15. fejezet - Aggodalom

Sziasztok!

Íme a következő fejezet! Jó olvasást mindenkinek!!:)

Várom a komikat!:)

Qhuinn érezte a szobában terjengő félelem orrfacsaró szagát, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Corie a kelletténél is jobban aggódott érte, pedig a fiú számtalanszor elmondta neki, hogy nincs rá oka. Megesküdött arra is, hogy vigyázni fog magára és épségben hazatér hozzá, de a lány hajthatatlan volt.

- Nyugodj meg végre – fordult felé, miközben áthúzta fején a testre feszülő pólóját.

A lány úgy ült az ágyukon törökülésben, mint akit épp a kivégzőosztag elé akarnak vinni. Szemei nagyok voltak a rémülettől, izmai feszesek a stressztől és a szíve úgy dobogott, hogy alighanem még a szomszéd szobában is hallani lehetett vad vágtázását.

- Nem lesz semmi bajom – folytatta Qhuinn és odasétált hozzá. – Megesküszöm neked, hogy visszajövök! – ismételte meg ezredjére.

- A múltkor is ezt mondtad – jegyezte meg Corie, amiben igaza volt, de Qhuinn ezt a világért sem vallotta volna be.

- A múltkori más eset volt – vágta rá. – Nagyon ritkán futunk bele akkora csapatba. Az alantasok nem szoktak túl nagy számban együtt mászkálni. Általában hárman-négyen vannak, amivel könnyen végezni tudunk. Hidd el nekem, Kicsim, nincs okod az aggodalomra.

Ez persze nem volt teljesen igaz, hiszen akármelyik éjszaka, mikor kint voltak harcolni a rohadt gyilkosok ellen, meghalhattak. Egy rossz mozdulat, egy pillanatnyi figyelmetlenség és vége… De Qhuinn ezt sohasem vallotta volna be Corie-nak. Hogyisne… Már így is rongyosak voltak az idegei az érte való aggódástól.

Győzködte még egy ideig, hogy megnyugtassa, majd mikor eljött az indulás ideje, hosszan megcsókolta.

- Szeretlek – hadarta el Corie, és annyira szorította, hogy szinte már saját magának okozott vele fájdalmat, de akkor sem engedte, hogy Qhuinn lazítson rajta egy kicsit.

- Én is szeretlek téged – mondta a fiú, majd mélyen a szemébe nézett. – Reggelre itthon leszek – ígérte, majd gyors léptekkel elhagyta a szobát.

Némán imádkozott az Őrzőhöz, hogy be tudja tartani az ígéretét, mert bár jó harcos volt, sosem lehetett tudni. Arra azonban nem is mert gondolni, mi történne Corie-val, ha ő újra megsérülne. Csakhogy sok választása nem volt. John életőreként kötelessége volt vállalni helyette a sérüléseket, és ha a helyzet úgy hozza, a halált is. Bár ezt az életőrség nélkül is megtette volna. John a testvére volt, a barátja, akiért bármit megtett volna!

- Na, mi van lányok, mehetünk végre? – kérdezte a fiúkat, mikor leért hozzájuk. Őrá kellett várniuk ugyan, de ezt sosem ismerte volna el.

John elnevette magát, Blay pedig mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Sosem változol meg…

- De nem ám! – vágta rá Qhuinn kajánul vigyorogva, majd mikor kiléptek az éjszakai hideg levegőre, láthatatlanná váltak és Caldwell belvárosában bukkantak elő egy eldugott sikátorban.

- Merre lesz a menet? – érdeklődött.

Menjünk először jobbra a Trade utcával párhuzamosan – javasolta John, mire a másik kettő bólintott, majd elindultak.

Qhuinn számára jó érzés volt kint lenni és keresni a rohadt alantasokat, bár most közel sem hajtotta olyan heves vágy, mint mikor legutóbb kint járt. Akkor muszáj volt levezetnie a feszültségét, amit a szex megvonás miatt érzett, de ezúttal már csak a kötelesség volt a mozgatórugója.

A három pár acélbetétes bakancs hangos volt az aszfalton, de ők csak mentek tovább, nem törődve az utcán szétszórt szeméttel és a már lassan fagyásnak induló pocsolyákkal. Ám úgy tűnt, aznap este préda nélkül maradnak. Órák teltek el, de nem találkoztak egyetlen ellenséggel sem, csak néhány drogdílerrel, akik először megjátszották a nagyfiút, majd mikor Qhuinn az egyikük homlokához nyomta a pisztolya csövét, fülüket-farkukat behúzva rohantak el. Puhapöcsök!

