Fontos!

Sziasztok!

Többen kérdeztétek, hogy mikorra várható a következő fejezet, de sajnos nem tudom megmondani. Nem érzem magam valami jól, aminek elég komoly oka van.

Eddig nem igazán beszéltem erről, pedig lehet már korábban kellett volna, így talán jobban értettétek volna, miért jönnek ilyen nehézkesen a fejezetek.

Sajnálatos módon 2015. januárjában kiderült, hogy van egy elég csúnya betegségem, egy úgynevezett Colitis ulcerosa, magyarul fekélyes vastagbélgyulladás. Eléggé megnehezíti az életemet mind testileg, mind lelkileg, nem egyszerű vele együtt élni. Nagyon nehezen megy még az ébren maradás is a vérszegénység miatt, ami vele jár sajnos, sokszor még a munkahelyemen is majd’ elalszom, amikor hazaérek délután/este, akkor meg aztán főleg.

Mindettől függetlenül feltett szándékom befejezni a történetet, sőt, ha vége ennek a könyvnek, azutánra is van tervem az VVSZ szereplőivel, csak idő kell, amíg ezeket meg tudom valósítani.

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki eddig kitartott mellettem és még jobban köszönöm, ha ezek után is kitartotok! :)

Millió puszi,

Zoe Henderson

Visszatérés 25. fejezet - Babamentő projekt

 Sziasztok!

Meghoztam a fejezetet, jó olvasást mindenkinek és nagyon sok kitartást ehhez az őrült időhöz... :)

- Nem örülök a dolognak – mordult fel Qhuinn, miközben lesétáltunk a lépcsőn. Az előcsarnokban már ott volt a kíséretem, talpig felfegyverkezve.

Amikor a sorsom beteljesítéséről volt szó, vagyis vámpírnőkkel találkoztam, akik kisbabát vártak, nem csak Lendo tartott velem, hanem a testvériség néhány tagja is. Ezúttal Rhage és Z volt a szenvedő alany, akiknek gardedámkodniuk kellett felettem. És persze imádott parancsolóm, aki mint mindig túlaggódott mindent, ami velem történt.

- Ezt már megbeszéltük – válaszoltam mosolyogva, de hajthatatlanul.

- Csak beszéltünk róla, az nem ugyanaz! – vágta rá azonnal, mire megcsóváltam a fejem. Az én makacs férjem…

- Qhuinn – sóhajtottam fel. – Azért megyek személyesen, hogy megismerjem a faj tagjait, hogy lássam kik ők, hol és hogyan élnek – magyaráztam újra.

- Sokkal biztonságosabb lenne, ha Wrath audienciaházában tartanánk ezeket a találkozásokat – próbálkozott újra, de nem járt sikerrel. Határozott elképzelésem volt mindarról, amit tettem, és ahogyan tettem. Éreztem, hogy ez a dolgom, hogy helyesen cselekszem.

- Sajnálom, de nem változtatok ezen – jelentettem ki. – Kérlek, bízz meg bennem, és hidd el, hogy tudom, mit csinálok.

Mélyen a szemébe néztem és vártam a reakcióját. Amikor végül bólintott, megkönnyebbülés árasztotta el a testem. Nem akartam veszekedni vele, de elképzelhetetlennek tűnt, hogy a bátyám audienciaházában tartsam ezeket a találkozásokat. Nem, az a ház maradjon csak meg a politikai dolgok helyszínének. Wrath ugyanis ott találkozott az elit tanácsának tagjaival, és a civilek közül is ott keresték fel azok, akik valami hivatalosat meg akartak beszélni a királlyal.

- Indulhatunk? – kérdezte Rhage, amikor leértünk hozzájuk.

- Persze – bólintottam és már nagyon vártam, hogy megismerhessem azt a párt, akikhez aznap éjjel hivatalosak voltunk. Jane kérésére egy éjszaka csak egy kismamával találkoztam, hogy a babamentő képességem ne merítsen ki és ne legyen hatással a saját terhességemre.

Biztonsági okokból mindig kocsival mentünk, hogyha ne adj’ Isten történik valami, ami megakadályozná, hogy láthatatlanná válva távozhassak, akkor is kimenekíthessenek. A választás ezúttal is Qhuinn Hummerjére esett. A volán mögé Rhage pattant be, mellé Z, míg mi hárman hátra ültünk. Már kezdtem megszokni ezt a felállást, hiszen minden éjjel így volt ez. Lendo annyira az életem részévé vált, amennyire nem akartam az elején, és amennyire örültem neki most. Levetkőzte hűséges szüleitől örökölt modorát és az egyik legjobb barátommá lépett elő az évek folyamán. Tudtam, hogy bármikor számíthatok rá, és nem csak azért mert az életőröm volt. Azért is, mert elég mély lelki kötelék fűzött össze minket, ami igaz barátságot jelentett.

Most, hogy ismét ott ült a jobbomon, elmosolyodtam. Nyugodt voltam, biztonságban éreztem magam és a gyermekeimet. És ez részben Lendonak volt köszönhető. Testvér is lehetett volna belőle, annyira megállta a helyét a harcban. Szerencsére mi még nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy élesben kellett volna látnom a képességeit, de nem egyszer néztem végig az edzőteremben, hogy egyik másik testvérrel egymás ellen küzdenek, hogy formában tartsák magukat. Nem volt könnyű legyőznie még Rhage-nek sem, pedig köztudott tény volt, hogy ő az egyik leghalálosabb harcos a testvérek között.

- Mire gondolsz? – zökkentett ki gondolataimból az említett.

- Rád – mosolyogtam fel rá, hisz jó másfél fejjel magasabb volt, mint én.

- Rám? – nevette el magát.

- Igen, arra, hogy milyen régóta vagyunk egymás életében, és hogy mennyire biztonságban érzem magam melletted – válaszoltam őszintén, mire meglepetten felhúzta a szemöldökét.

- Ööö, köszönöm.

- Nem, én köszönöm – vágtam rá. – Olyan vagy nekem, mintha a bátyám lennél és szeretlek.

A nyakam köré fonta a karját egy pillanatra és magához ölelt.

- Én is szeretlek, hugi – mondta és egy puszit nyomott a fejem búbjára, mire belemosolyogtam a mellkasába.

Aztán persze gyorsan kibontakoztunk az ölelésből, ugyanis bár Qhuinn nagyon jól viselkedett és egy szót sem szólt, merev tartásából láttam, hogy nehéz visszafognia magát. Nem tehetett róla szegény, az ösztönei hajtották, ha rólam volt szó, akárcsak a többi kötődő vámpírt. Nem bírták elviselni, ha más férfi ért hozzá a felükhöz. Még akkor sem, ha tökéletesen tisztában voltak vele, hogy semmiféle vonzalom nincs a két fél között.

Nem lepődtem meg, hogy amint elengedtük egymást Lendoval, Qhuinn magához húzott, szinte már félig az ölében ültem, miközben hatalmas tenyere a hasamat simogatta. Éreznie kellett, hogy az övé vagyok, hozzá tartozom. De ez így rendben is volt.

