Karácsonyi meglepetés! :)

Sziasztok!

Először is szeretnék mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Nagyon Boldog Új Évet kívánni!! :)
Másodsorban hoztam nektek egy kis meglepetés részletet a következő fejezetből, de sajnos nem tudom megmondani mikor tudom hozni a teljes fejezetet. :S
Valamennyi már meg van írva belőle, de közel sem annyi, amennyit elegendőnek ítélnék egy teljes fejezethez. Próbálkozom, írok amikor cska tudok, de nagyon nem akaródzik menni mostanában, amit nagyon sajnálok! :S
Köszönöm, hogy kitartotok mellettem és türelemmel várjátok a folytatást!

"Corie csókja olyan forró és mohó volt, hogy Blay egyszerűen nem tudott betelni vele. Idejét sem tudta már mikor csókolózott utoljára nővel, s Isten látja lelkét nem is vágyott rá az évek folyamán, most mégis olyan intenzív vágyak ébredtek benne, mint még soha. Persze az agya egy eldugott kis részében tudta, hogy ez a termékenységi időszak okozta káosz miatt van, nem pedig valóságos érzéseket kezdett el táplálni fogadott húga iránt, mégsem volt benne annyi erő, hogy megálljt parancsoljon a testének. Benne akart lenni, érezni akarta a nedves forróságot, ami a két réteg ruhán keresztül is majd’ elemésztette, de a lány olyan erősen kulcsolta köré a lábát, annyira szorította magához, hogy nem tudott megszabadulni a melegítőjétől. Pedig megpróbálta, nem is egyszer. Helyette azonban élvezte a selymes combok simogatását, s a fülében visszhangzó sóhajokat, melyek egyre-másra szakadtak fel Corie-ból."

Így a végére lenne még egy meglepim számotokra, méghozzá hasonló ahhoz, amit tavaly hoztam nektek. :) Remélem ez is leglaább annyira tetszeni fog nektek, mint az. :)

Puszi,
Zoe Henderson

Helyzetjelentés :)

Sziasztok!

Van egy örömteli hírem. :)
Írtam ma két egész oldalt. Nem is emlékszem mikor volt ilyen utoljára, de remélem most már megmarad az ihlet, az idő és az energia is, hogy folytassam a sztorit. :)
Nem tudom mikorra lesz kész, de igyekezni fogok, mindenesetre ez már biztató, legalábbis remélem, hogy ti is annak veszitek. :)

Szép estét mindenkinek!

Puszi,
ZoeH

Végre szeretők!!! :D

Sziasztok!

Sajnos a következő fejezetre még várni kell, de van egy hihetetlenül jó hírem, amit feltétlenül meg kell osztanom veletek! :D
Előrendeltem a Végre szeretők című FTT könyvet, ami várhatóan November közepén fog megjelenni - bár én csak akkor hiszem el, ha tényleg a kezemben lesz! :D

Ha valaki nem tudná - bár kétlem, hogy lenne itt bárki is -, Qhuinn és Blay szerelmének kiteljesedéséről fog szólni, amire már olyan régóta várok, hogy idejét se tudom! :D
De abban egészen biztos vagyok, hogy amint a kezembe kerül össze-vissza fogom ölelgetni és puszilgatni, mint valami totális zakkant, de nem érdekel, már most IMÁDOM!!!!!!!! <3

Szép estét és kellemes hétvégét mindenkinek!! :)

Puszi,

ZoeH

ui.: A következő fejezet készül, de nem tudom pontosan mikor tudom hozni. Köszönöm a türelmeteket és a kitartásotokat!! :)

Visszatérés 14. fejezet - Párok és páratlanok

Sziasztok!

Végre eljutottunk idáig is, elkészült a következő fejezet.:)

Ahogy az előzőekben említettem, sajnos nem tudom garantálni, hogy mikor tudom hozni a folytatást, de azt megígérhetem, hogy be fogom fejezni a történetet!! Nem olyan gyorsan, mint eredetileg terveztem volna, de mindenképpen a végére fogunk jutni! :)

Addig is jó olvasást mindenkinek és köszönöm, hogy kitartottatok mellettem! :)

Nem először néztem végig a múltat a szökőkút tiszta halványkék vizében, így tudtam, ha fölé tartom a kezem, a képek áradata megáll, mintha csak egy távirányítón nyomnám meg a Pause gombot.

Kellett egy perc. Szükségem volt egy szusszanásnyi időre, hogy magamhoz térjek, hogy átértékeljem a történteket, és értelmet nyerjek a múlt kavargó sűrűjében. Főleg, mivel tudtam, mi következik, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy képes is vagyok végignézni mindazt, amit tettem. A bűntudat még mindig mardosott belülről, és volt egy olyan rossz érzésem, hogy ez egyhamar nem is fog elmúlni.

Ám, ahogy ott ültem és vártam a csodát, melytől talán azt vártam, repítsen vissza a múltba, hogy másként cselekedhessek, valaki közeledett felém, de én annyira el voltam merülve belső világomban, hogy csak akkor vettem észre, amikor megfogta a vállam. Rémülten ugrottam talpra, majdnem feldöntve ezzel szegény Amalyát.

- Jesszus! – ziháltam, s közben a mellkasomra szorítottam a kezem. – A szívbajt hoztad rám.

- Ne haragudj! – mentegetőzött azonnal. – Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj – mosolyodtam el, ám a pillanatnyi jókedv azonnal eltűnt az arcomról, ahogy jobban szemügyre vettem a kiválasztottat. – Mit keresel itt?

Amalya látványosan kerülte a tekintetemet, ami nem sok jót ígért, ahogy hallgatása sem, míg megfontolta a válaszát.

- Beszéltem Blaylockkal – mondta ki végül, ami elég is volt.

- Jól vagyok – vágtam rá, mielőtt még megkérdezte volna. Úgy ismertem, akár a saját tenyeremet, hála a hosszú évek óta tartó barátságunknak, amin azt hiszem, én lepődtem meg a legjobban. Nem volt túl könnyű dolog a szívembe fogadni őt, de amint túl tudtam tenni magam a féltékenységen, amit kiváltott belőlem – éveken keresztül mégiscsak ő adott Qhuinn-nek a véréből –, és hajlandó voltam emberként kezelni, rá kellett ébrednem, hogy a kiválasztottak vezetője, Mia – ahogy én becéztem - nem akármilyen személyiség. Vicces volt, érzelmes, törődő és a legjobb barát, akit csak kívánhattam volna magamnak.

Ahogy erre gondoltam, alighanem a megtépázott érzelmeimnek köszönhetően, mintha újra ott lettem volna azon a bizonyos napon, amikor először adtam esélyt ennek a magányos léleknek.

Kirobbanó formában ébredtem. Aznap nem kellett órára mennem – a caldwelli főiskolára jártam, történelmet és pszichológiát tanultam, de minden második péntekem szabad volt–, így az egész napomat Xhex-szel tölthettem az edzőteremben. Három hónap telt el az átváltozásom óta, s ez idő alatt mindent megtettem, hogy fejlődjek mind a harcművészetek, mind a lőfegyverek és tőrök használata terén.

