1. fejezet - Káosz

 Íme az első fejezet.:)

Aki nem olvasta volna a Blognyitás bejegyzésemet, az tegye meg most, mert fontos infók vannak benne a történettel kapcsolatban!

Jó olvasást mindenkinek!!:D

Életem egy szokásosnak mondható napon változott meg. Minden olyan volt, mint mindig, egy kivétellel: kezdett valóban tele lenni a hócipőm! Előző este kisebb veszekedés alakult ki a szüleim és közöttem, amiért természetesen én voltam a hibás. Na persze…

A bűnöm igen egyszerű volt: érettségi után a Stanford egyetemre szerettem volna menni, hogy történelmet tanuljak és talán régész legyek, vagy valami hasonló. Ez persze elfogadhatatlan volt a szüleim számára. Egyenesen a szemembe néztek és közölték velem, hogy a Harvardra fogok járni, és orvos leszek, akárcsak apu! Nincs apelláta!

Csakhogy én ezzel nem értettem egyet sohasem. Tiszteltem aput, amiért életeket mentett, és elismert volt a szakmájában, de engem egy cseppet sem érdekelt az orvostudomány. Nem tehettem róla.

A „kis” nézeteltérésünkben várhatóan alul maradtam, mert bármilyen érvvel is próbálkoztam, az süket fülekre talált. Nem volt választásom, nem volt irányításom a saját sorsom felett. Anyuék már mindent előre elterveztek, és nem engedtek belőle! Ez volt az, ami miatt kezdtem úgy érezni magam, mint aki menten megőrül!

Szinte már vártam a pillanatot, mikor végre kitehetem a lábam és az unalmas órákon ülhetek a suliban. Még azok is jobbak voltak, mint otthon lenni. Istenem, mit meg nem adtam volna érte, ha középszerű családba születhettem volna, ahol apu esetleg egy kis vegyesbolt tulajdonosa lett volna, nem pedig a Szent Ferenc Kórház vezető sebésze. Akkor az egész életem másként alakult volna, és azt mondhattam volna magamról, hogy boldog vagyok. De nem voltam az. Még akkor sem, ha kifelé ezt mutattam mindenkinek. Mert hát mi értelme lett volna a siránkozásnak és a panaszkodásnak? Abszolúte semmi! Így hát nem is tettem. Éltem egyik napról a másikra, imádkozva a csodáért, ami úgy látszott, nem akar eljönni.

Egészen addig a napig…

- Itt hagytad az ebédedet – szólt utánam anyu a konyhából, mikor már majdnem az ajtónál voltam, ami maga mögött rejtette a szabadságomat.

Hangja és egész megjelenése tökéletes volt, mint mindig. Mintha mi sem történt volna tegnap, nyugodtan törölgette a pultot.

- Kösz – mormogtam. Eszem ágában sem volt a kelleténél többet beszélni vele. Reménykedtem benne, hogyha észreveszi rajtam, mennyire rosszul érint, hogy nem hagynak élni, talán változtat a döntésén. Ugyan Corie, ideje felébredni! Bilibe lóg a kezed – gondoltam magamban csalódottan

- Ne felejtsd el, hogy ma este színházba megyünk apáddal – emlékeztetett, fel sem nézve. – Csinálok vacsorát, de Andyt neked kell megetetned. És a fürdetés is rád vár. Legalább kellőképpen beletanulsz, hogy ha neked lesz gyereked, akkor már ne érjenek meglepetések.

Istenem! – szerettem volna felkiáltani! Hihetetlen volt, hogy mindazok után, ami történt, még elvárták tőlem, hogy én vigyázzak a kisöcsémre. És akkor azt a megjegyzését, miszerint megtanulom, hogyan kell gyereket nevelni, elengedtem a fülem mellett, mert ha nem teszem, alighanem valóban felrobbantam volna! Anyu az esetek nagy többségében ilyenekkel tömte a fejem: milyen nagyszerű lesz, mikor saját családom lesz, férjem, gyerekeim, stb… Kötelességének érezte, hogy mindent megtanítson nekem: főzés, mosás, takarítás, vasalás, gyereknevelés! Szerencse, hogy nem volt kutyánk, mert még annak a fürdetését, sétáltatását is bevette volna a repertoárba…

Nem méltattam válaszra, egyenesen kisétáltam az ajtón, és minden lelki erőmet összeszedve nem csaptam be azt magam mögött. Valóban nehezemre esett.

