16. fejezet - Véletlen vagy Végzet?

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.:)

Egyen-ketten már régóta vártátok ezt azt hiszem.:P:P

Jó olvasást mindenkinek, várom a komikat!:)

Mint azt másnap sikeresen megtudtam, volt még egy igazán elfogadható indok Zsadist viselkedésére. Bella ugyanis annyira kimerült Nalla folytonos nyűgösködése miatt, amit a fogai növekedése okozott, hogy szegény lány legurult a lépcsőn, mikor lefelé ment, hogy elkészítse a kislány uzsonnáját. Szerencsére Nalla nem volt nála, Mary vigyázott rá addig, így vele nem történt semmi baj. Bár ahogy hallottam, Bella sem szenvedett komoly sérüléseket, de ezek után még jobban megértettem Z-t, amiért halálra rémült és ideges volt. Én is az lettem volna a helyében.

Szerettem volna meglátogatni Bellát, de bevallom őszintén, nem mertem. Félni nem féltem Z-től – bár meglett volna rá minden okom -, mégis tartottam tőle a távolságot. Nem is csak saját magam miatt, hanem azért is, nehogy véletlenül okot adjak Qhuinn-nek beváltani a fenyegetését.

Így inkább nekiálltam takarítani a szobánkat. A hűségesek nem fognak örülni nekem, tudtam, de nem érdekelt. Hiányzott a házimunka, amihez ugye hozzá voltam szokva, és most még kivételesen jól is esett, hogy megcsinálhattam, mert senki sem veszekedett velem miatta – ahogy anyu tette oly gyakran.

Kezdésként megigazítottam az ágyat – Qhuinn-nek ugyanis ez nem igazán volt szokása. Hogy azért, mert megszokta, hogy megcsinálják helyette, vagy csak egyszerűen nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, azt nem tudtam volna eldönteni, de alighanem mindkettő szerepet játszott a trehányságában.

Miután végeztem az ággyal, összeszedtem a szétdobált ruhákat, és a helyükre tettem őket, majd nekiálltam a fürdőszobának. Vagy legalábbis álltam volna, ha nem hangzik fel egy visszafogott, halk kopogás az ajtón.

- Nyitva van! – kiáltottam ki, mire az egyik hűséges lépett be és tiszteletteljesen fejet hajtott, mikor meglátott.

- Üdvözlöm kisasszony! – mondta a fiatal lány, akinek bár tudtam a nevét, a világért sem akart eszembe jutni, és aki alig egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam.

- Hello – köszöntem vissza, és kíváncsian vártam, miért jött.

- Bella úrnő megkért, hogy szóljak önnek – mondta. – Szeretne beszélni önnel, ha lenne olyan kedves, hogy átmegy hozzá.

- Átmenni? – kérdeztem vissza meglepetten.

- Igen kisasszony – bólintott a lány. – Orvosi utasításra még ágyban kell maradni a mai napon.

- Értem – vágtam rá, és nyeltem egy nagyot. Átmenni… Zsadist szobájába… Tisztára mintha besétálnék az oroszlán barlangjába… Na, de hát mit tehettem volna? Mégsem utasíthattam vissza Bella kérését. – Azonnal megyek, köszönöm, hogy szóltál.

- Szívesen, kisasszony! – hajtott ismét fejet, majd magamra hagyott.

Vártam néhány percet, hogy a szívverésem lenyugodjon valamennyire, és csak utána indultam el Bellához. Természetesen már tudtam, melyik az ő szobájuk – már mindenkiét tudtam -, és mikor megérkeztem, halkan bekopogtam.

- Tessék! – hallatszott ki a női hang. – Szia! – tornázta feljebb magát az ágyban, amint meglátott. Arckifejezése tartózkodó és szomorú volt. Valami divatbemutatót nézett a tv-ben, de a távirányító egyetlen gombjával gyorsan levette róla a hangot, hogy tudjunk beszélgetni.

- Szia! – feleltem és becsuktam magam mögött az ajtót. – Hogy vagy? – kérdeztem, tekintetemmel már a lábát fixírozva, ami fel volt polcolva és vastag fáslival volt betekerve.

- Már sokkal jobban, köszönöm – mosolyodott el. – És azt is köszönöm, hogy átjöttél.

