15. fejezet - Aggodalom

Sziasztok!

Íme a következő fejezet! Jó olvasást mindenkinek!!:)

Várom a komikat!:)

Qhuinn érezte a szobában terjengő félelem orrfacsaró szagát, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Corie a kelletténél is jobban aggódott érte, pedig a fiú számtalanszor elmondta neki, hogy nincs rá oka. Megesküdött arra is, hogy vigyázni fog magára és épségben hazatér hozzá, de a lány hajthatatlan volt.

- Nyugodj meg végre – fordult felé, miközben áthúzta fején a testre feszülő pólóját.

A lány úgy ült az ágyukon törökülésben, mint akit épp a kivégzőosztag elé akarnak vinni. Szemei nagyok voltak a rémülettől, izmai feszesek a stressztől és a szíve úgy dobogott, hogy alighanem még a szomszéd szobában is hallani lehetett vad vágtázását.

- Nem lesz semmi bajom – folytatta Qhuinn és odasétált hozzá. – Megesküszöm neked, hogy visszajövök! – ismételte meg ezredjére.

- A múltkor is ezt mondtad – jegyezte meg Corie, amiben igaza volt, de Qhuinn ezt a világért sem vallotta volna be.

- A múltkori más eset volt – vágta rá. – Nagyon ritkán futunk bele akkora csapatba. Az alantasok nem szoktak túl nagy számban együtt mászkálni. Általában hárman-négyen vannak, amivel könnyen végezni tudunk. Hidd el nekem, Kicsim, nincs okod az aggodalomra.

Ez persze nem volt teljesen igaz, hiszen akármelyik éjszaka, mikor kint voltak harcolni a rohadt gyilkosok ellen, meghalhattak. Egy rossz mozdulat, egy pillanatnyi figyelmetlenség és vége… De Qhuinn ezt sohasem vallotta volna be Corie-nak. Hogyisne… Már így is rongyosak voltak az idegei az érte való aggódástól.

Győzködte még egy ideig, hogy megnyugtassa, majd mikor eljött az indulás ideje, hosszan megcsókolta.

- Szeretlek – hadarta el Corie, és annyira szorította, hogy szinte már saját magának okozott vele fájdalmat, de akkor sem engedte, hogy Qhuinn lazítson rajta egy kicsit.

- Én is szeretlek téged – mondta a fiú, majd mélyen a szemébe nézett. – Reggelre itthon leszek – ígérte, majd gyors léptekkel elhagyta a szobát.

Némán imádkozott az Őrzőhöz, hogy be tudja tartani az ígéretét, mert bár jó harcos volt, sosem lehetett tudni. Arra azonban nem is mert gondolni, mi történne Corie-val, ha ő újra megsérülne. Csakhogy sok választása nem volt. John életőreként kötelessége volt vállalni helyette a sérüléseket, és ha a helyzet úgy hozza, a halált is. Bár ezt az életőrség nélkül is megtette volna. John a testvére volt, a barátja, akiért bármit megtett volna!

- Na, mi van lányok, mehetünk végre? – kérdezte a fiúkat, mikor leért hozzájuk. Őrá kellett várniuk ugyan, de ezt sosem ismerte volna el.

John elnevette magát, Blay pedig mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Sosem változol meg…

- De nem ám! – vágta rá Qhuinn kajánul vigyorogva, majd mikor kiléptek az éjszakai hideg levegőre, láthatatlanná váltak és Caldwell belvárosában bukkantak elő egy eldugott sikátorban.

- Merre lesz a menet? – érdeklődött.

Menjünk először jobbra a Trade utcával párhuzamosan – javasolta John, mire a másik kettő bólintott, majd elindultak.

Qhuinn számára jó érzés volt kint lenni és keresni a rohadt alantasokat, bár most közel sem hajtotta olyan heves vágy, mint mikor legutóbb kint járt. Akkor muszáj volt levezetnie a feszültségét, amit a szex megvonás miatt érzett, de ezúttal már csak a kötelesség volt a mozgatórugója.

A három pár acélbetétes bakancs hangos volt az aszfalton, de ők csak mentek tovább, nem törődve az utcán szétszórt szeméttel és a már lassan fagyásnak induló pocsolyákkal. Ám úgy tűnt, aznap este préda nélkül maradnak. Órák teltek el, de nem találkoztak egyetlen ellenséggel sem, csak néhány drogdílerrel, akik először megjátszották a nagyfiút, majd mikor Qhuinn az egyikük homlokához nyomta a pisztolya csövét, fülüket-farkukat behúzva rohantak el. Puhapöcsök!

- Hol a fenében lehetnek? – morgolódott Qhuinn, mikor már harmadszor járták végig az aznapra kijelölt területüket.

- Talán ők sem csípik a hideget. – Blay favicce megmosolyogtatta a fiúkat, de nem kommentálták. Rossz jel volt, hogyha a város ennyire kihalt alantasok terén. Biztosak voltak benne, hogy készülnek valamire, csak azt nem tudták, mire. Márpedig ez nem volt így jól!

Rendben – torpant meg John. – Ötletek, hogy merre menjünk?

- Próbálkozhatnánk a Tízedik utcánál – vetette fel a lehetőséget Blay, de szinte még be sem fejezte a mondatot, máris megérezték az enyhe édeskés illatot.

Egyszerre mozdulva kezdtek el rohanni a szag irányába. Egy teljes sötétségbe boruló kis utcában pillantották meg a három alantast, akik fél pillanattal később lettek figyelmesek rájuk, így a meglepetés erejével tudtak rájuk rontani.

O*o*o*O

Aznap nem kellett segítenem Wrath-nak, mert Beth is ráért és inkább hagytam őket egy kicsit kettesben lenni. Így a szobában ültem és ismét magamat kerestem az interneten, mert szerettem volna találni valamit, ami azt bizonyítja, igenis vagyok valaki ebben a világban, de nem találtam semmit. Persze nem is tudtam olyan szívvel-lélekkel keresgélni, mint legutóbb, mert gondolataim másodpercenként ugrottak vissza Qhuinnhez, aki kint harcolt az utcán…

Hiába ígérte meg, hiába esküdött meg nekem, hogy visszajön, nagyon féltem. Sőt mi több, rettegtem! És nem csak az alantasok jelentette veszély miatt, hanem mert bármikor elveszíthettem őt. Az Őrző bármelyik pillanatban hazaküldhetett engem, és elképzelésem sem volt róla, hogy azt hogy viselném. Qhuinn már az életem részévé vált.

