Visszatérés 9. fejezet - Lendoseth

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, ami kissé rövidebb, mint az eddigiek, mert egy átvezető rész a következő nagyobb jelentőségű események előtt, de azért remélem ez is tetszeni fog nektek! :)
Jó olvasást mindenkinek!:)

Nem tagadom, kissé távolságtartóan figyeltem a leendő életőrömet, ahogy ott állt a szoba túloldalán. Tekintete néha rám vetődött, de legtöbbször kerülte a pillantásomat, mintha zavarban lett volna. Pedig ránézésre nem tűnt olyan félénknek. Rövid barna haja és csillogó zöld szeme nagyon is jóképűvé tette, és akkor a fehér inge alól átsejlő izmokról még nem is beszéltem. Nem volt ugyan olyan kigyúrt, mint a testvérek, vagy akár Qhuinn és Blay, de az emberekhez képest izmos volt. Nagyon is.

- Talán ismerkedjetek meg egy kicsit, mielőtt Lendoseth elkezdené az edzést – javasolta Wrath, ami azonnal eszembe juttatott egy fontos momentumot, amiről addig még nem esett szó.

- Én is elkezdek vele edzeni, ugye? – kérdeztem gyorsan, mire Wrath felnevetett.

- Tudtam, hogy nem teszel le róla olyan könnyen – mondta. – De rendben, kezdj el edzeni te is, abból még nem lehet baj, ha meg tudod védeni magad.

És remélhetőleg másokat is – tettem hozzá gondolatban, de felhangon csak megköszöntem bátyámnak, majd a testőrömhöz fordultam. – Lemehetnénk a könyvtárba, hogy tudjunk beszélgetni – mondtam.

- Ahogy óhajtja, kisasszony – érkezett a válasz. Lendoseth-nek mély hangja volt, de éreztem benne valami megmagyarázhatatlan lágyságot, ami leginkább egy finom simogatásra emlékeztetett.

Néhány pillanat múlva már kettesben voltuk – Qhuinn is velünk akart jönni, de jobbnak láttam, ha négyszemközt ismerkedünk meg.

Helyet foglaltunk a könyvtár közepén álló széles asztal két oldalán, majd mély csend telepedett közénk. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék neki, főleg, mivel nem is akartam, hogy ott legyen. Nem mint emberrel volt problémám, hanem a tisztséggel, amit betölteni kívánt az oldalamon. Nem akartam életőrt!!!

Végül mégis én törtem meg a csendet, mert éreztem, hogy ő bizony nem fog az engedélyem nélkül megszólalni.

- Szóval… - kezdtem nagyon frappánsan. – Mesélj magadról valamit.

- Mire kíváncsi? – érkezett a válasz.

- Nem is tudom – mondtam. – Talán arra, hogy tudod-e, mire vállalkoztál azzal, hogy az életőröm leszel.

- Természetesen, kisasszony – vágta rá azonnal és folytatta is volna, de nem bírtam ki, muszáj voltam közbeszólni.

- Na, álljunk csak meg! – emeltem fel a kezem. – Először is, ha mostantól állandóan együtt leszünk, nem akarom, hogy holmi kisasszonynak hívj vagy, hogy egyáltalán magázz.

Meglepetten nézett rám, majd halkan megszólalt.

- Nem értem.

Elmosolyodtam, mert ez a jámbor, visszafogottság annyira nem illett egy akkora férfihoz, mint amilyen ő volt.

- A nevem Corie – mondtam. – Szeretném, ha te is így hívnál.

- De…

- Nincs de! – jelentettem ki határozottan. Eszem ágában sem volt életem végig – ami jó pár száz év múlva lesz, ha szerencsém van -, azt nézni, hogy körbeugrál, mint valami páváskodó királynőt. – Remélem, hogy barátok lehetünk, mert az mindkettőnknek megkönnyítené az elkövetkezőket.

- Ahogy óhajtja – bólintott, de mikor összeráncoltam a szemöldökömet, azonnal kijavította magát. – Ahogy óhajtod.

Erről se fog egykönnyen leszokni… - gondoltam magamban, de már azt is haladásnak könyveltem el, hogy eddig eljutottunk. Esküszöm, úgy viselkedett, mint egy hűséges…

- Szóval, most hogy ezen túl vagyunk, mit is akartál mondani az előbb, mikor közbeszóltam? – kérdeztem.

- Őfelsége tájékoztatott, hogy mivel jár az életőri kinevezés és természetesen örömmel vállaltam is – mondta, amivel igencsak megdöbbentett.

- Örömmel vállaltad, hogyha úgy alakul, meghalsz helyettem? – képedtem el.

- Igen, kisasszony! – vágta rá elszántan, amivel elérte, hogy még a megszólításon sem akadtam ki újfent.

- Ki vagy te? – csúszott ki a számon megállíthatatlanul. Elképzelni sem tudtam, hogy valaki ennyire önfeláldozó legyen egy idegenért. Jó, persze, tudom az Őrző nagy terveket sző velem a hátam mögött, de akkor is. Ami túlzás, az túlzás. És ez határozottan az volt!

- A nevem Lendoseth – válaszolta egyszerűen.

- Nem úgy értettem, hanem honnan jöttél, ki vagy? – magyaráztam neki.

- Caldwellben születtem és itt is nevelkedtem – mondta. – Blaylock úrfi szüleinek házában éltünk a családommal.

- Hogy micsoda? – ráztam meg a fejem. – Ott éltetek? Kik a szüleid?

- Blaylock úrfi szüleinek hűségesei.

Oké, azt hiszem az volt az a pillanat, amikor az állam a padlóig zuhant. És semmit sem értettem az egészből, hiszen mindez egy jó nagy katyvasznak tűnt számomra.

- Hűségesek neveltek fel? – kérdeztem. Az egyetlen épeszű magyarázatom ez volt. De hogy került hozzájuk egy vámpír gyerek? És miért nem inkább Blay szülei nevelték, ha már úgyis egy fajhoz tartoztak? Annyi kérdés kavargott a fejemben és csak még több lett belőle, mikor meghallottam a választ.

- Részben én is hűséges vagyok – mondta. – Az édesanyám félig vámpírnak született, de mikor elérte a kort, nem változott át. Nem tudjuk miért. De amikor huszonöt éves lettem, nálam beindult a folyamat – megrázkódott az emlékek hatására, amin nem is csodálkoztam. Én is átestem az átváltozásomon, és nem volt éppen egy fáklyás menet.

Néhány pillanatig csendben emésztgettem az elhangzottakat, s tanulmányoztam Lendoseth arcát, mikor valami szöget ütött a fejemben.

- Ezek szerint ismerted Qhuinnt is, még azelőtt, hogy… - Nem tudtam, hogy fejezhetném be, hisz akkoriban annyi minden történt. Qhuinnt kitagadták, a saját bátyja majdnem megölte, hogy visszaállítsa a családjuk becsületét, majd jött az alantasok támadáshulláma, mely végigsöpört az eliten és számtalan életet követelt magának.

- Igen, ismertem Qhuinn úrfit – mondta. – Mindig nagyon rendes volt velem, ahogy a többi hűségessel is.

