Visszatérés 27. fejezet - Végzet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet, és egyben az egyik legnehezebb fejezet, ami valaha kikerült a kezeim közül! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert amikor megálmodtam a Valóra vált szeretőt, ez volt az a fejezet, ami azonnal körvonalazódott bennem, e köré épült minden és végre elértünk idáig. :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

Először ledöbbentem, aztán eljátszottam a gondolattal, hogy mégis kit kell hívni, ha egy isteni lény megbuggyant, majd nevetésben törtem ki. Nem tehettem róla, egyszerűen nem tudtam elképzelni mást, mint hogy az Őrző viccel.

- Meg kell ölnöm Lash-t? – kérdeztem vissza, de a nevetést nem hagytam abba. Ez mekkora képtelenség!

- Igen! – vágta rá az Őrző, s komoly tekintete szinte a vesémig hatolt. Akkor kezdtem el rájönni, hogy nem is viccelt. Hiszen, ha ez egy rosszul időzített poén lenne, mostanra még ő is elnevette volna magát. De nem! Az Őrző halál komoly volt, még egy halvány mosoly vagy jókedv sem látszott rajta, így én is abbahagytam az eszement vihogást.

- Meg kell ölnöm Lash-t? – kérdeztem meg újra, immáron teljesen komolyan.

- Igen – ismételte meg még egyszer. – Csak és kizárólag te teheted meg. Ha végzel vele, a fajunk végérvényesen megmenekül, az Omega háttérbe vonul és a harcosok élni fognak.

- De… - kezdtem volna, a hangom viszont cserbenhagyott egy pillanatra, aztán elöntött a düh. – Mégis hogyan?! – pattantam fel az ágyról. – Nézz már rám, terhes vagyok! – kiáltottam fel.

- Tudom – érkezett a válasz.

- Tudod? – hitetlenkedtem. – Ennyi, hogy tudod? Hogy a jó fenében kéne megölnöm őt? Könyörgöm, először is férfi! Sokkal erősebb, mint én! Másodszor, félig alantas, tehát nem hal meg olyan könnyen, csak ha tőrt döfök a szívébe. És harmadszor, TERHES VAGYOK!!! – A végére már úgy kiabáltam, hogy szerintem az egész ház beleremegett. – Nem kérhetsz tőlem ilyet! Egyszerűen nem! Mégis hogy gondolod? Hogy fogom magam, csapot-papot itt hagyok, nem törődöm a gyermekeimmel és belevetem magam egy olyan csatába, ahol ki tudja hány alantas van? Igen, megtenném, ha nem lennék terhes, de ezek a babák itt vannak, én tartozom értük felelősséggel! Nem! Kérhetsz! Tőlem! Ilyet!

Az Őrző, önmagához képest határozottan visszafogott volt. Tudtam, hogy mélységesen tiszteletlen voltam vele, hogy minden szabályát és törvényét áthágtam most azzal, hogy kiabáltam vele, kérdésekkel bombáztam és mindennel, ami eszembe jutott, de nem érdekelt! Ez egyszerűen nonszensz!

- Kikiabáltad magad? – kérdezte végül.

- Távolról sem! – vágtam rá, de azért csöndben maradtam és vártam, hogy folytassa. Bár nagyon kételkedtem benne, hogy tud olyat mondani, amitől meggondolom magam. Ha nem lettem volna állapotos, az Őrző nem is kellett volna, magam indulok el segíteni a fiúknak. De így? Nem, egyszerűen nem tehettem. A kisbabáim érdekében!

- Ha nem mész oda, meg fognak halni – jelentette ki, s hangjából áradt a fájdalom. – Ha Lash nem hal meg ma éjszaka, a testvériség fele fog. Alig marad belőlük pár harcos és ők is épphogy csak túlélik a csatát, a veszteséget pedig sosem heverik ki. A halottak felei követni fogják a párjukat az Árnyékba, és a jövő sötétbe vész. A gyermekeid nem fogják megismerni a boldogságot, az örömöt. Olyan világba születnek, ahol az Omega uralkodik és mindent elborít a káosz és a fájdalom. A vámpír faj néhány generáció után eltűnik a föld színéről, velem együtt.

