rosszabb volt. De ami a legjobban zavart az az, hogy amilyen önző vagyok, én ismét csak magamra tudtam gondolni. Hogy ÉN mennyire félek tőle, hogy ÉN mennyire megijedtem… És most rá kellett jönnöm, hogy ÉN mennyire nem vagyok jó ember. Qhuinn állandóan csak rám gondolt, mióta megismerkedtünk. Mindig én voltam az első neki, és én ezt valahogy képtelen voltam visszaadni neki. Hiszen ott éltem már hónapok óta. Mindent tudtam a kötődő vámpír férfiakról. Hogy mennyire csak a párjuknak élnek. És amennyire meg tudtam ítélni, a barátnőim is ugyanilyenek. Beth, Mary, Bella, Marissa, Jane… Mind a parancsolójuknak élnek. Nincs olyan dolog, amit meg ne tennének értük. És én mégsem tudtam olyan lenni, mint ők.
Rémesen éreztem magam, ahogy ez tudatosodott bennem. Qhuinn ezerszer jobbat érdemelt volna nálam. Mielőtt még belefulladtam volna az ismét elég önző önsajnálatomba, szerelmem hangja visszarántott a valóságba.
- Megértem, ha félsz tőlem, és nem akarsz többet látni – mondta fojtott hangon. – Nem is kényszerítelek rá, hogy velem legyél, sőt, látnod sem kell, ha nem akarsz. Esküszöm. A közeledbe sem megyek, ha nem akarod.
A végére elcsuklott a hangja. Már a gondolat is fájdalommal töltötte el, hogy nem lehetne a közelemben. Nem akartam, hogy még jobban szenvedjen. Felpattantam és a nyakába vetettem magam. Éreztem, hogy megdöbbentette hirtelen reakcióm. Pár másodpercig nem is reagált, aztán körém fonta a karjait és magához szorított. Arcát a hajamba temette, ahol valami nedvességet éreztem. Elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
A szívem megállt egy pillanatra. A kék és zöld íriszek csordultig megteltek könnyel. Arca is csillogott, ahogy végigfolytak rajta. Látásom elhomályosult, ahogy az én szemem is bepárásodott. Gyűlöltem magam, amiért ekkora fájdalmat okoztam neki. Remegő ujjaimmal letöröltem csordogáló könnyeit.
- Annyira sajnálom – sóhajtottam, nehogy zokogásban törjek ki.
- Ne – rázta meg a fejét. – Nincs okod bocsánatot kérni. Nekem kellene. Miattam van az egész. Minden.
- Dehogy! – tiltakoztam azonnal. – Miről beszélsz? Már hogy lenne miattad?
- Mindig is gyűlöltük egymást Lash-sal – mondta megtörten. – És az a nyomorult…
- Ne! – tettem az ujjam az ajkaira. – Ne beszéljünk többet róla. Csak mi számítunk és az, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Szeretlek, Qhuinn. Nem akarom, hogy ő továbbra is közénk álljon.
- Én is szeretlek téged – mosolygott rám.
Éreztem, hogy el kellene mondanom neki a többit is, amit még nem volt alkalmam, de nem tudtam rávenni magam. Qhuinn persze átlátott rajtam, mint mindig.
- Mondd el – biztatott. – Együtt vagyunk – megfogta a kezem és a mellkasára húzta. Éreztem erős szívdobbanásait az ujjaim alatt, majd nagy levegőt vettem.
- Gondolkoztam – kezdtem bele. – Azt hiszem, van egy mód, ahogy el tudnám felejteni… őt. Hogy ne álmodjak vele többé. – Megfeszült a teste Lash említésére, de a tekintete biztatott a folytatásra. – Szeress engem ma éjjel! – suttogtam mélyen a szemébe nézve. – Úgy szeress, mint azelőtt. Mint a szülinapomon…
- Biztos? – kérdezte rekedten, mire csak bólintani bírtam. Nem bíztam a hangom szilárdságában. A gyomrom egy merő görcs volt, ahogy a félelem felkúszott a gerincem mentén. De nem akartam visszakozni, hiszen tudtam, hogy nem Qhuinntől félek. Annak már vége volt. Csak az emlékektől tartottam. A felszakadó sebektől.
Egy perc kitartó szemezés után Qhuinn ajkai puhán megérintették az enyémeket. Kényeztető nyelve utat tört magának, figyelmesen simogatta a szám minden szegletét. A következő másodpercben már puha párnát és matracot éreztem a hátam alatt. Fölöttem erős férfitest, ami teljesen hozzám simult. Összerezzentem a rám törő emlékképtől: Lash izmos teste, erős keze, ami letépi a ruhámat…
- Szeretlek – suttogta hirtelen Qhuinn. Simogatta az arcomat, ami arra késztetett, hogy kinyissam a szemem. Alig néhány centi választott el minket egymástól, ahogy figyelmesen a szemembe nézett. – Szeretlek – ismételte meg nagyon komolyan, mire halványan elmosolyodtam.
- Én is szeretlek téged.
Feljebb emeltem a fejem, hogy újra megcsókolhassam és kitörölhessek minden fájó pillanatot a fejemből. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű. Hiába tudtam, hogy Qhuinn-nel vagyok, akárhányszor megérintett, megrezzentem. Mikor az oldalamon simított végig, mikor a mellemre siklott a keze, az önkéntelen rándulást nem tudtam visszafogni. Qhuinn többször is abba akarta hagyni, mondván, még nem vagyok kész rá, de én nem hagytam neki. Igenis kész voltam. Késznek kellett lennem! Így hát nem álltunk le. Qhuinn külön figyelmet szentelt minden olyan területnek, ahol Lash ujjnyomai napokig meglátszottak. Hál’ istennek már nem látszottak, de a lelki nyomok rosszabbak voltak, mint az igaziak.
Leküzdöttem a könnyeimet, mikor Qhuinn lassan levette rólam a köntösömet. Kiszolgáltatottnak éreztem magam meztelenül. Qhuinn becéző keze viszont mégis megnyugtatott. Hiszen mi bajom lehetne a karjaiban? Az égvilágon semmi…
Tenyere cirógatta a hasamat, aztán a combomat, majd lassan folytatta útját felfelé, míg rá nem talált a legérzékenyebb pontomra. Az óvatos simogatástól felnyögtem. Tűzben égett a testem, éreztem, ahogy egyre magasabbra csapnak a lángok. Szélesebbre nyitottam a combom, hogy jobban hozzám férhessen. Érezni akartam magamban az ujjait, mégis, mikor megéreztem a behatolást, a szemeim hirtelen kipattantak. Érezni véltem a hátam alatt a kemény asztalt, amire ki voltam kötözve, és Lash durván belém hatoló ujját, ami éles fájdalmat okozott.
Qhuinn felemelte a fejét a mellemről és rám nézett.
- Csak mi vagyunk itt – suttogta. – Csak te és én.
Majd fogva tartva a tekintetem, ujjai lassan elmerültek bennem és finom, pumpáló mozgásba kezdtek. Képtelen lettem volna visszatartani a nyögést, ami kikívánkozott a torkomból. Qhuinn élvezve vágyam újraéledését, visszahajolt a mellemre és édes ajkai közé vette a mellbimbómat. Simogatta a nyelvével, szívogatta és csókolta, míg már csak azt éreztem, hogy az egész testem tűzben ég, torkomat egyre hangosabb sikolyok hagyják el, remeg minden porcikám, és a következő pillanatban feljebb rántottam a csípőm, ahogy a gyönyör eluralkodott rajtam. Qhuinn egy pillanatra sem állt le. Tovább simogatott, egészen addig, míg el nem lazultak az izmaim. Zihálva kapkodtam levegő után. Istenem, csak most ébredtem rá, mennyire hiányzott ez…
- Minden rendben? – hallottam meg Qhuinn hangját, mire kinyitottam a szemem. Aggodalmasan nézett rám, úgy várta a válaszom.
