2. fejezet - Álom vagy valóság?

Sziasztok!

Íme a következő fejezet, ami remélem tetszeni fog nektek!:)

Jó olvasást és várom a komikat!:P

 Valami nagyon nem volt jó… Rettenetesen fáztam és a hátam alatt valami keményet éreztem, ami leginkább a földre emlékeztetett. Ezzel szemben tisztán emlékeztem, hogy az ágyamban voltam. Leestem volna? – tűnődtem. De akkor fel kellett volna ébrednem… Bár mentségemre szolgáljon, kimerült voltam. Ám, ha valóban olyan mélyen aludtam, mint képzeltem, és nem vettem észre, hogy lepottyantam, az még nem volt magyarázat a hidegre. Hirtelen egy szellő lágy simogatását éreztem az arcomon, mintha csak a szabad ég alatt feküdtem volna. Kicsit összeráncoltam az orrom, mikor megéreztem a friss virágillatot, aztán kinyitottam a szemem.

Sötétség vett körül, de nem az a fajta, ami a szobámra jellemző. Ez sokkal inkább a hátsó kertünket juttatta az eszembe, az éjszaka közepén. De hogy kerültem oda? Alvajáró lennék? – rémüldöztem. Már így is csodabogárnak számítottam, nem még ha kiderülne, hogy álmomban öntudatlanul flangálok a házban.

Csakhogy, amint alaposabban körülnéztem, rögtön feltűnt, hogy a mellettem lévő rózsabokrot – aminek az illatát éreztem – még soha életemben nem láttam. Na, még jobb – húztam el a számat. – Már nem csak otthon mászkálok, hanem idegenek kertjében is…

Feltápászkodtam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, eltűnjek onnan. Körülnéztem, miközben leporoltam a pizsamámat és próbáltam rájönni, melyik szomszédhoz ugorhattam át szunyókálni, ám akkor tátva maradt a szám. A ház, ami alig néhány méterre volt csak tőlem, hatalmas volt. Nem, ez nem is elég kifejező. Óriási, egyszerűen leírhatatlan. Akár egy kastély. Három emelet magas, ablakain keresztül barátságos fény vetült az udvarra, ami még az épületnél is lenyűgözőbb volt. Nagyobb volt, mint a miénk a másik két szomszédéval együtt véve. Csodálatos rózsabokrok és mindenféle virágok vettek körül.

Gyönyörködtem volna még bennük néhány percig, de akkor észrevettem az ajtóban egy alakot. Egy óriás – futott át az agyamon, mikor megláttam, mekkora termetű. Minimum százhúsz kiló, izmos – amennyit a körvonalából láttam – és szörnyen dühös. Elválasztott minket vagy tizenöt méter, de még így is hallottam a fújtatását. Aztán mintha megérezte volna a jelenlétemet, felkapta a fejét és egyenesen rám nézett. Az arca árnyékban volt, nem láthattam, de még így is meghűlt az ereimben a vér. Ez a férfi maga volt a megtestesült halál. Egész lényéből sugárzott a gyilkolás, és mikor határozott léptekkel elindult felém, rémületemben hátrálni kezdtem. Ösztönös reakció volt, csakhogy a lábaim annyira remegtek, egyrészt a hideg miatt, másrészt a félelemtől, hogy összeakadtak, és nem túl kecsesen fenékre huppantam.

Kitágult szemeimet egy pillanatra sem vettem le az idegenről, és bár a hirtelen belém nyilalló fájdalomtól könny szökött beléjük, leküzdöttem őket. Szükségem volt rá, hogy rendesen lássak.

- Ki a fene vagy te? – kiáltott rám a férfi. Mély hangjától kirázott a hideg, és ahogy közelebb ért, láthatóvá vált az arca. Nem teljesen, csak valamennyire. A gyenge fényviszonyok viszont nem tudták elfedni az S alakú sebhelyet, ami az egész arcát átszelte, a homlokától a felső ajkáig, valamint fekete szemét, amiből csak úgy sütött a gyűlölet. Kezében már ott volt egy pisztoly, bár fogalmam sincs mikor, és hogyan került oda. Nem láttam a mozdulatot.

