9. fejezet - Kis lépések II.

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet!:)

Jó olvasást hozzá és várom a komikat!:)

 

- Mi az, hogy holnap utánig nem mehetek ki? – kérdezte Qhuinn kissé emeltebb hangon, mint azt Jane hallani szerette volna.

- Én vagyok az orvosod – jelentette ki a nő rezzenéstelen arccal, állva a fiú villámokat szóró tekintetét. – Ha azt mondom, két napig a fenekeden ülsz, és nem erőlteted meg magad, akkor te azt fogod tenni.

- Egy fenéket! – mordult fel, és dühösen fel-alá kezdett járkálni a szobában. Bele sem mert gondolni, hogy fogja túlélni a következő negyvennyolc órát, ha nem harcolhat. A teste igényelte a mozgást, a feszültség és az energia levezetését. Ha legalább lemehetne edzeni…, de hát Jane azt is megtiltotta, legalábbis egy napra, és utána is csak visszafogottan, nem túlzásba esve súlyzózhat párat. Ami neki édes kevés volt!

Látta, hogy Corie az ágyon ülve aggodalmasan és kissé értetlenül néz rá, de esze ágában sem volt közölni vele, hogy lényegében miatta vannak ennyire pattanásig feszülve az idegei. Imádta a lány közelségét, imádta a csókjait, de amit még ennél is jobban imádott volna, az egy kiadós ágytorna! Úgy érezte, ezer év telt el azóta a szőke csaj óta a Vasálarc mosdójában. Pedig hány napja volt? Kettő… Nem, három. Három napja… Corie mindössze ennyi ideje lépett be az életébe és forgatta fel, de fenekestül. Hiába is ment volna el egy klubba – már ha megtehette volna -, egyik lány sem lett volna képes felizgatni. Nem! Arról szó sem lehetett. Neki csak egyvalakire volt szüksége!

- Qhuinn, figyelsz rám? – kérdezte Jane, amivel végre elérte, hogy a fiú felé forduljon.

- Mi az?

- Épp azt mondtam, hogy a belső sérüléseidnek több időre van szükségük, mint ami kívülről látszik – magyarázta a doktornő. – Elismerem, a sebed majdnem teljesen begyógyult, de az csak a látszat. Ha nem akarsz megint a késem alá feküdni, fogadj szót, amíg azt nem mondom, hogy most már kimehetsz harcolni.

Qhuinn lenyelt egy káromkodást, ami igencsak kikívánkozott volna belőle, de nem volt szüksége rá, hogy Vishous nekitámadjon, amiért tiszteletlenül beszélt a felével.

- Rendben – morogta az orra alatt, és közben már arról győzködte magát gondolatban, hogy képes lesz nyugodtan feküdni éjszaka Corie mellett és nem erőltetni a testség semmilyen formáját.

Jó vicc…

Miután Jane magukra hagyta őket, Corie lassan felemelkedett az ágyról és közelebb lépett hozzá.

- Jól vagy? – kérdezte halkan. Nem érthette persze, hogy mi minden zajlik le épp a fiúban, de arra még így is ráérzett, hogy kissé feszült.

- Jól leszek, ha végre harcolhatok – vágta rá ingerülten, amitől a lány megrezzent. Qhuinn ezt látva összeszorította a szemét egy pillanatra, hogy uralkodni tudjon magán, majd odalépett hozzá és megfogta a kezét. – Ne haragudj! – mondta. – Nem szeretek tétlenül ülni.

- Megértem – bólintott a lány őszintén. – De hallgass Jane-re. Jót akar neked.

- Igen, tudom – vallotta be kelletlenül. – De akkor sem szeretem a semmittevést.

Corie egy pillanatig csak nézett rá, majd elmosolyodott.

- Nézd a dolog jó oldalát – mondta. – Így végre bepótolhatjuk azt a mozizást, amiről beszéltünk.

Qhuinn-nek teljesen kiment a fejéből, hogy a beosztása utáni időpontra megbeszélték, hogy megnéznek egy filmet, csakhogy épp akkor sérült meg. Bár abban nem volt biztos, hogy a sötét terem segíteni fog felfokozott állapotán, de mivel a többieket is hívni akarták, az sokat lendített a helyzetén.

