24. fejezet - Megtestesült gonosz

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy nem válaszoltam már régóta a komikra, de el se hinnétek mennyire el vagyok havazva. Most is kb. annyi időm van csak, hogy feltegyem a fejezetet és már rohanok is tovább...:S:S

Ezer bocsánat miatta! Próbálom utolérni magam, remélhetőleg sikerülni is fog. :)

A fejezetről annyit, hogy életem legbrutálisabb fejezete és nagyon nehéz volt megírnom.:S

Most nem monom, hogy jó olvasást hozzá, ha elolvastátok, megtudjátok, hogy miért.

Inkább kellemes hétvégét kívánok mindenkinek, pihenjetek sokat!:):)

 Nem létezik, hogy valami ennyire fájjon… - gondoltam. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. A fejem lüktetett, ahogy az egész testem is, és mintha több száz kiló nyomott volna a hideg felületbe, amin feküdtem. Sötét volt körülöttem és mintha valami beszélgetésfoszlányt hallottam volna. Olyan volt az egész, mintha egy alagút végéről hallanám a szavakat. Nem értettem a lényeget. Azt sem tudtam, hol vagyok, és miért érzem magam olyan ramatyul, majd a tudatom lassan visszaszállingózott az agyamba. A kávézó… Qhuinn telefonhívása… az orrfacsaró babahintőpor szag… az alantas…

Alantas… alantas… alantas…

Az emlékképek megrohamoztak. Futottam, égett a tüdőm, féltem, rettegtem, iszonyatos fájdalmat éreztem, aztán minden elsötétült.

Eddig csak azért nem láttam semmit, mert be volt csukva a szemem, de most ijedtemben felpattantak a szemhéjaim. Fehér mennyezetet láttam, csupasz villanykörte lógott fölöttem, ami elvakított.

Hátam alatt hideget éreztem és keményet. Fémasztal, jöttem rá némi mozgolódás után, amit jobb lett volna kihagyni. Minden porcikám fájt, de ami a legjobban megrémített, hogy mindkét kezem, ahogy a lábaim is, le voltak kötözve. Szorosan. A fém pántok szinte a húsomba vágtak.

- Nocsak… - szólalt meg valaki vontatottan mögöttem. – Felébredt a vendégünk.

Hangja pengeként vágott belém, már az előtt, hogy megláttam volna. Sütött belőle a kegyetlenség, a gyűlölet, a fenyegetés. Aztán arca besiklott a látóterembe és még a vér is meghűlt az ereimben. Fakó színek, babahintőpor szag… Az az alantas állt mellettem, aki üldözött. Ajkai kegyetlen vigyorra húzódtak, szemében őrült elégedettség tükröződött.

Jó lett volna segítségért sikítani, bár valószínűleg fölöslegesen, mégse jött ki egy hang sem a torkomon. A rémület átjárta minden sejtemet. Rám már csak halál várt; mindössze azt nem tudtam, hogy mikor fog megérkezni, és hogy előtte mi mindenen kell keresztülmennem. Pusztán annyit tudtam az alantasokról, hogy szeretik megkínozni a foglyaikat a vallatás alatt, csak aztán végeznek velük. Remek kilátások…

Hogy még jobban érezzem magam, egy második és egy harmadik alantas is mellém lépett. Körbe vettek, még levegőt sem kaptam rendesen. Mindenhol az áporodott, undorító szaguk terjengett. Erőt vettem magamon, és visszaparancsoltam a könnyeimet. Nem adhattam meg nekik azt az elégtételt, hogy sírni lássanak. A szívem olyan vadul vert, hogy attól tartottam, menten szívinfarktust vagy agyvérzést kapok.

Láttam, hogy a támadó alantas szája mozog, de nem hallottam a hangját. A fülemben csak a vérem őrült zúgása volt, semmi más. Majd egy fémes hang, mintha ajtó nyikorogna, mégis áthatolt agyam lezárt részén.

Mindhárom alantas egyszerre fordult jobbra. Arcukon félelem és tisztelet áradt szét. Kényszerítettem magam, hogy a hangjukra koncentráljak. Tudnom kellett, mi folyik körülöttem.

- Mester – biccentett az egyikük, majd hátrébb lépett.

- Ő lenne az? – kérdezte egy metsző hang, amihez egy pillanattal később arc is társult. Állig érő szőke haj, markáns áll, jéghideg szürke szempár. Széles vállairól leginkább Z jutott eszembe, ahogy elégedett, gonosz vigyoráról is, ami látni engedte hosszú szemfogait.

Vámpír volt. Az alantasok között. Az agyam megállás nélkül pörgött, hogy fel tudja dolgozni a helyzetet, mikor hirtelen beugrott. Elkerekedtek a szemeim a rettegéstől. Az sem volt szerencsés helyzet, hogy egy rakás alantas vett körül, de ő… Édes Istenem…

- Úgy látom, tudod, ki vagyok – szólalt meg Lash önelégülten. – És te?

Kedvesnek szánta a kérdést, de nem dőltem be neki. Ő maga volt a gonosz. Mindent tudtam róla. Tudtam, hogy az Omega fia, hogy félig vámpír és hogy Qhuinn unokatestvéreként nevelkedett. Majd miután bántani akarta Johnt, de Qhuinn megölte, apja rátalált és így elfoglalhatta az őt megillető helyet az alantasok élén.

Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy már jóval azelőtt – alighanem születésétől kezdve – egy rohadék volt. Ott rúgott bele az emberekbe, ahol csak tudott. Gyűlölte Qhuinnt, egyetlen alkalmat sem hagyott volna ki, hogy bántsa és miután visszatért a halálból, kegyetlen módszerrel, könyörület nélkül végzett azokkal, akik saját fiúkként szerették és nevelték fel. A Sátán valóságos kisangyal volt hozzá képest.

Ösztönösen próbáltam távolabb húzódni tőle, persze feleslegesen. A lábamat és a karomat fogva tartó pántok egyhelyben tartottak.

- Ne légy udvariatlan, ha én sem vagyok az – kuncogott halkan, látva hiábavaló próbálkozásomat. – Nincs mitől félned – simított végig az arcomon. Minden izmom megfeszült, ahogy megéreztem az ujjait. Az ember azt hinné egy ilyen szörnyetegnek nincs szíve, ami vért pumpálhatna az ereibe, de az érintése mégis meleg volt. – Hogy hívnak?

Összeszorítottam a fogaimat. Tőlem aztán nem tud meg semmit! – határoztam el. Összeszedtem minden erőmet és a tekintetemet a csupasz plafon tanulmányozására fordítottam, hogy ne kelljen Lash-ra néznem.

Halk pittyegést hallottam, mintha valaki egy telefont nyomkodna.

- A neve Cornelia Harper, uram – szólalt meg egy alantas. Hangjában tisztelet és félelem csengett. – Alig néhány telefonszám van a telefonjában, de találtunk pár képet, amit érdekesnek fog találni, mester.

Egy pillanatra megmerevedtek az izmaim. Tudtam, milyen képekre utalt a gyilkos és azt is, hogy Lash hogyan fog reagálni a láttukra, de a gondolatmenetem hirtelen szakadt meg, mikor felcsendült Lash feszült hangja.

- Azt majd én eldöntöm, hogy érdekesnek találom-e vagy sem! Adja már azt az átkozott telefont! – csattant fel végképp türelmét vesztve.

Ha az alantasnak volt egy cseppnyi esze is, habozás nélkül átnyújtotta a mobilomat, ami megtestesítette a halálos ítéletemet.

- Remélem kivették belőle a GPS-t – jegyezte meg Lash, miközben vadul nyomkodni kezdte a gombokat, majd mielőtt bármelyik gyilkos válaszolhatott volna, döbbenten felnyögött, aztán harsány kacagásban tört ki. Gonosz, fülsértő hang volt, ami félreérthetetlenül jelezte, milyen komoly veszélyben vagyok. – Ezt nem hiszem el! – nevetett tovább, és fölém hajolt. Egyik kezével mellettem támaszkodott, míg a másikban a telefonomat tartotta, és hitetlenkedő pillantással nézte végig a képeimet újra, amiken egytől egyig Qhuinn szerepelt. Hol egyedül, hol Johnnal és Blayjel, hol a testvériséggel, hol velem. – Te tényleg Qhuinn fele vagy? – nézett a szemembe hirtelen. Szürke íriszei úgy csillogtak, mint egy kisgyereknek, aki karácsony reggel döbbenten látja, hogy sokkal, de sokkal jobb ajándékot kapott, mint amit elképzelt. Hogy ne lássam az izgatottság mögötti elégedettséget, inkább a felém fordított telefon kijelzőjére néztem.

A kép, aminél abbahagyta a lapozgatást, alig negyvennyolc órája készült. Szinte éreztem a hátam alatt az ágyunk puhaságát, az öblítő illatát az ágyneműn, és Qhuinn mohó száját, miközben csókolt. Alig tudtam megcsinálni a képet, kezei olyan türelmetlenül vették birtokba a testem. De én mindenképpen akartam egy csókolózós képet, így becsukott szemmel, az ösztöneimre hallgatva eltartottam magunktól a készüléket és megnyomtam párszor az ok gombot. A legtöbb kép használhatatlan lett, túl szenvedélyesek voltunk, de ez az egy remekül sikerült. Sehol egy homályos folt, se elmosódás. Csak mi ketten és a szerelmes vágy, ami sütött rólunk.

Szándékosan nem válaszoltam Lash-nak, mire felnevetett. – Valóban az vagy. Látom a szemedben – ujja hegyével végigsimított a szemem alatt, mire le kellett küzdenem a durva szavakat, amik fel akartak törni belőlem, hogy elmagyarázzam neki, mit csináljon a kezével ahelyett, hogy hozzám ér, de a túlélési ösztönömnek köszönhetően lakatot tudtam tenni a számra. – Fogalmad sincs róla, milyen boldoggá tettél, Cornelia – vigyorgott rám. – És még milyen boldoggá fogsz tenni.

A gyomrom görcsbe rándult, ahogy kimondta a szavakat. Volt bennük valami megmagyarázhatatlan fenyegetés. A rossz érzés lassan áradni kezdett a testemben, és mikor éreztem, hogy széles, durva tenyere lesiklik az arcomról a nyakamra, onnan pedig még lejjebb, át a kulcscsontomon, egészen a mellemig, teljesen pánikba estem. Ez nem történhet meg velem!

- Szinte már látom is magam előtt, ahogy elmesélem annak a mutánsnak, milyen kellemes órákat töltöttünk együtt – vontatott, behízelgő hangjától kirázott a hideg, míg szavaitól elöntött a méreg. Mielőtt még gondolkozhattam volna, már nyitottam is a számat.

- Ne merj így beszélni róla!

Lash elégedetten felnevetett, miközben tenyere befedte a mellemet. Gyűlöltem az érintését, de nem tehettem ellene semmit. Ha csak egy kis esélyem lett volna rá, hogy eltoljam magamtól… De nem volt. Tűrnöm kellett.

