20. fejezet - Bűvös 18

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Kíváncsi vagyok a véleményekre, várom a komikat! :):)

Jó olvasást mindenkinek!:):)

Qhuinn aggodalmasan járkált a szobájukban és próbálta lenyugtatni magát, hogy képes legyen arra, amit meg kellett tennie. Corie a földszinten volt Blayjel és Johnnal. A két fiú segített a lánynak a jelbeszéd tanulásában. Qhuinn elmosolyodott az emlékképen, amiben együtt látta élete három legfontosabb személyét.

Gyorsan kiűzte fejéből a gondolatot és az előtte álló küldetésre koncentrált. Mikor úgy érezte, végre képes kiüríteni az elméjét, letérdelt a szoba közepén a szőnyegre, megigazította a nyakába akasztott fekete gyöngyökből álló láncot és lehajtotta a fejét. Egy pillanatra kizökkentette a fehér nadrág és ing, amit viselt – annyira nem az ő színe volt -, de hamar túllépett rajta.

Halkan, az ősi nyelvet használva imát mormolt, hogy engedélyt kapjon a belépésre, majd mikor megérezte, hogy a gyöngyök melegedni kezdenek a mellkasán, felemelte a fejét. A látványtól tátva maradt a szája. Az olaszos stílusú kertben minden fehér volt. A márvány szökőkút, a márványoszlopok, a márványpadló. Valósággal ragyogtak. Az egyetlen szín, amit látni lehetett, egy csapat énekesmadár volt egy fehér fán.

Qhuinn abbahagyta az imádkozást, és felállt.

- Tudtam, hogy el fogsz jönni, harcos – szólalt meg a már ismerősnek számító női hang a háta mögül.

Az Őrző most is úgy nézett ki, mint legutóbb. Fekete ruhája mindenét eltakarta; kezét, lábát, arcát… Odalibegett a fiúhoz, mire Qhuinn illedelmesen fejet hajtott előtte. Ki gondolta volna, hogy képes ilyen szarságokkal foglalkozni, mikor komoly dologról akart beszélni a faj anyjával?

- Köszönöm, hogy fogadsz – mondta neki alázatosan.

- Emeld fel a tekinteted! – szólalt meg az Őrző, mire Qhuinn azonnal engedelmeskedett. Szemei ezúttal is elkerekedtek, mikor meglátta a csodaszép arcot, mely valóban földöntúli volt. Olyan gyönyörű teremtéssel, mint az Őrző, még soha életében nem találkozott. Na jó, mégiscsak találkozott. Számára Corie ezerszer gyönyörűbb volt! – Tudom, miért jöttél, de nem mondhatok semmit – folytatta az Őrző.

Qhuinn számított erre a válaszra, de az nem azt jelentette, hogy hajlandó is elfogadni. Önmagát nem meghazudtolóan válaszolt.

- Tudom kell, mi fog történni Corie-val.

- Hogy mondod? – emelkedett meg az Őrző szép ívű szemöldöke.

- Tudnom kell, miért van itt, és hogy mikor kell hazamennie. – Qhuinn tudta, hogy felelőtlen, sőt mi több, őrültség, amit csinál, de nem tudott parancsolni az indulatainak. Corie-ról volt szó, és ahogy teltek a napok, egyre jobban érezte, hogy az a bizonytalanság, amiben élnek, kikészíti mindkettejüket.

- Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz! – csattant fel az Őrző. Arca mély felháborodást tükrözött a tiszteletlen szavak hallatán.

- Sajnálom! – vágta rá Qhuinn őszintén, de folytatta. – De meg kell értened.

- Azt hiszed, nem tudom, mit érzel? – kérdezte az Őrző kissé nyugodtabb hangnemben. Hátat fordított a fiúnak és odalibegett a madaraihoz. Egyiket a kezébe vette és lágyan simogatni kezdte a fényes tollakat. – Azt hiszed, engem nem aggaszt az emberlány sorsa?

Qhuinn megdöbbent ezen szavak hallatán és már a nyelvén volt a kérdés, de mivel azzal végképp elvetette volna a sulykot, hát kénytelen volt összeszorítani a száját és várni, hogy az Őrző folytassa.

- Bölcs döntés – nyugtázta, és visszafordult hozzá. – Tudom, hogy szereted a lányt – mondta. – Tudom, hogy majd’ belehalsz, amiért nem tudod, mit hoz a jövője, de nem árulhatom el.

Qhuinn szíve szerint felüvöltött volna, miközben dühtől szikrázó szemeit egy pillanatra sem fordította el a faj anyjáról.

- Miért? – kérdezte, nem törődve vele, hogy ezzel megsérti az istenét.

A szépséges nő arca megkeményedett, de válaszolt.

- Mert mindennek úgy kell történnie, ahogy az meg van írva.

- Ez nekem nem elég! – vágta rá Qhuinn, amivel már majdnem kihúzta a gyufát. Látta az Őrzőn, hogy még néhány tiszteletlen megjegyzés, és azok lesznek élete utolsó szavai, ám mikor már végképp azt hitte volna, hogy lesújt rá az isteni igazságszolgáltatás, a nő szomorúan felsóhajtott és leült a szökőkút szélére.

- Makacs vagy, harcos, de a szíved a helyén van – mondta. – Ezért szeret téged a lány. És ezért vagy részese te is mindannak, ami jönni fog.

Qhuinn érezve, hogy most talán többet tudhat meg, közelebb ment hozzá és letérdelt elé, hogy kimutassa mély hódolatát, miközben ismét tiszteletlen lépésre készült.

- Mi fog jönni? – kérdezte halkan.

- Ha tehetném, elmondanám – emelkedett rá a meggyötört tekintet, ami megrémisztette Qhuinnt. Az Őrző félt, legalábbis az ezüstös szemek azt türközték. – De nem tehetem. Helyette azonban adhatok egy tanácsot, melyet vagy elfogadsz, vagy nem.

Qhuinn hülye lett volna nem elfogadni, ha már az Őrző magától adja, így azonnal rábólintott a dologra.

- Az éj folyamán ne mondj nemet – hangzott a válasz, amit Qhuinn nem tudott hová tenni. Ne mondjon nemet? Mégis mire?

Mielőtt azonban végképp elásta volna magát az Őrző előtt azzal, hogy értetlenkedni kezd, és számtalan kérdést zúdít a nyakába, amivel belátható időn belül előidézi a saját halálát, inkább megköszönte a segítséget és visszatért a valódi világba.

O*o*o*O

Közel két és fél hete éltem ebben a megtestesült álomvilágban, ami annyit jelentett, hogy November 23-a volt, a születésnapom. Tizennyolc évesnek lenni, főleg úgy, hogy körülöttem senki sem tudott róla, igencsak furcsa élmény volt.

Nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, mert úgy képzeltem, ha végre majdhogynem nagykorú leszek, azt csinálhatok, amit én akarok. Ebbe beletartozott a családommal szembeni lázadás, hogy végre a saját lábamra álljak a vitákban. Csakhogy az még váratott magára. Egyelőre semmi jel nem utalt arra, hogy haza kellene mennem. Hál’ Istennek!

Mióta délután felébredtem, azóta számoltam a perceket éjfélig. Közben pedig tettem a megszokott dolgaimat, mint például rendet raktam a szobánkban, besegítettem Wrath-nak, és átnéztem a jelbeszédet, hogy kellőképpen rögződjön a fejemben, valamint folytattam azt az ismeretterjesztő könyvet, amit néhány nappal korábban kezdtem, és ami teljesen lekötötte a figyelmemet.

A könyvtárban ültem akkor is, mikor Beth bedugta a fejét az ajtón.

