2. fejezet - Álom vagy valóság?

Sziasztok!

Íme a következő fejezet, ami remélem tetszeni fog nektek!:)

Jó olvasást és várom a komikat!:P

 Valami nagyon nem volt jó… Rettenetesen fáztam és a hátam alatt valami keményet éreztem, ami leginkább a földre emlékeztetett. Ezzel szemben tisztán emlékeztem, hogy az ágyamban voltam. Leestem volna? – tűnődtem. De akkor fel kellett volna ébrednem… Bár mentségemre szolgáljon, kimerült voltam. Ám, ha valóban olyan mélyen aludtam, mint képzeltem, és nem vettem észre, hogy lepottyantam, az még nem volt magyarázat a hidegre. Hirtelen egy szellő lágy simogatását éreztem az arcomon, mintha csak a szabad ég alatt feküdtem volna. Kicsit összeráncoltam az orrom, mikor megéreztem a friss virágillatot, aztán kinyitottam a szemem.

Sötétség vett körül, de nem az a fajta, ami a szobámra jellemző. Ez sokkal inkább a hátsó kertünket juttatta az eszembe, az éjszaka közepén. De hogy kerültem oda? Alvajáró lennék? – rémüldöztem. Már így is csodabogárnak számítottam, nem még ha kiderülne, hogy álmomban öntudatlanul flangálok a házban.

Csakhogy, amint alaposabban körülnéztem, rögtön feltűnt, hogy a mellettem lévő rózsabokrot – aminek az illatát éreztem – még soha életemben nem láttam. Na, még jobb – húztam el a számat. – Már nem csak otthon mászkálok, hanem idegenek kertjében is…

Feltápászkodtam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, eltűnjek onnan. Körülnéztem, miközben leporoltam a pizsamámat és próbáltam rájönni, melyik szomszédhoz ugorhattam át szunyókálni, ám akkor tátva maradt a szám. A ház, ami alig néhány méterre volt csak tőlem, hatalmas volt. Nem, ez nem is elég kifejező. Óriási, egyszerűen leírhatatlan. Akár egy kastély. Három emelet magas, ablakain keresztül barátságos fény vetült az udvarra, ami még az épületnél is lenyűgözőbb volt. Nagyobb volt, mint a miénk a másik két szomszédéval együtt véve. Csodálatos rózsabokrok és mindenféle virágok vettek körül.

Gyönyörködtem volna még bennük néhány percig, de akkor észrevettem az ajtóban egy alakot. Egy óriás – futott át az agyamon, mikor megláttam, mekkora termetű. Minimum százhúsz kiló, izmos – amennyit a körvonalából láttam – és szörnyen dühös. Elválasztott minket vagy tizenöt méter, de még így is hallottam a fújtatását. Aztán mintha megérezte volna a jelenlétemet, felkapta a fejét és egyenesen rám nézett. Az arca árnyékban volt, nem láthattam, de még így is meghűlt az ereimben a vér. Ez a férfi maga volt a megtestesült halál. Egész lényéből sugárzott a gyilkolás, és mikor határozott léptekkel elindult felém, rémületemben hátrálni kezdtem. Ösztönös reakció volt, csakhogy a lábaim annyira remegtek, egyrészt a hideg miatt, másrészt a félelemtől, hogy összeakadtak, és nem túl kecsesen fenékre huppantam.

Kitágult szemeimet egy pillanatra sem vettem le az idegenről, és bár a hirtelen belém nyilalló fájdalomtól könny szökött beléjük, leküzdöttem őket. Szükségem volt rá, hogy rendesen lássak.

- Ki a fene vagy te? – kiáltott rám a férfi. Mély hangjától kirázott a hideg, és ahogy közelebb ért, láthatóvá vált az arca. Nem teljesen, csak valamennyire. A gyenge fényviszonyok viszont nem tudták elfedni az S alakú sebhelyet, ami az egész arcát átszelte, a homlokától a felső ajkáig, valamint fekete szemét, amiből csak úgy sütött a gyűlölet. Kezében már ott volt egy pisztoly, bár fogalmam sincs mikor, és hogyan került oda. Nem láttam a mozdulatot.

Azt hiszem, azt hívják halál közeli élménynek, amikor az embernek lepereg a szeme előtt az élete. Egészen addig a pillanatig azt hittem, hogy ez csak humbug, de most mégis kénytelen voltam rájönni, hogy nem az. Láttam magam előtt a szüleimet; az öcsém nevető arcát; Biancát, amint csípőrázásokkal és fülig érő vigyorral kísérve az iskola felé igyekszik; Sam heves gesztikulálást, amivel mindig magyarázott nekem, ha valamiben nem értettünk egyet… Félelmetes volt, ahogy az elmém életre hívta ezeket a képeket.

- Nem hallasz? – dörrent rám újra a férfi. – Azt kérdeztem, ki vagy?!

Halványan érzékeltem, hogy többen kiszaladnak a házból, de nem voltam képes odafordulni hozzájuk. Csak merően bámultam a fekete szemekbe, és remegtem minden tagomban. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Ez itt a vég. Nincs menekvés…

- Mi történt, Z? – hallottam meg egy másik hangot, bár fogalmam sem volt, hogy kitől érkezett. Egy pillanatra rájuk kaptam a pillantásom, hátha a felmentő sereg az, de mikor megláttam a három másik férfit, akik ugyanakkorák voltak, mint az első, fekete bőrruhában, szintén fegyverrel a kezükben, önkéntelenül felnyögtem félelmemben. Bele sem mertem gondolni, mi minden fog történni velem, mielőtt megölnek.

Hangzavar tört ki körülöttem. Mindannyian egyszerre kiabáltak velem, hogy ki vagyok, és mit keresek ott, de én képtelen voltam válaszolni. A nevemre sem emlékeztem a kétségbeeséstől.

Aztán hirtelen megjelent mellettem egy nő. Hosszú barna haját lófarokba kötötte, csakúgy, mint én. Arca nyugalmat sugárzott, mikor leguggolt mellém. Az egyik férfi előrébb lépett és a vállára tette a kezét, de a nő nem foglalkozott vele. Az volt az érzésem, hogy a férfi védeni próbálja, mert a kedvese. Csak azt nem tudtam, hogy mitől akarja megvédeni? A többi férfi mind engem figyelt. A másik nőt észre sem vették. És akkor leesett. Tőlem féltette. Azt hitte, árthatok neki. Majdnem felnevettem ettől a gondolattól. Egy légynek sem tudtam volna ártani, nemhogy egy embernek.

- Nyugodj meg! – szólalt meg a nő, és óvatosan a karomra tette a kezét. Meleg volt a tenyere, amitől jóleső borzongás futott át rajtam. A rövid ujjú pólóban már majdnem megfagytam. – A nevem Mary Luce. És a tied?

- Cor… Cornelia Harper – nyögtem ki remegős hangon.

- Nyugodj meg, Cornelia – mosolygott rám. – Nincs mitől félned. Nem fognak bántani – intett a fejével a férfiak felé, akik még mindig ugyanúgy álltak ott, fenyegetően, pisztollyal a kezükben. Sőt, az egyiknél, mintha kés is lett volna.

Mikor nem feleltem, Mary a feléjük fordította az arcát.

- Ugyan már fiúk! – szólt rájuk. – Ez csak egy kislány, akit épp halálra rémítetek. Tegyétek el a fegyvereket!

Nem ért el semmit. Mintha meg sem hallották volna a szavait. Úgy láttam Mary is észrevette ezt, mert megforgatta a szemeit, aztán felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről. Remegő kézzel fogadtam el a gesztust, de aztán azonnal vissza is rántottam, mikor a pisztolyok csöve mind rám szegeződött. Egyenesen a szívemre.