- Nincs mit – vágtam rá, és pár lépéssel közelebb mentem hozzá. Próbáltam észrevétlenül körülnézni a szobában, ami nagyban hasonlított a miénkre, de ennek a falai jó két árnyalattal sötétebbek voltak, mint nálunk. A berendezés azonban ugyanolyan volt.

- És te hogy vagy? – kérdezte hirtelen Bella, miközben az ágyra mutatott, hogy nyugodtan üljek le. Óvatosan magam alá húztam az egyik lábam és helyet foglaltam.

- Jól – feleltem őszintén.

- Annyira sajnálom, ami Z-vel történt! – fakadt ki hirtelen, és arcán valóságosa fájdalom lett úrrá, ahogy tekintete a nyakamra vándorolt. A foltok még megvoltak, de már egyáltalán nem fájtak.

- Semmi baj – nyugtatgattam. – Jól vagyok, tényleg.

- Alig akartam elhinni, hogy ezt tette! – rázta meg a fejét, majd arcát a kezébe temette. – Nem is képzeltem volna, hogy képes lenne bántani téged.

- Ugyan – fogtam meg a törékenynek tűnő kezét.

- De tényleg…

- Bella – ejtettem ki a nevét kicsit határozottabban, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Elvette másik kezét az arca elől és a szemembe nézett. – Azt hiszem, mi ketten tudjuk a legjobban, meg persze Phury, hogy mi minden történt vele a múltban – mondtam határozottan, mire a női szemek elkerekedtek. – Megijedtem, mert nem tudtam, ki sérült meg és megfogtam a karját, hogy válaszoljon. Támadásnak vette az érintésemet és ösztönösen reagált rá. Ennyi történt.

- Hogy… Hogy lehetsz ilyen elnéző vele? – kérdezte döbbenten.

- Úgy, hogy megértem őt – válaszoltam. – Tudom, miken ment keresztül. Olvastam a szenvedéséről és arról, mennyire vágyott a halálra, amíg rabszolga volt.

- Hihetetlen, hogy ennyi mindent olvastál rólunk…

- Igen, tudom – mosolyodtam el. – Számomra az a hihetetlen, hogy ti éltek és itt vagyok veletek.

- Van más is, amit tudsz róla? – kérdezte. – Valami, amit én nem tudok?

- Ne haragudj, de erről nem szeretnék beszélni – mondtam. – Már az sem szép, hogy ennyit elárultam. Rendelkezem néhány háttér információval, de nem szeretnék visszaélni vele és mindenkinek elmondani mindent.

- Ezt megértem – bólintott rá Bella, majd néhány pillanat múlva szomorkásan elmosolyodott. – Köszönöm, hogy nem ítélted el Z-t.

- Nincs mit köszönni ezen – vágtam rá, de nem hagyott nyugodni a szemében látott bűntudat. – Történt valami? – kérdeztem.

Bella megrázta a fejét, majd mikor a könnyei felszínre törtek, már nem bírta visszatartani a szavakat.

- Csúnyán összevesztünk tegnap.

- Azért, ami történt? – kérdeztem elszorult torokkal, ami igencsak ironikus volt jelen helyzetben.

Még mielőtt válaszolhatott volna, a szomszéd szobából felhangzott egy panaszos sírás, mire mindketten a félig nyitott ajtóra kaptuk a tekintetünket.

- Nalla… - sóhajtott fel Bella, és már indult is volna, hogy megnézze a lányát, de mikor megmozdította fáslis lábát, felszisszent.

- Maradj! – szóltam rá és felpattantam. – Majd én idehozom – ajánlottam, majd észbe kaptam, hogy kivel is beszélek. – Már ha nem gond.

- Nem – rázta meg a fejét. – Egyáltalán nem gond, sőt, köszönöm! – mondta. – Csak tartsd meg a fejét, rendben?

- Van egy öt éves öcsém, akit már fél napos korában a kezembe nyomott anyu – vigyorogtam rá. – Tudom, hogy kell fogni őket.

- Ne haragudj, én csak…

- Csak anya vagy, aki aggódik a gyerekéért – szóltam közbe, majd eltűntem a gyerekszoba ajtaja mögött.

Nalla a kiságyban állt és olyan szívszaggatóan sírt, hogy rossz volt hallgatni.

- Szia, kicsi lány! – mentem oda hozzá azonnal. Néhány centis szőke-vörös fürtjei ezerfelé álltak, ami megmosolyogtatott. – Gyere szépen, odamegyünk a mamihoz, rendben?