- Ráérsz egy percre? – kérdezte.

- Persze – válaszoltam, és már tettem is le a könyvet az asztalra, hogy a királyné segítségére legyek.

- Életmentő vagy – mosolyodott el Beth, miközben egymás mellett lépkedve a billiárdszobába mentünk.

Ahol aztán majdnem szívinfarktust kaptam. Az egész helyiség tele volt emberekkel, vagy inkább vámpírokkal, és mind egyszerre kiáltották, hogy: „Boldog születésnapot!”, amivel elérték, hogy halálra rémüljek. Még Phury és Cormia is megjelentek, pedig velük csak egyetlen egyszer találkoztam addig, hiszen az Adirondack-hegységben éltek a kiválasztottakkal, akik szerették volna megismerni a világot és a csodáit. Phury, mint a faj Nemzője, a vezetőjük volt. Nem teljesítette be hivatalos posztját, nem feküdt le a kiválasztottakkal, hogy a gyerekeikből új tagok legyenek a testvériség számára, inkább olyanná vált, mintha az apjuk lenne. Vigyázott rájuk, tanította őket, és közben csak egy nővel osztotta meg az ágyát, Cormiával, aki egykoron maga is kiválasztott volt.

Az első, aki odajött hozzám, természetesen Qhuinn volt. Sokk közeli állapotomban is elámultam sugárzó, széles mosolyán, miközben a karjába kapott és megpörgetett a levegőben.

- Boldog szülinapot! – ismételte meg a fülembe suttogva, majd szenvedélyes csókot nyomott a számra.

- Köszönöm – sóhajtottam fel ezúttal már vigyorogva. Boldogan és hitetlenkedve szemléltem a ház összes lakóját, akik csak miattam gyűltek össze, és akik most mosolyogva néztek ránk.

Qhuinn egy fél perc múlva átadott a többieknek, akik a lelket is kiszorongatták belőlem gratulációkkal és jókívánságokkal megspékelve, amit rám zúdítottak. A legfurcsább ölelést Jane-től kaptam. De nem amiatt volt furcsa, hogy szellem volt, hanem hogy annak ellenére, hogy szellem, nem éreztem a különbséget. Ugyanolyan meleg és puha volt a teste, mint a többieknek.

Bezsebeltem egy nagy cuppanós puszit Nallától is, aminek láttán Zsadist tőle szokatlan módon rám mosolygott. Na, már ez felért egy szülinapi meglepetéssel!

- Honnan tudtátok? – kérdeztem, mikor végre szóhoz jutottam.

- Minden adatodat megadtad V-nek, hátha talál rólad valamit, nem emlékszel? – kérdezte Beth és átölelte a vállamat.

- Oh, tényleg – jutott eszembe. – Hogy is felejthettem el?

- Fújd el a gyertyákat – mondta Mary és a kezében tartott emeletes tortára bökött a fejével, melyen ott díszelgett az a bizonyos tizennyolc darab gyertya.

- De ne felejts el kívánni valamit! – vágta rá Bella, miközben odahajoltam.

A szívem a torkomban dobogott, majd mély levegőt véve elfújtam őket. Közben csak egy dolog járt a fejemben, csak egy dologra tudtam gondolni, amit mindennél jobban szerettem volna, ha valóra válik.

- Már az arckifejezéseden is látszik, hogy mit kívántál… vagy inkább kit – jegyezte meg Rhage, mire nagy nevetés kerekedett és én zavart pillantással néztem Qhuinnre, akinek arcán már ott is volt az a mindentudó mosoly. De valóban, a kívánságom ő volt. Az, hogy örökkön örökké vele lehessek.

- Ajándékok! – szólalt fel hirtelen Marissa, amivel magára is vonta mindenki figyelmét.

A billiárdasztal roskadásig meg volt pakolva csomagolópapírba rejtett dobozokkal, aminek láttán könny szökött a szemembe. Persze, ha otthon lettem volna, akkor is kapok ajándékokat és Sam meg Bianca valószínűleg elcipeltek volna kajálni és bulizni, de az eszembe sem jutott, hogy ennyi mindent kaphatok ezektől a mesebeli lényektől, akik körülvettek.

- Igazán nem kellett volna – mondtam.

- Dehogynem! – vágta rá Rhage lelkesen és az asztalhoz tolt. – Vesd rájuk magad.

Sorra bontottam ki a csomagokat és boldogan szemléltem a kapott ajándékokat. Voltak ott könyvek, gyertyakészlet, mindenféle illóolajjal és tartókkal együtt, valamint egy hihetetlenül szexi, fekete ruha, amit Bellától kaptam.

- Egy lánynak dukál egy szexis szerelés – mondta nevetve, mikor kérdőn néztem rá. Fülig pirulva visszatettem az ajándékzacskóba és inkább a következő meglepetést kezdtem nézegetni.

Egy fél óra is eltelt, mire minddel végeztem. Legalábbis azt hittem, mindet láttam, de akkor Qhuinn kiment egy percre, majd mikor visszatért, már nem volt egyedül. Kezében egy pöttöm kis szőrpamacsot tartott, amibe azonnal beleszerettem.

- Ez az én ajándékom – mondta, mikor felém nyújtotta a kiskutyát, ami aprókat rezzent a félelemtől és összehúzta magát. Idegenek között volt, távol a családjától – akárcsak én, mikor megérkeztem.

- Oh, Istenem! – suttogtam döbbenten, majd átvettem a kis cukorfalatot és a mellkasomhoz szorítottam, hogy megnyugtassam. A világ legaranyosabb kiskutyája volt, amit csak valaha láttam. Selymes, csillogó, vajszínű bundájával és nagy barna szemeivel azonnal levett a lábamról. – Köszönöm! – hálálkodtam Qhuinn-nek őszinte mosollyal az arcomon. – Annyira köszönöm.

- Nagyon szívesen – mondta kedvesem boldogan.

- Hogy fogják hívni? – érdeklődött Mary, miközben megcirógatta a kiskutya fejét.

- Nem is tudom – válaszoltam tűnődve. – Egyáltalán fiú, vagy lány?

- Lány – vágta rá Qhuinn és Wrath felé bökött a fejével, aki bár a mozdulatot nem látta, de érezte, hogy neki kell magyarázattal szolgálnia.

- Csak úgy mentem bele ebbe a kutyadologba, ha lányt választ és olyan fajtát, mint George.

- Ravasz – nevettem rá a királyra és már láttam is magam előtt, hogy mikor a kiskutyám felnő, majd szép párt alkotnak a király vakvezető Golden retrieverével. És valóban, George már most élénk érdeklődést mutatott az új jövevény iránt. Fejét felemelte, és szemét egy pillanatra sem fordította el a kezemben lévő csöppségről.

- Na, akkor mi lesz a neve? – ismételte meg Mary kérdését Rhage.

Egy pillanatnyi gondolkozás után válaszoltam. Ha valaha lehetett volna kutyám – persze nem lehetett, mert anyu nem szerette a kutyákat -, azt a nevet adtam volna neki, hogy:

- Sammy.

Évekkel korábban, mikor még kölykök voltunk, Bianca kapott egy nőstény törpespiccet, amit gonosz módon Sammynek nevezett el. Akkor még nem tudtuk, hogy Sam meleg – ő maga sem tudta -, de mivel folyton velünk lógott már akkor is, hát barátnőm úgy gondolta ez vicces lesz. És az is volt. Samnek nem volt baja a dologgal, sőt, imádta a kis korcsot - ahogy ő nevezte.

- Az nem fiú név? – kérdezte Marissa.

