Fontos!!!

Sziasztok!

Előre nem látható okok miatt sajnos nem tudok hozni egy ideig fejezeteket. Nem tudom megmondani meddig, de annyit ígérhetek, hogy mindenképpen be fogom fejezni ezt a történetet!

Tudom, hogy nem a legjobbkor hagyom abba, még ha ideiglenesen is, mert most kezdett igencsak beindulni a történet, de sajnos nem tudok mást csinálni.

Az is lehet, hogy ha változik valamit a helyzet, akkor két hét múlva már érkezik a következő, de az is lehet, hogy csak egy hónap múlva. Nem tudom. :(

Nagyon, de nagyon sajnálom tényleg, és amint tudom, hozom a folytatást!!!

Megértéseteket és türelmeteket előre is köszönöm és elmondhatatlanul hálás leszek érte, ha így is az olvasóim maradtok, és a folytatásnál majd láthatlak titeket a komik vagy a szavazatok alapján.

Üdv,

Zoe Henderson

Visszatérés 13. fejezet - Múlnak a gyermekévek

 Sziasztok!
     Meghoztam a következő fejezetet, ami nem kis meglepetéssel kezdődik, ami azért remélem tetszeni fog - vagy nem. :D Rátok bízom. :D:D
      Jó olvasást mindenkinek és kellemes hétvégét!!:)

/És a fejezethez tartózó kép ezúttal magát az Őrzőt mutatja, ahogy én elképzeltem. :D/

Öt évvel később

- Qhuinn – szólítottam meg alig hallhatóan. – Kérlek, mondj valamit!

A sírás már annyira szorította a torkomat, hogy úgy éreztem, menten megfulladok, főleg, ha szerelmem nem reagál. Azóta állt ott az ágy végénél, mióta Jane elmondta nekünk, majd magunkra hagyott minket, hogy megbeszélhessük a dolgokat.

- Mit mondjak? – kérdezte, de legalább felnézett rám. Szemei szomorúak, dühösek voltak.

- Akármit – sóhajtottam. Bárminek örültem volna. Kiabáljon, tomboljon, csak ne forduljon el tőlem!

- Nem megy – mondta végül. – Képtelen vagyok rá.

Ettől féltem. Tudtam, éreztem, hogy ezt fogja mondani, és ez jobban fájt, mint addig bármi a világon. S hogy még jobban a lelkembe gázoljon, fogta magát és kiviharzott az orvosi szobából, ahol feküdtem.

Könnyeimet már nem tudtam tovább visszatartani, ahogy fájdalmamat sem, amit Qhuinn szavai okoztak. Hangosan felzokogtam, miközben térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és átöleltem őket.

Mi lesz most? Hogy vészeljem túl azt, ami előttem áll? Hogy bírjam ki Qhuinn nélkül? Zakatoltak a gondolataim, s szívem úgy sajgott, mintha kitépték volna a mellkasomból. Az én hibám volt, én döntöttem. De hibának lehet nevezni valamit, ami olyan csodálatos, mint egy kisbaba? Kezem a lapos hasamra siklott, míg könny áztatta tekintetem a kimerevített monitorra tévedt, ahol ott volt a kisbabám, aki percről percre bennem fejlődött, bennem élt.

- Istenem… - sírtam el magam újra.

Az elmúlt két hét, mely végül ide vezetett, túl sok volt már nekem. Annyi minden történt, amit talán máshogy csinálhattunk volna, és akkor minden másként alakult volna. Vagy talán mégsem? Talán akkor is itt lennék most, összetörve, megrémülve, mégis boldogan? Nem tudhatom. Talán senki sem tudhatja…

Vagy talán mégis!

A gondolat azonnal szöget ütött a fejemben és felpattantam az ágyról. A kis orvosi szoba közepére mentem, majd letérdeltem a földre és erősen koncentráltam. Beszélnem kellett az Őrzővel, hogy tudjam, ez is része mindannak a nagy tervnek, amivel az elmúlt öt évben tömte a fejemet, s melytől nem volt egy nyugodt percem sem.

A másik oldalra történő utazás azonnali volt. Alighogy behunytam a szemem, máris nyithattam ki, mert éreztem, hogy megérkeztem. Sok időt töltöttem a szentélyben az Őrzővel beszélgetve, készülve arra, amit meg kell majd tennem a faj érdekében. Persze arra nem derült fény egyszer sem, hogy mi lesz az. Az Őrző nem mondhatta el, s bármennyire is kíváncsi voltam, egy idő után már nem kérdezgettem, hiszen úgysem kaptam választ.

- Üdvözöllek, gyermekem! – szólalt meg mögöttem az ismerősen lágy hang.

Felé fordultam, s megdöbbenve láttam, hogy ezüstös szemei könnyben úsznak, ahogy rám néz.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- A legcsodálatosabb dolog történt veled kedvesem, ami csak egy nővel történhet – mondta, majd két kis törékenynek tűnő kezét a hasamra tette. – Áh, érzem őt, erős, egészséges élet növekszik benned.

- Egészséges lesz? – kérdeztem azonnal, hiszen szerettem volna valami garanciát arra, hogy rendben fog zajlani a terhességem. A vámpír fajnál nem volt ritka, hogy a terhesség tragédiával végződik, akár a kismama, akár a baba, akár mindkettejük számára. De ha az Őrző meg tudta volna ígérni nekem, hogy a baba élni fog és egészséges lesz, máris elszállt volna minden aggodalmam.

- Amennyire tudom, egészséges lesz, de mint te is tudod, a jövő nincs előre megírva – mondta. – Mi magunk alakítjuk a sorsunkat és minden döntésünknek következményei vannak.

- Tehát semmi sem biztos – összegeztem csalódottan.

- Sajnos nem – bólintott. – De mivel tudom, miért jöttél el hozzám, megmutatom neked, mikor vett ilyen irányt az életed, hiszen ezen gondolkozol, nem igaz?

- De, igen – vágtam rá hevesen. – Nem tudom, mi lesz Qhuinn-nel, hogy fel tudja-e dolgozni mindezt és nem tudom, én meg tudok-e birkózni vele.

- Amit tehetek, az az, hogy megmutatom neked a múltat, melyen elmélkedhetsz, és válaszokra találhatsz, ha figyelmes vagy.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Még ne köszönd, majd csak akkor, ha sikerrel jártál – mosolyodott el az Őrző, aztán a már nagyon is jól ismert szökőkúthoz vezetett, melynek vize azonnal hullámzani kezdett. – Most magadra hagylak, hogy egyedül nézz szembe mindazzal, ami történt, s nyugodtan végig tudd gondolni.

- Köszönöm – ismételtem meg azért még egyszer, mire a faj istene odalépett hozzám és lágy csókot lehelt a homlokomra.