Olyan óvatosan vettem a kezembe, amennyire csak tudtam, hiszen idegen voltam a számára, ráadásul még a kis fogacskái is fájtak. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott, de még így is könnyűnek éreztem. Amint a karomban volt, a sírása alábbhagyott és felemelte rám hatalmas sárga szemeit, melyek csordultig megteltek könnyekkel.

- Istenem, de gyönyörű vagy! – sóhajtottam fel, majd hirtelen eszembe jutott Bella a másik szobában. Pár lépésből megtettem az utat visszafelé és átadtam neki a kislányt.

- Nahát, milyen könnyen megnyugtattad! – csodálkozott el kislányára nézve.

- Azt hiszem, jó lehet a kisugárzásom, mert a legtöbb kisgyerek szeret – mosolyogtam rájuk. Nalla még mindig engem nézett, aztán hirtelen felém nyújtotta a kis kezeit.

- Úgy látom, igazad van – nevetett fel Bella, majd átadta a gyereket, aki azonnal befészkelte magát az ölembe és pár pillanat múlva már aludt is. – Ezt nem hiszem el – csóválta a fejét. – Nem szereti az idegeneket, erre tessék. Egy perc alatt levetted a lábáról.

- Mondtam, hogy szeretnek a gyerekek – mosolyogtam rá, majd eszembe jutott, hol is tartottunk, mielőtt ez a pici lány akkora zenebonát csapott volna. – Akarsz beszélni Z-ről? – kérdeztem, mire Bella arckifejezése ismét elkomorult.

- Majd megpróbálok beszélni vele – mondta. – Túlságosan is nekiestem az este, mikor halottam, hogy mi történt.

- Ne haragudj rá sokáig! – vágtam rá. – Nem szeretném, ha miattam rosszban lennétek.

- Ez nem miattad van, hanem amiatt, hogy Z… Nézd, én tudtam, kihez megyek hozzá. Tudom milyen ő, mégis úgy érzem, sokszor nem bírom el ezt az egészet – magyarázta.

- Megértem – sóhajtottam fel.

Bella nagyot ásított, mire jobbnak láttam, ha hagyom pihenni. Letettem mellé az édesen alvó Nallát, de szinte még el sem engedtem, már ébren is volt és hangos sírásba kezdett.

- Jól van, jól van! – nyugtatgattam és ismét a karomba emeltem. A sírás szipogássá vált, majd végképp elhalkult, ahogy ismét álomba merült. – Na, hát vagy beköltözöm ide hozzátok, vagy járok vele egyet a házban, míg te pihensz – néztem Bellára választ várva, aki ezen elnevette magát.

- Tényleg rám férne egy kiadós alvás, de nem akarom a nyakadba sózni.

- Nekem nem fáradtság, ráérek – vágtam rá, miközben ütemesen ringatni kezdtem a kislányt. – Már feltéve, hogy megbízol bennem és elengeded velem, valamint Z-nek sem lesz ellene kifogása.

- Bízom benned! – vágta rá azonnal, de arca elkomolyodott. – Látom, mennyire jól bánsz vele és ő mennyire ragaszkodik hozzád. Z-t pedig felhívom, rendben?

Bólintottam, majd megvártam, hogy megbeszéljék. Jobb volt előre tisztázni a helyzetet Zsadisttal, mert valahogy nem szerettem volna látni, mikor megtudja, hogy a tudta és beleegyezése nélkül vigyáztam a lányára.

- Nem bánja – tett le Bella a telefont egy perc elteltével.

- Rendben, akkor mi megyünk is – álltam fel az ágyról. – Van valami, amire szüksége lehet?

- A kedvenc takarója nélkül eddig nem tudott aludni, de ezek után – intett felénk -, már azon se csodálkoznék, ha nem keresné.

- Rendben – mosolyogtam rá, de azért bementem a gyerekszobába és ráterítettem a maci mintás kis pokrócot a babára. – Még valami?

- Ha megéhezne, a konyhában van behűtve tápszer, amit meg tudsz melegíteni.

- Oké, nem felejtem el! – bólintottam, majd miután Bella nyomott egy lágy puszit a lánya fejecskéjére, hagytuk végre pihenni.

O*o*o*O

Qhuinn a Gödör bejárata előtt megmutatta az arcát a kamerába, és megnyomta a kaputelefon gombját.

- V? Szükségem lenne a segítségedre.

