7. fejezet - Fájdalom

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.:D

Jó olvasást hozzá és várom a komikat!:) 

Qhuinn mellett aludni több okból is érdekes volt. Az ember azt hitte volna, hogy mivel még sosem aludtam senki mellett, majd szorongani fogok és idegesen alszom – esetleg még dobálom is magam álmomban -, de semmi ilyesmi nem történt. Olyan kipihenten ébredtem fel, mikor valaki bekopogott az ajtón, mintha minimum egy hétig ki lettem volna ütve.

Halványan emlékeztem, hogy mielőtt elaludtam volna, sokáig, nagyon-nagyon sokáig magamon éreztem Qhuinn fürkésző tekintetét, mintha minden apró millimétert meg akart volna jegyezni az arcomból. És éreztem csoki illatú leheletét is, olyan közel feküdt hozzám. Csodálkoztam, hogy így egyáltalán el tudtam aludni.

Hunyorogva figyeltem, hogy kikászálódik az ágyból. Úgy tűnt már egy ideje ébren volt, legalábbis a szemei nem egy éppen akkor ébredő szemei voltak. Csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy lássa ki az - gondolom miattam. Mindössze egy pillantást vetett az érkezőre, már vissza is fordult felém.

- John és Blay az. Nem gond, ha… - intett a fejével, jelezve, hogy behívná őket. Jól esett, hogy megkérdezte, bár nem nagyon értettem, hiszen ez mégiscsak az ő szobája. Azt hív be, akit csak akar.

- Dehogy – ráztam meg a fejem, és felültem, hogy ne elterülve fogadjam a fiúkat.

Qhuinn viszont nem mozdult el az ajtóból, csak nézett rám némán. Szemei szinte falták a látványomat.

- Mi az? - kérdeztem értetlenül. Talán alvás közben folyt a nyálam és összemaszatolta az arcomat? Mondjuk akkor valószínűleg nem úgy nézett volna rám, mint aki menten felfal.

Megköszörülte a torkát mielőtt válaszolt volna. – A köntösöd – mondta még mindig rekedten.

Végignéztem magamon. A köntösöm teljesen szétnyílt az éjszaka folyamán és bár viseltem alatta pizsamát, az elég vékony anyagú volt, így a mellem majdnem teljesen átlátszott. Zavaromban gyorsan összerántottam magamon, aztán vörös arccal felnéztem Qhuinnre. Szemei buján csillogtak, miközben megnyalta az alsó ajkát. Gyorsan félrenéztem, nehogy újra felizgasson és ezúttal a fiúk is megérezzék a vágyam illatát. Az elég kínos lett volna.

Végre oldalra lépett, és szélesre tárva az ajtót beengedte a barátait. John kedvesen rám mosolygott, Blay viszont továbbra is durcásan elfordította a fejét. Épp csak egy pillantást vetett felém. Kissé zavarban voltam, tudván, hogy alig huszonnégy órája ismerem Qhuinnt és máris az ágyában kötöttem ki, bár nem történt semmi - csak azt ők épp nem tudhatták. Ennyi erővel az egész éjszakát végigszeretkezhettük volna, és akkor valóban kurvának tarthattak volna.

- Mi a helyzet, srácok? – kérdezte Qhuinn lazán.

John mutogatni kezdett, mire bosszúsan fújtattam egyet. Mindketten rám kapták a tekintetüket.

- Muszáj lesz megtanítanotok nekem a jelbeszédet – mondtam, mielőtt még valami téves következtetésre jutottak volna, hogy esetleg lenézem Johnt, amiért nem tud beszélni, mint néhányan a múltjából. – Utálom, ha nem értek valamit – morogtam az orrom alatt, mire mindketten elnevették magukat. Qhuinn teli torokból, John pedig visszafogottan. Láttam az arcán, hogy kicsit zavarban van a hiányossága miatt.

- Holnaptól különórákat adok neked, mit szólsz hozzá? – kérdezte Qhuinn hamiskás mosollyal.