- Áldásom kísérjen ezen a múltbéli utazáson, és kívánom, hogy megtaláld azt, amit keresel – azzal a maga szokásos módján ellebegett a lakosztálya felé, én pedig elmerülhettem a fodrozódó víz képeiben, mely a döntéseimet mutatta.

- Tényleg nem akarsz segíteni? – kérdeztem kuncogva, ahogy kedvesem fintorgó arcát néztem.

- A főzés nem az én világom – mondta. – Ha meg kell ölni valakit, szólj nyugodtan, de a konyha, nem az én terepem.

- Kac-kac, de vicces vagy – csóváltam meg a fejemet. – Legalább a sajtot reszeld le, a többit majd én elintézem.

- Rendben – adta be a derekát és feltápászkodott a kanapéról. – De csak azért, mert szeretlek.

- Elfogadom – vigyorodtam el, majd felé nyújtóztam, hogy megcsókolhassam.

Ahogy belépett a konyhába, azonnal kivette kezemből a kést, amivel a zöldséget aprítottam és a karjába kapott.

- Elképzelhetetlen, hogy bármit is csináljak, amíg ilyen szexi vagy – mormolta a nyakamba, s orrával cirógatni kezdte az érzékeny területet. Széles tenyerei a hátamat simogatták, majd lejjebb vándoroltak a fenekemre, amivel végképp elvette az eszemet.

- Hagyd abba! – sóhajtottam fel. – Így sosem lesz kész a kaja.

- A te hibád – vágta rá, s tovább folytatta tudatpusztító hadjáratát. – Minek kellett felvenned az ingemet…

- Mert szeretem a ruháidat hordani, azért – válaszoltam, s már én voltam az, aki magához szorította őt, nem pedig fordítva.

- Akkor magadra vess – mondta, majd olyan szenvedélyesen tapadt a számra, hogy még levegőt venni is elfelejtettünk.

Megragadta a combomat és felültetett a pultra, amitől persze az egyszem ruházatom, ami rajtam volt – vagyis a sötétkék ing -, azonnal felcsúszott. Kényelmesen elhelyezkedett a combjaim között, majd lassú mozdulatokkal gombolni kezdte az inget.

- Szabaduljunk meg ettől, rendben? – kérdezte vigyorogva. Mindig élvezte, ha elcsavarhatta a fejemet, és mitagadás, nem is volt nehéz dolga.

- Oh, igen – feleltem, s ugyanakkor a nappaliban lévő telefonja hangosan csörögni kezdett. Valami rap szám volt, de nem tudtam figyelni rá, nem is akartam. Az egyetlen amiről tudomásom volt, az az, hogy Qhuinn kezei mindenhol ott vannak a testemen és hogy még többet akarok.

- Francba! – morrant fel, majd kibontakozott az ölelésemből és bocsánatkérő arccal nézett rám. – Ezt fel kell vennem.

Kábultan bólintottam és azért imádkoztam, hogy ne legyen sürgős dolog és még maradhassunk néhány órát a mi kis szerelmi fészkünkben. A lakásunk, amit a belvárosban vettünk már több, mint három éve, nagyon hasonló volt Wrath és Beth lakásához, ami a mellettünk lévő épületben volt, és a biztonsági berendezései is ugyanolyanok voltak. V kiépítette a legmodernebb riasztót és fényvédő rendszert, nehogy bármi baj történjen, amikor itt vagyunk. Wrath-szal azt is meg tudtuk beszélni, hogy ha eljövünk ide néha, amikor már tényleg kettesben akarunk lenni, se Lendónak, se Johnnak nem kell velünk tartania. Qhuinn és John életőri kapcsolata is olyasmivé alakult, mint a miénk Lendóval. Már nem voltak olyan karót nyelt szabályok benne.

- Értem – hallottam Qhuinn feszült hangját. – Máris indulok. – Azzal már le is csapta a telefont és felkapta a kanapén hagyott bőrnadrágját. – Mennem kell – mondta. – Z-nek és Phury-nak erősítésre van szükségük.

Azonnal kijózanodtam, mindenféle romantikus gondolat kiröppent a fejemből, ahogy leugrottam a pultról.

- Mennyire komolya a baj? – kérdeztem.

- Még nem tudom – mondta Qhuinn, s az itt berendezett fegyverszekrényből egy egész arzenálnyit vett magához. – Blay hívott, ott találkozom vele és Johnnal. Ne haragudj, el kell halasztanunk a dolgokat.

Odalépett hozzám és gyors csókot nyomott a számra.

- Semmi baj, majd bepótoljuk! – vágtam rá.

- Hívd fel Lendót, hogy jöjjön érted – mondta még, miközben az erkély felé indult, hogy láthatatlanná válva azonnal a helyszínen lehessen.

- Egyedül is haza tudok menni – ráncoltam össze a szemöldökömet. Annyira utáltam, ha gyerekként kezeltek.

- Hívd fel, kérlek! – ismételte meg nyomatékosan és tudtam, azért teszi, mert így sokkal nyugodtabb lesz, hogy miattam már nem kell aggódnia és egészen a harcra összpontosíthat.

- Rendben – bólintottam. – Vigyázz magadra! – odahajoltam hozzá és még egy csókot nyomtam a szájára.

- Mindig – mondta még, aztán már ott sem volt.

Mélyen beszívtam az éjszakai hűvös levegőt és Caldwell fényeit néztem, melyek mintha sosem aludnának ki teljesen. Valahol odalent, valamelyik sötét sikátorban a férjem és a barátaim, a családom épp az életükért küzdenek a faj ellenségeivel, az alantasokkal szemben. Gyűlöltem már a gondolatát is, hogy veszélyben vannak és az ilyen pillanatokban, mint a mostani is, azt kívántam, bárcsak eljönne már az, amit az Őrző vár tőlem és megmenthetnék mindenkit.

De nem úgy tűnt, hogy ez egyhamar be fog következni. Egyelőre csak az oldalvonalról nézhettem a dolgok alakulását és imádkozhattam, hogy senki se essen el a csatában, akit szeretek.

O*o*o*O

Qhuinn volt már annyira tapasztalt harcos, hogy tudja, beesni a csata közepébe nagyon rossz ötlet lett volna, ezért inkább az egyik közeli utcában bukkant elő, s rohanni kezdett. Blay azt mondta, hogy a Sikoly mögötti sikátorban van az összecsapás, így hát arra vette az irányt.

Nem is kellett sokáig keresgélnie, néhány perc elteltével meg is érkezett, ám ami fogadta, cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány. Z és Phury - akik aznapra voltak beosztva - több sebből véreztek, sőt, ha jól látta, Z-nek egy szúrt seb is volt az egyik lábán, de a távolság miatt nem volt benne biztos. Időközben megérkezett az erősítés is V, Butch, Blay és John személyében, akik már bele vetették magukat a harcba.