- Milyen igaz – vágta rá lelkesen.

Fél óra múlva összegyűlt a kis társaság. Majdnem mindenki ott volt, mivel aznapra Wrath mindenkit kivett a szolgálatból. A filmet Rhage választotta – természetesen. Úgy gondolta az Underworld, mint vámpíros film, vicces lesz Corie számára – bár ebben Qhuinn kicsit kételkedett. Nem igazán tűnt a lány akciófilm vagy éppen horror imádónak, de nem ellenkezett, mikor meghallotta.

A terem elég nagy volt, legalább ötven ember kényelmesen elférhetett benne, így kissé szétszóródva foglaltak helyet. Qhuinn és Corie a legfelső sorban ültek le, néhány széknyire Blaytől és Johntól. A fiú nem bírta ki, hogy ne érjen hozzá a lányhoz, bár tudta, ezzel csak saját magát kínozza. Megfogta a törékeny kis kezet és összefűzte ujjaikat kettejük között. Corie felmosolygott rá a sötétben, amitől Qhuinn hirtelen a fellegekben találta magát. A megjelölés illata körülvette őket, egyértelműen jelezve mit szeretne, de nem tehetett ellene semmit sem. Ösztönös dolog volt, akárcsak a nadrágjában megkeményedő férfiassága, ami kényelmetlenül feszült a sliccének.

Nehéz órák, vagy inkább napok állnak előttem – gondolta magában, majd figyelmét a filmre fordította, bár már látta néhányszor.

Nem lepődött meg rajta, hogy mikor az első farkasok – akik még őszerinte is igen ocsmányul néztek ki – megjelentek, Corie összerezzent a székében ülve, de egyszer sem fordította el a fejét. Bátran nézte a számára már félelmetesnek számító jeleneteket, mindössze csak görcsbeugró ujjai mutatták meg igazi érzelmeit.

Alig telt el fél óra, Qhuinn nem bírta tovább nézni, ahogy a lány küzd az egyre inkább eluralkodó félelmével. Egyáltalán nem volt hozzászokva az ilyen jellegű filmekhez, ez tisztán látszódott rajta. Éppen ezért Qhuinn hirtelen elengedte a kezét és felhajtotta a közöttük lévő karfát, majd magához húzta a meglepett lányt. Karjával átölelte a hátát, Corie arca pedig a mellkasához simult. A változás azonnali volt. Még Qhuinnt is meglepte, hogy a lány mennyire biztonságban érzi magát a karjában, de mindez nem kis büszkeséggel töltötte el.

Ám a helyzetén csak még inkább rontott. Illata beszivárgott az orrába, és mikor elérte a józan gondolkozásért felelős agyféltekéjét, az egyszerűen kikapcsolt. Ha nem lettek volna egy helyiségben a többiekkel, ott a helyszínen rávetette volna magát és addig nem nyugodott volna, míg végre birtokba nem veheti a lányt.

Nem mert megmozdulni, mert azzal lebuktatta volna magát Corie előtt, így inkább figyelemelterelésként magában számolta a másodperceket, amik még hátravoltak a filmből. De ez sem segített. Végül már az imádkozáshoz folyamodott, ami körülbelül annyira volt rá jellemző, mint Walt Disney meséket nézni, de nem volt jobb ötlete.

Mikor végre megkegyelmeztek rajta és vége lett a filmnek, begörcsölt izmokkal állt fel a székről és reménykedett benne, hogy a bőrnadrágja elég szoros ahhoz, hogy kellőképp leszorítsa sátrat állító férfiasságát.

- Na, tetszett a film, Corie? – kérdezte Rhage fülig érő szájjal.

- Aha – bólintott a lány. – Mikor nézzük meg a második részét?

Qhuinn elégedetten látta, hogy a lelkesedés letörte kissé Rhage szarvát, aki arra számított, hogy a lány majd hevesen tiltakozni fog a folytatás ellen. De ez az állapot nem tartott sokáig a poén gyárosnál.

- Mit szólsz a mosthoz? – kérdezte ravaszkásan, mire Corie megrázta a fejét.