A szemem sarkából láttam, hogy Blay arca megvonaglik a gondolattól. Tisztán érezhető volt, hogy Qhuinn nem a jelbeszédre gondolt, hanem annál sokkal intenzívebb elfoglaltságra.

- Azt hiszem, inkább Johnnal tanulnék, mert rád nem lehet az ilyesmiben számítani – kacsintottam rá.

- Igenis tudok komoly lenni – jelentette ki tetetett felháborodással. – Gyerünk fiúk, mondjátok meg neki mennyire komoly tudok lenni!

John csak vigyorogva a fejét rázta, és újra mutogatni kezdett. Kérdőn néztem rájuk.

- Azt mondja, annyira vagyok komoly, mint egy törpepapagáj – húzta el a száját Qhuinn, miközben rám nézett. – Most mondd meg, ilyenek az én barátaim. Az egyikük leéget előtted, a másik meg sem szólal – fordult most Blayhez. – Hé izomagy, védd meg a becsületemet, ahogy az jó baráthoz illik!

Blay elnevette magát. Végre. Egész kellemes hangja volt, ha épp nem gyűlölködött irányomba.

- Mintha rászorulnál a védelmemre – nézett rá jelentőségteljesen.

- Bizony, hogy rászorulok – játszotta tovább a szerepét Qhuinn. – Nem látod, mindjárt sírva fakadok a megbántottságtól.

Azzal tetetett szipogásba kezdett és a szemét törölgette. Ezen már én is elnevettem magam. Olyan bolond volt, de legalább kizökkentette Blayt a letargiájából. Így már egészen oldott lett a légkör a szobában.

- Na, mi lesz? – sürgetett minket. – Senki sem akar megölelni?

Automatikus reakcióként mozdultam, hogy odasiessek hozzá és átöleljem, csakhogy nem én voltam az egyetlen. Blay is ugyanakkor lépett előre, hogy aztán észrevegye az én félbehagyott mozdulatomat és ő is megtorpanjon. Döbbenten meredtünk egymásra, John meg ránk, míg Qhuinn meg nem forgatta a szemét.

- Mi lenne, ha mindketten egyszerre jönnétek ide hozzám? – kérdezte egyikünkről a másikunkra nézve.

Egy pillanatig úgy tűnt nem fog történni semmi, de akkor Blay előrébb lépet. Tekintete végig rajtam volt, jelezve, hogy én is tegyem ugyanazt. Kipattantam az ágyból és már ott is voltam mellettük. Egyszerre vetettük magunkat Qhuinn nyakába. Alig bírtam visszafojtani a könnyeimet, annyira megható volt az egész. Mintha összetartoznánk. És mikor meghallottam Qhuinn hangját, néhány könnycsepp mégiscsak kierőszakolta magát a szememből.

- Mi van John, te kimaradsz a buliból?

Éreztem, hogy John mellkasa a hátamnak dől. Erős volt és izmos, akárcsak Qhuinn, aki elölről simult hozzám. Jó volt közöttük állni. Testük közelsége elmulasztotta a remegést, ami már tetőtől talpig elborított. Rossz előérzetem támadt. Valami baljós előjel kúszott fel a gerincem mentén, amit sehogy sem tudtam megmagyarázni.

Család.

A szó valahonnan a semmiből tört rám. A tudatalattimból, vagy a szívem mélyéről, és befészkelte magát a fejembe.

Szerettem volna életem végéig ott maradni, de pár pillanattal később a fiúk kibontakoztak az ölelésből. Nagy nehezen én is lefejtettem a karom Qhuinnről, de ő még nem engedett el. Tenyere a derekamon pihent, arca a hajamba volt temetve. Éreztem, hogy mélyen magába szívja az illatomat. Egy másodpercen belül megéreztem a sötét, fűszeres illatot, ami megdöbbentett. Tudtam mit jelent, ahogy azt is, hogy mindez mennyire komoly. Qhuinn valóban elkezdett kötődni hozzám, ami bár nagyon is tetszett, másrészről aggodalmat okozott. Mert mi lesz, mikor én hazamegyek? Hogy fogja Qhuinn túltenni magát rajta? Nem tartottam magam valami sokra, de azt tudtam, hogyha egy vámpír férfi ennyire mélyen érez egy nő iránt, nem tudja csak úgy elfelejteni… Erre a legjobb példa Tohr volt, aki majdnem belehalt Wellsie elvesztésébe.