- A legnagyobb rendben – nyugtattam meg, mire megkönnyebbült mosoly terült el az arcán. Óvatosan kihúzta belőlem az ujjait, majd magához húzott és ránk terítette a takarót. Értetlenül néztem rá.
- Mit csinálsz?
- Kényeztetlek – nyomott egy puszit az orromra, mire elkerekedtek a szemeim.
- Most komolyan aludni akarsz?
Értette, mire gondolok. Csúfondárosan elmosolyodott.
- Holnap is lesz nap – kacsintott rám. – Ahogy éjszaka is.
Leesett az állam. Nem gondolhatja komolyan…
- Kívánlak. Most – mondtam, mire újra komoly lett az arca.
- Azt hiszem, az egy kicsit még korai lenne. Nem sietünk sehová. Haladjunk szép sorban.
- De én sietni akarok – ellenkeztem. – Veled akarok lenni. Teljesen.
Hogy mondandómat tettekkel is bizonyítsam, kezemet az ágyékához vezettem. Nem is kellett csalódnom. Férfiassága kőkemény volt. Elképzelésem sem volt, hogyan akart így elaludni. Kész kínszenvedés lett volna számára.
Ahogy ujjaimmal megérintettem, levegő után kezdett kapkodni. Pedig a nadrág közöttünk volt…
- Ne, Corie – tolta el a kezem. – Korai lenne, te is tudod.
- Én csak azt tudom, hogy mennyire kívánlak – suttogtam és csak azért is visszatettem oda a kezem. Mintha most még keményebb lett volna. Ezúttal már nem ellenkezett, még akkor sem, amikor benyúltam a nadrágjába. Ujjaim ráfonódtak hatalmas szerszámára, és gyengéden simogatták. Alig telt el pár pillanat, Qhuinn máris fölöttem volt. Olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam a folyamatot. Csak a hátamon találtam magam, a számban Qhuinn nyelvével.
A kiadós nyelvlecke közben lassan kihúzta a kezem a nadrágjából és a fejem fölé emelte. Ujjaimat rákulcsolta a fejtámla szélére, majd széles tenyerei elindultak lefelé. Végig a karomon, nyakamon, melleimen, hasamon, combomon. Ott leparkoltak, miközben ajkai is lejjebb vándoroltak. A mellbimbómnál megállt egy pillanatra, hogy felváltva csókot lehelhessen mindkettőre, majd folytatta útját továbbra is lefelé. Óvatosan megharapdosta a hasamat, aztán férfias kezei szétnyitották a combjaimat. Nem voltam már olyan szégyenlős, mint korábban. Most nem öntött el kislányos zavartság, hogy ilyen helyzetben fekszem egy felnőtt férfi előtt. Sőt. Felizgatott a tudat, hogy a legrejtettebb pontomat nézi. Ő volt az első és egyetlen, aki látott ott. Azonnal elöntött a nedvesség, mire Qhuinn szélesen elmosolyodott.
- Ezt már szeretem – mondta rekedten. Még széjjelebb nyitotta a lábaimat, aztán lehajolt. Forró nyelve olyan volt, mint maga a mennyország, mikor először végignyalt. Zihálva kaptam levegő után. Csukott szemmel élveztem, ahogy egyre jobban gyorsít a tempón, külön figyelmet szentelve a csiklómnak. Körözött rajta, szívogatta, nyalta-falta, míg már nyöszörögtem a kielégülésért. Aztán a nyelve hirtelen elmerült bennem. Olyan intenzív volt az élmény, hogy azonnal elélveztem. De Qhuinn még akkor sem hagyta abba. Úgy tűnt, élvezetem minden bizonyítékát le akarja nyalni rólam. Nem volt ellene kifogásom.
Mikor végzett, újra végigcsókolta a hasamat és a mellemet, aztán megállapodott a számon.
- Most már elégedett vagy? – kérdezte vigyorogva.
- Távolról sem – vágtam rá. Még mindig vágytam rá. Érezni akartam magamban, ahogy régen. Ki is fejtettem ezt, de Qhuinn továbbra is próbált ellenállni. Pedig majd szétvetette a vágy. Láttam rajta, hogy küzd magával. De aztán beadta a derekát. Lehúzta magáról a nadrágot. Alsót persze most sem viselt, ahogy általában tette, így büszkén meredező férfiassága teljes életnagyságban láthatóvá vált.
Bevallom őszintén, megrémített. Tudom, hogy ez mekkora ellentmondás, de attól még így volt. Vágytam rá, érezni akartam őt magamban, miközben ugyanezek meg is rémítettek. Még ha csak az álmaimban is, de Lash volt az utolsó, aki… Nem. Most nem gondolhattam rá. Csak Qhuinn létezhetett. Így legyőzve a rettegést, ráfontam ujjaimat a szerszámára és lassan simogatni kezdtem. Ugyanolyan volt, amilyenre emlékeztem. Bársonyosan sima, mégis kőkemény.
Qhuinn közben nem tétlenkedett. Fölém gördült, combjaimat szétnyitotta és odairányította magát a bejárathoz. Egész végig a szemembe nézett. A tekintetünk szinte eggyé vált, ahogy lassan előretolta a csípőjét, összeforrasztva a testünket. Nem volt semmilyen fájdalom, kellemetlenség, feszítés… Semmi ilyesmi. Csak a földöntúli gyönyör, a teljesség érzete, ami reméltem sosem múlik el.
Lágyan az ajkaim közé kéredzkedett, és miközben gyengéden csókolóztunk, óvatosan, lassú, egyenletes lökésekkel mozogni kezdett bennem. Összekeveredő zihálásunk betöltötte a szoba csendjét, ahogy gyorsítottunk a tempón. Sürgetett a vágy. Láttam Qhuinnen, hogy milyen közel van, még egy-két lökés, és nem lesz visszaút… És akkor bekúszott a tudatomba Lash eltorzult arca, ahogy fölöttem nyögdécsel, és arról magyaráz, milyen boldog kis család leszünk, ha terhes leszek…
A védekező mechanizmusom azonnal működésbe lépett. Fiatal voltam, rémült, és nem éreztem magam kész arra, hogy gyerekem legyen. Még Qhuinntől sem.
- Állj! – kiáltottam fel gondolkozás nélkül. – Qhuinn, állj meg! – tettem a kezem a mellkasára. Kötődő szerelmes vámpír férfiként, azonnal mozdulatlanná dermedt. Egy ember férfi nem lett volna képes ugyanerre, miközben a csúcs peremén táncol. Így is éreztem magamban, hogy férfiassága vadul pulzál, kielégülésért könyörögve. De Qhuinn mit sem törődve magával, aggodalmasan nézett a szemembe.
- Fájdalmat okoztam? – kérdezte azonnal. Hangja csupa bűntudat volt.
- Nem – ráztam meg a fejem azonnal, hogy megnyugtassam, viszont tudnom kellett valamit. Vettem hát egy mély levegőt, és kiböktem. – Termékeny vagyok?
Qhuinn szemöldökei felugrottak a homloka közepére.
- Tessék? – kérdezte.
- Termékeny vagyok? – ismételtem meg. – Érzed az illatomon?
A gyomrom ismét egy merő görcs volt, miközben a válaszára vártam. A körülbelül fél másodpercnyi csendet legalább fél órának éltem meg. Aztán Qhuinn mélyen a szemembe nézett és megsimogatta az arcomat.