Xhex kemény edző volt, azt el kellett ismernem. Nála nem létezett olyan, hogy lazítás, vagy nyafogás. Úgy megdolgoztatta az embert, hogy a végén már a tüdejét akarta kiköpni, de az se nagyon hatotta meg. Igazi diktátor volt, de a szó pozitív értelmében. Ennek a szigornak köszönhettem, hogy viszonylag rövid idő alatt annyit fejlődtem, hogy már nem tudta minden ütését bevinni, néhányat képes voltam kivédeni – Qhuinn legnagyobb örömére. Kedvesem olyan ellenszenvesen nézett az edzőmre, hogy félő volt, a végén még a szemével fogja megölni.

Lendületesen léptem be az edzőterem ajtaján, ám a lelkesedésem azonnal elmúlt, amint megláttam, hogy kik vannak bent. Vagyis inkább ki, mert Maryvel az égvilágon semmi bajom nem volt. Nem úgy, mint a kiválasztottak istenverte vezetőjével, akinek már a gondolatára is felment bennem a pumpa. Láttára még csak az sem érdekelt, hogy mit csinál, csak az lebegett a szemem előtt, ahogy Qhuinn a csuklójára hajtja a fejét és issza a vérét! A szentségit!

Amint meglátott, felpattant a földről és lesütött szemmel meghajolt előttem, de nem mert megszólalni. Tökéletesen tisztában volt vele, miként érzek iránta.

Mary meglepődött, mikor hátra fordult, majd elmosolyodott.

- Nahát, szia Corie! – köszöntött kedvesen. – Újabb gyilkos ütemű edzés Xhex-szel?

- Igen – bólintottam mereven. – De ne zavartassátok magatokat, majd kint megvárom – mondtam és már sarkon is fordultam, mire a félénk hang megütötte a fülemet.

- Kérem, ne menjen el! – mondta Amalya. – Mi már végeztünk.

- De hát még csak most kezdtük – vágta rá Mary meglepetten. Nyilván nem értette mi történik, hiszen nem vertük nagy dobra a közöttünk lévő ellenérzést – na jó, az én ellenérzésemet. Amennyire tudtam, Amalyának semmi baja sem volt velem, sőt, bármikor találkoztunk, nagyon is tisztelettudó és kedves volt, amiért persze csak még jobban haragudtam rá.

- Majd folytatjuk máskor – próbálkozott Amalya szinte már könyörgő hangon, ami máskor meglágyította volna a szívemet, de akkor csak még jobban feldühített. Ne akarjon nekem szívességet tenni és ne jópofizzon! – csak ez járt a fejemben.

- Ha most abbahagyjuk az izmok nyújtását, a mai munkák kárba vész – magyarázta Mary. – Ennyi idő semmire sem volt elég, márpedig ha azt a rándulást minél előbb el akarod felejteni, akkor folytatnunk kell, méghozzá most.

Mary nem csak az emberek lelkének ápolásában, de a fizikoterápia alkalmazásában is mester volt. Nem is értettem, egy ember hogyan lehet ennyire sokoldalú. Az persze egy cseppet sem érdekelt, hogy a kiválasztottal mi történt, hogy ilyen jellegű kezelésre szorult. Vele kapcsolatban csak egyetlen dolgot szerettem volna: hogy tűnjön el, méghozzá azonnal!

- Én várhatok – mondta halkan. – De a hercegnő nem.

- Na jó, ebből elég! – csattantam fel türelmemet vesztve. – Semmi kedvem tovább hallgatni ezt a kényszeredett hízelgést!

A kiválasztottak neveltetésükből adódóan mindig tisztelettudóak voltak. Még akkor is, amikor csúnyán vagy akár kegyetlenül bántak velük. Azért léteztek, hogy szolgáljanak és ez őket általában boldoggá is tette, bár mióta Phury, a testvériség legempatikusabb tagja lett a Nemző, vagyis a kiválasztottak gondviselője, azóta sokat javult a helyzetük. Phury különálló személyiségként kezelte ezeket a lányokat, nem pedig egy komplett egésznek tekintette, mint az évszázadok folyamán oly sokan. Ennek köszönhetően lehetett most Amalya az otthonunkban, hogy magával foglalkozzon. Hurrá…

- De, Corie, mégis mi ütött beléd? – csodálkozott Mary. Mióta csak ismertük egymást, sosem hallott még így beszélni senkivel sem, így érthető volt megdöbbenése.

- Nem akarom őt itt látni! – jelentettem ki határozottan.

- Nem értelek – rázta meg a fejét Mary.

- Na, áll a bál vagy mi van? – kérdezte a hátam mögött megjelenő Xhex. Mint mindig, most is fekete bőrszerelését viselte, amitől olyan benyomást keltett, akár egy férfi.

- Majd máskor edzünk – mondtam neki szűkszavúan és elindultam kifelé, de elkapta a karomat és visszatartott. Tekintetében látszott, hogy manipulátor képességeinek hála épp az érzelmeimet vizslatja.

- Nekem sem könnyű elfogadni, hogy Johnnak voltak előttem női és hogy ennek a kiválasztottnak a vérét itta, de attól, hogy nem vagy hajlandó szembenézni vele, még semmi sem fog megváltozni – suttogta Xhex, hogy csak én halljam.

Összeszorítottam a fogam és álltam kemény tekintetét, aztán mikor beláttam, hogy ellene egy cseppnyi esélyem sincs, kurtán bólintottam.

- Maradunk – mondtam, majd bementem a tornaterembe és elfoglaltam szokásos helyünket, de látványosan nem voltam hajlandó tudomást venni Amalyáról. Legalábbis látszólag. Titokban a szemem sarkából figyelemmel kísértem, ahogy Maryvel nyújtásokat végeznek. Arca szomorú volt, ami meglepett, mert ilyet még sosem láttam egy kiválasztottnál sem. Ők általában mindig boldogok voltak, mégis amit akkor Mia arcán láttam, az a mély fájdalom nem hagyott nyugodni. Valami nem volt rendben vele. És mint később kiderült, igazam is lett. Mint a kiválasztottak vezetőjének, a Direktrixnek súlyos terhek nyomták a vállát. A kiválasztottak jólétéért ő felelt, s bár Phury próbált segíteni neki, a nyomás így is hatalmas volt rajta.

Legközelebbi találkozásunk az edzőtermi incidens másnapján volt, akkor tudtam meg mindezt, miközben meghívtam a nyújtásos gyakorlata után egy teára. Nem akart megnyílni nekem, de neveltetéséből adódóan minden kérdésemre válaszolt, így lassan csak kialakult egyfajta beszélgetés közöttünk.

Innentől kezdve pedig egyenes út vezetett a barátságunkhoz.

- Biztos jól vagy? – kérdezett rá csak azért is, mert tudta, hogy nem vagyok teljesen őszinte, s ezzel vissza is rántott a jelenbe.