Azt hiszem, azt hívják halál közeli élménynek, amikor az embernek lepereg a szeme előtt az élete. Egészen addig a pillanatig azt hittem, hogy ez csak humbug, de most mégis kénytelen voltam rájönni, hogy nem az. Láttam magam előtt a szüleimet; az öcsém nevető arcát; Biancát, amint csípőrázásokkal és fülig érő vigyorral kísérve az iskola felé igyekszik; Sam heves gesztikulálást, amivel mindig magyarázott nekem, ha valamiben nem értettünk egyet… Félelmetes volt, ahogy az elmém életre hívta ezeket a képeket.

- Nem hallasz? – dörrent rám újra a férfi. – Azt kérdeztem, ki vagy?!

Halványan érzékeltem, hogy többen kiszaladnak a házból, de nem voltam képes odafordulni hozzájuk. Csak merően bámultam a fekete szemekbe, és remegtem minden tagomban. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Ez itt a vég. Nincs menekvés…

- Mi történt, Z? – hallottam meg egy másik hangot, bár fogalmam sem volt, hogy kitől érkezett. Egy pillanatra rájuk kaptam a pillantásom, hátha a felmentő sereg az, de mikor megláttam a három másik férfit, akik ugyanakkorák voltak, mint az első, fekete bőrruhában, szintén fegyverrel a kezükben, önkéntelenül felnyögtem félelmemben. Bele sem mertem gondolni, mi minden fog történni velem, mielőtt megölnek.

Hangzavar tört ki körülöttem. Mindannyian egyszerre kiabáltak velem, hogy ki vagyok, és mit keresek ott, de én képtelen voltam válaszolni. A nevemre sem emlékeztem a kétségbeeséstől.

Aztán hirtelen megjelent mellettem egy nő. Hosszú barna haját lófarokba kötötte, csakúgy, mint én. Arca nyugalmat sugárzott, mikor leguggolt mellém. Az egyik férfi előrébb lépett és a vállára tette a kezét, de a nő nem foglalkozott vele. Az volt az érzésem, hogy a férfi védeni próbálja, mert a kedvese. Csak azt nem tudtam, hogy mitől akarja megvédeni? A többi férfi mind engem figyelt. A másik nőt észre sem vették. És akkor leesett. Tőlem féltette. Azt hitte, árthatok neki. Majdnem felnevettem ettől a gondolattól. Egy légynek sem tudtam volna ártani, nemhogy egy embernek.

- Nyugodj meg! – szólalt meg a nő, és óvatosan a karomra tette a kezét. Meleg volt a tenyere, amitől jóleső borzongás futott át rajtam. A rövid ujjú pólóban már majdnem megfagytam. – A nevem Mary Luce. És a tied?

- Cor… Cornelia Harper – nyögtem ki remegős hangon.

- Nyugodj meg, Cornelia – mosolygott rám. – Nincs mitől félned. Nem fognak bántani – intett a fejével a férfiak felé, akik még mindig ugyanúgy álltak ott, fenyegetően, pisztollyal a kezükben. Sőt, az egyiknél, mintha kés is lett volna.

Mikor nem feleltem, Mary a feléjük fordította az arcát.

- Ugyan már fiúk! – szólt rájuk. – Ez csak egy kislány, akit épp halálra rémítetek. Tegyétek el a fegyvereket!

Nem ért el semmit. Mintha meg sem hallották volna a szavait. Úgy láttam Mary is észrevette ezt, mert megforgatta a szemeit, aztán felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről. Remegő kézzel fogadtam el a gesztust, de aztán azonnal vissza is rántottam, mikor a pisztolyok csöve mind rám szegeződött. Egyenesen a szívemre.

- Álljatok már le! – mordult rájuk Mary, majd beállt közém és a férfiak közé, és felhúzott a földről. Remegő lábaim alig voltak képesek megtartani a súlyomat. Erősen kapaszkodtam Marybe, de úgy tűnt, hogy ez nem zavarja őt. Megértően nézett rám. Valamiért egy pillanatra még el is hittem, hogy biztonságban vagyok, de aztán a fekete szemű férfi ismét rám dörrent.

- Mit keresel itt?