- Nem, Kicsim – mondta. – Nem vagy termékeny. Ha az lennél, nem szeretkeznék veled óvszer nélkül. Sosem kockáztatnám, hogy elveszítselek. Inkább sose legyen gyerekem.
Hittem neki. Őszinteség sugárzott minden szavából, a megkönnyebbülés pedig elárasztott. Csak akkor vettem észre, hogy minden izmom megfeszült, mikor kiengedtek. Halványan elmosolyodtam és Qhuinn ajkaira nyomtam a számat.
- Köszönöm – suttogtam, aztán lassan mozgatni kezdtem a csípőm Qhuinn alatt.
- Rendben vagy? – kérdezte még mindig aggodalmasan, miközben vonakodva, de felvette a ritmusomat.
- A legnagyobb rendben – biztosítottam. Hogy beléfojtsam a további kérdéseket, szenvedélyesen csókolni kezdtem.
Nem telt el sok idő, éreztem, hogy a testemben gyűlő feszültség a végéhez közeledik, majd olyan mély gyönyör robbant ki a testemben, hogy csak arra voltam képes, hogy kissé visszafogjam a sikolyomat, mielőtt a ház többi lakója ismét berontana.
Épp csak kezdtem lenyugodni, mikor éreztem, hogy Qhuinn vesszője megfeszül bennem és forróság önt el, ahogy elélvez. Remegett még fölöttem egy ideig, aztán izzadtan, fáradtan, pihegve rám hanyatlott. Köré fontam kezem-lábam, hogy ne is tudjon moccanni a közelemből és végre ismét önmagamnak éreztem magam. Olyan voltam, mint néhány héttel ezelőtt és ettől még boldogabb lettem. Most már semmi sem állhat közénk – gondoltam akkor naivan.
Majd rá kellett jönnöm, hogy mennyire nincs igazam, sem irányításom a sorsom felett.

2012. november 16., péntek

24. fejezet - Megtestesült gonosz



Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy nem válaszoltam már régóta a komikra, de el se hinnétek mennyire el vagyok havazva. Most is kb. annyi időm van csak, hogy feltegyem a fejezetet és már rohanok is tovább...:S:S
Ezer bocsánat miatta! Próbálom utolérni magam, remélhetőleg sikerülni is fog. :)
A fejezetről annyit, hogy életem legbrutálisabb fejezete és nagyon nehéz volt megírnom.:S
Most nem monom, hogy jó olvasást hozzá, ha elolvastátok, megtudjátok, hogy miért.
Inkább kellemes hétvégét kívánok mindenkinek, pihenjetek sokat!:):)
 Nem létezik, hogy valami ennyire fájjon… - gondoltam. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A fejem lüktetett, ahogy az egész testem is, és mintha több száz kiló nyomott volna a hideg felületbe, amin feküdtem. Sötét volt körülöttem és mintha valami beszélgetésfoszlányt hallottam volna. Olyan volt az egész, mintha egy alagút végéről hallanám a szavakat. Nem értettem a lényeget. Azt sem tudtam, hol vagyok, és miért érzem magam olyan ramatyul, majd a tudatom lassan visszaszállingózott az agyamba. A kávézó… Qhuinn telefonhívása… az orrfacsaró babahintőpor szag… az alantas…
Alantas… alantas… alantas…
Az emlékképek megrohamoztak. Futottam, égett a tüdőm, féltem, rettegtem, iszonyatos fájdalmat éreztem, aztán minden elsötétült.
Eddig csak azért nem láttam semmit, mert be volt csukva a szemem, de most ijedtemben felpattantak a szemhéjaim. Fehér mennyezetet láttam, csupasz villanykörte lógott fölöttem, ami elvakított.
Hátam alatt hideget éreztem és keményet. Fémasztal, jöttem rá némi mozgolódás után, amit jobb lett volna kihagyni. Minden porcikám fájt, de ami a legjobban megrémített, hogy mindkét kezem, ahogy a lábaim is, le voltak kötözve. Szorosan. A fém pántok szinte a húsomba vágtak.
- Nocsak… - szólalt meg valaki vontatottan mögöttem. – Felébredt a vendégünk.
Hangja pengeként vágott belém, már az előtt, hogy megláttam volna. Sütött belőle a kegyetlenség, a gyűlölet, a fenyegetés. Aztán arca besiklott a látóterembe és még a vér is meghűlt az ereimben. Fakó színek, babahintőpor szag… Az az alantas állt mellettem, aki üldözött. Ajkai kegyetlen vigyorra húzódtak, szemében őrült elégedettség tükröződött.
Jó lett volna segítségért sikítani, bár valószínűleg fölöslegesen, mégse jött ki egy hang sem a torkomon. A rémület átjárta minden sejtemet. Rám már csak halál várt; mindössze azt nem tudtam, hogy mikor fog megérkezni, és hogy előtte mi mindenen kell keresztülmennem. Pusztán annyit tudtam az alantasokról, hogy szeretik megkínozni a foglyaikat a vallatás alatt, csak aztán végeznek velük. Remek kilátások…
Hogy még jobban érezzem magam, egy második és egy harmadik alantas is mellém lépett. Körbe vettek, még levegőt sem kaptam rendesen. Mindenhol az áporodott, undorító szaguk terjengett. Erőt vettem magamon, és visszaparancsoltam a könnyeimet. Nem adhattam meg nekik azt az elégtételt, hogy sírni lássanak. A szívem olyan vadul vert, hogy attól tartottam, menten szívinfarktust vagy agyvérzést kapok.
Láttam, hogy a támadó alantas szája mozog, de nem hallottam a hangját. A fülemben csak a vérem őrült zúgása volt, semmi más. Majd egy fémes hang, mintha ajtó nyikorogna, mégis áthatolt agyam lezárt részén.
Mindhárom alantas egyszerre fordult jobbra. Arcukon félelem és tisztelet áradt szét. Kényszerítettem magam, hogy a hangjukra koncentráljak. Tudnom kellett, mi folyik körülöttem.
- Mester – biccentett az egyikük, majd hátrébb lépett.
- Ő lenne az? – kérdezte egy metsző hang, amihez egy pillanattal később arc is társult. Állig érő szőke haj, markáns áll, jéghideg szürke szempár. Széles vállairól leginkább Z jutott eszembe, ahogy elégedett, gonosz vigyoráról is, ami látni engedte hosszú szemfogait.
Vámpír volt. Az alantasok között. Az agyam megállás nélkül pörgött, hogy fel tudja dolgozni a helyzetet, mikor hirtelen beugrott. Elkerekedtek a szemeim a rettegéstől. Az sem volt szerencsés helyzet, hogy egy rakás alantas vett körül, de ő… Édes Istenem…
- Úgy látom, tudod, ki vagyok – szólalt meg Lash önelégülten. – És te?
Kedvesnek szánta a kérdést, de nem dőltem be neki. Ő maga volt a gonosz. Mindent tudtam róla. Tudtam, hogy az Omega fia, hogy félig vámpír és hogy Qhuinn unokatestvéreként nevelkedett. Majd miután bántani akarta Johnt, de Qhuinn megölte, apja rátalált és így elfoglalhatta az őt megillető helyet az alantasok élén.
Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy már jóval azelőtt – alighanem születésétől kezdve – egy rohadék volt. Ott rúgott bele az emberekbe, ahol csak tudott. Gyűlölte Qhuinnt, egyetlen alkalmat sem hagyott volna ki, hogy bántsa és miután visszatért a halálból, kegyetlen módszerrel, könyörület nélkül végzett azokkal, akik saját fiúkként szerették és nevelték fel. A Sátán valóságos kisangyal volt hozzá képest.