- Inkább holnap – mondta. – Mára elég volt a vámpírokból. – Qhuinn és a többiek is rákapták a tekintetüket. A lány meg is szeppent hirtelen, majd piros arccal elmosolyodott. – Úgy értem azokon kívül, akik ebben a házban vannak – tette hozzá magyarázatként.

- Már kezdtem azt hinni, hogy ránk untál – nevetett fel Rhage, amivel azonnal fel is oldotta a hirtelen jött kis kellemetlenséget.

- Nyughass, Hollywood! – veregette vállon Butch, ahogy elhaladt mellette. – Inkább menjünk billiárdozni.

- Megint ki akarsz kapni? – csapott le a lehetőségre Rhage és követte a testvérét.

- Mit akarsz csinálni? – érdeklődött Qhuinn, mikor lassacskán a többiek is szétszéledtek.

- Nem kell John mellett lenned? – kérdezett vissza Corie.

- Itt a házban nem – vágta rá. Szerencsére ez tényleg így volt. Úgy érezte, legalább tíz év eltelt már azóta, hogy megölte az unokatestvérét, Lash-t, amivel elindította azt a lavinát, ami végül az életőri kinevezéséhez vezetett. Nem akart a nyomorultra gondolni, főleg nem akkor, mikor Corie-val volt, de nem tehetett róla. Az emlékek szépen lassan bekúsztak az elméjébe. Hirtelen úgy érezte, megint ott van abban a zuhanyzóban, ami az öltözőből nyílt és újra látja, amint Lash bántani akarja Johnt. Ezúttal is, mint mindig, mikor eszébe jutott az a nap, fellángolt benne a harag és ebből tudta, hogyha újra ott lehetne, akkor sem cselekedne másként. Nem bánta meg!

- Akkor menjünk fel a szobádba – mondta Corie, amivel sikeresen visszarántotta a valóságba.

Ó, igen. Ez a lehetőség az ő terveiben is előkelő helyet kapott! Csakhogy valószínűleg nem ugyanazon okok miatt.

A szíve a bordáit ostromolta, miközben beléptek az ajtón, és mikor végleg kettesben maradtak, a józanész háttérbe vonult, átadva helyét az ösztönöknek. Amin csak rontott az a tény, hogy megérezte Corie vágyát. A lány szeme buján csillogott, bármennyire is el akarta rejteni előle. Annyira kívánta Qhuinnt, amennyire Qhuinn őt.

És ott volt vége a fiúnak.

Egy lépésből átszelte a közöttük lévő távolságot, majd vadul a karjába kapta a lányt és csókolni kezdte. Nem finomkodott, nem is tudott volna. Szenvedélyesen a szájába hatolt és közben megragadta a fenekét, hogy felemelve a földről, a derekára kulcsolja a lábát. Corie pedig megtette. Egész testével Qhuinnhez simult, ujjai a hajába túrtak és szorította magához, mintha nem akarná elengedni soha többé.

Qhuinn biztos lábbal ment oda az ágyhoz, majd fektette le a lányt, miközben egy pillanatra sem váltak el egymástól. Egyik kezével megtartotta magát fölötte, nehogy agyon nyomja szegényt, míg a másikkal simogatni kezdte. Élvezettel fedezte fel a melleit – egyelőre ruhán keresztül – valamint lapos hasát, aztán formás combjait, amik a dereka körül voltak.

A vágy, hogy teljesen megjelölje, hogy a testén mindenhol ott legyen az illata, olyan erős volt, hogy nem tudott ellenállni neki. A józanság már rég a múlté volt. Csak arra tudott gondolni, hogy beléhatol és hallja az élvezettel teli sóhajokat és nyögéseket. Abban a pillanatban a fél karját megadta volna mindezért.

Ám Corie máshogy gondolta.

O*o*o*O

Qhuinn csókja olyan volt, mint egy forró lávafolyam, ami végigszáguldott az ereimben és lángra lobbantotta a testemet. Minden porcikám kínzóan lüktetett és vágyott rá. Vágyott a kezére, a szájára, mindenére.