- Hol a fenében lehetnek? – morgolódott Qhuinn, mikor már harmadszor járták végig az aznapra kijelölt területüket.

- Talán ők sem csípik a hideget. – Blay favicce megmosolyogtatta a fiúkat, de nem kommentálták. Rossz jel volt, hogyha a város ennyire kihalt alantasok terén. Biztosak voltak benne, hogy készülnek valamire, csak azt nem tudták, mire. Márpedig ez nem volt így jól!

Rendben – torpant meg John. – Ötletek, hogy merre menjünk?

- Próbálkozhatnánk a Tízedik utcánál – vetette fel a lehetőséget Blay, de szinte még be sem fejezte a mondatot, máris megérezték az enyhe édeskés illatot.

Egyszerre mozdulva kezdtek el rohanni a szag irányába. Egy teljes sötétségbe boruló kis utcában pillantották meg a három alantast, akik fél pillanattal később lettek figyelmesek rájuk, így a meglepetés erejével tudtak rájuk rontani.

O*o*o*O

Aznap nem kellett segítenem Wrath-nak, mert Beth is ráért és inkább hagytam őket egy kicsit kettesben lenni. Így a szobában ültem és ismét magamat kerestem az interneten, mert szerettem volna találni valamit, ami azt bizonyítja, igenis vagyok valaki ebben a világban, de nem találtam semmit. Persze nem is tudtam olyan szívvel-lélekkel keresgélni, mint legutóbb, mert gondolataim másodpercenként ugrottak vissza Qhuinnhez, aki kint harcolt az utcán…

Hiába ígérte meg, hiába esküdött meg nekem, hogy visszajön, nagyon féltem. Sőt mi több, rettegtem! És nem csak az alantasok jelentette veszély miatt, hanem mert bármikor elveszíthettem őt. Az Őrző bármelyik pillanatban hazaküldhetett engem, és elképzelésem sem volt róla, hogy azt hogy viselném. Qhuinn már az életem részévé vált.

Mielőtt még végképp az őrületbe kergettem volna magam azzal, ami ellen amúgy sem tehettem sokat, inkább elindultam, hogy keressek valakit, aki majd elterelni a figyelmemet egy kicsit.

Csakhogy szinte az egész ház kihalt volt. Nem találkoztam senkivel a folyosón, de még a könyvtár, a billiárdszoba és az ebédlő is üres volt. Rossz előérzetem támadt. Nagyon rossz!

Felszaladtam az emeletre, hogy megkérdezzem Wrath-t, mégis mi folyik itt, de az ő irodájában sem találtam senkit sem. Most már tényleg pánikolni kezdtem. Valami baj van – cikázott a gondolataim között a rémület, miközben visszasiettem a földszintre. A lépcső aljánál jártam, mikor meghallottam az első hangot.

- Igen! – csattant fel dühösen. – Már beszéltem vele. – Z volt az. Ezer közül is felismertem volna, hiszen az övé volt az első hang, amit meghallottam ebben a világban, és ami akkor is majdnem ilyen dühös volt, mint most. – Jane már ott van.

Jane?? – rémültem halálra a név hallatán. Ahol szükség volt rá, ott már baj volt. És Qhuinn harcolni ment. Mi van, ha ismét megsérült? Mi van, ha ezúttal súlyosabb? Mi van, ha Jane már nem tud segíteni rajta?

Elismerem, saját magamat hergeltem, miközben semmi konkrétumot sem tudtam, de nem tehettem róla. Rettenetesen aggódtam Qhuinnért és ez már kezdett végképp eluralkodni rajtam.

Éppen ezért gondolkodás nélkül rohantam Zsadisthoz, aki akkor tette el a telefonját a zsebébe. Arckifejezése nem sok jót ígért, mikor meglátott, de nem érdekelt.

- Mi történt? – kérdeztem, de figyelmen kívül hagyott. Még csak rám sem pillantott, ment tovább a lépcső felé. – Tudom, hogy mi nem vagyunk jóban – kezdtem, miközben megfogtam a karját, hogy megállítsam -, de…

Eddig jutottam a mondanivalómmal, a következő pillanatban ugyanis a hátam keményen a falnak csapódott és tüdőmből kiszökött az összes levegő. Zsadist hatalmas kezét éreztem a torkomon, ami szorított és egyhelyben is tartott, hogy ne tudjak mozdulni.

- Soha ne érj hozzám! – sziszegte az arcomba fekete, halált hozó szemeivel, miközben fuldokolni kezdtem az oxigénhiánytól.