Nem jutottam szóhoz. Azt hiszem nem is lehet erre mit mondani. Leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Sokkhatás? Alighanem. Ez egyszerűen borzalmas volt. Az Őrző minden szava a szívembe mártott késhez hasonlított. Ez nem történhet meg! Nem szabad, hogy az Omega győzzön! Rengeteg kisbabát megmentettem az elmúlt hónapokban, nekik élniük kell, boldognak lenni, nevetni, szeretni, ÉLNI! A testvériség tagjai nem halhatnak meg! A feleik, a nővéreim… Édes Istenem, Qhuinn! Nem, egyszerűen nem lehet! De mit tehetnék? Nem mehetek oda! A kisbabáim…

- Garantálni tudod, hogy a babáim jól lesznek? – kérdeztem alig hallhatóan és nem akartam elhinni, hogy ezek a szavak komolyan elhagyják a számat. Ránéztem az Őrzőre, aki továbbra is előttem állt, szemei könnyben úsztak, s legnagyobb rémületemre, megrázta a fejét.

- Nem tehetek értük semmit – mondta. – Nem látom a sorsukat, nem tudom, hogy túlélik-e a mai éjszakát, vagy sem. Annyit engedtek csak látnom, amit elmondtam neked. Ha szeretnéd… Ha szeretnéd, megmutathatom.

Nem akartam látni! Isten látja lelkem, nem akartam! De azt is tudtam, hogyha nem teszem meg, akkor sosem tudok döntésre jutni.

Bólintottam, és rettegve nyúltam az Őrző felé. Máskor is mutatott már nekem így emlékeket. Tenyerébe fogta a kezem, s szemeim előtt megjelent egy sikátor, amiben hatalmas harc dúlt. Rengeteg alantast láttam, és a mi maroknyi harcosainkat. Erejükön felül harcoltak, de az is kevés volt.

Én magam is éreztem, amikor egy tőr Blay gerincébe állt. A fájdalom mindent elborított, főleg, amikor a barátom összecsuklott és egy teljesen kifakult gyilkos ráugrott, majd pillanatnyi habozás nélkül elvágta a torkát. Esélye sem volt. Vörös vére, mint az élet megcsúfolása folyt szét körülötte.

Nem akartam tovább nézni, ki akartam szállni, de az Őrző nem engedte. Erősen fogta az ujjaimat és kényszerített, hogy a barátaim, a testvéreim, a családom bukását nézzem. A szívem szakadt meg, főleg, amikor ezek után jöttek a felek, a fájdalom maga alá gyűrte őket, nem tudtak harcolni ellene, amit megértettem. Én sem tudtam volna Qhuinn nélkül élni.

Az Omega rémuralma azonban mindennél szörnyűbb volt. Az egész világot beborította az erőszak és a halál. Lázongás, gyilkolás, terror.

És akkor megláttam őket. Az én gyönyörű, boldogtalan gyermekeimet. A kislány odabújt a testvéréhez és sírt. A kisfiú átölelte ugyan, de az ő arca is maszatos volt.

Ezt nem hagyhattam! A gyermekeim nem nőhetnek fel ilyen világban!

Az Őrző megszakította a kapcsolatot közöttünk és megtörölte az arcát. Máskor talán elégtétellel szolgált volna, hogy látom, mennyire megviseli mindez, ha nem lettem volna mérhetetlenül ideges.

Hangosan kifújtam a levegőt, átöleltem a hasamat és némán fohászkodtam a gyerekeimhez, hogy megérték, értük teszem!

- Mit kell tennem?

- Nem segíthetek ebben – válaszolta, s hangjában az este folyamán először dühöt éreztem. – Meg van kötve a kezem és ezt gyűlölöm!

- Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Atyám nem engedi, hogy bármit is tegyek! – vágta hozzám a szavakat indulatosan. – Ha tehetném, én mennék, és egy kézlegyintéssel eltörölném a nyamvadt alantasokat, de nem lehet. Ha megteszem, atyám végez a vámpír fajjal.

- Miért tenné ezt? – kérdeztem elborzadva. Nem tudtam ki az Őrző apja, de kegyetlen egy alak lehetett, annyi szent!

- Mert egyensúlyt akar tartani a gyermekei között – húzta el a száját az Őrző. – Azt akarja, hogy az Omegával ne avatkozzunk egymás életébe. És ebbe beletartoznak a fajok, melyeket mi teremtettünk.

- Tehát nem segíthetsz – bólintottam és az idegességem egy cseppet sem csökkent, csak az elhatározásom nőtt percről percre. Meg kell tennem! Oda kell mennem, szembe kell szállnom Lash-sal és meg kell ölnöm!

Gyerekjáték…

Bár ennyire egyszerű lett volna az egész. De persze nem volt az. A rettegés, hogy bármi történhet a gyermekeimmel, megbénított. Úgy éreztem, mozdulni sem tudok. És akkor a tény, hogy Lash ellen induljak… Istenem! Azóta nem kerültem a közelébe, amióta még emberként elraboltak az alantasok. A félelem, hogy megint a kezük közé kerülhetek, hogy kiszolgáltathatom nekik a kisbabáimat…

Az Őrző megérezte milyen csata dúl bennem és átölelt. Magához szorított egy pillanatra, majd mélyen a szemembe nézett.

- Hiszek benned! – mondta. – Mióta csak megpillantottalak, tudom, hogy győzedelmeskedni fogsz a gonosszal szemben. Te vagy a legerősebb nő, akit csak ismerek. Menj és tedd, amit tenned kell! Ne gondolkozz, ne habozz! Hallgass az ösztöneidre, azok sosem hagynak cserben!

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Pár perccel később pedig láthatatlanná válva utaztam a végzetem felé, mely szörnyűbb volt, mint azt álmaimban gondoltam volna.

A szemeim elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lábam. Hiába győzködtem magam, hiába indultam el otthonról céltudatosan, minden határozottságom elszállt, amikor megláttam, hogy a látomás, amit az Őrző mutatott korábban, épp megtörténik.

A sikátor bejáratában álltam, de senki sem vett észre. Az a rengeteg alantas csak és kizárólag a harcosokra figyelt. Kiegyenlítetlen harc dúlt, az alantasok semmiféle szabállyal és illemmel nem törődve rontottak rá a fiúkra, egyszerre akár öten-hatan is. Nem bírhatták sokáig.

És akkor, miközben én a hasamat simogatva, rettegéssel eltöltve figyeltem a küzdelmet, megláttam a jövőt. Blay négy kifakult hajú rohadékkal harcolt, izmos teste egy pillanatra sem lankadt, ahogy a figyelme sem, de mivel már így is túlerőben voltak vele szemben, nem vette észre az ötödiket, aki őt nézte ki. A háta mögé lopakodott és akárcsak a látomásban, magasba emelte a kezét. Késén megcsillant a holdfény, s a szívem nagyot dobbant.

Az ösztön, hogy megmentsem erősebb volt a félelmemnél, előrerohantam és a nevét kiáltottam, mire felém kapta a fejét – akárcsak a többiek -, és így az alantas kése nem a gerincét kapta el, hanem az oldalát. Miközben elterült a földön, én átvágtam a tömegen és egyenesen az alantas felé tartottam, aki megszúrta. Az enyém volt a mocsadék! Kezeimben már ott is volt a V-től kapott két fekete tőr, belevésve a nevem kezdőbejűje az ősi nyelven. Akkor kaptam tőle, amikor először megvertem Xhext közelharcban. Azt mondta ezek után egyenesen megbocsáthatatlan lenne, ha nem kapnék saját tőröket.