Egy pillanattal később John megkocogtatta barátja vállát és egy papír cetlit mutatott felénk – nyilván, hogy én is el tudjam olvasni.

Hé, Don Juan, indulnunk kellene.

- Hová mentek ma? – kérdeztem rosszat sejtve, bár már előre tudtam a választ.

- Mára mi vagyunk beosztva – válaszolta Qhuinn, és megszorította a kezemet. – Ne aggódj, nem lesz semmi bajunk.

Na persze, mintha az olyan könnyű lett volna. Nem aggódni érte olyan lett volna, mintha ezentúl nem vennék levegőt. Szükségszerű és megmásíthatatlan volt.

- Azt hiszem, jobb, ha mi most megyünk – szólalt meg hirtelen Blay, és öles lépésekkel elindult az ajtó felé. John követte.

Mikor ismét kettesben maradtunk, megköszörültem a torkomat.

- Jobb, ha én is megyek és hagylak készülődni.

- Ne – rázta meg a fejét. – Maradj! Csak gyorsan letusolok, és már jövök is – mondta, majd kaján vigyor jelent meg a szája szegletében. – Ha csak nem akarod, mondjuk megmosni a hátamat – húzogatta a szemöldökét. – Mert akkor esetleg el is kísérhetnél.

- Inkább megvárlak itt – vágtam rá egy grimasz kíséretében. Nem is lett volna rossz ötlet, bármit megadtam volna érte, hogy együtt zuhanyozzunk, de tudva mi lenne abból a zuhanyzásból, inkább eltettem későbbre ezt a kellemes programtervet.

Miután egyedül maradtam, visszabújtam a takaró alá és az oldalamra fordultam. Szinte összegömbölyödtem, és a fejem alá húztam Qhuinn párnáját, hogy jobban érezzem az illatát. Eszembe jutott Bia és Sam. El lennének ájulva, ha megtudnák, hogy micsoda egy félistennel aludtam, és hogy még mindig az ágyában fekszem. Qhuinn nem kifejezetten az a pasi volt, akit nekem szántak volna, de minél jobban megismertem, én annál inkább el tudtam képzelni magunkat együtt.

Elmosolyodtam erre a gondolatra, és még jobban belefúrtam az arcom a puha párnába. Amivel le is buktam. Nem vettem észre, hogy a csobogás abbamaradt és az ajtó is kinyílt, Qhuinn pedig látva kislányos megmozdulásomat, szélesen elmosolyodott.

- Neked adom, ha szeretnéd – mondta, mire hirtelen felpattantam.

- Mi? – kérdeztem, határozottan tartva magam a tervhez, miszerint úgy teszek, mintha nem történt volna semmi.

- Ne tagadd, láttam, hogy a párnámat szagolgattad – jelentette ki, miközben egy szál boxerben odasétált hozzám. – De én inkább az igazira szavazok – azzal odahajolt a nyakamhoz és mélyen beszívta az illatomat. Zihálva kaptam levegő után, főleg, mikor orrom a selymes bőréhez ért és megéreztem csábító, fűszeres aromáját.

O*o*o*O

Szerelmesnek lenni - még ha az ilyen váratlanul is csapott le rá -, hihetetlen élmény volt Qhuinn számára. Sosem gondolta volna magáról, hogy ez egyszer majd tényleg megtörténik vele. Jó, persze, az igaz, hogy érzett valamit Blay iránt, és az nem csak testi vágy volt, de akkor sem lehetett igazán szerelemnek mondani.

Corie azonban… Képtelen volt betelni vele, főleg, hogy még alig kapott belőle valamit. Elképzelni is nehéz volt számára, hogy valaha azt mondhatja majd, hogy elég belőle.