Ijedtemben rándultam egyet, amit Mary egy rosszalló pillantással a férfi tudtára is hozott.

- Ne… Nem… Nem tudom – préseltem ki vacogó fogakkal.

- Egy fenéket nem! – tört ki a férfiból. – Mondd meg az igazat, vagy Isten a tanúm rá…

- Z! – szólt rá ugyanaz a férfi, aki az előbb Maryt akarta védeni. – Marynek igaza van. Halálra van rémülve és ezt te is pontosan tudod, szóval ne ijesztgesd feleslegesen.

- Feleslegesen?! – fordult felé dühösen. – Itt van egy ember az otthonunkban. Itt semmilyen megfélemlítés nem lehet felesleges!

- Csak egy gyerek – szólalt meg egy másik, aki Red Sox baseballsapkát viselt. A hangja sokkal enyhültebb lett, mint az eddigieké, sőt, még a fegyvert is leengedte.

A remény pislákolni kezdett a lelkemben, hogy talán mégiscsak megúszhatom ép bőrrel, de amint az első férfi visszafordult felém, minden semmivé foszlott. Egy jottányit sem enyhült az arckifejezése.

- Hogy jutottál be a birtokra? – szegezte nekem a kérdést.

Legyőztem a remegésemet, mert erősnek kellett lennem, hogy válaszolni tudjak. Ha teljesen őszinte leszek, majdcsak hisznek nekem, vagy… Igen. Hinniük kell nekem, hiszen nem hazudok. És aki nem hazudik, az ártatlan. Tehát nem is bánthatják. Nem mintha én magam elhittem volna ezt a gondolatmenetet, de jobb volt, mint a teljes kétségbeesés.

- Nem tudom – válaszoltam. – Itt ébredtem fel a földön fekve. Még azt sem tudom, hogy hol vagyok.

- Francokat nem! – jött a dühös válasz.

Mary kérdőn nézett a férfiakra, leginkább arra, aki védeni akarta. Úgy tűnt, ők egy párt alkotnak, legalábbis ahogy a tekintetük összekapcsolódott, nagyon bensőségesnek tűnt. A férfi egy pillanattal később alig láthatóan bólintott, mintha tudta volna, hogy mire gondol a nő és beleegyezett volna.

- A testvériség házában vagy – fordult vissza felém Mary.

- Milyen testvériség? – kérdeztem értetlenül. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy miről beszél.

- A Fekete Tőr Testvériség – válaszolta, mire leesett az állam. – Hallottál már róluk?

Szerettem volna válaszolni, de nem tudtam megszólalni. A Fekete Tőr Testvériség, a Fekete Tőr Testvériség, a Fekete Tőr Testvériség, a Fekete Tőr Testvériség – zakatolt a fejemben megállíthatatlanul. De hiszen ez képtelenség. Ez csak valami vicc lehet. Képtelenség, hogy én ide kerültem. Vagy ez csak egy igen kreatív álom. Hiszen még azt is éreztem, hogy a szél meglebbentette egy hajfürtömet, ami kiszabadult a hajgumi alól.

- Naná, hogy hallott már rólunk – zökkentett ki a gondolataimból a fekete szemű férfi. Most, hogy tudtam, hol vagyok, vagy legalábbis elméletben hol vagyok, felismertem az előttem állókat.

- Zsadist – csúszott ki a számon, mire még jobban összehúzta a szemöldökét. Gyanakodva nézett rám továbbra is.

- Honnan tudod a nevem?

- Én… Izé… - dadogtam. – Mindenkiét tudom. Bár nem ilyennek képzeltelek titeket.

- Miről beszélsz, kislány? – kérdezte valaki, akit eddig nem nagyon láttam, mert Zsadist takarásában állt. Most, hogy előrébb lépett, jobban szemügyre tudtam venni. Fekete haja és kecskeszakálla volt, a bal szeme körül pedig bonyolult mintát ábrázoló tetoválás. Olyasvalakinek, mint én, aki minden könyvet elolvasott, ami a testvériségről szólt, nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön kivel áll szemben.