Amint odaértem az alantashoz, nem haboztam. Támadtam, rúgtam, és amikor lehetőségem volt, mélyen a szívébe mártottam a tőrömet. Nem volt időm megvárni, hogy elporladjon, máris ott volt a következő ellenfelem, bár amint megpillantottam, meghűlt ereimben a vér.

Lash volt az.

Gunyoros mosolyra húzta a száját, ahogy alaposan végignézett rajtam. Átöltöztem mielőtt elindultam otthonról. Fekete acélbetétes csizmát, bőrnadrágot és bőrkabátot vettem, de ettől még tökéletesen látható volt, hogy állapotos vagyok. Más sem bizonyítja ezt jobban, mint a hasamon megpihenő szemei.

- Ezt nem hiszem el! – nevetett. – Nincs is szülinapom, mégis ilyen csodás ajándékot kapok tőled, Cornelia?

Megborzongtam, ahogy kiejtette a nevemet. Az egész ember – bocsánat, nem volt ember, talán valami pokolfajzat – undorító volt. A szemei csillogása elárulta, mi mindenre gondol éppen, de ebbe inkább bele se akartam gondolni. Erősebben markoltam a tőreimet és közben próbáltam csak a célomra koncentrálni: azért jöttem, hogy megöljem őt!

- Corie! – kiáltott fel a számomra legszebb hang, de nem fordultam felé. Egyrészt nem engedhettem meg magamnak, hogy egy másodpercre is levegyem a szemem az ellenségemről, másrészt, ha meglátom kétségbeesett arcát, amint felém igyekszik, nem lettem volna képes folytatni. Ám amikor egy éles villanás után felhangzott egy mély üvöltés, önkénytelenül is oldalra kaptam a fejem. Rhage rosszabbik énje, a vadállat úgy néz, ki eddig bírta visszafogni magát. Egyetlen egyszer láttam eddig a hatalmas sárkányra emlékeztető szörnyeteget, de az elég is volt. Csak remélni mertem, hogy vagy nem kerülök a közelébe, vagy ha mégis, megismer annyira, hogy ne akarjon engem is felfalni.

Szerencsére a lény megjelenése Lash figyelmét is elterelte kicsit, így pillanatnyi előnyhöz jutottam, amit ki is használtam. Rúgásom, mely bár a pocakom miatt nem volt a leghatékonyabb, mégis épp a gyomrán találta el, amitől összegörnyedt és köhögni kezdett, amit azonnal követett a második támadásom, tőröm markolatával halántékon találtam, melytől kicsit megszédült, de ezután azonnal harci állást vett fel és csak nevetett.

- Ejha – mondta, miközben köröztünk egymással szemben. – Látom tanultál ezt-azt, mióta nem találkoztunk.

Nem méltattam válaszra. Nem dumálni jöttem, hanem gyilkolni! Megacéloztam magam és ismét támadásba lendültem, de ezúttal kivédte. Hárított, majd támadott, így én kényszerültem védekezésre. Ez így ment jó pár percen keresztül, miközben ő végig nevetgélt és trécselt, mintha csak baráti összecsapás lenne és nem vérre menő küzdelem.

Fogást kellett találnom rajta, de egyelőre nem tudtam hogyan. A képességem ugyan dolgozott, sokszor megmentve az életemet és a babáim életét. Éreztem, ahogy néha-néha átveszi felettem az uralmat és önállóan cselekszik, akárcsak a kisbabák megmentésénél, de az irányítás nagyrészt nálam volt. Rajtam múlott.

A fordulópont akkor következett, amikor egy hosszas adok-kapok után, miután beszereztem pár ökölcsapást és rúgást, de legalább ennyit kiosztottam én is Lash-nak, elbízta magát. Hiába törtem el az orrát és vágtam meg a jobb karját, nem tartott engem ellenfélnek, amit nagyon rosszul tett.