- Álljatok már le! – mordult rájuk Mary, majd beállt közém és a férfiak közé, és felhúzott a földről. Remegő lábaim alig voltak képesek megtartani a súlyomat. Erősen kapaszkodtam Marybe, de úgy tűnt, hogy ez nem zavarja őt. Megértően nézett rám. Valamiért egy pillanatra még el is hittem, hogy biztonságban vagyok, de aztán a fekete szemű férfi ismét rám dörrent.

- Mit keresel itt?

Ijedtemben rándultam egyet, amit Mary egy rosszalló pillantással a férfi tudtára is hozott.

- Ne… Nem… Nem tudom – préseltem ki vacogó fogakkal.

- Egy fenéket nem! – tört ki a férfiból. – Mondd meg az igazat, vagy Isten a tanúm rá…

- Z! – szólt rá ugyanaz a férfi, aki az előbb Maryt akarta védeni. – Marynek igaza van. Halálra van rémülve és ezt te is pontosan tudod, szóval ne ijesztgesd feleslegesen.

- Feleslegesen?! – fordult felé dühösen. – Itt van egy ember az otthonunkban. Itt semmilyen megfélemlítés nem lehet felesleges!

- Csak egy gyerek – szólalt meg egy másik, aki Red Sox baseballsapkát viselt. A hangja sokkal enyhültebb lett, mint az eddigieké, sőt, még a fegyvert is leengedte.

A remény pislákolni kezdett a lelkemben, hogy talán mégiscsak megúszhatom ép bőrrel, de amint az első férfi visszafordult felém, minden semmivé foszlott. Egy jottányit sem enyhült az arckifejezése.

- Hogy jutottál be a birtokra? – szegezte nekem a kérdést.

Legyőztem a remegésemet, mert erősnek kellett lennem, hogy válaszolni tudjak. Ha teljesen őszinte leszek, majdcsak hisznek nekem, vagy… Igen. Hinniük kell nekem, hiszen nem hazudok. És aki nem hazudik, az ártatlan. Tehát nem is bánthatják. Nem mintha én magam elhittem volna ezt a gondolatmenetet, de jobb volt, mint a teljes kétségbeesés.

- Nem tudom – válaszoltam. – Itt ébredtem fel a földön fekve. Még azt sem tudom, hogy hol vagyok.

- Francokat nem! – jött a dühös válasz.

Mary kérdőn nézett a férfiakra, leginkább arra, aki védeni akarta. Úgy tűnt, ők egy párt alkotnak, legalábbis ahogy a tekintetük összekapcsolódott, nagyon bensőségesnek tűnt. A férfi egy pillanattal később alig láthatóan bólintott, mintha tudta volna, hogy mire gondol a nő és beleegyezett volna.

- A testvériség házában vagy – fordult vissza felém Mary.

- Milyen testvériség? – kérdeztem értetlenül. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy miről beszél.

- A Fekete Tőr Testvériség – válaszolta, mire leesett az állam. – Hallottál már róluk?

Szerettem volna válaszolni, de nem tudtam megszólalni. A Fekete Tőr Testvériség, a Fekete Tőr Testvériség, a Fekete Tőr Testvériség, a Fekete Tőr Testvériség – zakatolt a fejemben megállíthatatlanul. De hiszen ez képtelenség. Ez csak valami vicc lehet. Képtelenség, hogy én ide kerültem. Vagy ez csak egy igen kreatív álom. Hiszen még azt is éreztem, hogy a szél meglebbentette egy hajfürtömet, ami kiszabadult a hajgumi alól.

- Naná, hogy hallott már rólunk – zökkentett ki a gondolataimból a fekete szemű férfi. Most, hogy tudtam, hol vagyok, vagy legalábbis elméletben hol vagyok, felismertem az előttem állókat.

- Zsadist – csúszott ki a számon, mire még jobban összehúzta a szemöldökét. Gyanakodva nézett rám továbbra is.

- Honnan tudod a nevem?

- Én… Izé… - dadogtam. – Mindenkiét tudom. Bár nem ilyennek képzeltelek titeket.

- Miről beszélsz, kislány? – kérdezte valaki, akit eddig nem nagyon láttam, mert Zsadist takarásában állt. Most, hogy előrébb lépett, jobban szemügyre tudtam venni. Fekete haja és kecskeszakálla volt, a bal szeme körül pedig bonyolult mintát ábrázoló tetoválás. Olyasvalakinek, mint én, aki minden könyvet elolvasott, ami a testvériségről szólt, nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön kivel áll szemben.

- Vishous – néztem az ezüstösen ragyogó szemekbe, amik meglepetten felvillantak. De mielőtt még mondhatott volna valamit, a mellette állóra fordítottam a figyelmem. A Red Sox baseballsapka mindent elárult róla, habár az enyhén görbe orr, ami mint tudjuk, túl sokszor tört be és rosszul forrt össze, szintén sokat mondott a tulajdonosáról. – Butch. – Végül a Maryt védő férfi felé néztem. A lélegzetem is elállt. Eddig nem tudtam szemügyre venni, hiszen halálos félelem tartott rettegésben, hogy bizony meg fogok halni, de most alaposan megnéztem. Hihetetlenül magas és szívdöglesztően jóképű volt. Hozzá képest Johnny Depp, de akár George Clooney is csak egy gyenge közepest kapott volna a külsejére. Szőke haja még az éjszaka sötétjében is fényesen csillogott, hogy kék szeméről már ne is beszéljünk, ami olyan volt, akár az óceán. – Rhage.

Mindannyian meglepetten bámultak rám, mintha épp megmondtam volna a rák ellenszerét. Zavarban lettem volna, ha nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy álmodom. De másképp nem állhattam volna a testvériség előtt.

- Honnan tudod, kik vagyunk? – kérdezte V. Ő volt az első, aki észbe kapott a sokkból.

- Olvastam a könyveiteket – válaszoltam egyszerűen. Már elmúlt a halálos félelmem. Hiszen ha álmomban meg is halok, felébredve ismét az ágyamban fogom találni magam épen és egészségesen.

- Miről beszélsz? – húzta fel a szemöldökét Rhage.

- Ez csak egy álom – mosolyogtam rá. – Nem is csoda, hogy veletek álmodok, hiszen az egyik könyvvel a kezemben aludtam el. Hát persze! Így már mindent értek. A tudatalattim így akar lenyugtatni.

- Szerintetek zakkant? – kérdezte Butch, és igencsak furcsán nézett rám. Mintha tényleg mérlegelné az épelméjűségem kérdését.

- Nem vagyok őrült. Csak álmodom – mondtam neki kuncogva. Elég viccesek voltak, ahogy kerek szemekkel bámultak. Még Zsadist is felengedett a kezdeti gyűlölködésből egy hajszálnyit.

- Nem álmodsz – szólalt meg mellettem Mary. – Ez a valóság. Itt vagy a testvériség házában, és nekünk fogalmunk sincs róla, hogy miről beszélsz.

Azt tudtam, hogy az álmok, valamint a hallucinációk is mind azt mondják, hogy ők a valóság, és az igazi élet az álom, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire határozottan fogja állítani egy szereplő, akit a tudatalattim hívott életre. Mary elhitte magáról, hogy valóságos, ahogy a fiúk is. Azt hitték, hogy ők élnek.

- Beszéljünk Wrath-szal – javasolta V egy perc hallgatás után.