Orrával megcirógatta a nyaka és a válla közötti kis gödröcskét és élvezettel hallgatta a lány mély levegővételeit. Ismételten sikerült felizgatnia, ami elégedetté tette és már alig várta a pillanatot, mikor egészen az övé lesz, nem csak a fantáziájában. De nem siettette. Megfogadta magában, hogy nem fog türelmetlenkedni, és annyi időt hagy a lánynak, amennyire csak szüksége van. Attól nem kellett tartania, hogy hiába vár. Corie túlságosan is kívánta őt ahhoz, hogy sokáig nemet tudjon mondani. Mindenesetre azt akarta, hogy az első alkalom különleges legyen és a lány soha ne felejtse el.

Micsoda egy érzelgős puhapöcs lett belőle…

De büszke volt rá, hogy az! Ha ezzel elérhette, hogy Corie boldog legyen és nem mellékesen az övé, hát picsába minden mással.

Ajkaival felsiklott a lány nyakán, át az állán, míg el nem érte a száját. Szenvedélyesen csókolni kezdte, beletúrva a hajába, hogy még közelebb vonja magához, majd mikor Corie levegő után kapva elhúzódott, ködös tekintettel figyelte kipirult arcát. Ezt akarta látni minden reggel, mikor felébred, és ezt akarta akkor is látni, mikor egy fárasztó nap után álomra hajtja a fejét.

Úristen, tényleg szerelmes volt! Visszavonhatatlanul és teljesen beleszeretett!

- Szeretlek – mondta ki hangosan, mire Corie szemei megdöbbenve kikerekedtek. Mikor nem mondott rá semmit, Qhuinn átkozni kezdte magát gondolatban, amiért elhamarkodottan lerohanta a lányt. – Sajnálom, nem kellett volna kimondanom – szabadkozott.

- Nem, dehogy – rázta meg a fejét Corie azonnal. – Én csak… Kicsit sok ez így nekem egyszerre, érted? Alig ismerlek még, a világ is új, amibe kerültem és…

- Értem – bólintott Qhuinn, majd még egy gyors puszit nyomott a lány szájára, aztán feltápászkodott és öltözni kezdett. Általában nem szeretett a bőrnadrág alá boxert venni, de aznap kivételt tett, mert nem akarta a meztelenségével zavarba hozni a lányt. Kimehetett volna ugyan a fürdőszobába, hogy ott öltözzön fel, de ahhoz még annyi kedve sem volt.

Szótlanok voltak, miközben Qhuinn magára húzta a tapadós fekete pólóját, majd felcsatolta a fegyvereit, belebújt az acélbetétes csizmájába, végül felvette a viharkabátját is.

- Vigyázz magadra! – szólalt meg a háta mögül Corie alig hallhatóan.

Qhuinn odalépett hozzá és két tenyerébe fogta a lány arcát. Olyan aprónak tűnt hozzá képest, hogy szinte eltörpült széles kezei között.

- Vissza fogok jönni, ne aggódj! – mondta neki nagyon komolyan, majd keményen a szájára nyomta a sajátját.

Mikor elindult az ajtó felé, meglepetten látta, hogy a lány is követi.

- Visszamegyek a szobámba – mondta neki, mikor kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Maradhatsz itt is, ha akarsz – ajánlotta neki a lehetőséget, és nagyon is kedvére való volt a gondolat, hogy miközben ő az utcán van és harcol, a lány az ő szobájában van, az ő holmijai között, talán még az ő ruhájában is.

- Ez a te szobád – vágta rá Corie, és ismét elpirult.

Olyan hirtelen, mint a villámcsapás, belehasított Qhuinnbe a gondolat, miszerint megkérdezi a lányt, nincs-e kedve beköltözni a szobájába, de túl korai lett volna.

Hogy juthatott az eszembe ez egyáltalán? – korholta magát. Corie még arra sem állt készen, hogy bevallja, hogy szereti – márpedig ezzel tökéletesen tisztában volt a fiú -, nemhogy még össze is költözzenek. Gyorsan elvetette az ötletet, majd kiléptek a szobros folyosóra.