- Qhuinn már csak ilyen… - mosolyodtam el.

- Ahogy mondja. Bocsánat, mondod – javította ki magát azonnal, s így már érthetővé vált számomra, miért ennyire udvarias beszéd közben. A hűségesek nemcsak a neveltetésükkel tesznek szert az engedelmességre, hanem ez valamiféle velük született dolog. És így, hogy Lendoseth részben hűséges, ő maga is örökölte ezt a mániákus segítőkészséget.

Ez azért sok mindent megmagyarázott…

Kis ideig beszélgettünk még - leginkább semmiségekről, hiszen nem mertem nagyon belefolyni az életébe, bár meg kell mondanom, egyre kíváncsibb lettem -, majd mindketten az edzőterem felé vettük az irányt. Már alig vártam, hogy valami hasznosat tanuljak, hogy erős harcos váljék belőlem. Ám nem adták azt olyan könnyen.

Az első akadály, ami az utamba állt, nem más volt, mint a parancsolóm.

- Kizárt dolog, hogy én tanítsalak meg harcolni! – jelentette ki.

- De hát miért? – kérdeztem.

- Sosem tudnálak téged megütni! – mondta határozottan, és láttam rajta, hogy hajthatatlan.

- Ez egyáltalán nem olyan, mintha megvernél – próbálkoztam azért. – Csak tanítasz.

- Nem! – vágta rá. – Keress valaki mást.

- És mégis kit? Valamelyik testvért? Vagy Johnt? Ismerlek Qhuinn, még meg se mozdulnánk, te már rájuk vetnéd magad, hogy megvédj!

- Ahogy mondod! – bólogatott. – Nincs szükséged rá, hogy harcolni tanulj. Én mindentől megvédelek.

- És amikor nem leszel mellettem? – kérdeztem. – Mert nem lehetsz mellettem a nap huszonnégy órájában.

- Akkor ott lesz Lendoseth! – mondta nagyon elmésen, de ezzel sem hatott rám.

- Meg fogok tanulni harcolni, ha segítesz, ha nem.

Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de valaki más megtette helyette.

- Majd én megtanítalak.

Mindketten az ajtó felé fordultunk és meglepetten néztünk Xhexre, aki melegítőben, keresztbefont kézzel állt velünk szemben.

- Tanítanál? – kérdezem, és már a gondolatra is nyelnem kellett egy nagyot. Te jó ég! Xhex bérgyilkos volt, és félig manipulátor. És totálisan és teljesen halálos! Ezt jól mutatta fiúsan rövid, fekete haja és férfias testalkata is, mely csupa izom volt.

- Én vagyok a legjobb választás – mondta. – Nő vagyok, és így talán Qhuinn majd nem akar másodpercenként közénk ugrani.

- Nem bízom benned! – mordult fel Qhuinn, és olyan fenyegető pillantást vetett az előtte álló nőre, ami nem sok jót ígért.

- Talán van más ötleted, hogy ki segíthetne neki? – kérdezte Xhex. – Senki sem fogja elvállalni, mert egyrészt nő, másrészt, ő a hercegnő, és harmadrészt, mert szeretik őt.

- Téged persze ezek közül egyik érv sem érdekel túlságosan, ugye? – sziszegte a fogai között Qhuinn, ami már a helyiségben tartózkodó többiek figyelmét is felkeltette.

John és Blay épp Lendoseth-nek magyaráztak valamit a terem túloldalán, de most mindhárman odajöttek hozzánk és feszülten figyelték a szóváltást.

Xhex rám pillantott, ahogy eltörpülve álltam Qhuinn jobbján.

- Különösképpen nem vagy a szívem csücske, de értékelem, hogy nem rohantál ki sírva a Vasálarc mosdójából, amikor beszélgettünk. Úgyhogy nyugi, nem foglak megölni – mosolygott rám, amitől még a hideg is végigfutott a hátamon.

- Ha csak egy haja szála is meggörbül… - kezdte Qhuinn, de John azonnal szerelme előtt termett – akinek persze semmi szüksége nem volt a védelemre, mert ugyanolyan halálos volt, mint a férfiak. John és Qhuinn farkasszemet néztek egymással, aminek végül Blay vetett véget.

- Nyugi már, izomagyak – mondta. – Qhuinn, csak edzeni fognak. Corie nincs életveszélyben! És John, Qhuinn csak a felét védi, ahogy te is a tiédet.

Ez mintha hatott volna, mert a két fafejű pasi, már nem meredtek egymásra gyilkos szemekkel.

- Csak óvatosan! – tette azért még hozzá Qhuinn, amolyan mihez tartás végett, majd nyomott egy puszit a számra és követte barátait, hogy segítsenek Lendoseth-nek edzésbe jönni. De ez még nem akadályozta meg abban, hogy a fél szemét így is rajtam tartsa.

Én pedig egyedül maradtam egy olyan nővel, aki méltón főszereplő lehetett volna bármelyik horrorfilmben.

- Ööö… - nyögtem zavartan. – Mivel kezdünk? – kérdeztem Xhext.

- Felmérjük a fizikai állapotodat – válaszolta. – Látni akarom, mennyit bírsz.

Oké, ez nem hangzott olyan rosszul. Egészen addig, míg Xhex el nem kezdte osztogatni a parancsokat: fusd körbe ötvenszer a tornatermet… jöhet a súlyemelés… mutasd meg, mekkorát tudsz ütni… mennyire bánsz jól a tőrrel… És még ezer és ezer ilyen feladattal állt elő, aminek az lett a vége, hogy zihálva, izzadtan és hulla fáradtan ültem a tornaszőnyegen és hallgattam az értékelést.

- Elsőre nem olyan rossz, de még nagyon messze vagy attól, hogy harcolni tanulj – mondta határozottan. – Először meg kell erősödnöd, egy kis izmot nem ártana magadra szedned, aztán majd rátérhetünk a különböző harci technikákra.

- De azt mondod, nem vagyok reménytelen eset? – kérdeztem, egy kis megerősítést várva, mert megmondom őszintén, abban a percben úgy éreztem, túl kemény fába vágtam a fejszémet és nem tudom elérni a célomat. Gyengének éreztem magam, a kezdeti lelkesedésem pedig valahol a béka feneke alatt volt.

- Egyáltalán nem – mosolyodott el halványan, ami adott egy kis pluszt, így már azt is megkísérelhettem, hogy felállok a tornaszőnyegről.

- Kösz – sóhajtottam fel, miközben az oldalamat fogva elindultam a kijárat felé. – Mikor kezdjük az edzést?

- Holnap, ugyanekkor – mondta Xhex, mire bólintottam és a frissítő zuhany csábításának engedve kibotorkáltam a tornateremből.

Alig tettem meg pár lépést, Qhuinn már mellettem is termett. Arckifejezése aggodalmas volt.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Mint akin átgázolt egy úthenger – vágtam rá, mire elfintorodott, én pedig elmosolyodtam. – Ne aggódj miattam, jól vagyok – mondtam.