Mielőtt még végképp az őrületbe kergettem volna magam azzal, ami ellen amúgy sem tehettem sokat, inkább elindultam, hogy keressek valakit, aki majd elterelni a figyelmemet egy kicsit.

Csakhogy szinte az egész ház kihalt volt. Nem találkoztam senkivel a folyosón, de még a könyvtár, a billiárdszoba és az ebédlő is üres volt. Rossz előérzetem támadt. Nagyon rossz!

Felszaladtam az emeletre, hogy megkérdezzem Wrath-t, mégis mi folyik itt, de az ő irodájában sem találtam senkit sem. Most már tényleg pánikolni kezdtem. Valami baj van – cikázott a gondolataim között a rémület, miközben visszasiettem a földszintre. A lépcső aljánál jártam, mikor meghallottam az első hangot.

- Igen! – csattant fel dühösen. – Már beszéltem vele. – Z volt az. Ezer közül is felismertem volna, hiszen az övé volt az első hang, amit meghallottam ebben a világban, és ami akkor is majdnem ilyen dühös volt, mint most. – Jane már ott van.

Jane?? – rémültem halálra a név hallatán. Ahol szükség volt rá, ott már baj volt. És Qhuinn harcolni ment. Mi van, ha ismét megsérült? Mi van, ha ezúttal súlyosabb? Mi van, ha Jane már nem tud segíteni rajta?

Elismerem, saját magamat hergeltem, miközben semmi konkrétumot sem tudtam, de nem tehettem róla. Rettenetesen aggódtam Qhuinnért és ez már kezdett végképp eluralkodni rajtam.

Éppen ezért gondolkodás nélkül rohantam Zsadisthoz, aki akkor tette el a telefonját a zsebébe. Arckifejezése nem sok jót ígért, mikor meglátott, de nem érdekelt.

- Mi történt? – kérdeztem, de figyelmen kívül hagyott. Még csak rám sem pillantott, ment tovább a lépcső felé. – Tudom, hogy mi nem vagyunk jóban – kezdtem, miközben megfogtam a karját, hogy megállítsam -, de…

Eddig jutottam a mondanivalómmal, a következő pillanatban ugyanis a hátam keményen a falnak csapódott és tüdőmből kiszökött az összes levegő. Zsadist hatalmas kezét éreztem a torkomon, ami szorított és egyhelyben is tartott, hogy ne tudjak mozdulni.

- Soha ne érj hozzám! – sziszegte az arcomba fekete, halált hozó szemeivel, miközben fuldokolni kezdtem az oxigénhiánytól.

Már azt hittem, itt a vég, ennyi volt, most tényleg meghalok, ám akkor olyan hirtelen, mint ahogy megragadott, el is engedett. Összerogytam a fal mellett, s köhögve próbáltam levegőhöz jutni. Fájt és égett az egész torkom valamint a tüdőm is.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott a márványpadlón levegő után kapkodva, de egyszer csak beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet. Nem maradhatok itt – jöttem rá. Ha valaki megtudja, mi történt, Z nagy bajba kerül.

Azt pedig nem akartam! Feltápászkodtam és elindultam felfelé. Amint a szobánkba értem, azonnal a fürdőszobába mentem, hogy a tükörben megnézhessem magam. Világ életemben érzékeny volt a bőröm, így nem ért meglepetésként, hogy a nyakamon minden egyes ujjnyomot világosan ki lehetett venni.

- Ebből még baj lesz – suttogtam a tükörképemnek.

Tudtam, ha ezt Qhuinn meglátja, itt valóságos világvége fog kirobbanni, melynek egyetlen célpontja Z lesz. Tennem kellett ellene valamit, hiszen az én hibám volt. Tudtam jól, hogy milyen Z, tudtam, mi történt vele a múltban, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy nem viseli jól, ha megérintik. De túlságosan is aggódtam, mintsem hogy belegondoltam volna mindebbe, mielőtt megfogtam a karját.

A gardróbhoz szaladtam, és lázasan keresni kezdtem azt a selyemsálat, amit Fritz vett nekem, mikor megérkeztem, és amit azóta sem hordtam, mert nem igazán volt az én stílusom. Ezúttal azonban eltekintettem ettől a dologtól. Mikor végre megtaláltam, óvatosan a nyakam köré tekertem és megkötöttem. Felszisszentem ugyan a fájdalomtól, amit éreztem a vékony anyag súrlódása miatt, de ez nem tántorított el a tervemtől. Még egy fájdalomcsillapítót is bevettem, hogy jobban el tudjam tűntetni az árulkodó nyomokat.

Szememből kimostam a könnyeket, melyek akaratlanul is felszínre törtek a történtek utóhatásaként, majd leengedtem a hajam, hogy egyrészt eltakarja valamelyest a sálat, és az arcom egy részét is.

Aztán imádkozni kezdtem!

Néhány perccel azután, hogy végeztem mindennel, nyílt az ajtó és megjelent a sértetlen Qhuinn. Megkönnyebbülés futott át rajtam, hogy láthatóan semmi baja, ám ahogy mélyet sóhajtottam, úgy össze is rezzentem a torkomba hasító fájdalomtól.

- Mi a baj? – szaladt oda hozzám Qhuinn, aki mind látta, mind érezte, amit én.

- Semmi – vágtam rá, de a beszédtől csak még jobban fájt, így mosolyt erőltettem magamra és lágy puszit nyomtam a szájára, hogy eltereljem a figyelmét. – Jól vagy? – kérdeztem óvatosan, nehogy még jobban rontsak a helyzeten. – Nem történt semmi kint?

- Mi van veled? – Figyelmen kívül hagyta a kérdéseimet és összevont szemöldökkel fürkészett.

- Semmi – vágtam rá őszintének szánt hangon, de átlátott rajtam.

- Hazudsz és még fájdalmaid is vannak – mordult fel. – Mi történt?