- Milyen harcias vagy – mondta. – Ettől még jobban beindulok – azzal ujjai egyetlen mozdulatával elszakította a felsőmet. A vékony anyag reccsenve adta meg magát, felfedve a melltartómat és a hasam felső részét. Összerezzentem a hideg levegőtől és a tudattól, hogy Lash-on kívül még legalább négy alantas van a helyiségben, akik most valószínűleg mind engem bámulnak. Mielőtt még teljesen kikészültem volna a ténytől, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok, Lash keze tovább simogatott. A rettegésen és az undoron kívül azonban nem váltott ki belőlem mást. Semmi olyasmit nem éreztem, amit Qhuinn érintésénél.

- Érzem rajtad az illatát. Megjelölt téged. – Lehajtotta a fejét a nyakamhoz és mélyen beleszimatolt a bőrömbe. Úgy láttam, ez a tény még jobban felvillanyozta. – De fogadni mernék, hogy a szent Qhuinn-ned, az a különböző szemű faszkalap nem mutatta meg neked, milyen egy igazi férfi.

Mielőtt még válaszolhattam volna, ujjai vadul belemarkoltak a mellembe. Olyan erős volt és olyan durva, hogy a fájdalomtól azonnal könnybe lábadt a szemem. Minden erőmre szükségem volt, hogy visszaparancsoljam őket. Nem engedhettem meg, hogy ez a mocsok sírni lásson. De Lash tudta. Ezt akarta. Megmutatni, hogy bármit megtehet, amit csak akar.

- De előbb beszélgessünk – folytatta, miközben megmozgatta az ujjait. Nem mertem lenézni, féltem, ha meglátom az ujjnyomokat, amik valószínűleg még be is kékülnek rövid időn belül, elveszítem az önuralmamat. – Először is, szeretném, ha elmondanád, hol a testvériség otthona. Tudom, hogy együtt laknak valahol. És mivel te Qhuinn tesó nője vagy, nyilván te is ott laksz. Mondd meg a címet! – a végére egészen megváltozott a hangja. Már nem volt behízelgő, nem próbált meg megtéveszteni. Határozott volt, parancsoló. Megszokta, hogy az emberei nem mondanak nemet neki. Nálam viszont rossz lóra tettél – gondoltam magamban. A rettegésemet felhasználva összeszorítottam a fogaimat.

- Azt hiszed, ellent mondhatsz nekem? – csattant fel, és újra megszorította a mellemet. Ezúttal még erősebben, mint korábban. Az egész testem merev volt a fájdalomtól. Szorosan lehunytam a szemem, hogy ne lássam fenyegető arckifejezését, mire erős ütést éreztem az arcomon. Önkéntelenül felnyögtem, ahogy az ököl eltalálta az államat. Fémes íz öntötte el a számat: a vérem íze.

- Nézz rám, ha hozzád beszélek! – suttogta a fülembe, ami vészjóslóbb volt, mintha kiabált volna. Kinyitottam könnyáztatta szememet és erősen álltam a tekintetét. Nem fogom megadni magam! – Miért nem könnyíted meg a helyzetedet? – kérdezte valódi kíváncsisággal, visszaváltva nyugodt hangnemre. – Csak válaszolnod kell néhány kérdésre. Azt nem mondom, hogy utána hamar túl leszünk a dolgon, hiszen ha jó vagy, megtartalak egy ideig, de csak rajtad múlik, hogy milyen lesz az az idő. Ha nem válaszolsz, akkor nem lesz kellemes. Legalábbis számodra. Ami engem illet… - vonta meg a vállát vigyorogva és szándékosan nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükség. Tudtam, mire céloz. Minél jobban szenvedek, ő annál jobban fogja élvezni. – Még egyszer megkérdezem – folytatta. – Hol laknak a testvérek?

Nem válaszoltam. A halálos rémület, ami már teljesen eluralkodott rajtam, egyébként sem engedte volna, hogy kinyissam a számat, bár meg sem fordult a fejemben, hogy bármit elmondjak neki. Hisz az életemnek már így is, úgy is vége volt. Tudtam ezt, bár nehezemre esett elhinni, hogy valóban csak ennyi jutott nekem. Tizennyolc év… Majd’ egy hónap boldogság…

- Ahogy akarod – keményedett meg Lash hangja. Elengedte a mellemet, körbejárta az asztalt, míg a másik oldalamra nem ért. Hosszú ujjait a combomra csúsztatta. A farmerem nem volt elég vastag ahhoz, hogy ne érezzem meg az érintését. Gyűlöltem! – Csak egy címet kell mondanod – nézett a szemembe ártatlanul.

Az elhatározásom szilárd volt és tudtam, mi lesz rá a válasz. Csakhogy a fájdalomra nem tud kellőképpen felkészülni az ember. Lash ujjai szinte átszakították a nadrágomat, olyan erősem markolt bele a combomba. Összeharaptam a számat, nehogy felkiáltsak. Nem tehettem. Ki kellett tartanom. Előbb utóbb úgyis megunja és akkor megöl… Legalábbis ebben reménykedtem.

- Nem hagysz nekem más lehetőséget – csóválta meg a fejét, mint aki valóban bánja a dolgot. – Azt hittem, több eszed van ennél, de már látom, csak akkor tudlak meggyőzni, ha adok egy kis ízelítőt. – Felcsúsztatta a kezét a nadrágom derekához és egyszerűen kigombolta, majd lehúzta a cipzárt.