- Találkozunk az első étkezésnél? – kérdezte a lány reménykedve.

- Sajnos nem – rázta meg a fejét Qhuinn. – Ma korábban indulunk – mondta.

- Rendben – bólintott rá, de látni lehetett az arcán a csalódottságot. – Vigyázz magadra! – ismételte meg újra, mire Qhuinn nekitámasztotta a homlokát a lányénak és elmosolyodott.

- Mint mindig – mondta, majd egy gyors szájra puszi után elindult a lépcső felé.

Teste majd’ szétpattant a felgyülemlett feszültségtől, amit általában egy csajjal vezetett volna le, de ezúttal a harc lesz a megoldás. Már alig várta, hogy a keze közé kaphasson néhány alantast és visszaküldje őket a kibaszott apjukhoz. Egy alantast ugyanis csak úgy lehetett megölni, ha egy fémtárggyal – tőrrel – szíven szúrták. Akkor a rohadék visszakerült az Omegához, ahhoz a gonosz, szadista szeméthez, aki átváltoztatta őket. Persze volt egy jobb megoldás, akit Butch-nak hívtak, és aki végleg az enyészetbe tudta küldeni az ellenséget, így gyengítve az Omegát, de Qhuinn aznap este nem óhajtotta igénybe venni a szolgálatait. Ma este ő maga akart végezni velük.

John és Blay az előcsarnokban állva vártak rá, majd mikor végre odaért hozzájuk, John azonnal mutogatni kezdett.

A tízedik utcában kezdjük. Tegnap megöltek ott egy civilt.

- Oké – bólintott rá Qhuinn, majd a ház elé érve mindhárman láthatatlanná válva áthelyezték a testüket a megadott címre.

Az utca sötétbe burkolózott, még a közvilágítás sem működött mindenhol. Tökéletes helyszín volt a harchoz, amire a fiú minden sejtje ordítva vágyakozott.

Úgy csináltak, mintha csak egyszerű járókelők lennének és elindultak az egyik irányba. A vadászat így működött. Átfésültek néhány háztömbnyi szakaszt alantasokat keresve, míg a fehér hajú gyilkosok őket keresték. Többnyire össze is akadtak, és akkor jöhetett az élet-halál harc.

Ám ezúttal úgy tűnt, erre nem fog sor kerülni. Már egy órája járták az utcákat, de néhány hajléktalanon és pár útszélen dolgozó csajon kívül mással nem futottak össze.

Hirtelen John lökte meg a karját, hogy felhívja magára a figyelmét.

Jól vagy haver?

- Ja – vakkantotta vissza válaszként, pedig egyáltalán nem volt jól. Megszokta, hogy majd’ minden este levezeti a feszültségét a klubok mosdójában, de erre már több mint huszonnégy órája nem került sor. Nem igazán volt ehhez hozzászokva, és a testében tomboló energia ki akart törni. Ha nem egy nőn vezeti le, akkor az ellenségen kell – akinek persze nyomát se látták egész este.

A kurva életbe!

Szerintem nem igazán vagy jól – vonta össze a szemöldökét John, és valószínűleg már azt akarta javasolni, hogy menjenek haza, vagy a Vasálarcba, mikor hirtelen édes illatot fújt feléjük a szél.

Egy tizedmásodperccel később Qhuinn úgy lőtt ki, mintha egy francos ágyú lenne a seggére szerelve. Rohanni kezdett, barátai pedig követték. Alig néhány méterrel később az illat csak még erősebbé vált, majd a közeli sikátorba lépve meg is pillanthatták a gyilkosokat. Négyen voltak, mindegyiknek teljesen fehér volt a haja, ami azt jelentette, hogy már elég rég a társaság tagjaivá váltak. Minél tovább volt ugyanis valaki alantas, annál inkább elvesztette a pigmentációját.

Qhuinn, akár egy vérengző fenevad, rávetette magát a legközelebb állóra és verekedni kezdtek. A szeme sarkából azonban figyelte Johnt, hogy lássa mi van a sráccal, aki akkor már szintén harcolt, de nem volt életveszélyben, így Qhuinn teljes figyelmét az előtte állóra fordíthatta.