Elfogyott a levegőm, ezért meg kellett szakítanunk a nyelvjátékot, de ez nem szegte kedvünket. A kényeztető ajkak a nyakamra siklottak, miközben kezei a mellemet simogatták. Hátrafeszítettem a hátam, hogy még jobban belesimulhassak abba a hatalmas tenyérbe. Soha életemben nem éreztem még ehhez foghatót. Beharaptam az alsó ajkam, nehogy felsikoltsak. Qhuinn csípője lassú ütemben mozogni kezdett fölöttem és bár több rétegnyi ruha volt közöttünk, kemény férfiassága a legjobb helyen ért hozzám.

Kész, ennyi – ez volt az utolsó értelmes gondolatom. – Eddig bírtam ellenállni neki.

Csakhogy akkor azok a hihetetlenül finom ujjai elkezdtek bekúszni a felsőm alá. Megrándultam, mikor megéreztem őket a csupasz hasamon, ám mikor elindult felfelé, a melltartómhoz, kipattantak a szemeim.

Ez így nem jó! – sikítottam gondolatban, pedig nagyon is akartam. A testemben nem véletlenül tombolt a szenvedély, de az agyam tiltakozott a tettem ellen.

- Ne! – ragadtam meg a kezét épp mielőtt elérte volna a célját.

Qhuinn zihálva emelte fel a fejét a nyakamból. Szemei ködösek voltak, szemöldökeit összehúzta.

Elszégyelltem magam, amiért ismét nemet mondtam neki. Annyira gyerekes voltam. Nem is értettem, mit eszik rajtam Qhuinn, aki bárkit, szó szerint BÁRKIT megkaphatott, akit csak akart. Egyedül én voltam olyan szerencsétlen, aki képtelen elengedni magát a karjában és hagyni, hogy szeresse.

- Sajnálom… - tört ki belőlem önkéntelenül, és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa feltörő könnyeimet. Az elhatározás, miszerint sosem sírok senki előtt, megtörni látszott, ahogy elhomályosult a tekintetem.

Lefejtettem róla a lábaimat, amivel jeleztem, hogy szeretném, ha lemászna rólam, amit meg is tett. Szólni nem szólt egy szót sem, bár nem is nagyon volt rá szükség. El tudtam képzelni mit gondolhat most rólam. Egy gyerekes kislány voltam, akiből már nagyon elege volt. Nem is csodálkoztam rajta. Abban a pillanatban – főleg, hogy a testem még mindig vágyott rá – nekem is elegem volt saját magamból!

- Nincs semmi baj – szólalt meg egy percnyi csend után. Hangja reszelős volt, de őszintének tűnt. Nem értettem őt. Éreztem mennyire akar. Éreztem mennyire erős vágyak tombolnak benne, most mégis vigasztalni próbált. Mi a franc?

- Ne mond ezt! – kértem, de nem néztem rá. Olyan mérges voltam magamra, mint addig még soha.

Qhuinn odahajolt hozzám, bár én még mindig megrögzötten elfordulva feküdtem.

- Szeretlek – suttogta a fülembe, mire csak még nyomorultabbul éreztem magam. Képtelen voltam tovább ott maradni, és elviselni a kedvességét.

Felpattantam az ágyról és utat engedve az indulataimnak, kitörtem.

- Azt hiszed, ha ezt ismételgeted, majd előbb lefekszem veled? – kérdeztem dühösen, ám mindez nem neki szólt, hanem saját magamnak, de nem tudtam visszafogni magam.

- Tessék? – ült fel az ágyon. Szemei elkerekedtek a megdöbbenéstől.

- Hallottad – vágtam rá. – Ez nekem nem megy, Qhuinn, érted?! Nem megy!

Elfordultam, majd járkálni kezdtem a szobában, mint valami félőrült.

- Mi a fenéről beszélsz?

- Menj el egy klubba és szedj fel valakit, aki nem utasít vissza! – kiáltottam ismét szembefordulva vele. A szavak égették a számat, de nem tudtam megálljt parancsolni nekik.

- Elment az eszed?! – pattant fel ő is. Úgy meredt rám, mintha akkor látna először életében és egy cseppet sem tetszett neki a látvány.

Annál jobb – gondoltam.

- Nagyon is észnél vagyok – jelentettem ki lenyelve a gombócot a torkomból. – Az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk egymást. Mi nem illünk össze. Én nem tartozom a te világodba, és ezt mindketten tudjuk.