- Vishous – néztem az ezüstösen ragyogó szemekbe, amik meglepetten felvillantak. De mielőtt még mondhatott volna valamit, a mellette állóra fordítottam a figyelmem. A Red Sox baseballsapka mindent elárult róla, habár az enyhén görbe orr, ami mint tudjuk, túl sokszor tört be és rosszul forrt össze, szintén sokat mondott a tulajdonosáról. – Butch. – Végül a Maryt védő férfi felé néztem. A lélegzetem is elállt. Eddig nem tudtam szemügyre venni, hiszen halálos félelem tartott rettegésben, hogy bizony meg fogok halni, de most alaposan megnéztem. Hihetetlenül magas és szívdöglesztően jóképű volt. Hozzá képest Johnny Depp, de akár George Clooney is csak egy gyenge közepest kapott volna a külsejére. Szőke haja még az éjszaka sötétjében is fényesen csillogott, hogy kék szeméről már ne is beszéljünk, ami olyan volt, akár az óceán. – Rhage.

Mindannyian meglepetten bámultak rám, mintha épp megmondtam volna a rák ellenszerét. Zavarban lettem volna, ha nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy álmodom. De másképp nem állhattam volna a testvériség előtt.

- Honnan tudod, kik vagyunk? – kérdezte V. Ő volt az első, aki észbe kapott a sokkból.

- Olvastam a könyveiteket – válaszoltam egyszerűen. Már elmúlt a halálos félelmem. Hiszen ha álmomban meg is halok, felébredve ismét az ágyamban fogom találni magam épen és egészségesen.

- Miről beszélsz? – húzta fel a szemöldökét Rhage.

- Ez csak egy álom – mosolyogtam rá. – Nem is csoda, hogy veletek álmodok, hiszen az egyik könyvvel a kezemben aludtam el. Hát persze! Így már mindent értek. A tudatalattim így akar lenyugtatni.

- Szerintetek zakkant? – kérdezte Butch, és igencsak furcsán nézett rám. Mintha tényleg mérlegelné az épelméjűségem kérdését.

- Nem vagyok őrült. Csak álmodom – mondtam neki kuncogva. Elég viccesek voltak, ahogy kerek szemekkel bámultak. Még Zsadist is felengedett a kezdeti gyűlölködésből egy hajszálnyit.

- Nem álmodsz – szólalt meg mellettem Mary. – Ez a valóság. Itt vagy a testvériség házában, és nekünk fogalmunk sincs róla, hogy miről beszélsz.

Azt tudtam, hogy az álmok, valamint a hallucinációk is mind azt mondják, hogy ők a valóság, és az igazi élet az álom, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire határozottan fogja állítani egy szereplő, akit a tudatalattim hívott életre. Mary elhitte magáról, hogy valóságos, ahogy a fiúk is. Azt hitték, hogy ők élnek.

- Beszéljünk Wrath-szal – javasolta V egy perc hallgatás után.

A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, és attól féltem felébredek az izgatottság miatt. Alig vártam, hogy találkozhassak a királlyal, bár a lelkem mélyén tartottam is tőle. Tudtam, hogy nem gonosz, és ok nélkül nem fog bántódásom esni, de attól még tartottam tőle valamilyen szinten. Mégiscsak ő a király. És az ő szava szent ebben a világban, még akkor is, ha csak egy álomról van szó.

A többiek beleegyezően bólintottak, ám mielőtt még elindultunk volna a ház felé, Rhage lehúzta magáról a bőrkabátját és a vállamra terítette, hogy ne fázzak. Mitagadás, a fogaim veszettül vacogtak. Ránézésre is nehéznek tűnt a kabát, de mikor igazán megéreztem a súlyát, hirtelen azt hittem, hogy menten beledöngöl a földbe, de mégis tartottam magam. Az illata viszont még jobban hatott rám. Rhage férfias illata, ami az egész kabátból áradt, észbontó volt. Nem parfüm volt, hanem a saját illata: sötét és fűszeres. A könyvekben ezerszer olvastam róla, hogy a férfi vámpírok bőréből kipárolgó illat fenséges, főleg, ha már összekötődtek valakivel, de ezt elképzelni sem tudtam addig.