A ház előtt már várt rám a használtan vett Opelem, amit tavaly kaptam, miután sikeresen levizsgáztam autóvezetésből. Nem volt éppen egy mai darab, de szerettem. Elvitt egyik helyről a másikra, és végre nem kellett a fránya iskolabusszal közlekednem. Igazi életmentő volt a kicsike!

Bedobtam a táskám a hátsó ülésre és már indítottam is. Nem akartam egy pillanattal sem tovább otthon lenni. Alig vártam már, hogy Biancáéknál legyek. Barátnőm csacsogása legalább elvonta a figyelmemet a saját bajaimról.

Szinte még le sem parkoltam a kétszintes ház előtt, Bia már rohant is ki. Aranyszőke haja lobogott mögötte, amitől olyan hatást keltett, mintha egy tündérmeséből lépett volna ki a hercegnő. Tökéletesre manikűrözött körmeire – amik természetesen rózsaszínűek voltak - vigyázva nyitotta ki az ajtót és ült be mellém, majd a csili-vili új táskáját ő is a hátsó ülésre rakta és azonnal belekezdett a mondanivalójába.

- Corie, el sem fogod hinni mi történt – hadarta izgatottan és ezzel kezdetét vette az egész úton tartó áradozás Austin Marksról, a focicsapat egyik játékosáról, aki randira hívta, és most fogalma sincs, hogy mit vegyen fel.

Megmondom őszintén, a felét nem hallottam annak, amit mondott. Kezdtem kicsit Bia szerelmi életébe is belefáradni, ugyanis abból volt rendesen. Mint az iskola aktuális barbie-babája, kötelességének érezte, hogy mint trófeagyűjtő, az élen álljon, már ami az ejtett fiúk névsorát illeti. Szinte minden héten mással járt, a leghosszabb kapcsolata egy Zack nevű sráccal volt, az is összesen másfél hónapig tartott. És az bizony már csodaszámba ment.

Félreértések elkerülése végett, Bianca nem volt az a kimondottan ribanc beállítottságú, nem feküdt le fűvel-fával, csak szeretett szórakozni és kihasználta mindazt, amivel a természet megajándékozta: tökéletes külsejét és felvágott nyelvét.

- Mi a véleményed? – kérdezte, mikor megálltunk a suli parkolójában.

Esküszöm, nem akartam kiakadni, de piszkosul rossz passzban voltam a szüleim miatt, valamint amiatt is, hogy alig aludtam az éjjel és fáradt voltam már kora reggel, pedig még az egész nap előttem állt, és nem tudtam visszafogni magam.

- Az, hogy egy hülye vagy! Austin nem akar tőled semmi komolyat, csak szeretne lefektetni és aztán eldicsekedni a haverjainak, hogy milyen nagyfiú, amiért megkapott téged. Te pedig naiv vagy, mert tetszik neked és elhiszed minden szavát, pedig már a fél suli megvolt neki! Nem hiszem el, hogy te is bedőlsz az átlátszó szövegének, amit minden csajnak lenyom! Kapj már az agyadhoz, az Istenért!

Miután rendesen kikiabáltam magam, súlyos csend telepedett a kocsira. Bianca kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha életében nem látott volna még fehér embert. Sosem emeltem fel a hangom, ha vele beszéltem, ahogy másokkal szemben sem. Én voltam a csendes eminens, akinek minden dolgozata hibátlan, aki minden kérdésre tudja a választ, és aki még sosem került büntetésbe. Mind a szüleim elvárása szerint.

- Ne haragudj! – sóhajtottam fel fél perc elteltével, amikor Bia még mindig gutaütötten ült és bámult rám. – Bal lábbal keltem – magyarázkodtam.

- Semmi gond – vágta rá barátnőm, mint akit a hangom térített magához. – Mesélj, mi akasztott ki ennyire?

Tudtam, hogy nem csak azért kérdezi, hogy mondjon valamit, hanem mert valóban érdekelte a dolog, hogy segíthessen nekem, de sajnos nem tudott semmit sem tenni. Kevesen látták Bianca valódi énjét, mert általában megjátszotta magát és csak a tökéletességet mutatta másoknak, de én tudtam milyen jószívű valójában. Egy igaz barát volt, akire bármikor számíthattam.