A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, és attól féltem felébredek az izgatottság miatt. Alig vártam, hogy találkozhassak a királlyal, bár a lelkem mélyén tartottam is tőle. Tudtam, hogy nem gonosz, és ok nélkül nem fog bántódásom esni, de attól még tartottam tőle valamilyen szinten. Mégiscsak ő a király. És az ő szava szent ebben a világban, még akkor is, ha csak egy álomról van szó.

A többiek beleegyezően bólintottak, ám mielőtt még elindultunk volna a ház felé, Rhage lehúzta magáról a bőrkabátját és a vállamra terítette, hogy ne fázzak. Mitagadás, a fogaim veszettül vacogtak. Ránézésre is nehéznek tűnt a kabát, de mikor igazán megéreztem a súlyát, hirtelen azt hittem, hogy menten beledöngöl a földbe, de mégis tartottam magam. Az illata viszont még jobban hatott rám. Rhage férfias illata, ami az egész kabátból áradt, észbontó volt. Nem parfüm volt, hanem a saját illata: sötét és fűszeres. A könyvekben ezerszer olvastam róla, hogy a férfi vámpírok bőréből kipárolgó illat fenséges, főleg, ha már összekötődtek valakivel, de ezt elképzelni sem tudtam addig.

Útközben a testvérek közrefogtak, mintha még mindig fenyegetést jelentenék. Beismerem, egy kicsit rosszul esett, hogy az álmaim szereplői úgy bánnak velem, mintha bűnöző lennék, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez csak azért van így, mert a tudatalattim tudja, hogy a valóságban, ha tényleg léteznének, akkor sem bíznának meg bennem egy perc elteltével. Sőt, senki másban sem bíznának, legyen szó egy tizenévesről, vagy egy nyolcvan éves néniről, de még az öt éves öcsémet is meggyanúsítanák. Ilyen a természetük. Vagyis, ilyenné írta őket az írónő.

A ház fenomenális volt. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem, bár ez az itt lakókra is igaz. Az előcsarnok mennyezetén tényleg ott volt egy festmény, ami a régi testvériség harcosait ábrázolta. Igazán impozáns mű volt, szépen kidolgozott formákkal és színekkel. Egyszerűen káprázatos. Viszont az, hogy ennyire csodálatos volt, meg is rettentett. Hogy lehet egy álom ennyire kreatív? Meg sem fordult a fejemben, hogy ez valóságos lenne, dehogy is, inkább az épelméjűségemen merengtem el én is, akárcsak Butch. Talán megzápult az agyam, ahogy Sam mondaná, és hallucinálok? De ha dilis lennék, akkor össze-vissza képzelnék mindenfélét, nem? De itt szó sem volt összevisszaságról. Minden ment szépen sorban, ahogy mi is haladunk felfelé a lépcsőn. De akkor sem értettem, hogy mi is folyik körülöttem. Bár az is igaz, hogy időm sem maradt rá, mert megálltunk egy kétszárnyú ajtó előtt, ahol V bőrkesztyűs kezével bekopogott. Nem kerülte el a figyelmemet az a kesztyű. Fekete volt, és az egész kezét befedte, hogy még véletlenül se érjen hozzá senkihez, nehogy kárt tegyen valakiben. Szegény V – sóhajtottam fel. Milyen tragikus, hogy ilyen átokkal kell élnie az életét. Aztán hirtelen megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Nem sajnálkozhatok egy nem létező személyen. Ez csak egy álom!

Bentről dörmögő hang jelezte, hogy beléphetünk. A faragásokkal díszített ajtó kinyílt, és V belépett előttem. Követtem őt, ahogy engem is a többiek. A szám ismét tátva maradt. A dolgozószoba igazán fenséges volt. Elegáns, királyi. Egyáltalán nem olyan volt, mint ami egy harcoshoz illett volna. Sokkal inkább egy finom királynőhöz.

Mielőtt még jobban szétnézhettem volna, hangos székcsikorgás vonta magára a figyelmemet. A széles, masszív íróasztal mögül felpattant a király. Wrath sokkal félelmetesebb volt, mint ahogy a könyv alapján magam elé tudtam képzelni. Ha Z-re azt hittem, hogy óriás, akkor Wrath-ra már szavakat sem találtam. És amellett, hogy milyen magas volt, izmainak tömege is igencsak elrettentőnek számított. Rhage is nagydarab volt, de Wrath őt is lekörözte. Arcáról már nem is beszélve. Maga a kínzó halál – futott át az agyamon, ahogy ismét összehúztam magam félelmemben. Baromira nem tetszett a dolog, hogy álmomban szinte egész végig halálra vagyok rémülve. Ha csak arra gondoltam, hogy milyen feszülten fogok felkelni reggel…

- Megmagyarázná valaki, hogy mit keres itt egy ember? – csattant a mély hang, amitől valószínűleg megrepedt a dobhártyám.

- Mi sem tudjuk – válaszolta V. – Z találta az udvaron.

- Hogy hol? Mégis mi folyik itt? És ki ő? Hogy találta meg a birtokot? – záporoztak a kérdések a királyból.

- Azt mi is nagyon szeretnénk tudni! – vágta rá Z ismét dühösen. Én mondom, ennek a hapsinak könnyebben változik a hangulata, mint ahogy az óramutató körbejár.

- A neve Cornelia Harper – szólt közbe Mary, aki ott maradt mellettem. Még a kezemet is fogta. Nyilván emlékezett rá, milyen érzés volt számára először találkozni a testvérekkel. Uh. Már megint úgy gondoltam rájuk, mintha valóságosak lennének. Le kell erről szoknom, de nagyon gyorsan. Talán mégiscsak Samnek van igaza, és túl sokat olvasok? Már összekeverném a valóságot a képzelet világával?

- Hogy kerültél ide? – kérdezett ezúttal egyenesen engem a király. Fekete, hosszú haja egészen a derekáig leért. Egyszerűen lenyűgöző volt.

Ahogy közelebb léptünk, észrevettem egy csodaszép, barna Golden retrievert az asztal alatt feküdni. Hát persze. Wrath nem látott. George, a kutya segítségével közlekedett a házban.

Hirtelen kaptam észbe. A király épp válaszra várt.

- Nem tudom – mondtam. Szerencsére a hangom sem remegett már. – Az utolsó emlékem, hogy az ágyamban fekszem, aztán már itt ébredtem fel a földön fekve.

A király gyanakodva összehúzta a szemöldökét, bár a fekete napszemüveg miatt alig láttam a mozdulatot. Azt hiszem, mondani akart valamit, de egy női hang, ami a kandalló másik oldaláról, a szoba ellenkező feléről érkezett, megakadályozta benne.

- Igazat mond.

Odakaptam a tekintetem. A föld felett egy fekete alak lebegett. Mindenét, arcát, karját, lábát fekete selyemruha takarta, hangja viszont olyan volt, mintha csengettyű szólalt volna meg. Az Őrző. Ő teremtette a vámpírokat. Ő alkotta meg az egész világukat, civilizációjukat. Ő volt az anyjuk, az istenük. Hozzá imádkoztak.

A király és a többi harcos, beleértve Maryt is, mind tiszteletteljesen meghajoltak a női alak előtt. Nem akartam megbántani, még akkor sem, ha nem a valóságban voltunk, így én is fejet hajtottam. Mikor felegyenesedtem, a fátyol, ami eddig eltakarta az arcát, már nem volt a helyén. A látvány egyszerűen szemkápráztató volt. Soha életemben nem láttam még ennyire szépet. Egyszerűen tökéletes volt. Hatalmas ezüstös szemek, kecses orr, ívelt ajkak, és fekete, enyhén göndör haj. A földkerekség legcsodásabb élőlénye volt.