Ezek után csend telepedett közénk, amit addig meg sem tört, míg végül a hálószobánk ajtaja be nem csukódott mögöttünk.

- Miért csinálod ezt? – bukott ki belőle.

- Mert nem akarok senkitől sem függeni – válaszoltam, majd összeszorítottam a fogam, hogy erőt gyűjtsek és folytatni tudjam. – Attól, hogy nem beszélek róla, még emlékszem milyen volt az alantasoknál, ahogy arra is, mennyire kikészültem az utána való hetekben. – Láttam rajta, hogy ő sem felejtette el, sőt. – Nem akarok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni és nem akarok egész életemben Lash-tól rettegni. Te is tudod, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Az a nyomorult annak örül a legjobban, ha mi szenvedünk és mindent meg fog tenni, hogy így is legyen. Nem engedhetjük meg neki, hogy fogást találjon rajtunk!

- Szóval csak emiatt akarsz harcolni? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Igen – vágtam rá némiképp az igazsághoz mérten. Mert bár szerettem volna segíteni neki és a testvéreknek az alantasokkal szemben, való igaz, hogy féltem Lash-tól és attól, amit ellenünk tervezett. Mert, hogy az a szemétláda még nem tett le rólunk, abban egészen biztos voltam. - Amikor eljön az ideje, készen akarok állni – tettem még hozzá, mire bólintott.

- Rendben – mondta. – Akkor tanuld meg megvédeni magad, de ígérd meg, hogy nem fogsz hősködni.

- Ígérem, nem fogom őket keresni.

Ez némiképp megnyugtatta, így végre be tudtam csábítani a forró vízsugár alá, hogy felfrissítsem magam az utolsó étkezés előtt. Ám abból semmi sem lett, hiszen Qhuinnt csak ismerni kellett, amint magához ölelt a zuhany alatt, el sem engedett jó hosszú ideig, amit én persze egy cseppet sem bántam.

O*o*o*O

Néhány óra múlva, mikor már nem maradt bennük szemernyi erő sem, hogy tovább szeretkezzenek, Qhuinn letelefonált a konyhába és megkérte Fritzet, hogy hozzon fel nekik egy kis vacsorát. Épp azt fogyasztották – természetesen az ágyban, ahol Qhuinn a saját kezéből etethette a felét -, amikor Corie feltette a kérdést, ami azóta nem ment ki a fejéből, hogy Lendoseth-tel beszélgetett.

- Milyen volt Lendoseth az átváltozása előtt?

Qhuinn elmosolyodott az emlékek hatására, amik azonnal megrohamozták. Nem konkrétan a fiú miatt - bár tény, hogy ő is sokszor megfordult Blay és körülötte -, sokkal inkább Blay szülei miatt. Ők voltak az elsők Qhuinn életében, akiktől szeretetet kapott. Blay édesanyja olyan volt számára, mintha az övé is lett volna, akárcsak az apja. Ő tanította meg vezetni, akárcsak a saját fiát, ő mutatta meg neki, hogyan kell a szivart szívni és ő volt az első, aki nem fordította el a fejét, mikor Qhuinn felemás színű szemébe nézett. Istenem, de hiányoztak neki mindketten. Sőt, mindhárman. Mert most bár Blayjel egy házban lakott, hol voltak már azok a régi szép idők, mikor még az átváltozásuk előtt a fiú szobájában ülve Xboxoztak, sört ittak és a szexről beszélgettek, amit akkor még egyikük sem tapasztalt meg.

Igen, ezeken a kis összejöveteleken néha Lendoseth is csatlakozott hozzájuk. Visszafogott, félénk fiú volt, amolyan tipikus hűséges, de feltűnően vézna volt, ami sokkal inkább az átváltozás előtt álló fiúkra emlékeztetett.

- Lendo nem igazán változott – válaszolta végül a felének. – Mióta csak ismerem, ilyen csendes, segítőkész fiú, akinek nem tudsz olyat mondani, amit meg ne tenne.

- Mint a többi hűséges – merengett el Corie, majd hirtelen a parancsolójára pillantott. Ametiszt színű szemeitől Qhuinn-nek minden alaklommal megállt a szíve egy ütésnyire, és elámult a lány szépségén. Aki már a felesége volt. Még mindig alig akarta elhinni, hogy valóban olyan szerencsés volt, hogy ez az angyal őt választotta. – Hé, Qhuinn, veszed még az adást? – kérdezte Corie kuncogva, amivel sikeresen vissza is rántotta a fiút a valóságban.

- Mit mondtál?

- Hol jártak a gondolataid? – kérdezte vissza Corie és lassan odahajolt hozzá. Apró kis tenyerével megsimogatta a markáns arcélét, majd gyengéd csókot lehet piercinges ajkára.

- A csodás felemre gondoltam – vallotta be őszintén.

- Az a te szerencséd – kacsintott Corie. – Egyébként azt kérdeztem az előbb, hogy miért nem mondtátok el, hogy Lendoseth félig hűséges?

- Mintha hagytad volna szóhoz jutni Wrath-t – nevetett fel a fiú. Még ő maga is meglepődött rajta, hogy a fele ennyire vehemensen tiltakozik az életőre ellen. Mitagadás, őt is váratlanul érte, amikor a király behívta az irodájába és elmondta, milyen döntésre jutott, de egyáltalán nem tartotta rossz ötletnek, sőt! Nagyon is örült neki, hogy lesz valaki Corie mellett, aki vigyáz rá akkor is, amikor ő nem lehet vele!

- Most erre mit mondjak? – húzta össze a szemöldökét a lány. – Nagyon nem szeretem, amikor meg akarják mondani nekem, hogy mit tehetek, és mit nem. Épp elég ideig tűrtem ezt a szüleimnek.

Qhuinn persze tudta ezt, ahogy azzal is tisztában volt, hogy a fele nem szívesen beszél hátrahagyott családjáról, így nem is erőltette tovább a témát, inkább az előző kérdésére válaszolt.

- Lendo nem igazán büszke a múltjára – mondta. – Az anyai nagyanyjának viszonya volt az egyik testvérrel, akit Desdakonnak hívtak. Ez jó rég volt, még valamikor Wrath születése előtt. Így egynegyed részt harcos vér folyik az ereiben, de erről egészen addig nem akart tudomást venni, míg el nem jött az átváltozása.

- Ami mikor is volt? – faggatózott tovább a lány.

- Miért nem őt kérdezgeted? – próbált meg kitérni a válaszadás elől, de a lány kitartó tekintete arról tanúskodott, hogy nem fogja annyiban hagyni. – Jó. – Hangosan felsóhajtott. – Nyolc napja – mondta végül.

Corie szemei azonnal kikerekedtek és hallhatóan elakadt a lélegzete. Qhuinn ezen egyáltalán nem csodálkozott, valahogy ő is így reagált, mikor megtudta.

- Nyolc… Nyolc napja? – kérdezett vissza a lány, hogy megbizonyosodjon róla, valóban jól értette.

- Igen.