- Semmi, Qhuinn – ismételtem meg tartva magam az elhatározásomhoz, hogy márpedig nem szed ki belőlem semmit. Nem akartam, hogy miattam nekitámadjon Zsadistnak.

- Corie! – ragadta meg mindkét karomat és mélyen a szemembe nézett. – Érzem, hogy fáj valamid. Mond el mi történt, de most azonnal!

- Semmi – nyögtem ki ezúttal már jóval erőtlenebbül, mert éreztem, hogy csapdába kerültem. Nem tudtam hazudni neki, de nem is akartam elmondani az igazat.

Qhuinn markáns állán megfeszültek az izmok, ahogy merően bámult rám, majd tekintete lejjebb vándorolt, keresve a fájdalmas pontot rajtam. Amikor megállt a kendőnél, azonnal tudtam, hogy lebuktam. Egy pillanattal később a ruhadarab eltűnt rólam, Qhuinn pedig vadul felmordult, akár egy oroszlán. Szemfogai megnyúltak, és ahogy láttam, képes lett volna bárkit ketté tépni velük.

- Ki tette ezt? – követelte a választ dühösen villámló szemekkel, de csak a fejemet ráztam válaszul. Nem mertem elmondani neki. – A földig rombolom ezt a kibaszott házat, ha nem mondod meg, de azonnal! – szavai olyan határozottak és kemények voltak, hogy megtörtem a súlyuk alatt.

- Ígérd meg, hogy nem bántod – mondtam neki. – Nem tehet róla, én voltam a hibás.

- Mond meg! – préselte ki összeszorított fogain keresztül. Nem volt más választásom.

- Zsadist volt… - vallottam be alig hallhatóan, de ő így is megértette. És azonnal cselekedett.

Alig láttam, hogy az ajtóhoz megy, olyan gyorsan mozgott. Utána szaladtam, hogy megállítsam, de épp mikor kiléptem az ajtón, megláttam Z-t a folyosó végén. Qhuinn láthatatlanná vált és egy pillanat alatt a testvér előtt termett.

- Te szemét állat! – ordított rá, majd megragadta a pólójánál fogva és a falhoz vágta. Az egész emelet beleremegett a becsapódás erejébe.

Z, ha meg is lepődött, nem mutatta ki. Azonnal visszatámadt. Olyan gyorsak voltak, hogy alig láttam valamit is a verekedésből, és így ez még inkább megijesztett.

- Hagyjátok abba! – könyörögtem nekik, de nem hallgattak rám. Nem mertem közelebb menni, mert bevallom őszintén, halálra rémültem tőlük, de szerencsére valaki más megtette helyettem.

Hirtelen felbukkant a többi testvér és szétszedték őket. Rhage megfeszülő izmokkal tartotta Z-t, aki bár próbált szabadulni, nem járt sikerrel, míg vele szemben Vishous fogta le Qhuinnt, aki addig ügyeskedett, míg végül kiszabadult az erős karok fogságából, de nem jutott messzire. V egy pillanatnyi habozás nélkül vetette rá magát ismét kedvesemre, de Qhuinn nem hagyta magát. Egy jól irányzott könyököléssel orrba vágta a férfit, majd ismét Z felé fordult, de V nem futamodott meg.

- Higgadj már le! – kiáltott rá, majd vérző orrával mit sem törődve, lefogta.

- Mi a fene folyik itt? – csattant fel a hátam mögül Wrath dühös hangja, mire hátrapillantottam a vállam fölött. A király ott magasodott fölöttem, a háta mögött Beth-szel.

- Kérdezd meg ezt a rohadékot! – fröcsögte Qhuinn metsző pillantással nézve Z-t, aki szintén próbált kiszabadulni a fogva tartó karokból, de nem járt sikerrel.

Közben megjelent John és Blay is, akik szintén Qhuinn mellé léptek, hogy kordában tartsák, ha arra lenne szükség.

- Nem történt semmi – szólaltam meg azonnal és Wrath felé fordultam. – Félreértés volt, Z nem tehet semmiről.

- Ne merd őt védeni, mikor bántott! – ordított fel Qhuinn azonnal és még jobban nekifeszült V karjának, így már szükség volt John és Blay segítségére is, hogy vissza tudják tartani attól, hogy ott a helyszínen széttépje Z-t.

- Bántott? – visszhangozta Wrath dühösen és felém fordult. – Mi történt? És ne kezd azzal, hogy semmi! – parancsolt rám. - Az igazat akarom!

Nem volt választásom. Elmeséltem mi történt pontosan, de mivel ő nem látott, így Beth volt az, aki megnézte a nyakamat. Felszisszent, mikor meglátta a piros foltokat.

- Nem hiszem el… - suttogta aggodalmasan és azonnal átölelte a vállamat, hogy vigasztaljon, csakhogy nekem nem volt rá szükségem. Egyedül csak az érdekelt, hogy se Qhuinn-nek, se Z-nek ne essen baja.

- Mi a francot képzeltél, Z? – vonta kérdőre a király, de úgy tűnt, a testvér nem hajlandó megszólalni. Majd egy kis idő elteltével rám nézett. Szemei feketék voltak, akár az éjszaka és egész teste merev volt a feszültségtől. Mikor megszólalt, hangja metszően szelte ketté a csendet.

- Sajnálom – mondta keményen.

- Semmi baj – vágtam rá azonnal, hogy megmutassam mindenkinek, valóban nem haragszom rá. Sajnos Qhuinn már más véleményen volt.

- Dugd fel magadnak a bocsánatkérésedet! – csattant fel, majd addig küzdött a többiek ellen, míg sikerült kiszabadulni a szorításból, de ezúttal már szerencsére nem támadt neki Z-nek, csak megállt előtte és keményen a szemébe nézett. – Ha még egyszer egy ujjal is hozzáérsz, vagy akár csak csúnyán nézel rá, meg foglak ölni, megértetted?! Nem érdekel a feled, se a lányod, de még az sem, hogy kedvellek, te barom! Ha Corie-nak csak egy haja szála is meggörbül, meghalsz!

Azt hittem, Z majd elküldi a fenébe, de helyette összeszorított fogakkal bólintott, majd mikor Qhuinn hátat fordított neki, Rhage elengedte.

