Sziasztok!
Végre megérkezett a folytatás. Bocsi, amiért csak most hoztam. :(
A jó hír, viszont, hogy a következő készül, eléggé elkapott most az ihlet, remélem nem is hagy el most már és hamar tudom hozni a következőt.
Puszi mindenkinek, jó olvasást és kellemes hétvégét! :)
- Szerintem fiúk – mondta Qhuinn, s hozzá határozottan bólogatott, hogy még
nyomatékosabbá tegye szavait.
- Ugyan már, biztos, hogy lányok – nevetett fel Corie és közben
megsimogatta gömbölyödő pocakját.
Qhuinnt jóleső elégedettség töltötte el, ahogy a mozdulatot figyelte.
Imádta látni, hogy a fele teste
változik, mert ez azt mutatta, hogy a babáik rendben vannak és egészségesen
fejlődnek.
- Szó sem lehet róla! – tettetett felháborodást. – Nekem csak fiaim
lehetnek! – próbálta fenntartani a kemény arckifejezést, de nem bírta sokáig.
Természetesen nem volt ennyire szűklátókörű és hím soviniszta. Neki teljesen
mindegy volt, hogy fiúk vagy lányok lesznek. Az egyetlen vágya az volt, hogy
egészségesen jöjjenek a világra, komplikációmentesen!
- Na persze – vágta rá Corie, mikor Qhuinn elnevette magát, majd mélyen
kedvese szemébe nézve folytatta:
- Akár fiúk, akár lányok, annyi biztos, hogy olyan gyönyörűek lesznek, mint
te – mondta teljesen komolyan. Ajkához emelte Corie kezét és csókot lehet az
ujjaira, ezzel is kimutatva mély rajongását iránta.
- Nem lehetne, hogy inkább rád hasonlítsanak? – kérdezte Corie mosolyogva.
– Szeretném, ha olyan bátrak és erősek lennének, amilyen te vagy. Ha olyan
szerető szívük lenne, mint neked és olyan kitartóak lennének, mint te.
Qhuinn hiába is tagadta volna, meghatotta, amit hallott. Olyan múlttal,
mint amivel ő rendelkezett, már az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán tudta,
mit jelent szeretni, nemhogy még ki is mutatni. Márpedig így állt a dolog.
Imádta, sőt rajongásig szerette a feleségét az első pillanattól kezdve, hogy
emberként megpillantotta. És el sem tudta volna képzelni, hogy ez valaha is meg
fog változni.
- Szeretlek! – mondta, s olyan lágy csókot lehelt a lány szájára, mint
talán még sohasem. Meg akarta mutatni neki, hogy még ennyi év után is, amit
együtt töltöttek, ugyanúgy érez, és azt akarta, hogy tudja, ezen soha semmi nem
változtathat.
Kicsit már bánta, hogy nem otthon vannak ebben a pillanatban, mert Pete
Pizzázója nem volt épp a legalkalmasabb hely egy ilyen vallomásra. Ehhez
legalább egy öt csillagos étterem dukált volna, egy gyertyafényes vacsorával és
a legfinomabb pezsgővel, ami csak létezik. De azt is nagyon jól tudta, hogy
Corie nem vágyna ilyesfajta felhajtásra. Ő sokkal jobban érezte magát ebben a
harmadosztályú kis étteremben, ahol egyszerű emberek ülnek a szomszédos
asztalok mellett.
- Én is szeretlek – sóhajtott fel a lány, majd széles mosoly jelent meg az
arcán. – Nemsokára kész a pizza – mondta, s szemében izgatott fény csillogott.
Valóban, már Qhuinn is érezte az ínycsiklandó illatokat, amik a konyhából
jöttek, de tudta, hogy bármennyire is éhes ő, az eltörpül Corie-é mellett.
Mióta állapotos volt, állandóan evett. Kívánós volt éjjel és nappal, aminek a
házban lakó hűségesek nagyon örültek.
Egyfolytában lesték hercegnőjük kívánságát és egy fél szavába került, bármit
elkészítettek neki még a nappal kellős közepén is. Kellett is neki a plusz
kalória bevitel, két új élet fejlődött a testében, akik elég sokszor leszívták
az energiáit.