Nem sokkal később, amikor megérkeztünk a címre, Lendo és Z kiszálltak a kocsiból, hogy körülnézzenek kicsit. Rhage addig nem állította le a motort, és Qhuinn sem mozdult mellőlem, míg a többiek zöld utat nem adtak.

A ház, ami előtt leparkoltunk, nem volt túl nagy, sem túl előkelő, de kellemes hangulatot árasztott. Ablakaiból hívogató fény áradt, ami még a környék kopárságát is elfeledtette egy pillanatra az emberrel. Mielőtt bementünk volt, valami megmagyarázhatatlan remegést éreztem a gyomromban, ami arra késztetett, hogy megtorpanjak és körülnézzek a sötét utcán. Csakhogy semmi szokatlan nem volt körülöttünk. Néhány hasonló méretű és külsejű ház, pár panel. Ezen kívül minden kihalt volt, mégis éreztem, hogy történni fog valami. Csak azt nem tudtam mi…

- Baj van? – kérdezte Qhuinn, mikor észrevette, hogy nem mozdulok.

Megráztam a fejem.

- Nem, nincs – vágtam rá, majd vettem egy mély levegőt, hátha kiűzhetem magamból ezt a kellemetlen érzést, de nem jártam sikerrel. Így más megoldás nem lévén, félretettem az agyam hátsó részébe a dolgot és a feladatomra koncentráltam. Egy kisbabát és az anyukáját kell megmentem itt. És kész!

Nem kellett kopognunk, az ajtó azonnal kitárult, amint odaértünk és megjelent egy fiatal férfi, aki mély meghajlással köszöntött minket és látványosan kerülte a tekintetünket, miközben beinvitált a házba.

A nappaliba vezetett minket, ahol találkozhattunk a felével is, aki idegességében a kezét tördelte és a szája szélét harapdálta. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen hatást váltok majd ki bárkiből is. Elvégre én nem voltam híresség…

- Örülök, hogy találkoztunk – mondtam kedvesen és közelebb léptem hozzájuk, hogy oldjam a feszültséget a szobában.

- Felség – hajtottak fejet egyszerre, majd a férfi folytatta. – Engedje meg, hogy bemutatkozzunk. Snyder vagyok, Koirin fia, a felem pedig Leona, Tyron lánya.

- Snyder, Leona – bólintottam mindkettejüknek, majd kíséretemhez fordultam. – Ők itt, a Fekete Tőr Testvériség tagjai, Rhage, Tohrture fia, Zsadist, Ahgony fia, valamint az életőröm Lendoseth, és a parancsolóm, Qhuinn – mutattam be mindenkit, majd barátságosan vendéglátóinkra mosolyogtam. – Én pedig Cornelia vagyok.

- Hálásak vagyunk, amiért megismerhettük önöket, és amiért eljöttek – mondta Snyder. – Kérem, foglaljanak helyet – intett a kanapé felé, mire én leültem, de testőreim nem. Ők az ablakokhoz sétáltak és a környéket pásztázták.

- Hozhatunk önöknek bármi frissítőt? – kérdezte Snyder, ami meglepett. Alighanem észre is vehette rajtam, mert rögtön magyarázkodni kezdett. – Nincs hűségesünk, de bármit is kérjenek, szívesen elkészítjük önöknek.

- Nem kérünk semmit, köszönjük – válaszoltam, majd Leonához fordultam. – Hogy érzed magad? – kérdeztem.

- Jól, köszönöm. – annyira halkan válaszolt, hogy még én is alig hallottam. Zavarban volt, ez tisztán látszott, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Reméltem, hogy kis idő elteltével azért feloldódik majd valamennyit a közelünkben.

- Megkérdezhetem, hány éves vagy? – folytattam tovább a faggatózást, s közben éreztem, hogy a képességem lassacskán átveszi az irányítást felettem. Furcsa volt az elején, amikor az agyam háttérbe vonult és az ösztöneim irányították a szavaimat és a tetteimet is, de mára már kezdtem megszokni.

- Harminc – válaszolta, s egy cseppet sem lepett meg. Annyira fiatalnak tűnt, emberi időszámítás szerint alig nézett ki húsznak.

- Ez volt akkor az első termékenységi időszakod – fűztem tovább a beszélgetést, mire félszegen bólintott, de a tekintetét végig a szőnyegen tartotta.

Lábaim, mintha önálló életre keltek volna, úgy pattantam fel, hogy átüljek mellé a másik kanapéra. A berendezés kissé kopottas volt, de engem ez egy cseppet sem zavart. Látszódott, hogy nem veti fel őket a pénz – főleg viseltes ruhájukon láttam, és bár biztos voltam benne, hogy ez a legjobb, amijük van -, de legalább tiszta volt, és csak ez számított. Nem lehetett mindenki gazdag és előkelő. Igazából az ilyen családokhoz sokkal szívesebben mentem, mint az elit tagjaihoz, akik azt sem tudták mi mindent aggassanak magukra, hogy megmutassák nekem mennyire előkelőek és mennyire dúskálnak a pénzben… Csakhogy ez rám nem hatott. Engem a személyiség érdekelt, és Leonáé azonnal belopta magát a szívembe és felkeltette az érdeklődésemet. Régi önmagamra emlékeztetett.

Megrezzent, amikor leültem mellé, főleg, amikor megfogtam a kezét.

- Nem kell aggódnod semmi miatt – mondtam neki. – Minden rendben lesz veled is és a kisbabáddal is.

Egy másodpercre felpillantott rám, s könnyben úszó, mélykék szemeitől összefacsarodott a szívem. Valami nem volt rendben. Rettegést láttam az íriszekben. Örömet és félelmet, mély, nagyon mély félelmet, amit nem tudtam hová tenni, de elhatároztam, hogy ki fogom deríteni az okát. Így, mintha nem történt volna semmi, tovább beszéltem.

- Tudod, nekem is ez volt az első termékenységem és lám, máris két kisbabát hordok a szívem alatt – mondtam neki könnyedén. – Nektek mit mondott Havers, egyedül van a kicsike, vagy ketten vannak? – kérdeztem, mire Leona úgy megdermedt, mintha legalább az életét fenyegettem volna.

Snyder azonban a segítségére sietett.

- Egy baba van – válaszolta, de ő is annyira idegesek tűnt, amit csak a hülye nem vett észre. Z oda is fordult és fekete szemei nem sok jót ígértek, de a fejemmel intettem neki és a többieknek is, hogy ne lépjenek közbe. Féltem, ha a fiúk bármit is tesznek, amivel elárulják, hogy tudjuk, nem az igazat mondják, akkor teljesen bezárkóznak. Márpedig azt mindenáron el akartam kerülni.

- Nagyszerű – mosolyogtam továbbra is. – És hol tartasz a terhességben?

- Húsz hetes vagyok – mondta Leona alig hallhatóan, de már azt is jó jelnek vettem, hogy egyáltalán megszólalt.

- Az még akkor nagyon az eleje – mondtam és kicsit megszorítottam a kezét. – A java és a legjobb részei még hátra vannak.