Qhuinn odajött hozzám és a karjába kapott, majd se szó se beszéd bevitt a szobánkba és berúgta mögöttünk az ajtót. Csoda, hogy nem szakadt ki a helyéről… Letett az ágyra, majd félresöpörte a hajamat és vizsgálgatni kezdte a nyakam. Dühös arckifejezése nem sok jót ígért számomra az elkövetkező időkre.

- Miért nem hívtál fel azonnal? – kérdezte, miután óvatosan végighúzta ujjait a nyomokon.

- Mert nem akartam, hogy ez történjen – vallottam be neki. – Én tényleg nem haragszom Z-re.

- Ne mond ezt! – mordult fel ismét. – A puszta kezemmel meg tudnám fojtani…

- Qhuinn – fogtam két kezem közé az arcát, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ne haragudj rá, kérlek! – mondtam. – Az én hibám volt.

- Csak azért, mert hozzáértél, még nincs joga úgy viselkedni, mint egy vadállatnak! – csattant fel, mire megrándultam. – Sajnálom – sóhajtotta. – Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj – simogattam meg az arcát. – De Z is fél – tettem hozzá. – Azért reagált így, mert megijedt az érintésemtől.

- Egy érintéstől? – horkantott szkeptikusan. – Ugyan Corie, ezt te sem…

- Figyelj rám! – szóltam közbe. – Tudom, hogy tudsz dolgokat Zsadistról, de én mindent tudok róla. Tudom, milyen borzalmas élete volt, hogy mi minden történt vele. Nem fogom elárulni neked, szóval ne is kérdezd, de bízz meg bennem, mikor azt mondom, megértem Z-t, amiért így reagált.

Hogy is ne értettem volna meg, mikor a könyvében olvashattam mindarról a borzalomról, ami vérrabszolga korában történt vele. Az úrnője, aki ivásra és szexre használta a testét, a létező összes módon megkínozta, ahogy egy embert lehet. És mindezt száz hihetetlenül hosszú éven keresztül, miközben Z abban a tudatban élt, hogy egyedül van a világban és tehetetlen az őt ért támadásokkal szemben.

Ám nem volt jogom erről beszélni. Tudtam, hogy Z mennyire szégyelli a múltját és mennyire fájnak neki még mindig azok a sebek, amiket akkor szerzett. A lelke sosem heverte ki, Bella felbukkanása az életében is csak egy kicsit segített rajta.

- Tudom, hogy rossz élete volt… – kezdte volna, de én ismét közbeszóltam.

- Nem, Qhuinn. Nem rossz élete volt, hanem borzalmas. Olyan, amilyet a legnagyobb ellenségének sem kívánna az ember – mondtam neki. – Szóval kérlek, felejtsd el, ami történt. Én is azt fogom tenni.

- Nem kérhetsz tőlem ilyet – rázta meg a fejét. – El sem tudod képzelni, mennyire szeretnék visszamenni hozzá és tovább verni.

- Tudom, de kérlek, ne tedd ezt. Nem akarom, hogy bármelyikőtöknek is baja essen.

Pár pillanatig csak néztünk egymás szemébe és már szinte vártam, mikor fogja azt mondani, hogy márpedig ő akkor is megy és szétveri Zsadist fejét, ám mikor megszólalt, hangja nyugodtabbnak tűnt.

- Rendben – mondta. – Nem fogok nekimenni, ha legközelebb összefutunk, de csak egy feltétellel.

- Mi lenne az? – kaptam azonnal a lehetőségen. Bármit megtettem volna azért, hogy béke legyen a házban.

- Adok neked egy telefont, amit mindig magadnál kell tartanod – mondta, mire meglepetten ugyan, de belementem. – De ez még nem minden – folytatta. – Ha bármi történik, akármi, azonnal felhívsz. Megegyeztünk?

- Meg – bólintottam rá habozás nélkül. Nem nagyon tetszett ez a fegyház beütésű rend, de még mindig jobb volt a másik lehetőségnél.

- Rendben – egyezett bele ő is. – De ne feledd, szavadon foglak majd.

- Oké – mosolyodtam el megkönnyebbülten. Akárhonnan is néztem, ez annyira nem is volt rossz kompromisszum.

14. fejezet - Barátság vagy szerelem?

Sziasztok!

Íme a következő fejezet!:)

Előre szólok, ne kövezzetek majd meg, jó?:D

Jó olvasást mindenkinek és nagyon várom a komikat!!:)

 /Csak a magam nevében beszélhetek, de totálisan és visszavonhatatlanul Team Qhuay vagyok!! :P/

 John tűkön ülve várta, hogy Qhuinn végre felépüljön a sérülésből - amit miatta szerzett - és Jane kiengedje őket az utcára. Már megszokta ezt az életőri dolgot, de az mindig is idegesítette, hogy Qhuinn nélkül nem mehetett sehová.

Napok óta nem látta Xhext és ez már kezdett valóban az agyára menni. Szánalmas volt a ragaszkodása egy olyan nőhöz, aki többször is nemet mondott már neki, de a lelke mélyén tudta, hogy nem azért nincsenek együtt, mert a nő nem szereti, hanem mert fél. Félt az elkötelezettségtől és az érzésektől, amiket John váltott ki belőle.

Persze John sem igazán tudta, hogy is kellene egy kapcsolatnak működnie, hiszen árvaházban nőtt fel, sosem volt családja, leszámítva Tohrt és Wellsie-t néhány hétig. A sejtjeiben azonban érezte, hogy boldoggá tudná tenni Xhext, ha esélyt kapna neki.

Csakhogy úgy tűnt, ez sosem fog már megtörténni…

Így maradt a névtelen szex ismeretlenekkel, és hogy távolról figyelhette a klub biztonsági főnökét és titokban álmodozhatott róla…

S.Z.Á.N.A.L.M.A.S!!!

Fújtatva felállt az ágya széléről és elindult az ajtó felé. Az edzés jót tett neki és meg is éhezett tőle.

Mikor belépett az ebédlőbe, az első dolog, ami szembetűnt neki az volt, hogy két barátja nem egymás mellett ül, ahogy mindig. Ezúttal Qhuinn és Blay között ott gubbasztott a megszeppent Corie, aki a szeme sarkából állandóan Blayt leste.