Qhuinn sem tétlenkedett tovább, a legközelebbi alantashoz ugrott és egyetlen mozdulattal átvágta a férfi torkát, aki gurgulázva, kidülledt szemekkel rogyott térdre, majd eldőlt és nem mozdult többé. Csakhogy ezek után sem volt megállás, a gyilkosok úgy jöttek egymás után, mintha futószalagon gyártották volna őket, és ha elesett egy, biztos, hogy kettő máris ott volt helyette. Mintha sosem akarnának elfogyni a rohadékok.

S ha mindez nem lett volna elegendő gond, Qhuinn fél szemét mindig Johnon tartotta, hogy lássa, mi van vele, és ha kell, a segítségére siessen. Ez lehetett az oka annak is, hogy a következő albínó, akivel összeakaszkodott, kihasználta a kínálkozó alkalmat és sikerült bevinnie egy jól irányzott balegyenest.

Qhuinn feje hátrabicsaklott az ütéstől, s egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, de szinte azonnal vissza is nyerte az egyensúlyát és dühtől eltorzult arccal támadt a férfira.

- Te nyomorult! - kiáltott rá, majd úgy megsorozta, hogy a pasas nem bírta ki lábon. Térdre esett Qhuinn előtt, aki úgy nézett rá, mintha valami undorítót látna. Ami igaz is volt. Számára nem létezett gyűlöletesebb, mint az alantasok!

- Mire vársz? - kérdezte a fehér hajú. Feldagadt szemét alig bírta kinyitni, de hangja csöpögött a gúnytól. - Ölj csak meg, akkor sem nyerhettek! - Köhögni kezdett, Qhuinn ütéseinek hála belső vérzése volt, ami csak tovább rontotta a helyzetét. - Nem... győzhetitek... le... a... - mondta utolsó erejével, de Qhuinn nem ért rá végighallgatni, és nem is akarta. Barátai még javában küzdöttek, szükségük volt rá. Felemelte jobbját és egy utolsó ütéssel kifektette az alantast. Megölni nem tudta ennyivel, a szerencsétlenek olyan elcseszett módon voltak összerakva az Omega beavatása után, hogy csak akkor haltak meg, ha valaki szíven szúrta őket valami fémmel. De az sem volt igazi halál, hiszen visszatérni az Omegához és az ő testében létezni tovább, fájdalmak közepette az idők végezetéig... Hát akkor már inkább az élet ilyen szarjankóként.

A másik megoldás Butch volt, aki hála az Omega mesterkedéseinek képes volt úgymond elfogyasztani az alantasokat. Kiszívta belőlük a gonoszságot, amit az Omega beléjük táplált, így természetes halált halhattak. Bár ennek nagy ára volt. Butch mindig nagyon beteg lett és csak V tudott segíteni rajta hála elátkozottnak tartott kezének. A fény és a sötétség találkozása volt az, amit már réges-régen megjövendöltek. A testvérek sejtették - de nem lehettek benne biztosak -, hogy Butch képessége lehetett az előfutára annak, amit majd Corie-nak kell tennie a faj érdekében. Qhuinn rettegett tőle. Ha csak arra gondolt, Butch miken megy keresztül minden egyes alkalommal, rémület lett úrrá rajta, hogy Corie-ra is valami hasonló sors vár.

Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és a harcra tudjon koncentrálni. Nem épp a legjobb időpontot választotta az elmélkedésre. Ha nem vigyázott, valamelyik gyilkos könnyedén fasírtot csinálhatott volna belőle. De nem volt olyan szerencséjük. Inkább nekik volt félnivalójuk Qhuinntől. Úgy osztotta az egyeneseket, ahogy azt kellett, és aki szembe került vele, nem úszta meg ép bőrrel. Az ártalmatlanná vált alantasokat persze a földön hagyta, hogy Butch elvégezze a végső takarítást és a másvilágra küldje a férgeket.

Mikor végre, ki tudja mikor vége lett az összecsapásnak és nem maradt közöttük egyetlen egy alantas sem, aki mozdulni tudott volna, el is érkezett a Pusztító ideje – ahogy Butch-ot nevezte a prófécia.

Egyesével odament minden alantashoz és elvégezte a belélegzést. Qhuinn összevont szemöldökkel figyelte a nagydarab testvért, ahogy egyre ingatagabb lábakon botorkált a következő testhez, miközben V árnyékként követte, hogy bármikor a segítségére siethessen.

- Fritz öt perc múlva itt lesz a kocsival – jelentette be Phury, aki Z-t támogatta. Bal lábán hatalmas vörös folt árulkodott a sérülésről, mely alighanem elég komoly lehetett, hiszen a fájdalmat nem ismerő testvér alig bírt ráállni.

- Az jó lesz – morogta vissza V, de tekintetét le sem vette legjobb barátjáról, sőt már a karját is fogta, bár ez Butch-nak egyáltalán nem tetszett.

- Tudok járni – mondta fáradt hangon.

- Nem tudsz, úgyhogy fogd be! – mordult rá V, és nem engedte el.

- Fiúk, ti menjetek haza nyugodtan – fordult Phury a fiatalokhoz, akik egyszerre rázták meg a fejüket.

- Majd ha Fritz megérkezett – mondta Blay, John és Qhuinn pedig bólogattak. Eszük ágában sem volt otthagyni a sebesülteket a nyílt terepen. Semmi garancia nem volt rá, hogy nem érkezik több ellenség.

- Már itt is van – vágta rá a testvér, és valóban, a hátuk mögött megjelent a fekete Escalade.

Butch is akkor végzett az utolsó áldozattal – az alantas teste lassan hamuvá vált -, de már annyira rosszul volt, hogy fel sem bír állni egyedül, így V nem törődve a tiltakozással, felnyalábolta a férfit és betette a kocsi hátsó ülésre. Ő maga mellé ült és egy pillanattal később már vakító fényesség szűrődött ki a kocsi belsejéből, ahogy elkezdte semlegesíteni a sötétséget.

Phury is odatámogatta Z-t, és mikor a hűséges kikanyarodott a sikátorból, melyben már semmi sem emlékeztetett a korábbi véres összecsapásra, a három jóbarát láthatatlanná vált. Amint a testvériség háza előtt megjelentek, Qhuinn sietős léptekkel elindult a bejárat felé.

- Hová rohansz? – kiáltott utána Blay.

- Megnézem, hogy Corie hazaért-e – válaszolta vissza. Nem tehetett róla, muszáj volt a saját szemével látnia, hogy a fele otthon van, biztonságban, és tudnia kellett, hogy az életőre gondoskodott-e arról, hogy épségben hazaérkezzen.