- Szeretlek a kurva életbe! – emelte fel most már ő is a hangját.

- Ne ismételgesd már állandóan! – torkolltam le. – Ettől nem lesz jobb!

- Akkor mitől lesz jobb? – kérdezte dühösen. – Ha nem beszélünk többé? A folyosón majd menjünk el egymás mellett, mint két idegen? Te hozzám tartozol, Corie!

- Nem – ráztam meg a fejem. – Nem tartozom hozzád és soha nem is tartoztam.

A szobában hirtelen lejjebb esett a hőmérséklet, ami nem sok jót ígért.

- Nem foglak elengedni! – jelentette ki keményen, mire hasonló intenzitással válaszoltam.

- Nem kell elengedned, ugyanis nem tartozom neked semmivel! Azt csinálok, amit akarok!

- Ez nem így működik! – tiltakozott villámló szemekkel.

- Dehogynem! Szabad országban élünk, és ha én nem akarok veled lenni, hát senki sem kötelezhet rá, hogy mégis megtegyem!

Istenem, hazug szavak voltak, mégis ki kellett mondanom. Fájdalmat okoztam neki, és ami azt illeti, saját magamnak is, mert nem voltam képes vele lenni úgy, ahogy azt ő szerette volna. De mi mást tehettem volna? Nem tudtam ellentmondani a természetemnek.

Szerettem volna kiszaladni a szobából, hogy minél távolabb legyek tőle, de ahhoz, hogy az ajtóhoz jussak, el kellett volna mennem mellette és biztos voltam benne, hogy megpróbálna megállítani. Nem volt hát más választásom. Elfordultam tőle és odaléptem az erkélyajtóhoz, amin át láttam a csillagos eget. Összefontam magam előtt a karjaimat, ami segített egyben tartani széthullni készülő tagjaimat.

- Most pedig kérlek, menj el! – mondtam erősen koncentrálva, hogy ne sírjam el magam. – Szeretnék egyedül maradni.

- Nem fogok csak úgy félreállni! – csattant fel.

- Dehogynem – vágtam rá még mindig a hátamat mutatva neki. Megacéloztam magam, és miközben úgy éreztem, a szavaktól megfulladok, kivetettem az utolsó kártyáimat. – Ha csak nem akarsz összetűzésbe kerülni Wrath-szal vagy az Őrzővel.

Egy pillanatig csend volt, csak a vad fújtatást hallottam, majd olyan tömény fájdalommal teli hangot, ami végképp összetört.

- Cseszd meg, Corie!

Közvetlenül utána hangosan becsapódott az ajtó – csodálkoztam, hogy nem szakadt ki a helyéről teljesen -, és tudtam, hogy végre egyedül maradtam. Már nem kellett tartanom magam, nem kellett uralkodnom a hangomon, a síráson. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek és lassan leereszkedtem a szőnyegre. Ahogy ott ültem és keservesen zokogtam mindazért, amit eltaszítottam magamtól, még mindig átkaroltam a felsőtestem. Fájt még a levegővétel is. De ezt kellett tennem. Hiába próbálta titkolni előlem, tudtam, hogy szenved. Azt hitte, nem vettem észre, milyen feszülten ült a film közben a közelségem miatt. Pedig nagyon is tudtam. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy egy olyan férfi, mint ő, nem sokáig bírja szex nélkül. Márpedig én még nem adhattam meg neki azt, amit akart.

Hosszú percekig ültem ott, majd mikor már alábbhagyott a sírás, feltápászkodtam és összeszedtem azt a néhány holmimat, ami nála volt. Amiatt is bűntudat gyötört, hogy elüldöztem a saját szobájából, ezért minél hamarabb el akartam tűnni onnan.

A folyosó üres volt, nem találkoztam senkivel, miközben átmentem a saját szobámba. Ott ledobtam a ruhákat az egyik fotelbe, majd bevackoltam magam az ágyba és a fejemre húztam a takarót. Eszem ágában sem volt kijönni onnan az elkövetkező néhány évtizedben, de az ajtón felhangzó kopogás eltérített a tervemtől. Fújtatva kukucskáltam ki a takaró alól.

- Ki az? – kérdeztem, mert tartottam tőle, hogy Qhuinn. Még egy ilyen menetet nem éltem volna túl, az biztos.