Már azt hittem, itt a vég, ennyi volt, most tényleg meghalok, ám akkor olyan hirtelen, mint ahogy megragadott, el is engedett. Összerogytam a fal mellett, s köhögve próbáltam levegőhöz jutni. Fájt és égett az egész torkom valamint a tüdőm is.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott a márványpadlón levegő után kapkodva, de egyszer csak beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet. Nem maradhatok itt – jöttem rá. Ha valaki megtudja, mi történt, Z nagy bajba kerül.

Azt pedig nem akartam! Feltápászkodtam és elindultam felfelé. Amint a szobánkba értem, azonnal a fürdőszobába mentem, hogy a tükörben megnézhessem magam. Világ életemben érzékeny volt a bőröm, így nem ért meglepetésként, hogy a nyakamon minden egyes ujjnyomot világosan ki lehetett venni.

- Ebből még baj lesz – suttogtam a tükörképemnek.

Tudtam, ha ezt Qhuinn meglátja, itt valóságos világvége fog kirobbanni, melynek egyetlen célpontja Z lesz. Tennem kellett ellene valamit, hiszen az én hibám volt. Tudtam jól, hogy milyen Z, tudtam, mi történt vele a múltban, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy nem viseli jól, ha megérintik. De túlságosan is aggódtam, mintsem hogy belegondoltam volna mindebbe, mielőtt megfogtam a karját.

A gardróbhoz szaladtam, és lázasan keresni kezdtem azt a selyemsálat, amit Fritz vett nekem, mikor megérkeztem, és amit azóta sem hordtam, mert nem igazán volt az én stílusom. Ezúttal azonban eltekintettem ettől a dologtól. Mikor végre megtaláltam, óvatosan a nyakam köré tekertem és megkötöttem. Felszisszentem ugyan a fájdalomtól, amit éreztem a vékony anyag súrlódása miatt, de ez nem tántorított el a tervemtől. Még egy fájdalomcsillapítót is bevettem, hogy jobban el tudjam tűntetni az árulkodó nyomokat.

Szememből kimostam a könnyeket, melyek akaratlanul is felszínre törtek a történtek utóhatásaként, majd leengedtem a hajam, hogy egyrészt eltakarja valamelyest a sálat, és az arcom egy részét is.

Aztán imádkozni kezdtem!

Néhány perccel azután, hogy végeztem mindennel, nyílt az ajtó és megjelent a sértetlen Qhuinn. Megkönnyebbülés futott át rajtam, hogy láthatóan semmi baja, ám ahogy mélyet sóhajtottam, úgy össze is rezzentem a torkomba hasító fájdalomtól.

- Mi a baj? – szaladt oda hozzám Qhuinn, aki mind látta, mind érezte, amit én.

- Semmi – vágtam rá, de a beszédtől csak még jobban fájt, így mosolyt erőltettem magamra és lágy puszit nyomtam a szájára, hogy eltereljem a figyelmét. – Jól vagy? – kérdeztem óvatosan, nehogy még jobban rontsak a helyzeten. – Nem történt semmi kint?

- Mi van veled? – Figyelmen kívül hagyta a kérdéseimet és összevont szemöldökkel fürkészett.

- Semmi – vágtam rá őszintének szánt hangon, de átlátott rajtam.

- Hazudsz és még fájdalmaid is vannak – mordult fel. – Mi történt?

- Semmi, Qhuinn – ismételtem meg tartva magam az elhatározásomhoz, hogy márpedig nem szed ki belőlem semmit. Nem akartam, hogy miattam nekitámadjon Zsadistnak.

- Corie! – ragadta meg mindkét karomat és mélyen a szemembe nézett. – Érzem, hogy fáj valamid. Mond el mi történt, de most azonnal!

- Semmi – nyögtem ki ezúttal már jóval erőtlenebbül, mert éreztem, hogy csapdába kerültem. Nem tudtam hazudni neki, de nem is akartam elmondani az igazat.

Qhuinn markáns állán megfeszültek az izmok, ahogy merően bámult rám, majd tekintete lejjebb vándorolt, keresve a fájdalmas pontot rajtam. Amikor megállt a kendőnél, azonnal tudtam, hogy lebuktam. Egy pillanattal később a ruhadarab eltűnt rólam, Qhuinn pedig vadul felmordult, akár egy oroszlán. Szemfogai megnyúltak, és ahogy láttam, képes lett volna bárkit ketté tépni velük.

- Ki tette ezt? – követelte a választ dühösen villámló szemekkel, de csak a fejemet ráztam válaszul. Nem mertem elmondani neki. – A földig rombolom ezt a kibaszott házat, ha nem mondod meg, de azonnal! – szavai olyan határozottak és kemények voltak, hogy megtörtem a súlyuk alatt.