Arcát megmutatta a bejáratnál lévő kamerának, mire a hatalmas faajtó azonnal kinyílt, majd a belső, biztonsági ajtó is. És mintha Corie érezte volna mindazt, ami a parancsolója lelkében dúlt, épp akkor lépett ki a billiárdszobából, közvetlenül mögötte Lendóval.

- Qhuinn – könnyebbült meg a lány és férje nyakába vetette magát. – Annyira aggódtam.

- Jól vagyok – mondta Qhuinn, de úgy szorította magához, mintha sosem akarná elengedni többé. Ami igaz is volt. Felpillantott Lendóra és tekintetével kérdezte, hogy Corie felhívta-e. Régóta ismerték már egymást, gyerekkoruk óta, így az életőr tudta mire kíváncsi, és apró bólintással válaszolt. Qhuinn csak akkor tudott igazán megnyugodni.

O*o*o*O

Egy órával később a testvériség tagjai frissen tussolva, bekötözött sebekkel ültek az emeleti nappaliban, ami néhány év óta már átvette a király dolgozószobájától a megbeszélések helyszínét. Az én ötletem volt, hogy itt tárgyaljuk meg a fajjal és az alantasokkal kapcsolatos fontosabb dolgokat, mert itt sokkal kényelmesebben el lehetett férni, mint Wrath szobájába. Főleg, mivel a fejembe vettem, hogy a testvérek és harcosok feleinek joguk van részt venni ezeken a megbeszéléseken, hogy tisztában legyenek, mivel kell szembenézniük a férjeiknek.

Meg is őrültem volna, ha nem tudhatom, mi történik Qhuinn-nel! Az igaz, hogy egy kicsit győzködnöm kellett a bátyámat és elővenni a vehemensebb énemet, de végül rábólintott az ötletre, és azóta is tartotta magát hozzá. Mert volna mást tenni… A ház nő tagjai alighanem kikaparták volna a szemét – persze csak képletesen értve.

- Két alantas bukkant fel a sikátorban, akikkel harcba is keveredtünk – mesélte éppen Phury. Arcán hatalmas vágás látszott, de szerencsére nem volt túl mély és nem kellett összevarrni. Témánk természetesen az aznap esti összecsapás volt, s a ház összes lakója ott volt. – Épp végeztünk velük, mikor megjelent még kettő, majd őket követte a többi. Nem tudom pontosan mennyien voltak, de olyan volt, mintha nem akarnának elfogyni.

- Ezt csak megerősíthetem – vágta rá Qhuinn. – Miután megérkeztünk, úgy jöttek, mintha legalább ezren lennének.

Akaratlanul is megfeszültem, amit persze azonnal megérzett, lévén az ölében ültem. Hatalmas tenyerével simogatni kezdte a hátamat, hátha megnyugszom tőle, de nem ért célt. Olyan ideges voltam, és annyira féltem, hogy magamat is megleptem vele. Volt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság bennem. Éreztem, hogy készül valami, hogy történni fog valami, amitől elfogott a rettegés.

- Nagyon furcsa – mondta Tohr, és összeráncolt szemöldökei csak még rátettek egy lapáttal az érzéseimre. – Hónapok óta alig találkoztunk egy alantassal is, most meg egy egész seregnyi bukkan fel hirtelen? Valami nincs ezzel rendben.

- Készülnek valamire – bólintott Wrath.

- A kérdés már csak az, hogy mire? – tette hozzá Rhage.

- Jó kérdés – mordult fel Z. Ő volt a legrosszabb bőrben. A bal lábán olyan vastag kötés volt, akár a derekam, alatta pedig egészen pontosan tizenöt öltés, amivel Jane összefoltozta az egyik alantas vágását. Mellette Bella olyan fehér volt, hogy attól féltem, menten elájul.

- Az egyikük mondott valamit – szólalt meg hirtelen Qhuinn, mint akinek akkor jutott éppen eszébe. – Valami olyasmi volt, hogy nem győzhetjük le, de ne volt időm végighallgatni.

- Legyőzni? – kérdezett vissza Xhex. Szokásos bőrruhájában volt, bár aznap este nem volt beosztva. – Kit?

- Talán az Omegára gondolt – vetette fel a lehetőséget Blay.

- Vagy talán Lash-ra – mondtam. Mióta leültünk beszélgetni, nem szóltam közbe, csak hallgattam a történteket, de most valahogy éreztem, hogy az a nyomorult áll a támadás mögött. – Ő az alantasok vezetője – magyaráztam. – Az Omega kicsi fia.

- Ő kispályás az Omegához képest – vágta rá Tohr. – Lash halandó, nem úgy, mint az apja.

- De az Omega szabad kezet adott neki – érveltem. – Így szinte olyan, mintha ő lenne a nagyfőnök. Az Omega csak a háttérből figyel és mossa kezeit.

- Van benne valami – értett egyet velem Qhuinn. – Lash mindig is szeretett parancsolgatni és úgy alakítani a dolgokat, ahogy az neki megfelelt. És meg kell hagyni, jól is csinálta. Gyerekkorunkban is bármi rosszat tett, kimagyarázta magát és másra kente. A szülei úgy tudták, ő a ma született bárány.

- Akárki is áll a történtek mögött – mondta Wrath -, óvatosnak kell lennünk. A beosztáson nem változtatunk, de ezentúl többen lesznek készültségben erősítés gyanánt.

Mindenki bólintott, és helyeselt, s ezzel véget is ért a megbeszélés aznapra – a férfiak többségére igencsak ráfért a pihenés. De bármennyire is meg akartam nyugodni, nem sikerült. Aggódtam és féltem az eljövendőtől, mert éreztem, hogy sötét és veszélyes talajra érkeztünk, amit nem mindenki fog túlélni a szeretteim közül.

Őrző, kérlek, vezess minket, segíts nekünk, hogy győztesen kerüljünk ki a harcból és végre békében, biztonságban élhessünk!

Visszatérés 12. fejezet - Életőr

Sziasztok!

Meghoztam a fejezetet. :D

Jó olvasást és kellemes hétvégét mindenkinek!:):):)

Qhuinn hirtelen megkönnyebbülést érzett, mikor régi családja kiviharzott a teremből. Azóta érezte az ismerős szorítást a mellkasában, amióta csak meglátta őket aznap este, és nem akarta elhinni, hogy még mindig így reagál a jelenlétükre.

Szánalmas volt!

De most legalább nem ők kerültek ki győztesként az összecsapásból, mint addig. Nem tehetett róla, ez határozottan elégtétel volt számára, ahogy az is örömmel töltötte el, hogy a fele, ez az erős, tökéletes nő ilyen keményen helyt tudott állni olyasvalakivel szemben, mint Lohstrong, akiről köztudott tény volt, hogy nem hátrál meg egykönnyen. Nem véletlenül vezette évtizedekig az elitet.