- Jajj, most jut eszembe – kezdett el hadarni Corie -, Marissával
beszélgettem tegnap és kérdezte, választottunk-e már gyámot a babáknak.
- Hűű – lepődött meg Qhuinn, hiszen ez eddig neki eszébe sem jutott, pedig
Marissának igaza volt. Hiába, hogy még sok idő van a szülésig, a hagyomány
szerint már ilyenkor illendő gyámot, vagyis keresztapát, keresztanyát
választani az új jövevénynek.
- Van ötleted? – kérdezte Corie.
Qhuinn tekintete automatikusan a sötét utcára tévedt, ahol tudta, hogy az
árnyékok között ott vannak legjobb barátai, testvérei, akik elkísérték őket,
hogy Corie biztonságban legyen ezen a rögtönzött kis randin. Blay és John soha
nem hagyták volna magára sem Corie-t, sem a babákat, ezt Qhuinn a vérében
érezte. Bármikor rájuk merte volna bízni őket, hiszen most is, a szabadnapjukon
is itt voltak velük. Akárcsak Lendo.
- Blay – mondta gondolkozás nélkül, majd visszafordult a feléhez és elmosolyodott. – Az egyik
babának szeretném, ha ő lenne a gyámja.
Corie ajkain mindentudó mosoly jelent meg. Blay különleges volt számukra,
hiszen egykoron mindketten igencsak közel kerültek a fiúhoz, és még ha nem is
történt semmi konkrét, egyikük sem tagadhatta le, hogy bizony van hármuk között
egyfajta vonzalom.
- Rendben – bólintott Corie. – A másik babának pedig szerintem Wrath-t
kellene felkérnünk. Ha ő pár éve nem megy bele, hogy itt maradhassak, ha nem
engedi, hogy a testvérévé váljak, most ezek a babák sem lennének itt – mondta
és a hasára tette a kezét.
- Igazad van – vágta rá Qhuinn. – Ennyivel tartozunk neki. De ha már itt
tartunk, lassan ideje lenne nevet is választani nekik, nem? Sokáig nem
hívhatjuk őket babáknak.
- Baba egy és baba kettő – kontrázott rá Corie kacagva.
- Az szép lenne – nevetett Qhuinn is. – Hagyjuk meg ezt nekik a születésük
utánra is, jó?
- Naná! – vágta rá Corie, majd miután kinevették magukat, kicsit
komolyabban folytatták. – Mióta tudom, hogy terhes vagyok, azon gondolkozom,
hogyha legalább az egyikük fiú lesz, akkor az öcsém után nevezném el,
Andrew-nak.
- Jó ötlet – bólintott rá Qhuinn. Pontosan tudta mennyre hiányzik a lánynak
a testvére, akit el kellett hagynia. Nem egyszer látta, hogy titokban a
babanaplóját nézegeti, amit magával hozhatott a régi életéből és a könnyeit
törölgetve simogatja az öccséről készült képeket.
- Van ötleted másik fiú névnek, ha mégis igazad lenne, és két fiunk lesz? –
kérdezte Corie, de sajnos Qhuinn odáig már nem jutott el, hogy válaszoljon is,
mert hirtelen kivágódott az étterem ajtaja és Lendo jelent meg a küszöbön.
Qhuinn azonnal talpra ugrott, akárcsak Corie, hiszen ha a fiú megzavarta a
randijukat, akkor annak valószínűleg elég nyomós oka lehetett.
- Mi történt? – kérdezte Qhuinn, ügyet sem vetve az étteremben tartózkodó
néhány emberre, akik értetlenül bámultak rájuk.
- Tohr hívott – válaszolta az életőr.
– Z-vel és Phury-val bajban vannak pár utcányira innen. Rhage, V és Butch már
úton vannak, de Tohr szerint nem lesz elég. Azt mondja, legalább ötven alantas van a közelben.
- Micsoda? – kiáltott fel Corie és a szája elé kapta a kezét.
- Azonnal menjetek haza! – parancsolt rájuk Qhuinn, majd egy gyors csókot
nyomott a lány homlokára. – Szeretlek, de most haza kell menned! – mondta,
amikor látta, hogy Corie nem mozdul.
Időközben kisiettek az étterem melletti sikátorba, ahol Blay és John
várakoztak és épp a fegyvereiket készítették elő, miközben a környéket
pásztázták.