- Őrző – szólalt meg Wrath, miután ő is felegyenesedett.

- A lány miattam van itt – szólalt meg, és a király felé fordult, majd visszanézett rám. – Én hoztalak ide – mondta egyenesen a szemembe nézve.

Éreztem, hogy a szívverésem megállt egy pillanatra, aztán vágtató ütemet diktálva meglódult.

- Álmodom – suttogtam kételkedve. Már abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok, nemhogy hol. Teljes zűrzavar kavargott bennem. Egy részem próbált győzködni, hogy álmodom, míg a másik azt bizonygatta, hogy ez most valóban a valóság. Hogy igenis én most a testvériség házában állok, harcosokkal körülvéve. Csakhogy mindez őrültségnek tűnt. Logikai képtelenségnek.

- Nem gyermekem – mosolyodott el az Őrző, amitől csak még gyönyörűbb lett. – Ez a valóság. Neked csak annyit kell tudnod, hogy egy másik világból hoztalak át téged. A többi nem lényeges.

- De a könyvek… – nyögtem összeszorult torokkal, és kényszeresen szorosabbra húztam magam körül Rhage kabátját. – Olvastam a testvériség könyveit. Nem értem. Hogy lehetek én most itt? Ez nem lehet a valóság…

- Pedig az – biztosított az Őrző. – Hallottalak téged, amikor az ágyadon fekve azért könyörögtél, hogy kikerülhess az életedből. Most megtörtént. Azért hoztalak ide, hogy megtudd, mennyivel könnyebb életed van, mint sokaknak. Addig a testvériséggel maradsz, míg rá nem jössz, mi az igaz utad.

- Velünk marad? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést V. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag következmények nélkül megtehette. Az Őrzőtől ugyanis nem szabadott kérdezni, de mint a fia, Vishous élvezett néhány kedvezményt.

- Igen – válaszolta a fiára nézve. – És felelősek vagytok érte. Nem eshet bántódása.

- Nem értem – csóváltam meg a fejem. – És ha nem akarok itt lenni? Ha haza akarok menni?

A szemem sarkából láttam, hogy Rhage összerezzen, nyilván a kérdéseim miatt, de nem érdekelt. Csak nem fog megölni azért, mert kérdezni mertem. Elvégre én nem is tartozom ebbe a világba. Ó, ugyan már. Ez csak egy álom!!! Bár ezt magam sem hittem el.

- Ezt akarod? – kérdezte kíváncsian az Őrző. – Fel akarsz ébredni az ágyadban fekve, mintha valóban csak álmodtad volna mindezt? – kezeivel körbemutatott. A mozdulata olyan kecses volt, hogy egy vérbeli úrinő is megirigyelhette volna.

- Nem – vágtam rá azonnal, amivel magamat is megleptem. Csak akkor jöttem rá, mennyire szeretnék még maradni. Jó lett volna megismerni a kedvenc könyveim szereplőit. És még néhányukkal nem is találkoztam. – Szeretnék maradni, de… - hirtelen Wrath-ra és a többiekre néztem. Mi van, ha ők nem akarják, hogy itt legyek? Én csak egy idegen vagyok, aki belecsöppent az életükbe és felforgatta azt.

- De? – nézett rám várakozásteljesen az Őrző. – Mondd csak ki, ami a szívedet nyomja. Itt senki sem bánthat téged.

- Nem akarok senkinek sem a terhére lenni – sütöttem le a szemem.

Az Őrző halkan felkuncogott.

- Emiatt ne aggódj! – mondta vidáman. – Itt senkinek sem teher a jelenléted, nem igaz? – nézett szigorúan a többiekre, akik azonnal helyeselni kezdtek. Mertek volna ellentmondani neki…

- Ettől nem lett sokkal jobb – jegyeztem meg alig hallhatóan, de persze mindenkihez eljutott.

- Ha megtapasztaltad azt, amiért itt vagy, visszatérhetsz a saját világodba.

- De mi lesz a családommal? Ha csak így eltűnök…

- Észre sem fogják venni – rázta meg a fejét az Őrző, amitől selymes haja meglebbent, akár a legcsodásabb kelme. – Emiatt ne aggódj. Én mindent elintéztem.

Magam sem tudom miért, de hittem neki. Nem csak ebben, hanem mindenben. Tudtam, hogy nem csak álmodom, hanem a valóságban vagyok, ami bár félelmetes volt, mégis izgatott lettem tőle. Minden kétely eltűnt belőlem, mikor belenéztem az ezüst szemekbe.

Megadóan bólintottam, mire földöntúli mosoly terült el a csodaszép arcon.

- Ezzel meg is volnánk – mondta, majd Maryhez fordult. – Te kísérd el a lányt egy vendégszobába és maradj mellette, amíg szükséges. Én addig beszélek a harcosokkal.

- Rendben – vágta rá Mary habozás nélkül, majd megszorította egy kicsit a karomat, hogy mozduljak már meg, hiszen még mindig földbe gyökerezett lábakkal álltam ugyanott, és bámultam ki a fejemből. De úgy éreztem, még maradnom kell. Valamit még el kell mondanom.

- Köszönöm – hallottam meg a saját hangomat, pedig nem is ezt akartam mondani. Éreztem, hogy mozog a szám, de nem volt irányításom felette.

- Ne köszönd, gyermekem, mert nem puszta szívjóságból tettem – mondta, és a levegőben úszva egészen közel jött hozzám. - Rá kell ébredned mi a sorsod. Csak ezért vagy itt. –Felemelte a kezét, amiről hátracsúszott a fekete selyemruha és meleg, bársonyos ujjaival megérintette az arcomat. Fülig pirultam ettől a gesztustól. – Most menj. Pihenned kell. Sok minden áll még előtted, amihez szükséged lesz minden erődre.

Leengedte a kezét, én pedig gépiesen mozogva követtem Maryt a folyosóra, onnan pedig egy vendégszobába, bár nem sokat fogtam fel a külvilágból. Teljes káosz uralkodott bennem az Őrző utolsó szavaitól.

Közérdemű:D

Sziasztok!:)

Péntekem, mikor megnyitottam ezt a blogot, kicsit el voltam csúszva a Kirándulás a pokolba törim lezárása és ennek a törinek a kezdete miatt, így elfelejtettem megemlíteni néhány fontos dolgot a Valóra vált szeretővel kapcsolatban.

Fölösleges újra elmondanom mekkora rajongója vagyok a könyvsorozatnak, éppen ezért az összes eddig megjelent kötetet legalább ezerszer olvastam már!:D:D

Azok, akik szintén olvasták a könyveket, észre fognak venni néhány olyan dolgot, ami nálam másképp történik/történt. Gondolok itt például arra, hogy ez a történet a Megbosszult szerető című könyv után játszódik, ám nálam nem úgy lett vége a könyvnek, mint eredetileg. Nálam nem rabolták el Xhext! Ez a későbbiekben igencsak fontos lesz.:D

Valamint Qhuinn szülei és testvérei is élnek még ebben a történetben, nem úgy, mint az eredetiben! Ennek is megvan az oka…:)

Ezzel a két példával csak azt szerettem volna tudatni, hogyha olvasás közben olyasmivel találkoznátok, amire esetleg nem úgy emlékeztek az eredeti könyvekből, azon ne lepődjetek meg – és lehetőleg ne kezdjetek velem „ordítani”, hogy az márpedig nem úgy volt. :D Higgyétek el, én is pontosan tudom, hogy mi hogyan történt eredetileg.:)

És még egy dolog mára. Kiteszek egy szavazást oldalra arról, hogy kinek melyik testvér a kedvence. Nagyon kíváncsi vagyok rá!:P

Persze ez egyelőre azoknak szól, akik olvasták az FTT könyveket. A többiek pedig majd később csatlakozhatnak és kifejthetik véleményüket.:)

Puszi, ZoeH

1. fejezet - Káosz

 Íme az első fejezet.:)

Aki nem olvasta volna a Blognyitás bejegyzésemet, az tegye meg most, mert fontos infók vannak benne a történettel kapcsolatban!