Útközben a testvérek közrefogtak, mintha még mindig fenyegetést jelentenék. Beismerem, egy kicsit rosszul esett, hogy az álmaim szereplői úgy bánnak velem, mintha bűnöző lennék, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez csak azért van így, mert a tudatalattim tudja, hogy a valóságban, ha tényleg léteznének, akkor sem bíznának meg bennem egy perc elteltével. Sőt, senki másban sem bíznának, legyen szó egy tizenévesről, vagy egy nyolcvan éves néniről, de még az öt éves öcsémet is meggyanúsítanák. Ilyen a természetük. Vagyis, ilyenné írta őket az írónő.

A ház fenomenális volt. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem, bár ez az itt lakókra is igaz. Az előcsarnok mennyezetén tényleg ott volt egy festmény, ami a régi testvériség harcosait ábrázolta. Igazán impozáns mű volt, szépen kidolgozott formákkal és színekkel. Egyszerűen káprázatos. Viszont az, hogy ennyire csodálatos volt, meg is rettentett. Hogy lehet egy álom ennyire kreatív? Meg sem fordult a fejemben, hogy ez valóságos lenne, dehogy is, inkább az épelméjűségemen merengtem el én is, akárcsak Butch. Talán megzápult az agyam, ahogy Sam mondaná, és hallucinálok? De ha dilis lennék, akkor össze-vissza képzelnék mindenfélét, nem? De itt szó sem volt összevisszaságról. Minden ment szépen sorban, ahogy mi is haladunk felfelé a lépcsőn. De akkor sem értettem, hogy mi is folyik körülöttem. Bár az is igaz, hogy időm sem maradt rá, mert megálltunk egy kétszárnyú ajtó előtt, ahol V bőrkesztyűs kezével bekopogott. Nem kerülte el a figyelmemet az a kesztyű. Fekete volt, és az egész kezét befedte, hogy még véletlenül se érjen hozzá senkihez, nehogy kárt tegyen valakiben. Szegény V – sóhajtottam fel. Milyen tragikus, hogy ilyen átokkal kell élnie az életét. Aztán hirtelen megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Nem sajnálkozhatok egy nem létező személyen. Ez csak egy álom!

Bentről dörmögő hang jelezte, hogy beléphetünk. A faragásokkal díszített ajtó kinyílt, és V belépett előttem. Követtem őt, ahogy engem is a többiek. A szám ismét tátva maradt. A dolgozószoba igazán fenséges volt. Elegáns, királyi. Egyáltalán nem olyan volt, mint ami egy harcoshoz illett volna. Sokkal inkább egy finom királynőhöz.

Mielőtt még jobban szétnézhettem volna, hangos székcsikorgás vonta magára a figyelmemet. A széles, masszív íróasztal mögül felpattant a király. Wrath sokkal félelmetesebb volt, mint ahogy a könyv alapján magam elé tudtam képzelni. Ha Z-re azt hittem, hogy óriás, akkor Wrath-ra már szavakat sem találtam. És amellett, hogy milyen magas volt, izmainak tömege is igencsak elrettentőnek számított. Rhage is nagydarab volt, de Wrath őt is lekörözte. Arcáról már nem is beszélve. Maga a kínzó halál – futott át az agyamon, ahogy ismét összehúztam magam félelmemben. Baromira nem tetszett a dolog, hogy álmomban szinte egész végig halálra vagyok rémülve. Ha csak arra gondoltam, hogy milyen feszülten fogok felkelni reggel…

- Megmagyarázná valaki, hogy mit keres itt egy ember? – csattant a mély hang, amitől valószínűleg megrepedt a dobhártyám.

- Mi sem tudjuk – válaszolta V. – Z találta az udvaron.

- Hogy hol? Mégis mi folyik itt? És ki ő? Hogy találta meg a birtokot? – záporoztak a kérdések a királyból.

- Azt mi is nagyon szeretnénk tudni! – vágta rá Z ismét dühösen. Én mondom, ennek a hapsinak könnyebben változik a hangulata, mint ahogy az óramutató körbejár.