Ösztönösen próbáltam távolabb húzódni tőle, persze feleslegesen. A lábamat és a karomat fogva tartó pántok egyhelyben tartottak.
- Ne légy udvariatlan, ha én sem vagyok az – kuncogott halkan, látva hiábavaló próbálkozásomat. – Nincs mitől félned – simított végig az arcomon. Minden izmom megfeszült, ahogy megéreztem az ujjait. Az ember azt hinné egy ilyen szörnyetegnek nincs szíve, ami vért pumpálhatna az ereibe, de az érintése mégis meleg volt. – Hogy hívnak?
Összeszorítottam a fogaimat. Tőlem aztán nem tud meg semmit! – határoztam el. Összeszedtem minden erőmet és a tekintetemet a csupasz plafon tanulmányozására fordítottam, hogy ne kelljen Lash-ra néznem.
Halk pittyegést hallottam, mintha valaki egy telefont nyomkodna.
- A neve Cornelia Harper, uram – szólalt meg egy alantas. Hangjában tisztelet és félelem csengett. – Alig néhány telefonszám van a telefonjában, de találtunk pár képet, amit érdekesnek fog találni, mester.
Egy pillanatra megmerevedtek az izmaim. Tudtam, milyen képekre utalt a gyilkos és azt is, hogy Lash hogyan fog reagálni a láttukra, de a gondolatmenetem hirtelen szakadt meg, mikor felcsendült Lash feszült hangja.
- Azt majd én eldöntöm, hogy érdekesnek találom-e vagy sem! Adja már azt az átkozott telefont! – csattant fel végképp türelmét vesztve.
Ha az alantasnak volt egy cseppnyi esze is, habozás nélkül átnyújtotta a mobilomat, ami megtestesítette a halálos ítéletemet.
- Remélem kivették belőle a GPS-t – jegyezte meg Lash, miközben vadul nyomkodni kezdte a gombokat, majd mielőtt bármelyik gyilkos válaszolhatott volna, döbbenten felnyögött, aztán harsány kacagásban tört ki. Gonosz, fülsértő hang volt, ami félreérthetetlenül jelezte, milyen komoly veszélyben vagyok. – Ezt nem hiszem el! – nevetett tovább, és fölém hajolt. Egyik kezével mellettem támaszkodott, míg a másikban a telefonomat tartotta, és hitetlenkedő pillantással nézte végig a képeimet újra, amiken egytől egyig Qhuinn szerepelt. Hol egyedül, hol Johnnal és Blayjel, hol a testvériséggel, hol velem. – Te tényleg Qhuinn fele vagy? – nézett a szemembe hirtelen. Szürke íriszei úgy csillogtak, mint egy kisgyereknek, aki karácsony reggel döbbenten látja, hogy sokkal, de sokkal jobb ajándékot kapott, mint amit elképzelt. Hogy ne lássam az izgatottság mögötti elégedettséget, inkább a felém fordított telefon kijelzőjére néztem.
A kép, aminél abbahagyta a lapozgatást, alig negyvennyolc órája készült. Szinte éreztem a hátam alatt az ágyunk puhaságát, az öblítő illatát az ágyneműn, és Qhuinn mohó száját, miközben csókolt. Alig tudtam megcsinálni a képet, kezei olyan türelmetlenül vették birtokba a testem. De én mindenképpen akartam egy csókolózós képet, így becsukott szemmel, az ösztöneimre hallgatva eltartottam magunktól a készüléket és megnyomtam párszor az ok gombot. A legtöbb kép használhatatlan lett, túl szenvedélyesek voltunk, de ez az egy remekül sikerült. Sehol egy homályos folt, se elmosódás. Csak mi ketten és a szerelmes vágy, ami sütött rólunk.
Szándékosan nem válaszoltam Lash-nak, mire felnevetett. – Valóban az vagy. Látom a szemedben – ujja hegyével végigsimított a szemem alatt, mire le kellett küzdenem a durva szavakat, amik fel akartak törni belőlem, hogy elmagyarázzam neki, mit csináljon a kezével ahelyett, hogy hozzám ér, de a túlélési ösztönömnek köszönhetően lakatot tudtam tenni a számra. – Fogalmad sincs róla, milyen boldoggá tettél, Cornelia – vigyorgott rám. – És még milyen boldoggá fogsz tenni.
A gyomrom görcsbe rándult, ahogy kimondta a szavakat. Volt bennük valami megmagyarázhatatlan fenyegetés. A rossz érzés lassan áradni kezdett a testemben, és mikor éreztem, hogy széles, durva tenyere lesiklik az arcomról a nyakamra, onnan pedig még lejjebb, át a kulcscsontomon, egészen a mellemig, teljesen pánikba estem. Ez nem történhet meg velem!
- Szinte már látom is magam előtt, ahogy elmesélem annak a mutánsnak, milyen kellemes órákat töltöttünk együtt – vontatott, behízelgő hangjától kirázott a hideg, míg szavaitól elöntött a méreg. Mielőtt még gondolkozhattam volna, már nyitottam is a számat.
- Ne merj így beszélni róla!
Lash elégedetten felnevetett, miközben tenyere befedte a mellemet. Gyűlöltem az érintését, de nem tehettem ellene semmit. Ha csak egy kis esélyem lett volna rá, hogy eltoljam magamtól… De nem volt. Tűrnöm kellett.
- Milyen harcias vagy – mondta. – Ettől még jobban beindulok – azzal ujjai egyetlen mozdulatával elszakította a felsőmet. A vékony anyag reccsenve adta meg magát, felfedve a melltartómat és a hasam felső részét. Összerezzentem a hideg levegőtől és a tudattól, hogy Lash-on kívül még legalább négy alantas van a helyiségben, akik most valószínűleg mind engem bámulnak. Mielőtt még teljesen kikészültem volna a ténytől, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok, Lash keze tovább simogatott. A rettegésen és az undoron kívül azonban nem váltott ki belőlem mást. Semmi olyasmit nem éreztem, amit Qhuinn érintésénél.
- Érzem rajtad az illatát. Megjelölt téged. – Lehajtotta a fejét a nyakamhoz és mélyen beleszimatolt a bőrömbe. Úgy láttam, ez a tény még jobban felvillanyozta. – De fogadni mernék, hogy a szent Qhuinn-ned, az a különböző szemű faszkalap nem mutatta meg neked, milyen egy igazi férfi.
Mielőtt még válaszolhattam volna, ujjai vadul belemarkoltak a mellembe. Olyan erős volt és olyan durva, hogy a fájdalomtól azonnal könnybe lábadt a szemem. Minden erőmre szükségem volt, hogy visszaparancsoljam őket. Nem engedhettem meg, hogy ez a mocsok sírni lásson. De Lash tudta. Ezt akarta. Megmutatni, hogy bármit megtehet, amit csak akar.
- De előbb beszélgessünk – folytatta, miközben megmozgatta az ujjait. Nem mertem lenézni, féltem, ha meglátom az ujjnyomokat, amik valószínűleg még be is kékülnek rövid időn belül, elveszítem az önuralmamat. – Először is, szeretném, ha elmondanád, hol a testvériség otthona. Tudom, hogy együtt laknak valahol. És mivel te Qhuinn tesó nője vagy, nyilván te is ott laksz. Mondd meg a címet! – a végére egészen megváltozott a hangja. Már nem volt behízelgő, nem próbált meg megtéveszteni. Határozott volt, parancsoló. Megszokta, hogy az emberei nem mondanak nemet neki. Nálam viszont rossz lóra tettél – gondoltam magamban. A rettegésemet felhasználva összeszorítottam a fogaimat.