Ne! Ne! Ne! – szerettem volna kiáltani, de lakatot tettem a számra. Felidéztem magam előtt Qhuinnt, ahogy kényeztető keze simogatott, ajkai lágyan érintették az enyémet, miközben szerelmes szavakat suttogott. Bármit megtettem volna, hogy ne kelljen éreznem a bugyim alá csúszó kezet, amitől remegett minden porcikám, de nem tehettem semmit. Hiszen még ha elárultam volna a testvéreket, akkor sem állt volna le. Egy valóságos csodára lett volna szükségem, hogy kikerüljek innen. Ebből a valóságos rémálomból…

És akkor felkiáltottam. Lash ujjai durván a testembe hatoltak, olyan fájdalmat okozva, ami elviselhetetlen volt. De nem csak testi fájdalmat, lelkit is. A tehetetlenség maga alá temetett, miközben Lash elégedett nevetését hallgattam. Esélyem sem volt védekezni, vagy bármi mást tenni. És képtelen voltam visszafogni magam. Egymás után hagyták el a számat a fájdalmasabbnál fájdalmasabb kiáltások, már a könnyeim sem tartották magukat. Éreztem, hogy forrón végigfolynak az arcomon, bele egyenesen a hajamba.

Az agyam szinte kikapcsolt. Elveszítettem Qhuinn arcát, amit oly gondosan felidéztem magamban. A szobában lévők hangját is csak messziről hallottam, ám a hirtelen felhangzó pisztolyok ropogása igen tisztán hatolt át az agyamon. Még a könnyeimen keresztül is láttam, hogy az alantasok kirohannak az épületből, hogy csatlakozzanak a valószínűleg kint őrködőkhöz.

- Mi a fene? – képedt el Lash, miközben kirántotta a kezét a bugyimból.

Meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy egyelőre „elhalasztottuk” a dolgot, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem, már semmi sem lesz ugyanolyan. Én magam nem leszek ugyanolyan. Hogy is lehettem volna? Bemocskoltak, meggyaláztak, tönkretettek…

Hangos csapódással kivágódott az ajtó. Ijedten és talán reménykedve is felkaptam a fejem, hogy megnézzem, mi történik. Az első, akit felismertem, Qhuinn volt. Talpig felfegyverkezve, fekete bőrruhában, mintha csak egyszerűen az utcára indult volna, hogy harcoljon. Az arca viszont más volt. Halálos gyűlölet tükröződött kétszínű szemeiből. Gyilkos indulatot árasztott magából, ahogy felemelte a pisztolyát és Lash-ra célzott.

Valami hideget éreztem a nyakamnál. Elszakítottam a tekintetem életem szerelméről, hogy lepillantsak, és az ereimben ismét meghűlt a vér. Lash egy vadászkés pengéjét szorította a nyakamhoz. Egyetlen mozdulatával véget vethetett volna az életemnek.

- Egy lépést se! – szólalt meg fenyegető hangon, szemét le nem vette volna az ellenségről.

Kétségbeesve néztem vissza Qhuinnre. Csak akkor tűnt fel, hogy nincs egyedül. Rhage, Blay és John is vele voltak. Ott álltak közvetlenül mellette. Kintről még mindig lövöldözést hallottam. V, Z, és Tohr – gondoltam megkönnyebbülve. Ha mindannyian itt vannak, nem lehet baj. Ha csak nem vesszük számításba Lash kését, ami már felhasította a bőröm felső rétegét, enyhe sajgást okozva.

- Add fel, Lash! – szólalt meg Blay nyugodtnak szánt hangon. Rhage úgy remegett mellette, mintha váltóáram cikázna az izmaiban. Szemei fehéren világítottak. A vadállat – jöttem rá, és félve vártam a pillanatot, amikor átváltozik. Még nem volt alkalmam látni a Godzillára emlékeztető teremtményt, de nem is nagyon akartam. Épp elég borzalom történt aznapra.

O*o*o*O

- Miért adnám? – nevetett fel Lash minden öröm nélkül. – Félig már úgy is én győztem. Kérdezd csak meg a kis kurvádat, milyen jól elszórakoztunk.

Qhuinn önkéntelenül is előrébb lépett ezen szavak hallatán. Látta Corie szakadt felsőjét, ahogy kigombolt nadrágját is és olyan erősen tombolt benne a szerelmes férfi, hogy félő volt, azonnal nekiugrik Lash-nak. Csakhogy annak beláthatatlan következményei lettek volna. Egy rossz mozdulat és Corie meghal. A penge már így is megsebezte a nyakánál.

- Engedd el! – szűrte a fogai között. – Ez a kettőnk harca. Neki semmi köze sincs hozzá!

- Ó, dehogy nincs – nevetett fel Lash gonoszan. – És nehogy azt hidd, hogy végeztünk.

A két ellenséges tekintet egymásba forrt, ahogy farkasszemet néztek, majd Lash olyan hangon folytatta, mintha csak az utcán beszélgetnének, mint jó ismerősök.

- Azt hiszem, most el kell köszönnöm, Cornelia, bár meg kell hagyni, egy élmény volt – mondta, amitől Qhuinn gyomra felfordult. – Még biztosan találkozunk.

Azzal a gyáva féreg egyszerűen láthatatlanná válva eltűnt a lány mellől a késsel együtt, ahelyett, hogy kiállt volna Qhuinn ellen.

Qhuinn és Blay pedig azonnal cselekedtek. Eloldozták a remegő lányt, aki amint szabad lett, azonnal Qhuinn nyakába vetette magát. Vékony kis karjai olyan erősen szorították a fiút, mint még soha. Halálra volt rémülve. Bár ezt Qhuinn már akkor tudta, mikor belépett az épületbe. A félelem, a fájdalom és a kétségbeesés nyomasztó szaga ott volt mindenhol és úgy tűnt, szabadulni sem lehet már tőle.