Jó olvasást mindenkinek!!:D

Életem egy szokásosnak mondható napon változott meg. Minden olyan volt, mint mindig, egy kivétellel: kezdett valóban tele lenni a hócipőm! Előző este kisebb veszekedés alakult ki a szüleim és közöttem, amiért természetesen én voltam a hibás. Na persze…

A bűnöm igen egyszerű volt: érettségi után a Stanford egyetemre szerettem volna menni, hogy történelmet tanuljak és talán régész legyek, vagy valami hasonló. Ez persze elfogadhatatlan volt a szüleim számára. Egyenesen a szemembe néztek és közölték velem, hogy a Harvardra fogok járni, és orvos leszek, akárcsak apu! Nincs apelláta!

Csakhogy én ezzel nem értettem egyet sohasem. Tiszteltem aput, amiért életeket mentett, és elismert volt a szakmájában, de engem egy cseppet sem érdekelt az orvostudomány. Nem tehettem róla.

A „kis” nézeteltérésünkben várhatóan alul maradtam, mert bármilyen érvvel is próbálkoztam, az süket fülekre talált. Nem volt választásom, nem volt irányításom a saját sorsom felett. Anyuék már mindent előre elterveztek, és nem engedtek belőle! Ez volt az, ami miatt kezdtem úgy érezni magam, mint aki menten megőrül!

Szinte már vártam a pillanatot, mikor végre kitehetem a lábam és az unalmas órákon ülhetek a suliban. Még azok is jobbak voltak, mint otthon lenni. Istenem, mit meg nem adtam volna érte, ha középszerű családba születhettem volna, ahol apu esetleg egy kis vegyesbolt tulajdonosa lett volna, nem pedig a Szent Ferenc Kórház vezető sebésze. Akkor az egész életem másként alakult volna, és azt mondhattam volna magamról, hogy boldog vagyok. De nem voltam az. Még akkor sem, ha kifelé ezt mutattam mindenkinek. Mert hát mi értelme lett volna a siránkozásnak és a panaszkodásnak? Abszolúte semmi! Így hát nem is tettem. Éltem egyik napról a másikra, imádkozva a csodáért, ami úgy látszott, nem akar eljönni.

Egészen addig a napig…

- Itt hagytad az ebédedet – szólt utánam anyu a konyhából, mikor már majdnem az ajtónál voltam, ami maga mögött rejtette a szabadságomat.

Hangja és egész megjelenése tökéletes volt, mint mindig. Mintha mi sem történt volna tegnap, nyugodtan törölgette a pultot.

- Kösz – mormogtam. Eszem ágában sem volt a kelleténél többet beszélni vele. Reménykedtem benne, hogyha észreveszi rajtam, mennyire rosszul érint, hogy nem hagynak élni, talán változtat a döntésén. Ugyan Corie, ideje felébredni! Bilibe lóg a kezed – gondoltam magamban csalódottan

- Ne felejtsd el, hogy ma este színházba megyünk apáddal – emlékeztetett, fel sem nézve. – Csinálok vacsorát, de Andyt neked kell megetetned. És a fürdetés is rád vár. Legalább kellőképpen beletanulsz, hogy ha neked lesz gyereked, akkor már ne érjenek meglepetések.

Istenem! – szerettem volna felkiáltani! Hihetetlen volt, hogy mindazok után, ami történt, még elvárták tőlem, hogy én vigyázzak a kisöcsémre. És akkor azt a megjegyzését, miszerint megtanulom, hogyan kell gyereket nevelni, elengedtem a fülem mellett, mert ha nem teszem, alighanem valóban felrobbantam volna! Anyu az esetek nagy többségében ilyenekkel tömte a fejem: milyen nagyszerű lesz, mikor saját családom lesz, férjem, gyerekeim, stb… Kötelességének érezte, hogy mindent megtanítson nekem: főzés, mosás, takarítás, vasalás, gyereknevelés! Szerencse, hogy nem volt kutyánk, mert még annak a fürdetését, sétáltatását is bevette volna a repertoárba…

Nem méltattam válaszra, egyenesen kisétáltam az ajtón, és minden lelki erőmet összeszedve nem csaptam be azt magam mögött. Valóban nehezemre esett.

A ház előtt már várt rám a használtan vett Opelem, amit tavaly kaptam, miután sikeresen levizsgáztam autóvezetésből. Nem volt éppen egy mai darab, de szerettem. Elvitt egyik helyről a másikra, és végre nem kellett a fránya iskolabusszal közlekednem. Igazi életmentő volt a kicsike!

Bedobtam a táskám a hátsó ülésre és már indítottam is. Nem akartam egy pillanattal sem tovább otthon lenni. Alig vártam már, hogy Biancáéknál legyek. Barátnőm csacsogása legalább elvonta a figyelmemet a saját bajaimról.

Szinte még le sem parkoltam a kétszintes ház előtt, Bia már rohant is ki. Aranyszőke haja lobogott mögötte, amitől olyan hatást keltett, mintha egy tündérmeséből lépett volna ki a hercegnő. Tökéletesre manikűrözött körmeire – amik természetesen rózsaszínűek voltak - vigyázva nyitotta ki az ajtót és ült be mellém, majd a csili-vili új táskáját ő is a hátsó ülésre rakta és azonnal belekezdett a mondanivalójába.

- Corie, el sem fogod hinni mi történt – hadarta izgatottan és ezzel kezdetét vette az egész úton tartó áradozás Austin Marksról, a focicsapat egyik játékosáról, aki randira hívta, és most fogalma sincs, hogy mit vegyen fel.

Megmondom őszintén, a felét nem hallottam annak, amit mondott. Kezdtem kicsit Bia szerelmi életébe is belefáradni, ugyanis abból volt rendesen. Mint az iskola aktuális barbie-babája, kötelességének érezte, hogy mint trófeagyűjtő, az élen álljon, már ami az ejtett fiúk névsorát illeti. Szinte minden héten mással járt, a leghosszabb kapcsolata egy Zack nevű sráccal volt, az is összesen másfél hónapig tartott. És az bizony már csodaszámba ment.

Félreértések elkerülése végett, Bianca nem volt az a kimondottan ribanc beállítottságú, nem feküdt le fűvel-fával, csak szeretett szórakozni és kihasználta mindazt, amivel a természet megajándékozta: tökéletes külsejét és felvágott nyelvét.

- Mi a véleményed? – kérdezte, mikor megálltunk a suli parkolójában.

Esküszöm, nem akartam kiakadni, de piszkosul rossz passzban voltam a szüleim miatt, valamint amiatt is, hogy alig aludtam az éjjel és fáradt voltam már kora reggel, pedig még az egész nap előttem állt, és nem tudtam visszafogni magam.

- Az, hogy egy hülye vagy! Austin nem akar tőled semmi komolyat, csak szeretne lefektetni és aztán eldicsekedni a haverjainak, hogy milyen nagyfiú, amiért megkapott téged. Te pedig naiv vagy, mert tetszik neked és elhiszed minden szavát, pedig már a fél suli megvolt neki! Nem hiszem el, hogy te is bedőlsz az átlátszó szövegének, amit minden csajnak lenyom! Kapj már az agyadhoz, az Istenért!