Félszegen bólintott, s éreztem, hogy ennél többet most nem fogok tudni kihúzni belőle, így ideje volt rátérni érkezésem valódi okára.

- Na, akkor lássuk csak. – Elengedtem a kezét és összecsaptam a tenyerem. – Megengeded, hogy megérintselek? – kérdeztem, mire azonnal hátra dőlt, a kanapé háttámlájának támasztotta a hátát, de a tekintete még mindig kerülte az enyémet.

- Most a hasadra fogom tenni a kezemet – mondtam neki, ahogy eddig a többi kismamának is, hogy tudják, mire számítsanak, és ne ijedjenek meg. – A tenyerem fel fog izzani, méghozzá eléggé vakító fénnyel, ami aztán elkezd terjedni és körbe fog venni téged és engem. Nem fog fájni, ígérem. Melegséget és egy kis bizsergést fogsz érezni, főleg a hasadban, de fájni semmiképpen sem fog, rendben?  - Bólintott. – Kezdhetjük? – kérdeztem rá még egyszer, csak hogy biztos legyek benne, felkészült. Újabb bólintást kaptam válaszként, így a még lapos hasára helyeztem mindkét tenyerem, s hagytam, hogy a képességem végképp felszínre törjön.

Behunytam a szemem, amint a fény körülvett minket és akkor megláttam a kisbabát az elmémben, csakhogy nem volt egyedül. Annyira megdöbbentem, hogy majdnem elkaptam a kezem Leona hasáról, de kényszerítettem magam, hogy folytassam. Azt a két kis angyalkát meg kellett mentem. Az első kép változott, ahogy mindig, és ezúttal már két gyönyörű öt-hat év körüli kislányt láttam, akik annyira egyformák voltak, akár a tükörkép. A kép ismét ugrott, itt már tinédzserek voltak és boldogan rám mosolyogtam, majd egymásra, amitől megdobbant a szívem, hiszen tudtam, hogy ez meg fog történni, élni fognak, egészséges, gyönyörű lányokká válnak, a fajunk jövői lesznek.

A kép eltűnt a szemem elől, a fény is elhalványult, s én visszatértem a jelenbe, ahol Leona csodálkozó szemével találtam magam szemben.

- Köszönöm – mondta, s ezúttal végig rám nézett, nem fordította el a fejét. Kék íriszeiben hála csillogott, mire szívből jövően elmosolyodtam és megveregettem a karját.

- Nagyon szívesen – mondtam neki. – Most már tényleg minden rendben lesz – tettem még hozzá, mire hezitált ugyan, de bólintott.

- Felség – szólított meg Snyder, mire felé fordultam. Ő térden állt előttem, fejét mélyen lehajtotta és a kezét nyújtotta felém. Mivel tudtam mit akar, odanyújtottam neki a jobbomat. ajkait egy pillanatra a kézfejemhez érintette, majd az ősi nyelven megszólalt.

- Hálánk örökké kísérje útján, amiért megmentette a felem és a kisbabánk életét. Egészséges utódokat és nagyon hosszú, boldog életet kívánunk önnek.

- Köszönöm – válaszoltam én is az ősi nyelven.

Rövid búcsúzást követően elhagytuk a házat. Túlságosan friss volt még az egész élmény, így inkább úgy döntöttem, egyelőre nem szembesítem őket a nyilvánvaló hazugsággal, amit előadtak nekünk. De persze ez nem azt jelentette, hogy annyiban is hagyom a dolgot. Belső hangomat követve megálltam a kocsi mellett és társaimhoz fordultam.

- Még ne menjünk haza – mondtam, és alaposan körbenéztem ismét a környéken. Nem tudtam mit keresek, csak abban voltam biztos, hogy van itt valami, amit nem veszek észre.

- Szeretném tudni miért hazudtak – mondta Rhage, miközben tekintetével követte az enyémet.

- Igen, én is – vágtam rá. – Ráadásul ikreik lesznek, és szerintem nem tudnak róla – tettem hozzá.

- Ikreik? – kérdezte Qhuinn meglepetten.

- Igen, két csodaszép kislány, akik a megszólalásig hasonlítanak egymásra.

- De hogyhogy nem tudnak róla? – kérdezte Z, mire megráztam a fejem.

- Fogalmam sincs – válaszoltam. – Haversnek észre kellett vennie. Feltéve… - kezdtem bele a mondatba, de akkor megakadt a szemem az egyik panelház második emeleti ablakán és tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem.

Az egész környék kihalt volt, mintha sehol nem lakna senki, abban az ablakban azonban virágot láttam. Méghozzá egy élő virágot.

- Szálljunk be a kocsiba, de ne menjünk messzire – mondtam.

- Mit találtál? – kérdezte Lendo, s miközben beültünk a Hummerbe, elmondtam nekik.

- Meg akarom nézni azt a lakást – tettem még hozzá.

- Hohó, arról szó sem lehet – rázta meg a fejét Qhuinn. – Majd mi megnézzük, de te nem mész be egy ismeretlen lakásba, főleg nem egy kihalt panel kellős közepén.

- Be kell oda mennem! – jelentettem ki. – És be is fogok! Értsd meg, egyszerűen érzem, hogy ezt kell tennem.

Egy pár pillanatig – egészen pontosan addig, míg Rhage elhajtott a ház előtt és az épület másik oldalán meg nem állt -, szótlanul néztünk egymás szemébe, majd Qhuinn elkáromkodta magát.

- Nagyon utálom, amikor a képességed ezt csinálja, ugye tudod? – kérdezte.

- Persze, hogy tudom – vágtam rá. – De attól még bemegyek oda.

- Tudom – morogta, majd benyúlt a kabátja alá és kihúzta az egyik negyvenöt milliméteres Heckler & Koch automata pisztolyát és a kezembe nyomta. – Csak nem gondolod, hogy fegyver nélkül beengedlek oda?!

Elmosolyodtam, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.

- Látod milyen jól jött, hogy Xhex megtanított harcolni és lőni is? – kuncogtam, miközben kiszálltunk a kocsiból.

- Jah – húzta el a száját, miközben a környéket pásztázta. – Jobb lesz, ha sietünk – mondta, mi pedig úgy is tettünk.

Testőreim körülvettek, miközben az épület hátsó bejáratán keresztül behatoltunk. Nagyon sötét volt, de hála a vámpírgéneknek nagyon jól láttunk mindannyian, bár nézőpont kérdése, hogy ennek ebben a pillanatban örültünk-e. Az épület lépcsőházában és folyosóin halmokban állt a szemét, régi újságpapírok hevertek mindenhol és olyan állott szag terjengett, mint ahol már nagyon, de nagyon régen szellőztettek utoljára.

Néma csend volt mindenhol, csak a saját légvételeinket hallottuk és a papírok csörgését a lépteink alatt.

Rhage ment legelöl, őt követte Lendo, majd én, mögöttem Qhuinn, a sort pedig Z zárta. Előretartottam a fegyveremet, hogyha bármi történik, egy pillanatnyi időt se veszítsek azzal, hogy keresgélek. Felkészültem mindenre, amivel szembenézhettünk, de arra nem, amit végülis találtunk.