- Istenem, nagyon vigyázzatok magatokra! – nézett végig rajtuk Corie, majd
Qhuinn további unszolására, nagy nehezen sikerült láthatatlanná válnia, Lendo
pedig követte, hogy biztonságosan haza is érjen.
Miután egyedül maradtak, rohanni kezdtek a megadott cím felé. Qhuinn
elképzelni sem tudta, mi a fene történhetett, hogy ekkora alantas tömeg verődött össze egyszerre? Ritkán szoktak öt-hat főnél
nagyobb csoporttal összeakadni, de ilyen nagy létszámúról még soha nem is
hallottak.
Amikor megérkeztek, a szemük elé táruló látványtól egy pillanatra meg is
torpantak. Soha nem láttak még ennyi kifakult hajú, bűzlő rohadékot egy helyen.
Amint magukhoz tértek, belevetették magukat a harcba, apait-anyait beleadva,
mert a helyzet sokkal, de sokkal súlyosabb volt, mint azt valaha is képzelték
volna. A testvériség és a vámpír faj komoly bajban volt és Qhuinn szíve
összeszorult a gondolattól, hogy innen bizony nem minden testvére megy haza ma
éjjel. Lesz, aki nem éli túl az ütközetet és erre akár a nyakát is feltette
volna. Egyszerűen esélyük sem volt az alantasok
ellen. És amennyire meg tudta állapítani a harc közben, újabbak is érkeztek a
már meglévő gyilkosokhoz, ami még kilátástalanabbá tette a helyzetüket.
Egy valóságos csodára lett volna szükségük.
O*o*o*O
Amint hazaértünk, felrohantam Wrath-hoz, hátha többet tud, mint mi. Lendo a
nyomomban volt, ahogy elnéztem, szíve szerint kint lett volna ő is a fiúkkal,
de a kötelesség mellettem tartotta. Sajnos bátyám sem tudott új információval
szolgálni számunkra, amikor végre megtaláltuk az emeleti nappaliban, ahol a ház
összes női tagja jelen volt, mint mindig, amikor nagy megbeszélést tartottunk.
Elnéztem őket és a saját félelmemet, rettegésemet láttam visszatükröződni
az arcukon.
- Tohr azt mondta legalább ötven alantas van ott – mondtam Wrath-nak. – Van
egyáltalán esélyük ellenük?
- Esély mindig van – jelentette ki a király, de biztos voltam benne, hogy
ezt ő maga sem hiszi el igazán. Főleg, mivel feltett szándéka volt
idegességében utat járni a szőnyegbe. – Ügyes harcosok, a legerősebbek, a
legrátermettebbek, meg fogják oldani!
Nem tudtam eldönteni, hogy magát vagy inkább minket akar-e meggyőzni,
mindenesetre nem sikerült neki valami jól. A feszültség egyre nőtt bennem,
miközben az ujjaimat tördelve várakoztunk, hogy bármi hírt kapjunk.
Lendo mellettem toporgott, ami csak fokozta a bennem felgyülemlő pánikot.
- Menj oda! – mondtam neki. – Itthon vagyok, nem kell mellettem lenned.
Arca kételkedést mutatott, aggódott értem. Hét hónapos terhes voltam, ami
emberi mértékkel olyan négynek tűnt, de mivel ikrek voltak, eléggé kigömbölyödtem,
és ahogy most a hasamat fogtam, alighanem mindenki attól tartott körülöttem,
hogy helyben megszülök.
- Jól vagyok – nyúltam a kezéért. Lendo annyira komolyan vette a
védelmemet, amit azt hiszem egyikünk sem gondolt volna. Soha, egyetlen
pillanatra sem hagyott magamra, még akkor sem szívesen ment el otthonról,
amikor ráparancsoltam, hogy igenis mozduljon ki végre, látogassa meg a szüleit
vagy menjen ahová akar, csak szabaduljon ki a házból. – Azzal segítenél most
rajtam, ha tudom, hogy ott vagy velük.
Tudtam, hogy csak így fog magamra hagyni. Számára én voltam az első az
életben. Mindenki más csak utánam következett. Szemei megkönnyebbülést
tükröztek, ahogy kicsit megszorította az ujjaimat, majd bólintott és már ott
sem volt.