- Ha a Samantha becézéseként használod, akkor nem – mondtam, és megtartottam magamnak a név valódi eredetét. – És ő tipikusan egy Sammy – simogattam továbbra is a kis blökit. – Ugye, Kicsim? A Sammy illik hozzád.

- Na, haver, ennyit rólad – veregette hátba Rhage Qhuinnt. – Le is lettél cserélve.

- Igen, azt én is látom – nevetett fel Qhuinn.

- Nem, dehogy is… - tiltakoztam azonnal.

- Majd ha már az ágyba is őt hívja helyetted – csóválta meg a fejét Rhage. – Na, akkor leszel igazán bajban.

A testvérek hangos nevetésben törtek ki, míg a lányok szem forgatva megmosolyogták a megjegyzést.

- Arra nem fog sor kerülni! – vágtam rá hirtelen jött önbizalommal, ami igencsak meglepte a többieket. Főleg, hogy ezúttal nem pirultam el és a szemem sem sütöttem le.

- Nahát, nahát… - csapott volna le Rhage azonnal a témára, de Mary jobbnak látta közbelépni. Érzékien végigsimított a férfi karján, amivel azonnal magára is vonta a figyelmét és a csipkelődő beszólás elmaradt.

Az este folytatásaként felvágtam a csoki tortámat, és a jó étvággyal megáldott pasiknak köszönhetően el is fogyott mind egy szálig. De azért Sammy is kapott belőle egy kicsit. Lassacskán kezdte megszokni a sok embert maga körül. Utána következett a koccintás. Bár még nem ihattam volna alkoholt, ez itt senkit sem érdekelt. Teleöntötték a poharam pezsgővel és mindenki ismételten kifejthette jókívánságait.

- Egy tizennyolc évessel kavarsz! – szólt fennhangon Rhage és hátba veregette Qhuinnt. – Ez azért nem semmi.

- Szerintem nem nagy cucc – vágta rá kedvesem vigyorogva. – Ha kétszer ennyi lenne, akkor is szeretném.

- Óh, Jézusom! – kiáltott fel Hollywood tetetett színpadiassággal. – Hallod te magad, haver? Olyan vagy, mint egy kiscserkész, aki először látott pucéran egy csajt.

Nem tehettem róla, erre már belőlem is kirobbant a nevetés. Rhage volt a testvériség helyi mókamestere, azt meg kell hagyni, de néha túl tudott tenni saját magán is.

- Kiscserkész? – kérdezett vissza Qhuinn vigyorogva.

- Naná – bólogatott hevesen. – Pedig sokan álmodoznak erről a te korodban.

- Az én koromban?

- Csak tíz év van közöttünk – szólaltam meg. – Szerintem az még nem a világvége.

- Nem úgy, mint a te korod, Hollywood – kontrázott rá Phury.

- Te beszélsz? – vágott vissza azonnal, majd bunyózni kezdtek, de szerencsére nem azon a halálosan komoly módon, csak mint két megkergült kiskamasz. Egy élmény volt nézni őket, ahogy két felnőtt – több száz éves – ember/vámpír képes ilyen gyerekesen viselkedni.

Miután a kedélyek lecsillapodtak, eszembe jutott valami.

- Hogyhogy mind itt vagytok? – kérdeztem kíváncsian. – Úgy értem, mi van a beosztással?

- Hamarosan indulunk – válaszolta V. – Még így is jó pár órát kint lehetünk.

Való igaz, alig volt hajnali egy óra. A nap pedig körülbelül hatkor kelt fel, így a fél éjszaka előttük állt, hogy alantasokkal harcoljanak. Nem tetszett…

- Mit akarsz ma csinálni? – kérdezte Mary. Elnyúlva ült Rhage ölében és a szemei furcsán csillogtak. Alighanem a pezsgő ártott meg neki.

- Nem is tudom – válaszoltam őszintén, majd hirtelen eszembe jutott valami, amit már régóta terveztem, de még nem volt rá lehetőségem, hogy előhozakodjak vele. – Talán – néztem Qhuinnre – elmehetnénk táncolni.

- Úgy érted a városban? – kérdezett vissza.

- Igen – bólintottam. – Szeretném látni a klubot, ahová járni szoktatok és szeretnék bulizni is egy kicsit.

- Nem jó ötlet – rázta meg a fejét azonnal. – Nem biztonságos.

- Miért? – kérdeztem elszontyolodva. A szám széle lejjebb görbült, amivel tudtam, még meggyőzhetem kedvesemet. Nem bírta elviselni, ha nem voltam maradéktalanul boldog.

- Alantasok, rémlik még?

- Ugyan, a Vasálarcba csak nem jönnek be! – vágtam rá, majd Wrath-ra pillantottam, mintha tőle várnám, hogy támogassa az ötletemet. – Wrath? – szólítottam meg.

- Szerintem sem jó ötlet – mondta összevont szemöldökkel.

- Kérlek! – vettem elő a legbehízelgőbb hangomat. Mindenképpen el akartam menni abba a klubba.

- Egy feltétellel – mondta egy percnyi gondolkodás után Wrath. – Ha Blay és John is veletek mennek és egy percre sem veszítenek szem elől.

- Nélkülük nem is mennék – vágtam rá, majd a két említett felé fordultam, akik beleegyezően bólintottak.

Már csak Qhuinnen volt a sor, de ahogy elnéztem az arcát, kételkedtem benne, hogy bele fog egyezni. Majd hirtelen kikerekedtek a szemei, mint akinek eszébe jutott valami és végül bólintott.

- Hát jó – mondta.

- Köszönöm! – pattantam fel a székről azonnal, amin addig ültem, majd hirtelen eszembe jutott Sammy, aki időközben elaludt a kezemben.

- Add csak ide nekem, majd én vigyázok rá – ajánlotta Marissa és én kapva kaptam az alkalmon. Átadtam neki a kiskutyát, majd az ajándékaimmal megpakolva felszaladtam a szobánkba, hogy készülődni kezdjek.

Izgatott voltam és fogalmam sem volt róla mibe kevertem magam, de éreztem, hogy ezt kell tennem. El kellett mennem aznap éjjel a Vasálarcba, még akkor is, ha komplett idiótát csinálok majd magamból. Sosem jártam még olyan helyen, igazán azt sem tudtam, mire számítsak. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy valami jóval kihívóbb ruhát kell felvennem, mint amilyet általában hordtam. Csakhogy a gardróbban nem találtam olyat. Farmereim voltak, melegítőim… Tekintetem akkor tévedt az ágyra rakott ajándékokra, amik között ott volt az a bizonyos táska, benne Bella meglepetésével.

Mielőtt még meggondolhattam volna magam, már fel is kaptam és beviharzottam a fürdőszobába. Ismét zavarba jöttem, ahogy megláttam a rövid, fekete szoknyát és a hozzá tartozó felsőt, de nem hagytam, hogy ez elvegye tőle a kedvem. Ezt a ruhát bulizásra tervezték!

Egy perc alatt letusoltam, majd kivasaltam a hajam, aztán pedig belebújtam a ruhába. A szoknya tapadt rám, kiadta a fenekem formáját és kihangsúlyozta a lábaimat, mivel a combom közepéig ért, míg a felsőrész elől kicsit buggyos volt, de szerencsére nem nagyon dekoltált, így a mellem nem lógott ki belőle. Hátul csillogó strassz kövekkel kirakott pántok díszítették és tartották meg a ruha hátát. Kicsit merész volt, na jó, nagyon merész volt, de tetszett. És a célnak tökéletesen megfelelt.

Halvány sminket is tettem fel, bár már az is csodaszámba ment, hogy tudtam, hogyan kell, hiszen sosem festettem magam, de anélkül igencsak kilógtam volna a tömegből. Na, nem mintha így nem lógtam volna ki. Már a puszta létezésem sem illett a többi ember közé.