- Shh… - nyugtatgatta reszelős hangon. – Minden rendben lesz.

Csakhogy ez nem segített Corie-n. Úgy záporoztak a könnyei, mint még soha. És Qhuinn még sohasem látta őt sírni. A lány mindig erős volt, mindig tartotta magát, de most…

Közben Blay lekapta magáról a kabátját és bebugyolálta a lányt, hogy enyhítsen a reszketésén, de úgy tűnt annak semmi köze az alacsony hőmérséklethez.

Ezek után már valóban nem késlekedtek. Qhuinn úgy emelte a karjába kedvesét, mintha nem is lenne súlya, majd gyorsan kivitte a kocsihoz és beült vele a hátsó ülésre. Úgy tűnt, a lány nincs tudatában a külvilágnak. Miközben zokogott, meg-megrezzent a rá törő emlékektől. Qhuinn megnyugtató szavai sem jutottak el hozzá.

- Nyugodj meg, szerelmem – simogatta Qhuinn a haját. –Most már minden rendben lesz. Biztonságban vagy.

Könnyein keresztül felismerte az Escalade-et, V és Butch kocsiját, ezúttal mégis Blay vezetett, John pedig mellette ült. A testvéreket nem látta sehol, még mindig az alantasokkal harcoltak.

Qhuinn érezte a lányra törő fájdalmas emlékeket, amiktől remegni kezdett, így hogy megnyugtassa, még szorosabban ölelte magához. Azt akarta, hogy érezze a biztonságot, hogy tudja, a karjaiban nem eshet bántódása, hiszen nem volt senki és semmi, amitől ne védte volna meg! Corie azonban mégsem tudott megnyugodni. Túlságosan élénkek voltak az emlékek…

Egy örökkévalóságnyi idő telt el, mire megérkeztek a testvériség otthonába. A ház női lakói persze kezüket tördelve járkáltak az előcsarnokban, hogy levezessék az idegességüket, ám mikor megpillantották őket, azonnal odarohantak. Záporoztak a kérdések, mindannyian tudni akarták, Corie jól van-e, ám Qhuinn nem törődött velük. Azonnal felrohant a lépcsőn, karjában a lánnyal, hogy minél előbb biztonságba helyezze a saját szobájukban. Reménykedett benne, hogy az ismerős, otthonos környezet majd jótékony hatással lesz a lányra. De nem így lett…

- Most menj ki! – szólt rá Jane, a szellemszerű doktornő, mikor megjelent mellette a fekete táskájával együtt.

- Nem hagyom itt! – jelentette ki Qhuinn összeszorított fogakkal.

- Meg kell vizsgálnom, és biztos vagyok benne, hogy ő sem szeretné, ha közben bent lennél. Majd mi gondoskodunk róla – mondta, azzal az ajtóhoz lépett és beengedte Beth-t, Maryt és Marissát.

Való igaz, Qhuinn tudta, hogy ez így van, és azzal is tisztában volt, hogy nincs sok értelme ellenkezni a ház orvosával, de akkor sem tetszett neki a gondolat, hogy mindazok után, ami történt, magára hagyja Corie-t.

Végül mégiscsak bólintott és kisietett a szobából…

O*o*o*O

Réges-régen elvesztettem az időérzékemet, így alig tűnt fel, hogy hazaértünk. Mikor tudatába kerültem annak, hogy hol vagyok, a szobánkban találtam magam, az ágyunkban. Semmi sem változott azóta, hogy legutóbb kiléptem az ajtón, én mégis úgy éreztem, hogy évek teltek el órák helyett.

Szemeim úgy égtek, mint még soha. Legszívesebben szorosan lehunytam volna őket, hogy alhassak. Istenem, olyan fáradt voltam, de mégis képtelen voltam rá. Körülöttem sokan álltak. Jane mellettem ült, Beth és Mary egymást átölve álltak mögötte, míg Marissa a kezét tördelte idegességében az ajtó mellett. Kétségbeesve kerestem a tekintetemmel Qhuinnt, de nem láttam sehol. A jeges rémület tetőtől talpig elborított. Nem veszíthetem el! – zsongott a fejemben a gondolat.

- Qhuinn – akartam kiáltani, de csak egy rekedt nyögést sikerült kierőltetnem a torkomon. Kénytelen voltam megköszörülni a torkomat, aztán újra próbálkozni. – Qhuinn! – ezúttal egész érthetően sikerült.

- Kint van a fiúkkal – simogatta meg a karomat Jane, mire összerezzentem. Képtelen voltam elviselni az érintését. Lash-t juttatta eszembe. Jane persze volt olyan jó megfigyelő, hogy észrevegye a reakciómat és azonnal elengedett. Sötétzöld szemében aggodalom ült.

- Figyelj rám, Corie – szólalt meg kedvesen. – Tudnom kell, hogy mi történt. Megsérültél?

Képtelen voltam figyelni rá. Nem akartam beszélni arról, ami történt. Csak Qhuinnt akartam. Méghozzá azonnal!

- Qhuinn – zokogtam fel újra, ami már valóban képtelenségnek tűnt. Honnan volt még könnyem? – Hívjátok ide! – könyörögtem a lányoknak. – Qhuinn… Qhuinn… Hívjátok… ide…

Nem láttam, ki ment el érte, azt sem, mikor jött be, már csak azt vettem észre, hogy az ágy mellett térdel, de nem ér hozzám. Sütött róla a távolságtartás. Azonnal tudtam, mi történt. Én magam is hányni tudtam volna magamtól, így nem volt nehéz elképzelni, hogy ő is így érez irántam.