Az alantas egy jól irányzott jobb egyenessel eltalálta, amitől kissé hátratántorodott ugyan, de közel sem annyira, hogy hátrányba kerüljön. Visszatámadt, gyomron vágta a gazembert, majd a térdével is ugyanott találta el, ahol az öklével, mire a rohadék összegörnyedt. Qhuinn azonban nem érte be ennyivel. Acélbetétes csizmájának előnyeit kihasználva fejbe rúgta, mire az alantas végleg kifeküdt.

Mielőtt azonban Qhuinn használhatta volna az egyik tőrét, újabb gyilkos bukkant fel a sikátor bejáratánál. Majd még egy. És még egy. Összesen öt új ellenség érkezett, ami egyáltalán nem volt kedvező számukra. John épp akkor terítette le az ellenfelét, mikor Qhuinn újra támadásba lendült, de Blayjé még mindig talpon volt.

Ütést ütés, rúgást rúgás követett. Mindenki beszerzett már néhány sérülést, de egyik sem volt túl veszélyes. Qhuinn épp végzett az egyik szemétládával, és megfordult, hogy szembenézzen a következővel, csakhogy ahelyett, hogy felé rohantak volna, az egyik alantas John hátához közelített, kezében egy késsel.

- John! – kiáltott fel Qhuinn, de már rohant is. Ráugrott a gyilkosra és a földre teperte, majd hosszas birkózás vette kezdetét; harc a késért, ami még mindig a fickó kezében volt.

Utólag visszagondolva Qhuinn nem tudta volna megmondani, melyik volt az a pillanat, mikor leginkább megdöbbent. Talán mikor a huzavona kellős közepén az éles penge utat talált a testébe, vagy amikor meghallotta a többiek ijedt kiáltását.

Hogy kerültek ide a testvérek? – gondolta magában, de mielőtt megtudta volna a választ, a fájdalom elborította az egész testét és vele együtt az elméjét is.

O*o*o*O

- V utána nézett a családodnak – mondta Wrath a dolgozószobájában ülve. Rákönyökölt a királyi méretű íróasztalra, majd összefűzte vastag ujjait. Kezdetben nem igazán értettem, miért hivatott magához, de így már kezdtem kapizsgálni a dolgokat.

- Miért? – lepődtem meg.

- Mert kíváncsiak voltunk, mit talál - vágta rá magától értetődően.

- Értem – bólintottam, bár nem láthatta. – És mit talált? – kérdeztem kíváncsian.

- Sok mindent – dőlt hátra a székben. – Azt mondtad a szüleidet Christian és Emily Harpernek hívják és San Fransiscóban laktok.

- Igen – vágtam rá.

- Nos, valóban talált egy Christian és Emily Harpert San Fransiscóban, de nekik nincs lányuk, csak egy öt éves kisfiúk.

Állam alighanem a padlóig zuhant, ahogy megértettem a mondanivalóját.

- Az nem lehet – ráztam meg a fejem. – Hiszen én itt vagyok. Az ő lányuk vagyok.

- Nem tudom, miért nem létezel, ha a szüleid és a testvéred is élnek – vonta meg a vállát Wrath. – Csak gondoltam, szeretnéd tudni.

- Igen, de… - nyögtem tanácstalanul. – Én ezt nem értem. Mit jelent mindez? – néztem mind Wrath-ra, mind Beth-re, aki a parancsolója mellett ült a trónszerű szék karfáján.

- Nem tudjuk – nézett rám bocsánatkérően a királyné. – Sajnos mi sem tudunk többet, mint te.

Ez képtelenség volt! A szüleim éltek, itt a testvériség világában, csak én nem voltam velük. Mi a franc???

- Jól vannak? – kérdeztem egy hosszabb hallgatás után.

- Igen, amennyire V ki tudta deríteni semmi bajuk – válaszolta Wrath. – Nem betegek, nincsenek adósságaik, sem ellenségeik. Apád orvos a Szent Ferencben.