- Ígérd meg, hogy nem bántod – mondtam neki. – Nem tehet róla, én voltam a hibás.

- Mond meg! – préselte ki összeszorított fogain keresztül. Nem volt más választásom.

- Zsadist volt… - vallottam be alig hallhatóan, de ő így is megértette. És azonnal cselekedett.

Alig láttam, hogy az ajtóhoz megy, olyan gyorsan mozgott. Utána szaladtam, hogy megállítsam, de épp mikor kiléptem az ajtón, megláttam Z-t a folyosó végén. Qhuinn láthatatlanná vált és egy pillanat alatt a testvér előtt termett.

- Te szemét állat! – ordított rá, majd megragadta a pólójánál fogva és a falhoz vágta. Az egész emelet beleremegett a becsapódás erejébe.

Z, ha meg is lepődött, nem mutatta ki. Azonnal visszatámadt. Olyan gyorsak voltak, hogy alig láttam valamit is a verekedésből, és így ez még inkább megijesztett.

- Hagyjátok abba! – könyörögtem nekik, de nem hallgattak rám. Nem mertem közelebb menni, mert bevallom őszintén, halálra rémültem tőlük, de szerencsére valaki más megtette helyettem.

Hirtelen felbukkant a többi testvér és szétszedték őket. Rhage megfeszülő izmokkal tartotta Z-t, aki bár próbált szabadulni, nem járt sikerrel, míg vele szemben Vishous fogta le Qhuinnt, aki addig ügyeskedett, míg végül kiszabadult az erős karok fogságából, de nem jutott messzire. V egy pillanatnyi habozás nélkül vetette rá magát ismét kedvesemre, de Qhuinn nem hagyta magát. Egy jól irányzott könyököléssel orrba vágta a férfit, majd ismét Z felé fordult, de V nem futamodott meg.

- Higgadj már le! – kiáltott rá, majd vérző orrával mit sem törődve, lefogta.

- Mi a fene folyik itt? – csattant fel a hátam mögül Wrath dühös hangja, mire hátrapillantottam a vállam fölött. A király ott magasodott fölöttem, a háta mögött Beth-szel.

- Kérdezd meg ezt a rohadékot! – fröcsögte Qhuinn metsző pillantással nézve Z-t, aki szintén próbált kiszabadulni a fogva tartó karokból, de nem járt sikerrel.

Közben megjelent John és Blay is, akik szintén Qhuinn mellé léptek, hogy kordában tartsák, ha arra lenne szükség.

- Nem történt semmi – szólaltam meg azonnal és Wrath felé fordultam. – Félreértés volt, Z nem tehet semmiről.

- Ne merd őt védeni, mikor bántott! – ordított fel Qhuinn azonnal és még jobban nekifeszült V karjának, így már szükség volt John és Blay segítségére is, hogy vissza tudják tartani attól, hogy ott a helyszínen széttépje Z-t.

- Bántott? – visszhangozta Wrath dühösen és felém fordult. – Mi történt? És ne kezd azzal, hogy semmi! – parancsolt rám. - Az igazat akarom!

Nem volt választásom. Elmeséltem mi történt pontosan, de mivel ő nem látott, így Beth volt az, aki megnézte a nyakamat. Felszisszent, mikor meglátta a piros foltokat.

- Nem hiszem el… - suttogta aggodalmasan és azonnal átölelte a vállamat, hogy vigasztaljon, csakhogy nekem nem volt rá szükségem. Egyedül csak az érdekelt, hogy se Qhuinn-nek, se Z-nek ne essen baja.

- Mi a francot képzeltél, Z? – vonta kérdőre a király, de úgy tűnt, a testvér nem hajlandó megszólalni. Majd egy kis idő elteltével rám nézett. Szemei feketék voltak, akár az éjszaka és egész teste merev volt a feszültségtől. Mikor megszólalt, hangja metszően szelte ketté a csendet.

- Sajnálom – mondta keményen.

- Semmi baj – vágtam rá azonnal, hogy megmutassam mindenkinek, valóban nem haragszom rá. Sajnos Qhuinn már más véleményen volt.

- Dugd fel magadnak a bocsánatkérésedet! – csattant fel, majd addig küzdött a többiek ellen, míg sikerült kiszabadulni a szorításból, de ezúttal már szerencsére nem támadt neki Z-nek, csak megállt előtte és keményen a szemébe nézett. – Ha még egyszer egy ujjal is hozzáérsz, vagy akár csak csúnyán nézel rá, meg foglak ölni, megértetted?! Nem érdekel a feled, se a lányod, de még az sem, hogy kedvellek, te barom! Ha Corie-nak csak egy haja szála is meggörbül, meghalsz!