- Ugyan már kislány – gúnyolódott. – Tudod, hogy esélyed sincs – nevetett. – Amint megunom ezt a kis játszadozást, megölöm a drága barátaidat, te is tudod.

- Nem lesz rá esélyed! – vágtam rá és még keményebben támadtam. Arcom már csupa verejték volt, éreztem, hogy az erőm vége felé közeledek, de nem hátráltam meg. Most már nem volt visszaút és tudtam, vagy ő, vagy én, de valamelyikünk meghal ma. És nekem feltett szándékom volt élve távozni innen!

- De magabiztos valaki – csóválta meg a fejét, miközben megpróbált behúzni egyet, de sikeresen lebuktam előle. Harcunk közben egy széles kis kört alakítottunk ki magunknak, ahol ugyan alantasok vettek körül minket, elzárva engem a családomtól, de senki sem avatkozott közbe.

- Van valami, amit te sosem fogsz megérteni, Lash – mondtam neki, s közben a térdhajlatába rúgtam. – A jók mindig győznek!

Hittem a szavaimban. Ha nem így lett volna, nem bírtam volna harcolni vele!

Fél térdre rogyott, miközben ezen még nagyobbat kacagott,én pedig ökölbe szorítottam a kezem és az állát céloztam, de hihetetlen reflexszel elkapta a csuklómat és kissé maga felé rántott. .

- Tudod, mit fogok tenni, amint megunlak? – kérdezte, miközben körmeit a húsomba vágta. – Kitépem belőled annak a selejtes Qhuinn-nek a kölykét és te tétlenül fogod végignézni.

Örömteli nevetése, ahogy elképzelte mindezt egészen a csontomig hatolt. Szemeim elé vörös függöny ereszkedett és már nem gondolkoztam tovább. Tőrömmel megvágtam csuklómat béklyóba szorító karját, és a következő ütésbe mindent beleadtam, ami felgyülemlett bennem az évek alatt. A haragomat, a gyűlöletemet, és életemben először azt éreztem, hogy gyilkolni akarok! Nem nyugodhatok, míg ez a szörnyeteg meg nem hal!

Arcáról lehervadt a mosoly, amikor megsoroztam és már nem tudott védekezni sem. Arca csupa vér volt, miközben hangosan kiáltottam és minden erőmet beleadva végleg kirúgtam alóla a lábait. Amint elterült a földön, már rajta is voltam és egy másodpercnyi habozás nélkül magasra emeltem mindkét tőrömet.

Szemeiben félelem csillant, ami olyan elégtételt jelentett számomra, amilyet elképzelni sem tudtam volna, miközben rámosolyogtam.

- Menj a pokolba! – mondtam még, majd a szívébe vágtam mindkét tőrömet.

Vakító fény villant körülöttünk és a hang, amit Lash kiadott, azt hiszem életem végéig kísérteni fog. A fájdalom és a rettegés sikolya volt, s talán szadistának tűnök tőle, de élvezettel szívtam magamba. Azt kapta, amit megérdemelt! Hosszú másodpercekig nem láttam semmit, majd arra eszméltem, hogy eltűnt alólam a test, csak hamu maradt belőle és mikor már épp megkönnyebbültem volna, egy láthatatlan erő felrántott.

Lábaim a föld felett lebegtek, miközben úgy éreztem valaki eszméletlen erővel szorítja a torkom.

- Mit tettél?! – ordított egy mély férfihang, majd megjelent előttem egy fehér köpenyt viselő alak. Az Omega!

- Hagyd őt békén! – csatlakozott hozzá az Őrző is. Éppen közöttünk öltött alakot, de a szemembe tóduló könnyektől alig láttam valamit belőle.

A szorítás egy cseppet sem enyhült a torkomon, szemeim előtt fekete pöttyök játszottak, az ájulás szélén álltam, amikor egy harmadik hang is csatlakozott. Erőteljes volt, olyannyira, hogy a bensőmben éreztem a rezgését.