Mikor végre úgy láttam, kész vagyok, visszamentem a szobába, ahol már Qhuinn várt rám.

- Szó sem lehet róla, hogy ebben gyere! – jelentette ki, mikor meglátott.

- Miért? – döbbentem meg a hirtelen kifakadást hallva. Azért annyira borzalmasan nem állt, legalábbis szerintem. Végigsimítottam a selymen, eltüntetve a szoknya ráncait, amik járás közben alakultak ki a combomon.

- Mert nem akarok minden pasit megverni a klubban! – vágta rá, mire elnevettem magam.

- Ugyan – mondtam. – Észre sem fognak venni.

Kivettem a gardrób aljából az ezüstszínű magassarkúmat, amit még Fritz rendelt nekem, hátha valamikor szükségem lesz rá. Szerencsémre nem volt túl magas, így nem fenyegetett az a veszély, hogy kitöröm a nyakam.

- Azt csak hiszed – csóválta meg a fejét, de közben le sem vette rólam vággyal teli tekintetét. – Mi lenne, ha inkább mégis itthon maradnánk? Kettesben? Nem bánod meg, ígérem – húzta pimasz mosolyra a száját.

- Ha hazajöttünk, behajtom rajtad ezt az ígéretet, de most menjünk – mondtam neki, miközben felkaptam a kabátomat és már indultam is az ajtó felé, de mielőtt még elértem volna, megállított.

- Tényleg át kellene öltöznöd – mondta komolyan. – Hideg az éjszaka.

- A kocsiban meleg lesz és a klubban is – vágtam rá. – Addig meg majdcsak kibírom valahogy.

Nem tiltakozott tovább, bár nem tetszett neki a döntésem. És mikor megláttam Blay és John meglepett pillantását, amivel végigmértek, el is bizonytalanodtam egy pillanatra. Valóban olyan kihívó ez a ruha? Igen, válaszoltam meg a saját kérdésemet gondolatban, de nem fordultam vissza. Pont az volt a lényeg, hogy kihívó legyek.

A ház előtti nagy területen számtalan autó sorakozott egymás mellett. Volt ott Mercedes, BMW, meg még egy tucat másik, amiknek nem tudtam a típusát. Mi az egyik legnagyobb felé tartottunk, ami történetesen Qhuinn Hummerje volt. Mit ne mondjak, böhömnagy kocsi volt. Csillogó fekete fényezése azonban nagyon is tetszett.

- Hé, Blay! – szólította meg az előttünk haladót, majd mikor a fiú hátrafordult, felé dobott valamit. – Te vezetsz.

Blay reflexszerűen elkapta a kulcscsomót, majd kérdezés nélkül a kormány mögé ült. Mellette John foglalt helyet, míg mi ketten hátra ültünk be. Qhuinn átölelte a vállamat és magához húzott az ülésen.

- Minden oké? – kérdeztem, mert éreztem, hogy egész teste feszült.

- Aha – vágta rá, de nem hittem neki. Közben Blay beindította a motort, de nem zavartattam magam.

- Nem úgy nézel ki – mondtam. – Tényleg ennyire nem akarod, hogy a városba menjek?

Összevonta fekete szemöldökeit és csak egy gondterhelt sóhaj után szólalt meg.

- Nem csak az… De mindegy. Szülinapod van, élvezzük ki az estét.

Nem teljesen értettem mire gondolt, de egyetértettem vele abban, hogy érezzük jól magunkat. Végtére is hányszor tizennyolc éves az ember? És hányszor vesz a fejébe öngyilkos küldetésnek is beillő tervet?

Az autóút szerencsére nem tartott sokáig. Kíváncsian figyeltem a mellettünk elsuhanó sötét tájat, míg alig negyed óra alatt megérkeztünk a Vasálarchoz, ami előtt a késői idő ellenére – hajnali kettő volt -, kígyózó sorban álltak az emberek, akik mind be akartak jutni. Bentről hangos zene szűrődött ki, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Bulizók hada várt ránk, ami megijesztett. Főleg a többi, amit ez a hely jelképezett. De azokra most nem akartam gondolni. Csak a tervem megvalósítása érdekelt.

Qhuinn és a fiúk nem mondtak semmit, mikor kiszálltunk a kocsiból – amit a klub hátsó parkolójában tettünk le -, hanem azonnal közrefogtak mind a hárman és amilyen gyorsan csak lehetett, bementünk a hátsó ajtón. Valóban tartottak tőle, hogy az alantasok miatt bajom eshet.

A benti helyzet viszont engem sokkal jobban aggasztott. Nem tartoztam oda és ezt lépésről lépésre egyre jobban éreztem, miközben elhaladtunk néhány igencsak alul öltözött lány mellett, akikről egy kilométeres körzetben lerítt, hogy prostik voltak. Kocsányon lógó szemmel nézték a testőreimet, de ők rájuk sem bagóztak. Csak mentünk előre az egyik eldugott sarokban álló asztalhoz, ami mellett megláttam a vészkijárat feliratú ajtót.

Még le sem ültünk, egy pincérnő már meg is jelent mellettünk – szintén csekély méretű ruhában. Hozzá és a többiekhez képest én még túlzásba is vittem.

- Mit kérsz? – kérdezte tőlem Qhuinn.

- Egy kólát – válaszoltam. Nem akartam alkoholt inni.

- Egy kóla lesz és három sör – adta le a rendelést kedvesem, majd olyan szorosan mellém ült, hogy esélye nem volt senkinek még csak rám se nézni. Nagyon nem örült neki, hogy ott vagyunk, de valamiért mégis beletörődött.

Tekintetemet körbehordoztam a sötét teremben és a zene ritmusára villogó lámpa fényében próbáltam megtalálni azt, akit kerestem. John pillantását követve hamar sikerrel is jártam. A fekete sziluett az egyik hatalmas hangszóró mellett volt és egyenesen felénk nézett. Szinte érezni véltem metsző tekintetét, amivel méreget.

Tökéletes – nyugtáztam gondolatban, majd gyorsan belekortyoltam a közben megérkezett kólámba.

- Táncoljunk! – kiabáltam oda Qhuinn-nek, de kedvesem csak megrázta a fejét. – Kérlek! – vetettem be ismét a könyörgő hangomat. – Szeretem ezt a számot és bulizni jöttünk.

Qhuinn megadóan felsóhajtott és kikászálódott a boxból, amiben ültünk. Akkor fordultam a többiekhez.

- Blay? – kérdeztem a tánctér felé bökve a fejemmel, de a vörös hajú fiú szintén megrázta a fejét. John követte a példáját még mielőtt megszólíthattam volna. De azt már nem hagytam annyiban. – Ugyan, John. A csajok csípik, ha egy pasi táncol – mondtam neki célzatosan, mire elnevette magát, de még mindig nem akart kötélnek állni. – Naaa, kérlek! – mondtam neki kiskutya szemekkel. – Szülinapom van – vetettem be végül, mikor már úgy tűnt tényleg nem járok sikerrel. Erre viszont már nem mondhatott nemet.

Nem mentünk be a tömegbe, Qhuinn azt nem tartotta volna elég biztonságosnak számomra, bár semmi oka nem volt rá. Amint meglátták őket az emberek, azonnal elhúzódtak tőlük biztonságos távolságra. Megértettem őket, látva milyen nagydarabok és milyen veszélyes aura veszi őket körül. Ha nem ismertem volna őket, valószínűleg én is tartottam volna tőlük.