Tisztában volt vele, milyen a kapcsolatom a szüleimmel, de abban a pillanatban semmi kedvem nem volt belekezdeni egy újabb lelkizésbe, amit elég sokszor folytattunk az utóbbi hónapokban, ahogy egyre nagyobb hullámok csaptak össze a fejem fölött.

- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok – mondtam, majd hátranyúltam a táskámért, aztán már szálltam is volna ki, de Bia elkapta a karomat és visszatartott.

- Nekem nem tudsz hazudni – vette elő a legkomolyabb hangját. – Látom rajtad, hogy kész vagy. Miért nem mondod el?

Egy pillanatig csak néztem a tengerkék szemekbe, amik valódi aggodalmat tükröztek és csak akkor válaszoltam, amikor felülkerekedtem a feltörni készülő síráson. Sosem sírtam mások előtt! Még Bia előtt sem. Kényelmetlennek és megalázónak tartottam. Gyengeségnek.

- Majd máskor – mondtam neki. Komoly erőfeszítésembe került, hogy uralkodjak a hangom remegésén, de egész jól sikerült. – Most nincs kedvem erről beszélni.

Bianca elég jól ismert már ahhoz, hogy tudja, ha nem akarom, semmit sem fog kiszedni belőlem. És akkor tényleg nem akartam, éppen ezért engedte el a karomat és hagyta, hogy kiszálljak. Nem kezdett bele a „nekem mindent elmondhatsz, mert megértem” kezdetű szövegbe, mert nem is volt rá szükség. Tudtam én azt anélkül is, hogy ismételgetni kellett volna. Ő volt a legfőbb bizalmasom, szinte minden titkom tudója.

Mikor már a suli felé lépkedtünk, visszaváltozott a többiek által ismert plázacicává. Hátradobta csillogó haját, amivel ki is érdemelte néhány évfolyamtársunk elismerő, kocsányon lógó pillantását. Bianca élvezte ezt a fajta figyelmet. Az éltette, hogy a középpontban lehetett. Ehhez képest a többiek szemében én a szürke kisegér voltam, aki folyton Bia nyomában lohol. Azt azonban senki sem tudta, hogy igazából Bianca volt az, akit lehetetlenség volt levakarni magamról. Kellett neki a normális emberek társasága, akik előtt nem kell megjátszania magát, mert elfogadják olyannak, amilyen. Ez voltam én és Sam, aki már az épület falának dőlve várt minket.

Hihetetlenül jóképű volt, ahogy tökéletesen belőtt hajjal, koptatott farmerben, testre simuló pólóban ott állt, és rosszalló tekintettel méregetett.

- Mégis miféle szerelés ez rajtad? – kérdezte, és ellökte magát a faltól.

Végignéztem magamon: edzőcipőt, farmert és fekete pulóvert viseltem. Világosbarna hajam lófarokba volt kötve. Nem értettem mi baja vele.

Kérdőn néztem rá, mire megcsóválta a fejét, és vizslató tekintettel körbejárt. Sötétbarna haján szórakozottan csillogott a napfény. Észbontó egy pasi volt, még szerintem is. Csak egyetlen apró kis probléma volt vele: a fiúkat szerette.

- Ez a cucc kiábrándító – szólalt meg, aztán megállt előttem. Zöld szemét az enyémbe fúrta, mintha a lelkembe akarna látni. – Az életben nem fogsz bepasizni, ha továbbra is így öltözködsz – jelentette ki.

- Ne is próbálkozz – csóválta meg a fejét Bianca. – Én már legalább két hónapja nyúzom, hogy menjünk el vásárolni, de képtelenség meggyőzni.

- Nem értem mi bajotok van a ruháimmal – morogtam. – Én jól érzem magam bennük. Kényelmesek és…

- És ocsmányak! – vágott közbe Sam teketóriázás nélkül. Ő mindig kimondta, amit gondolt, tekintet nélkül mások érzéseire. – Elismerem, arra tökéletesen megfelelnek, hogy otthon kigyomláld a virágoskertet, de emberek közé… Ez kínzás a férfinem számára!

- Mintha olyan sokat tudnál a férfinemről – néztem rá kihívóan, mire elvigyorodott. Nem csak helyes volt, de a mosolya is szívdöglesztőnek számított.

- Többet tudok róluk, mint képzelnéd – válaszolta. – Például szeretik, ha egykét dolog kilóg. Gondolok itt a derékra, a hasra és a cicikre. És te Drágaságom, mindhárom kategóriában tökéletessel rendelkezel.