- Marissa vagyok – hallatszott a lágy hang az ajtó túloldaláról. – Szeretnék beszélni veled.

Egy pillanatra behunytam a szemem, majd belátva, hogy nem lehetek szegény lánnyal olyan bunkó, hogy elküldöm a fenébe valamiért, amiről nem is ő tehet, feljebb tornáztam magam az ágyban.

- Gyere be.

Marissa csodaszép volt. Akárhányszor láttam, mindig elcsodálkoztam rajta és ezúttal sem volt ez másként. Hosszú, szőke haját ezúttal leengedve hagyta, így már majdnem leért a derekáig. Arca azonban szokatlanul komolynak tűnt.

- Hogy vagy? – kérdezte, miután becsukta maga mögött az ajtót, és leült az ágy szélére.

- Jól – vágtam rá. Persze hazugság volt, amire ő is azonnal rájött. – Miből gondolod, hogy nem vagyok jól?

- Találkoztam Qhuinn-nel – válaszolta magától értetődően.

- Csodás – húztam el a számat. – És mit mondott? – kérdeztem ismét növekedésnek induló gombóccal a torkomban.

- Semmit. Nem volt rá szükség, minden az arcára volt írva. Mi történt?

Valódi érdeklődést láttam az arcán, akárcsak a hangjában, amitől hirtelen Bianca jutott eszembe. Ha otthon lettem volna, és hasonló helyzetbe kerülök, valószínűleg őt hívtam volna fel, hogy jól kipanaszkodjam magam. De mivel nem otthon voltam, hanem ebben az átkozott mesevilágban, nem nagyon válogathattam, ha egy kis megértésre volt szükségem.

- Összevesztünk – vallottam be elcsukló hangon.

- Miért?

- Nem is tudom, hogy mondjam el… - ráncoltam össze a szemöldököm, miközben kerültem a tekintetét.

- Bármit elmondhatsz nekem – fogta meg a kezemet kedvesen. – Megígérem neked, hogy közöttünk marad.

Felpillantottam az arcára és hálásan elmosolyodtam. Éppen erre volt szükségem. Egy barátnőre – már ha mondhattam azt Marissára, hogy a barátnőm -, aki meghallgat és tanáccsal lát el. És ha már tanácsnál tartunk, Marissa legalább tapasztaltabb volt, mint én.

- Gondjaink vannak a szexszel – mondtam ki egy szuszra.

Marissán nem látszott, hogy meglepődött volna, sokkal inkább úgy tűnt, hogy erre számított.

- Pontosan melyik részével? – kérdezte.

- Úgy az egésszel? – kérdeztem vissza, és elnevettem magam kínomban, aminek a vége már inkább sírás volt.

- Corie, nyugodj meg! – simogatta a kezemet, miközben kedves hangon folytatta. – Mond el nekem, hogy mi történt, aztán majd együtt találunk megoldást a problémára, rendben?

- Ez annyira kínos – ráztam meg a fejemet.

- Olvastál rólunk – mondta hirtelen. – Akkor arról is tudnod kell, hogy nos… Butch-nak és nekem is voltak gondjaink a szexszel. – Most, hogy így mondta, valóban emlékeztem rá, hogy bizony tényleg nem alakultak gördülékenyen közöttük a dolgok. – Látom, tényleg így volt – egy kissé elpirult, de azért nem hagyta abba. – Akkor arra is emlékezhetsz, hogy akkor én is elbeszélgettem valakivel erről…

- Beth-szel – vágtam rá, mire bólintott.

- Igen, Beth-szel. És utána sokkal jobban éreztem magam. Nem vagy egyedül a gondjaiddal. Nekünk is voltak problémáink, és valószínűleg lesznek is még. A barátok viszont arra valók, hogy segítsenek, mikor szükségünk van rá.

Erőt merítve szavaiból, bólintottam, majd belekezdtem.

- Nem arról van szó, hogy én… hogy én nem akarom Qhuinnt – mondtam. – Én csak egyszerűen bepánikolok, amikor közel kerülünk a dologhoz, érted? Alig ismerem még, és ő annyival tapasztaltabb, mint én, aki csak két hét múlva leszek tizennyolc éves. Egy egész életnyi tapasztalattal le vagyok maradva mögötte, sőt, annál sokkal többel. Én még szerelmes sem voltam eddig sohasem.