- A neve Cornelia Harper – szólt közbe Mary, aki ott maradt mellettem. Még a kezemet is fogta. Nyilván emlékezett rá, milyen érzés volt számára először találkozni a testvérekkel. Uh. Már megint úgy gondoltam rájuk, mintha valóságosak lennének. Le kell erről szoknom, de nagyon gyorsan. Talán mégiscsak Samnek van igaza, és túl sokat olvasok? Már összekeverném a valóságot a képzelet világával?

- Hogy kerültél ide? – kérdezett ezúttal egyenesen engem a király. Fekete, hosszú haja egészen a derekáig leért. Egyszerűen lenyűgöző volt.

Ahogy közelebb léptünk, észrevettem egy csodaszép, barna Golden retrievert az asztal alatt feküdni. Hát persze. Wrath nem látott. George, a kutya segítségével közlekedett a házban.

Hirtelen kaptam észbe. A király épp válaszra várt.

- Nem tudom – mondtam. Szerencsére a hangom sem remegett már. – Az utolsó emlékem, hogy az ágyamban fekszem, aztán már itt ébredtem fel a földön fekve.

A király gyanakodva összehúzta a szemöldökét, bár a fekete napszemüveg miatt alig láttam a mozdulatot. Azt hiszem, mondani akart valamit, de egy női hang, ami a kandalló másik oldaláról, a szoba ellenkező feléről érkezett, megakadályozta benne.

- Igazat mond.

Odakaptam a tekintetem. A föld felett egy fekete alak lebegett. Mindenét, arcát, karját, lábát fekete selyemruha takarta, hangja viszont olyan volt, mintha csengettyű szólalt volna meg. Az Őrző. Ő teremtette a vámpírokat. Ő alkotta meg az egész világukat, civilizációjukat. Ő volt az anyjuk, az istenük. Hozzá imádkoztak.

A király és a többi harcos, beleértve Maryt is, mind tiszteletteljesen meghajoltak a női alak előtt. Nem akartam megbántani, még akkor sem, ha nem a valóságban voltunk, így én is fejet hajtottam. Mikor felegyenesedtem, a fátyol, ami eddig eltakarta az arcát, már nem volt a helyén. A látvány egyszerűen szemkápráztató volt. Soha életemben nem láttam még ennyire szépet. Egyszerűen tökéletes volt. Hatalmas ezüstös szemek, kecses orr, ívelt ajkak, és fekete, enyhén göndör haj. A földkerekség legcsodásabb élőlénye volt.

- Őrző – szólalt meg Wrath, miután ő is felegyenesedett.

- A lány miattam van itt – szólalt meg, és a király felé fordult, majd visszanézett rám. – Én hoztalak ide – mondta egyenesen a szemembe nézve.

Éreztem, hogy a szívverésem megállt egy pillanatra, aztán vágtató ütemet diktálva meglódult.

- Álmodom – suttogtam kételkedve. Már abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok, nemhogy hol. Teljes zűrzavar kavargott bennem. Egy részem próbált győzködni, hogy álmodom, míg a másik azt bizonygatta, hogy ez most valóban a valóság. Hogy igenis én most a testvériség házában állok, harcosokkal körülvéve. Csakhogy mindez őrültségnek tűnt. Logikai képtelenségnek.

- Nem gyermekem – mosolyodott el az Őrző, amitől csak még gyönyörűbb lett. – Ez a valóság. Neked csak annyit kell tudnod, hogy egy másik világból hoztalak át téged. A többi nem lényeges.

- De a könyvek… – nyögtem összeszorult torokkal, és kényszeresen szorosabbra húztam magam körül Rhage kabátját. – Olvastam a testvériség könyveit. Nem értem. Hogy lehetek én most itt? Ez nem lehet a valóság…

- Pedig az – biztosított az Őrző. – Hallottalak téged, amikor az ágyadon fekve azért könyörögtél, hogy kikerülhess az életedből. Most megtörtént. Azért hoztalak ide, hogy megtudd, mennyivel könnyebb életed van, mint sokaknak. Addig a testvériséggel maradsz, míg rá nem jössz, mi az igaz utad.

- Velünk marad? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést V. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag következmények nélkül megtehette. Az Őrzőtől ugyanis nem szabadott kérdezni, de mint a fia, Vishous élvezett néhány kedvezményt.

- Igen – válaszolta a fiára nézve. – És felelősek vagytok érte. Nem eshet bántódása.