- Aha – forgattam meg a szemem.

- Szívem! – tette a kezét a vállamra, hogy még meggyőzőbbnek tűnjön. – Neked olyan formás cicid van, hogy állandóan félmeztelenül kellene járkálnod.

Bianca hangos kacagással jutalmazta a bókot, míg én megadóan felsóhajtottam és lehúztam magamról a pulcsimat – félreértések elkerülése végett, volt alatt felső. Mondjon akármit Sam, nem szándékoztam átmenni naturalistába.

- Na, ez aztán sokkal jobb – jegyezte meg szárazon Bianca, és elhúzta a száját.

Bevallom, nem volt épp a legdivatosabb, legnőiesebb viselet, de illett hozzám. Kicsit bő volt, nem engedte látni az alakomat, dekoltázzsal nem rendelkezett, de a színe ment az övemhez. Az is kék volt, csak egy árnyalattal sötétebb, mint a felső.

- Feladom – nézett színpadiasan az ég felé Sam pont akkor, mikor megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Kénytelenek voltunk kapkodni a lábunkat, ha nem akartunk elkésni.

Az első órám matek volt, ahogy Samnek is. Bianca spanyolra ment. Nem nagy meglepetés, hogy Sam mellett ültem, középen. Mrs. Williams ezúttal is késett néhány percet, így nem kerültünk bajba. Még arra is volt időnk, hogy a könyveinket elővegyük, csak azután jött be a terembe. Alacsony, molett nő volt, és utált engem. Valószínűleg azért, mert nekem nem tudott rossz jegyeket adni. Ő ugyanis kifejezetten az a fajta tanár volt, aki szívesen osztogatott egyeseket, és mosolyogva buktatott. De velem nem tudott kiszúrni, legnagyobb sajnálatára. Éppen azért, mert tudtam milyen, mindig odafigyeltem az óráin, hogy még véletlenül se tudjon belém kötni, de ezúttal nem tudtam koncentrálni. Csapongtak a gondolataim, a szüleim körül, majd a barátaim körül, és végül saját magam körül. Bennem maradt Sam egyik mondata: Ez kínzás a férfinem számára. Kénytelen voltam igazat adni neki. Sosem öltöztem kihívóan, de még nőiesen sem. Egyszerűen sokkal jobban szerettem a laza, kényelmes szereléseket. És sminket sem használtam, ellentétben Biancával, akinek csak a tükör előtti készülődés került fél órába naponta. Én mindössze megfésülködtem, összefogtam a hajam és kész. Már indultam is. Eddig meg voltam elégedve ezzel, nem zavart az sem, hogy Biancát mindenhol megbámulják a férfiak, engem viszont nem. Nem is nagyon vágytam arra, hogy a középpontba kerülhessek. Ez is valószínűleg a szüleimnek volt köszönhető. Úgy neveltek fel, hogy az ő szavuk a döntő, így bennem nem is alakult ki az önállóság ilyesfajta megnyilvánulása. Úgy, mint háziasszony önálló voltam, de mint nő, nem adtam a kiegészítőkre. Nem hordtam ékszert, még fülbevalóm sem volt. Vagyis volt, de nem hordtam. Anyu nyaggatott is egy ideig, hogy milyen csinosak az apró köveikkel meg a szívecskéikkel, de oda sem figyeltem rá.

Hirtelen egy könyök lökte meg a karomat. Ijedten kaptam a tekintetem Samre.

- Corie – suttogta alig hallhatóan.

- Megtisztelne a tényleges jelenlétével minket, Ms. Harper? – kérdezte gúnyosan Mrs. Williams.

Döbbenten vettem tudomásul, hogy az egész tábla tele van írva különböző képletekkel, amiknek a felét sem értettem, hiszen vadonatúj témát kezdtünk. Összeszorult torokkal néztem a tanárra, aki már tűkön ülve várta, hogy megszólaljak.

- Sajnálom, Mrs. Williams, de nem figyeltem – erőltettem ki magamból.

- Azt észrevettem – húzta el a száját, majd felsőbbségesen, akár egy királynő a nyomortanyán, a többiek felé fordult.

Egy perccel később Sam egy apró cetlit tolt elém.

Mi a fene van veled? Sosem szoktál elbambulni.

