23. fejezet - Hibák

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Remélhetőleg hamarosan a komikra és chat bejegyzésekre is tudok majd válaszolni, de jelenleg sajnos gép nélkül maradtam - most épp a sógornőmét használom, hogy feltehessem nektek a fejezetet - és így elég nehéz .:S

De reménykedjünk a legjobbakban!:):)

Jó olvasást mindenkinek és kellemes hétvégét!!!:)

Még csak délután volt, amikor felébredtem. Qhuinn olyan békésen aludt mellettem, hogy nem volt szívem felébreszteni, ráadásul igencsak fárasztó éjszakája volt. Az alantasok egyre nagyobb erőbedobással küzdöttek ellenük, és bármit is tettek a testvérek, a harc egyre inkább kilátástalannak tűnt. Civileket raboltak el és kínoztak halálra. A faj egyre fogyatkozott és ez mindannyiunkat kikészített.

Olyan óvatosan keltem ki az ágyból, amennyire csak tudtam, aztán gyorsan letusoltam és elindultam a könyvtár felé, hogy lekössem magam addig, míg a többiek fel nem ébrednek. Az utóbbi pár napban beleástam magam a történelembe, aminek bár sok értelme nem volt, legalább nem semmittevéssel teltek a napjaim.

De ezúttal nem találtam a helyem. Már rég megszoktam a fordított ritmust – volt rá több, mit három hetem -, most mégis, valami idő előtt felébresztett. Boldog voltam abban a megtestesült álomvilágban, amibe csöppentem, a szeretett férfival az oldalamon, szerettem a körülöttem élőket is, de valami mégis hiányzott. Csak azt nem tudtam, hogy mi.

Fújtatva álltam fel a könyv fölül és automatikusan az ablak felé fordultam, hogy kinézzek az udvarra, mint mindig, ha valami nyomasztott, ám ezúttal az acélredőnyök le voltak engedve. És akkor rájöttem: a napfény hiányzik. Mióta itt voltam, egyáltalán nem láttam a Napot, hiszen felvettem a vámpírok szokásait. Éjjel voltam ébren és reggel feküdtem le aludni.

Most, hogy már tudtam mire van szükségem, izgatottan indultam az ajtó felé. Az előcsarnokban futottam össze Fritz-cel.

- Hová siet ennyire kisasszony? – kérdezte az öreg hűséges mosolyogva.

- Csak járok egyet odakint – vágtam rá, de még csak nem is lassítottam közben. – Hiányzik a napfény – magyaráztam neki, mire bólintott.

- Öltözzön fel rendesen, kisasszony – mondta. – December elején már igencsak hidegek vannak.

- Úgy lesz! – kiáltottam hátra, de akkor már a falba rejtett szekrényből vettem ki a kabátomat.

Fritz rendelte nekem néhány napja, mikor igencsak beköszöntött a tél. Fehér szövetkabát volt, nagyon meleg és nagyon kényelmes. Felkaptam a sapkámat meg a sálamat és már rántottam is fel a belső ajtót, majd a külsőt. A hirtelen beáradó fény egy pillanatra elvakított, de aztán a szemem alkalmazkodott a fehérséghez. Mindent hó borított. A ház előtt lévő bokrokat, fákat, még az autókat is, amik pár méterre álltak tőlem.

Vigyorogva hajoltam le és érintettem meg a hideg kristályokat. Kellemesen megborzongtam tőlük. A levegő frissessége és a felhőtakarón épphogy áthatoló napfény új élettel töltött fel. Nekem mégsem volt ennyi elég. Valami sokkal többet akartam.

Mielőtt még átgondoltam volna, hogy mit is teszek, bepattantam Qhuinn Hammerébe. Mint mindig mindenki, ő is benne hagyta a kulcsokat, hiszen itt senki sem lophatta el az autót. Nem volt nehéz kiigazodni a kocsi műszerfalán, a legtöbb dolog olyan volt, mint az én kis kocsimban odahaza. Beindítottam, és már tolattam is ki. Nem sokat láttam az útból, minden elmosódott volt V álcázásától, de az ösztöneimre hallgatva továbbra is haladtam előre.