- Nem értem – csóváltam meg a fejem. – És ha nem akarok itt lenni? Ha haza akarok menni?

A szemem sarkából láttam, hogy Rhage összerezzen, nyilván a kérdéseim miatt, de nem érdekelt. Csak nem fog megölni azért, mert kérdezni mertem. Elvégre én nem is tartozom ebbe a világba. Ó, ugyan már. Ez csak egy álom!!! Bár ezt magam sem hittem el.

- Ezt akarod? – kérdezte kíváncsian az Őrző. – Fel akarsz ébredni az ágyadban fekve, mintha valóban csak álmodtad volna mindezt? – kezeivel körbemutatott. A mozdulata olyan kecses volt, hogy egy vérbeli úrinő is megirigyelhette volna.

- Nem – vágtam rá azonnal, amivel magamat is megleptem. Csak akkor jöttem rá, mennyire szeretnék még maradni. Jó lett volna megismerni a kedvenc könyveim szereplőit. És még néhányukkal nem is találkoztam. – Szeretnék maradni, de… - hirtelen Wrath-ra és a többiekre néztem. Mi van, ha ők nem akarják, hogy itt legyek? Én csak egy idegen vagyok, aki belecsöppent az életükbe és felforgatta azt.

- De? – nézett rám várakozásteljesen az Őrző. – Mondd csak ki, ami a szívedet nyomja. Itt senki sem bánthat téged.

- Nem akarok senkinek sem a terhére lenni – sütöttem le a szemem.

Az Őrző halkan felkuncogott.

- Emiatt ne aggódj! – mondta vidáman. – Itt senkinek sem teher a jelenléted, nem igaz? – nézett szigorúan a többiekre, akik azonnal helyeselni kezdtek. Mertek volna ellentmondani neki…

- Ettől nem lett sokkal jobb – jegyeztem meg alig hallhatóan, de persze mindenkihez eljutott.

- Ha megtapasztaltad azt, amiért itt vagy, visszatérhetsz a saját világodba.

- De mi lesz a családommal? Ha csak így eltűnök…

- Észre sem fogják venni – rázta meg a fejét az Őrző, amitől selymes haja meglebbent, akár a legcsodásabb kelme. – Emiatt ne aggódj. Én mindent elintéztem.

Magam sem tudom miért, de hittem neki. Nem csak ebben, hanem mindenben. Tudtam, hogy nem csak álmodom, hanem a valóságban vagyok, ami bár félelmetes volt, mégis izgatott lettem tőle. Minden kétely eltűnt belőlem, mikor belenéztem az ezüst szemekbe.

Megadóan bólintottam, mire földöntúli mosoly terült el a csodaszép arcon.

- Ezzel meg is volnánk – mondta, majd Maryhez fordult. – Te kísérd el a lányt egy vendégszobába és maradj mellette, amíg szükséges. Én addig beszélek a harcosokkal.

- Rendben – vágta rá Mary habozás nélkül, majd megszorította egy kicsit a karomat, hogy mozduljak már meg, hiszen még mindig földbe gyökerezett lábakkal álltam ugyanott, és bámultam ki a fejemből. De úgy éreztem, még maradnom kell. Valamit még el kell mondanom.

- Köszönöm – hallottam meg a saját hangomat, pedig nem is ezt akartam mondani. Éreztem, hogy mozog a szám, de nem volt irányításom felette.

- Ne köszönd, gyermekem, mert nem puszta szívjóságból tettem – mondta, és a levegőben úszva egészen közel jött hozzám. - Rá kell ébredned mi a sorsod. Csak ezért vagy itt. –Felemelte a kezét, amiről hátracsúszott a fekete selyemruha és meleg, bársonyos ujjaival megérintette az arcomat. Fülig pirultam ettől a gesztustól. – Most menj. Pihenned kell. Sok minden áll még előtted, amihez szükséged lesz minden erődre.

Leengedte a kezét, én pedig gépiesen mozogva követtem Maryt a folyosóra, onnan pedig egy vendégszobába, bár nem sokat fogtam fel a külvilágból. Teljes káosz uralkodott bennem az Őrző utolsó szavaitól.