Alig telt el fél másodperc, a vastag ajtó kinyílt, és V állt a másik oldalán. A haja vizes volt, a derekára pedig csak egy fekete törülköző volt csavarva. A háttérben Jay-z & Kanye West duettje, a Niggas In Paris dübörgött a hangszóróból, a levegőben pedig török dohányillat terjengett.

- Mizu?

- Szeretném, ha megszereznél nekem egy címet.

A testvér jégfehér szeme elkeskenyedett, amitől a halántékára tetovált minta összehúzódott.

- Miféle címet?

- Egy civilét, a neve alapján: Saxton, Tyhm fia.

V a szemét forgatta, majd hátralépett.

- Gyerekjáték.

Valóban az volt. Mindössze néhány gombnyomás a négy játékszeren – ahogy a testvér hívta az összekötött számítógépeit -, és V már fel is nézett a monitorok közül.

- Sienna Court, 2105.

- Kösz haver, jövök eggyel – vigyorodott el Qhuinn, majd elindult vissza az alagút felé.

- Már sokkal jössz! – vágta rá V, mire Qhuinn vigyora csak még szélesebb lett. A fene se gondolta volna, hogy ilyen jól ki fog jönni a testvérrel. Nem sok közös volt bennük…

Mikor visszatért a házba, megkereste Johnt és Blayt, hogy közölje velük aznapi terveit. Mikor barátai belementek a dologba, azonnal indulni akart. Nem tudta Saxton meddig tartózkodik otthon és mindenképpen beszélni akart vele.

Láthatatlanná válva mentek, mert úgy sokkal gyorsabb volt. Mikor előbukkantak az elegáns, tökéletes állapotban lévő, faborítású háznál, amely sötétzöldre volt festve, szürke-fekete szegéllyel, mire Qhuinn megforgatta a szemét. A gazember – gondolta magában. Tökéletesen illett hozzá a ház. Ugyanolyan kifinomult volt, mint ő maga.

A bejárat oszlopos, kerítéses tornácát valamint az oldalsó ajtót lámpások világították meg, bentről pedig barátságos fény áradt ki. Még itthon van – állapította meg Qhuinn elégedetten, majd becsöngetett. Megfordult az is a fejében, hogy egyszerűen láthatatlanná válva megjelenik a nappaliban, de nem akart udvariatlan lenni, hiszen már vagy öt éve nem beszélt az unokatestvérével. Udvariatlan… Mióta lett ilyen érzelgős seggfej??

A ház ajtaja kinyílt és megjelent a rég nem látott rokon. Saxton mindig is nagyon figyelt a külsejére, igazi piperkőc alak volt. A külseje abszolút makulátlan volt, kezdve sötétszürke öltönyének szabásától fényes cipőjéig, és nyakkendő helyett selyem nyaksálat viselt. Dús szőke haja hátul rövidre volt vágva, elől viszont hosszabbra hagyva. A szeme olyan színű volt, mint a gyöngy.

- A kurva életbe! – kiáltott fel Qhuinn. – Te gazember, semmit sem változtál!

Saxton felnevetett, amikor megölelte Qhuinnt.

- Te sem kuzin! A stílusod még mindig egy kocsiséra emlékeztet.

- Az jó – vágta rá Qhuinn. – Vigyáznom kell a hírnevemre!

- A hírnevedre… – rázta meg a fejét vigyorogva, majd hirtelen elkomolyodott. – Tudtam, hogy fel fogsz keresni.

Qhuinn tekintete elkomorult, ahogy felszínre került jövetelének oka, de nem hagyta, hogy ez látszódjon rajta.

- Szeretnék beszélni veled, ha nem baj.

- Természetesen – lépett oldalra Saxton, hogy utat engedjen az érkezőknek. – Fáradjatok beljebb.

Qhuinn habozás nélkül lépte át a küszöböt, de mikor meghallotta unokatestvére meglepett hangját, megfordult és kíváncsian figyelte a kialakult jelenetet.

- Nahát, hellóóó! Blaylock, ugye? – Saxton kinyújtotta felé a kezét, melyet lehetett volna egy kedves gesztusnak is venni, de az arckifejezése egészen mást mutatott. Elragadtatottságot, amitől egy pillanatra összerándult Qhuinn gyomra, de aztán erőt véve magán ellazította.

- Igen – bólintott a vörös hajú, majd megfogta a férfi kezét.