Reszketeg levegő hagyta el a tüdőmet, és hozzátettem még egy embert a
listámhoz, akikért imádkozhattam, hogy épségben hazatérjen.
Néhány perccel később, amit tömény aggodalom és feszengés szőtt át,
mocorogni kezdtem a kanapén ülve. Valami határozottan nem volt jó és elöntött
az az érzés, hogy nekem nem kellene ott lennem. Valahová mennem kell. De hová? És miért?
- Corie, jól vagy? – szólított meg Jane és odaült mellém. Szellemszerű
kezével kitapogatta a pulzusomat a csuklómon és összeráncolta a szemöldökét. –
Kicsit szapora, de ezen most egyáltalán nem csodálkozom. Viszont kipirultál.
Igen, én is éreztem, hogy hirtelen elöntött a forróság.
- Jól vagyok – mondtam, de közben megtöröltem nyirkos homlokomat, ami
egyből megcáfolta előző kijelentésemet. Minden tekintet engem fürkészett, ami
kezdett egyre jobban zavarni. – Azt hiszem, ledőlök kicsit – mondtam. – Ha
bármit megtudtok, azonnal szóljatok!
- Ne menjek veled? – kérdezte Jane, de megráztam a fejem. Egyedül kellett
lennem!
Amint a szobánk magányába kerültem és becsuktam magam mögött az ajtót, úgy
éreztem, mintha hosszas lent tartózkodás után végre a víz felszínére úsztam
volna, és friss levegőt szívhatok a tüdőmbe. Elöntött a megkönnyebbülés, de
csak azért, hogy utána még mélyebbre kerüljek.
- Gyermekem – szólalt meg egy hang, mire kipattantak a szemeim. Az Őrző állt előttem, arca komor volt, sőt,
egyenesen világfájdalom sütött róla.
- Mi történt? – kérdeztem, és védekezően átöleltem a hasamat. – Könyörgöm,
mond, hogy nem halt meg senki!
- Egyelőre még minden harcosunk állja a sarat – válaszolta az isteni lény,
mire elöntött a megkönnyebbülés, de ez nem tartott sokáig. Egyelőre???
- Hogy érted, hogy egyelőre? – követeltem választ.
- Ülj le, leányom – mondta és az ágyunk felé intett. – Úgy könnyebb lesz
hallanod.
Szót fogadtam. Már így is éreztem, hogy a térdeim elgyengültek, és nem sok hiányzik,
hogy ott helyben összeessek.
- Eljött az idő, hogy amit eddig nem mondhattam el neked, azt most
megosszam veled – kezdte az Őrző,
mire akkora gombóc nőtt a torkomba, hogy azt hittem mentem megfulladok.
Ez nem lehet véletlen! – gondoltam magamban. Pont
most - amikor a testvérek ekkora bajban vannak -, jelenik meg és kezd el
hadoválni a sorsomról meg a végzetemről. Azt nem tudtam, mit akar tőlem, de
abban egészen biztos voltam, hogy valami drasztikust, valamit, amit nem akarok!
- A múltkor azt mondtam, közeledik az idő – folytatta. – Most kell
beteljesítened a sorsod, amiért itt vagy. Ma kell megmentened a vámpír fajt,
hogy legyen jövőnk.
Nagyot nyeltem, hátha akkor könnyebb lesz megszólalni, de nem segített. Nem
tagadom, akkora rettegés kerített hatalmába, amekkorát addig el sem tudtam
képzelni. Mit akarhat tőlem? Édes
Istenem, milyen kihatással lesz ez a gyermekeimre? Mit kell megtennem?
Zakatolt az agyam, és mire meg tudtam szólalni, addigra azt hiszem, több
perc is eltelt, de az Őrző nem
sürgetett. Hagyott időt, hogy kicsit összeszedjem magam, érezte, mennyire az
összeomlás szélén állok.
- Mit kell tennem? - kérdeztem végül.
- Meg kell mentened a testvériséget – vágta rá, de ennyi nekem nem volt
elég.
- Mégis hogyan? – ütöttem tovább a vasat, hogy valami konkrétumhoz jussak,
de amit mondott… Édes Istenem, az Őrző
teljesen megőrült!