- Nem – örömtelen nevetés hagyta el a számat, miközben könny szökött a szemembe. – De talán jól leszek, ha végeztem itt.

Mia sötétbarna szeme a hátam mögött lévő szökőkútra rebbent, majd mindentudóan vissza rám.

- Ismét a múltat kémleled. – Nem kérdés volt, mégis bólintottam rá. – Segíthetek valahogyan?

- Nem hiszem – mondtam őszintén. – Ezt egyedül kell megoldanom.

- És Qhuinn? – érdeklődött tovább, ahogy azt egy jó barát tenné ilyen helyzetben, de válaszként csak megráztam a fejem.

- Vicces – jegyeztem meg, hogy eltereljem a témát -, nem is olyan rég, még bőszen mentegetőztél volna egy ilyen személyes jellegű kérdés után.

- Változnak a dolgok – mosolyodott el, majd a kezemért nyúlt. – Te ott voltál velem, amikor szükségem volt rád, kérlek, engedd, hogy most én legyek veled.

Elszorult a torkom szavaitól. Való igaz, élete egyik legnehezebb pillanatában támogattam, s az emlékek újra megrohamoztak, visszarepítve arra a két évvel ezelőtti szörnyű napra.

Soha életemben nem aggódtam még annyira, mint akkor. Amint meghallottam mi történt, azonnal rohantam, de az idegességtől képtelen voltam láthatatlanná válni, így kénytelen voltam kocsiba pattanni. Úgy hajtottam, akár egy őrült, Lendo – aki mellettem ült az anyósülésen - próbált is lassabb tempóra ösztönözni, de nem hallgattam rá. Tudtam, hogy szüksége van rám.

A két órás utat a fele alatt tettük meg az Adirondack-hegységig, ahol a kiválasztottak laktak. A kastélyszerű épület úgy magasodott fölénk, akár egy ódon vár, melyben megannyi borzalom megtörténhet. És meg is történt.

Mikor beléptem Mia szobájába, azt hiszem, a lelkem egy része meghalt, akárcsak az ő kisbabája, akit annyira várt. Terhessége alig tartott néhány hónapig, mégis arca ragyogott, akárhányszor csak találkoztunk, s olyan boldog volt, mint talán még soha életében. De most épp az ellenkezőjét láttam. Sápadtan, kisírt szemekkel, összegömbölyödve feküdt az ágyon, s a szívem akart megszakadni, hogy így kellett látnom.

- Mia – szólítottam meg, de meg sem hallotta, csak folytak tovább a könnyei, mint a fájdalom túláradó folyói.

Ahelyett, hogy bármilyen beszélgetést kezdeményeztem volna, csendben odamentem hozzá, lefeküdtem mellé és átöleltem. Mióta csak beléptem a szobába, akkor először tűnt úgy, hogy tisztában van a jelenlétemmel: közelebb fészkelődött hozzám. Aztán csak sírtunk. Órákon és napokon keresztül, míg nem lassan kezdett visszatérni az életbe. De egy percre sem hagytam magára, mindvégig kitartottam mellette, mert tudtam, erre van a leginkább szüksége. A csendes társra, aki osztozik bánatán és fájdalmán.

Éppen ez volt az egyik oka, amiért nem szóltam neki a terhességemről. Nem akartam feltépni a régi sebeket. És mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megszorította a kezem.

- Örülök a kisbabádnak! – jelentette ki keményen. – Sosem haragudnék rád ezért!

- Tudom – mosolyodtam el és a nyakába vetettem magam. Magamhoz szorítottam törékenynek tűnő testét – jó tíz centivel magasabb volt nálam -, és éreztem, hogy lassan elszállt belőlem a szorongás, legalábbis egy kis időre.

- Köszönöm, hogy itt vagy! – suttogtam a fülébe, mire megsimogatta a hátamat.

- Mindig – súgta vissza, amivel ismét megmosolyogtatott.

Ahogy kibontakoztunk az ölelésből, a feszültségem fokozatosan visszatért. Tudtam, hogy nincs más választásom, szembe kell néznem mindazzal, ami történt, de nem volt könnyű. Más volt átélni és megint más lesz végignézni. Istenem, most segíts!

- Szeretnéd megbeszélni a történteket? – kérdezte kedvesen, de csak a fejemet ráztam.

- Előbb szeretném átgondolni az egészet, és ebben segít, ha visszanézem – mondtam, mire bólintott.

- Akkor nem is tartalak fel tovább – mondta barátnőm, és fejével a szökőkút felé intett. – Tedd, amit tenned kell, aztán szólj, ha szükséged van rám.

Megrémültem a gondolattól, hogy egyedül maradok, és akaratomon kívül kapaszkodni kezdtem Mia kezébe, mintha csak az utolsó szalmaszál lenne, ami a víz felszínén tart.

- Itt maradjak veled? – kérdezte együtt érzően, de nemet intettem.

- Nem – tiltakoztam reflexszerűen, pedig mitagadás, szerettem volna, ha marad. Amalya viszont átlátott rajtam.

- Átmegyek a szentélybe, rendben? – kérdezte. – Ha szükséged van rám, azonnal itt leszek.

Ez tipikusan Miás volt. Ő mindig arra törekedett a hasonló helyzetekben, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Talán éppen azért, mert kiválasztottként nevelkedett.

- Rendben – bólintottam megkönnyebbülten és most már képes voltam elengedni szorongatott ujjait. – És Mia… - szóltam utána, mikor már majdnem a fehér kapunál járt, ami összekötötte a kiválasztottak szentélyét az Őrző otthonával. – Köszönöm – leheltem alig hallhatóan.

- Nincs mit – mosolygott rám, majd egyedül hagyott, hogy befejezzem önként vállalt küldetésem.

Csakhogy még igazán szembe se fordultam a szökőkúttal, máris görcsbe rándult a gyomrom, de mielőtt még végképp eluralkodott volna rajtam a pánik, megacéloztam magam. Végtére is nem voltam már tizenéves kis fruska, aki nem mer szembenézni a tettei következményével. Felnőtt voltam, a vámpír faj hercegnője!

Összeszorítottam a fogamat és odaléptem a vízhez, majd fölé tartottam enyhén remegő karomat, mire a képek áradata folytatódott.

Azon a bizonyos reggelen, ami mindent megváltoztatott, furcsán éreztem magam. Qhuinn már rég elment - aznap ő és John voltak beosztva -, nekem pedig még elég sok időm volt az órámig. Miután végeztem a fősulin, Wrath-szal megbeszéltük, hogy a tudásomat a legjobban úgy tudnám kamatoztatni, ha a vámpír gyerekeket tanítanom a főbb tárgyakból – lévén az alantasok miatt ezek a fiatalok nem járhattak normális iskolába, így szüleikre hárult az oktatás. Ezzel egy időben újrakezdték a harcosok képzését is, így megoldható volt, hogy ugyanazzal a busszal a kisebbeket is elfuvarozzák a központba, s végre igazi tanítási rendszert alakítsunk ki számukra. Ebben nagy segítségemre volt Mary is, akinek szintén volt pedagógiai végzettsége, így lassan sikerült kialakítanunk egy jól működő rendszert, melybe mindketten élvezettel vetettük bele magunkat.