Fölösleges lett volna tagadni, igaza volt. Az órákon - kifejezetten matekon -, száz százalékos teljesítményt nyújtottam, így nem maradt más megoldás, felsóhajtottam és írni kezdtem.

Nem tudom, egyszerűen csak sok minden jár a fejemben. Anyuék is kiakasztanak. Tegnap jól össze is vesztünk a Stanford miatt. Oda sem figyeltek, mikor azt mondtam, hogy a történelem érdekel. Azt hiszik, hogy ha apu orvos, akkor nekem is annak kell lennem. Annyira elegem van!

Visszatoltam neki a papírt, aztán vártam a válaszát.

Ne hagyd magad! Neked is jogod van ahhoz, hogy a saját életedet éld. És azt tanulj, amit szeretnél. Ezt nekik is el kell fogadniuk.

Na ja. Mintha az olyan könnyű lenne.

Te nem ismered őket úgy, mint én. Sosem lehet velük kompromisszumot kötni. Ha eldöntenek valamit, akkor az úgy lesz és kész. Sosem fognak belemenni, hogy a Stanfordra menjek. És még… Á, semmi. Csak zsong a fejem.

Mi az a semmi? Tudom, hogy valamit el akarsz titkolni. Ki vele! Tudod, hogy addig úgysem hagylak békén, amíg ki nem nyögöd.:)

Igen, tudtam. De semmi kedvem nem volt erről beszélni. A végén még odáig jutnánk, hogy Samnek lesz bűntudata az én infantilis hülyeségeim miatt. De mikor elkaptam a pillantását, tudtam, hogy le kell írnom. Túl szigorú és határozott volt. Sosem szabadultam volna tőle. Ő volt a legmakacsabb meleg, akit csak ismertem. Na jó, az egyetlen meleg, akit ismertem, de ez most lényegtelen.

Más lehetőség nem lévén körmölni kezdtem. Az óra anyagáról már úgyis lemaradtam, teljesen mindegy volt, hogy figyelek-e vagy sem. És valahogy Mrs. Williams sem érdekelt túlzottan. Csináljon, vagy mondjon, amit csak akar.

Nem megy ki a fejemből, amit mondtál. Tudod, a nem létező nőiességemről. Azt hiszem, tényleg el kellene mennünk vásárolni… vagy valami ilyesmi…

Ahogy visszaadtam neki a lapot, figyeltem miközben elolvasta. Napsütötte arca fokozatosan elvesztette a színét. Ettől tartottam. Sam persze magára vette, amit írtam.

Corie, tudod, hogy én nem úgy értettem. Én úgy szeretlek téged, ahogy vagy, még akkor is, ha esetleg szakadt cuccban fogsz járni holnaptól. Nem akartam belegyalogolni a lelkedbe, hallod?

Tudom, és nem is haragudtam meg, csak beláttam, hogy igazad van. Változtatnom kell!

Reménykedtem benne, hogy ezzel visszaadom Sam jókedvét. Valóban nem haragudtam, még csak rosszul sem estek a szavai, mindössze keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy igaza van. Ennyi az egész.

Nagyszerű! Holnap elmegyünk plázázni, hétfőn pedig ráállunk, hogy végre bepasizz.

Na ennyit Sam bűntudatáról. Már túl is volt rajta, mint mindig.

Nem akarok bepasizni. Ismered az álláspontomat erről a témáról. Még mindig nem adtam alább.:)

MÉG nem adtad alább. De csak idő kérdése. Felejtsd el azt a cuki kis rózsaszín álmot a szőke hercegről, ahol első pillantásra egymásba szerettek egy vadidegennel és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Ez csak a könyvekben van így. Tudod, kevesebbet kellene olvasnod és többet élned a valóságban. Én mondom, egy kiadós hancúrozásra van szükséged egy dögös pasival, és máris jobban fogd magad érezni.:P

Megforgattam a szemem és visszafojtottam a feltörni készülő nevetést. Sam már több mint egy éve folyamatosan azzal nyúzott, hogy fel kellene szednem valakit, aztán rohanni az első ágy felé, ami az utamba kerül. Ő már isten tudja mióta nem volt szűz, ahogy Bianca sem. Személy szerint én nem éreztem magam lemaradva semmiről. Tizenhét éves voltam, és nem szándékoztam csak azért összejönni valakivel, hogy elveszítsem a szüzességem, mint jó néhány iskolatársam. Én meg akartam várni a tökéletes férfit. És igen, rózsaszín álom volt, ahogy Sam is kifejtette a véleményét, de én ragaszkodtam az elképzelésemhez. Ez volt az egyetlen dolog az életemben, amiről egyes egyedül én döntöttem, és senki sem szólhatott bele!