- Nem hiszem el… - nyögte, és az alsó ajkát kezdte rágcsálni, mint mindig, amikor valamin nagyon törte a fejét. – Szerinted ez jelent valamit? Szerinted lehet köze ahhoz, amit… Tudod, amit az Őrző tervez?

Konkrétan megmondva, halványlila gőze sem volt róla! De kételkedett benne, hogy véletlen lenne. Az, hogy pont ugyanazon a napon változtak át mindketten, aztán ilyen röviddel a történtek után még egymás mellé is sodorja őket az élet – ráadásul egy ilyen komoly dologgal kapcsolatban, mint az életőrség, ami egy életre szólt -, nem, nem hitte, hogy ez puszta véletlen volna.

- Szerintem lehet köze hozzá, igen – mondta ki végül hangosan is.

- Annyira szeretném már tudni, hogy mit akar tőlem az Őrző – sóhajtott fel Corie. – Elegem van a titkokból és a várakozásból. Úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban bekövetkezhetne, és ettől megőrülök.

- Tudom Kicsim, én is így érzek – vallotta be, majd a karjába vonta a lány törékeny testét és magához szorította. Néhány pillanatig nem is mozdultak, majd Corie-ra ismét rátört a kérdezhetnék.

- Miért őt választotta Wrath?

- Igazából Blay ötlete volt – mondta Qhuinn. – Mikor Wrath kitalálta, hogy életőrt ad melléd, elkezdtünk gondolkozni a szóba jöhető lehetőségeken. Blaynek akkor jutott eszébe Lendo.

- Mindenki Lendonak szokta hívni? – csapott le a témára.

Qhuinn halkan felnevetett.

- Nem – mondta. – Én kezdtem el így becézni, amikor beütött nálunk a Csillagok Háborúja korszak.

- Komolyan? – csodálkozott a lány és folytatásra ösztönözte. Szerette volna megismerni az egész történetet.

- A Birodalom visszavágban, emlékszel Han Solo barátjára, Lando Calrissianra? – kérdezte, mire Corie bólintott. – Hárman néztük Blay szobájában. Voltunk vagy tíz-tizenkét évesek, és annyira magával ragadott bennünket a film, hogy állandóan azt játszottuk, hogy mi vagyunk a szereplők.

- Jesszusom, nem mondod komolyan? – nevetett Corie, miközben elképzelte a jelenetet. – És ki kit játszott?

- Blay volt Han Solo, Lendo nevéből adódóan Landot játszotta, én pedig természetesen Luke voltam – magyarázta nagy büszkén. Imádta azt a játékot, mert ott nem kellett attól tartania, hogy valaki leszidja, vagy a szokásos mozdulatsorral lepné meg, hogy elűzze magától a gonosz szem hatását, ahogy azt tették vele egész életében.

- Természetesen – nevetett Corie. – Jaj, annyira megnéztelek volna kisfiúként, amikor lézerkard csatát vívtok.

- Akkor te lettél volna Leia, ami azt jelenti, hogy szerepet kellett volna cserélnem Blayjel – kuncogott. – Vagy laposra kellett volna vernem, ha nem megy bele.

- Óóó, én hősöm – cukkolta a lány és kacér pillantást vetett rá, amitől ismét forrni kezdett a vére. Csakhogy látta a felén, hogy hiába a látszat, ezerfelé járnak a gondolatai és sok minden aggasztja, amin egy cseppet sem csodálkozott. Fenekestül fordult fel a világa alig pár nap alatt és nem úgy tűnt, hogy ez egyhamar rendeződne. De annyit azért még tehetett, hogy néhány pillanatig elfeledteti vele a gondokat.

- Gyere ide – kérte lágyan, majd mikor a lány befészkelte magát a biztonságot jelentő karokba, magához szorította. – Szeretlek, Cornelia – suttogta a fülébe az ősi nyelven, s érezte, amit egész testében megborzong. Nagyon ritkán hívta csak a teljes nevén – egyrészt, mert a lány nem nagyon szerette, ha így szólították, másrészt, mert Qhuinn számára ez sokkal bensőségesebb volt, hiszen ez a név állt a hátán. Ennek a névnek a betűit érezhette, ahogy a bőrébe karcolják, miközben a szíve őrülten dobogott a nőért, aki az élet volt számára.

- Én is szeretlek, Qhuinn – sóhajtotta Corie, majd felnézett rá, s tekintettükkel egyszerre, ajkaik is egybeforrtak, élvezve, hogy egyelőre csend veszi őket körül, és bár a jövő mázsás súlyként nehezedett a vállukra és egyre közelebb óvakodott hozzájuk, az a nap, még az övék volt, csak az övék.

És egy kis meglepetés így a végére:
Elkészült a két kötet könyvborítója. :D:D

Visszatérés 8. fejezet - Nagy döntések ideje

Sziasztok!

Szerencsére elhárult a szolgáltatóm "kis" problémája és ismét van netem, így hoztam is a fejezetet.

Néhányan már nagyon vártátok ezt a fejezetet, ezért aztán nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre!!! :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

Januárhoz hűen csípős idő volt éjszaka Caldwell belvárosában, de Blayt ez egy cseppet sem zavarta. Már azt sem tudta, mióta járja a város utcáit, megnyugvást keresve, de eddig nem járt sikerrel. Kusza érzéseivel képtelen volt egyenesbe jönni. Egyrészt ott volt az öröm, amit akkor érzett, mikor Qhuinn boldogságát látta, másrészt ugyanezen oknál fogva a bánat, mely a szívét tépte.

Tagadhatta volna napokig, hogy már nem szereti a fiút, hazugság lett volna. Szerette! Jobban, mint lehetett, és ez kezdte felőrölni. Igaz, randizott mással, egy értékes férfival, akivel még jól is érezte magát, de a szívében Qhuinn még mindig jelentős részt követelt magának, amivel nem tudott mit kezdeni. Ha tudta volna, hogyan vessen véget mindennek, megtette volna. De nem tudta. Csak sodródott az árral, nap nap után élt és várta a csodát, mely nem akart jönni.

Aztán Qhuinn bejelentette, hogy feleségül veszi Corie-t. Egy tőr kevésbé fájt volna a mellkasában, mint amit akkor érzett. De barátja izgatott, várakozással teli tekintetét látva megacélozta magát és nem mutatta ki valódi érzéseit, mert tudta, azzal nem csak Qhuinnt, de Corie-t is bántaná, márpedig kedvelte a lányt. Tisztelte és csodálta mindazért, amit Qhuinn-nel tett. Mióta együtt voltak, a fiú teljesen megváltozott. Olyan felnőtté vált, amilyennek Blay mindig is látni szerette volna, de ő nem tudta ezt kihozni belőle. Csak Corie-nak volt köszönhető, hogy a fiú felhagyott csapodár életvitelével, és férfivá érett.

Mindezek ellenére, amikor Qhuinn félmeztelenül térdelt előtte, várva, hogy a hátára véssék szerelme nevét, valami megváltozott Blayben. Az volt az a pillanat, amikor végérvényesen tudatára ébredt, hogy vége van. Bármi is volt közöttük, bármennyire is szerette volna, hogy az életük valamikor összefonódjon, mint egy páré, abban a másodpercnyi kis időben szertefoszlott, mikor a tőr hegyét Qhuinn hátához érintette.