- De Qhuinnt szereted? – kérdezett közbe.

Nem haboztam a válasszal.

- Igen – vágtam rá. – Szeretem őt.

- Akkor ne aggódj! – mondta. – Ő is szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy megérti, ha te még nem állsz készen a szeretkezésre.

- Éppen ez a baj! – bukott ki belőlem. – A testem készen áll, de az agyam nem. Qhuinn nagyon kedves és tényleg megérti, de szenved emiatt, akárcsak én.

Marissa összevonta szép ívű szemöldökét és pár másodpercig csak az arcomat tanulmányozta.

- Mi az, ami visszatart? Az, hogy korai?

- Igen. Korai még, mert alig pár napja ismerem és az a tudat sem segít túl sokat, hogy milyen sok lánnyal volt előttem dolga.

- Igen, hallottam róla, hogy Qhuinn nagy nőfaló – húzta el a száját, amire csak bólogatni tudtam. – Az én véleményem az, hogy emiatt ne szakíts vele. Ne erőltessétek a dolgokat, majd minden megtörténik akkor, amikor meg kell történnie.

- Ma este elküldtem – vallottam be.

- Pontosan mit mondtál neki? – kérdezett vissza rosszat sejtve. És milyen igaza volt.

- Hogy nem illünk össze és, hogy nem vagyok az övé – foglaltam össze nagyvonalakban.

- Szentséges Isten… - nyögött fel Marissa. – Miért csináltad ezt?

- Nem tudom! – fakadtam ki, és két tenyerembe rejtettem az arcom. – Én csak nem bírtam már elviselni, hogy olyan kedves velem. Haragudtam magamra, amiért megint visszautasítottam és azt akartam, hogy… Nem is tudom… Talán, hogy továbblépjen és boldog legyen, mint előttem volt.

- Jaj, Corie! – sóhajtott fel. – Előtted nem volt boldog – mondta. – Nem ismerem őt olyan közelről, de abban biztos vagyok, hogy nem volt boldog. Nehéz élete volt mindig, és még a saját családja is eltaszította magától. Azt hiszem nagyon belegyalogoltál most a lelkébe.

Összeszorult a gyomrom a hirtelen felismeréstől. Néha olyan alapvető dolgok nem jutottak eszembe a testvériség világáról, amit egyébként félálomban is tudtam volna. Így volt ez Qhuinn és a családja viszonyával is. Természetesen tudtam róla, hogy milyen karót nyeltek a szülei, hogy mennyire az elit és a hagyományok irányítják az életüket. De mikor Qhuinn-nel kiabáltam, eszembe se jutott, hogy talán feltépem a régi sebeket, amik épphogy behegedtek.

- Mit tettem?! – borzadtam el.

- Még nincs minden veszve – nyugtatgatott Marissa. – Keresd meg, és kérj bocsánatot. Nem fog haragudni rád, hidd el nekem.

- De az még nem megoldás a másik dologra – döntöttem hátra a fejem a háttámlához, így láthattam a plafont fölöttem. Reménykedtem benne, hogy a fejemre szakad, amiért olyan meggondolatlan hülye voltam.

- Szerintem azzal sem lesz semmi bajotok – mondta. – Csak egy kis időre van szükséged és arra, hogy egyáltalán megszokd Qhuinn közelségét. Nem olyan könnyű közel engedni magunkhoz egy férfit. Tudom, én is jártam a te cipődben – mosolyodott el. – Na persze nem teljesen ugyanabban, de azért hasonlóban. És látod, minden helyrejött idővel. Nálatok is így lesz majd.

Hinni akartam én neki, naná, hogy azt akartam, de nem volt könnyű. Éreztem magamban azt a hatalmas zűrzavart és a számtalan megválaszolatlan kérdést, ami folyton a fejemben zsongott, és úgy éreztem, mindez ezerfelé tép. Egyetlen egy dologban voltam már csak biztos: szerettem Qhuinnt és egy emeletes marha voltam, amiért el akartam üldözni magamtól.