Fogalmam sem volt róla hová megyek, vagy hogy egyáltalán miért. Csak hajtottam, mint akinek célja van. Amikor kiértem az álcázásból, egy földúton találtam magam. Továbbra is egyenesen mentem, míg rá nem fordultam egy autóútra, ami a városba vezetett. Elképzelésem sem volt róla, hogyan fogok visszajutni, de most nem is foglalkoztam ezzel.

Emberek között akartam lenni, pedig sosem voltam egy nagy társasági lény. Mégsem bírtam ki, hogy ne parkoljak el egy kis kávézó előtt. Nem volt nálam egy peták sem, de gondoltam, hogy a kesztyűtartóban találhatok valamit. Nem is csalódtam. Egy köteg pénz volt benne. Tudtam, hogy Qhuinn nagyon mérges lesz, amiért szó nélkül eljöttem, de azt is, hogy ha kölcsönveszek tőle pár dollárt, azért nem fog szólni. Így a zsebembe rejtettem néhány bankjegyet és kiszálltam a terepjáróból.

A szemem sarkából láttam, hogy az utcán lévő emberek furcsán méregetnek, amiért egy ilyen feltűnő autóval érkeztem, ráadásul egyedül, fiatalon, de nem érdekeltek. Vágytam egy forró csokira, és hogy csendben hallgassam, hogy a körülöttem lévők milyen hétköznapi dolgokról csevegnek. Ki akartam szakadni egy kicsit az összevissza életemből.

És sikerült is. Amanda kávézója igen meghitt hely volt. Kis asztalok, kockás terítővel. Régimódi, mégis fiatalos. Pont az, amire szükségem volt. A pincérnő is barátságosnak tűnt, mikor felvette a rendelésemet. Nem voltak sokan a helyiségben: egy pár összebújt az egyik sarokban, a pultnál két idősebb férfi épp az esti baseballmeccsről beszélgetett, míg néhány tizenéves sütit evett, miközben a zenegépet próbálták életre kelteni. Minden olyan átlagosnak tűnt. Olyan megszokottnak. Mi is jártunk néha ilyen helyekre Biancával és Sammel.

Bianca és Sam…

Olyan régen gondoltam már rájuk. Minden időmet lekötötte Qhuinn és a vámpírok élete. Barátaim mégis hiányoztak nekem. Nagyon is. Nem tudtam mikor láthatom őket újra, és hogy egyáltalán mit mondhatnék el nekik mindabból, ami történt az utóbbi pár hétben. El sem hinnék. Pedig milyen szívesen mesélnék nekik Qhuinnről. Szinte hallottam, ahogy Sam ódákat zeng, Bianca pedig sóvárogva könyörög minden részletért. Ők ilyenek voltak. És éppen ezért szerettem őket annyira.

A forró csokimat szürcsölve kinéztem az ablakon, hogy minél tovább bámulhassam a délutánt. Szerettem a vámpírokkal lenni, de nem értettem, hogyan bírják napfény nélkül. Jó, nekik a sötétség jelentette az életet, sosem éltek fényben, hiszen az halálos volt számukra, de valahogy még elképzelni is nehéz volt, hogy sosem léphetnek ki délben a kertbe, hogy megnézzék a nyíló virágokat, vagy hogy nem ücsöröghetnek egy kávézóban úgy, mint én.

Gondolataimból a telefonom csörgése rántott ki. El is felejtettem, hogy nálam van, pedig automatikusan bedugtam a nadrágom zsebébe, mikor a könyvtárba indultam. Qhuinn szerette, ha nálam van, hogy bármikor elérhessen.

Felkészülve a legrosszabbra, megnyomtam a zöld gombot.

- Igen? – szóltam bele.

- Hol a fenében vagy? – hallottam meg Qhuinn igencsak mérges hangját. Nem mintha másra számítottam volna.