A lakás ajtaja, amit meg akartam nézni be volt zárva, de ez nem okozott gondot nekünk. Rhage a gondolatával elfordította a zárat, s az ajtó - mintha valami rossz horrorfilmben lettünk volna -, magától kinyílt. A szívem egy pillanatra megdobbant a rémülettől, de aztán megnyugtattam magam, hogy csak rossz a zár, nem pedig valami szellem vagy szörny nyitotta ki azt előttünk.

A lakás, az épület többi részéhez képest, megdöbbentően rendezett volt. Hogy ennek az volt-e az oka, hogy majdnem üresen állt, nem tudom, de tiszta volt, még egy porszemet sem láttam sehol sem.

Egy kis konyhában álltunk, amiben a gáztűzhelyen, egy szekrényen, egy kis kerek asztalon és két rozoga széken kívül semmi sem volt. Kivéve…

- Mi a franc? – fakadt ki Lendo, mire odafordultam hozzá és akkor én is megláttam, amit ő. Egy bekeretezett fényképp lógott a bejárati ajtó melletti falon, rajta a mi újdonsült ismerőseinkkel. Snyder és Leona átölelték egymást és boldogan mosolyogtak a kamerába. Szép pár voltak.

- Hogy kerül ez ide? – kérdeztem döbbenten, de ahogy láttam, a többiek is tanácstalannak tűntek.

- Nézzünk szét jobban – mondta Z, s elindult a kis folyosó felé, amiből az apró hálószoba és a még apróbb fürdőszoba nyílt.

A berendezés mindenhol tragikusan gyér volt. A fürdőszobában csak egy fürdőkád, egy apró tükrös szekrény, egy wc csésze és egy mosógép kapott helyet, míg a hálóban két szekrényen és egy ágyon kívül semmi mást nem találtunk. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy mindenen látszott, hogy nagyon régi és nagyon-nagyon használt. Ehhez képest az előző lakás, amiben jártunk modern és jól felszereltnek tűnt.

- Jön valaki – hallottuk meg Rhage hangját, aki kint maradt a konyhában, hogy szüksége esetén fedezzen minket.

Alig, hogy visszamentünk – körülbelül három lépésbe került, annyira kicsi volt az egész -, én is meghallottam a közeledő léptek hangját. A fegyveremet egyenesen előre tartva vártam, hogy lássam ki az. És abban is biztos voltam, hogyha bárki olyan, aki fenyegetést jelent a babáimra, rám, vagy a többiekre, egy másodpercig sem fogok habozni, hogy meghúzzam a ravaszt!

Erre szerencsére nem volt szükség. Amint az ajtó közelébe értek, meghallottuk Snyder fojtott hangját.

- Nyitva van az ajtó – mondta, alighanem Leonának. – Maradj mögöttem.

Nem voltunk azért annyira hiszékenyek, a fegyvereinket még mindig fent tartva vártuk, hogy belépjenek a kis konyhába. Amint ez megtörtént és döbbenten ránk meredtek, Snyder csak annyit tudott kinyögni:

- Mi folyik itt?

- Jó kérdés, de ezt inkább nekünk kellene feltennünk – vágta rá Rhage.

- Most pedig legyetek szívesek leülni – tette hozzá Qhuinn, és a fegyverével alig láthatóan a két kopott szék felé intett.

A szívem megszakadt, amikor megláttam, hogy Leona Snyder mögött reszket a félelemtől és aggódva, hogy esetleg valami baj történik a lányaikkal, leengedtem a fegyveremet.

- Nem lesz semmi baj, csak beszélni szeretnénk veletek – mondtam, hátha ezzel meg tudom nyugtatni, de persze nem jártam sikerrel. Szegény lány annyira fiatal volt és annyira elárvultnak tűnt, ahogy Snyder hátába kapaszkodott…

- Szeretném, ha elmondanátok miért hazudtatok nekünk és miért tűnik úgy, hogy itt laktok, nem pedig abban a házban, ahol az előbb jártunk – mondtam nekik, amikor helyet foglaltak, szorosan egymás mellé húzva a széküket.

Leona leszegte a tekintetét, zavara és szégyene annyira egyértelmű volt, hogy még a szagát is érezni lehetett. Mint az olcsó festék, kaparta az orromat, és csak még jobban megerősített abban a tudatban, hogy itt valami nagyon nagy baj van.

- Nagyon sajnáljuk – szólalt meg Snyder, de ő is kerülte a tekintetemet. – Nem akartunk hazudni, de nem láttunk más megoldást.

- Miért? – kérdeztem és rátámaszkodtam az asztalra velük szemben, hogy kényszerítsem, legalább ő a szemembe nézzen. Sötétszürke íriszei zavartak voltak, szégyenkezőek. De aztán pár pillanattal később megemberelte magát, felszegte az állát és mesélni kezdett.

- Pár hónapja elveszítettem az állásomat – mondta. – Éjjeli recepciós voltam egy belvárosi hotelben, de amikor a válság miatt bezárt, nem találtam új munkát. Nagyon kevés az éjszakai állás, és ami van, az is be van töltve. Nem tudtuk fizetni a számláinkat, így kilakoltattak minket. Gyerekként ezen a környéken éltem, itt nőttem fel. Tudtam, hogy mára már senki vagy csak nagyon kevesen laknak errefelé, így senkit sem fog zavarni, ha beköltözünk az egyik lakásba. Tovább keresgéltem állás után, de a helyzet egyre kilátástalanabb lett, a tartalékainkat is feléltük mostanára, és a helyzet csak romlott azzal, hogy Leona terhes lett.

Az említett ekkor belefúrta arcát párja nyakába és szipogásából egyértelműen hallani lehetett, hogy sír.

- Amikor elkezdődött a termékenységi időszaka, nem tudtunk mit csinálni – folytatta Snyder. – Nem volt pénzünk, hogy elmenjünk Havershez, és én… én nem bírtam nézni, ahogy szenved – mondta elcsukló hangon. – Muszáj volt segítenem rajta… Reménykedtünk, hogy nem esett teherbe, de aztán elkezdődtek a reggeli rosszullétek és a többi. Innen már tudtuk, hogy terhes lett.

Nyeltem egy nagyot, hogy összeszedjem magam és csak akkor szólaltam meg, amikor biztos voltam benne, hogy a hangom nem fog remegni és nem fakadok sírva.

- Ezek szerint nem jártatok Haversnél, hogy megvizsgálja Leonát? – kérdeztem, bár inkább szántam kijelentésnek, mert egyértelmű volt a szituáció.

- Nem – sóhajtott fel Snyder és tekintetébe újra visszatért a szégyenkezés és ott is maradt. Megértettem őt, a vámpíroknál nagyon fontos, hogy egy férfi valóban férfinak érezhesse magát, márpedig ha nem tud gondoskodni a feléről és a születendő gyermekükről/gyermekeikről, az volt az egyik legnagyobb lelki teher a vállán.