Nem volt nehéz kitalálni az okát. Mindenki tudott róla, hogy a vörös hajú srác szerelmes a legjobb barátjába, és nyilván a lány is tisztában volt már ezzel. John nem ismerte még annyira, de azt így is tudta róla, hogy nagyon emberséges és valószínűleg bűntudata volt, amiért fájdalmat okozott a fiúnak.

Szótlanul – mivel nem is tudott beszélni – helyet foglalt életőre mellett és közben próbált nem tudomást venni a róla és Corie-ról áradó illatokról. Pár perce mászhattak ki az ágyból…

Erre a gondolatra megfeszült a teste. Már ezer év is eltelt azóta, hogy ők ketten együtt voltak Xhex-szel. Az a két alkalom, amikor lefeküdtek egymással, örök időkig a fiú emlékezetébe vésődött, és élete legszebb emlékeiként őrizgette, de attól még vágyott rá. Sőt, pont ezek miatt még jobban vágyott a nőre! Már tudta, milyen selymes a bőre, tudta, milyen hangokat ad ki szeretkezés közben…

A francba…

Hogy elterelje végre a gondolatait róla, mutogatni kezdett Qhuinn-nek, figyelve, hogy más ne tudja olvasni a kézjeleket.

Corie hogyhogy közöttetek ül?

Qhuinn összevonta a szemöldökét, miközben válaszolt.

Mikor bejöttünk Blay mondta neki, hogy üljön közénk.

Furcsa - gondolta magában John. Blay persze az udvariasságáról volt híres. Mindig mások érdekeit tartotta szem előtt, de Johnt meglepte, hogy ebben a kicsavart helyzetben is képes önzetlen lenni.

Szerinted jól van? – kérdezte aggodalmasan.

Remélem – válaszolta Qhuinn, és egy oldalpillantást vetett a barátjára, aki maga elé meredve bámulta az asztalt. – Majd beszélek vele.

Jó ötlet ez? Felbolygatni a dolgokat?

Talán van jobb ötleted? – mutogatta Qhuinn gyorsan, ami azt jelentette, nincs a legrózsásabb hangulatban.

Nincs – ismerte el John, majd abbamaradt a beszélgetés.

Időközben mindenki megérkezett és a hűségesek tálalni kezdtek. John alkalmazta a jól bevált módszerét, és nem nézett fel a tányérjáról. A háta közepére sem kívánta a sok szerelmes párocska látványát…

Még egy nap – gondolta türelmetlenül. –Egy nap és láthatom…

O*o*o*O

Qhuinn talán még életében nem volt olyan ideges, mint mikor az étkezés befejeztével Blay után indult, hogy megbeszéljék a kialakult helyzetet. Ő maga nem volt egy nagyon lelkizős típus, de Blay igen. Ő szerette megbeszélni a problémákat, ám Qhuinn abban igencsak kételkedett, hogy ez most is így lesz-e.

Kellemetlen érzéssel engedte útjára Corie-t, hogy visszamenjen a dolgozószobába segíteni a királynak, de megbízott a lány ítélőképességében és nem rendezett jelenetet.

Ne gondolj most rá! – győzködte magát gondolatban, mikor elérte Blay szobáját. Jelenleg csak a barátjára figyelhetett, hiszen vele kellett rendeznie a dolgokat.

Fújtatott párat, mielőtt bekopogott volna, majd mikor kinyílt az ajtó, Blay meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Mit keresel itt? – kérdezte érzelemmentesnek szánt hangon.

- Beszélnünk kell – jelentette ki Qhuinn, és választ sem várva bemasírozott a szobába.

Blaynek így már nem nagyon maradt más választása, mint becsukni az ajtót és hagyni, hogy a másik fiú beszélni kezdjen. Ám az még váratott magára. Qhuinn az ablakhoz sétált, melyen éjszakára fel voltak húzva a fémredőnyök és a vékony függönyön keresztül láthatóvá váltak a csillagok.

- Barátok vagyunk még? – kérdezte hirtelen, de nem fordult meg. Könnyebb volt számára beszélni, ha nem kellett közben látnia Blayt.

- Igen – vágta rá a vörös hajú fiú, de hangja nem volt túl meggyőző.

Qhuinn szíve elszorult a tudattól, barátja mennyire szenved, méghozzá miatta. Bármit megadott volna érte, ha képes úgy szeretni, ahogy Blay szereti őt, de nem volt képes rá. Nem csak Corie miatt. Blay egyszerűen tiltott gyümölcs volt számára és kész!

- Mit akarsz tőlem, Qhuinn? – tört meg a csend hirtelen.

- Beszélgetni – vágta rá a fiú őszintén.

- Úgy, hogy még csak nem is vagy képes rám nézni? – csattant fel Blay, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Csendes, visszafogott, illemtudó fiú volt világ életében, aki viselkedésével sosem hozott szégyent a szüleire az elit előtt. Nem úgy, mint Qhuinn…

Qhuinn a szavak hallatán megfordult és állta a kék tekintetet, melyben számtalan érzelem kavargott egy időben. Volt ott harag, bánat és még szerelem is.

- Sajnálom – mondta.

- Ugyan mit? – kérdezte Blay türelmetlenül. – Nincs szükségem arra, hogy itt megjátszd magad, csak mert Corie arra kért.

- Azt sem tudja, hogy itt vagyok – rázta meg a fejét.

- Csakugyan? – horkantott Blay. – Pedig elég látványosan össze vagytok nőve mostanában… - Hangjában nyoma sem volt gúnyolódásnak, ami meglepte Qhuinnt. Ő a fiú helyében valószínűleg már kiátkozta volna mindkettejüket a világból és földig rombolta volna még a házat is. De persze ő és Blay nem nagyon hasonlítottak egymásra.

Az ellentétek vonzzák egymást…

Na igen – húzta el a száját gondolatban. Csak ebben az esetben nem eléggé...

Qhuinn erőt vett magán és kimondta, amit akart.

- Tudom, hogy fáj neked az, ami Corie és közöttem van, és nagyon sajnálom.

Blay egész testében megmerevedett. Szemei elkerekedtek, mint aki épp szellemet lát, majd hirtelen megrázta magát és már sokkal visszafogottabb volt, mikor megszólalt.