Ám aznap nem akaródzott órára menni. Furcsán nyűgösnek éreztem magam és szívem szerint egész nap ágyban maradtam volna, fejemre húzott takaróval. De a kötelességtudat nem hagyta, hogy lustálkodjak. Kikecmeregtem a párnák közül, letussoltam, majd felöltöztem – fehér inget és egy bézs színű szoknyát vettem fel, amolyan igazi tanár nénis szerelés volt ez -, de közben egyre inkább zavartak a hirtelen elöntő hőhullámok, melyektől időről időre kivert a víz. A szívem is fel-feldobogott, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább összeszedtem a könyveimet, amiket majd magammal viszek. Elszédültem egy pillanatra, ahogy felegyenesedtem, de amilyen hirtelen történt, úgy el is múlt, így hát nem törődtem vele. Leültem az ágy szélére, hogy megigazítsam a lábamon a strasszkövekkel díszített papucsomat, ám a kellemes nyomó érzéstől ledöbbentem.

- Mi a fene? – kérdeztem magamtól, miközben Qhuinn járt a fejemben, és az előző éjszakai szeretkezésünk. Megráztam a fejem, s közben nevetve közöltem magammal, hogy elment az eszem.

Félretettem vágyálmaimat néhány órára – gondoltam, majd újra előveszem, ha alkalmas lesz az idő ilyesmire -, mert most történelemórát kellett tartanom. Felkaptam a könyveket és kiléptem a szobából. A szobros folyosó üres volt, bőven benne jártunk már a vámpírnappalban.

- Hé, Corie! – szólt utánam valaki, mire hátrapillantottam a vállam fölött. Blay volt az. Odakocogott mellém és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Jól vagy? – kérdezte.

- Persze, remekül vagyok – mondtam, de ez nem volt teljesen igaz, főleg, mert egy újabb hőhullám vonult rajtam végig, amitől egész testemben megborzongtam. Ám, hogy eltereljem erről a figyelmét – persze így is észrevette -, inkább megkérdeztem. – Edzeni mész?

Micsoda remek megfigyelő vagyok – gondoltam magamban, elnézve sötétkék melegítőnadrágját és fehér trikóját.

- Látom még ennyi idő után is képes vagy nyilvánvaló dolgokat megjegyezni – vigyorodott el, majd súlyos karját a vállam köré fonta, amolyan testvériesen, de hiába is tagadtam volna magam előtt, a bőröm bizseregni kezdett ott, ahol hozzáért.

- Ööö… aha – nyögtem nagyon frappánsan.

- Biztos jól vagy? – kérdezte. – Egészen kipirultál.

- Jól vagyok – bólintottam, de egyre jobban aggódtam. Sosem reagáltam még így Blay érintésére. Az évek folyamán ő lett a legkedvesebb bátyám – persze csak Wrath után –, és egyáltalán nem értettem, mi történik velem. Hogy eltereljem ezúttal a saját figyelmemet is, témát váltottam. – Sax hol van?

- A szobánkban – válaszolta Blay, s arca ezúttal is átszellemült, mint mindig, amikor a párjáról beszélt. Ők ketten, már legalább négy éve egy párt alkottak, vagy van az már öt is, a fene sem számolta, ha egyszer öröm volt rájuk nézni. S mint a király személyes ügyvédje és bizalmasa, Saxton szabad bejárást kapott az otthonunkba, majd mikor komolyabbra fordult a kapcsolatuk, a következő állomás a költözés volt.

- Épp szusszan egyet? – kérdeztem vigyorogva.

- Hogy érted? – kérdezett vissza.

- Hát nem is tudom, talán túlságosan is lefárasztottad őt reggel és most próbál mondjuk levegőhöz jutni… - magyaráztam kajánul, mire Blay elnevette magát.

- De Corie! – tettetett felháborodást. – Mégis hogy képzeled…

- Jó, nem kell a duma, tudom én, hogy mennek a dolgok – vágtam rá, de korábbi jókedvem azonnal semmivé lett, pedig alig értük el a lépcső tetejét. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, mert úgy éreztem, menten összecsuklok, olyan intenzitású szédülés kerített hatalmába.

- Corie! – kapott utánam Blay, s egyik kezével a karomat fogta, a másikkal pedig a derekamat karolta át.

- Mégsem vagyok jól – suttogtam zavartan, s szemeim előtt fekete pontok kezdtek játszani, mintha az ájulás szélén állnék. Kezemből kicsúsztak a könyvek, s hangos puffanással érkeztek a lépcsőre, de nem volt erőm utánuk kapni.

- Visszaviszlek és hívom Jane-t – közölte velem Blay, aztán már a karjába is kapott és sietett vissza velem a szobánkba. Újabb energiahullám csapott le rám, mire Blay arca eltorzult. – A fenébe! – mormolta alig hallhatóan.

- Mi történik velem? – kérdeztem, amikor berúgta a hálószobánk ajtaját. Elégedett sóhajjal köszöntem meg, mikor végre a puha matracot érezhettem a hátam alatt, de úgy tűnt, barátom nem fog válaszolni. Olyan tekintettel nézett rám, hogyha nem ismertem volna, akkor egészen biztos a frászt hozza rám. Kék szemei lángoltak, ajkait összeszorította, akárcsak ökleit. – Blay… - sóhajtottam. – Mi folyik itt? – kérdeztem újra akadozó nyelvvel.

- Elkezdődött a termékenységi időszakod – mondta végül a fogai között kipréselve.

- Micsoda? – kérdeztem rémülten, s csak akkor vettem észre, hogy mióta lefektetett az ágyra, keményen összedörzsölöm a combomat, hogy enyhítsem a közöttük lévő sóvárgást.

- Felhívom Qhuinnt – mondta, majd merev tagokkal, mintha nehezére esne a járás, elindult az ajtó felé.

- Blay – kaptam el hirtelen a karját, amitől megtorpant és visszafordult felém. Nem akartam, hogy elmenjen. Szinte fizikai fájdalmat okozott már a gondolat is, hogy itt hagyjon egyedül.

Tekintetem végigsiklott a testén, s megdöbbentem, mikor megláttam a jókora sátrat a nadrágja elején – Blay fel volt izgulva. Újabb forró hullám árasztott el, elvéve a józan eszemet is, s már csak egyetlen egy dolog maradt a fejemben, valami, ami nem tűrt halasztást. Akartam őt! Minden porcikáját magamba akartam fogadni, érezni akartam a csupasz bőrét, a csókját, mindenét!

Megkapaszkodtam a karjában, és magam felé kezdtem húzni. Nem ellenkezett. Láttam rajta mennyire kíván, s ez csak még tovább szította bennem a tüzet. A következő pillanatban már rajtam feküdt, követelőző nyelve a számba hatolt, és én olyan elégedettséggel kulcsoltam köré a lábam, amilyet szinte még sohasem éreztem.