Miután rendesen kikiabáltam magam, súlyos csend telepedett a kocsira. Bianca kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha életében nem látott volna még fehér embert. Sosem emeltem fel a hangom, ha vele beszéltem, ahogy másokkal szemben sem. Én voltam a csendes eminens, akinek minden dolgozata hibátlan, aki minden kérdésre tudja a választ, és aki még sosem került büntetésbe. Mind a szüleim elvárása szerint.

- Ne haragudj! – sóhajtottam fel fél perc elteltével, amikor Bia még mindig gutaütötten ült és bámult rám. – Bal lábbal keltem – magyarázkodtam.

- Semmi gond – vágta rá barátnőm, mint akit a hangom térített magához. – Mesélj, mi akasztott ki ennyire?

Tudtam, hogy nem csak azért kérdezi, hogy mondjon valamit, hanem mert valóban érdekelte a dolog, hogy segíthessen nekem, de sajnos nem tudott semmit sem tenni. Kevesen látták Bianca valódi énjét, mert általában megjátszotta magát és csak a tökéletességet mutatta másoknak, de én tudtam milyen jószívű valójában. Egy igaz barát volt, akire bármikor számíthattam.

Tisztában volt vele, milyen a kapcsolatom a szüleimmel, de abban a pillanatban semmi kedvem nem volt belekezdeni egy újabb lelkizésbe, amit elég sokszor folytattunk az utóbbi hónapokban, ahogy egyre nagyobb hullámok csaptak össze a fejem fölött.

- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok – mondtam, majd hátranyúltam a táskámért, aztán már szálltam is volna ki, de Bia elkapta a karomat és visszatartott.

- Nekem nem tudsz hazudni – vette elő a legkomolyabb hangját. – Látom rajtad, hogy kész vagy. Miért nem mondod el?

Egy pillanatig csak néztem a tengerkék szemekbe, amik valódi aggodalmat tükröztek és csak akkor válaszoltam, amikor felülkerekedtem a feltörni készülő síráson. Sosem sírtam mások előtt! Még Bia előtt sem. Kényelmetlennek és megalázónak tartottam. Gyengeségnek.

- Majd máskor – mondtam neki. Komoly erőfeszítésembe került, hogy uralkodjak a hangom remegésén, de egész jól sikerült. – Most nincs kedvem erről beszélni.

Bianca elég jól ismert már ahhoz, hogy tudja, ha nem akarom, semmit sem fog kiszedni belőlem. És akkor tényleg nem akartam, éppen ezért engedte el a karomat és hagyta, hogy kiszálljak. Nem kezdett bele a „nekem mindent elmondhatsz, mert megértem” kezdetű szövegbe, mert nem is volt rá szükség. Tudtam én azt anélkül is, hogy ismételgetni kellett volna. Ő volt a legfőbb bizalmasom, szinte minden titkom tudója.

Mikor már a suli felé lépkedtünk, visszaváltozott a többiek által ismert plázacicává. Hátradobta csillogó haját, amivel ki is érdemelte néhány évfolyamtársunk elismerő, kocsányon lógó pillantását. Bianca élvezte ezt a fajta figyelmet. Az éltette, hogy a középpontban lehetett. Ehhez képest a többiek szemében én a szürke kisegér voltam, aki folyton Bia nyomában lohol. Azt azonban senki sem tudta, hogy igazából Bianca volt az, akit lehetetlenség volt levakarni magamról. Kellett neki a normális emberek társasága, akik előtt nem kell megjátszania magát, mert elfogadják olyannak, amilyen. Ez voltam én és Sam, aki már az épület falának dőlve várt minket.

Hihetetlenül jóképű volt, ahogy tökéletesen belőtt hajjal, koptatott farmerben, testre simuló pólóban ott állt, és rosszalló tekintettel méregetett.

- Mégis miféle szerelés ez rajtad? – kérdezte, és ellökte magát a faltól.

Végignéztem magamon: edzőcipőt, farmert és fekete pulóvert viseltem. Világosbarna hajam lófarokba volt kötve. Nem értettem mi baja vele.

Kérdőn néztem rá, mire megcsóválta a fejét, és vizslató tekintettel körbejárt. Sötétbarna haján szórakozottan csillogott a napfény. Észbontó egy pasi volt, még szerintem is. Csak egyetlen apró kis probléma volt vele: a fiúkat szerette.

- Ez a cucc kiábrándító – szólalt meg, aztán megállt előttem. Zöld szemét az enyémbe fúrta, mintha a lelkembe akarna látni. – Az életben nem fogsz bepasizni, ha továbbra is így öltözködsz – jelentette ki.

- Ne is próbálkozz – csóválta meg a fejét Bianca. – Én már legalább két hónapja nyúzom, hogy menjünk el vásárolni, de képtelenség meggyőzni.

- Nem értem mi bajotok van a ruháimmal – morogtam. – Én jól érzem magam bennük. Kényelmesek és…

- És ocsmányak! – vágott közbe Sam teketóriázás nélkül. Ő mindig kimondta, amit gondolt, tekintet nélkül mások érzéseire. – Elismerem, arra tökéletesen megfelelnek, hogy otthon kigyomláld a virágoskertet, de emberek közé… Ez kínzás a férfinem számára!

- Mintha olyan sokat tudnál a férfinemről – néztem rá kihívóan, mire elvigyorodott. Nem csak helyes volt, de a mosolya is szívdöglesztőnek számított.

- Többet tudok róluk, mint képzelnéd – válaszolta. – Például szeretik, ha egykét dolog kilóg. Gondolok itt a derékra, a hasra és a cicikre. És te Drágaságom, mindhárom kategóriában tökéletessel rendelkezel.

- Aha – forgattam meg a szemem.

- Szívem! – tette a kezét a vállamra, hogy még meggyőzőbbnek tűnjön. – Neked olyan formás cicid van, hogy állandóan félmeztelenül kellene járkálnod.

Bianca hangos kacagással jutalmazta a bókot, míg én megadóan felsóhajtottam és lehúztam magamról a pulcsimat – félreértések elkerülése végett, volt alatt felső. Mondjon akármit Sam, nem szándékoztam átmenni naturalistába.

- Na, ez aztán sokkal jobb – jegyezte meg szárazon Bianca, és elhúzta a száját.

Bevallom, nem volt épp a legdivatosabb, legnőiesebb viselet, de illett hozzám. Kicsit bő volt, nem engedte látni az alakomat, dekoltázzsal nem rendelkezett, de a színe ment az övemhez. Az is kék volt, csak egy árnyalattal sötétebb, mint a felső.

- Feladom – nézett színpadiasan az ég felé Sam pont akkor, mikor megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Kénytelenek voltunk kapkodni a lábunkat, ha nem akartunk elkésni.