- Évek óta nem láttalak – mosolygott Saxton, miközben alaposan végigmérte Blayt, méghozzá többször is, egymás után.

- Örülök, hogy újra találkoztunk – vágta rá Blay, és Qhuinn figyelmét nem kerülte el, hogy barátja egy árnyalatnyit elpirult.

- Gyertek be, ne álldogáljunk itt kint a hidegben – invitálta be őket Saxton, mire a kis csapat besétált a házba. Qhuinn gyorsan bemutatta Johnt és elmagyarázta unokatestvérének az életőri feladatát is, amivel a fiú életét kellett védenie.

- Megváltoztatok fiúk – mondta végül Saxton, de tekintete csak Blayre szegeződött. Qhuinn előtt persze nem volt titok, hogy az unokatestvére meleg, szinte mindenki tudta róla, de még sosem látta együtt senkivel sem. Sőt, még flörtölni sem látta soha, főleg nem a legjobb barátjával. - Meséljetek magatokról! – folytatta a kedélyes beszélgetést, mikor már a nappali díszes kanapéján ültek. – Megnősültetek már?

Nem meglepő módon a kérdés alighanem egyedül Blaynek szólt, mert a világos tekintet el sem mozdult az arcáról. A fiú zavarában felnevetett és beletúrt a hajába.

- Dehogy – válaszolta. – Nincs senkim – tette hozzá jóval halkabban.

A gyöngyszínű szem megvillant ennek hallatán, mire Qhuinn maga sem értette miért, de ellentmondásos érzéseket vélt felfedezni magában. Egyrészről féltékeny volt, amiért láthatóan Blay számára sem volt közömbös a fickó, másrészről örült neki, hogy így érez a másik.

- Nahát, pedig azt hittem, a szüleid már kinéztek valakit a számodra.

- Magam döntöm el, kivel akarok lenni – vágta rá Blay, és tekintete egy fél pillanatig Qhuinnre ugrott, majd visszanézett Saxtonra.

Qhuinn örült neki, hogy így történt és nem maradt rajta a pillantása. Ez azt jelentette, hogy Blay komolyan gondolta a továbblépést és már rá is tért arra az útra, amelyik majd végleg elválasztja tőle. Ez így volt helyes!

- Igen, ebben tökéletesen egyetértünk – bólogatott Saxton, majd, mint aki hirtelen kerül tudatába, hogy mi is történik körülötte, Qhuinn felé fordult. – Sajnálom, amit az apád tett.

- Igen, én is – mordult fel a fiú, de végtére is ezért jöttek ide. – Szeretném látni a család dokumentumait.

- Hát persze – állt fel habozás nélkül. – Máris hozom. Addig érezzétek magatokat otthon.

Saxton ügyvéd volt, a Harvardon diplomázott egy csomó olyan dologból, amihez Qhuinn hozzá sem tudott szagolni, de nem is akart. Őt nem érdekelték a törvények sem a jogok, főleg, hogy világ életében áthágta mindet, amit csak lehetett.

Míg várakoztak, Qhuinn Blayt figyelte. Kíváncsi volt, tényleg tetszik-e neki az unokatestvére, és ahogy elnézte a fiú pirosba hajló arcát és izgatott tekintetét, úgy látta, igen.

Saxton nem váratott magára sokáig. Kezében egy réginek tűnő, összetekert papírral tért vissza. Qhuinn családjának tekercse volt, rajta a valaha született összes vámpír nevével.

- Biztosan látni akarod? – kérdezte, mikor leült mellé.

- Igen – bólintott rá Qhuinn és megacélozta magát.

Saxton széthajtotta a tekercset, majd Qhuinn felé fordította, hogy el tudja olvasni. Lohstrong neve alatt három bejegyzés is szerepelt. Ott volt a legidősebb fia, Qhuinn bátyja, Thomran és a nővére is Carla, ám a harmadik név, mely valaha Qhuinnt jelölte, vastagon át volt húzva, méghozzá vérvörös tintával, ami csak még hangsúlyosabbá tette, hogy a személy nem méltó arra, hogy a család tagjának tartsa magát.

Qhuinn szíve összeszorult ennek láttán, pedig tudta, mire számítson. Az apja gyűlölte őt. A testvérei sem szerették különösebben, az anyja pedig… Hát, rajta végképp nem tudott kiigazodni.

