Visszatérés 11. fejezet - A bál

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Jó olvasást mindenkinek! :):)

Ahhoz képest, hogy mivel foglalatoskodtunk az indulás előtt alig két órával, csodával határos módon, mégis időben elkészültem. Marissa volt olyan kedves és megcsinálta a hajamat – lágy hullámokat varázsolt bele, majd félig feltűzte, ráadásként csinos kis virágcsatokkal díszítette. Ezután következhetett a meseszép ruhám, melyből Isten látja lelkem, nem akartam kibújni soha többé. Azt hittem, hogy a szoknyát tartó fémabroncs majd nehéz lesz, de egyáltalán nem volt az – addig ugyanis nem volt alkalmam ennyire elegáns ruhát felvenni.

- Gyönyörű vagy – dicsért meg Beth. Ő segített belebújni, mert Marissa akkor már elment készülődni. Ő is tagja volt az elitnek, így meg kellett jelennie a bálon. Ellenben a király és a királyné voltak olyan kedvesek és kimentették magukat. Ennek persze leginkább az volt az oka, hogy engem jobban meg tudjanak védeni. Egy esetleges merényletnél – már feltéve, hogy tartanunk kellett tőle – sokkal könnyebb volt egy ember életét menteni, mint háromét.

- Köszönöm – mosolyodtam el, és én magam is meg voltam elégedve a tükörben nyújtott látványommal. – Vicces, mennyivel szebbnek látom magam, amióta átváltoztam – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mire Beth felnevetett.

- Ne is mond – lépett oda mellém. – Nem akartam hinni a szememnek, amikor először megláttam magam. Főleg a szemfogak miatt. De aztán a többi apró változás is szembetűnt.

- Ezt teszik a vámpírgének? – kérdeztem viccesen.

- Ahogy mondod – vágta rá sógornőm, majd egy pillanat alatt elkomolyodott az arca. – Felkészültél?

Mély levegőt vettem, majd bólintottam.

- Amennyire lehet – mondtam őszintén. – Szerintem nem lehet teljesen felkészülni egy ilyen helyzetre. Nem gondolod?

- De, azt hiszem, igazad van.

- Mint mindig! – kacsintottam rá, majd az ajtó felé fordultam, amin felhangzott egy erőteljes kopogás. – Gyere! – szóltam ki.

Wrath volt az. George segítségével besétált a szobába és egyenesen odajött hozzám. Sammy, édes kiskutyám szokás szerint ott sertepertélt körülöttük.

- Egész biztosan káprázatos vagy, húgom – mondta, majd kinyújtotta a jobbját, mire késlekedés nélkül belehelyeztem a kezem. Erős, hatalmas ujjait az enyémek köré zárta. – Van egy hagyomány a családomban, ami most már a tied is – mondta. – A családunk hosszú-hosszú generációk óta uralkodik. Oly régóta, hogy abból az időkből még feljegyzéseink sem maradtak. De van egy legenda, mely az első vámpírról szól, az első királyról, akit az Őrző teremtett. Olyan hatalmas volt az emberekhez képest, mint egy óriás, és olyan erős, hogy senki sem mert kiállni ellene. Az asszonyok a lábai előtt hevertek, de az ő szíve csak egy nőért dobogott. Boldogok voltak együtt, szerelmesek, de az örömüket tragédiák árnyékolták be. Miután megszületett a fiúk, a trónörökös, egyetlen magzat sem maradt meg néhány hónapnál tovább. A sokadig vetélést követően az összetört asszony lement a közeli folyó partjához, hogy a víz zúgását hallgatva az Őrzőhöz könyörögjön gyermekei életéért. Azt mondják, egy álló nap nem mozdult onnan, csak imádkozott, de választ nem kapott. Majd mikor már majdnem feladta, a víz valami csillogót sodort elé a partra. Amikor az asszony érte nyúlt, még a lélegzete is elakadt. Egy nyakláncot tartott a kezében. – Annyira belemerültem a történetbe, hogy csak akkor vettem észre, már elhallgatott, mikor valami hűvös és kemény érintésű csusszant a tenyerembe.