Táncpartnereim ezúttal is közrefogtak, védve minden irányú támadástól, miközben mozogni kezdtünk a zene ritmusára. Meg kell hagyni, egyikük sem volt a legjobb ebben, bár ezen nem lepődtem meg. Nem éppen az ő műfajuk volt mindez. De nem csinálták nagyon rosszul és néhány pillanat múlva már egészen bele is jöttek. Alighanem vámpír mivoltuk miatt.

És akkor kezdett működésbe lépni a tervem, amit előre kitaláltam, de az merőben más volt, mint a megvalósítás. Nem igazán volt mindez az én stílusom, mégis, ha sikerrel akartam járni, muszáj voltam túllépni saját magamon.

Egyre merészebben kezdtem forgatni a csípőm, miközben közelebb mentem Qhuinnhez és már direkt úgy táncoltam, mintha el akarnám csábítani. Benne volt a buliban. Csakhogy ma este nem ő volt a célpont. A nyaka köré fontam a karom és megcsókoltam, majd a füléhez hajoltam és olyan halkan, hogy csak ő hallja, suttogni kezdtem.

- Bármit is teszek, ne rendezz jelenetet – mondtam neki. Tudtam, hogy az érzékeny vámpírhallásnak köszönhetően hallani fogja minden egyes szavam. – Amint hazaérünk, mindent megmagyarázok. Bízz bennem, kérlek!

Összevont szemöldökkel nézett rám, mikor elhúzódtam tőle, míg én könyörgő szemmel bámultam abba a csodás kétszínű szempárba. Majd bólintott, ezzel megadva az engedélyt mindarra, amit tenni készültem.

- Köszönöm – tátogtam még neki, majd hátat fordítottam és célba vettem Johnt.

Felhúzott szemöldökkel nézett rám, mikor táncolni kezdtem neki, de felvette a ritmusomat, ám mikor közelebb léptem hozzá és egyértelművé vált számára, hogy nem csak lötyögünk, hanem igencsak erotikus helyzetben vagyunk, elhátrált. Tekintete a fejem fölött Qhuinnre villant. Én is hátrafordultam kedvesemhez, hogy lássam a reakcióját. Nem lepődtem meg rajta, hogy arcán dühöt látok és gyilkos vágyat, ami Johnnak szólt, de mikor a szemembe nézett, lejjebb adott az indulatból.

- Bízz bennem! – üzentem némán, mire összeszorította a fogát, de bólintott.

Rámosolyogtam, majd visszafordultam Johnhoz, aki értetlenül nézett hol rám, hol Qhuinnre.

Táncoljunk – mutogattam neki a jelbeszédet használva. – Ne aggódj, nem lesz baj.

Bizonytalanul, de végül belement a dologba. Ismét közelebb mentem hozzá, és ezúttal már nem húzódott el tőlem. Tekintete még mindig értetlen volt, főleg, mikor csábítóan hozzádörgöltem a csípőm. Ismét Qhuinnre nézett, aki belegyezően bólinthatott neki, mert egy pillanattal később John széles tenyere a derekamra simult, feljebb tolva a felsőm segélyét. Ha nem tudtam volna, hogy nem Qhuinn keze, alighanem felizgatott volna a szituáció, ahogy a meleg kéz a csupasz bőrömhöz ért, de így nem volt rám ilyen hatással. Szerencsére.

Karommal magamhoz húztam Johnt a derekánál fogva és olyan erotikus táncba kezdtünk, ami alighanem felperzselte volna az egész táncteret, ha vonzódtunk volna egymáshoz. De arról szó sem volt.

Egy percen belül azonban megéreztem a hátam mögött Qhuinnt, aki birtoklóan a csípőmre tette a kezét és magához húzta a fenekemet. Na, az már hatott rám. Főleg, hogy érezhettem mennyire beindult a kis előadásom láttán. Hátrafordulva megkerestem a száját, de nem engedtem el Johnt, csípőm követte minden mozdulatát. Mi pedig csak táncoltunk, miközben végig magamon éreztem azt a metsző tekintetet, ami bármelyik pillanatban kitéphette volna a szívemet.

Minden a terv szerint! – konstatáltam elégedetten.

 /Corie ruhája :P/

19. fejezet - Barátságok

 Sziasztok!

 Meghoztam a következő fejezetet, ami azoknak ismerős lehet, akik olvasták John könyvét... Tetszett ez a jelenet, ezért nem sokat változtattam rajta.:P

Jó olvasást hozzá. :):)

Blay nem akarta elhinni, hogy tényleg az történik vele, ami. Randizni fog. Ma este. Méghozzá egy férfival. Őrület…

Előző nap, mikor meglátta Qhuinn elégedett, tipikus férfivigyorát, gondolkozás nélkül cselekedett. Felment a szobájába és már tárcsázta is azt a bizonyos telefonszámot, amit néhány napja kapott.

Menekült a valóság elől, de nem tehetett mást. Amennyiben meg akarta őrizni a józan eszét, muszáj volt tennie valamit. Valamit, ami közelebb viszi a szilárd talajhoz arról az ingoványos területről, amin éppen járt. Félő volt, hogy még pár lépés – még néhány elkapott pillanat Qhuinn és Corie szerelmi életéből -, és már nem lesz visszaút.

Saxton az első csengésre felvette és úgy tűnt, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy ki van a vonal másik végén.

- Nahát, Blaylock! – köszöntötte, miután bemutatkozott neki. – Örülök, hogy felhívtál.

- Igen… Izé… Én is… - Össze-vissza habogott, fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon, csak azt tudta, hogy cselekednie kell.

- És minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést? – érdeklődött Saxton csevegő hangon, ám Blay biztos volt benne, hogy nagyon is élvezi a helyzetet.

- Én csak… - kezdte Blay, majd úgy döntött hamar túlesik a dolgon. – Arra gondoltam elmehetnénk valahová… Együtt…

- Nagyszerű ötlet – lelkesedett fel Saxton, és Blay hallotta a hangján, hogy mosolyog. – És hová szeretnél menni?

- Nem tudom – vallotta be, miközben járkálni kezdett a szobájában. Úgy érezte, ha egyhelyben kell maradnia, menten felrobban a frusztrált idegességtől, ami átjárta az egész testét. – Válassz te helyet.

- Rendben – vágta rá Saxton. – Akkor mit szólnál egy kis meglepetéshez? Találkozzunk nálam holnap este nyolckor – javasolta a férfi, és Blay azonnal rábólintott a dologra. Nem érdekelte hová mennek, csak az számított neki, hogy valaki mással legyen. Valakivel, aki el tudja terelni a gondolatait egy időre Qhuinnről.

És most, hogy megborotválkozott, bezselézte a haját és a szürke öltönye is ki volt készítve az ágyra, gyomra idegesen összerándult. Még sosem volt igazi randin. A klubokban felszedett ugyan néhány lányt az átváltozása után, de annak már több hónapja. Sőt, már egy év is eltelt azóta… Szánalmas seggfej volt!

Ám az a tény, hogy ezúttal egy férfival fog találkozni, méghozzá olyan férfival, aki vonzódik hozzá, és aki számára sem teljesen közömbös… Hát felettébb zavarba ejtő volt.

Ékszeres dobozából kivett két mandzsettagombot – nem meglepő módon mindkettő zafírberakásos volt -, majd felvette az öltönyét is. Az ingét lesimította és a nadrág derekába rejtette, majd megigazította a nyakkendőjét is.