De most már nem is volt érdekes, nem igaz? Már nem voltak a családja! Kitagadták, elfordultak tőle, sőt, a bátyja és a rokonai még majdnem meg is ölték, miután eljött otthonról Lash halálát követően. Ezek után pedig hülye lenne azért sírni és kiborulni, mert az a csapat semmirekellő, elitmániás idióta nem akarnak belőle többé. Csesszék meg!

- Kösz, Sax – mondta, miután végképp dűlőre jutott magával és az érzéseivel.

- Sajnálom – sóhajtott fel a férfi, majd összetekerte a dokumentumot és letette maga mellé. – Próbáltam beszélni az apáddal, de…

- Ő már nem az apám – szólt közbe Qhuinn élesen, mire Saxton elhallgatott.

- Igaz, sajnálom – vágta rá végül.

- Induljunk – állt fel Qhuinn kissé merev tagokkal, majd unokatestvéréhez fordult. – Tényleg köszönöm – mondta őszintén. Sax volt az egyetlen rokona, akivel tényleg mindig jó viszonyban volt, és aki sosem éreztette vele, hogy egy genetikai selejt, csak mert a két szeme nem egyforma színű.

- Számíthatsz rám, kuzin, tudod jól! – vágta rá Sax és magához ölelte.

- Igen, tudom és hálás vagyok érte.

- Semmiség – mosolyodott el, mikor kibontakoztak az ölelésből, majd Blay felé fordult. – Elmehetnénk egyszer valahová együtt – mondta neki egyszerűen, mire Blay alighanem félig elájult. A srác világ életében visszafogott és csendes típus volt, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy randira hívják. Főleg nem egy férfi. A csajok persze tapadtak rá a klubban – vagy inkább tapadtak volna -, de nem foglalkozott velük. Qhuinn elfojtotta a vigyorát, mikor látta, hogy habozik.

- Ööö… Oké, persze – mondta végül.

- Itt a névjegyem – húzta elő Saxton a zsebéből a kis papír cetlit. – Hívj fel!

- Rendben – felelte Blay halkan, és Qhuinn meg mert volna rá esküdni, hogy már alig várja, hogy az ajtón kívül legyenek.

- És rólad is halljak ám, kuzin – fordult Qhuinn felé. – Ne tűnj el újabb öt évre.

- Nem fogok! – vigyorgott rá, majd hogy megkímélje Blayt, tényleg elindult kifelé.

Rövid búcsúzkodás után, amit az ajtóban folytattak le, ismét láthatatlanná váltak és ezúttal a Vasálarc mögötti sikátorban bukkantak elő, hogy megigyanak egy italt, mielőtt haza mennének – és persze John is szerette volna jól érezni magát egy kicsit.

- Hihetetlen egy gazember, ez a Sax – nevetett fel Qhuinn és mélyen eltemette magában a családi dokumentum okozta fájdalmat. – És hogy rád repült már… - lökte meg Blay karját, mikor leültek az asztalukhoz.

- Ööö… izé…

- Jaj, ne már! – forgatta meg a szemét Blay zavart válaszán. – Nehogy azt mond, hogy neked nem volt egyértelmű a helyzet. Ennél már csak akkor lett volna világosabb, hogy mit akar, ha kiírja a homlokára.

- Aha… Hát…

- Fel fogod hívni? – szegezte neki a kérdést egyenesen, és komolyan a szemébe nézett.

- Nem tudom – felelte Blay kerülve a pillantását.

- Szerintem hívd fel – vágta rá Qhuinn, majd intett a pincérnőnek, hogy hozzon még egy sört.

Másfél óra múlva mentek csak haza. Addigra John túl volt néhány csajon és kedvére stírölhette Xhexet is, ami kicsit ugyan beteges volt, de Qhuinn lett volna az utolsó a földön, aki emiatt más szemmel nézne rá. Ha nem lehetett volna Corie-val, alighanem ő is ezt a megoldást választotta volna, hogy mégis valamilyen szinten az életében tudhassa a lányt.

Corie…

Alig várta, hogy láthassa. Nem mondta el neki, hová fognak menni aznap éjjel, mert nem akarta, hogy újra hazudnia kelljen neki. Márpedig, ha megemlíti, hogy meglátogatja Saxtont, az újabb kérdéseket vetett volna fel, amikre nem akart még válaszolni.