- Rendben – bólintottam. – Először is, az orvosunk majd megvizsgál – mondtam Leonának címezve, mire szegény lány feldagadt szemeivel rám nézett. – Amennyire én meg tudom állapítani a babáitok rendben vannak, gyönyörűek lesznek, de…

Nem tudtam befejezni, Leona ugyanis közbeszólt.

- Babáink? – kérdezte, és olyan hirtelen egyenesedett ki a széken, mintha valaki felrántotta volna a hátát.

Elmosolyodtam és az asztalon átnyúlva megfogtam a kezüket.

- Igen, a babáitok – mondtam nekik. – Ikreket vártok.

- Oh, Istenem – sóhajtott fel Leona és a másik kezét a szája elé kapta. Szemei könnybe lábadtak, ahogy Snyderre nézett és miközben az öröm átjárta őket, éreztem, hogy nem csak az került felszínre bennük. A kétségbeesés, hogy hogyan oldjanak meg két kisbabát, hogyan, miből tartsák el, azonnal maga alá gyűrte mindkettejüket.

- Ne aggódjatok semmiért – mondtam nekik. – Nem fogom hagyni, hogy két olyan szépség, akiket láttam a jövőből elkapott kis pillanatban, bármiben is hiányt szenvedjen. Gondoskodom róla, hogy rendben legyenek.

Leona olyan gyorsan rántotta ki a kezét az enyémből, és pattant fel a székről, hogy alig vettem észre. Csak akkor eszméltem fel, amikor már elhátrált tőlem, egészen a falig és védelmezően maga köré fonta a karjait. A fejét rázta, miközben arcán végigfolytak a könnyei, de amikor megszólalt, hangja kemény és erős volt.

- Nem vehetik el tőlem őket! – jelentette ki. – Nem engedem!

Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt megdöbbenésemben, és ahogy láttam a többiek sem értették miről van szó. Hiszen senki sem akarta elvenni tőle a gyerekeit.

- Nem akarjuk elszakítani tőled őket – mondta neki Qhuinn, de úgy tűnt ezt nem hiszi el.

- Nem adom oda őket! Soha! – mondta és egyenesen rám nézett, mintha máris ott állnék előtte holmi zsákkal, amivel gyereket szoktam rabolni.

- Nem fogom elvenni őket tőled – próbálkoztam ezúttal én és közelebb is léptem hozzá, bár Qhuinn megfogta a könyökömet és egy lépésnél többet nem engedett. Jogos volt az aggodalma, Leona láthatóan nem igazán volt önmaga. A félelem, a kétségbeesés mondjuk kiváltott ilyesmiket az emberből.

- Azt mondta… - kezdte, de elcsuklott a hangja. – Gondoskodni fogok róluk, ha az életembe kerül, akkor is. Ők az enyémek!

És akkor megértettem. Azzal, hogy azt mondtam én gondoskodom róluk, hogy én nem hagyom, hogy hiányt szenvedjenek, valószínűleg úgy értelmezte, hogy én akarom nevelni őket. Mivel ők nem tudják eltartani őket, a szülés után magamhoz venném a gyerekeit és megadnék nekik mindent, amit ők nem tudnak.

Most legalább már értettem a nézeteltérés okát.

- Leona, figyelj – szóltam hozzá nagyon is komolyan. – Soha, de soha nem venném el egy anyától a gyermekét. Én is anya vagyok, vagyis az leszek nem olyan sokára. Hogy képzelheted, hogy ilyen borzalmas dolgot tennék veled? Amit mondtam, azt úgy értettem, hogy segítünk nektek talpra állni. Szerzünk állást Snydernek és egy olyan házat, ahol nyugodtan élhettek és ahol biztonságosan nevelhetitek a gyerekeiteket.

- Felség… - szólalt meg Snyder, aki eddig döbbenten figyelte a kialakult helyzetet, de most odalépett Leonához és magához ölelte. – Én nem is… Nem is tudom, mit mondjak.

- Ne mondj semmit – vágtam rá és elmosolyodtam. – Nem szégyen, ha segítenek az emberen. Nektek most kell valaki, aki mellettetek áll és mi leszünk azok. – Társaimra pillantottam és meg sem lepődtem rajta, amikor azt láttam, hogy mindannyian egyszerre bólintanak. És akkor már azt is tudtam, hogy mit kell tennem. Mi lesz a megoldás. – A bátyámnak van egy háza, ahol az audienciáit szokta tartani. Szükségünk lenne valakire, aki a nappali órákban is ott van, ha bármi történne, és persze segíthetne gördülékenyen levezetni a találkozásokat is a civilekkel, akik a királlyal szeretnének találkozni. Mit gondolsz Snyder, neked való feladat lenne? – kérdeztem és bár kényelmetlenül érintett a reakciója, nem lepődtem meg rajta, amikor térdre vetette magát előttem és össze-vissza csókolgatta a kezemet, miközben az ősi nyelven hálálkodott nekem.

- Felség… - szólalt meg Leona, amikor Snyder végre elhallgatott és felállt a földről is. – Kérem, bocsásson meg nekem…

- Elég – fojtottam bele a szót. – Nincs mit megbocsátanom – jelentettem ki. – A helyedben én is így reagáltam volna. Túl van tárgyalva – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott.

- Felség, maga a legjobb hercegnő, akit csak a fajunk kívánhatott – mondta az ősi nyelven, majd tiszteletteljesen fejet hajtott.

- Rendben, elég ebből a nagy hálából – legyintettem. – Szedjétek össze azt, amit magatokkal szeretnétek hozni. Addig mi beszélünk az orvosunkkal, hogy már a házban várjon minket és meg tudjon vizsgálni téged.

Új barátaim nem húzták az időt, azonnal pakolni kezdtek, Rhage pedig felajánlotta, hogy segít nekik. Zsadist közben elővette a telefonját és Jane-t hívta. Úgy tűnt a dolgok egyenes kerékvágásba kerülnek.

- Nagyon rendes dolog volt tőled – mondta Qhuinn, amikor odajött hozzám és átölelt.

- Ugyan – sóhajtottam fel. – Egyedül vannak, mint a kisujjam, segítség kell nekik.

- Igen, ebben igazad van – csókolt bele a hajamba.

- Milyen anya lennék, milyen példát mutatnék a gyerekeinknek, ha ebben a helyzetben hátat fordítanék?

- Te leszel a legjobb anya az egész világon – mondta, mire belemosolyogtam a mellkasába és megsimogattam gömbölyödő pocakomat.

Igen, már alig vártam, hogy végre anya lehessek és megismerhessem a gyerekeinket. Megtaníthassam őket mindenre és lássam a sikereiket és a botlásaikat is.

- Fog ez menni nekünk – mondtam és felnéztem kedvesem csodás felemás íriszeibe.

- Naná – kacsintott rám vidáman.

Visszatérés 24. fejezet - Testvér II.

Sziasztok!

 Bocsánat, amiért csak most hozom a frisst, minden, ami csak lehetett, összeesküdött ellenem. :(

Jó olvasást mindenkinek és kellemes nyarat! Óvatosan a napozással - a múlt héten volt szerencsém ropogósra sülni, még ma is viselem a nyomait és a legnagyobb ellenségemnek sem kívánok ilyen szenvedést! :(

Amint egyedül maradtam a szobában, éreztem, hogy le kell ülnöm. Oké, tudom, hogy ez egy történelmi pillanat, aminek örülnöm kellett és persze örültem is neki, de közben nagyon féltem. Aggódtam Qhuinnért, és ez ellen nem tehettem semmit sem.