Válaszként rajzoltam neki egy mosolygós fejet, és ezzel befejezettnek tekintettem az órai levelezésünket. Nem mintha túl sok idő maradt volna a csengőig. Alig öt perccel később már a történelem terem felé igyekeztünk. Itt már Bianca is csatlakozott hozzánk és kitörő lelkesedéssel fogadta Sam beszámolóját a holnapi programról. Már csak a szüleimmel kellett valahogy megbeszélnem a dolgot. Nem fognak örülni neki, azt tudtam, de majdcsak lesz valahogy.

Ezek után a napom teljesen összefolyt. Fáradt voltam és egyben ideges is. Nem tudtam, hogy adagolom be apuéknak a vásárlást, pláne, hogy Sam is jön. Nem igazán kedvelték, mivel köztudott tény volt, hogy meleg. Az ő szülei bezzeg zokszó nélkül fogadták a nagy hírt. Még egy hangos szóval sem próbáltak meg fiúk lelkére hatni. Elfogadták, és ugyanúgy szerették továbbra is. Ennek már több mint fél éve. Akkoriban elképzeltem, hogy odaállok anyuék elé, és kijelentem: leszbikus vagyok. Ez persze nem igaz, de attól még gondolatban eljátszottam vele. A válaszuk mindenesetre nem az volt a fejemben, hogy „jól van kislányom”, vagy „attól még szeretünk, Cornelia”, hanem egy oltári nagy veszekedés, amiben számtalanszor elhangzik, hogy mekkora szégyent hoztam a családra és a nevünkre, stb… Dr. Harper családja maga a tökély. Legalábbis egy külső szemlélő szerint. Viszont benne élni… Hát nem épp egy álom!

Alig vártam, hogy hazaérjek és lefeküdjek aludni. Már napok óta éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok, de csak most jutottam el arra a szintre, hogy nem bírom tovább. Viszont amit hazaértem, anyu azzal fogadott, hogy a vizes ruhákat tegyem ki száradni és a fenti fürdőszobát ki kell takarítani. Na, köszönöm szépen, ennyit a nyugodt péntek délutáni pihenésről. Nem volt kedvem fölöslegesen veszekedni, úgyhogy neki kezdtem a teendőknek. Nem lett volna értelme arra hivatkozni, hogy kikészültem, anyu azt felelte volna, hogy elhiszi és sajnálja, de ha majd saját gyerekeim lesznek, akkor sem eshetek ágynak, hogy ejtőzzek egy kicsit, mert őket bizony el kell látni. Ebben igazat adtam neki, de én még nem voltam anya. Sőt, bizonyos szempontból még gyerek voltam, vagy legalábbis szerettem volna az lenni. De anyunál nem létezett olyan, hogy gyerekkor. Csak a felnőtt életre való nevelés mióta az eszemet tudtam.

Időközben hazaért apu is, és már lázas készülődésbe kezdtek. Valami új előadást akartak megnézni, amit aznap játszottak először. Mondták a címét, de oda sem figyeltem. Eléggé elvonta a figyelmemet, hogy ne aludjak el állva, nemhogy még arra is koncentráljak, amiről beszélnek.

- Indulunk, Corie – dugták be a fejüket a konyhába, ahol már az öcsémet etettem. – Ne felejtsd el megfürdetni Andy-t – mondta anyu. Utáltam mikor Andy-nek hívta. A Drew sokkal jobban hangzott az Andrew becézéseként. – És holnap korán kelünk, mert Edwardék meghívtak minket kerti sütésre.

Erre már felkaptam a fejem. Dr. Greenék kerti sütése? Az egész nap el fog tartani – gondoltam. Apu kollegája jó fej volt, de be nem állt a szája órákon keresztül. Voltunk már náluk néhányszor, tudtam mire számíthatok. Éjfél előtt nem szabadulunk.

- De nekem holnapra programom van – mondtam, mielőtt még elindultak volna.

- Programod? – lepődött meg anyu.

- Igen – bólintottam. – Biancával és Sammel elmegyünk vásárolni.