Ő volt, aki a második betűt karcolta bele a sima bőrbe, figyelve, ahogy a vörös vér előbukkan mozdulatai nyomán, majd lassan végigfolyik a hátán. Istenem, mennyire remegett a keze, s mennyire nehéz volt rezzenéstelenül megtennie mindezt! Szobája magányában oly’ sokszor álmodozott már erről a pillanatról, ám sosem így képzelte el. Álmaiban nem a Cornelia név került Qhuinn hátára, hanem a Blaylock. Sajátjára, pedig a Qhuinn. Nem tudta, volt-e már példa arra a fajon belül, hogy két férfi összeházasodjon – valószínűleg nem, mert az elit elítélte a melegeket – de ez nem érdekelte Blayt. Azt akarta, hogy örökké együtt legyenek, hogy hivatalosan is a párjának nevezhesse gyerekkori legjobb barátját.

- Verd már ki ezt a fejedből! – szólt rá saját magára felhangon. Szerencsére a hideg miatt egy lélek sem tartózkodott az utcán, így senki sem nézte bolondnak, amiért magában beszél; bár az is igaz, hogyha így lett volna, azzal sem foglalkozott volna túlságosan.

Hamarosan hajnalodni fog – gondolta magában, de nem tudta eldönteni, hová menjen. Nem akart hazamenni, mert tudta, mi történik most Qhuinn és Corie szobájában. A friss házasok a szertartás befejezése után azonnal felrohantak a szobájukba, hogy letépjék egymásról a ruhát, Blay pedig nem akart a szomszédjukban lenni közben. Köszönte szépen, bőven elég volt a tudat is!

Elmehetett volna a szülei biztonságos házába, Connecticutba, de akkor úgy érezte volna, hogy megfutamodik, azt pedig ki nem állhatta. Elvégre férfi volt a szentségit!

Mielőtt még beérhetett volna a következő lámpaoszlop fényébe, megtorpant és alaposan körülnézett. Valahogy ismerős volt neki a környék, bár fogalma sem volt róla, hol van. Nem foglalkozott az utcanevekkel, miközben sétált, csak az érdekelte, hogy mozgásban legyen. Alantasoktól sem tartott, elég fegyver volt nála, hogy megvédje magát még a túlerővel szemben is.

- Oh… - nyögött fel döbbenten, amikor meglátta a nagyon is ismerős házat, ami pár méterre magasodott előtte.

Emlékezett az első alkalomra, amikor itt járt. John és ő Qhuinnt kísérték el, hogy az unokatestvérével találkozzon, aki a család jogi ügyeit intézte. Próbált nem tudomást venni Saxton jóképű, megnyerő megjelenéséről, ám a fiú szemet vetett rá és azonnal flörtölni kezdett. Blay persze nem örült neki, főleg, mert mindez Qhuinn előtt zajlott le. Ám miután szemben találta magát Qhuinn és Corie nagyon is elégedett arckifejezésével, amiből azonnal leszűrte, hogy végre megtört a jég és lefeküdtek egymással, Saxtonhoz menekült vigaszért. Találkozgattak néhányszor, de pár lopott, bár igencsak szenvedélyes csókon kívül semmi sem történt közöttük. Bár ez sem Saxon múlt. Elég egyértelművé tette, hogy vonzódik a fiúhoz és, hogy Blaynek csak egy szavába kerülne…

Csakhogy ő nem volt biztos magában. Sosem volt még együtt férfival, és mindig úgy képzelte, ez olyasmi, amit Qhuinn-nel szeretne átélni.

- A francba… - morgolódott magában. Már megint Qhuinn. Már megint az álmai. – Vége van! – suttogta.

Tekintetét ismét a házra emelte. Az emeleten égett a villany, így a fiú egészen biztos, hogy otthon volt. A kérdés már csak az volt, Blay mit akar. De ha erre tudta volna a választ, nem állt volna még hosszú percekig a hideg, fagyos úton a lámpafénybe burkolózó ablakot figyelve.

Vége van! – zakatolt a fejében végeláthatatlanul, mely olyan lépésre sarkallta, amelyről nem hitte volna, hogy képes megtenni.

- Qhuinn sosem volt az enyém és nem is lesz az soha! – mondta ki hangosan, mintha ezzel akarná elengedni.

Aztán nem törődve a következményekkel, felment a ház lépcsőjén és megnyomta a csengőt. Szíve a torkában dobogott, de nem hátrált meg. Még akkor sem, amikor egy perc múlva kinyílt az ajtó és megjelent Saxton szokásos öltönyében, tökéletesen belőtt frizurával.

- Nahát, Blaylock – mosolyodott el, amint meglátta. – Minek köszönhetem ezt a késői látogatást? – kérdezte, de választ nem kapott.

Vagy talán mégis…

Blay ugyanis szavak helyett elkapta a tarkóját és magához rántotta. Ajkaik úgy fonódtak össze, mintha egymásnak teremtették volna őket, s miközben elmerültek a forró csókban, önkéntelenül beljebb léptek, így az ajtó lassan becsukódott mögöttük, megteremtve a magány kis szigetét, melyre Blaynek oly’ nagy szüksége volt.

O*o*o*O

Nagyon kíváncsi voltam, hogy Wrath mit akar nekünk mondani, így mikor az utolsó étkezés előtt az irodája felé haladtunk, gyorsítottam a lépteinken, hogy minél előbb fény derüljön a titokra. Reménykedtem benne, hogy nem valami újabb dráma következik, hisz abból már épp elég részünk volt az elmúlt napokban, hetekben. És egyáltalán nem vágytam egy újabb akadályra.

De persze nem lehetett ilyen szerencsém.

Alig kopogtunk be, Wrath máris kiszólt, hogy menjünk be nyugodtan. Ezúttal egyedül volt – leszámítva George-ot és Sammyt, akik a lába mellett aludtak -, Beth nem ült mellette, mint általában, ami kicsit furcsának tűnt. Ők ketten úgy össze voltak nőve állandóan, hogy ha külön láttam őket, mindig megdöbbentem egy kicsit. Ám ezúttal más vonta el a figyelmemet erről az apróságról. Valami, ami sokkal fontosabbnak tűnt már első ránézésre is. A bátyám arckifejezése aggodalmas volt.

- Mi a baj? – kérdezte Qhuinn azonnal.

- Üljetek le és máris elmondok mindent – felelte Wrath, mi pedig engedelmesen helyet foglaltunk a királyi méretű íróasztal előtt lévő két széken. – Elég sokat gondolkoztam azóta, hogy visszatértél közénk és a húgom lettél – fordult felém, bár nem láthatott. – És most, hogy még össze is házasodtatok, még több fejtörőt adtatok nekem.

- Hogy-hogy? – kérdeztem értetlenül. Elképzelésem sem volt róla, mi lehetett az a házasságunkkal, ami aggasztja a királyt.

- Qhuinn, te John életőre vagy és én vagyok az egyetlen, aki ettől a címtől megfoszthat téged – mondta, mire nagyot dobbant a szívem.