Felemás hírek!

Sziasztok!

Van két jó és van egy rossz hírem.
Kezdeném a jókkal, úgyis valahogy így jönnek egymás után...

Szóval elkészült a következő fejezet - most mondhatjátok, hogy végre valahára. :) Már a bétámnál, Brikinél van, ha minden igaz a hétvégére el is készül a javítással - ha mégsem, nem ér őt szidni, nem az ő hibája! :D

A másik jó hír, ami összekapcsolódik a rosszal pedig a következő: tele vagyok tervekkel és ihlettel, a folytatást illetően, de az én áldásos munkámnak és a család kedves támogatásának köszönhetően arra sincs időm, hogy meghaljak. :/
Fogalmam sincs mikor tudok újra billentyűzetet ragadni, de amint időm engedi - és persze a környezetem, azonnal belevetem magam a folytatásba. :)
Nagyon szépen köszönöm az eddigi és ezutáni türelmeteket is!!! :)

A fejezet tehát hamarosan érkezik, utána pedig reméljük a legjobbakat! :)

Puszi és szép hetet mindenkinek,
Zoe Henderson

Helyzetjelentés!

Sziasztok!

Érkezett néhány kérdés a folytatással kapcsolatban, amire azt hiszem a legegyszerűbben így tudok válaszolni.
Sajnos még mindig nem tudom mikor tudom hozni a következő fejezetet. Kész van belőle megközelítőleg 1,5 oldal, de nem vagyok vele teljesen elégedett, hiszen nem a legjobb lelkiállapotban írtam, így valószínűleg még azt is át kell majd fogalmaznom, hogy olvasható legyen.
Nagyon szépen köszönöm az eddigi türelmeteket és arra kérnélek Titeket, hogy egy kis ideig még tartsatok ki.:S

Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen megértőek vagytok!!!!

Puszi,
Zoe Henderson

Fontos!!!

Sziasztok!

Előre nem látható okok miatt sajnos nem tudok hozni egy ideig fejezeteket. Nem tudom megmondani meddig, de annyit ígérhetek, hogy mindenképpen be fogom fejezni ezt a történetet!

Tudom, hogy nem a legjobbkor hagyom abba, még ha ideiglenesen is, mert most kezdett igencsak beindulni a történet, de sajnos nem tudok mást csinálni.

Az is lehet, hogy ha változik valamit a helyzet, akkor két hét múlva már érkezik a következő, de az is lehet, hogy csak egy hónap múlva. Nem tudom. :(

Nagyon, de nagyon sajnálom tényleg, és amint tudom, hozom a folytatást!!!

Megértéseteket és türelmeteket előre is köszönöm és elmondhatatlanul hálás leszek érte, ha így is az olvasóim maradtok, és a folytatásnál majd láthatlak titeket a komik vagy a szavazatok alapján.

Üdv,

Zoe Henderson

Visszatérés 13. fejezet - Múlnak a gyermekévek

 Sziasztok!
     Meghoztam a következő fejezetet, ami nem kis meglepetéssel kezdődik, ami azért remélem tetszeni fog - vagy nem. :D Rátok bízom. :D:D
      Jó olvasást mindenkinek és kellemes hétvégét!!:)

/És a fejezethez tartózó kép ezúttal magát az Őrzőt mutatja, ahogy én elképzeltem. :D/

Öt évvel később

- Qhuinn – szólítottam meg alig hallhatóan. – Kérlek, mondj valamit!

A sírás már annyira szorította a torkomat, hogy úgy éreztem, menten megfulladok, főleg, ha szerelmem nem reagál. Azóta állt ott az ágy végénél, mióta Jane elmondta nekünk, majd magunkra hagyott minket, hogy megbeszélhessük a dolgokat.

- Mit mondjak? – kérdezte, de legalább felnézett rám. Szemei szomorúak, dühösek voltak.

- Akármit – sóhajtottam. Bárminek örültem volna. Kiabáljon, tomboljon, csak ne forduljon el tőlem!

- Nem megy – mondta végül. – Képtelen vagyok rá.

Ettől féltem. Tudtam, éreztem, hogy ezt fogja mondani, és ez jobban fájt, mint addig bármi a világon. S hogy még jobban a lelkembe gázoljon, fogta magát és kiviharzott az orvosi szobából, ahol feküdtem.

Könnyeimet már nem tudtam tovább visszatartani, ahogy fájdalmamat sem, amit Qhuinn szavai okoztak. Hangosan felzokogtam, miközben térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és átöleltem őket.

Mi lesz most? Hogy vészeljem túl azt, ami előttem áll? Hogy bírjam ki Qhuinn nélkül? Zakatoltak a gondolataim, s szívem úgy sajgott, mintha kitépték volna a mellkasomból. Az én hibám volt, én döntöttem. De hibának lehet nevezni valamit, ami olyan csodálatos, mint egy kisbaba? Kezem a lapos hasamra siklott, míg könny áztatta tekintetem a kimerevített monitorra tévedt, ahol ott volt a kisbabám, aki percről percre bennem fejlődött, bennem élt.

- Istenem… - sírtam el magam újra.

Az elmúlt két hét, mely végül ide vezetett, túl sok volt már nekem. Annyi minden történt, amit talán máshogy csinálhattunk volna, és akkor minden másként alakult volna. Vagy talán mégsem? Talán akkor is itt lennék most, összetörve, megrémülve, mégis boldogan? Nem tudhatom. Talán senki sem tudhatja…

Vagy talán mégis!

A gondolat azonnal szöget ütött a fejemben és felpattantam az ágyról. A kis orvosi szoba közepére mentem, majd letérdeltem a földre és erősen koncentráltam. Beszélnem kellett az Őrzővel, hogy tudjam, ez is része mindannak a nagy tervnek, amivel az elmúlt öt évben tömte a fejemet, s melytől nem volt egy nyugodt percem sem.

A másik oldalra történő utazás azonnali volt. Alighogy behunytam a szemem, máris nyithattam ki, mert éreztem, hogy megérkeztem. Sok időt töltöttem a szentélyben az Őrzővel beszélgetve, készülve arra, amit meg kell majd tennem a faj érdekében. Persze arra nem derült fény egyszer sem, hogy mi lesz az. Az Őrző nem mondhatta el, s bármennyire is kíváncsi voltam, egy idő után már nem kérdezgettem, hiszen úgysem kaptam választ.

- Üdvözöllek, gyermekem! – szólalt meg mögöttem az ismerősen lágy hang.

Felé fordultam, s megdöbbenve láttam, hogy ezüstös szemei könnyben úsznak, ahogy rám néz.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- A legcsodálatosabb dolog történt veled kedvesem, ami csak egy nővel történhet – mondta, majd két kis törékenynek tűnő kezét a hasamra tette. – Áh, érzem őt, erős, egészséges élet növekszik benned.