Szerencsére nem maradt időm túlagyalni a dolgokat, ugyanis nem telt el egy perc, mire a ház összes női lakója berontott az ajtón és vigyorogva körülvettek.

- Gyere gyorsan, el kell készülnünk, mire visszaérnek – mondta Beth és a kezemnél fogva felhúzott.

- Elkészülni? – kérdeztem meglepetten. – Mégis mivel?

- Majd meglátod – kacsintott rám, s én hagytam, hogy kitessékeljenek az ajtón, át Belláék szobájába, ahol aztán végképp leesett az állam. A szoba közepén tíz darab gyönyörű estélyi ruha lógott egy állványon.

- Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten.

- A parancsolódból ma este testvér válik – mondta Beth komoly hangon. – A mi dolgunk az, hogy kellő tisztelettel fogadjuk, amikor hazaér.

- Istenem… - suttogtam meghatottan, hiszen tudtam, mennyit fog ez jelenteni Qhuinn-nek. Családja lesz, végre hivatalosan is lesz hová tartoznia. Szemeim könnybe lábadtak, de gyorsan kipislogtam, és arcomon széles mosollyal fordultam barátnőim - sógornőim – nővéreim felé. – Mivel kezdjük? – kérdeztem, mire nagy hangzavar támadt.

Bella a hajamat csinálta, Marissa a sminkemet, Mary és Beth a ruhámat igazgatták. Nalla pedig, mint minden hat éves kislány tenné, végig ott ugrándozott körülöttünk.

Nem telt el sok idő, hogy mindannyian kész legyünk. De ennyivel még nem ért véget a készülődés, a földszinten ugyanis a hűségesek igazi kis partit hoztak össze. Volt zene, világítás, finom falatok és italok. A díszítés kék, zöld és lila színben pompázott, ami tökéletesen illett a helyzethez. Itt senkit sem érdekelt milyen színű Qhuinn szeme, szerették és elfogadták olyannak, amilyen volt.

Az egész előcsarnok őt ünnepelte, és mindenki itt volt, aki számított. Az egész nagy családunk megjelent, még az Őrző is, aki azonnal elhúzott engem a többiektől, be a billiárdszobába, ahol bár ott volt Rehv és iAm, de amint megláttak minket, azonnal abbahagyták a játékot és magunkra hagytak minket.

- Hogy érzed magad? – kérdezte az Őrző.

- Jól – válaszoltam, s hagytam, hogy törékenynek tűnő kezeit a hasamra tegye.

A ruha, amit a lányok vettek nekem erre az alkalomra, tökéletes volt. Sötétlila színe pontosan megegyezett a szemem színével. A mellem alatti kis szalag, rajta egy széles masnival jól mutatott kissé gömbölyödő hasamon, ahonnan a ruha már szabad, lágy esésben ért egészen a földig. Két kis vékony pántja pedig csak még kényelmesebbé tette.

- Egészségesek, akár a makk – mondta az Őrző elégedetten, de még sokáig nem engedte el a hasamat. Mániájává vált, hogy bármikor találkoztunk, simogatta a pocakomat és sokszor még az is előfordult, hogy gügyögve beszélt a babákhoz. Ez eleinte vicces volt, alig bírtam visszatartani a nevetést, de idővel megszoktam és meg is szerettem. Ez is azt mutatta, mennyire a szívén viseli a babáim sorsát. – Na, de – rázta meg a fejét hirtelen és hátrébb húzódott. – Beszélni szerettem volna veled valamiről.

- Éspedig? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Közeleg a pillanat, amikor meg kell hoznod egy döntést – kezdte komoly hangon. – Egy olyan döntést, ami nagyban befolyásolja a jövőnket.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, remélve, hogy többet megtudok arról, amiről már máskor is beszélt, de a részleteket mindig mélyen elhallgatta.

- Tudod jól, hogy nem mondhatom el, mi fog történni, ahogy azt sem mondhatom meg, mi lenne a helyes döntés, de felkészíthetlek rá. Kérlek, a következő néhány hétben sokszor gyere el a szentélybe és lazíts, meditálj, hogy felkészítsd magad arra, ami jönni fog.

- Persze – bólintottam rá azonnal. Hülye lettem volna ellenkezni, hiszen tudtam, hogy jót akar. Ennyi idő után megtanultam bízni az Őrzőben, s bár pár héttel később azt is megkérdőjeleztem, hogy valaha igazat mondott-e nekem és érdekeltem-e egy pillanatra is, de akkor még csüngtem a szavain és elraktároztam mindent, amit mondott.

- Ma azonban ne aggódj semmin sem – mosolygott és megveregette a kezemet. – A mai nap egy igazi csoda és nemsokára te is megtudod, hogy miért.

Mondata vége kissé felcsigázott, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy bármi is boldogabbá tehetne, minthogy Qhuinn álma végre valóra vált, és a babáink mozgását is érezhettük pár órája, de úgy tűnt, az Őrző tud valamit ezeken kívül, amit én nem.

Pár percig még rágódtam szavain, amikor egyedül hagyott, de végül félretettem későbbre.

- Corie, minden rendben? – kérdezte Mia, aki akkor lépett be a billiárdszobába Trezzel az oldalán. Még ennyi idő után is meglepett néha, amikor együtt láttam őket. A magas, félelmetes sötétbőrű árnyék annyira nem illett az én hófehér bőrű, barna hajú barátnőmhöz, aki majdnem két fejjel alacsonyabb volt nála. De ez csak az első látásra támadt érzés volt. Ha valaki egy kis időt eltöltött velük, az azonnal tudta, hogy ők a tökéletes pár.

Trez, mint árnyék, és mint a Vasálarc nevű klub főnöke, kemény fickó volt, sokszor talán túl kemény is, ahogy azt a külseje is mutatta, de Mia mellett szinte kezes báránnyá változott. És az én drága Miám, a csendes, visszafogott kiválasztott, aki alig mert bárki szemébe nézni, Trez mellett olyan magabiztos nővé vált, amilyet még nem látott a világ. És bár kapcsolatukat beárnyékolta az elveszített kisbabájuk,  biztos voltam benne, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. Ha rajtam múlik – és bizony úgy tűnt, hogy valóban az én kezemben van a hatalom -, ez sosem fog újra megtörténni velük.

- Persze, semmi gond – válaszoltam a feltett kérdésre és rájuk mosolyogtam. – Hol hagytad a másik feled? – kérdeztem Treztől.

- Rehvvel és Xhex-szel vitáznak valamiről – rántotta meg a vállát lazán.

Trez ikertestvére iAm volt. Ők ketten Rehv legjobb barátai és személyes testőrei is voltak, és mély barátság kötötte össze őket Xhex-szel, akivel együtt is dolgoztak a klubban. iAm kicsit furcsa figura volt, csendes, hallgatag, de ha kihozták a sodrából, akkor belőle is kijött az árnyékok vére. De amilyen hamar felhúzta magát, ugyanolyan hamar le is higgadt. Kedveltem őt is.