- Istenem! – sóhajtottam fel, amikor megláttam az ékszert. Csillogó kristályból készült, apró kis kövei olyan fényesek voltak, hogy szinte bántották a szememet. A közepén, egy kis hurokban egy nagyobb kő díszelgett, melyről méltán állíthatom, az összes nő álma. – Csodaszép – leheltem áhítattal.

- Az asszony is így látta – folytatta Wrath. - Egy csodának tartotta, égi jelnek, melyet az Őrzőtől kapott, így szent meggyőződése lett, hogy a következő baba egészségesen fog világra jönni. És igaza is lett. Egy kislánynak adott életet, mely a királyt végtelen büszkeséggel töltötte el. Az ifjú anyuka pedig, hogy élete végéig jószerencse kísérje a kislányt, nekiajándékozta a nyakéket azzal a határozott kéréssel, hogy amint elérkezik az ideje, adja tovább a lányának.

- Óh… - sóhajtottam, amint megértettem hová akar kilyukadni.

- A szüleink sajnos nem érhették meg ezt a mai napot, pedig biztos nagyon büszkék lennének rád és saját lányukként szeretnének téged – mondta, amivel elérte, hogy könnyeim kicsorduljanak. – Ezt az ékszert, pedig apánk csatolta volna fel a nyakadba, hogy büszkén viseld, mint az első család tagja.

- Wrath… - leheltem remegő hangon, de bátyám felemelt keze megakadályozott a folytatásban.

- A mai naptól az egész faj előtt hercegnővé válsz – mondta. – Ez a nyakék pedig téged illet. Beth – szólította meg a felét, aki odalépett hozzánk, kivette a kezemből az ékszert és a nyakamba tette. Éreztem meleg ujjait a tarkómon, ahogy bekapcsolta.

- Köszönöm – mondtam halkan, de nem volt olyan szó, ami kifejezhette volna mindazt, ami a szívemben kavargott.

Reszkető kézzel érintettem meg a kristályt, mely még mindig hideg volt. Úgy tűnt, nem veszi át a bőröm hőmérsékletét, ami meglepett.

- Corie, Kicsim… - hangzott fel az ajtó felől Qhuinn hangja, majd ahogy belépett, úgy meg is torpant. – Bocs, nem akartam megzavarni semmit – mondta.

- Nem zavarsz, fiam – fordult felé Wrath, s elmosolyodott. – Tohr küldött, ugye?

- Igen – bólintott. – Indulnunk kell.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Itt az idő – gondoltam.

Wrath visszafordult hozzám és a karjába vont.

- Ne aggódj annyira, minden rendben lesz – mondta. – Sokan lesznek ott, hogy megvédjenek.

- És őket ki védi meg, ha úgy alakul? – kérdeztem, mire még szélesebb lett a mosolya.

- Nekik nincs szükségük védelemre – vágta rá, de ezzel egy cseppet sem nyugtatott meg. Nem csak magam miatt aggódtam, hanem a testőreim életéért is, akik a király kérésére, egy estére mindannyian az életőrömmé léptek elő. Meglepő, hogy nem tetszett a dolog?

- Remélem – húztam el a számat, majd férjemhez fordultam. – Menjünk.

Az előcsarnokban csak Tohr, V és Lendo várakoztak. Ők voltak a hivatalos testőreim, természetesen Qhuinn-nel kiegészülve.

- Nagyon csinos vagy – mosolygott rám Tohr, ami váratlanul ért, mert nem sokat beszélgettem a testvérrel, de azért viszonoztam a gesztust és megköszöntem. – Indulhatunk? – kérdezte.

- Igen – mondtam, majd még egyszer visszafordultam és rámosolyogtam Beth-re és Wrath-ra, akik a lépcső tetején álltak. Erőt merítettem kettejükből, a családomból, akik támogattak és segítettek mióta belecsöppentem ebbe a káoszba, majd elindultam a végzetem felé.