Ha tehette volna, felhívja az édesanyját, hogy kikérje a tanácsát az öltözködéssel kapcsolatban – mint mindig, mikor elegánsan kellett kinéznie -, ám nem volt hozzá elég bátorsága. A családja még nem tudta, hogy meleg és nem is érezte úgy, hogy képes lenne felvállalni előttük másságát. Nem azért, mert nem fogadták volna el; ahogy ismerte őket, szó nélkül beletörődtek volna, de az elit az egész családját kitagadta volna, ha a tudomásukra jut. Ennek elkerülése érdekében tehát egyedül választotta ki a szürke Armani öltönyt és a hozzá illő többi ruhadarabot.

Végülis, mit majrézik a ruháján… Az idegesség úgyis elvonja majd róla a figyelmet, gondolta savanyúan, majd miután ráfintorgott a tükörképére, elindult a randijára.

Egy óra múlva már Sal éttermében ültek és vacsoráztak. Saxton titkos állomása a randijukon ide vezetett, ami megnyugtatta Blayt. Nem volt igazán éhes, de az étel jót tett remegő gyomrának és lassan elszállt az idegessége. Főleg, hogy Saxton igazán jó beszélgetőpartnernek bizonyult.

Leginkább semleges témákat érintettek, hétköznapi dolgok kerültek terítékre, mint könyvek, zenék, művészetek… Blay meg is lepődött rajta, hogy a férfival ilyen jól el lehet beszélgetni, hiszen Qhuinn-nel nem lehetett. Neki nem volt türelme az ilyesmihez… Nemes egyszerűséggel inkább a szexre hajtott, mint mélyenszántó eszmecserékre.

- És mond csak Blaylock – tört meg a pillanatnyi csend. – Mikor randevúztál utoljára?

Blay megköszörülte a torkát, hogy leküzdje az arcába szökő pirosságot.

- Elég rég… - mondta félig őszintén.

- Mindig csak a munka és semmi szórakozás? – mosolyodott el a férfi, aminek láttán Blay csak még inkább zavarba jött.

- Valami olyasmi…

- Bizonyos szempontból meglepett, hogy felhívtál – mondta a férfi, mire Blay felvonta a szemöldökét.

- Valóban? – kérdezte. – Pedig úgy tűnt, számítottál rá.

- Inkább csak reménykedtem benne – javította ki Sax. – Az unokatestvérem… Nagyon fontos vagy neki.

- Azt nem mondanám – vágta rá Blay talán egy kicsit hevesebben, mint ahogy szerette volna.

- És ő is az számodra – ütötte tovább a vasat, fenntartva csevegő hangnemét.

- Azt hiszem, olyasmit képzelsz bele, ami nincs ott – mondta Blay. – Barátok vagyunk.

- Azok voltatok… Valamikor.

Blay nagyot nyelt, majd állta Saxton vesébe látó tekintetét. Nem sok értelme lett volna továbbra is tagadni, hogy mit érez, így nem is tette. Saxton szomorkásan elmosolyodott ennek láttán.

- Nem lehet könnyű szeretni őt – mondta végül, majd mikor Blay nem válaszolt, folytatta. – Qhuinn a kedvenc unokatestvérem. Csodálom a lázadó stílusát és felnézek rá, amiért túlélte mindazt, amit az életben el kellett szenvednie… De nem hiszem, hogy valaha is képes lenne megállapodni valaki mellett. Nem olyannak ismerem.

Blay azt hitte, menten rosszul lesz. Azért akart találkozni a férfival, hogy menedéket találjon néhány órára, hogy ne kelljen Qhuinn-nel és az iránta érzett érzelmeivel foglalkoznia, erre tessék. Mintha el sem jött volna otthonról…

- Ami azt illeti – mondta reszelős hangon -, már talált is valakit.

- Komolyan? – lepődött meg Sax őszintén. – A mindenit…

- Na ja... – morogta Blay alig hallhatóan.

- És ismerem? – érdeklődött Saxton.

- Nem – rázta meg a fejét Blay. – Egy ember.

- Ember? – A férfi szemei majd’ kiestek a helyükről, annyira megdöbbent ezen a kijelentésen, de Blaynek nem volt kedve tovább folytatni ezt a beszélgetést.

- Gyakran jársz ide? – kérdezte, hogy elterelje a témát.

Saxton persze azonnal vette a lapot és bólintott.

- Amikor csak tehetem – mondta. – Bár az utóbbi időben nem nagyon volt rá lehetőségem. Sok volt a munkám.

- Ügyvédnek lenni érdekes foglalkozás lehet.

- Nem az – vágta rá Saxton viccesen, mire Blay elmosolyodott. - A részvények és ingatlanok területére szakosodtam – magyarázta. – Te pedig a testvériséggel harcolsz?

- Igen – bólintott rá. – Már egy jó ideje…

- Megnyugtató számomra, hogy olyasvalaki vigyáz a fajra, mint te – bókolt Saxton, amivel elérte, hogy Blay végképp zavarba jöjjön.

- Kezdő vagyok még és nem is tartozom a testvérek közé – magyarázkodott Blay és közben a borospoharáért nyúlt. Belekortyolt az italba, amit Saxton rendelt. Igazán elegáns ital volt, illett a férfihoz.

- Még! – vágta rá Saxton. – Még nem tartozol közéjük.

Blay fejében addig meg sem fordult a gondolat, hogy egyszer talán majd ő is testvér lehet. Persze örült volna neki, megtisztelő lett volna azokhoz a kivételes erejű harcosokhoz tartozni, de még messze nem érezte magát késznek rá. Majd talán valamikor… Ha a sors is úgy akarja…

Ezek után még beszélgettek egy ideig, s közben elfogyasztották a desszertjüket, ami tiramisu és tejeskávé volt, majd sétálni indultak a közeli utcában. Nem volt a legbiztonságosabb ötlet, hiszen éjszaka lévén a város nyüzsgött az alantasoktól, de Saxton biztonságban érezte magát Blay mellett, ami a fiú számára nagyon is jó érzés volt. És mi tagadás, a kabátja rejtett néhány fegyvert, amik nélkül sosem hagyta volna el a házat.

- Milyen lenyűgözőek a csillagok – jegyezte meg Sax, miközben felnézett az égre. Egy felhő sem takarta el előlük az égitesteket, így kedvükre gyönyörködhettek bennük.

- Mond csak – törte meg a csendet Blay és szembefordult a partnerével. – Honnan tudtad, hogy meleg vagyok?

Már azóta megszerette volna ezt kérdezni, mióta találkoztak aznap este, de addig nem volt hozzá bátorsága.

- Nem tudtam – vallotta be Saxton. – Csak reménykedtem benne.

- Nos, ráhibáztál – mosolyodott el Blay és maga is meglepődött rajta, hogy tekintete egy pillanattal később már a másik száját fixírozza.

- Csókolóztál már férfival, Blaylock? – kérdezte Saxton elnyújtott hangon és közelebb lépett hozzá.

Blay nem akart Qhuinnre gondolni. Sem arra a hihetetlenül szép, különböző színű szemére, sem a bársonyos ajkaira, sem a karika piercingre, melynek már az emlékétől is felforrt a vére.

Megrázta a fejét válaszként, de nem hátrált el Saxtontól, aki már olyan közel állt hozzá, hogy a mellkasuk összeért.

- Akkor mutatok valamit – suttogta a férfi, majd előre hajolt és ajkait finoman Blay szájára simította.

O*o*o*O

A biliárdszobában ültem és gőzerővel próbáltam a fejembe verni a jelbeszéd különböző, bonyolult mozdulatait. Sokkal nehezebb volt, mint azt gondoltam volna. Minden betűnek külön kombinációs jelei voltak, amiket rendszerint összekevertem.