- Isten irgalmazzon nekünk – nevettem el magam, ahogy elképzeltem a kakaskodást odakint, aminek néhány hangja hozzánk is eljutott. S bár jól szórakoztam rajtuk, hirtelen torkomra forrt a szó és megmerevedtem ültömben.

- Mi a baj? – léptek hozzám azonnal mindketten.

- Semmi – mosolyogtam rájuk és a kezeimet a hasamra tettem. – Mocorognak a kicsikéim.

- Komolyan? – kerekedtek el Mia szemei, mire a kezéért nyúltam és odahúztam magamhoz. Láttam Trezen, hogy ő is szívesen megtapintaná, de úgy érezte nem lenne illendő. Szerelmes kötődő férfiak… - nyögtem fel gondolatban, így az ő kezét is odahúztam magamhoz, így már hárman koncentráltunk, hogy érezhessük a babákat.

És ők nem is várattak minket sokáig. Ütemes mozgás vette kezdetét a hasamban, amit még mindig nem szoktam meg, de annál inkább élveztem.

- Nahát – csillant fel Mia szeme, ahogy rám mosolygott. – Milyen erősek.

- Ühümm – bólogattam boldogan. – Ma reggel éreztem meg először.

- Csodálatos – pillantott rám Trez is, s a szokásos félelmetes arc most teljesen eltűnt, helyét kedves kifejezés vette át. Örültem, hogy mindketten ott vannak velem és megoszthatom velük ezt a bensőséges pillanatot.

Erre persze mintha a többiek is meghallották volna, mi történik, bejöttek a billiárdszobába és amint megláttak minket, körénk gyűltek és szinte kézről-kézre adták a pocakomat. De nem bántam. Örömmel engedtem meg mindannyiuknak, hogy megsimogassák a hasamat, hiszen mi így voltunk egy nagy család.

És mi lesz akkor, amikor a fiúk visszaérnek… - gondoltam magamban kuncogva.

- Szabad? – hallottam meg egy mély hangot, ami visszarántott a valóságba. Blay állt mellettem. Kék szemeiben bizonytalanság csillogott, amin egy csöppet sem lepődtem meg. Az elmúlt hónapokban megtanultunk együtt élni mindazzal, ami közöttünk történt vagy éppen nem történt – nézőpont kérdése -, de határozottan nem tudtunk ugyanúgy nézni egymásra.

- Persze – válaszoltam, mire széles tenyerét a hasamra csúsztatta, amitől hirtelen megborzongtam.

Ha nem lett volna elég önuralmunk, most az ő kisbabáját/kisbabáit hordanám a szívem alatt – gondoltam, s bárhogy is próbáltam nem tudtam leküzdeni az arcom lángba borulását. Nem tudtam eldönteni, hogy érzek ezzel a dologgal kapcsolatban. Egy részem már az elképzeléstől is pánikrohamot kapott, míg egy másik részem kis hiányérzetet keltett bennem, amiért nem így történt. És ami a legmegdöbbentőbb volt mindebben az, hogy amint találkozott a pillantásunk, láttam a szemében, hogy ugyanezeken rágódik ő is. Nem voltunk szerelmesek egymásba, még csak nem is vonzódtunk egymáshoz testileg, hiszen mióta csak ismertük egymást, testvéri kapcsolat volt közöttünk, mégis az, ami a termékenységi időszakom alatt történt, nem múlt el nyomtalanul. És nem tudtam, el fog-e valaha is.

O*o*o*O

Amikor Qhuinn felébredt, az oltáron feküdt. A koponya a feje mellett volt, mintha az első testvér figyelné, ahogy magához tér az ivás után. Pislogott néhányat, hogy kitisztítsa a látását, aztán észrevette, hogy egy nevekkel teleírt falat néz: a márványtömb minden egyes négyzetcentiméterén az ősi nyelven írt szavak sorakoztak.

Mindenhol, kivéve a két rúd helyét.

Felállt, megrázta a lábát, mire a háta hangosan roppant egyet, a feje pedig kóválygott. Megdörzsölte az arcát, leszállt az oltárról, és elindult előre..., hogy megérintse a bevésett neveket.

- A tiéd a túlsó végén van - szólalt meg Zsadist a háta mögül.

Qhuinn megpördült.

A testvériség ismét ott állt lent, mindegyikük úgy vigyorgott, mint a fakutya.

Butch bostoni akcentusa hallatszott:

- Nagyon klassz érzés látni a saját nevedet. Nézd csak meg!

Qhuinn visszafordult a márványtömbhöz, és valóban, jobb oldalon lent megtalálta a zsaru nevét… aztán a sajátját…

A térde megroggyant, ezért leereszkedett, majd letérdelt a precíz sorokkal teleírt márvány elé. Amikor balra fordult, és végignézett a falon, az önálló nevek eltűntek, és már csak egy összefüggő minta látszott rajta. A testvériség is pont ilyen volt. Nem létezett az egyén, csak a csoport egésze.

És most már ő is része volt. Azt a mindenit... Már ő is köztük volt.

Az a végtelen öröm, ami felszínre tört benne és elárasztotta a mellkasát, hirtelen jött. Nem készült fel rá, hogy ennyire mélyen fog érezni, hogy ennyire átjárja majd minden sejtjét.

Idetartozom – gondolta magában, s mindaz, ami a múltban történt, amit a családja követett el ellene, hirtelen semmivé foszlott, mintha soha nem is lett volna. Életében először végre megnyugodott. Úgy érezte, mintha először vehetne igazán levegőt, hiszen nem volt ott a frusztráció, nem volt bánat, sem pedig düh. Csakis a színtiszta boldogság.

És alig várta, hogy mindezt megoszthassa Corie-val.

Amikor végül felállt és lesétált a testvérekhez, mindannyian hátba veregették, tudatva vele, mennyire büszkék rá és mennyire örülnek neki, hogy végre közéjük tartozik.

Rhage odadobta neki a fekete ruháját.

- Szóval, üdvözöllek ebben az őrültekházában, te gazember! Egy életre meg vagy áldva velünk.

Hangos, gondtalan nevetés szakadt fel Qhuinnből, mire a testvérei, mert bizony most már azok voltak, meglepetten néztek rá, de aztán ők is elmosolyodtak.

Amikor elindultak kifelé, Qhuinn még egyszer utoljára körülnézett a barlangban. Nagyon különös volt. Igen, ezzel történelmet írtak. Ezen kívül úgy érezte, hogy ez volt a betetőzése annak a sok éjszakának, amikor a testvérekkel együtt harcolt, és valami belső logika miatt ez a különleges esemény szinte... elkerülhetetlennek tűnt.

Visszaindultak azon az útvonalon, amelyen bejöttek, és Qhuinn hamarosan egy folyosón találta magát, amelynek egyik oldalán polcok sorakoztak a földtől a nagyon magas mennyezetig.