- Először is – szólalt meg apu keményen. – Samuel McCarty-val nem mész sehová! Nem akarom, hogy ilyen alakokkal barátkozz.

Ilyen alakokkal… Apu mindig is felszínes volt. Ha valaki társadalmilag nem volt olyan szinten mint mi, azt lenézte és megvetette. Ahogy a szegényebbeket és a melegeket is. Tragikus, én mondom!

- Másodszor – vette át a szót anyu, helyeslően bólogatva apu kijelentésére. – A család az első! Ezt neked is meg kell tanulnod. Nem mehetsz a saját fejed után, mikor majd a férjed számít rád.

- De nekem nincs férjem! – vágtam rá. – Tizenhét éves vagyok. Suliba járok és nincs férjem, tehát nincs ki számítson rám.

- Ezt a hangnemet azonnal felejtsd el kisasszony! – lépett beljebb anyu. – Talán nincs férjed, de van apád, és ő igenis számít a jelenlétedre, amikor a munkatársa meghív minket. Nem csak őt hívták meg, hanem mindannyiunkat. És ezzel a téma le is van zárva. Eljössz velünk holnap Edwardékhoz!

- De nem akarok elmenni! – kötöttem az ebet a karóhoz. Most már végképp elegem volt az életem irányítgatásából és hogy beosztották a szabadidőmet. – Utálok ott lenni, és már meg is ígértem Biancának.

Kénytelen voltam az egyetlen olyan személyre hivatkozni, akit a szüleim még elviseltek. Nem mondom, hogy kedvelték volna Biát, mert az túlzás lenne, de nem is utálták. A szülei neves ügyvédek voltak, ami már önmagában elég ok arra, hogy elviseljék a lányukat még akkor is, ha néha olyan volt, mint egy könnyűvérű liba. Legalábbis a felszínen.

- Legközelebb majd előre megkérdezel minket, hogy milyen terveink vannak a hétvégére – jelentette ki apu nagyon egyszerűen, mintha csak annyit mondott volna, hogy kétszer kettő négy.

Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg ilyenek lennének? Eddig is ilyenek voltak? És csak én nem vettem észre?

- Ne felejtsd el Andy-t megfürdetni – mondta még anyu, aztán már indultak is.

- Drew-t – morogtam az orrom alatt. A csalódottság majdnem erőt vett rajtam, de visszafojtottam. Nem akartam az öcsémet megijeszteni azzal, hogy sírva fakadok. Csak öt éves volt, nem értette volna, hogy mi a bajom. Így jókedvet erőltettem magamra, és vele nevettem evés közben, mikor az oviról mesélt. Aztán elvittem fürdeni, sőt még esti mesét is olvastam neki. Mire elaludt, elfogyott az erőm. Átmentem a saját szobámba, lefeküdtem az ágyra és engedtem, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Azt hittem, majd megkönnyebbülök, de tévedtem. Nem lett jobb. A lelkem háborgott. Képtelen voltam elaludni, így az éjjeliszekrényen heverő könyvért nyúltam, amit legutóbb olvastam. A Fekete Tőr Testvériség egyik könyve volt. Egész pontosabban a hetedik kötet, a Megbosszult szerető. Szerettem a természetfeletti, misztikus könyveket. Odáig voltam a vámpírokért és a vérfarkasokért, de szerettem a boszorkányokat és a sárkányokat is. Az a könyv például vámpírokról szólt és az egyik kedvencem volt. Bár már olvastam, mégis belelapoztam, hogy lekössem a gondolataimat. Alig láttam a szavakat, a jelentésüket szinte nem is értettem. Nem tudtam koncentrálni. Zsongott a fejem. Sokkal jobban, mint a suliban, pedig már akkor is kész káosz uralkodott bennem.

Becsuktam a könyvet, de nem tettem le. Magamhoz szorítottam, mert kellett valami kapaszkodó, ami támpontot ad, hol is vagyok. Szédültem, alighanem a kimerültségtől. Idő közben a könnyeim is újra aktivizálták magukat. Éreztem, ahogy végigfolynak az arcomon, le egyenesen a párnámra.

Menekülni akartam. Elfutni az életem elől valahová messzire, ahol a szüleim nem találnak rám. Ahol végre önmagam lehetek. Ahol lehet befolyásom az életemre. Akárhová, csak el innen!

Ezzel a határozott, lüktető gondolattal szippantott magába a sötétség.