- Csak ki akartam menni egy kicsit… - magyarázkodtam, miközben intettem a pincérnőnek, hogy fizetni szeretnék. Nem lett volna okos dolog, ha sokáig húzom a haza menetelt. Qhuinn valószínűleg szívinfarktus közeli állapotba került már így is.

- Tudom, Fritz mondta – szólt közbe idegesen. – De hol vagy most?

- Beültem egy kávézóba – válaszoltam halkan, és már előre féltem a választól.

- Hogy mit csináltál? – ordított fel Qhuinn olyan hangosan, hogy még a pultnál ülők is kíváncsian fordultak felém. – Elment az eszed? Azonnal ülj be a kocsiba és gyere haza! El sem tudod képzelni milyen veszélyes odakint.

- Nem lesz semmi bajom – mondtam, miközben kifizettem az italomat a kíváncsian méregető pincérnőnek. – És már megyek is. – Lejjebb halkítottam a hangomat és úgy folytattam, hogy csak Qhuinn hallja. – Az álcázásig eltalálok, de onnan nem tudom hogyan juthatok vissza.

- Ne aggódj, Fritz majd eléd megy – nyugtatott meg.

- Oké – vágtam rá megkönnyebbülten. – Már indulok is.

- Siess és vezess óvatosan! – tette még hozzá, mire elmosolyodtam.

- Úgy lesz. Szeretlek.

- Én is téged.

Miután leraktuk, gyorsan felkaptam magamra a kabátomat és már indultam is. A csípős levegő égette a torkomat, miközben a Hummer felé sétáltam. Hirtelen eltüsszentettem magam, amint valami édeskés illatot hozott felém a szél. Mintha öblítő lett volna, vagy babahintőpor…

Babahintőpor…

Szemeim kikerekedtek, és minden izmom megmerevedett, ahogy megtorpantam. Az nem lehet. Ne ijedj meg. Csak nyugalom. Ne veszítsd el a fejed – győzködtem magam gondolatban, de nem bírtam ki, hogy ne forduljak hátra. És akkor megláttam.

A haja olyan fehér volt, mintha megőszült volna, az arca krétafehér, a szeme pedig természetellenesen világos. Alantas. A szívemet összeszorította a félelem, amint találkozott a tekintetünk. A gyilkos megtorpant, mikor meglátta a szememben a rémületet.

Úrrá lett rajtam a pánik, és ahelyett, hogy a kocsihoz siettem volna, futni kezdtem. Minél messzebb akartam kerülni tőle. Lábaim alatt ropogott a hó és hallottam, hogy mögöttem hasonló zajok hallatszódnak, csak sokkal hangosabbak.

Előhúztam a mobilomat és megnyomtam az első gombot, ami az ujjam alá került. Egy pillanattal később Qhuinn felvette.

- Mi a baj? – kérdezte azonnal feszülten.

- Egy alantas van a nyomomban – ziháltam.

- Menj emberek közé! – jött az azonnali utasítás. – Hallod, amit mondok? Menj emberek közé, ott nem fog a közeledbe férkőzni.

Kétségbeesve kapkodtam a fejem emberek után kutatva, de nem láttam egyet sem. Röpködtek a mínuszok, ilyenkor senki sem volt szívesen az utcán. Fülemhez szorítottam a telefonomat, de a vérem vad zúgásán kívül nem hallottam semmi mást. Qhuinn magánkívül ordított nekem a telefonba, de nem jutott el a tudatomig egyetlen szava sem. Nem mertem hátra nézni. Féltem, ha meglátom a gyilkost, amint egyre közelebb kerül hozzám, még jobban pánikba esem, bár már így is halálra voltam rémülve. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Annyira szerettem volna elmondani Qhuinn-nek még egyszer, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hálás vagyok neki az elmúlt hetekért, de egy hang sem jött ki a torkomon. A visszafojtott sírástól úgy éreztem, menten megfulladok, ráadásul a tüdőm is szúrni kezdett a túlzott igénybevételtől. Jó lett volna egyszerűen lelassítani és feladni, hogy hamarabb túlessek rajta, de nem voltam rá képes. Az élni akarás felülkerekedett a fájdalmon, ami már tetőtől talpig átjárt és még keményebb tempóra késztetett.