- Jézus... Krisztus! - lehelte, amikor meglátta azt a rengeteg urnát. Mindenki megállt.

- Az urnák? - kérdezte Wrath.

- Igen - felelte Tohr nevetve. - Láthatóan lenyűgözte.

- Még szép! - vágta rá Rhage, és feljebb húzta a köntöse övét. - Bámulatosak vagyunk. - Erre többen felnyögtek, és a szemüket forgatták.

Qhuinn tudott róla, hogy amikor csak lehetett, a testvérek megkeresték az alantasok urnáit, melyek a szívüket tartalmazták, de hogy hová tették, vagy miért, azt nem tudta. A helyükre most már fény derült, de mivel túl sok minden történt aznap, úgy döntött, a célokat majd máskor megkérdezi.

- Gondolj csak bele! - szólalt meg Tohr, és átkarolta Qhuinn vállát. - Most már te is ideteheted, ha szerzel egyet.

- Klassz - motyogta Qhuinn, és végignézett a számtalan sok urnán. - Nagyon klassz. De miért én? – tette fel a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, mióta megjelentek az ajtajában a fekete köpenyes alakok.

A válaszadó Wrath volt, aki odafordult hozzá, mintha valóban látná őt.

- Kinevezéssel vagy anélkül, de hozzánk tartozol. Akkor már miért ne lehetne hivatalossá tenni?

Qhuinn erre először nem tudott mit mondani, de végül elnevette magát és olyat tett, ami még sosem jutott eszébe.

- Milyen igaz – mondta, és magához ölelte azokat, akik mellette álltak. V és Tohr felnevettek és megcsapkodták a hátát. A többiek arcán is jókedvű mosolyt látott, még Z is lazán viselkedett, legalábbis önmagához képest.

Egy olyan kapun mentek át, amely régi volt, de olyan vastag, hogy egy forrasztólámpa is órákig dolgozott volna rajta, hogy átégesse. Ezután még egy akadály állt előttük, amelyet félretoltak.

Az a tömb teljesen úgy nézett ki, mintha sziklafal lenne..., és mit ad isten, ezután kiléptek egy kis földbe vájt lyukba, majd máris az Escalade-ben ültek. Rövid autóút következett az erdőn keresztül, aztán megpillantották a ház fényeit. Qhuinn izgatott lett, előredőlt az ülésen, és a kezét a kilincsre tette.

A kocsi szinte még le sem lassított az udvaron, amikor már kinyitotta az ajtót, és kiugrott. A testvérek felnevettek, és jóval komótosabban szálltak ki az autóból. Felsétáltak a lépcsőn. A hatalmas bejárati ajtónál Qhuinn sietve benyitott, berontott az előtérbe, és a biztonsági kamerába nyomta az arcát.

A háta mögött hallotta, hogy a testvérek beszélgetnek... a testvérei, nem igaz? Mert már ő is közéjük tartozott.

A testvérei tovább beszéltek, miközben követték a házba. Fritz kinyitotta a belső ajtót. Qhuinn majdnem feldöntötte a komornyikot, olyan lendülettel rontott be. Sok mosolygó arcot pillantott meg: a harcosok feleit, a királynét, mindenhol hűségeseket..., ott volt Blay, Sax, Lendo, John, Xhex, iAm, Trez és Rehv Ehlenával...

De ő csak egyvalakit keresett, akit meg is látott, amint a tömeg kettévált. És Qhuinn-nek leesett az álla.

A fele gyönyörű volt, sőt, egyszerűen szemkápráztató jelenség. Még az Őrző sugárzó szépsége is eltörpült mellette, ahogy abban a csodás lila ruhában, szélesen mosolyogva, vállára omló hullámos hajával odalépett hozzá, majd letérdelt elé.

- Drága parancsolóm – szólalt meg az ősi nyelven felemelve könnyes, boldog tekintetét. – Kérlek, fogadd el tőlem ezt a zálogot, hogy szerencsét hozzon neked a harcban. – Felemelte a kezét, s benne egy a hajából levágott vastag fonatot tartott, melynek mindkét vége lila selyemszalaggal volt megkötve.

Qhuinn vigyorogva térdelt le hozzá, lágyan megsimogatta az arcát, majd átvette tőle az ajándékot.

- Köszönöm – lehelte. – Szeretlek – mondta még, s mivel nem bírt tovább várni, azonnal a lány ajkára tapadt. Hallotta, hogy körülöttük hangos éljenzés vette kezdetét, de nem foglalkozott vele. Hogy is tette volna, amikor számára akkor csak Corie létezett? Olyan boldog volt, hogy azon csodálkozott még nem repült fel egészen a mennyországba.

Csodálatos feleséggel áldotta meg a sors, az ikergyermekeiket várták, és úgy tűnt mindhárman egészségesek és biztonságban vannak, és még testvér is lett belőle. Nem, egyszerűen ennél csodálatosabb életet el sem tudott volna képzelni magának.

Amikor kibontakoztak egymás karjából, Corie hagyta, hogy kicsit a többiek vegyék át a helyét, így fogadhatta a gratulációkat. Mindenki ott volt, aki csak fontos volt Qhuinn számára, így boldogan ölelkezett össze Blay-jel és Johnnal, örömmel fogadta a hátba veregetést Treztől és iAmtől, és persze a testvérek felei sem maradhattak ki a jóból. Mindannyian megölelgették és annyi puszit osztottak ki neki, hogy a végén már szinte zavarba is jött tőlük. Aztán végül visszatért Corie-hoz, aki akkor éppen Miával és Trezzel beszélgetett.

A magas, sötétbőrű árnyék úgy ölelte magához az kiválasztottat, mintha a saját bőre alá akarná betuszkolni. Ez mindig megnevetette Qhuinnt, de ezúttal elfojtotta a mosolyát, annyira vágyott rá ugyanis, hogy a fele mellett legyen.

Hátulról ölelte magához a lányt, s mélyen a nyakába csókolt.

- Hogy vagy? – kérdezte Corie, s szembefordult a férjével.

- Csodálatosan – vallotta be Qhuinn őszintén.

Corie aggodalmas pillantást vetett Qhuinn nyakára, melyen csúnya harapásnyom volt látható, de egyelőre nem firtatta a dolgot. Valószínűleg azért, mert nem maradt rá ideje. Trez ugyanis megelőzte.

- Lássuk – mondta, majd állával Qhuinn mellkasára bökött.

Az ifjú testvér persze értette a célzást és mosolyogva, elégedetten húzta félre a köntöse felső részét, hogy szabaddá váljon a mellkasának bal oldala, melyen ott virított egy körkörös jel, egy örökre megmaradó heg, mint minden testvér mellkasán. A kötelék jelképe, amely összetartotta őket.

- Ez az! – kiáltott fel Trez és felemelte a poharát. – Igyunk Qhuinnre! Bátorsága és kitartása példaértékű mindannyiunk számára. Éljen sokáig és annyi alantast küldjön a feledésbe, amennyit csak tud!

- Qhuinnre! – hangzott fel mindenki ajkán egyszerre, majd számtalan pohár emelkedett a magasba.