- Azt hiszed, ellent mondhatsz nekem? – csattant fel, és újra megszorította a mellemet. Ezúttal még erősebben, mint korábban. Az egész testem merev volt a fájdalomtól. Szorosan lehunytam a szemem, hogy ne lássam fenyegető arckifejezését, mire erős ütést éreztem az arcomon. Önkéntelenül felnyögtem, ahogy az ököl eltalálta az államat. Fémes íz öntötte el a számat: a vérem íze.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! – suttogta a fülembe, ami vészjóslóbb volt, mintha kiabált volna. Kinyitottam könnyáztatta szememet és erősen álltam a tekintetét. Nem fogom megadni magam! – Miért nem könnyíted meg a helyzetedet? – kérdezte valódi kíváncsisággal, visszaváltva nyugodt hangnemre. – Csak válaszolnod kell néhány kérdésre. Azt nem mondom, hogy utána hamar túl leszünk a dolgon, hiszen ha jó vagy, megtartalak egy ideig, de csak rajtad múlik, hogy milyen lesz az az idő. Ha nem válaszolsz, akkor nem lesz kellemes. Legalábbis számodra. Ami engem illet… - vonta meg a vállát vigyorogva és szándékosan nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükség. Tudtam, mire céloz. Minél jobban szenvedek, ő annál jobban fogja élvezni. – Még egyszer megkérdezem – folytatta. – Hol laknak a testvérek?
Nem válaszoltam. A halálos rémület, ami már teljesen eluralkodott rajtam, egyébként sem engedte volna, hogy kinyissam a számat, bár meg sem fordult a fejemben, hogy bármit elmondjak neki. Hisz az életemnek már így is, úgy is vége volt. Tudtam ezt, bár nehezemre esett elhinni, hogy valóban csak ennyi jutott nekem. Tizennyolc év… Majd’ egy hónap boldogság…
- Ahogy akarod – keményedett meg Lash hangja. Elengedte a mellemet, körbejárta az asztalt, míg a másik oldalamra nem ért. Hosszú ujjait a combomra csúsztatta. A farmerem nem volt elég vastag ahhoz, hogy ne érezzem meg az érintését. Gyűlöltem! – Csak egy címet kell mondanod – nézett a szemembe ártatlanul.
Az elhatározásom szilárd volt és tudtam, mi lesz rá a válasz. Csakhogy a fájdalomra nem tud kellőképpen felkészülni az ember. Lash ujjai szinte átszakították a nadrágomat, olyan erősem markolt bele a combomba. Összeharaptam a számat, nehogy felkiáltsak. Nem tehettem. Ki kellett tartanom. Előbb utóbb úgyis megunja és akkor megöl… Legalábbis ebben reménykedtem.
- Nem hagysz nekem más lehetőséget – csóválta meg a fejét, mint aki valóban bánja a dolgot. – Azt hittem, több eszed van ennél, de már látom, csak akkor tudlak meggyőzni, ha adok egy kis ízelítőt. – Felcsúsztatta a kezét a nadrágom derekához és egyszerűen kigombolta, majd lehúzta a cipzárt.
Ne! Ne! Ne! – szerettem volna kiáltani, de lakatot tettem a számra. Felidéztem magam előtt Qhuinnt, ahogy kényeztető keze simogatott, ajkai lágyan érintették az enyémet, miközben szerelmes szavakat suttogott. Bármit megtettem volna, hogy ne kelljen éreznem a bugyim alá csúszó kezet, amitől remegett minden porcikám, de nem tehettem semmit. Hiszen még ha elárultam volna a testvéreket, akkor sem állt volna le. Egy valóságos csodára lett volna szükségem, hogy kikerüljek innen. Ebből a valóságos rémálomból…
És akkor felkiáltottam. Lash ujjai durván a testembe hatoltak, olyan fájdalmat okozva, ami elviselhetetlen volt. De nem csak testi fájdalmat, lelkit is. A tehetetlenség maga alá temetett, miközben Lash elégedett nevetését hallgattam. Esélyem sem volt védekezni, vagy bármi mást tenni. És képtelen voltam visszafogni magam. Egymás után hagyták el a számat a fájdalmasabbnál fájdalmasabb kiáltások, már a könnyeim sem tartották magukat. Éreztem, hogy forrón végigfolynak az arcomon, bele egyenesen a hajamba.
Az agyam szinte kikapcsolt. Elveszítettem Qhuinn arcát, amit oly gondosan felidéztem magamban. A szobában lévők hangját is csak messziről hallottam, ám a hirtelen felhangzó pisztolyok ropogása igen tisztán hatolt át az agyamon. Még a könnyeimen keresztül is láttam, hogy az alantasok kirohannak az épületből, hogy csatlakozzanak a valószínűleg kint őrködőkhöz.
- Mi a fene? – képedt el Lash, miközben kirántotta a kezét a bugyimból.
Meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy egyelőre „elhalasztottuk” a dolgot, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem, már semmi sem lesz ugyanolyan. Én magam nem leszek ugyanolyan. Hogy is lehettem volna? Bemocskoltak, meggyaláztak, tönkretettek…
Hangos csapódással kivágódott az ajtó. Ijedten és talán reménykedve is felkaptam a fejem, hogy megnézzem, mi történik. Az első, akit felismertem, Qhuinn volt. Talpig felfegyverkezve, fekete bőrruhában, mintha csak egyszerűen az utcára indult volna, hogy harcoljon. Az arca viszont más volt. Halálos gyűlölet tükröződött kétszínű szemeiből. Gyilkos indulatot árasztott magából, ahogy felemelte a pisztolyát és Lash-ra célzott.
Valami hideget éreztem a nyakamnál. Elszakítottam a tekintetem életem szerelméről, hogy lepillantsak, és az ereimben ismét meghűlt a vér. Lash egy vadászkés pengéjét szorította a nyakamhoz. Egyetlen mozdulatával véget vethetett volna az életemnek.
- Egy lépést se! – szólalt meg fenyegető hangon, szemét le nem vette volna az ellenségről.
Kétségbeesve néztem vissza Qhuinnre. Csak akkor tűnt fel, hogy nincs egyedül. Rhage, Blay és John is vele voltak. Ott álltak közvetlenül mellette. Kintről még mindig lövöldözést hallottam. V, Z, és Tohr – gondoltam megkönnyebbülve. Ha mindannyian itt vannak, nem lehet baj. Ha csak nem vesszük számításba Lash kését, ami már felhasította a bőröm felső rétegét, enyhe sajgást okozva.
- Add fel, Lash! – szólalt meg Blay nyugodtnak szánt hangon. Rhage úgy remegett mellette, mintha váltóáram cikázna az izmaiban. Szemei fehéren világítottak. A vadállat – jöttem rá, és félve vártam a pillanatot, amikor átváltozik. Még nem volt alkalmam látni a Godzillára emlékeztető teremtményt, de nem is nagyon akartam. Épp elég borzalom történt aznapra.
O*o*o*O
- Miért adnám? – nevetett fel Lash minden öröm nélkül. – Félig már úgy is én győztem. Kérdezd csak meg a kis kurvádat, milyen jól elszórakoztunk.
Qhuinn önkéntelenül is előrébb lépett ezen szavak hallatán. Látta Corie szakadt felsőjét, ahogy kigombolt nadrágját is és olyan erősen tombolt benne a szerelmes férfi, hogy félő volt, azonnal nekiugrik Lash-nak. Csakhogy annak beláthatatlan következményei lettek volna. Egy rossz mozdulat és Corie meghal. A penge már így is megsebezte a nyakánál.
- Engedd el! – szűrte a fogai között. – Ez a kettőnk harca. Neki semmi köze sincs hozzá!
- Ó, dehogy nincs – nevetett fel Lash gonoszan. – És nehogy azt hidd, hogy végeztünk.