- Megértem – suttogtam tovább zokogva. Elképzelésem sem volt róla, hogy mihez fogok kezdeni ezek után. Qhuinn volt az életem… a jövőm.

- Mit, Kicsim? – kérdezte, mire belenéztem a szemeibe. A kék és zöld íriszek zavarodottak voltak és dühösek. Halálos indulat lángolt bennük.

- Megértem, hogy mit érzel most… velem kapcsolatban – nyögtem ki. – Nem tudom… letörölni az érintését… Megértem, hogy undorodsz…

Hangom ismételten zokogásba fulladt. Tenyerembe temettem az arcom, hogy ne lásson összeomlani. Éppen elég volt az, hogy látott azon az asztalon lekötözve. Próbáltam megtartani valamicskét a méltóságomból.

- Istenem, Corie! – sóhajtott fel döbbenten. – Azt hiszed, már nem akarlak, csak mert az az állat… - Óvatos simogatást éreztem a karomon. Majdnem összerezzentem, de ezúttal képes voltam leküzdeni a rám törő félelmet. – Szeretlek. Ezen nem változtat semmi!

Félve, de rá emeltem a tekintetem. Leesett az állam, amikor megláttam a különböző színű szemeket, amik csordultig megteltek könnyekkel. El sem tudtam képzelni, hogy egy olyan erős férfi, mint Qhuinn képes lenne sírni. Ő olyan bátor volt, olyan magabiztos. Erre tessék…

- De akkor miért… ez a távolságtartás…? – kérdeztem akadozó nyelvvel.

- Nem akartalak megijeszteni – válaszolta bársonyos hangján. – Féltem, hogy a közelségem megijeszthet téged.

Nem gondolkodtam. Amint a szavai eljutottak a tudatomig, a nyakába vetettem magam. Éreznem kellett a teste melegét, a kemény izmait, erős karjait, amik körülölelnek. És bár megremegtem egy pillanatra, képes voltam elhessegetni a rám törő emlékeket. Qhuinnre koncentráltam, hogy képes legyek elfedni Lash-t. Nem engedhettem, hogy belopóddzon közénk. Könnyeim széles patakként folytak végig az arcomon, ám ezúttal már nem a fájdalom miatt, vagyis nem csak a fájdalom és az álélt borzalmak miatt, hanem örömömben. Qhuinn mellettem volt, és nekem csak ez számított.

Szerelmem addig ringatott a karjában, amíg el nem fogyott az összes könnyem és ki nem fulladtam. Isten látja lelkem, életem végéig ott akartam lenni Qhuinn ölelésében, de képtelen voltam tovább elviselni magamon Lash érintésének nyomait.

Qhuinn persze azonnal a karjaiba emelt, és kivitt a fürdőszobába, mikor megemlítettem neki a zuhanyt.

- Szeretnél egyedül maradni? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

Megrémültem. A szívem a torkomban dobogott, ahogy elképzeltem, amint kisétál az ajtón, sőt, talán az életemből is. Képtelen lettem volna nélküle élni!

Félelmem kiülhetett az arcomra, mert Qhuinn szorosan a karjaiba zárt, a hajamat és a hátamat simogatta.

- Nem megyek sehova – suttogta. – Szeretlek.

Hagyta, hogy a remegés lassacskán alábbhagyjon a testemben, csak aztán húzódott el, hogy megnyissa a vizet.

Fáradtnak éreztem magam, mintha minimum ezer éves lennék. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy alig öt órája keltem fel az édesen szuszogó Qhuinn mellett, és indultam el arra az útra, ami már most tudtam, örökre megváltoztatta az életemet.

Qhuinn rettentő türelmes volt velem. Lassan levetkőztetett, majd ismét a karjában találtam magam, ahogy belépett a langyos víz alá. A saját ruháival mit sem törődve, óvatosan mosdatni kezdett.

Tudtam, hogy nem lenne szabad, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzek le, mikor széles tenyere a mellemnél járt. Látnom kellett Lash nyomait, amik mint egyfajta megjelölés, büszkén hirdették a rajtam esett szégyent. Hiába tudtam, hogy néhány napon belül semmi sem marad majd belőlük, a vöröslő foltok, melyek hamarosan kékek és zöldek lesznek, örökké a részemmé váltak. Nem tehettem ez ellen semmit, ahogy Qhuinn sem. Hiába simított rajtuk végig a létező leggyengédebben, hiába éreztem máskor hihetetlenül izgató tenyerét, képtelen voltam másra gondolni, minthogy bemocskolódtam. Ezen a világ összes fürdése sem segíthetett.

Qhuinn mint mindig, most is kitalálta a gondolatomat. Mindkét kezét az arcomra simította, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Csak akkor tűnt fel, hogy ismét könnyes a szemem, mikor homályosan láttam az arcvonásait.

- Szeretlek, Corie – suttogta, mintha nem akarna megijeszteni a szavaival. – Bármi történt, én nem hagylak el. Ugyanaz a nő vagy, mint ma reggel voltál. Szeretlek. Ezen semmi sem változtathat.

Válaszolni akartam, mondani valamit, csakhogy megnyugtassam, de egy hang sem jött ki a számon. Csak tátogtam, akár egy hal, miközben könnyeimet nyeldestem. Jólestek a szavai, még akkor is, ha én magam nem hittem bennük. Minden megváltozott, különösképpen én. Sosem leszek már az, aki voltam. És tudtam, erre Qhuinn is hamarosan rájön.