- Egészséges lesz? – kérdeztem azonnal, hiszen szerettem volna valami garanciát arra, hogy rendben fog zajlani a terhességem. A vámpír fajnál nem volt ritka, hogy a terhesség tragédiával végződik, akár a kismama, akár a baba, akár mindkettejük számára. De ha az Őrző meg tudta volna ígérni nekem, hogy a baba élni fog és egészséges lesz, máris elszállt volna minden aggodalmam.

- Amennyire tudom, egészséges lesz, de mint te is tudod, a jövő nincs előre megírva – mondta. – Mi magunk alakítjuk a sorsunkat és minden döntésünknek következményei vannak.

- Tehát semmi sem biztos – összegeztem csalódottan.

- Sajnos nem – bólintott. – De mivel tudom, miért jöttél el hozzám, megmutatom neked, mikor vett ilyen irányt az életed, hiszen ezen gondolkozol, nem igaz?

- De, igen – vágtam rá hevesen. – Nem tudom, mi lesz Qhuinn-nel, hogy fel tudja-e dolgozni mindezt és nem tudom, én meg tudok-e birkózni vele.

- Amit tehetek, az az, hogy megmutatom neked a múltat, melyen elmélkedhetsz, és válaszokra találhatsz, ha figyelmes vagy.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Még ne köszönd, majd csak akkor, ha sikerrel jártál – mosolyodott el az Őrző, aztán a már nagyon is jól ismert szökőkúthoz vezetett, melynek vize azonnal hullámzani kezdett. – Most magadra hagylak, hogy egyedül nézz szembe mindazzal, ami történt, s nyugodtan végig tudd gondolni.

- Köszönöm – ismételtem meg azért még egyszer, mire a faj istene odalépett hozzám és lágy csókot lehelt a homlokomra.

- Áldásom kísérjen ezen a múltbéli utazáson, és kívánom, hogy megtaláld azt, amit keresel – azzal a maga szokásos módján ellebegett a lakosztálya felé, én pedig elmerülhettem a fodrozódó víz képeiben, mely a döntéseimet mutatta.

- Tényleg nem akarsz segíteni? – kérdeztem kuncogva, ahogy kedvesem fintorgó arcát néztem.

- A főzés nem az én világom – mondta. – Ha meg kell ölni valakit, szólj nyugodtan, de a konyha, nem az én terepem.

- Kac-kac, de vicces vagy – csóváltam meg a fejemet. – Legalább a sajtot reszeld le, a többit majd én elintézem.

- Rendben – adta be a derekát és feltápászkodott a kanapéról. – De csak azért, mert szeretlek.

- Elfogadom – vigyorodtam el, majd felé nyújtóztam, hogy megcsókolhassam.

Ahogy belépett a konyhába, azonnal kivette kezemből a kést, amivel a zöldséget aprítottam és a karjába kapott.

- Elképzelhetetlen, hogy bármit is csináljak, amíg ilyen szexi vagy – mormolta a nyakamba, s orrával cirógatni kezdte az érzékeny területet. Széles tenyerei a hátamat simogatták, majd lejjebb vándoroltak a fenekemre, amivel végképp elvette az eszemet.

- Hagyd abba! – sóhajtottam fel. – Így sosem lesz kész a kaja.

- A te hibád – vágta rá, s tovább folytatta tudatpusztító hadjáratát. – Minek kellett felvenned az ingemet…

- Mert szeretem a ruháidat hordani, azért – válaszoltam, s már én voltam az, aki magához szorította őt, nem pedig fordítva.

- Akkor magadra vess – mondta, majd olyan szenvedélyesen tapadt a számra, hogy még levegőt venni is elfelejtettünk.

Megragadta a combomat és felültetett a pultra, amitől persze az egyszem ruházatom, ami rajtam volt – vagyis a sötétkék ing -, azonnal felcsúszott. Kényelmesen elhelyezkedett a combjaim között, majd lassú mozdulatokkal gombolni kezdte az inget.

- Szabaduljunk meg ettől, rendben? – kérdezte vigyorogva. Mindig élvezte, ha elcsavarhatta a fejemet, és mitagadás, nem is volt nehéz dolga.

- Oh, igen – feleltem, s ugyanakkor a nappaliban lévő telefonja hangosan csörögni kezdett. Valami rap szám volt, de nem tudtam figyelni rá, nem is akartam. Az egyetlen amiről tudomásom volt, az az, hogy Qhuinn kezei mindenhol ott vannak a testemen és hogy még többet akarok.

- Francba! – morrant fel, majd kibontakozott az ölelésemből és bocsánatkérő arccal nézett rám. – Ezt fel kell vennem.

Kábultan bólintottam és azért imádkoztam, hogy ne legyen sürgős dolog és még maradhassunk néhány órát a mi kis szerelmi fészkünkben. A lakásunk, amit a belvárosban vettünk már több, mint három éve, nagyon hasonló volt Wrath és Beth lakásához, ami a mellettünk lévő épületben volt, és a biztonsági berendezései is ugyanolyanok voltak. V kiépítette a legmodernebb riasztót és fényvédő rendszert, nehogy bármi baj történjen, amikor itt vagyunk. Wrath-szal azt is meg tudtuk beszélni, hogy ha eljövünk ide néha, amikor már tényleg kettesben akarunk lenni, se Lendónak, se Johnnak nem kell velünk tartania. Qhuinn és John életőri kapcsolata is olyasmivé alakult, mint a miénk Lendóval. Már nem voltak olyan karót nyelt szabályok benne.

- Értem – hallottam Qhuinn feszült hangját. – Máris indulok. – Azzal már le is csapta a telefont és felkapta a kanapén hagyott bőrnadrágját. – Mennem kell – mondta. – Z-nek és Phury-nak erősítésre van szükségük.

Azonnal kijózanodtam, mindenféle romantikus gondolat kiröppent a fejemből, ahogy leugrottam a pultról.

- Mennyire komolya a baj? – kérdeztem.

- Még nem tudom – mondta Qhuinn, s az itt berendezett fegyverszekrényből egy egész arzenálnyit vett magához. – Blay hívott, ott találkozom vele és Johnnal. Ne haragudj, el kell halasztanunk a dolgokat.

Odalépett hozzám és gyors csókot nyomott a számra.

- Semmi baj, majd bepótoljuk! – vágtam rá.

- Hívd fel Lendót, hogy jöjjön érted – mondta még, miközben az erkély felé indult, hogy láthatatlanná válva azonnal a helyszínen lehessen.

- Egyedül is haza tudok menni – ráncoltam össze a szemöldökömet. Annyira utáltam, ha gyerekként kezeltek.

- Hívd fel, kérlek! – ismételte meg nyomatékosan és tudtam, azért teszi, mert így sokkal nyugodtabb lesz, hogy miattam már nem kell aggódnia és egészen a harcra összpontosíthat.

- Rendben – bólintottam. – Vigyázz magadra! – odahajoltam hozzá és még egy csókot nyomtam a szájára.

- Mindig – mondta még, aztán már ott sem volt.