- Igen – bólogattam. – Ez nálam is ugyanez.

- V megpróbál ennél jobban belemászni a dologba, már amennyire az Őrző engedi, de nem ígérem meg, hogy találni is fog valamit – mondta a király.

- Rendben – sóhajtottam fel. – Köszönöm.

Wrath válasz helyett csak bólintott. Épp abban a pillanatban, mikor kivágódott az ajtó és megjelent Rhage. Bőrruhája szakadt volt és valami ragacsos fekete dolog is volt rákenődve. Arca gondterheltnek tűnt, amitől meghűlt a vér az ereimben.

- Mi történt Hollywood? – pattant fel Wrath.

- A rohadt alantasok történtek – fakadt ki a mindig poénkodó szépfiú. – Van néhány sérültünk – mondta aztán. – Jane és Ehlena már megkezdték az ellátásukat.

- Ki sérült meg? – kérdeztem elszorult torokkal, miközben Wrath hosszasan elkáromkodta magát a hátam mögött.

Rhage nem válaszolt, csak bocsánatkérő tekintettel nézett rám, ami többet mondott bármely szónál. Qhuinn is megsebesült.

- Hol van? – kérdeztem, de mikor még mindig nem jött felelet, odaléptem hozzá és megragadtam a kabátját. – Hol van? – kérdeztem újra, szinte már hisztérikus hangon.

- A műtőben – válaszolta, de nem próbálta meg leszedni magáról a kezem.

- Óh, Istenem! – nyögtem fel, és szemeimet elfutották a könnyek. – Oda akarok menni – jelentettem ki. – Most!

- Vidd oda Rhage – adta ki a parancsot Wrath, mire a szőke alig láthatóan bólintott, majd lefeszegette magáról begörcsölt ujjaimat és kitessékelt az ajtón.

- Ne aggódj, nem lesz baja – mondta mikor már a lépcsőn siettünk lefelé. Nem válaszoltam. – Jane zseniális, összefoltozza és jobb lesz, mint újkorában.

Nem vette észre, hogy szavaitól konkrétan felfordult a gyomrom, így folytatta tovább a mondanivalóját, de én már kizártam a hangját a tudatomból. Nem érdekelt mit mond, nem érdekelt az sem, hogy merre megyünk, csak Qhuinn járt a fejemben és az, hogy azt ígérte, visszajön.

A gyengélkedőhöz érve egész kis tömeget láttam egy masszív ajtó előtt várakozni. Ott volt szinte mindenki. Johnon és Blayen kötéseket is láttam, de nem tudtam foglalkozni velük.

- A kiválasztott már járt itt? – kérdezte Rhage.

- Igen – bólintott rá Blay. – Ivott, és Jane szerint nem lesz semmi baja.

Ezekből a szavakból sem fogtam fel semmit, csak szuggeráltam az ajtót, ami mögött a műtét zajlott.

Pár perc elteltével valaki megütögette a karom, mire oldalra fordultam. John állt mellettem. Olyan magas volt, hogy szinte teljesen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy fel tudjak nézni rá. Oldalra mutatott, oda ahol a székek voltak, de megráztam a fejem.

- Nem akarok leülni – mondtam, de addig noszogatott, míg be nem adtam a derekam. És milyen igaza volt. Csak akkor éreztem meg mennyire remegtek a térdeim, mikor végre lekerült róluk a súly.

Újabb tíz percbe került, míg az ajtó végre kinyílt és én azonnal felpattantam – akárcsak Blay.

- Hogy van? – kérdeztük egyszerre, ami máskor alighanem kényelmetlen pillanatokat eredményezett volna, de nem akkor.

- Jól – mosolyodott el Jane, és felváltva nézett mindkettőnkre. – Rendbe fog jönni. Most ébredezik, ha akartok, bemehettek hozzá.