Qhuinn Hummerével mentünk, hogyha bármi baj történne, legyen egy kocsi a közelben, ami haza tud hozni minket – sebesülten, vagy ijedten a vámpírok nem képesek láthatatlanná válni -, ám ezúttal nem kedvesem ült a volán mögött, hanem Tohr. Mellette V foglalt helyet az anyósülésen, míg mi hátra ültünk. Kissé bezártság érzet kerített hatalmába, ahogy a két megtermett férfi között ültem, de tudtam azt is, hogy biztonságban vagyok Qhuinn és Lando között.

Életőrömmel is megbékéltem már, legalábbis amennyire tudtam, s megszoktam a jelenlétét. Ez a mai este pedig az úgynevezett utolsó próbája volt. Ha minden jól megy, holnap megkapja a tetoválását, valamint a nyakláncát, és végérvényesen az életőrömmé válik.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem mindezt a gondolataim közül. Fontosabb feladat állt előttem, s nem hibázhattam. Az elit a vámpír faj arisztokráciája, együtt működik a királlyal – legalábbis látszólag. A valóságban inkább a saját érdekeiket nézik, nem pedig a közjóét, de ez már részletkérdés volt. A lényegen azonban nem változtatott. Az elit fontos szerv volt a faj életében, és nekem ezt tiszteletben kellett tartanom.

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában – suttogta a fülembe Qhuinn, amivel elérte, hogy először, mióta elindultunk, elmosolyodtam.

- Köszönöm – néztem fel rá, és lágy csókot leheltem a szájára. Ő is feszült volt, éreztem ajkai keménységéből, de próbált lazának mutatkozni – miattam.

- Még öt perc! – szólt hátra V, amivel véget is vetett a romantikázásnak.

Caldwell külvárosában jártunk. A néhány évvel ezelőtti támadássorozat óta, amit elszenvedtek, a vámpírok nem nagyon merészkedett ki a biztonságot jelentő otthonaikból, így a mostani bált is egy félreeső helyen rendezték meg, amit könnyű volt biztosítani. Mielőtt elindultunk, V is eljött ide - persze teljes titokban, hogy senki se tudjon róla -, és felderítette a terepet, veszélyforrás után kutatva, de mivel nem talált semmit, így nem mondhattuk le a meghívást.

Qhuinn biztatásként megszorította a kezemet, de tekintete a sötétített üvegen keresztül a környéket kémlelte. Ideges volt.

V-nek végül igaza lett, néhány percen belül megérkeztünk. Tohr lefékezte a kocsi, majd mintha csak egy jól megrendezett filmbe kerültem volna, négy ajtó vágódott ki egyszerre, ahogy kísérőim kiszálltak. Qhuinn felém nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen, majd mindannyian elfoglalták a helyüket és elindultunk befelé.

Egy hatalmas, kastélyszerű épület magasodott fölénk, ami nagyon réginek és nagyon gazdagnak tűnt. Minden ablakából fény áradt, megvilágítva a parkoló egész területét. Az ajtóban álló hűségesek meghajoltak előttünk.

- Üdvözlöm önöket ezen a szép estén! – köszöntött minket az egyikük. – Kérem, kövessenek – mondta, majd kitárta az ajtót.

Széles előcsarnokba léptünk, amiből több ajtó is nyílt, de a hűséges a legnagyobb, kétszárnyú ajtóhoz vezetett minket. Ott is állt egy szolgáló, aki kedvesen elkérte a kabátomat, amitől örömmel szabadultam meg, bent ugyanis iszonyúan meleg volt, főleg a kinti téli éjszaka után. A hatalmas bejárat mögül beszélgetés és halk zene hangja szűrődött ki. Az első hűséges megfogta mind a két ajtógombot, majd egyszerre megnyomta őket. A hangok azonnal felerősödtek, szinte bántották a fülemet, de szerencsére nem sokáig tartott.