Jó lett volna, ha nem egyedül kell tanulnom, hanem mondjuk Johnnal, de jelenleg házon kívül volt, akárcsak Qhuinn. A ház többi lakója is elfoglalt volt, mindenkinek meg volt a maga élete, a napi rutinja, én voltam az egyetlen, aki ráért. Beth Wrath mellett volt, így ott sem volt rám szükség. És mivel nem akartam magányosan ténferegni a házban, hát gondoltam, valami hasznossal töltöm inkább az időmet. Tanulással.

Már épp azon voltam, hogy a csukott ablakon keresztül vágom ki a laptopot a megnyitott internetes „Tanuljunk könnyen jelbeszédet” című oldallal együtt, mikor valaki megszólalt a hátam mögött.

- Szia.

A hang hallatán kikerekedtek a szemeim. Azóta nem voltunk kettesben Blayjel, hogy Qhuinn megsérült és elmondtam neki, tudok az érzéseiről.

- Hello – fordultam hátra, majd elkerekedett szemekkel bámultam az előttem álló, hihetetlenül jóképű fiúra. – Milyen jól nézel ki! – szaladt ki a számon, mire halvány mosoly jelent meg a szája szélén.

- Kösz.

- Merre jártál? – érdeklődtem, remélve, hogy nem veszem el a jókedvét, ami szemmel láthatóan ott csillogott kék íriszeiben.

- Találkoztam egy ismerősömmel – felelte óvatosan, amivel azonnal gyanússá is tette a válaszát.

Csak nem? – gondoltam magamban és komoly erőfeszítésembe került, hogy ne kérdezzek rá kerek-perec. De Blayről volt szó, óvatosan kellett közelednem felé, most, hogy már ő is nyitott felém valamennyire.

- Mit csinálsz? – érdeklődött. Tekintete a laptopra vándorolt.

- Próbálom megtanulni a jelbeszédet, hogy könnyebben tudjak beszélgetni Johnnal – mondtam neki. – Olyan zavaró, hogy valakinek mindig fordítania kell, vagy éppen keresni egy jegyzetfüzetet…

- Segítsek? – kérdezte, amivel igencsak meglepett, de azért rábólintottam.

- Az nagyszerű lenne – mondtam.

Odasétált hozzám és leült a kisasztal másik oldalán lévő fotelbe, így a laptop pont közénk került. Ahogy elnéztem az arcát, rá kellett jönnöm, hogy milyen hihetetlen mértékben helyes. Egyszerűen az ember lányának elállt a lélegzete is, ha ránézett. Vörös haja és halvány szeplői csak még szexibbé tették, akárcsak kisfiús, félénk tekintete, amivel az emberre tudott nézni.

- Kezdjük az elején, jó? – kérdezte, amivel visszarántott a jelenbe.

- Oké – vágtam rá, majd próbáltam odakoncentrálni, és nem hagyni, hogy ismét elkalandozzanak a gondolataim. Ám az nehezebb volt, mint ahogy elképzeltem. Egyre másra az járt a fejemben, hogy hogyan lehetséges, hogy Qhuinn engem választott ezzel a félistennel szemben? Blay őrületesen jó pasi volt. Még úgy is, hogy a szívemben csakis Qhuinn-nek volt hely, csak őt láttam igazán. De Blay… Valami megmagyarázhatatlan módon vonzotta a tekintetemet, mintha most látnám először…

- Figyelsz rám? – kérdezte.

- Aha, persze – vágtam rá és figyelmemet a kezére irányítottam.

- Ez a C betű jele – mondta és mutogatni kezdett.

- Ööö… - nyögtem frappánsan, mire kérdőn nézett rám. – Meg tudnád mutatni még egyszer az A-t és a B-t?

- Merre jártak a gondolataid? – kérdezte nevetve, ami valahogyan megdobogtatta a szívemet.

- Én csak… - kezdtem, de aztán elakadt a hangom. Mégis mit válaszolhatnék erre? Az igazat? Hogy elámultam a szépségén és alig jutok szóhoz attól a megmagyarázhatatlan érzéstől, ami eltöltött a közelében?

- Mi az? – kérdezte összevont szemöldökkel, értetlenül nézve rám.

- Semmi – ráztam meg a fejem. – Folytassuk a tanulást, jó?

- Biztos?

- Igen – bólintottam rá.

Néhány pillanatig még fürkészve vizslatott azzal a hihetetlenül kék szemével, majd belement a dologba. Ezúttal tudtam rá is figyelni és egy óra elteltével már egészen jól álltunk. Megvolt a fél ábécé és fel is ismertem a jeleket, amiket Blay mutogatott nekem.

- Gyorsan tanulsz – mondta, mikor aznapra végeztünk. Mindketten elnyúltunk a fotelben és elégedetten összemosolyogtunk.

- Jó a tanárom – vágtam rá, mire halkan felnevetett. – Blay… - kezdtem tétován. – Randid volt ma? – kérdeztem meg végül, amit már a legelején is akartam.

Habozott pár másodpercig, majd felsóhajtott.

- Igen – mondta.

- És jól érezted magad? – faggattam tovább óvatosan.

- Igen – válaszolta ismét.

- Akkor jó – nyugtáztam őszintén és valami megmagyarázhatatlan öröm kerített hatalmába. Örültem neki, hogy az élete kezd ismét a helyes ösvényen haladni.

- Meg sem kérdezed, hogy kivel voltam? – nézett rám meglepetten.

- Amíg jól érzed magad vele, addig nem érdekes a személye, de ha el szeretnéd mondani, meghallgatlak – válaszoltam.

- Saxton volt az, Qhuinn unokatestvére – vágta rá, mire eltátottam a számat.

- Tényleg?

- Igen – bólintott. – Ez beteges egy kicsit, mi?

- Nem – ráztam meg a fejem hevesen. – Nem, dehogy. Csak meglepődtem.

- Elhiheted, én is – morogta az orra alatt, de mivel sejtettem, hogy nem nekem szánta a megjegyzést, így figyelmen kívül hagytam.

- És hogy történt ez az egész? – érdeklődtem. – Már úgy értem, hogy ismerted meg?

- Már régóta ismerem – mondta. – Évek óta nem találkoztunk, csak most, hogy pár napja felkerestük Qhuinn-nel.

- Qhuinn-nel meglátogattátok Saxtont? – egyenesedtem ki a fotelben azonnal.

- Ööö… - habozott Blay, majd mikor szigorúan néztem rá, felsóhajtott. – Igen – mondta. – Nem tudtál róla?

- Nem – morrantam fel csalódottan. Az egy dolog volt, hogy Qhuinn nem akar a múltjáról beszélni, de az már más tészta volt, hogy eltitkol előlem dolgokat. Ez egyáltalán nem tetszett.

- Azt hittem Qhuinn elmondta…

- Biztos kiment a fejéből – húztam el a számat és dühösen fújtatva visszadőltem a fotelbe, tekintetemet megrögzötten a plafonra irányítottam.

- Nem kellett volna megemlítenem, sajnálom – mentegetőzött Blay, ami csak még inkább felvitte bennem a pumpát.

- Inkább neki kellett volna őszintének lennie hozzám!

- Ne haragudj rá emiatt! – mondta, mire felé kaptam a fejem.

- Tessék?

- Csak azt mondom, megvolt rá az oka, hogy ne mondja el neked – magyarázta. – Rossz élete volt, a családja sem éppen átlagos és…

- Pontosan tudom, hogy milyen élete volt – vágtam közbe élesen. – Tudom, hogy a szülei és az elit sosem fogadták el, hogy a testvérei is lenézték és mindenki, aki csak ismerte. Azt is tudom, mi történt, miután megölte Lasht. Szóval ne gyere nekem azzal, hogy meg van rá az oka, hogy titkolózzon.