Az első órám matek volt, ahogy Samnek is. Bianca spanyolra ment. Nem nagy meglepetés, hogy Sam mellett ültem, középen. Mrs. Williams ezúttal is késett néhány percet, így nem kerültünk bajba. Még arra is volt időnk, hogy a könyveinket elővegyük, csak azután jött be a terembe. Alacsony, molett nő volt, és utált engem. Valószínűleg azért, mert nekem nem tudott rossz jegyeket adni. Ő ugyanis kifejezetten az a fajta tanár volt, aki szívesen osztogatott egyeseket, és mosolyogva buktatott. De velem nem tudott kiszúrni, legnagyobb sajnálatára. Éppen azért, mert tudtam milyen, mindig odafigyeltem az óráin, hogy még véletlenül se tudjon belém kötni, de ezúttal nem tudtam koncentrálni. Csapongtak a gondolataim, a szüleim körül, majd a barátaim körül, és végül saját magam körül. Bennem maradt Sam egyik mondata: Ez kínzás a férfinem számára. Kénytelen voltam igazat adni neki. Sosem öltöztem kihívóan, de még nőiesen sem. Egyszerűen sokkal jobban szerettem a laza, kényelmes szereléseket. És sminket sem használtam, ellentétben Biancával, akinek csak a tükör előtti készülődés került fél órába naponta. Én mindössze megfésülködtem, összefogtam a hajam és kész. Már indultam is. Eddig meg voltam elégedve ezzel, nem zavart az sem, hogy Biancát mindenhol megbámulják a férfiak, engem viszont nem. Nem is nagyon vágytam arra, hogy a középpontba kerülhessek. Ez is valószínűleg a szüleimnek volt köszönhető. Úgy neveltek fel, hogy az ő szavuk a döntő, így bennem nem is alakult ki az önállóság ilyesfajta megnyilvánulása. Úgy, mint háziasszony önálló voltam, de mint nő, nem adtam a kiegészítőkre. Nem hordtam ékszert, még fülbevalóm sem volt. Vagyis volt, de nem hordtam. Anyu nyaggatott is egy ideig, hogy milyen csinosak az apró köveikkel meg a szívecskéikkel, de oda sem figyeltem rá.

Hirtelen egy könyök lökte meg a karomat. Ijedten kaptam a tekintetem Samre.

- Corie – suttogta alig hallhatóan.

- Megtisztelne a tényleges jelenlétével minket, Ms. Harper? – kérdezte gúnyosan Mrs. Williams.

Döbbenten vettem tudomásul, hogy az egész tábla tele van írva különböző képletekkel, amiknek a felét sem értettem, hiszen vadonatúj témát kezdtünk. Összeszorult torokkal néztem a tanárra, aki már tűkön ülve várta, hogy megszólaljak.

- Sajnálom, Mrs. Williams, de nem figyeltem – erőltettem ki magamból.

- Azt észrevettem – húzta el a száját, majd felsőbbségesen, akár egy királynő a nyomortanyán, a többiek felé fordult.

Egy perccel később Sam egy apró cetlit tolt elém.

Mi a fene van veled? Sosem szoktál elbambulni.

Fölösleges lett volna tagadni, igaza volt. Az órákon - kifejezetten matekon -, száz százalékos teljesítményt nyújtottam, így nem maradt más megoldás, felsóhajtottam és írni kezdtem.

Nem tudom, egyszerűen csak sok minden jár a fejemben. Anyuék is kiakasztanak. Tegnap jól össze is vesztünk a Stanford miatt. Oda sem figyeltek, mikor azt mondtam, hogy a történelem érdekel. Azt hiszik, hogy ha apu orvos, akkor nekem is annak kell lennem. Annyira elegem van!

Visszatoltam neki a papírt, aztán vártam a válaszát.

Ne hagyd magad! Neked is jogod van ahhoz, hogy a saját életedet éld. És azt tanulj, amit szeretnél. Ezt nekik is el kell fogadniuk.

Na ja. Mintha az olyan könnyű lenne.

Te nem ismered őket úgy, mint én. Sosem lehet velük kompromisszumot kötni. Ha eldöntenek valamit, akkor az úgy lesz és kész. Sosem fognak belemenni, hogy a Stanfordra menjek. És még… Á, semmi. Csak zsong a fejem.

Mi az a semmi? Tudom, hogy valamit el akarsz titkolni. Ki vele! Tudod, hogy addig úgysem hagylak békén, amíg ki nem nyögöd.:)

Igen, tudtam. De semmi kedvem nem volt erről beszélni. A végén még odáig jutnánk, hogy Samnek lesz bűntudata az én infantilis hülyeségeim miatt. De mikor elkaptam a pillantását, tudtam, hogy le kell írnom. Túl szigorú és határozott volt. Sosem szabadultam volna tőle. Ő volt a legmakacsabb meleg, akit csak ismertem. Na jó, az egyetlen meleg, akit ismertem, de ez most lényegtelen.

Más lehetőség nem lévén körmölni kezdtem. Az óra anyagáról már úgyis lemaradtam, teljesen mindegy volt, hogy figyelek-e vagy sem. És valahogy Mrs. Williams sem érdekelt túlzottan. Csináljon, vagy mondjon, amit csak akar.

Nem megy ki a fejemből, amit mondtál. Tudod, a nem létező nőiességemről. Azt hiszem, tényleg el kellene mennünk vásárolni… vagy valami ilyesmi…

Ahogy visszaadtam neki a lapot, figyeltem miközben elolvasta. Napsütötte arca fokozatosan elvesztette a színét. Ettől tartottam. Sam persze magára vette, amit írtam.

Corie, tudod, hogy én nem úgy értettem. Én úgy szeretlek téged, ahogy vagy, még akkor is, ha esetleg szakadt cuccban fogsz járni holnaptól. Nem akartam belegyalogolni a lelkedbe, hallod?

Tudom, és nem is haragudtam meg, csak beláttam, hogy igazad van. Változtatnom kell!

Reménykedtem benne, hogy ezzel visszaadom Sam jókedvét. Valóban nem haragudtam, még csak rosszul sem estek a szavai, mindössze keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy igaza van. Ennyi az egész.

Nagyszerű! Holnap elmegyünk plázázni, hétfőn pedig ráállunk, hogy végre bepasizz.

Na ennyit Sam bűntudatáról. Már túl is volt rajta, mint mindig.

Nem akarok bepasizni. Ismered az álláspontomat erről a témáról. Még mindig nem adtam alább.:)

MÉG nem adtad alább. De csak idő kérdése. Felejtsd el azt a cuki kis rózsaszín álmot a szőke hercegről, ahol első pillantásra egymásba szerettek egy vadidegennel és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Ez csak a könyvekben van így. Tudod, kevesebbet kellene olvasnod és többet élned a valóságban. Én mondom, egy kiadós hancúrozásra van szükséged egy dögös pasival, és máris jobban fogd magad érezni.:P

Megforgattam a szemem és visszafojtottam a feltörni készülő nevetést. Sam már több mint egy éve folyamatosan azzal nyúzott, hogy fel kellene szednem valakit, aztán rohanni az első ágy felé, ami az utamba kerül. Ő már isten tudja mióta nem volt szűz, ahogy Bianca sem. Személy szerint én nem éreztem magam lemaradva semmiről. Tizenhét éves voltam, és nem szándékoztam csak azért összejönni valakivel, hogy elveszítsem a szüzességem, mint jó néhány iskolatársam. Én meg akartam várni a tökéletes férfit. És igen, rózsaszín álom volt, ahogy Sam is kifejtette a véleményét, de én ragaszkodtam az elképzelésemhez. Ez volt az egyetlen dolog az életemben, amiről egyes egyedül én döntöttem, és senki sem szólhatott bele!

Válaszként rajzoltam neki egy mosolygós fejet, és ezzel befejezettnek tekintettem az órai levelezésünket. Nem mintha túl sok idő maradt volna a csengőig. Alig öt perccel később már a történelem terem felé igyekeztünk. Itt már Bianca is csatlakozott hozzánk és kitörő lelkesedéssel fogadta Sam beszámolóját a holnapi programról. Már csak a szüleimmel kellett valahogy megbeszélnem a dolgot. Nem fognak örülni neki, azt tudtam, de majdcsak lesz valahogy.