Ám ahogy azt már megszokhatta, az örömbe üröm is került. Aggódva fordult Corie-hoz, miután magukra maradt ötös fogatuk.

- Mi a fene volt ez? – kérdezte, s hangja akaratlanul is keményebben csattant, mint ahogy szerette volna.

Corie megszeppenve, lesütött pillantással fordult felé. Szavai halkak, szinte alig hallhatóak voltak, mikor megszólalt, ami éles ellentétben állt előbbi kirohanásával.

- Ne haragudj! – szakadt ki belőle. - Istenem, Qhuinn, kérlek, ne haragudj, én csak… Nem is tudom, hogy voltam képes erre, de nem bírtam már elviselni azt, hogy téged bántanak, de esküszöm, hogy neked sosem akartam fájdalmat okozni! – A végére már annyira hadart, hogy alig lehetett érteni, és Qhuinn-nek fogalma sem volt róla, hogy miről beszél.

- Mi? – kérdezte a fiú és megrázta a fejét.

- Lehet, hogy az utolsó esélyt vettem el tőled, hogy egyszer majd újra egy család lehessetek – nyögött fel Corie bűntudatosan, s ahogy Qhuinn elnézte, szemei már könnyben úsztak. Határozottan megragadta a karját és magához húzta, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni.

- Engem nem érdekel, hogy kiosztottad őket – mondta. – Amiatt aggódom, ami közben történt.

- Mi történt közben? – kérdezte a lány értetlenül.

- Felizzott a szemed, az történt! – vágta rá Tohr, amivel elérte, hogy a két fiatal észrevegye a nézőközönséget. V, Tohr és Lendo értetlenül álltak mellettük és ugyanazon gondolkoztak, amin Qhuinn is. Mi volt ez az egész?

- Hogy micsoda? – emelkedett meg a lány szemöldöke.

- Egy pillanatig úgy világítottál, mint valami jelzőfény – mondta Qhuinn a tőle megszokott szabadszájúsággal.

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy úgy izzott a szemed, mint nekem szokott a kezem – emelte fel balját V, melyet, mint mindig, ezúttal is fekete bőrkesztyű fedett, védelmet nyújtva ellene.

- Nem értem – rázta meg a fejét Corie.

- Hát én sem! – vágta rá Qhuinn indulatosan. Aggódott a feléért, mert nem tudták, mi történik vele, ahogy azt se, mi minden fog még történni. Oka volt annak, hogy az Őrző idehozta a lányt és biztos volt benne, hogy ennek most először lehettek igazán tanúi. Valami történt Corie-val az átváltozása során, de hogy mi, azt nem tudták, és ahogy az Őrzőt ismerték, esélyük se volt rá, hogy egyhamar megtudják.

- Vissza kellene mennünk – mutatott rá a nyilvánvalóra Lendo. – Az emberek odakint biztosan kezdenek türelmetlenkedni a késlekedés miatt.

- Igazad van – helyeselt Tohr. – Ezt majd megbeszéljük otthon – tette még hozzá, majd Corie-ra nézett. – Te pedig próbálj meg lehiggadni.

- Oké – bólintott a lány, majd követve a férfiakat, visszamentek a bálterembe, ahol ismét nagy nyüzsgés várta őket.

Rehv nem tétlenkedett, amint észrevette, hogy kisétáltak a teremből, intett a zenekarnak, és a tánc azóta is folyt. Az elit tagjai elegánsan siklottak a parketten, s közben beszélgettek – valószínűleg a hercegnőről.

Qhuinn már alig várta a pillanatot, amikor leléphetnek onnan. Gyűlölte az egész felhajtást, a kétszínűséget és fennhéjázást. És végtelenül örült, hogy soha életében nem volt része ennek a sznob, nagyképű társaságnak. Valami jó mégiscsak kisült a szülei elutasításából.

A tömegben észrevette Blayt és Zsadistékat, akik aggodalmasan pillantottak feléjük, de egy fejmozdulattal jelzett, hogy nincs semmi baj. A többiről inkább majd személyesen akart beszélni velük.

Corie elfoglalta korábbi helyét a számára kikészített asztalnál, de látszódott rajta, hogy gondolatati egészen máshol járnak. Ami történt, megijesztette a lányt, ezt Qhuinn tudta, hiszen ismerte már, akár a saját tenyerét. De most nem volt idejük bővebben megvitatni a dolgot. Most az elit volt terítéken.

A bemutatkozások sora ismét elkezdődött. Qhuinn egyre másra szembekerült múltjának szereplőivel, de nem hagyta, hogy mindez látszódjon az arcán. Higgadtan, az embereket és a termet fürkészve készenlétben állt, hogyha bármi baj történne, vagy bármi veszélyre utaló jelet látna, azonnal cselekedhessen. Ám mikor az a család következett, akik a világon először éreztették vele a szeretetet, kizökkent halálos nyugalmából.

- Corie – lépett oda hozzájuk Blay, sarkában a szüleivel. – Minden rendben? – kérdezte azonnal, de olyan halkan, hogy csak az hallhatta, akinek hallania is kellett.

- Aha – biccentett a lány, de senkit sem tudott meggyőzni. Semmi sem volt rendben!

Egy pillanatig csak nézte a lány arcát, majd bólintott. - Oké – mondta végül, majd félig hátra fordult. – Had mutassam be a szüleimet, Rocke-t és Elinah-t.

Corie kíváncsian fordult feléjük, sok szépet hallott már róluk – főleg Qhuinntől, aki most mosolyogva, sőt mi több, fülig érő szájjal állt mögötte, türelmesen kivárva a pillanatot, amikor magához ölelheti majdnem szüleit.

- Nagyon örülök a találkozásnak – mondta Blay apja, és feleségével együtt meg akart hajolni a hercegnő előtt, ám Corie nem hagyta.

- Kérem – mondta lágy hangon. – Köszönettel tartozom önöknek, amiért befogadták a parancsolómat, és szerették, mintha a saját gyerekük lett volna.

Elinah felpillantott Qhuinnre és arcán igazi anyai mosollyal nézte a férfit, akit részben ő nevelt olyanná, amilyen lett, majd visszapillantott Corie-ra.

- Csodálatos párt alkotnak így együtt – mondta. – És nagyon örülök, amiért Qhuinn olyasvalakit talált magának, mint amilyen ön.

- Hagyjuk a formaságokat – mondta Corie, és amióta csak megérkeztek aznap este, az első igazi mosoly ragyogott fel az arcán. – Szólítsanak csak Corie-nak, ahogy a családom többi tagja is teszi.