- Engedd el, fiam! – mondta.

- Meg kell halnia! – ordította az Omega, és ha lehet, még erősebben szorított. – Megölte a fiamat!

- Nem te döntesz az életéről! – dörrent rá az apja, de továbbra sem mutatkozott meg. – És most engedd el, vagy én foglak kényszeríteni rá!

A szorítás lassanként alábbhagyott és zuhanni kezdtem. Két erős kar fonódott körém, így nem estem a földre. Ahogy felnéztem, Qhuinn halálra rémült tekintetével találtam magam szemben. Szerettem volna megmagyarázni neki, aztán magamhoz szorítani, amilyen erősen csak bírom, de nem volt rá időm. Az isteni perpatvar folytatódott és tudtam, ettől függ a sorsom.

- Meg kell halnia, Atyám! – erősködött továbbra is az Omega, és olyan vérben forgó szemmel nézett rám, hogyha ezzel ölni tudna, már rég halott lettem volna.

- Miért is? – kérdezte a testetlen hang. – Tiszta küzdelemben legyőzte a fiadat. A húgod nem segített neki semmiben, így nincs miért az életét követelnem.

- Tanácsokkal látta el, megosztotta vele az erejét – érvelt a gonoszok királya.

- Te talán nem ezt tetted a fiaddal? – kérdezte az apja. – Ne felejtsd el, hogy figyellek titeket. Pontosan tudom, hogy ezt a mai támadást te tervezted el, te mondtad a fiadnak, hogy gyűjtsön össze mindenkit és csalja csapdába a harcosokat. Kérdem én, ezek után jogtalan volt, hogy a húgod is tanácsokkal látta el a gyermekét?

Az Omega feje egyre jobban vörösödött, de nem tudott megszólalni. Gyűlölködve nézett rám, majd az Őrzőre, aki eddig csendben állt, de azt nem lehetett elmondani róla, hogy meghunyászkodott volna a bátyja előtt. Arca kemény volt, eltökélt és szinte biztos voltam benne, hogy egyetlen rossz mozdulat az Omega részéről és azonnal elém veti magát, hogy megvédjen.

- Most pedig, távozzatok! – adta ki a parancsot az apjuk. – Fogd a teremtményeidet és hagyd el ezt a területet. Vissza se nézz! Leányom, ugyanez rád is vonatkozik. Vidd haza a gyermekeidet – mondta, s hangja kedvesebben csengett. Valószínűleg azért, mert az Őrző, az Omegával szemben nem szegte meg a szabályokat és nem szegült szembe apja akaratával. – És ne feledjétek: egyensúly. Ne forduljon még egyszer elő, hogy nekem kell közbelépnem. Hagyjátok békén egymást és ez vonatkozik a teremtményeitekre is!

Utolsó szavai egyértelműen az Omegának szóltak, amitől végképp elöntött a megkönnyebbülés. Ezek szerint nem kellett attól tartanom, hogy újra az életemre tör. Ha mégis megpróbálja, az apja közbe fog lépni. Az Őrzőhöz tartoztam, így védelmet nyertem a gonoszok gonoszával szemben. Ez is valami azért…

Az Omega vetett rám egy utolsó gyilkos pillantást, majd intett a kezével és az összes alantas vele együtt eltűnt. Mélyen beszívtam a levegőt, és most először mióta megtudtam, hogy meg kell ölnöm Lash-t, végre tényleg úgy éreztem, hogy az oxigén végigáramlik bennem és eltölti a tüdőmet. Lábaim felmondták a szolgálatot és ha Qhuinn nem tart erősen, azt hiszem ott estem volna össze helyben. Szemeim előtt ismét fekete pöttyök jelentek meg, melyek egyre csak tágultak, míg végül mindent elborítottak és engem magába szippantott a feneketlen sötétség.