Blay elképedve bámult rám. Sosem hallott még emeltebb hangon beszélni, hiszen általában nagyon csendes voltam, csak nagy ritkán tudtak úgy kihozni a sodromból, hogy kifakadjak. De Qhuinn-nel most épp ott tartottam.

- Én csak azt mondom, meg lehet érteni őt is – mondta végül. – Sosem szeretett a bajairól beszélni. Megszokta, hogy egyedül van.

- De már nincs egyedül! – vágtam rá.

- Ez igaz – adta be a derekát, majd csend telepedett közénk.

Pár percig még mérgelődtem magamban, majd felsóhajtottam.

- Azt hiszem jobb lesz, ha felmegyek és megpróbálom lehűteni magam egy hideg zuhannyal, mielőtt Qhuinnék hazaérnek.

- Ha az segít abban, hogy ne ess a torkának – vágta rá Blay nevetve, majd egy fél pillanattal később, mikor rájött milyen kétértelműen fogalmazott, a jókedv lehervadt az arcáról. A vámpír párok egymás véréből táplálkoztak, hogy erősek és egészségesek legyenek. Csakhogy én nem voltam vámpír, Blay pedig nem volt az ellenkező nem tagja, akinek a vére életet tudott volna adni a számára hőn szeretett férfinak. Ez mindkettőnk számára érzékeny téma volt…

- Köszönöm, hogy… - kezdtem volna, de mikor felálltam, hirtelen megszédültem. Blay azonnal felpattant a helyéről és elkapta a karom, hogy egyhelyben tartson. Ahogy ujjai hozzáértek a csupasz bőrömhöz, valami belső béke kerített hatalmába. Úgy éreztem minden korábbi dühöm semmivé foszlik.

Család.

Ismét az a szó töltötte ki a tudatomat, ami akkor is lecsapott rám, mikor Qhuinn sérülése előtt összeölelkeztünk a szobánkban. Nem értettem mi ez, és miért van, de olyan erősen éreztem a szó jelentését a tudatalattimban lüktetni, hogy elakadt a lélegzetem is.

- Jól vagy? – kérdezte Blay aggodalmasan, mikor kikerekedett szemekkel bámultam rá már egy jó ideje.

- Én… - habogtam. – Nem is tudom… Azt hiszem igen.

- Gyere, felkísérlek – mondta és már el is indított az ajtó felé, kezében a laptopommal.

- Semmi szükség rá, fel tudok menni egyedül is – mondtam, mikor már a lépcsőnél jártunk.

- Aha, és ha közben valami bajod lesz, Qhuinn rajtam fogja leverni – vágta rá szem forgatva. – És már bocs, de most nincs sok kedvem hozzá.

- Haha – tetettem műkacagást. – De vicces…

Erre elmosolyodott, de nem tágított mellőlem, míg meg nem érkeztünk a szobánkig. Arca egy pillanatra megvonaglott, miközben az ajtót bámulta, de mással nem adta tudtomra, hogy fáj neki a tudat, hogy Qhuinn-nel együtt lakom.

- Köszönöm, hogy felkísértél – mondtam neki komolyan és óvatosan megérintettem a karját. – És azt is köszönöm, hogy segítettél a tanulásban.

- Szívesen – mosolyodott el halványan.

Mielőtt még átgondoltam volna, hogy mire készülök, már ki is csúszott a számon.

- Nem akarom túlfeszíteni a húrt, de lehetne róla szó, hogy máskor is együtt tanuljunk?

Blay csillogó kék szemei kikerekedtek a megdöbbenéstől, de hamar rendezte arcvonásait.

- Igen, persze – mondta aztán. – Amikor csak szeretnéd.

- Köszönöm – hálálkodtam, majd átvettem tőle a gépet és bementem a szobába.

Végtelenül boldog voltam, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy Blay és én végre tényleg barátok lehetünk. Azóta ezt akartam, hogy megismertem. Istenem, el sem akartam hinni…

Jókedvemnek azonban hamar vége szakadt. Alig fél óra múlva hazaért Qhuinn és bennem újra fellángolt a harag, amiért titkolózott előttem.

O*o*o*O

Amint belépett az ajtón, máris érezte a hirtelen érzelemkitörést. Corie rettenetesen mérges volt, méghozzá rá.

- Mi a baj? – kérdezte azonnal az ágyon ülő lányt.

- Tudod te jól – vágta rá Corie indulatosan, majd megrázta a fejét és valamivel visszafogottabb stílusban folytatta. – Miért titkolózol előttem?

- Miről beszélsz? – kérdezte Qhuinn és közben levette magáról a fegyvereit és bőrruháját. Sejtette, hogy miről lesz szó, és semmi kedve nem volt ahhoz a beszélgetéshez.

- Arról, hogy meglátogattad az unokatestvéredet.

Naná, hogy arról… Csodás!

- Miért kellett volna elmondanom? – kérdezett vissza Qhuinn és bár nem akarta, a hangja támadóvá vált védekezés helyett.

- Miért? – visszahangozta Corie és az ágy szélére csúszott. Apró lábait a szőnyegre tette, kezeivel maga mellett támaszkodott. – Talán mert együtt vagyunk.

- Az még nem azt jelenti, hogy mindenről be kell számolnom neked.

Qhuinn átkozta magát gondolatban, amiért így beszél, de nem tudta befogni a száját. Hátat fordított Corie-nak és folytatta a megkezdett vetkőzést.

- Jó tudni, hogy így állsz hozzá a kapcsolatunkhoz – vágta rá a lány epésen, amitől Qhuinn szíve összezsugorodott. Tudta jól, hogy egy barom, amiért képtelen őszinte lenni vele.

Miután lehúzta magáról a fekete tapadós pólóját, visszafordult a lányhoz és felsóhajtott.

- Nézd, sajnálom – mondta. – De nem akartam róla beszélni.

- És gondolom, most sem akarsz.

- Nem igazán – válaszolta.

- Miért? – kérdezte Corie. – Miért olyan nehéz beszélned róla? Hiszen én vagyok az. Azt mondod szeretsz, mégsem vagy velem őszinte. Miért?

Qhuinn nem tudta mit mondjon. A lánynak igaza volt, de mégsem érthette meg mindazt, amin Qhuinn-nek keresztül kellett mennie. Nem élte át a borzalmas gyermekéveket, amik a mai napig kísértették, és amiken valószínűleg sosem fog tudni továbblépni, csak együtt élni velük.

- Szeretlek – szólalt meg végül. Odasétált a lányhoz és letérdelt elé a fölre. – És sajnálom, hogy nem mondtam el Saxot, de csak a család papírjait akartam megnézni, hogy lássam, az apám tényleg megtette-e.

- Tudom, hogy bánt, amit tett. – Corie lágyan megsimogatta az arcát, ami Qhuinn lelkéig ért. – Hiába mondtad, hogy nem számít, tudtam, hogy nagyon is számít. Ha nem akarsz, nem kell beszélned a múltadról, de a jelenről szeretnék tudni.

Qhuinn habozott. A józanabbik énje bólintott volna és megígéri, hogy ezentúl mindenbe beavatja a lányt, de a sértett kisgyerek benne, nem akart megnyílni. Végül az erősebb győzött: a szerelem, melyet Corie iránt érzett.

- Jól van – mondta. – Legközelebb elmondom.

- Köszönöm – sóhajtott fel a lány, majd előre hajolt és a nyaka köré fonta a karjait. Arcát belefúrta a vállgödrébe és finom puszikat nyomott a bőrére, amivel azonnal el is érte, hogy Qhuinn gondolatai az aggasztó dolgokról valami sokkal élvezetesebb elfoglaltság felé terelődjenek.