John a saját szobája felé vette az irányt és már nem is állt szándékában elmenni otthonról, így Qhuinn valamennyire szabadnak érezhette magát estig. Meg is tervezte magában a következő órákat, melyeket szeretett volna ruha nélkül és édes kettesben tölteni gyönyörű kedvesével, de mikor benyitott a szobájukba, nem az a látvány fogadta, amire számított.

- Nahát, két szépség is vár rám az ágyamban – szólalt meg kaján vigyorral az arcán, miközben belépett. – Mivel érdemeltem ki ezt a csodát?

Corie felpillantott rá és szélesen elmosolyodott, de közben nem hagyta abba Nalla hajának gyengéd fésülgetését. A kislány nyugodtan ült, és hagyta, hogy azt a párszál kis haját babrálják, majd mikor megpillantotta Qhuinnt, kivillantotta egy szem kis fogát elől és boldogan tapsolni kezdett.

- Szia, kislány! – lépett oda hozzájuk Qhuinn és gyengéd puszit lehelt a kis homlokra, vigyázva, hogy piercingje nehogy véletlenül megsebezze. – Szia, Kicsim! – köszönt Corie-nak, majd gyorsan megcsókolta, míg Nalla a nyaklánca után kapott és játszani kezdett vele.

- Milyen estéd volt? – érdeklődött a lány.

- Jó – vágta rá félig őszintén. – Ahogy látom, nektek is az volt – jegyezte meg. – Hogyhogy itt van?

- Bella fáradt volt én meg felajánlottam, hogy vigyázok rá – válaszolta Corie.

- Z nem fog balhézni miatta? – húzta össze Qhuinn a szemöldökét. Nem akart megint veszekedni a testvérrel, főleg hogy még mindig viszketett a tenyere azért, hogy jól behúzhasson neki.

- Nem – rázta meg a fejét. – Tudja, hogy én vigyázok rá, Bella szólt neki.

- Jól van – könnyebbült meg Qhuinn, majd felállt az ágyról és lehámozta magáról a fegyvereit. Most kétszer olyan alapossággal rakosgatta el a veszélyes tárgyakat, mint általában, és mikor megbizonyosodott róla, hogy nem lehet baj, a fürdőszoba felé vette az irányt. – Megkérdezném, hogy velem tartasz-e, de vendégünk van – kacsintott Corie-ra, mire a lány arcán piros tűzrózsák gyúltak, szemében pedig vad csillogás ütötte fel a fejét.

- Majd bepótoljuk – mondta, Qhuinn szíve pedig beledobbant a gondolatba.

- Szavadon foglak! – vágta rá, majd becsukta maga mögött az ajtót és gyorsan letussolt. Nem akart tovább távol lenni a lánytól, mint amennyire muszáj volt. Ez az erős szükségérzet néha az agyára ment, de még így sem akarta volna, hogy másként legyen.

Mikor végzett, magára kapta a boxerét, meg a köntösét és visszament a szobába. Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, és csak nézte a két lányt, ahogy vidáman játszanak és nevetnek. Elképzelte, milyen lesz majd, amikor a saját kisbabájukkal látja együtt Corie-t. Azzal a picike élőlénnyel, aki félig ő, félig pedig az a lány, akit a világon a legjobban szeret. Nem akart gyereket, mert félt tőle, hogy örökölné testi hibáját és nem akart egy ártatlan kis lelket kárhozatra ítélni, de ahogy nézte Corie mosolyát, nagyon is el tudta volna képzelni, hogy egyszer családot alapítsanak.

Család??? – a kérdés jeges sugárként hatolt be a tudatába és minden izgatottságot kiűzött belőle. Nekik sosem lehet családjuk. Egyrészt Corie ember volt, ami csak még inkább megnehezítette a dolgokat, hiszen egy vámpír is veszélyeztetett terhesnek számított, nemhogy egy törékeny ember… Másrészt, azt sem tudhatták, meddig lehetnek együtt. Mi lesz, ha az Őrző már holnap úgy dönt, hogy visszaküldi a lányt a saját életébe? Bármikor elveszíthették egymást, így egy kisbaba sosem férhetett bele az életükbe.

Qhuinn összeszorította a fogát és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon minderre. De nem járt sikerrel. Egyszerűen nem tudott megnyugodni, míg valami biztosat nem tudott a jövőjükről. A közös jövőjükről.

Nem volt hát más választása. Meg kellett látogatnia az Őrzőt.