A két ellenséges tekintet egymásba forrt, ahogy farkasszemet néztek, majd Lash olyan hangon folytatta, mintha csak az utcán beszélgetnének, mint jó ismerősök.
- Azt hiszem, most el kell köszönnöm, Cornelia, bár meg kell hagyni, egy élmény volt – mondta, amitől Qhuinn gyomra felfordult. – Még biztosan találkozunk.
Azzal a gyáva féreg egyszerűen láthatatlanná válva eltűnt a lány mellől a késsel együtt, ahelyett, hogy kiállt volna Qhuinn ellen.
Qhuinn és Blay pedig azonnal cselekedtek. Eloldozták a remegő lányt, aki amint szabad lett, azonnal Qhuinn nyakába vetette magát. Vékony kis karjai olyan erősen szorították a fiút, mint még soha. Halálra volt rémülve. Bár ezt Qhuinn már akkor tudta, mikor belépett az épületbe. A félelem, a fájdalom és a kétségbeesés nyomasztó szaga ott volt mindenhol és úgy tűnt, szabadulni sem lehet már tőle.
- Shh… - nyugtatgatta reszelős hangon. – Minden rendben lesz.
Csakhogy ez nem segített Corie-n. Úgy záporoztak a könnyei, mint még soha. És Qhuinn még sohasem látta őt sírni. A lány mindig erős volt, mindig tartotta magát, de most…
Közben Blay lekapta magáról a kabátját és bebugyolálta a lányt, hogy enyhítsen a reszketésén, de úgy tűnt annak semmi köze az alacsony hőmérséklethez.
Ezek után már valóban nem késlekedtek. Qhuinn úgy emelte a karjába kedvesét, mintha nem is lenne súlya, majd gyorsan kivitte a kocsihoz és beült vele a hátsó ülésre. Úgy tűnt, a lány nincs tudatában a külvilágnak. Miközben zokogott, meg-megrezzent a rá törő emlékektől. Qhuinn megnyugtató szavai sem jutottak el hozzá.
- Nyugodj meg, szerelmem – simogatta Qhuinn a haját. –Most már minden rendben lesz. Biztonságban vagy.
Könnyein keresztül felismerte az Escalade-et, V és Butch kocsiját, ezúttal mégis Blay vezetett, John pedig mellette ült. A testvéreket nem látta sehol, még mindig az alantasokkal harcoltak.
Qhuinn érezte a lányra törő fájdalmas emlékeket, amiktől remegni kezdett, így hogy megnyugtassa, még szorosabban ölelte magához. Azt akarta, hogy érezze a biztonságot, hogy tudja, a karjaiban nem eshet bántódása, hiszen nem volt senki és semmi, amitől ne védte volna meg! Corie azonban mégsem tudott megnyugodni. Túlságosan élénkek voltak az emlékek…
Egy örökkévalóságnyi idő telt el, mire megérkeztek a testvériség otthonába. A ház női lakói persze kezüket tördelve járkáltak az előcsarnokban, hogy levezessék az idegességüket, ám mikor megpillantották őket, azonnal odarohantak. Záporoztak a kérdések, mindannyian tudni akarták, Corie jól van-e, ám Qhuinn nem törődött velük. Azonnal felrohant a lépcsőn, karjában a lánnyal, hogy minél előbb biztonságba helyezze a saját szobájukban. Reménykedett benne, hogy az ismerős, otthonos környezet majd jótékony hatással lesz a lányra. De nem így lett…
- Most menj ki! – szólt rá Jane, a szellemszerű doktornő, mikor megjelent mellette a fekete táskájával együtt.
- Nem hagyom itt! – jelentette ki Qhuinn összeszorított fogakkal.
- Meg kell vizsgálnom, és biztos vagyok benne, hogy ő sem szeretné, ha közben bent lennél. Majd mi gondoskodunk róla – mondta, azzal az ajtóhoz lépett és beengedte Beth-t, Maryt és Marissát.
Való igaz, Qhuinn tudta, hogy ez így van, és azzal is tisztában volt, hogy nincs sok értelme ellenkezni a ház orvosával, de akkor sem tetszett neki a gondolat, hogy mindazok után, ami történt, magára hagyja Corie-t.
Végül mégiscsak bólintott és kisietett a szobából…
O*o*o*O
Réges-régen elvesztettem az időérzékemet, így alig tűnt fel, hogy hazaértünk. Mikor tudatába kerültem annak, hogy hol vagyok, a szobánkban találtam magam, az ágyunkban. Semmi sem változott azóta, hogy legutóbb kiléptem az ajtón, én mégis úgy éreztem, hogy évek teltek el órák helyett.
Szemeim úgy égtek, mint még soha. Legszívesebben szorosan lehunytam volna őket, hogy alhassak. Istenem, olyan fáradt voltam, de mégis képtelen voltam rá. Körülöttem sokan álltak. Jane mellettem ült, Beth és Mary egymást átölve álltak mögötte, míg Marissa a kezét tördelte idegességében az ajtó mellett. Kétségbeesve kerestem a tekintetemmel Qhuinnt, de nem láttam sehol. A jeges rémület tetőtől talpig elborított. Nem veszíthetem el! – zsongott a fejemben a gondolat.
- Qhuinn – akartam kiáltani, de csak egy rekedt nyögést sikerült kierőltetnem a torkomon. Kénytelen voltam megköszörülni a torkomat, aztán újra próbálkozni. – Qhuinn! – ezúttal egész érthetően sikerült.
- Kint van a fiúkkal – simogatta meg a karomat Jane, mire összerezzentem. Képtelen voltam elviselni az érintését. Lash-t juttatta eszembe. Jane persze volt olyan jó megfigyelő, hogy észrevegye a reakciómat és azonnal elengedett. Sötétzöld szemében aggodalom ült.
- Figyelj rám, Corie – szólalt meg kedvesen. – Tudnom kell, hogy mi történt. Megsérültél?
Képtelen voltam figyelni rá. Nem akartam beszélni arról, ami történt. Csak Qhuinnt akartam. Méghozzá azonnal!
- Qhuinn – zokogtam fel újra, ami már valóban képtelenségnek tűnt. Honnan volt még könnyem? – Hívjátok ide! – könyörögtem a lányoknak. – Qhuinn… Qhuinn… Hívjátok… ide…
Nem láttam, ki ment el érte, azt sem, mikor jött be, már csak azt vettem észre, hogy az ágy mellett térdel, de nem ér hozzám. Sütött róla a távolságtartás. Azonnal tudtam, mi történt. Én magam is hányni tudtam volna magamtól, így nem volt nehéz elképzelni, hogy ő is így érez irántam.
- Megértem – suttogtam tovább zokogva. Elképzelésem sem volt róla, hogy mihez fogok kezdeni ezek után. Qhuinn volt az életem… a jövőm.
- Mit, Kicsim? – kérdezte, mire belenéztem a szemeibe. A kék és zöld íriszek zavarodottak voltak és dühösek. Halálos indulat lángolt bennük.
- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – nyögtem ki. – Nem tudom… letörölni az érintését… Megértem, hogy undorodsz…
Hangom ismételten zokogásba fulladt. Tenyerembe temettem az arcom, hogy ne lásson összeomlani. Éppen elég volt az, hogy látott azon az asztalon lekötözve. Próbáltam megtartani valamicskét a méltóságomból.
- Istenem, Corie! – sóhajtott fel döbbenten. – Azt hiszed, már nem akarlak, csak mert az az állat… - Óvatos simogatást éreztem a karomon. Majdnem összerezzentem, de ezúttal képes voltam leküzdeni a rám törő félelmet. – Szeretlek. Ezen nem változtat semmi!