Qhuinn szíve nagyot dobbant. Blay szülei voltak a legfőbb támaszai egész életében. Ha már nem bírta tovább otthon, náluk mindig menedékre talált. Sosem küldték el, sosem alázták meg, ahogy az elit többi tagja tette. Számtalanszor felajánlották neki, hogy lakjon náluk, de azt Qhuinn gyávaságnak tartotta volna, és nem fogadta el. Pedig milyen élete lehetett volna náluk… Szeretettel teli, igazi családja lehetett volna. De a fenébe is, így is azok voltak számára. Blay a testvére volt, mióta csak az eszét tudta, a szülei pedig a családja.

Mégis, most, hogy megnősült és saját családot alapított, melybe fele szavai után Rocke és Elinah is beletartoznak, mélységes örömöt és hálát érzett. Hálás volt Corie-nak, amiért tudta, hogy ez milyen sokat jelent számára.

Még Corie előtt, mikor falta a nőket és minden este mással volt, akkor is tudta, hogyha valami csoda folytán egy napon megnősül, olyasvalakit vesz el, mint amilyen Elinah. Nem zavarta, hogy az asszony kicsit molett, hiszen a szíve melegséges és tiszta volt. Világ életében hozzá mérte a nőket, hogy milyen egy igazi feleség, egy anya, és tudta, egy napon Corie is ilyen lesz. A kedvesség és szeretet már megvolt benne, több is, mint azt bárki képzelte volna, és Qhuinn tudta, egy napon – egy jó távoli napon – majd jó anya válik belőle.

O*o*o*O

Repesett a szívem, ahogy Qhuinn és Elinah összeölelkeztek. Mintha valóban egy család találkozásának lehettem volna szemtanúja, akik már hónapok óta nem találkoztak egymással. Utána következett Rocke is, aki szarukeretes szemüvegével olyan volt, mint egy igazi aktakukac, de amennyire tudtam, egyáltalán nem az volt. Mikor az alantasok megtámadták őket a pár évvel ezelőtti nagy támadássorozatban, bátran helytállt, és ő maga végzett az egyik gyilkossal.

Alaposan szemügyrevettem mindkettejüket, kíváncsian fürkésztem őket, hogy lássam, egy szem fiúk, Blay vajon kire hasonlít jobban, de amennyire meg tudtam ítélni, mindkettejükhöz volt valami hasonlóság. Édesanyjától vörös haját és kék szemét örökölte, míg apjától az álla és az orra vonalát. Le sem tagadhatták volna egymást.

- Igazán jól nézel ki, fiam – veregette hátba Qhuinnt Rocke. – Csak nem a feled szedett így ráncba?

- Alighanem, de – nevetett Qhuinn, s rám kacsintott.

- Szép munka, kisasszony, csak így tovább – mosolygott rám a középkorúnak tűnő férfi, aki egy másik életben az apósom lehetett volna. Na jó, így is annak tekintettem. Sokkal inkább, mint Lohstrongot.

- Köszönöm – válaszoltam. Előbbi aggodalmam az állítólagosan világító szemem miatt tovaszállni látszott, legalábbis átmenetileg. Most sokkal inkább az érdekelt, hogy jó emberek között lehetek – végre – és jól érezhetem magam a társaságukban. Esküszöm, úgy tűnt, mintha évek teltek volna el azóta, hogy elindultunk otthonról erre a bálra.

De szerencsémre a jókedvem kitartott még egy ideig. Mikor mindenki kifejezte örömét és jókívánságait, és vége lett a végtelennek tűnő emberáradatnak, Qhuinn-nel a táncparkettre sétáltunk, hogy a hagyománynak eleget téve, legalább egy táncot végigtáncoljak.

Lágy zenébe kezdett a zenekar, amit sokat segített abban, hogy már így is fájós lábam ne akarjon végképp leszakadni. Belekapaszkodtam Qhuinnbe és hagytam, hogy a zene ütemére vezessen. Kavargott a fejem, annyi minden történt olyan kis idő alatt, amit nem tudtam feldolgozni hirtelen.

- Sajnálom, ami történt – mondtam neki végül. Hangom halk volt, hogy csak ő hallhassa. - A szüleiddel.

- Nem kell elnézést kérned – vágta rá kedvesem. – Azt kapták, amit megérdemeltek. Az egyetlen dolog, amiért haragszom, az az, hogy veszélybe sodortad magad, amikor felrohantál az emelvényre.

- Nem bírtam tovább nézni, amit műveltek – vallottam be. – És annyira mérges lettem!

- Tudom, láttam.

- Sajnálom – ismételtem meg.

- Semmi baj, csak ne csináld ezt még egyszer – nézett rám nagyon komolyan.

- Majd igyekszem – vigyorodtam el, amivel sikeresen oldottam is a feszült hangulatunkon.

Néhány pillanatig csendben ringatóztunk tovább, majd Qhuinn fojtottan megszólalt.

- Képtelen voltam szembeszegülni velük… ismét – mondta. Szándékosan kerülte a tekintetemet, ami nem nagyon tetszett. Gyűlöltem, ha valamit előttem szégyell, márpedig ezt egészen biztosan szégyellte. Azt hitte, ettől gyenge, és hogy emiatt én is annak fogom tartani, pedig erről szó sem volt!

- Bármit is tettek, akkor is a szüleid – mondtam neki.

- Sosem voltak azok – vágta rá.

- Érzelmileg talán nem, de biológiailag igen – válaszoltam higgadtan. – És a vérségi kötelék igenis fontos.

Egy másodpercre elgondolkozott szavaimon, majd bólintott.

- De nem annyira, mint az érzelmi – tette hozzá. – Elinah sokkal inkább az anyám, mint Vivianna.

- Ezzel nincs is semmi baj – mosolyodtam el. – Ahogy azzal sem, hogy a régi családoddal még nem tudtad letisztázni az érzéseidet.

- Nem szeretem őket – mondta ki. – De gyerekkoromba szerettem őket és azt akartam, hogy szeressenek.

- Tudom – sóhajtottam fel. – És ez egyáltalán nem baj.

- Nem szeretem ezt az érzést – vallotta be.

- Nem is kell szeretned, csak elfogadnod – mondtam és megsimogattam az arcát, majd mit sem törődve a nézőközönséggel, kedvesen megcsókoltam, hogy enyhítsem aggodalmait.

Alig két órával később, miután lefutottuk az összes tiszteletkörömet, amit csak le kellett futni, végre elérkezett az indulás pillanata, amire azóta vártam, hogy otthon kiléptem a szobánkból. Vagy ami valószínűbb, hogy már jóval azelőtt is vártam.

- Minden tiszta kint, indulhattok – mondta Z, aki észrevétlenül kiment ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a kocsinál. Természetesen nem autóval kívántuk elhagyni a területet, hanem láthatatlanná válva, hiszen az jóval gyorsabb és biztonságosabb is volt, de amíg az épületen belül voltunk, ezt nem tehettük meg az acélredőnyök miatt, amik minden ablakra fel voltak szerelve. Jelenleg nem voltak ugyan leengedve, de még így is megnehezítették a vámpírok ezen képességét.