Már léptem volna, hogy azonnal Qhuinn mellett teremhessek és fogjam a kezét, miközben felébred, de mellettem Blaynek ugyanezek jártak a fejében, ami megállásra késztetett. Ő is megtorpant és összehúzott szemöldökkel meredt rám, akárcsak én őrá. Nem állt szándékomban közéjük állni, de akár tetszett neki, akár nem, fontos volt nekem Qhuinn és kezdtem beleszeretni.

A dilemmát, hogy melyikünk menjen be hozzá először, végül Ehlena döntötte el - a testvériség ápolónője, valamint Bella bátyjának, Rehvenge-nek a fele -, aki kidugta a fejét az ajtón.

- Felébredt és téged akar látni, Corie – mondta, mire már egy pillanatig sem késlekedtem. Nem foglalkozva Blayjel – most Qhuinn számított – egyenesen besétáltam a műtőbe, de azt üresen találtam.

- Átvittük a megőrzőbe – mondta Ehlena kedvesen, mikor kérdő tekintettel néztem az üres ágyra. Aznap találkoztam vele először, mert ő és Rehv a lány apjánál töltöttek pár napot Connecticutban.

- Köszi.

Amint beléptem az oldalajtón, máris megakadt a szemem Qhuinnen, aki egy kórházi ágyban feküdt derékig betakarva. Hasán vastag kötést láttam, ami már átvérzett egy kicsit, de még nem túl vészesen. Szemeit lehunyta. Olyan volt, mintha aludt volna, ezért óvatosan léptem közelebb hozzá, nehogy véletlenül felébresszem. Nekem már az is elég volt, hogy hallhattam egyenletes légvételeit.

Ám alig tettem meg néhány lépést, erőtlenül felemelte a fejét és kinyitotta a szemét. Kábult, tompa csillogást láttam a különböző színű szemekben, míg ajkai alig látható mosolyra húzódtak.

- Corie… - lehelte.

- Itt vagyok – siettem oda hozzá, majd megfogtam hatalmas kezét. – Hogy érzed magad? – kérdeztem aggodalmasan.

- Jól – vágta rá, de a fintor, ami végigfutott az arcán, nem arról árulkodott. Biztos voltam benne, hogy fájdalmai vannak, de annyit már tudtam róla, hogy a világ összes kincséért sem vallotta volna be.

- Pihenj – suttogtam, miközben a haját simogattam. – Itt leszek, mikor felébredsz.

Bólintott, majd ismét lecsukta a szemét és hamarosan mély álomba merült.

Egy pillanatra sem mozdultam el mellőle. Még akkor is ott ültem az ágya szélén, mikor lassacskán mindenki, aki a házban lakott, bekukkantott, hogy lássa a beteget.

- Pár óráig még aludni fog, de utána segíthettek neki felmenni a szobájába – mondta Jane Johnra és Blayre pillantva. – Ott sokkal jobban fogja magát érezni.

A két fiú határozottan bólintott, bár én alig mertem rájuk – Blay-re – nézni. Éppen elég volt nekem a saját aggodalmam, nem hiányzott hozzá még az övé is. Persze mi ketten nagyjából ugyanazt éreztük, ahogy a szerelmünket és a hasán lévő vastag kötést figyeltük a.

Szerelmünk? – döbbentem meg. De már nem tagadhattam, hogy Qhuinn bizony az volt. Blayhez hasonlóan én is beleszerettem.

Jó két óra telt el, mire Qhuinn ismét magához tért. Kótyagos volt és erős fájdalmak gyötörték, de vissza akart menni a szobájába. John és Blay két oldalról támogatták, levéve róla minden terhet, nehogy véletlenül felszakadjon a hasán lévő varrat. Mint időközben megtudtam egy igencsak nagy, éles kés ejtette rajta a sebet, ami pont rossz helyen találta el és eléggé mélyre is hatolt, ezért kellett megműteni.

Az az alantas, aki ezt tette, igazán megszenvedte az utolsó perceit. Rhage elmondása alapján John volt az, aki letépte Qhuinnről és úgy megdolgozta mielőtt visszaküldte volna az Omegához, hogy még azt is megbánta, hogy a világra jött.

Ez azért elégtétellel szolgált számomra!