Félve, de rá emeltem a tekintetem. Leesett az állam, amikor megláttam a különböző színű szemeket, amik csordultig megteltek könnyekkel. El sem tudtam képzelni, hogy egy olyan erős férfi, mint Qhuinn képes lenne sírni. Ő olyan bátor volt, olyan magabiztos. Erre tessék…
- De akkor miért… ez a távolságtartás…? – kérdeztem akadozó nyelvvel.
- Nem akartalak megijeszteni – válaszolta bársonyos hangján. – Féltem, hogy a közelségem megijeszthet téged.
Nem gondolkodtam. Amint a szavai eljutottak a tudatomig, a nyakába vetettem magam. Éreznem kellett a teste melegét, a kemény izmait, erős karjait, amik körülölelnek. És bár megremegtem egy pillanatra, képes voltam elhessegetni a rám törő emlékeket. Qhuinnre koncentráltam, hogy képes legyek elfedni Lash-t. Nem engedhettem, hogy belopóddzon közénk. Könnyeim széles patakként folytak végig az arcomon, ám ezúttal már nem a fájdalom miatt, vagyis nem csak a fájdalom és az álélt borzalmak miatt, hanem örömömben. Qhuinn mellettem volt, és nekem csak ez számított.
Szerelmem addig ringatott a karjában, amíg el nem fogyott az összes könnyem és ki nem fulladtam. Isten látja lelkem, életem végéig ott akartam lenni Qhuinn ölelésében, de képtelen voltam tovább elviselni magamon Lash érintésének nyomait.
Qhuinn persze azonnal a karjaiba emelt, és kivitt a fürdőszobába, mikor megemlítettem neki a zuhanyt.
- Szeretnél egyedül maradni? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
Megrémültem. A szívem a torkomban dobogott, ahogy elképzeltem, amint kisétál az ajtón, sőt, talán az életemből is. Képtelen lettem volna nélküle élni!
Félelmem kiülhetett az arcomra, mert Qhuinn szorosan a karjaiba zárt, a hajamat és a hátamat simogatta.
- Nem megyek sehova – suttogta. – Szeretlek.
Hagyta, hogy a remegés lassacskán alábbhagyjon a testemben, csak aztán húzódott el, hogy megnyissa a vizet.
Fáradtnak éreztem magam, mintha minimum ezer éves lennék. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy alig öt órája keltem fel az édesen szuszogó Qhuinn mellett, és indultam el arra az útra, ami már most tudtam, örökre megváltoztatta az életemet.
Qhuinn rettentő türelmes volt velem. Lassan levetkőztetett, majd ismét a karjában találtam magam, ahogy belépett a langyos víz alá. A saját ruháival mit sem törődve, óvatosan mosdatni kezdett.
Tudtam, hogy nem lenne szabad, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzek le, mikor széles tenyere a mellemnél járt. Látnom kellett Lash nyomait, amik mint egyfajta megjelölés, büszkén hirdették a rajtam esett szégyent. Hiába tudtam, hogy néhány napon belül semmi sem marad majd belőlük, a vöröslő foltok, melyek hamarosan kékek és zöldek lesznek, örökké a részemmé váltak. Nem tehettem ez ellen semmit, ahogy Qhuinn sem. Hiába simított rajtuk végig a létező leggyengédebben, hiába éreztem máskor hihetetlenül izgató tenyerét, képtelen voltam másra gondolni, minthogy bemocskolódtam. Ezen a világ összes fürdése sem segíthetett.
Qhuinn mint mindig, most is kitalálta a gondolatomat. Mindkét kezét az arcomra simította, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Csak akkor tűnt fel, hogy ismét könnyes a szemem, mikor homályosan láttam az arcvonásait.
- Szeretlek, Corie – suttogta, mintha nem akarna megijeszteni a szavaival. – Bármi történt, én nem hagylak el. Ugyanaz a nő vagy, mint ma reggel voltál. Szeretlek. Ezen semmi sem változtathat.
Válaszolni akartam, mondani valamit, csakhogy megnyugtassam, de egy hang sem jött ki a számon. Csak tátogtam, akár egy hal, miközben könnyeimet nyeldestem. Jólestek a szavai, még akkor is, ha én magam nem hittem bennük. Minden megváltozott, különösképpen én. Sosem leszek már az, aki voltam. És tudtam, erre Qhuinn is hamarosan rájön.
O*o*o*O
Hideg volt. Fáztam. Sírás szorította a torkomat. A szívem vadul vert a mellkasomban, és mikor meghallottam a bársonyosnak szánt hangot, mely csak úgy csöpögött a kegyetlenségtől, még gyorsabb iramra kapcsolt.
- Na végre – mondta elégedetten Lash, ahogy fölém hajolt. A hideg asztalon feküdtem, kikötve, akárcsak néhány órája. – Már azt hittem sosem ébredsz fel.
Gonosz mosolyától kivert a víz, de az agyam pörögni kezdett. Elájultam volna? A tudatalattim csak játszott velem? Nem jöttek értem a testvérek? Nem mentettek meg? Még mindig Lash karmaiban vagyok? Ahogy ráébredtem erre a tényre, újra eluralkodott rajtam a félelem. Tisztán emlékeztem, mi minden történt, ráadásul az a félreérthetetlen sajgás is átjárta a testemet, amit Lash erős ujjai okoztak.
Elfordítottam az arcom, hogy ne kelljen ránéznem elégedett arcára. Hiba volt. A fal mellett alantasok sorakoztak, mind kegyetlen, gyilkos arccal bámultak rám. A legtöbbnek világos volt a szeme és a haja, ami azt jelentette, hogy hosszú évek óta tagjai voltak a társaságnak. A szinte fehér íriszek halált tükröztek.
Igen, tudtam, hogy meg fogok halni. Máshogy nem lehet. Pedig olyan tisztán emlékeztem az álombéli mentőakcióra. Qhuinn és a többiek megjelentek, Lash elmenekült, én pedig Qhuinn-nel hazamentem. Haza… Anya… Apa… Drew, Sam és Bianca… Sosem látom már őket. Mi lesz otthon, ha itt meghalok? Tönkreteszem az életüket az eltűnésemmel? El tudnak majd felejteni? Az Őrző egyáltalán veszi majd a fáradtságot, hogy haza juttassa a holttestemet? Hm… Az Őrző. Ez lett volna a célja? Ezért hozott ide, ebbe a világba? Bár ne tette volna – futott át az agyamon a hirtelen gondolat, mire azonnal dühbe gurultam. Hogy juthat ilyesmi az eszembe? Ha az Őrző nem hoz ide, sose ismertem volna meg Qhuinnt. Sosem tudtam volna meg, milyen az igaz szerelem. Bármi történik, megérte ide jönnöm. Miatta. A másik felem miatt, akit még a halálom után is szeretni fogok. Örökké…
- Elég az álmodozásból – csattant fel türelmetlenül fogva tartóm. – Kellemesebb elfoglaltságot terveztem kettőnknek – mondta kegyetlen arckifejezéssel. Szemeiben vad, állatias vágy csillogott.
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy rájöttem mi következik. Időm sem maradt tiltakozni, vagy könyörögni. Lash egyetlen mozdulattal letépte rólam a felsőm így is cafatokban lógó darabjait és a melltartómat, majd azt a nadrágom és a bugyim követte.
Rettegtem, hányingerem volt. A szavak önkéntelenül hagyták el a számat:
- Ne tedd ezt! – suttogtam elcsukló hangon. – Kérlek, ne tedd ezt…
- Ugyan már – simogatta meg immáron fedetlen kebleimet. – Jól fogjuk magunkat érezni.