Viszonylag nyugodtan telt el az este, de attól függetlenül nem voltunk óvatlanok. Testőreim, ezúttal már Blayjel is kiegészülve körbefogtak és elindultunk a kijárat felé. Alig néhány lépésre voltunk már csak a hatalmas kétszárnyú ajtótól, amikor valaki hirtelen megjelent a bal oldalamon. Arra se volt időm, hogy megijedjek az ismeretlen férfitól, már a földön is volt, hála Lendónak. Életőröm hátracsavarta a döbbent férfi karját és leszorította.

- Menjetek! – szólt ránk, s Tohr, egyetértve vele, megragadta a derekamat és a kijárat felé terelt. Próbáltam hátratekintgetni, hogy lássam, mi történik, de a két méteres férfiak között esélyem sem volt rá.

- Láthatatlanná tudsz válni? – kérdezte Tohr, amint kiértünk az éjszakai hidegre.

- Igen – bólintottam azonnal. Éreztem magamban azt a furcsa bizsergést, ami azelőtt kerített hatalmába, hogy molekuláira bontanám a testemet és átküldeném a város másik oldalára. Egy pillanatnyi koncentrálás után, már szeltem is át az eget, egyenesen az otthonunk felé.

Mikor végre ismét friss levegőt szívhattam a tüdőmbe, már a testvériség hatalmas otthona előtt álltam. Fél pillanattal később megjelent Qhuinn és V is.

- Tohr és Blay? – kérdeztem a fiúkat.

- Ottmaradtak megnézni Lendót – válaszolta kedvesem. – Menjünk be, mielőtt megfagysz – mondta és a bejárati ajtó felé tolt. Valóban hideg volt és fáztam is, hiszen a kabátom ott maradt a bál helyszínén. A nagy sietségben el is feledkeztem róla.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben besiettünk a meleg előcsarnokba,

- Még nem tudjuk, majd ha megérkeztek a többiek, elmondják – vágta rá V és egy kézzel csavart cigarettát húzott elő a zsebéből. Amint meggyújtotta, török dohányillat lengett körül mindent.

S mintha csak így lett volna megrendezve, ismét kitárult a nagy ajtó, és megérkezett Tohr és Lendo.

- Ki volt az a pasas? – támadta le őket azonnal kedvesem.

- Senki – válaszolta Tohr. – Az elit egyik tagja, aki kicsit felöntött a garatra és elveszítette az egyensúlyát. Nem jelentett veszélyt.

- Az az ő mázlija – morogta Qhuinn az orra alatt.

- De a mi kis életőrünk remekül helyt állt – tett még hozzá Tohr és hátba veregette Lendót, aki zavartan elmosolyodott.

- Ugyan… - legyintett.

- Blay hol van? – kérdeztem.

- Hazahozza a Hummert – válaszolta Tohr.

- Jól hallottam, hogy megérkeztetek – szólalt meg a mély, erős hang a hátam mögött, mire felé fordultam és elmosolyodtam. Bátyám a lépcső tetején állt – éppen úgy, mint amikor indultunk a bálra. George mellette ült a földön és várta gazdája utasítását. – Fél óra múlva legyetek az irodámban, mindent tudni akarok.

Elég egyértelmű parancs volt ez a királytól, így mindenki indult is a saját dolgára. Én a magam részéről nem szívesen bújtam ki csodaszép ruhámból, de a frissítő zuhanyért cserébe mégiscsak megtettem.

Évezettel hajoltam hátra, hogy megmoshassam a hajamat – kellemetlen érzés volt a sok lakk, ami egybe tartotta a frizurámat az este folyamán -, majd mikor kinyitottam a szemem, észrevettem kukkolómat.

- Nem csatlakozol? – kérdeztem.

- Most nem – válaszolta Qhuinn, és továbbra is az ajtófélnek támaszkodva figyelt engem.

- Min gondolkozol ennyire? – tapintottam a lényegre.

- Azon, ami ma történt – vallotta be. – Nem hagy nyugodni.

- A világító szemem?

- Igen – bólintott.

Hiába tagadtam volna, egyértelmű volt, hogy nem tudom csak úgy elfelejteni. Nem sokat éreztem belőle, csak a forróságot a belsőmben és eszembe sem jutott, hogy ilyen külső megnyilvánulásai lehetnek a bennem dúló káosznak. De féltem. Féltem tőle, hogy mi jöhet még, hogy mitől alakult mindez így, és ami a legrosszabbá tette a helyzetemet: nem tudtam mikor történik meg újra, és hogy akkor tudom-e majd uralni, bármiről is legyen szó. Mert ha V-nek igaza van, és olyasmivel van dolgunk, mint az ő keze, akkor igenis volt okunk félni!

- Gyere ide! – kértem kedvesemet, aki erre nem tudott nemet mondani. Egy pillanattal később már mellettem állt a forró víz alatt.

Odabújtam széles mellkasához és hallgattam a szíve ütemes dobbanásait. Erős karjait körém fonta és magához szorított, elfeledtetve velem aggodalmaimat.

- Szeretlek, ugye tudod? – kérdeztem, mikor felnéztem rá.

- Tudom – mosolyodott el. – És én is szeretlek téged. – Lassan közelített ajkaimhoz, lágyan érintette meg, majd óvatosan birtokba vette. Elmerültem a csókban, hagytam, hogy magával ragadjon és ajtót nyisson a mennyország felé.

Újdonságot mondok azzal, hogy elkéstünk a Wrath-szal megbeszélt találkozóról? Szerintem nem. Már mindenki ott volt, amikor mi ketten beestünk az ajtón – vizes hajjal, és kipirult arccal.

- Bocsi – motyogtam zavaromban, és gyorsan helyet foglaltam az egyik üres széken. Szemem sarkából láttam, hogy Beth elfolyt egy mindent tudó mosolyt.

- Ott tartottunk – folytatta Wrath, mintha mi sem történt volna -, hogy Lendo igazán ügyesen és hősiesen leteperte a támadót.

- Aki egy részeg fickó volt, igen – tette hozzá Lendo, aki az egyik széles, világoskék kanapén foglalt helyet Blay mellett.

- Nem az a lényeg, hogy ki volt, hanem hogy nem haboztál, mikor a húgomról volt szó – vágta rá Wrath. – És Tohr előzetes jelentése alapján is készen állsz az életőri feladat ellátására. Úgyhogy szerintem nincs akadálya, hogy még ma…

- Várj egy kicsit, kérlek! – szóltam közbe gyorsan, mielőtt még tovább mondhatta volna.