O*o*o*O

Hideg volt. Fáztam. Sírás szorította a torkomat. A szívem vadul vert a mellkasomban, és mikor meghallottam a bársonyosnak szánt hangot, mely csak úgy csöpögött a kegyetlenségtől, még gyorsabb iramra kapcsolt.

- Na végre – mondta elégedetten Lash, ahogy fölém hajolt. A hideg asztalon feküdtem, kikötve, akárcsak néhány órája. – Már azt hittem sosem ébredsz fel.

Gonosz mosolyától kivert a víz, de az agyam pörögni kezdett. Elájultam volna? A tudatalattim csak játszott velem? Nem jöttek értem a testvérek? Nem mentettek meg? Még mindig Lash karmaiban vagyok? Ahogy ráébredtem erre a tényre, újra eluralkodott rajtam a félelem. Tisztán emlékeztem, mi minden történt, ráadásul az a félreérthetetlen sajgás is átjárta a testemet, amit Lash erős ujjai okoztak.

Elfordítottam az arcom, hogy ne kelljen ránéznem elégedett arcára. Hiba volt. A fal mellett alantasok sorakoztak, mind kegyetlen, gyilkos arccal bámultak rám. A legtöbbnek világos volt a szeme és a haja, ami azt jelentette, hogy hosszú évek óta tagjai voltak a társaságnak. A szinte fehér íriszek halált tükröztek.

Igen, tudtam, hogy meg fogok halni. Máshogy nem lehet. Pedig olyan tisztán emlékeztem az álombéli mentőakcióra. Qhuinn és a többiek megjelentek, Lash elmenekült, én pedig Qhuinn-nel hazamentem. Haza… Anya… Apa… Drew, Sam és Bianca… Sosem látom már őket. Mi lesz otthon, ha itt meghalok? Tönkreteszem az életüket az eltűnésemmel? El tudnak majd felejteni? Az Őrző egyáltalán veszi majd a fáradtságot, hogy haza juttassa a holttestemet? Hm… Az Őrző. Ez lett volna a célja? Ezért hozott ide, ebbe a világba? Bár ne tette volna – futott át az agyamon a hirtelen gondolat, mire azonnal dühbe gurultam. Hogy juthat ilyesmi az eszembe? Ha az Őrző nem hoz ide, sose ismertem volna meg Qhuinnt. Sosem tudtam volna meg, milyen az igaz szerelem. Bármi történik, megérte ide jönnöm. Miatta. A másik felem miatt, akit még a halálom után is szeretni fogok. Örökké…

- Elég az álmodozásból – csattant fel türelmetlenül fogva tartóm. – Kellemesebb elfoglaltságot terveztem kettőnknek – mondta kegyetlen arckifejezéssel. Szemeiben vad, állatias vágy csillogott.

Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy rájöttem mi következik. Időm sem maradt tiltakozni, vagy könyörögni. Lash egyetlen mozdulattal letépte rólam a felsőm így is cafatokban lógó darabjait és a melltartómat, majd azt a nadrágom és a bugyim követte.

Rettegtem, hányingerem volt. A szavak önkéntelenül hagyták el a számat:

- Ne tedd ezt! – suttogtam elcsukló hangon. – Kérlek, ne tedd ezt…

- Ugyan már – simogatta meg immáron fedetlen kebleimet. – Jól fogjuk magunkat érezni.

Azzal nekiállt vetkőzni. Képtelen voltam ránézni. Remegtem egész testemben. Összeszorítottam a szemem. Nem akartam látni meztelenül. Nem akartam a közelében lenni. Nem akartam itt lenni. Qhuinnt akartam. A szobánkat akartam, a mi kis szerelmi fészkünket. Az ő érintését akartam, ami felforralta a testemet, nem Lash durva tapogatását, ahogy bejárta minden porcikámat. Csókolgatta a nyakam, a mellem, de nem ért el vele semmit. Bár nem is ez volt a célja. Kínozni akart, nem felizgatni. És a következő pillanatban ennek teljesen a tudatába kerültem.

Olyan fájdalmat éreztem, mint még soha, ahogy durván, minden figyelmeztetés nélkül belém hatolt. Úgy éreztem, szétszakadok. Felsikoltottam, könnyeim patakként folytak végig az arcomon, ahogy vadul mozogni kezdett bennem. Minden lökés felért egy ostorcsapással. Ordítottam, ahogy tudtam, könyörögtem, de a szavaim süket fülekre találtak. Meg akartam halni. Istenem, megváltás lett volna a halál.

- Kívánatos vagy – suttogta Lash a fülembe két elégedett nyögés közben. – Fantasztikus az illatod. A termékenység illata – szagolt bele a nyakamba, miközben fokozta a tempót. – Alig várom a pillanatot, hogy közöljem a szívszerelmeddel: gyereket csináltam neked. Bele fog halni.

Ha eddig azt hittem, a halál kegyelmet jelentene, most még jobban vágytam rá. Nem lehet gyerekem egy szörnyetegtől! Nem bírnám ki!

- Ne! Csak ezt ne! – ordítottam kétségbeesve, miközben éreztem, hogy valaki a vállamat rázza. Minden összemosódott a szemem előtt. Lash arca eltorzult a gyönyörtől, de én már csak egy foltot láttam belőle. Hátam alatt már nem a hideg asztallapot éreztem, hanem puha ágyat, párnát, mely ragacsos volt az izzadtságtól. Zokogás rázta a testemet, azt mégis éreztem, hogy egy erős férfikar fonódik körém. Nem voltam megkötve, így semmi sem tarthatott vissza. Menekülni akartam. Összeszedtem minden erőmet és kitéptem magam az ölelésből. Kemény ütést éreztem a hátsómon, ahogy leestem az ágyról, de ez nem tarthatott vissza attól, hogy a falig hátráljak. A remegés nem múlt el, ahogy a zokogás sem.