- Miért mondod ezt? – kérdezte, és leült az ágya szélére, de szemét egy pillanatra sem fordította el Qhuinnről.

- Nem tudom – vágta rá Qhuinn, ám ezúttal nem nézett a másik szemébe, ami persze nem kerülte el Blay figyelmét és azonnal lecsapott a témára.

- Legalább egyszer mondanád ki – rázta meg a fejét csalódottságában. – Csak egyetlen egyszer…

- Mégis mit?

- Tudod te jól, hogy mit – vágta rá Blay és szenvedő tekintetét ismét a fiúra emelte.

Qhuinn állta a pillantását, de álkapcsa megfeszült, ami jól mutatta, mennyire küzd saját magával. Végül, mivel nem mondott semmi, Blay tette meg helyette.

- Kívántál engem – mondta. – Tudom, hogy akartál, méghozzá nem is egyszer, de mégsem léptél. Miért? – Úgy tűnt Qhuinn nemes egyszerűséggel némasági fogadalmat tett, ami kezdte kihozni Blayt a türelméből. – Tartozol nekem annyival, hogy válaszolsz!

Qhuinn kezei ökölbe szorultak a teste mellett, majd vett egy mély levegőt és kibökte.

- Mert elveszítettelek volna.

- Tessék? – lepődött meg Blay. Mindenféle válaszra számított, de erre az egyre nem. Erre soha.

- Ha engedek neked és a vágyaimnak… - kezdte Qhuinn rekedten. – Nem tudtalak volna boldoggá tenné. Elveszítettem volna még a barátságodat is.

- Qhuinn… - sóhajtott fel Blay döbbenten. Ezer és egymillió éve ismerték már egymást, születésük óta barátok voltak, de még sosem hallotta a fiút ilyen őszintének és sebezhetőnek.

- Ne mondj semmit! – vágott közbe Qhuinn élesen. – Nem akarok erről beszélni, csak azt akarom tisztázni, hogy minden rendben van-e köztünk.

Blay persze nem akarta ennyiben hagyni, de szerencsére belátta, hogy nem sokat tehet jelenleg. Már az is kész csodaszámba ment, hogy eddig eljutottak.

- Igen – bólintott rá. – Minden rendben van velünk.

- Akkor jó – mondta a fekete hajú és elindult az ajtó felé, de mielőtt még elérte volna, Blay megfogta a karját.

- Várj! – kérte és mélyen a szemébe nézett. – Had kérdezzek valamit, mielőtt elmennél. Boldog vagy?

- Igen – felelte Qhuinn habozás nélkül, ami megdobbantotta Blay szívét.

- Akkor jó – suttogta alig hallhatóan. – Örülök neki.

Néhány másodpercig csak álltak szótlanul, majd Qhuinn egész testével barátja felé fordult.

- És te? – kérdezte. – Te boldog vagy?

Blay habozott. Nem tudta, mit feleljen erre a kérdésre, főleg most, hogy ilyen mélyenszántó beszélgetésen voltak túl.

- Jól vagyok – felelte végül.

- A jó nem elég! – vágta rá Qhuinn hevesen és két hatalmas tenyere közé fogta a fiú arcát. – Azt akarom, hogy boldog legyél. Hogy találj magadnak valakit, akit szerethetsz, és aki ugyanúgy szeret téged.

- Megpróbálom – lehelte Blay, és valami ősi ösztöntől vezérelve közelebb hajolt a barátjához. – Zárjuk ezt le itt és most – suttogta halkan, de tekintete meredten az édes ajkakra szegeződött, melyek olyan közel voltak hozzá. – Legyen ez a búcsúnk…

Qhuinn fejében meg sem fordult a tiltakozás. Szerette a barátját, még akkor is, ha az nem volt fogható ahhoz az érzéshez, amit Corie iránt érzett, de afelett nem hunyhatott szemet, hogy ez csak egy pillanatnyi szenvedély volt, nem olyan erős és örök érvényű, mint amit a lány váltott ki belőle.

Blay szemében vadul lángolt a vágy, annyira akarta a csókot, hogy majd’ belehalt és Qhuinn képtelen volt nemet mondani neki. Odahajolt hozzá és lágyan megérintette a száját. Blay karjai azonnal körülötte voltak, szorította magához, akár a fuldokló az utolsó faágat, de Qhuinn sem volt gyengédebb. Amilyen visszafogottan kezdte, annál szenvedélyesebbé vált, mikor elmélyült a csókjuk. Vadul falták egymás ajkait, majd hirtelen Qhuinn lehunyt pillái előtt megjelent Corie arca, ami kijózanította. Ha nincs a lány, alighanem megadta volna magát Blaynek és a teste akaratának, aminek beláthatatlan következményei lettek volna.

Lassan elhúzódott a barátjától és a szemébe nézett.

- Meg kell ígérned, hogy továbblépsz! – Hangja olyan rekedt volt, akár egy tüdőbetegé, de nem érdekelte. Abban a pillanatban semmi sem számított, csak Blay boldogsága.

A fiú kábult tekintettel nézett a szemébe, de azért bólintott.

- Megígérem – mondta.

- Jó – bólintott Qhuinn, aztán kibontakozott az ölelésből és elhagyta a szobát.

Végleg búcsút vett mindattól, amit Blay iránt érzett, hogy visszatérhessenek oda, ahonnan indultak: a barátságukhoz, mely nem ismert határokat!

O*o*o*O

Wrath-szal majdnem egész éjszaka dolgoztunk, annyi mindent kellett elintéznie a faj királyának. Nem irigyeltem őt mindezért, mert fárasztó és hihetetlenül unalmas munka volt, legalábbis számára. Az ő élete mindig is a harcból és a testvériségből állt, ehhez képest, most vakon egy íróasztal mögött kellett ülnie, hogy hivatalos ügyeket intézzen.

- Wrath – szólaltam meg, mikor befejeztük aznapra.

- Hm? – fordult felém kérdőn. Órákon keresztül együtt voltunk, így szinte már baráti viszony alakult ki közöttünk, éppen ezért nem féltem megkérdezni tőle, amit szerettem volna.