Talán visszavonja a kinevezést? Talán nem kell többé életőrnek lennie? Annyira örültem volna neki, mert a lelkem mélyén mindig is utáltam, hogy Qhuinn életőr lett. Tudtam, hogy akkoriban, mikor ez az egész nézeteltérés történt Lash-sal, nem lehetett másként megmenteni Qhuinnt, hiszen mégiscsak „megölte” azt a férget – az már mellékes, hogy utána az Omega visszahozta a nyomorultat, mert a saját fia volt vámpírbőrbe csomagolva -, és az életőri kinevezéssel megúszta a börtönt, mert csak Johnt védte. De akkor sem szerettem az ezzel járó kötelezettségeket. Hogy állandóan ott kellett lennie, ahol Johnnak, hogy ha úgy alakul harc közben, az életét is fel kell áldoznia a barátjáért. Persze ezt akkor is megtette volna, ha nem az életőre, és a többi testvérért és Blayért is megtette volna bármikor, de az, hogy ez a kötelessége, csak még inkább zavart. Barbár és maradi szokásnak tartottam!

Wrath pedig, mint aki meghallotta zavaros és egyben izgatott gondolataimat, tett róla, hogy hamar alábbhagyjon a lelkesedésem.

- Egyelőre úgy néz ki, nem vonhatom vissza a kinevezésedet – mondta.

- Mért nem? – kérdeztem azonnal, és nem is próbáltam leplezni csalódottságomat. Hangomból sütött a düh, hiszen a bátyám volt, a testvérem és mégsem tette ezt meg értünk! Miért? Azonnal tudni akartam!!!

Qhuinn ezzel szemben csendben maradt. Arca rezzenéstelen volt, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz.

- Mert még alig három év telt el azóta – válaszolta Wrath.  – Ha most úgy döntök, hogy visszavonom a kinevezést, az elit fellázadna ellenem, mert nem éreznék igazságosnak.

- Igazságosnak? – visszhangoztam. – Lash nem is vámpír! Az Omega fia és gonosz. Elárulta őket az alantasoknak és miatta mészároltak le megannyi családot!

- Igazad van, de az elit nem így gondolkozik – csóválta meg a fejét Wrath és hátradőlt a székében. – Az ő szemükben Qhuinn bűnözőnek számít, mert elvett egy életet és nem érdekli őket, hogy az kié volt.

- De akkor ti is annak számítotok nem? – ütöttem tovább a vasat. – Hány alantast is öltetek meg az elmúlt nem tudom hány száz évben?

- Az egészen más…

- Nem más! – vágtam közbe hevesen, mielőtt még folytathatta volna.

- Corie – szólított meg Qhuinn gyengéden. – Nincs ezzel semmi baj. Én nem bánom, hogy John életőre vagyok.

Hitetlenkedve néztem rá. – Hogy mondhatod ezt?

- A legjobb barátom – válaszolta. – Akkor is vele mennék a harcba, ha nem lennék az életőre és elkísérném bárhová, ahová megy, mert testvérek vagyunk.

- És akkor is meghalnál azért, hogy megmentsd – tettem hozzá.

Qhuinn felemás színű szemei elsötétedtek, de azért bólintott.

- Így van – mondta. – Nincs jelentősége, hogy az életőre vagyok vagy sem.

Igaza volt, tudtam, mégis nehéz volt elfogadnom, hogy ez valóban így van. Annyira féltem tőle, hogy elveszítem, hogy harc közben meghal… Mégsem tehettem semmit. Vagy talán mégis.

- Meg akarok tanulni harcolni! – jelentettem ki hirtelen, amivel sikeresen meg is leptem mindkét férfit.

- Miért? – kérdezte Wrath és fekete szemöldökei a napszemüvege fölé emelkedtek.

- Hogy segíthessek a harcban – vágtam rá.

- Arról szó sem lehet! – érkezett a válasz mindkettejüktől.

- Megőrültél? – esett nekem Qhuinn dühösen. – Azonnal verd ki a fejedből, hogy az alantasok közelébe mész!

Velünk szemben Wrath bőszen helyeselt és nekem be kellett látnom, hogy talán nem a legjobban közelítettem meg ezt a helyzetet.

- Rendben, nem indulok az alantasok ellen – mondtam. – De akkor is meg akarok tanulni harcolni, hogy megvédhessem magam. – Ez volt a mentő ötletem, muszáj volt belemenniük.

- Corie… - kezdte volna Wrath, de nem hagytam, hogy folytassa.

- Ne, várj, had fejezzem be! – kértem. – Szeretnék egyetemre járni, és ahhoz ki kell mennem az utcára. Nem lehet mellettem minden nap valaki, hogy megvédjen – mutattam rá a nyilvánvalóra, és annyira nem is hazudtam. A továbbtanulás valóban az egyik vágyam volt, de ha mellette még olyan harci tudásra is szert tehetek, amellyel segíthetem a testvéreket - persze majd idővel, amikor már belátják, hogy hasznomat vehetik -, azzal két legyet üthetnék egy csapásra.

- Végezd el az egyetemet levelezőn, vagy minek nevezik manapság – vágta rá Wrath.

- Te is tudod, hogy az nem lenne ugyanaz – mondtam neki szelíden, bevetve a meggyőzőerőmet. – Mióta az eszemet tudom, vártam a lehetőséget, hogy felsőoktatásban tanulhassak, de a szüleim nem akarták engedni, hogy arra az egyetemre menjek, amelyikre szeretnék, és azt tanuljam, ami érdekel. Most ti is ugyanezt akarjátok csinálni velem? Bezártok, és megmondjátok, mit tehetek és mit nem?

- Corie, lásd be, ez túl veszélyes – próbálkozott Qhuinn, de én tartottam magam az eredeti elképzelésemhez.

- Ha alapos kiképzést kapok, hogy meg tudjam védeni magam, akkor nem lesz veszélyes. – Hangom sziklaszilárd volt, akárcsak az elhatározásom. Tanulni és harcolni akartam, hogy hasznos tagja lehessek a családnak!

Hosszú csend telepedett közénk, miközben én életem két legfontosabb férfijának döntésére vártam. Persze ezt csak ők hitték így, hiszen én már tudtam mit teszek, de meghagytam őket abban a hitben, hogy van némi beleszólásuk.

- Átgondolom – mondta végül Wrath, ami kezdetnek nem is hangzott olyan rosszul, így bólintottam.

- Rendben.

O*o*o*O

Blaylock, Rocke fia behunyt szemmel feküdt a széles franciaágyon és próbált levegőhöz jutni, kisebb nagyobb sikerrel. Érezte maga mellett a forró testet, mely hasonlóval próbálkozott, így zihálása megtöltötte a fülét. Isten látja lelkét, ennél szebb hangot még sosem hallott. Na jó, mégis, de az olyan rég volt már, szinte egy másik életben, amikor Qhuinn és ő együtt döngették a csajokat a bárok mosdójában. Akkor figyelte barátját, ahogy mozog, hallgatta milyen hangokat ad ki szex közben, s álmodozott. Kettejük szeretkezéséről szőtt rózsaszín ábrándokat, melyek később szertefoszlottak.