Bár a szemeim könnyben úsztak, ki tudtam venni Qhuinn arcát, amint halálra váltan néz rám az összetúrt ágyról. Tekintetében fájdalom és rettegés uralkodott. Nem szólalt meg, én mégis tudtam, ő volt az, akit ellöktem magamtól. Csak így lehetett. De akkor ezek szerint az, ami Lash-sal történt – megremegtem az emléktől -, csak egy álom volt. Nem a valóság, bár szinte még mindig érezni véltem azt a hihetetlen mértékű fájdalmat, amit okozott.

Hirtelen kivágódott az ajtó, mire összerándultam a hangos csapódástól. Jane, V, John és Blay feszült arccal néztek először rám, aztán Qhuinnre, majd vissza rám. Aztán Jane elindult felém.

- Minden rendben, Corie – mondta nyugtatóan, majd leguggolt mellém. – Nincs semmi baj. Biztonságban vagy.

- Ne érj hozzám! – húzódtam el riadtan, mikor szellemszerű keze végigsimított a karomon.

- Rendben – vágta rá azonnal, ugyanolyan nyugalommal, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Nem érek hozzád, de el kell mondanod, hogy mi történt.

Tagadólag ráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt beszélni róla. Már attól is hányingerem lett, hogy rágondoltam.

- Rosszat álmodtál? – folytatta Jane együtt érzően.

Nem érdekeltek a kérdései. Ő maga sem érdekelt, sem a többiek, akik aggodalmasan néztek ránk. Csak egyvalaki járt az eszemben: Qhuinn. Nem akartam elidegeníteni magamtól. Belehaltam volna, ha elhagy. És a fájdalom, amit az arcán és csodaszép felemás szemeiben láttam, még jobban összetört.

- Qhuinn… – zokogtam fel újra. Arcomat a tenyerembe rejtettem, majd egy pillanattal később megrezzentem, ahogy az erős tenyér hozzáért a hajamhoz.

- Sajnálom – rántotta vissza a kezét szerelmem.

Hangja egy merő aggodalom és bűntudat volt. Ezt nem hagyhattam. Leküzdve minden ellenérzésemet, a karjaiba vetettem magam, mire szorosan átölelt. Kellett a közelsége, bár Lash érintését juttatta eszembe. De nem engedtem el. Képtelen lettem volna.

Miután kisírtam magam, már csak Jane volt mellettünk. A többiek, nyilván nem akartak zavarni, így kint várakoztak.

- Most már elmondod, hogy mi történt? – puhatolózott újra a doktornő.

Ismét megráztam a fejem. Sosem akartam elmondani senkinek.

- Beadok egy nyugtatót, hogy tudj aludni, rendben? – kezdett el turkálni a táskájában, belátva, hogy nem fog kihúzni belőlem egy értelmes szót sem.

- Nem kell nyugtató – tiltakoztam azonnal. Semmi szükségem nem volt rá, hogy el is kábítsanak. Tiszta fejet akartam. Hogy józanul gondolkodhassak. Hiszen mindaz, amit átéltem, nem történt meg. Csak álmodtam. És erről meg kellett győzni magam.

- De segítene piheni – győzködött Jane, de csak a fejemet ráztam. A sok sírástól nehezebben ment a beszéd. Szinte fájt a torkom.

Erőt vettem magamon és kibontakoztam Qhuinn karjából, hogy kimehessek a fürdőszobába. Nem csuktam be teljesen az ajtót, hallani akartam, hogy miről beszélgetnek azok ketten.

- Egyszer csak elkezdte magát dobálni – kezdte Qhuinn meggyötört hangon. – Zokogott közben és könyörgött, hogy valaki ne tegye ezt. Hiába szólongattam, nem ébredt fel, csak amikor megráztam a vállát. Aztán ellökött magától, leesett az ágyról és a falig mászott. Olyan volt, mint aki menekül. Halálra rémített.

Összeszorult a szívem, hogy ilyen riadalmat okoztam Qhuinn-nek. Ő volt az, akit az életem árán is megvédtem volna.

Jane belekezdett valami pszicho blablába, amiből nem sokat értettem, bár egy két szó megragadta a figyelmemet. Olyanok, mint poszt traumatikus- stressz, meg idegösszeomlás…

- Az agya nem tudja feldolgozni azt, ami történt – magyarázta. – Időre van szüksége ahhoz, hogy lenyugodjon. Sokat segítene, ha beszélne róla. Talán még a rémálmait is megszüntetné. Nagyon fontos, hogy bevegye ezt az altatót – tett le egy dobozt az éjjeliszekrényre, aztán még váltott néhány szót Qhuinn-nel, majd távozott.

Nem mertem kimenni. Féltem szembenézni kedvesem aggodalmával és nyilvánvaló kérdéseivel. Fordított esetben én is tudni akartam volna, hogy mi történt vele. De nem akartam beszélni róla. Nem mertem. Rettegtem tőle, hogy mit szólnának, ha elmondanám. Lash olyasmiket csinált velem, amit ép ésszel aligha lehet feldolgozni. És bár a valódi kínszenvedést csak az álmaimban éltem át, attól még ugyanolyan valóságosnak hatott. És fogalmam sem volt, hogy tegyem túl magam rajta…