- Nem lenne gond, ha kölcsönvenném ezt a laptopot? – intettem fejemmel az asztalon lévő gép felé, de ő persze azt nem látta.

- Nem, egyáltalán nem gond – mondta -, de a szekrényből is kivehetsz egyet – mutatott a mellettem lévő irattartó behemótra. – Mind működik, V rakta össze őket.

- Ööö… Nekem megfelel ez is, ha végeztem visszahozom – ígértem, mire elmosolyodott.

- Ennyire nehezedre esik elfogadni bármit is? – kérdezte, mire meglepetten néztem rá.

- Ezt meg hogy érted?

- Vissza akartad fizetni a ruháid árát, dolgozni akarsz a házban és még a laptopot is csak kölcsönbe kéred… Nehéz neked bármit is adni.

- Nem, dehogy… - tiltakoztam azonnal. – Én csak… Nem szoktam hozzá az ilyesmihez, érted?

- Értem – bólintott rá. – De ha elfogadsz egy tanácsot, amíg itt vagy, próbálj hozzászokni, mert aki hozzánk tartozik, attól nem sajnálunk semmit sem.

Megkövülten ültem a széken és még a levegő is a tüdőmben rekedt ezektől a szavaktól.

- Hozzátok tartozom? – kérdeztem végül.

- Az a gazember Qhuinn szeret téged – villantotta ki vigyorgás közben a szemfogait.

- Én csak egy átlagos ember vagyok – vágtam rá.

- Nem lehetsz átlagos, ha az Őrzőnek tervei vannak veled – világított rá Wrath, és nekem el kellett ismernem, hogy ebben bizony van ráció.

- Én…

- Ne mondj semmit – vágott közbe. – Inkább fogd az egyik gépet a szekrényből és menj. Eleget dolgoztál ma.

- Köszönöm – mondtam, majd ahogy kérte, kivettem a legfelső laptopot a polcról és visszamentem a szobánkba.

Felkavart amit Wrath mondott, de volt valami, ami még annál is jobban lekötötte a gondolataimat. A laptop, amit kölcsön kaptam – ugyanis mindattól függetlenül feltett szándékom volt visszaadni, ha végeztem -, igencsak gyors gép volt. De hát mit is várhat az ember V-től? Informatikai zseni volt, sőt még talán Bill Gatesnél is okosabb volt, ami azért már nagy szó.

Amint betöltött, máris keresgélni kezdtem az interneten. Először beírtam apu nevét, a kereső pedig azonnal első helyen adta ki a San Franciscói Szent Ferenc Kórház honlapját, ahol apu volt a vezető sebész. Megdobbant a szívem, mikor megláttam egy róla és anyuról készült fényképet. Hiányoztak… Még akkor is, ha nem volt a legjobb a viszonyom velük, honvágyam támadt egy pillanatra. Jó lett volna látni őket, hallani a hangjukat…

Mielőtt még tovább fájdítottam volna a szívemet, rákerestem magamra is. Semmit sem találtam. Volt néhány Cornelia Harper a világon, de egyikük sem én voltam. Ezt egyszerűen nem értettem. Hiszen éltem és a családom is élt, de akkor én mégis hol vagyok? Ennek így nem volt értelme!

Végső elkeseredésemben megnéztem az iskolám honlapját, megrögzötten keresve a nevemet a diákok között, de ott sem találtam semmit. Már épp azon voltam, hogy dühömben összecsapjam a laptopot és visszavigyem Wrath-nak, mikor megláttam Bianca nevét. Legjobb barátnőm jobban hiányzott, mint bárki más az előző életemből – leszámítva az öcsémet. Mohón kattintottam a nevére, majd mikor megláttam a képet, ami felugrott, szemeim végképp elkerekedtek és egyszerűen lefagytam.

A lány, akit láttam, a barátnőm volt, mégis teljesen más. Ugyanolyan csillogó volt a tekintete, mint amilyennek minden nap láttam, és a haja is ugyanolyan hosszú és tökéletes volt, mint mindig, de az arckifejezése más volt. Nem látszott rajta a már megszokott fennhéjázó stílusa, amivel kiérdemelte a suli elsőszámú csajának címét. Szinte átlagosnak tűnt.

De nem is ez volt az, ami legjobban megdöbbentett, hanem a fiú, akit éppen szerelmesen ölelt magához… Sam volt az, kis csapatunk harmadik tagja, aki köztudottan és totálisan nyíltan homokos volt! Mégis, szemével majd felfalta Biát. Sütött róluk a szerelem, amit egyáltalán nem tudtam hová tenni.

- Mi a jó franc ez? – kérdeztem fennhangon, bár egyedül voltam a szobában.

Én nem is létezem, a meleg barátom meg nem is meleg? Mégis milyen kifacsart, elcseszett világ ez??

Izgatottan kezdtem keresgélni az ismertebb közösségi oldalakon, hogy minél többet megtudjak barátaim bizarr kapcsolatáról, de minél több információhoz jutottam, annál inkább elsápadtam hitetlenkedésemben. Nem elég, hogy azok ketten valóban egy pár voltak, már több, mint két éve együtt voltak. Biancával még egy macska sem bírt ki ennyi időt, nemhogy egy fiú. Sam pedig… Ó, Istenem, mi van itt?

Alaposan áttanulmányoztam az ismerőseiket és mindent, amit csak tudni lehetett róluk és bizony minden ugyanolyannak tűnt. Ugyanazok voltak az osztálytársaik, a tanáraik, még az órarendjük is az volt, mint otthon, csak én hiányoztam a képből. Mintha egyszerűen meg sem születtem volna…

- Na jó, ebből elég – döntöttem el, mert már így is kezdett valóban az agyamra menni ez az egész helyzet.

Fogtam hát, és megkerestem a kedvenc zenéimet a YouTube-on és miközben hallgattam, kicsit átrendeztem a gardróbot, mert bár úgy is nagyon jó volt, ahogy a hűségesek megcsinálták, egy kis változtatással jobban kézre estek a dolgok. És persze amíg volt mit csinálnom, nem jártak az agytekervényeim.

- Te jó ég! – húzta el a száját Qhuinn, mikor belépett az ajtón és meghallotta a zenét. – Ez meg mi az istenverése?