Mélyen beszívtam az éjszakai hűvös levegőt és Caldwell fényeit néztem, melyek mintha sosem aludnának ki teljesen. Valahol odalent, valamelyik sötét sikátorban a férjem és a barátaim, a családom épp az életükért küzdenek a faj ellenségeivel, az alantasokkal szemben. Gyűlöltem már a gondolatát is, hogy veszélyben vannak és az ilyen pillanatokban, mint a mostani is, azt kívántam, bárcsak eljönne már az, amit az Őrző vár tőlem és megmenthetnék mindenkit.

De nem úgy tűnt, hogy ez egyhamar be fog következni. Egyelőre csak az oldalvonalról nézhettem a dolgok alakulását és imádkozhattam, hogy senki se essen el a csatában, akit szeretek.

O*o*o*O

Qhuinn volt már annyira tapasztalt harcos, hogy tudja, beesni a csata közepébe nagyon rossz ötlet lett volna, ezért inkább az egyik közeli utcában bukkant elő, s rohanni kezdett. Blay azt mondta, hogy a Sikoly mögötti sikátorban van az összecsapás, így hát arra vette az irányt.

Nem is kellett sokáig keresgélnie, néhány perc elteltével meg is érkezett, ám ami fogadta, cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány. Z és Phury - akik aznapra voltak beosztva - több sebből véreztek, sőt, ha jól látta, Z-nek egy szúrt seb is volt az egyik lábán, de a távolság miatt nem volt benne biztos. Időközben megérkezett az erősítés is V, Butch, Blay és John személyében, akik már bele vetették magukat a harcba.

Qhuinn sem tétlenkedett tovább, a legközelebbi alantashoz ugrott és egyetlen mozdulattal átvágta a férfi torkát, aki gurgulázva, kidülledt szemekkel rogyott térdre, majd eldőlt és nem mozdult többé. Csakhogy ezek után sem volt megállás, a gyilkosok úgy jöttek egymás után, mintha futószalagon gyártották volna őket, és ha elesett egy, biztos, hogy kettő máris ott volt helyette. Mintha sosem akarnának elfogyni a rohadékok.

S ha mindez nem lett volna elegendő gond, Qhuinn fél szemét mindig Johnon tartotta, hogy lássa, mi van vele, és ha kell, a segítségére siessen. Ez lehetett az oka annak is, hogy a következő albínó, akivel összeakaszkodott, kihasználta a kínálkozó alkalmat és sikerült bevinnie egy jól irányzott balegyenest.

Qhuinn feje hátrabicsaklott az ütéstől, s egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, de szinte azonnal vissza is nyerte az egyensúlyát és dühtől eltorzult arccal támadt a férfira.

- Te nyomorult! - kiáltott rá, majd úgy megsorozta, hogy a pasas nem bírta ki lábon. Térdre esett Qhuinn előtt, aki úgy nézett rá, mintha valami undorítót látna. Ami igaz is volt. Számára nem létezett gyűlöletesebb, mint az alantasok!

- Mire vársz? - kérdezte a fehér hajú. Feldagadt szemét alig bírta kinyitni, de hangja csöpögött a gúnytól. - Ölj csak meg, akkor sem nyerhettek! - Köhögni kezdett, Qhuinn ütéseinek hála belső vérzése volt, ami csak tovább rontotta a helyzetét. - Nem... győzhetitek... le... a... - mondta utolsó erejével, de Qhuinn nem ért rá végighallgatni, és nem is akarta. Barátai még javában küzdöttek, szükségük volt rá. Felemelte jobbját és egy utolsó ütéssel kifektette az alantast. Megölni nem tudta ennyivel, a szerencsétlenek olyan elcseszett módon voltak összerakva az Omega beavatása után, hogy csak akkor haltak meg, ha valaki szíven szúrta őket valami fémmel. De az sem volt igazi halál, hiszen visszatérni az Omegához és az ő testében létezni tovább, fájdalmak közepette az idők végezetéig... Hát akkor már inkább az élet ilyen szarjankóként.

A másik megoldás Butch volt, aki hála az Omega mesterkedéseinek képes volt úgymond elfogyasztani az alantasokat. Kiszívta belőlük a gonoszságot, amit az Omega beléjük táplált, így természetes halált halhattak. Bár ennek nagy ára volt. Butch mindig nagyon beteg lett és csak V tudott segíteni rajta hála elátkozottnak tartott kezének. A fény és a sötétség találkozása volt az, amit már réges-régen megjövendöltek. A testvérek sejtették - de nem lehettek benne biztosak -, hogy Butch képessége lehetett az előfutára annak, amit majd Corie-nak kell tennie a faj érdekében. Qhuinn rettegett tőle. Ha csak arra gondolt, Butch miken megy keresztül minden egyes alkalommal, rémület lett úrrá rajta, hogy Corie-ra is valami hasonló sors vár.

Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és a harcra tudjon koncentrálni. Nem épp a legjobb időpontot választotta az elmélkedésre. Ha nem vigyázott, valamelyik gyilkos könnyedén fasírtot csinálhatott volna belőle. De nem volt olyan szerencséjük. Inkább nekik volt félnivalójuk Qhuinntől. Úgy osztotta az egyeneseket, ahogy azt kellett, és aki szembe került vele, nem úszta meg ép bőrrel. Az ártalmatlanná vált alantasokat persze a földön hagyta, hogy Butch elvégezze a végső takarítást és a másvilágra küldje a férgeket.

Mikor végre, ki tudja mikor vége lett az összecsapásnak és nem maradt közöttük egyetlen egy alantas sem, aki mozdulni tudott volna, el is érkezett a Pusztító ideje – ahogy Butch-ot nevezte a prófécia.

Egyesével odament minden alantashoz és elvégezte a belélegzést. Qhuinn összevont szemöldökkel figyelte a nagydarab testvért, ahogy egyre ingatagabb lábakon botorkált a következő testhez, miközben V árnyékként követte, hogy bármikor a segítségére siethessen.

- Fritz öt perc múlva itt lesz a kocsival – jelentette be Phury, aki Z-t támogatta. Bal lábán hatalmas vörös folt árulkodott a sérülésről, mely alighanem elég komoly lehetett, hiszen a fájdalmat nem ismerő testvér alig bírt ráállni.

- Az jó lesz – morogta vissza V, de tekintetét le sem vette legjobb barátjáról, sőt már a karját is fogta, bár ez Butch-nak egyáltalán nem tetszett.

- Tudok járni – mondta fáradt hangon.

- Nem tudsz, úgyhogy fogd be! – mordult rá V, és nem engedte el.

- Fiúk, ti menjetek haza nyugodtan – fordult Phury a fiatalokhoz, akik egyszerre rázták meg a fejüket.

- Majd ha Fritz megérkezett – mondta Blay, John és Qhuinn pedig bólogattak. Eszük ágában sem volt otthagyni a sebesülteket a nyílt terepen. Semmi garancia nem volt rá, hogy nem érkezik több ellenség.

- Már itt is van – vágta rá a testvér, és valóban, a hátuk mögött megjelent a fekete Escalade.