Nem mentem vele semmire. Alig hogy kinyögtem Qhuinn nevét, amit valószínűleg meg sem hallott, annyira halk volt, iszonyatos erejű ütést éreztem a fejemen. Egy negyed másodperc alatt elsötétült előttem a világ; már a hideg, havas földet sem éreztem, amikor arccal előre estem.

O*o*o*O

- Azonnal állj meg! – kiáltott fel Tohr, mikor Qhuinn az ajtóhoz száguldott. Amint megszakadt a vonal, azonnal a többiekhez rohant, hogy értesítse őket, majd magához vette a fegyvereit és elindult, hogy megmentse a lányt, akár az élete árán is.

- Menj a francba! – mordult vissza, de még csak nem is lassított. A félelem összeszorította a szívét, úgy érezte levegőt sem kap rendesen, amíg biztonságban a karjai között nem tudja Corie-t.

Mielőtt azonban még feltéphette volna a masszív tölgyfaajtót, valaki erősen megragadta a karját, megállásra késztetve.

- Engedj el, de azonnal! – fordult hátra, de még az sem zökkentette ki gyilkolási vágyából, hogy Blayjel kellett szembenéznie.

- Még fent van a Nap – mondta neki a barátja egyenletes hangon, hogy hatni tudjon rá. Szemei azonban elárulták. Majdnem annyira ideges volt, mint Qhuinn. – Ha most kimész, csak azt éred el, hogy megsülsz.

- Engedj el!

Egy szó sem jutott el Qhuinn tudatáig. Semmit sem fogott fel abból, amit hallott. Csak annyit tudott, hogy a szerelme odakint van, méghozzá az alantasok kezében. Nem volt idő a késlekedésre!

- Azzal nem segítesz neki, ha meghalsz! – dörrent Wrath hangja a lépcső tetejéről. – Még egy óra és lemegy a Nap. Utána mindannyian odamegyünk és kiszabadítjuk.

Egy óra??? Qhuinn képtelen volt annyi ideig várni. Nem és kész! El sem merte képzelni, mi mindent tesznek azok a rohadékok a lánnyal annyi idő alatt.

- Nem várhatunk addig! – csattant fel az őrület határán táncolva.

- De ki sem mehetünk! – vágott vissza Wrath, majd odament a fiúhoz és a vállára tette a kezét. Qhuinn erős késztetést érzett, hogy lerázza magáról, de a király nem tehetett arról, ami történt. – Tudom mit érzel most…

- Nem tudod! – vágott közbe Qhuinn, és végül mégiscsak ellépett tőle, megszakítva maguk között a kapcsolatot.

- De, tudom! – keményedett meg a király egyébként sem lágy hangja. – Egyszer Beth-t is elrabolták az alantasok és engem is ugyanígy visszatartott a napfény, ahogy most téged. Méghozzá nem egy órára, hanem jóval többre. Úgyhogy fogd be a szád és hallgass rám!

Qhuinn megkövülten állt Wrath-szal szemben. Sosem hallott még róla, hogy a királyné, aki most oldalt állt, halálra vált arckifejezéssel, egykoron az alantasok kezébe került volna. De az a tény, hogy megúszta a „kalandot”, bizakodással töltötte el. Talán Corie-nak is van esélye…

- Amint lemegy a Nap, és V megtalálja a telefonjában lévő GPS alapján, odamegyünk és visszahozzuk. Megértetted? – folytatta a király.

Mielőtt még Qhuinn bármit is mondhatott volna, V bukkant fel mellettük. Arckifejezése nem sok jót ígért.

- Nem találom a GPS alapján – mondta. – Azok a rohadékok vagy megszabadultak a telefonjától vagy csak a jeladót szedték ki belőle.

- A francba! – mordult fel Wrath.