- Bejelentem őfelsége, Wrath lányát, Cornelia hercegnőt – hangzott fel a hűséges hangja, ami elvágott minden beszélgetést. A néma csendben, ami azonnal beállt, éreztem, hogy a korábban is érzett hányingerem felerősödik, szívem pedig olyan hangosan kalapált, hogy biztos voltam benne, mindenki hallja, aki most felénk fordulva, kíváncsian pásztázza minden mozdulatomat.

Thor és Qhuinn előttem álltak, V és Lendo pedig mögöttem, így léptünk be a hatalmas bálterembe, mely zsúfolásig megtelt emberekkel. Helyet hagyva nekünk, folyosót alkottak, így mindkét oldalunkon álltak. Felvettem az előre megbeszélt arcomat és mosolyogtam, ahogy elhaladtunk közöttük, de ez egyáltalán nem volt őszinte részemről.

Haza akarok menni! – zakatolt a fejemben megállíthatatlanul. – Nem vagyok kész erre! Csak egy gyerek vagyok, nem pedig hercegnő!

S miközben valóságos csata dúlt a belsőmben, észrevettem néhány ismerős arcot, ami kicsit megnyugtatott. Ott volt Butch és Marissa, valamint Z és Bella, és nem messze tőlük megpillantottam Blayt is. Ők mind vendégként voltak jelen, mint az elit tagjai, de én tudtam, hogy őket is Wrath küldte, hogyha baj van, közel legyen az erősítés.

Alaposan megnéztem az embereket, hogy később könnyebb legyen megjegyeznem a nevüket, ám valami elvonta a figyelmemet. Miközben meghajoltak előttem, furcsa kézmozdulatot csináltak, ami leginkább egy hurokra emlékeztetett, amit a kezükkel írtak le a levegőben. Ismerős volt, biztos voltam benne, hogy már láttam valahol azelőtt, de nem tudtam hol és mikor. Ahogy azt sem, hogy mit jelent.

És akkor megláttam Qhuinn feszült vállát és nyakát – még így hátulról is azonnal felismertem -, s egy pillanat alatt megvilágosodtam. Ő mutatta nekem, mikor a szüleiről, a múltjáról mesélt.

- A gonosz szem hatása elleni mozdulatsor – mondta akkor, s kezével ugyanazt mutatta, amit most az emberek csináltak. Ez nem egyfajta tiszteltadás volt felém, vagy a testvérek felé. Nem! Ez színtiszta megalázása volt Qhuinn-nek, amiért különböző színű a szeme.

A düh olyan erősen lángolt fel bennem, hogy beleszédültem. Forróság áradt szét minden sejtemben, majd mintha lábaim külön életet élnének, előreiramodtam, átcsusszanva Tohr és Qhuinn között és amennyire tudtam a magas sarkúmban sietni, az előttünk álló emelvényhez rohantam. Testőreim persze azonnal mellettem termettek, hogy megállítsanak, de nem hagytam magam. Képtelen voltam megálljt parancsolni saját magamnak.

- Mit művelsz? – kérdezte fojtott hangon Tohr, de kirántottam szorításából a karom és egyenesen Rehv mellé léptem, aki mikrofonnal a kezében állt – mint az elit vezetője, gondolom, köszönteni szeretett volna -, de most csak kerek szemekkel bámult rám és nem értette, mi ütött belém. Nem volt vele egyedül, én sem tudtam teljesen, hogy mire készülök. Kikaptam kezéből a mikrofont, és szembe fordultam a rosszalló tekintetekkel, melyek mind elítéltek a viselkedésem miatt és persze a sugdolózások is elkezdődtek. El tudtam képzelni, mi mindent mondhatnak. Nem normális, biztosan baj van a fejével… De nem érdekelt! Abban a pillanatban csak egyvalami érdekelt!