- Miért is nem vagyok meglepődve? – kérdezte a király, miközben mosolyogva hátradőlt a trónján. – Mellesleg hallottam a mai emlékezetes bemutatkozásodról.

Azonnal fülig pirultam, amit persze nem látott, de az érzés illatából – hála vámpírszaglásának – azonnal tudta mi történik.

- Sajnálom, tudom, hogy meggondolatlan voltam és…

- Meggondolatlan? Igen – vágott a szavamba. – De már igencsak ráfért némi kiosztás arra a felsőbbrendű bagázsra.

Leesett az állam. – Akkor… nem haragszol rám? – kérdeztem habogva.

- Dehogy is – nevetett fel mély hangján. – Azt nem mondhatom, hogy helyeslem, de megértem. Sokszor nekem is eszembe jutott, hogy behúzok nekik egyet, mégsem tettem. Pedig lehet jobb lett volna.

- A népszerűséged biztos nőtt volna tőle – jegyezte meg ironikusan Tohr, miközben a fejét csóválta.

- De jobban éreztem volna magam – vágta rá Wrath, majd visszafordult hozzám. – Na, de mit is akartál mondani? – kérdezte.

- Ja, igen – jutott eszembe hirtelen. – Mielőtt kineveznéd Lendót életőrömmé, lenne itt valami, amit meg szeretnék beszélni veled. Ha itthon vagyok és nem is tervezem, hogy elmennék bárhová is, akkor szeretném, ha Lendo szabadon elhagyhatná a házat, hogy meglátogassa a szüleit vagy a barátait, vagy csak kimozduljon egy kicsit. Nem akarom, hogy minden pillanatban hozzám legyen kötve, mint valami rabszolga.

- Én nem érzem szolgaságnak, hogy téged kell védenem! – jelentette ki Lendo, és mióta csak ismertem, most volt a leginkább határozott a hangja.

- Tudom, és igazán aranyos is tőled, de akkor is így szeretném – mondtam neki, s közben próbáltam még a tekintetemmel is megértetni vele, hogy miről beszélek. Igazság szerint mindkettőnknek jót akartam ezzel. Gyűlöltem még a gondolatát is annak, hogy nem lesz saját élete, hogy nem tud nélkülem semmit sem csinálni és sehová sem menni, és igazság szerint nekem is kellett egy kis magánszféra, legalább akkor, ha itthon vagyok, biztonságban.

- Rendben – mondta Wrath. – De aztán ezt tartsátok is be. Csak akkor, ha itthon vagy! – mondta nekem határozottan, mire bólintottam. – Akkor ezt meg is beszéltük. V, itt van minden, amire szükség lesz? – kérdezte.

- Igen – érkezett a válasz, majd V felállt és egy vaskos fémládát a kezében tartva a királyhoz lépett. Szerszámok csörögtek, ahogy feltette a ládát az asztalra.

- Gyere ide, fiam! – mondta a király Lendónak, aki azonnal eleget is tett a kérésnek.

A gyomrom görcsben volt, ahogy néztem az életőrömet, a védelmezőmet, aki életem végig mellettem lesz, megállt a bátyám előtt és határozott, kemény hangon esküt tett, hogy ha kell, az életét is feláldozza értem.

- Ez egy életre szól, csak én menthetlek fel a kötelesség alól – mondta Wrath. – Cornelia, Wrath lánya a faj hercegnője, a húgom és az Őrzőnek személyes tervei vannak vele. Ha elbuksz, és a te hibádból meghal, nem csak a szégyennel kell megbirkóznod, amivel megbélyegzed magad, de az én, és az Őrző haragjával is szembe kell nézned, és vállalnod a következményeket. Ha most meggondoltad magad, megértem. Nem kis teher ez, és nem bírja el mindenki. Most utoljára fogom megkérdezni tőled: tisztában vagy vele, mivel jár mindez és vállalod az életőri felelősséget?

Lendo hangja érzelemmentes volt, amikor megszólalt, de annál több erő áradt belőle.

- Igen, vállalom!

Először a vastag ezüstláncot tették a nyakába, melyen a királyi család címere – az én családom címere – lógott. Alig ért lejjebb a kulcscsontjánál, és mikor megláttam, az első gondolatom az volt, hogy egy kutya nyakörvére hasonlít. Elszégyelltem magam már azért is, mert ilyesmi eszembe juthatott, hiszen mindez miattam történt, az én biztonságom, az én életem miatt. Tisztelnem és becsülnöm kellett Lendót, amiért ezt teszi értem!

- Ezt a nyakláncot csak akkor vesszük le, ha meghaltál, vagy ha kirúgtak. – V viccből belebokszolt egyet a fiú vállába. - Egyébként, az ősi törvények szerint, ha kirúgnak, a felmondóleveled a guillotine lesz, ugye, királyom? Így fogjuk levenni rólad a láncot. Ha pedig fűbe harapsz, kinyitjuk az egyik láncszemet. Nem illendő dolog megszentségteleníteni egy halottat. Most pedig a tetoválás következik. Fordulj meg és nézz szembe velem – mondta V.

Ugyanolyan eszközöket használt, mint amikor az én tetoválásomat csinálta. Bár akkor túlságosan lefoglalt a fájdalom és nem nagyon figyeltem a részletekre, de a fehér törlőkendőre és a tetováló gép jellegzetes zúgására nagyon is emlékeztem. Néhány pillanattal később el is készült fekete körvonallal a vörös kis csepp alakú tetoválás Lendo arcának bal oldalán, a szeme alatt, pont ott, ahol Qhuinn-né is volt.

- Ez a jel szimbolizálja, hogy a véredet is feláldoznád Corie-ért. Ezen kívül, aki csak meglátja, azonnal tudni fogja, hogy milyen tisztséget töltesz be. Ha Corie meghal, fekete tintával fogjuk beszínezni, jelezve, hogy valakit becsülettel szolgáltál. Ha pedig megölik, akkor egy keresztet rajzolunk bele, amely az egész faj számára egyértelművé teszi a szégyenedet – magyarázta V.

- Értem – bólintott Lendo, majd a kis tükörben, amit a testvér nyújtott át neki, megnézte a tetkót. – Köszönöm.

Ezzel hivatalossá vált. Lendo az életőröm lett, vállalva a veszélyt, amit az életem megvédésével magára vett, és a hosszú évszázadokat, melyeket mellettem tölti majd, mint barátom és mint védelmezőm.

A jövő még távolinak tűnt, de tudtuk, hogy sokkal közelebb van, mint hinnénk. És mindaz, ami előttünk állt sötét és vészterhes volt, de a sorsát senki sem kerülheti el. Főleg az nem, akit egy magasabb erő, egy isteni lény terelt az útján, melynek végén majd egy egész faj sorsa múlik rajta.

Vagyishogy rajtam.