- Nincs szükségem a jeladóra – préselte ki magából Qhuinn, miközben szemfogai vészesen megnyúltak. Ölni akart! Meg akarta ölni mindet, aki veszélyt jelentett a nőre, akit szeretett. – Ittam a véréből, bárhol megtalálom.

Ez igaz volt. Különösebben koncentrálnia sem kellett, hogy érezze a vérében a lüktetést, ami Corie-t jelentette. Olyan erős volt a jelenléte, mintha csak a szívéről lett volna szó. Minden pillanatban érezte.

- Ittál a véréből? – kérdezte Blay döbbenten, és ahogy találkozott a pillantásuk, Qhuinn egy kis fájdalmat is észrevett a kék íriszekben, de abban a pillanatban nem tudott ezzel foglalkozni.

- Igen – vetette oda, majd ismét az ajtó felé nézett. Tudta, hogy a többieknek igazuk van. Tudta, ha kilép, még az előtt halott lesz, hogy eljutna az egyik kocsiig vagy láthatatlanná tudna válni. A vámpírok egyetlen gyengesége a nagyfény volt, ami megégette, sőt, el is égette őket, ha sokat tartózkodtak kint.

Mindenki őt nézte, figyelték a mozdulatait, mintha attól tartanának, hogy mégiscsak kiront, egyenesen a vesztébe. De Qhuinn tudta, hogy nem teheti. Bármennyire is nehéz volt számára nyugton maradni, belátta, hogy várnia kell. Ám arra képtelen volt, hogy ezt egyhelyben tegye. Járkálni kezdett az impozáns előcsarnokban és acélbetétes bakancsának tompa zaja egy kis megnyugvással szolgált számára.

Egy perc elteltével azonban valaki útját állta. Qhuinn megtorpant, mielőtt nekiment volna a testvérnek, majd dühösen nézett a szemébe.

- Meg fogjuk menteni! – jelentette ki Zsadist, majd megragadta a karját. – Megígérem neked!

Qhuinn érezte a szavak mögött megbújó halálos fogadkozást, de nem értette. Z-vel persze jóban volt, sokban hasonlítottak egymásra - természetileg -, de ő sem állt közelebb a testvérhez, mint a többiek. Ám akkor hirtelen a férfi mögött meglátta a kislányát a kezében tartó Bellát és megértette. Z egyszer elveszítette a szerelmét. Bellát is elrabolták az alantasok, sőt, több hétig fogva is tartották, amibe Zsadist majdnem beleőrült. Sőt, alighanem ez is történt volna, ha nem találják meg a félholt lányt. Az a megtébolyodott alantas, amelyik elrabolta, azt képzelte, hogy a volt barátnőjét tartja fogva, csak mert hasonlítottak egymásra. Az elméje teljesen el volt borulva, így a végén valóban bántotta Bellát, akinek hatalmas szerencséje volt, hogy a testvériség rátalált, különben hamarosan meghalt volna.

Qhuinn tekintete a többiekre vándorolt. Mindenki ott volt, a ház összes lakója, és ahogy a fiú végighordozta rajtuk a tekintetét, rá kellett ébrednie, hogy majdnem mindannyian kerültek már olyan helyzetbe, amilyenben most ő volt.

Qhuinn tudta, hogy nemhiába vannak körülötte a ház lakói. V és Tohr mindketten elvesztették a párjukat. V visszakapta ugyan a szerelmét, de Tohr nem. Wellsie, aki évszázadokon keresztül a felesége volt és első közös gyermeküket hordta a szíve alatt, örök időkre távozott ebből a világból, amikor az az elmebeteg alantas lelőtte, aki Bellát kereste a megmenekülése után. Qhuinn el sem merte képzelni, hogy ő is úgy járjon. Corie-nak élnie kellett! Ő annyira tiszta és jó volt. Szükség volt rá a világon!

- Meg fogjuk menteni! – ismételte meg Z halálos komolysággal, mire Qhuinn megfogta a kezét és megszorította.

- Igen, meg! – vágta rá, majd magában számolta a másodperceket, amik börtönbe zárták.