Ezek után a napom teljesen összefolyt. Fáradt voltam és egyben ideges is. Nem tudtam, hogy adagolom be apuéknak a vásárlást, pláne, hogy Sam is jön. Nem igazán kedvelték, mivel köztudott tény volt, hogy meleg. Az ő szülei bezzeg zokszó nélkül fogadták a nagy hírt. Még egy hangos szóval sem próbáltak meg fiúk lelkére hatni. Elfogadták, és ugyanúgy szerették továbbra is. Ennek már több mint fél éve. Akkoriban elképzeltem, hogy odaállok anyuék elé, és kijelentem: leszbikus vagyok. Ez persze nem igaz, de attól még gondolatban eljátszottam vele. A válaszuk mindenesetre nem az volt a fejemben, hogy „jól van kislányom”, vagy „attól még szeretünk, Cornelia”, hanem egy oltári nagy veszekedés, amiben számtalanszor elhangzik, hogy mekkora szégyent hoztam a családra és a nevünkre, stb… Dr. Harper családja maga a tökély. Legalábbis egy külső szemlélő szerint. Viszont benne élni… Hát nem épp egy álom!

Alig vártam, hogy hazaérjek és lefeküdjek aludni. Már napok óta éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok, de csak most jutottam el arra a szintre, hogy nem bírom tovább. Viszont amit hazaértem, anyu azzal fogadott, hogy a vizes ruhákat tegyem ki száradni és a fenti fürdőszobát ki kell takarítani. Na, köszönöm szépen, ennyit a nyugodt péntek délutáni pihenésről. Nem volt kedvem fölöslegesen veszekedni, úgyhogy neki kezdtem a teendőknek. Nem lett volna értelme arra hivatkozni, hogy kikészültem, anyu azt felelte volna, hogy elhiszi és sajnálja, de ha majd saját gyerekeim lesznek, akkor sem eshetek ágynak, hogy ejtőzzek egy kicsit, mert őket bizony el kell látni. Ebben igazat adtam neki, de én még nem voltam anya. Sőt, bizonyos szempontból még gyerek voltam, vagy legalábbis szerettem volna az lenni. De anyunál nem létezett olyan, hogy gyerekkor. Csak a felnőtt életre való nevelés mióta az eszemet tudtam.

Időközben hazaért apu is, és már lázas készülődésbe kezdtek. Valami új előadást akartak megnézni, amit aznap játszottak először. Mondták a címét, de oda sem figyeltem. Eléggé elvonta a figyelmemet, hogy ne aludjak el állva, nemhogy még arra is koncentráljak, amiről beszélnek.

- Indulunk, Corie – dugták be a fejüket a konyhába, ahol már az öcsémet etettem. – Ne felejtsd el megfürdetni Andy-t – mondta anyu. Utáltam mikor Andy-nek hívta. A Drew sokkal jobban hangzott az Andrew becézéseként. – És holnap korán kelünk, mert Edwardék meghívtak minket kerti sütésre.

Erre már felkaptam a fejem. Dr. Greenék kerti sütése? Az egész nap el fog tartani – gondoltam. Apu kollegája jó fej volt, de be nem állt a szája órákon keresztül. Voltunk már náluk néhányszor, tudtam mire számíthatok. Éjfél előtt nem szabadulunk.

- De nekem holnapra programom van – mondtam, mielőtt még elindultak volna.

- Programod? – lepődött meg anyu.

- Igen – bólintottam. – Biancával és Sammel elmegyünk vásárolni.

- Először is – szólalt meg apu keményen. – Samuel McCarty-val nem mész sehová! Nem akarom, hogy ilyen alakokkal barátkozz.

Ilyen alakokkal… Apu mindig is felszínes volt. Ha valaki társadalmilag nem volt olyan szinten mint mi, azt lenézte és megvetette. Ahogy a szegényebbeket és a melegeket is. Tragikus, én mondom!

- Másodszor – vette át a szót anyu, helyeslően bólogatva apu kijelentésére. – A család az első! Ezt neked is meg kell tanulnod. Nem mehetsz a saját fejed után, mikor majd a férjed számít rád.

- De nekem nincs férjem! – vágtam rá. – Tizenhét éves vagyok. Suliba járok és nincs férjem, tehát nincs ki számítson rám.

- Ezt a hangnemet azonnal felejtsd el kisasszony! – lépett beljebb anyu. – Talán nincs férjed, de van apád, és ő igenis számít a jelenlétedre, amikor a munkatársa meghív minket. Nem csak őt hívták meg, hanem mindannyiunkat. És ezzel a téma le is van zárva. Eljössz velünk holnap Edwardékhoz!

- De nem akarok elmenni! – kötöttem az ebet a karóhoz. Most már végképp elegem volt az életem irányítgatásából és hogy beosztották a szabadidőmet. – Utálok ott lenni, és már meg is ígértem Biancának.

Kénytelen voltam az egyetlen olyan személyre hivatkozni, akit a szüleim még elviseltek. Nem mondom, hogy kedvelték volna Biát, mert az túlzás lenne, de nem is utálták. A szülei neves ügyvédek voltak, ami már önmagában elég ok arra, hogy elviseljék a lányukat még akkor is, ha néha olyan volt, mint egy könnyűvérű liba. Legalábbis a felszínen.

- Legközelebb majd előre megkérdezel minket, hogy milyen terveink vannak a hétvégére – jelentette ki apu nagyon egyszerűen, mintha csak annyit mondott volna, hogy kétszer kettő négy.

Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg ilyenek lennének? Eddig is ilyenek voltak? És csak én nem vettem észre?

- Ne felejtsd el Andy-t megfürdetni – mondta még anyu, aztán már indultak is.

- Drew-t – morogtam az orrom alatt. A csalódottság majdnem erőt vett rajtam, de visszafojtottam. Nem akartam az öcsémet megijeszteni azzal, hogy sírva fakadok. Csak öt éves volt, nem értette volna, hogy mi a bajom. Így jókedvet erőltettem magamra, és vele nevettem evés közben, mikor az oviról mesélt. Aztán elvittem fürdeni, sőt még esti mesét is olvastam neki. Mire elaludt, elfogyott az erőm. Átmentem a saját szobámba, lefeküdtem az ágyra és engedtem, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Azt hittem, majd megkönnyebbülök, de tévedtem. Nem lett jobb. A lelkem háborgott. Képtelen voltam elaludni, így az éjjeliszekrényen heverő könyvért nyúltam, amit legutóbb olvastam. A Fekete Tőr Testvériség egyik könyve volt. Egész pontosabban a hetedik kötet, a Megbosszult szerető. Szerettem a természetfeletti, misztikus könyveket. Odáig voltam a vámpírokért és a vérfarkasokért, de szerettem a boszorkányokat és a sárkányokat is. Az a könyv például vámpírokról szólt és az egyik kedvencem volt. Bár már olvastam, mégis belelapoztam, hogy lekössem a gondolataimat. Alig láttam a szavakat, a jelentésüket szinte nem is értettem. Nem tudtam koncentrálni. Zsongott a fejem. Sokkal jobban, mint a suliban, pedig már akkor is kész káosz uralkodott bennem.

Becsuktam a könyvet, de nem tettem le. Magamhoz szorítottam, mert kellett valami kapaszkodó, ami támpontot ad, hol is vagyok. Szédültem, alighanem a kimerültségtől. Idő közben a könnyeim is újra aktivizálták magukat. Éreztem, ahogy végigfolynak az arcomon, le egyenesen a párnámra.

Menekülni akartam. Elfutni az életem elől valahová messzire, ahol a szüleim nem találnak rám. Ahol végre önmagam lehetek. Ahol lehet befolyásom az életemre. Akárhová, csak el innen!

Ezzel a határozott, lüktető gondolattal szippantott magába a sötétség.