Azzal nekiállt vetkőzni. Képtelen voltam ránézni. Remegtem egész testemben. Összeszorítottam a szemem. Nem akartam látni meztelenül. Nem akartam a közelében lenni. Nem akartam itt lenni. Qhuinnt akartam. A szobánkat akartam, a mi kis szerelmi fészkünket. Az ő érintését akartam, ami felforralta a testemet, nem Lash durva tapogatását, ahogy bejárta minden porcikámat. Csókolgatta a nyakam, a mellem, de nem ért el vele semmit. Bár nem is ez volt a célja. Kínozni akart, nem felizgatni. És a következő pillanatban ennek teljesen a tudatába kerültem.
Olyan fájdalmat éreztem, mint még soha, ahogy durván, minden figyelmeztetés nélkül belém hatolt. Úgy éreztem, szétszakadok. Felsikoltottam, könnyeim patakként folytak végig az arcomon, ahogy vadul mozogni kezdett bennem. Minden lökés felért egy ostorcsapással. Ordítottam, ahogy tudtam, könyörögtem, de a szavaim süket fülekre találtak. Meg akartam halni. Istenem, megváltás lett volna a halál.
- Kívánatos vagy – suttogta Lash a fülembe két elégedett nyögés közben. – Fantasztikus az illatod. A termékenység illata – szagolt bele a nyakamba, miközben fokozta a tempót. – Alig várom a pillanatot, hogy közöljem a szívszerelmeddel: gyereket csináltam neked. Bele fog halni.
Ha eddig azt hittem, a halál kegyelmet jelentene, most még jobban vágytam rá. Nem lehet gyerekem egy szörnyetegtől! Nem bírnám ki!
- Ne! Csak ezt ne! – ordítottam kétségbeesve, miközben éreztem, hogy valaki a vállamat rázza. Minden összemosódott a szemem előtt. Lash arca eltorzult a gyönyörtől, de én már csak egy foltot láttam belőle. Hátam alatt már nem a hideg asztallapot éreztem, hanem puha ágyat, párnát, mely ragacsos volt az izzadtságtól. Zokogás rázta a testemet, azt mégis éreztem, hogy egy erős férfikar fonódik körém. Nem voltam megkötve, így semmi sem tarthatott vissza. Menekülni akartam. Összeszedtem minden erőmet és kitéptem magam az ölelésből. Kemény ütést éreztem a hátsómon, ahogy leestem az ágyról, de ez nem tarthatott vissza attól, hogy a falig hátráljak. A remegés nem múlt el, ahogy a zokogás sem.
Bár a szemeim könnyben úsztak, ki tudtam venni Qhuinn arcát, amint halálra váltan néz rám az összetúrt ágyról. Tekintetében fájdalom és rettegés uralkodott. Nem szólalt meg, én mégis tudtam, ő volt az, akit ellöktem magamtól. Csak így lehetett. De akkor ezek szerint az, ami Lash-sal történt – megremegtem az emléktől -, csak egy álom volt. Nem a valóság, bár szinte még mindig érezni véltem azt a hihetetlen mértékű fájdalmat, amit okozott.
Hirtelen kivágódott az ajtó, mire összerándultam a hangos csapódástól. Jane, V, John és Blay feszült arccal néztek először rám, aztán Qhuinnre, majd vissza rám. Aztán Jane elindult felém.
- Minden rendben, Corie – mondta nyugtatóan, majd leguggolt mellém. – Nincs semmi baj. Biztonságban vagy.
- Ne érj hozzám! – húzódtam el riadtan, mikor szellemszerű keze végigsimított a karomon.
- Rendben – vágta rá azonnal, ugyanolyan nyugalommal, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Nem érek hozzád, de el kell mondanod, hogy mi történt.
Tagadólag ráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt beszélni róla. Már attól is hányingerem lett, hogy rágondoltam.
- Rosszat álmodtál? – folytatta Jane együtt érzően.
Nem érdekeltek a kérdései. Ő maga sem érdekelt, sem a többiek, akik aggodalmasan néztek ránk. Csak egyvalaki járt az eszemben: Qhuinn. Nem akartam elidegeníteni magamtól. Belehaltam volna, ha elhagy. És a fájdalom, amit az arcán és csodaszép felemás szemeiben láttam, még jobban összetört.
- Qhuinn… – zokogtam fel újra. Arcomat a tenyerembe rejtettem, majd egy pillanattal később megrezzentem, ahogy az erős tenyér hozzáért a hajamhoz.
- Sajnálom – rántotta vissza a kezét szerelmem.
Hangja egy merő aggodalom és bűntudat volt. Ezt nem hagyhattam. Leküzdve minden ellenérzésemet, a karjaiba vetettem magam, mire szorosan átölelt. Kellett a közelsége, bár Lash érintését juttatta eszembe. De nem engedtem el. Képtelen lettem volna.
Miután kisírtam magam, már csak Jane volt mellettünk. A többiek, nyilván nem akartak zavarni, így kint várakoztak.
- Most már elmondod, hogy mi történt? – puhatolózott újra a doktornő.
Ismét megráztam a fejem. Sosem akartam elmondani senkinek.
- Beadok egy nyugtatót, hogy tudj aludni, rendben? – kezdett el turkálni a táskájában, belátva, hogy nem fog kihúzni belőlem egy értelmes szót sem.
- Nem kell nyugtató – tiltakoztam azonnal. Semmi szükségem nem volt rá, hogy el is kábítsanak. Tiszta fejet akartam. Hogy józanul gondolkodhassak. Hiszen mindaz, amit átéltem, nem történt meg. Csak álmodtam. És erről meg kellett győzni magam.
- De segítene piheni – győzködött Jane, de csak a fejemet ráztam. A sok sírástól nehezebben ment a beszéd. Szinte fájt a torkom.
Erőt vettem magamon és kibontakoztam Qhuinn karjából, hogy kimehessek a fürdőszobába. Nem csuktam be teljesen az ajtót, hallani akartam, hogy miről beszélgetnek azok ketten.
- Egyszer csak elkezdte magát dobálni – kezdte Qhuinn meggyötört hangon. – Zokogott közben és könyörgött, hogy valaki ne tegye ezt. Hiába szólongattam, nem ébredt fel, csak amikor megráztam a vállát. Aztán ellökött magától, leesett az ágyról és a falig mászott. Olyan volt, mint aki menekül. Halálra rémített.
Összeszorult a szívem, hogy ilyen riadalmat okoztam Qhuinn-nek. Ő volt az, akit az életem árán is megvédtem volna.
Jane belekezdett valami pszicho blablába, amiből nem sokat értettem, bár egy két szó megragadta a figyelmemet. Olyanok, mint poszt traumatikus- stressz, meg idegösszeomlás…
- Az agya nem tudja feldolgozni azt, ami történt – magyarázta. – Időre van szüksége ahhoz, hogy lenyugodjon. Sokat segítene, ha beszélne róla. Talán még a rémálmait is megszüntetné. Nagyon fontos, hogy bevegye ezt az altatót – tett le egy dobozt az éjjeliszekrényre, aztán még váltott néhány szót Qhuinn-nel, majd távozott.
Nem mertem kimenni. Féltem szembenézni kedvesem aggodalmával és nyilvánvaló kérdéseivel. Fordított esetben én is tudni akartam volna, hogy mi történt vele. De nem akartam beszélni róla. Nem mertem. Rettegtem tőle, hogy mit szólnának, ha elmondanám. Lash olyasmiket csinált velem, amit ép ésszel aligha lehet feldolgozni. És bár a valódi kínszenvedést csak az álmaimban éltem át, attól még ugyanolyan valóságosnak hatott. És fogalmam sem volt, hogy tegyem túl magam rajta…