Azt hittem, Z majd elküldi a fenébe, de helyette összeszorított fogakkal bólintott, majd mikor Qhuinn hátat fordított neki, Rhage elengedte.

Qhuinn odajött hozzám és a karjába kapott, majd se szó se beszéd bevitt a szobánkba és berúgta mögöttünk az ajtót. Csoda, hogy nem szakadt ki a helyéről… Letett az ágyra, majd félresöpörte a hajamat és vizsgálgatni kezdte a nyakam. Dühös arckifejezése nem sok jót ígért számomra az elkövetkező időkre.

- Miért nem hívtál fel azonnal? – kérdezte, miután óvatosan végighúzta ujjait a nyomokon.

- Mert nem akartam, hogy ez történjen – vallottam be neki. – Én tényleg nem haragszom Z-re.

- Ne mond ezt! – mordult fel ismét. – A puszta kezemmel meg tudnám fojtani…

- Qhuinn – fogtam két kezem közé az arcát, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ne haragudj rá, kérlek! – mondtam. – Az én hibám volt.

- Csak azért, mert hozzáértél, még nincs joga úgy viselkedni, mint egy vadállatnak! – csattant fel, mire megrándultam. – Sajnálom – sóhajtotta. – Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj – simogattam meg az arcát. – De Z is fél – tettem hozzá. – Azért reagált így, mert megijedt az érintésemtől.

- Egy érintéstől? – horkantott szkeptikusan. – Ugyan Corie, ezt te sem…

- Figyelj rám! – szóltam közbe. – Tudom, hogy tudsz dolgokat Zsadistról, de én mindent tudok róla. Tudom, milyen borzalmas élete volt, hogy mi minden történt vele. Nem fogom elárulni neked, szóval ne is kérdezd, de bízz meg bennem, mikor azt mondom, megértem Z-t, amiért így reagált.

Hogy is ne értettem volna meg, mikor a könyvében olvashattam mindarról a borzalomról, ami vérrabszolga korában történt vele. Az úrnője, aki ivásra és szexre használta a testét, a létező összes módon megkínozta, ahogy egy embert lehet. És mindezt száz hihetetlenül hosszú éven keresztül, miközben Z abban a tudatban élt, hogy egyedül van a világban és tehetetlen az őt ért támadásokkal szemben.

Ám nem volt jogom erről beszélni. Tudtam, hogy Z mennyire szégyelli a múltját és mennyire fájnak neki még mindig azok a sebek, amiket akkor szerzett. A lelke sosem heverte ki, Bella felbukkanása az életében is csak egy kicsit segített rajta.

- Tudom, hogy rossz élete volt… – kezdte volna, de én ismét közbeszóltam.

- Nem, Qhuinn. Nem rossz élete volt, hanem borzalmas. Olyan, amilyet a legnagyobb ellenségének sem kívánna az ember – mondtam neki. – Szóval kérlek, felejtsd el, ami történt. Én is azt fogom tenni.

- Nem kérhetsz tőlem ilyet – rázta meg a fejét. – El sem tudod képzelni, mennyire szeretnék visszamenni hozzá és tovább verni.

- Tudom, de kérlek, ne tedd ezt. Nem akarom, hogy bármelyikőtöknek is baja essen.

Pár pillanatig csak néztünk egymás szemébe és már szinte vártam, mikor fogja azt mondani, hogy márpedig ő akkor is megy és szétveri Zsadist fejét, ám mikor megszólalt, hangja nyugodtabbnak tűnt.

- Rendben – mondta. – Nem fogok nekimenni, ha legközelebb összefutunk, de csak egy feltétellel.

- Mi lenne az? – kaptam azonnal a lehetőségen. Bármit megtettem volna azért, hogy béke legyen a házban.

- Adok neked egy telefont, amit mindig magadnál kell tartanod – mondta, mire meglepetten ugyan, de belementem. – De ez még nem minden – folytatta. – Ha bármi történik, akármi, azonnal felhívsz. Megegyeztünk?

- Meg – bólintottam rá habozás nélkül. Nem nagyon tetszett ez a fegyház beütésű rend, de még mindig jobb volt a másik lehetőségnél.

- Rendben – egyezett bele ő is. – De ne feledd, szavadon foglak majd.

- Oké – mosolyodtam el megkönnyebbülten. Akárhonnan is néztem, ez annyira nem is volt rossz kompromisszum.