Mekkora egy seggfej vagy! – korholta magát gondolatban. Saxton ott feküdt mellette, olyasmiket élt át vele az elmúlt órában, amit elképzelni sem tudott, gondolatai mégis Qhuinn felé csapongtak. Megacélozta magát, hogy kiűzze barátját a fejéből, ha már a szívéből nem is tudta, és teljes figyelmét Saxnak szentelhesse. Ennyivel tartozott a fiúnak.

- Hogy érzed magad? – kérdezte az említett és felkönyökölt, hogy láthassa a szeplőkkel borított arcot.

Blaynek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne fordítsa el a fejét, lesütve a tekintetét. Zavarban volt, sokkal jobban, mint addig bármikor, de tudta, hogy Saxton előtt nincs mit szégyellnie. Főleg azután nincs, hogy…

- Jól vagyok – mondta inkább, mint hogy továbbvigye a gondolatot, mely még vörösebbé tette volna arcát.

- Ennek nagyon örülök – mosolyodott el, amitől sokkal inkább kisfiúnak tűnt, mint felnőtt férfinak. Felső ajka alatt láthatóvá váltak éles szemfogai, amitől Blay tekintete azonnal a nyakán lévő sebhelyre ugrott.

El sem akarta hinni, hogy valóban ivott egy férfiból! Nagyon furcsa élmény volt, így utólag visszagondolva. Nem kapta meg belőle azt az erőt, amit egy nő vénájából merített volna hasonló helyzetben, mégis elvette az eszét ivás közben és élvezettel kortyolta a perzselő nedűt.

- Tetszik, ahová nézel – mondta Saxton elnyújtott hangon. Szemhéját lejjebb engedte és úgy pillantott Blayre, egyértelművé téve, hogy készen áll a folytatásra.

- Adj még egy percet! – kérte Blay, miközben beletúrt a selymes, szőke tincsekbe és magához húzta egy mély csókra.

- Amennyire csak szükséged van – lehelte Saxton.

- Hol a fürdőszoba? – kérdezte Blay.

- Ott – intett a fejével az ágytól balra lévő ajtó felé.

Blay nem pazarolt időt holmi öltözködésre, úgy ahogy volt, teljes Ádám-kosztümben bevonult a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót. Megmosta az arcát egy kis hideg vízzel, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkozni, majd belenézett a mosdó fölötti széles tükörbe.

Arca élénk rózsaszín volt, élettel teli, kék szemei csillogtak. Idejét sem tudta, mikor látta magát ennyire… Boldognak? Egészségesnek? Ahogy azt sem tudta volna megmondani, mikor szexelt utoljára. Túlságosan is régen… Amikor még Qhuinn-nel csaptak orgiákat pár könnyűvérű csaj társaságában.

Már megint Qhuinn… Felejtsd már el! Legalább most! – győzködte magát gondolatban, de nem járt sok sikerrel. Egészen addig, míg el nem képzelte Saxtont, ahogy az ajtó túloldalán őrá vár.

Fantasztikus pasi volt, minden szempontból. Előkelő volt, udvarias, nem olyan, ki ha én nem stílusú, mint Qhuinn. Lehetett vele könyvekről, filmekről beszélgetni, nem csak fegyverekről és nőkről, mint egykoron Qhuinn-nel. És az ágyban is fantasztikus volt. Sosem gondolta volna, hogy ilyen lehet egy férfival szeretkezni. Hogy ennyire el tudja majd engedni magát, hogy ennyire természetes lesz minden mozdulat. Istenem, elég volt csupán erre gondolnia és máris tombolt a testében a vágy és már alig várta a pillanatot, amikor újra együtt lehetnek.

Csakhogy volt egy aprócska bökkenő.

A félelem láthatatlan kis karmai, amik egyre mélyebben hatoltak a bőre alá és percről percre jobban és jobban eluralkodtak rajta. Képtelen volt kiverni a fejéből, hogy mit fognak ehhez szólni az emberek, a testvérek, és a szülei. Persze a testvérek és feleik miatt nem igazán kellett volna aggódnia, hiszen már régóta tudták, hogy a saját neméhez vonzódik, de más tudni és más látni. Mert nem igazán állt szándékában titkolózni. Jó, persze nem arról volt szó, hogy rohanni akart és világgá kürtölni, de úgy gondolta, ha megtalálja a nagy őt – már Qhuinn-nen kívül -, akkor szerette volna felvállalni a kapcsolatot.

Csakhogy mindehhez először a szüleivel kellett volna beszélnie, amit már hosszú évek óta halogatott, mert nem akarta őket szégyenbe hozni az elit előtt. A homoszexualitás ugyanis nem volt éppen elfogadott. Ha valaki mégis errefelé hajlott, az inkább titkolta és látszólag normális életet élt: megnősült, gyerekei lettek, csak épp néhanapján, a legnagyobb titokban másfelé kacsintgatott.

Blay ezt persze megértette, de egyben el is ítélte. Ő nem akarta az egész életét titkok között, rettegésben élni, félve attól, hogy kiderül az igazság.

- Minden rendben? – hangzott fel Saxton hangja a szobából.

- Persze – hebegte Blay. Teljesen elvesztette az időérzékét és fogalma sem volt róla, mióta lehet már a fürdőszobában gondolataiba mélyedve. Gyorsan megtörölte az arcát és a kezét, majd visszament a szobába.

Saxton ugyanott feküdt, ahol hagyta. Tekintete végigsiklott az izmos, meztelen testen és érezte, amint a vágya ismét életre kel.

- Sokáig voltál bent – jegyezte meg a fiú, de hangjában nyoma sem volt a vádnak.

- Bocs, csak elgondolkoztam – vallotta be Blay.

- Megbántad? – kérdezte Saxton és felült az ágyban. Gyöngyszínű szeme megértően csillogott.

- Nem – sietett a válasszal Blay. Való igaz, megbánást nem érzett, sőt, nagyon is örült neki, hogy végre megtette az első lépést, amit talán már rég meg kellett volna tennie. – Nem bántam meg – tette még hozzá, majd leült Sax mellé. – Csak vannak dolgok az életemben, amikkel még nem tudtam egyenesbe jönni.

- Például az unokatestvérem – vágta rá a fiú.

Blay fejében megfordult, hogy talán letagadja, de nem lett volna értelme. Saxton egyáltalán nem volt hülye. Tudta, érezte, hogy a szíve már másé, valaki olyané, aki nem kért belőle.

- Igen, például ő – bólintott.

- Nem baj – mondta Saxton, amivel meg is döbbentette a vörös hajút. – Nem várom el tőled, hogy azért, ami közöttünk történt, rögtön szerelmet vallj nekem. Csak megtörtént. És ha újra megtörténik, örülni fogok neki. Ha mégsem, azt is elfogadom. Idővel úgyis minden kiderül.

Blay alig akart hinni a fülének. Saxton most tényleg azt javasolta, amit hallani vélt? Hogy egy laza kapcsolat legyen közöttük és majd meglátják mi lesz belőle?