- Ez kérlek – fordultam szembe vele kihívóan – az egyik kedvenc zeném, így megköszönném, ha nem szólnád le.

- Ez nem zene – vigyorodott el. – Ez nyavalygás.

- Aha, és amit te szeretsz az zene? – dobtam vissza a labdát. – Az ember konkrétan megsüketül tőle.

- De annak legalább van értelme, nem úgy, mint ennek a kornyikálásnak.

- Erről vitatkozhatnánk – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd folytattam a pakolást és közben kicsit mozogtam is a zene ritmusára.

Egy kis idő elteltével, mikor feltűnt, hogy Qhuinn felől nem hallok semmit, hátranéztem a vállam fölött, hogy lássam, mit csinál. Az ágyon feküdt, könyökére támaszkodva tartotta a fejét és elégedetten bámult rám.

- Mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Kezdem értékelni a zenédet – válaszolta. – Főleg, ha tovább táncolsz rá…

Megforgattam a szemem, ezen a hihetetlenül elmés pasilogikán, de azért azt tettem, amit mondott. Kicsit zavarban voltam ugyan és néha kiestem a ritmusból, de azért jó érzéssel is töltött el a tudat, hogy az a férfi néz, akit szeretek, és akinek igenis tetszik, amit lát.

- Nem csatlakozol? – kérdeztem kihívóan, mire megrázta a fejét.

- Inkább élvezem a show-t.

- Hát jó – vágtam rá, majd szélesen elvigyorodtam, mikor a következő zene elindult, ami jóval lassabb és érzelmesebb volt az előzőnél.

- Ez már kínzás – mordult fel Qhuinn, én pedig elnevettem magam az arckifejezése láttán. Fintorgott és a szemét forgatta, de nem kapcsolta ki, mert tudta, hogy én szeretem.

- Merre jártál? – érdeklődtem miután kedvére kimorogta magát.

- Jane-nél voltam – vágta rá. – Meg akarta nézni, hogy tényleg rendben vagyok-e.

- És? – fordultam azonnal felé.

- Jól vagyok, ne aggódj folyton miattam – mosolygott rám.

- Könnyű azt mondani – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Igazi csoda volt számomra, hogy ilyen rövid idő alatt teljesen felgyógyult egy igencsak komoly sérülésből.

- Beszéltem Blayjel is – tette hozzá aztán, mire megálltam mozdulat közben. Hangjában volt valami nyugtalanító, amitől görcsbe ugrott a gyomrom.

- Miről beszéltetek? – kérdeztem óvatosan.

- Csak tisztáztuk, hogy még mindig barátok vagyunk.

Nem mondott igazat – vagy legalábbis nem teljesen. Én nem voltam vámpír, nem érezhettem a hazugság szagát, de azt észrevettem, hogy miközben ezt mondta, nem nézett a szemembe.

- Történt még valami?

Lassan, mint akinek fájdalmat okoz már maga a mozdulat is, rám emelte a tekintetét. Vártam, hogy megszólaljon, miközben a szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogy az idegességem is egyre nőtt.

- Megcsókoltam – mondta ki végül, mire tüdőmben rekedt a levegő.

- Oh… - ennyire futotta tőlem, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék erre. Sosem érthettem meg igazán, hogy a két fiú mit érez egymás iránt, hiszen nem volt még olyan barátom – se fiú, se lány – akibe beleszerettem volna, vagy akár csak vonzalmat váltott volna ki belőlem. – Értem. És… Jó volt?

- Tessék? – ült fel az ágyon hirtelen és meglepetten nézett rám. – Most komolyan ez érdekel?

- Nem tudom, mit mondjak erre… - vallottam be őszintén.

- Nem is tudom – vágta rá Qhuinn. – Talán kérdőre vonhatnál, vagy kiabálhatnál.

- Azt akarod, hogy kiabáljak? – kérdeztem vissza.

- Nem, én csak… Ennyire nem érdekel, hogy megcsókoltam valaki mást?

Áh, szóval erről volt szó. Azt hitte, mivel nem kezdtem féltékenykedni, nem is szeretem őt annyira, mint ahogy állítottam.

- Hidd el nekem, ha valaki mást csókoltál volna meg, már rég kikapartam volna a szemedet is – mondtam neki komolyan. Nem voltam egy őrülten féltékeny típus, legalábbis nem tartottam magam annak, de elég volt csak a megismerkedésünk elejére gondolni, mikor azt hittem, felszedett valakit a klubban. Kiakadtam rajta és őrülten dühös voltam rá. Ezek után nem nehéz elképzelni, mit tennék, ha valóban megcsalna engem…

- Ha valaki mást? – rázta meg a fejét. – Ezt nem értem.

Letettem a kezemben tartott pólót a polcra, majd odamentem hozzá és leültem mellé az ágyra.

- Most Blayről van szó – mondtam neki. – Sokkal régebb óta van szerepe az életedben, mint nekem. Őszintén elmondtad, hogy mit éreztek egymás iránt, amit elfogadtam. Ezek után pedig nincs jogom felháborodni egy csókon.

Hitetlenkedve nézett rám, mintha kissé megbuggyantam volna, pedig komolyan gondoltam minden egyes szavamat. Tudtam, hogy Blay szereti őt és azzal is tisztában voltam, hogy Qhuinn sem közömbös a fiú iránt. Nem volt szerelmes belé, de többet érzett, mint szimplán barátságot.

- Búcsúcsók volt – mondta aztán.

- Ezt hogy érted? – húztam össze a szemöldökeimet.

- Lezártuk azt, ami köztünk volt – válaszolta.

Pár pillanatig szótlanul fürkésztem az arcát, majd feltettem azt a kérdést, amit nem kerülhettem ki.

- Biztosan ezt akarod?

- Téged akarlak – vágta rá azonnal. – Téged szeretlek, Corie.

Megkönnyebbülés árasztott el, de egyben bűntudatom is volt. Szegény Blay… Szörnyű lehetett neki mindaz, ami azóta történt, hogy beleszeretett Qhuinnbe és most még én is beléptem a képbe…

- Én is szeretlek téged – sóhajtottam fel, majd odahajoltam hozzá egy gyengéd csókra.