Butch is akkor végzett az utolsó áldozattal – az alantas teste lassan hamuvá vált -, de már annyira rosszul volt, hogy fel sem bír állni egyedül, így V nem törődve a tiltakozással, felnyalábolta a férfit és betette a kocsi hátsó ülésre. Ő maga mellé ült és egy pillanattal később már vakító fényesség szűrődött ki a kocsi belsejéből, ahogy elkezdte semlegesíteni a sötétséget.

Phury is odatámogatta Z-t, és mikor a hűséges kikanyarodott a sikátorból, melyben már semmi sem emlékeztetett a korábbi véres összecsapásra, a három jóbarát láthatatlanná vált. Amint a testvériség háza előtt megjelentek, Qhuinn sietős léptekkel elindult a bejárat felé.

- Hová rohansz? – kiáltott utána Blay.

- Megnézem, hogy Corie hazaért-e – válaszolta vissza. Nem tehetett róla, muszáj volt a saját szemével látnia, hogy a fele otthon van, biztonságban, és tudnia kellett, hogy az életőre gondoskodott-e arról, hogy épségben hazaérkezzen.

Arcát megmutatta a bejáratnál lévő kamerának, mire a hatalmas faajtó azonnal kinyílt, majd a belső, biztonsági ajtó is. És mintha Corie érezte volna mindazt, ami a parancsolója lelkében dúlt, épp akkor lépett ki a billiárdszobából, közvetlenül mögötte Lendóval.

- Qhuinn – könnyebbült meg a lány és férje nyakába vetette magát. – Annyira aggódtam.

- Jól vagyok – mondta Qhuinn, de úgy szorította magához, mintha sosem akarná elengedni többé. Ami igaz is volt. Felpillantott Lendóra és tekintetével kérdezte, hogy Corie felhívta-e. Régóta ismerték már egymást, gyerekkoruk óta, így az életőr tudta mire kíváncsi, és apró bólintással válaszolt. Qhuinn csak akkor tudott igazán megnyugodni.

O*o*o*O

Egy órával később a testvériség tagjai frissen tussolva, bekötözött sebekkel ültek az emeleti nappaliban, ami néhány év óta már átvette a király dolgozószobájától a megbeszélések helyszínét. Az én ötletem volt, hogy itt tárgyaljuk meg a fajjal és az alantasokkal kapcsolatos fontosabb dolgokat, mert itt sokkal kényelmesebben el lehetett férni, mint Wrath szobájába. Főleg, mivel a fejembe vettem, hogy a testvérek és harcosok feleinek joguk van részt venni ezeken a megbeszéléseken, hogy tisztában legyenek, mivel kell szembenézniük a férjeiknek.

Meg is őrültem volna, ha nem tudhatom, mi történik Qhuinn-nel! Az igaz, hogy egy kicsit győzködnöm kellett a bátyámat és elővenni a vehemensebb énemet, de végül rábólintott az ötletre, és azóta is tartotta magát hozzá. Mert volna mást tenni… A ház nő tagjai alighanem kikaparták volna a szemét – persze csak képletesen értve.

- Két alantas bukkant fel a sikátorban, akikkel harcba is keveredtünk – mesélte éppen Phury. Arcán hatalmas vágás látszott, de szerencsére nem volt túl mély és nem kellett összevarrni. Témánk természetesen az aznap esti összecsapás volt, s a ház összes lakója ott volt. – Épp végeztünk velük, mikor megjelent még kettő, majd őket követte a többi. Nem tudom pontosan mennyien voltak, de olyan volt, mintha nem akarnának elfogyni.

- Ezt csak megerősíthetem – vágta rá Qhuinn. – Miután megérkeztünk, úgy jöttek, mintha legalább ezren lennének.

Akaratlanul is megfeszültem, amit persze azonnal megérzett, lévén az ölében ültem. Hatalmas tenyerével simogatni kezdte a hátamat, hátha megnyugszom tőle, de nem ért célt. Olyan ideges voltam, és annyira féltem, hogy magamat is megleptem vele. Volt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság bennem. Éreztem, hogy készül valami, hogy történni fog valami, amitől elfogott a rettegés.

- Nagyon furcsa – mondta Tohr, és összeráncolt szemöldökei csak még rátettek egy lapáttal az érzéseimre. – Hónapok óta alig találkoztunk egy alantassal is, most meg egy egész seregnyi bukkan fel hirtelen? Valami nincs ezzel rendben.

- Készülnek valamire – bólintott Wrath.

- A kérdés már csak az, hogy mire? – tette hozzá Rhage.

- Jó kérdés – mordult fel Z. Ő volt a legrosszabb bőrben. A bal lábán olyan vastag kötés volt, akár a derekam, alatta pedig egészen pontosan tizenöt öltés, amivel Jane összefoltozta az egyik alantas vágását. Mellette Bella olyan fehér volt, hogy attól féltem, menten elájul.

- Az egyikük mondott valamit – szólalt meg hirtelen Qhuinn, mint akinek akkor jutott éppen eszébe. – Valami olyasmi volt, hogy nem győzhetjük le, de ne volt időm végighallgatni.

- Legyőzni? – kérdezett vissza Xhex. Szokásos bőrruhájában volt, bár aznap este nem volt beosztva. – Kit?

- Talán az Omegára gondolt – vetette fel a lehetőséget Blay.

- Vagy talán Lash-ra – mondtam. Mióta leültünk beszélgetni, nem szóltam közbe, csak hallgattam a történteket, de most valahogy éreztem, hogy az a nyomorult áll a támadás mögött. – Ő az alantasok vezetője – magyaráztam. – Az Omega kicsi fia.

- Ő kispályás az Omegához képest – vágta rá Tohr. – Lash halandó, nem úgy, mint az apja.

- De az Omega szabad kezet adott neki – érveltem. – Így szinte olyan, mintha ő lenne a nagyfőnök. Az Omega csak a háttérből figyel és mossa kezeit.

- Van benne valami – értett egyet velem Qhuinn. – Lash mindig is szeretett parancsolgatni és úgy alakítani a dolgokat, ahogy az neki megfelelt. És meg kell hagyni, jól is csinálta. Gyerekkorunkban is bármi rosszat tett, kimagyarázta magát és másra kente. A szülei úgy tudták, ő a ma született bárány.

- Akárki is áll a történtek mögött – mondta Wrath -, óvatosnak kell lennünk. A beosztáson nem változtatunk, de ezentúl többen lesznek készültségben erősítés gyanánt.

Mindenki bólintott, és helyeselt, s ezzel véget is ért a megbeszélés aznapra – a férfiak többségére igencsak ráfért a pihenés. De bármennyire is meg akartam nyugodni, nem sikerült. Aggódtam és féltem az eljövendőtől, mert éreztem, hogy sötét és veszélyes talajra érkeztünk, amit nem mindenki fog túlélni a szeretteim közül.

Őrző, kérlek, vezess minket, segíts nekünk, hogy győztesen kerüljünk ki a harcból és végre békében, biztonságban élhessünk!