- Komolyan így gondolod? – kérdezte.

- Igen – vágta rá Saxton. – És te mit gondolsz minderről?

Blay alaposan megfontolta a választ, mert nem akart hazudni.

- Sokat gondolok... rá, ez igaz – szándékosan nem mondta ki a nevét, így is tudták mindketten, hogy kiről van szó. – De az is igaz, hogy amikor veled vagyok, jól érzem magam.

- Kezdetnek máris megteszi – mosolyodott el Saxton és lassan odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, ám mielőtt még túlságosan is elkaphatta volna őket a szenvedély, Blaynek hirtelen eszébe jutott valami.

- A francba – morogta, majd gyorsan a telefonja után nyúlt.

- Mi a baj?

- Nem szóltam senkinek, hogy nem megyek haza – mondta.

- Ilyen szigorúak a szabályok a király házában? – kuncogta Sax, mire Blay bólintott.

- Vigyázunk egymásra – tette azért hozzá, s megrándult az arca, mikor látta, hogy John percenként sms-ekkel bombázta, melyek egyre ingerültebb és aggodalmasabb hangvételűek voltak.

Gyorsan bepötyögte a választ: „Bocs, egy barátomnál vagyok, amint lemegy a nap, otthon leszek.”, majd eltette a telefonját, hogy teljes figyelmét a szeretőjére fordíthassa.

O*o*o*O

Meg sem lepődtem, hogy másnap délután Wrath látni akart. Biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem tetszett neki az ötletem, miszerint egyetemre járnék és tanulnék az emberek világában, de nem akartam engedni neki és a nyomásnak, amit gyakorolni próbált rám. Felnőtt voltam, olyan döntések álltak mögöttem, amik az egész életemet, s másokét is megváltoztatták, így elvártam volna egy kis bizalmat, hogy tudom, mit csinálok.

De Wrath nem is Wrath lett volna, ha nem csavar egyet a dolgokon…

Mikor beléptem a dolgozószobájába, kissé megdöbbentett a látvány, hiszen a testvériség minden tagja jelen volt, akárcsak Qhuinn, valamint egy addig ismeretlen férfi, aki leginkább azzal tűnt ki a tömegből, hogy jóval kisebb termetű volt, mint a testvérek.

- Mi folyik itt? – érdeklődtem Qhuinnről Wrath-ra pillantva, majd vissza.

- Ülj le, Corie – mondta Wrath, de én inkább állva maradtam.

- Most inkább nem, kösz – vágtam rá, mire bátyám horkantott egyet, mintha csak azt mondaná „na, ez se lesz egy könnyű menet a kurva életbe”

- Átgondoltam a kérésedet a továbbtanulással kapcsolatban – mondta, miközben megdörzsölte a szemét, mintha fáradt lenne. Nem is csodálkoztam rajta, a faj királyaként rengeteg dolga volt és olyan felelősséget cipelt a vállán, amit egyáltalán nem irigyeltem tőle.

- És mire jutottál? – kérdeztem, s direkt nem javítottam ki. Én ugyanis nem kérést indítványoztam felé, hanem közöltem vele, mit szeretnék. De nem akartam még több fejtörést okozni neki.

- Egy feltétellel engedélyezem – mondta határozott, királyi hangon. – Lesz egy testőröd, aki a nap minden percében veled van és védelmez téged. Nélküle nem mehetsz egyetlen órára sem.

Jó, oké, még a hang is a torkomon akadt döbbenetemben. A fejem egy csapásra megszédült még a gondolattól is. Ha mindazt, amit elmondott, jól értelmeztem, akkor nekem lesz egy… egy…

- Életőrt akarsz adni mellém? – bukott ki belőlem hirtelen, és elképzelni sem tudtam, hogy Wrath ezt komolyan is gondolja.

- Igen – vágta rá mégis a király, majd a mellette álló, ismeretlen férfira pillantott. – Ő Lendoseth. Egy kissé… - megköszörülte a torkát, hogy nyilván valami eget rengető fontosságú hírt közöljön velem a pasival kapcsolatban, csakhogy én arra egyáltalán nem voltam kíváncsi.

- Nekem nem kell életőr! – vágtam közbe hevesen. A szobában azonnal néma csend lett szavaim után. A testvérek mind meglepetten néztek rám, amiért ilyen hangsúllyal mertem a királyhoz szólni, de nem láttam értelmét csendes meggyőzéssel próbálkozni. Wrath-ra úgysem hatott volna. Ő harcos volt, egy durva, erőszakos vámpír, aki olykor jobban értékelte, ha valaki odaszólt a maga igazában, nem pedig mellébeszélve fondorlatosan próbálta érvényesíteni az akaratát. De azért mikor folytattam, visszavettem a vehemenciából. – Maradi, elavult szokásnak tartom, és egyáltalán nem szeretném, hogy bárki is az életét adja értem.

- Corie… - próbálkozott Qhuinn, hogy meggyőzzön, hiszen ő maga is életőre volt Johnnak, csakhogy a bátyám nem hagyta, hogy befejezze a mondandóját.

- Ez nem egy lehetőség volt, amit kedvedre visszautasíthatsz! – mondta keményen, és az arca merevségéből láttam, hogy nagyon is komolyan gondolja minden egyes szavát. – Ha egyetemre akarsz járni, ez az ára.

- Nem teheted ezt velem! – próbálkoztam még, de már láttam, hogy el fogom veszíteni a csatát.

- Bármit megtehetek, mert én vagyok a király – vágta rá kissé engedékenyebben. – Egyébként az Őrző is egyetért velem – tette hozzá, amivel azonnal oda is lett a további ellenállásom. – Fontos vagy neki és fontos vagy a fajnak is. Meg kell védenünk téged.

- Úgy, hogy ketrecbe zártok? – szegeztem neki a kérdést utolsó erőmmel.

Wrath erre döngő léptekkel odaállt elém és magához húzott. Arcom széles mellkasához préselődött, ahogy nagy tenyerével a hajamat simogatta, mint egy igazi báty.

- Jaj, kislány, annyi minden van még, amit meg kell tanulnod! – mondta suttogva, de persze hála a vámpírgéneknek, mindenki hallotta. – Csak úgy lehetsz szabad, ha közben nem állsz ellen a védelemnek, amit nyújtunk neked. Voltál már az alantasoknál. – Szavaira összerezzentem. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy újra ilyesmi történjen veled.

Igaza van! – gondoltam, de végül is ezt eddig is tudtam. Az persze már egy másik kérdés, hogy nem voltam hajlandó elfogadni és belátni, nincs más út, csak ez az egy. Védelemre szorultam, mert az Őrző szerint fontos voltam a faj jövője miatt. Istenem, bárcsak tudtam volna, hogy miről is van szó pontosan, mert akkor könnyebb lett volna elfogadnom a sorsom.

De nem tudtam meg még jó hosszú ideig. Helyette viszont ott volt egy új arc, akit meg kellett szoknom magam körül, hiszen ha minden igaz, ezentúl össze leszünk nőve.

Hurrá…