- A nevem Cornelia – kiabáltam jó hangosan a mikrofonba, amivel el is értem, hogy az elit tagjai fülükhöz kapják a kezüket. Az egész olyan volt, mintha nem én irányítanám a szavakat, melyek elhagyták a számat, s utólag visszagondolva, így is volt. Egy részem, mely foggal-körömmel védte a szeretteit, átvette fölöttem az irányítást, s esélyem sem volt megállítani. – Wrath lánya vagyok, a király húga és soha többé nem akarom látni a rossz szem elleni kézmozdulatot! – jelentettem ki határozottan.

- Corie – suttogta összeszorított fogakkal Qhuinn, aki mellettem állt. – Hagyd abba!

- Nem! – néztem rá keményen, majd visszafordultam a tömeg felé. – A férfi, aki mellettem áll, Qhuinn, a parancsolóm, és mint hercegnőnek, jogomban áll megtiltani, hogy ezzel a kézmozdulattal megsértsék őt! Ha pedig valaki nem tartja be a parancsomat, vállalja a következményeket!

Utolsó szavaim hosszasan visszhangoztak a helyiségben, még nagyobb nyomatékot adva mondanivalómnak, s bár fogalmam sincs, honnan vettem mindehhez az erőt, a döbbeneten túl mégis boldog voltam, hogy megtettem. Már csak egy kérdés maradt: volt egyáltalán jogom hozzá? Nem voltam benne biztos…

A csend, ami kirohanásom után támadt, fülsértő volt. Senki sem mozdult, még talán levegőt sem vettek a megdöbbenéstől. S ahogy Marissára és Bellára néztem, kezdtem belátni, hogy nem cselekedtem túl megfontoltan. Arcukon hitetlenkedés és döbbenet, valamint félelem látszott, ami alighanem a következményeknek szólt. A többi ismeretlen felháborodott, hovatovább dühös tekintettel meredt rám. Nyilván nem szerették, ha valaki utasítgatta őket, főleg nem egy idegen kislány, aminek láttak.

Mégis volt valaki, aki jól szórakozott mindezen, méghozzá Rehv, aki amint magához tért a döbbenetből, hangosan felnevetett, majd az elithez fordult.

- A hercegnőt hallhattuk – mondta vigyorogva. – Akárki akármit mond, igencsak hatásos belépő volt.

Sajnos rajta kívül senki sem látta ezt olyan viccesnek, de ezzel legalább azt elérte, hogy a tömegben néhányan fejet hajtottak előttem, ami máris több volt, mint amire számítottam. De ilyen egyszerűen nem úszhattam meg, ezzel már akkor is tisztában voltam. Nem elég, hogy Qhuinn összevont szemöldökkel nézett rám, de Tohr tekintete egyenesen dühös volt.

- Soha többé ne csinálj ilyet! – suttogta a fülembe, amikor mellém lépett. – Hogy védjelek meg, ha a saját fejed után szaladsz?

Tudtam, hogy igaza van, de hiába kezdtem volna el magyarázni neki, hogy mi történt valójában, nem értette volna meg. Ami azt illeti, én magam sem értettem. Az átváltozásom óta különösen éreztem magam, amit a többiek azzal magyaráztak, hogy hozzá kell szoknom az új testemhez, az új életemhez, de valahol az agyam eldugott kis részében tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó. Valami, mélyen, legbelül, megváltozott bennem örökre, csak azt nem tudtam, hogy ez jó, vagy rossz dolog. De ahogy visszagondoltam hirtelen kirohanásomra, nagyon úgy tűnt, hogy az utóbbi…

- Sajnálom – válaszoltam halkan, majd Rehv kérésének eleget téve, elfoglaltam a helyem az emelvény mellett álló, gyönyörű virágokkal díszített asztalnál, melyet a tiszteletemre állítottak fel, s ahol fogadnom kellett az elit tagjainak köszöntését.

Az emberek sorban odajöttek hozzám, bemutatkoztak, majd jókívánságokkal halmoztak el, mintha szülinapom lenne, de közben érezhető volt mennyire nem gondolják komolyan, amit mondnak. De ezzel nem törődtem, nem is érdekelt. Inkább arra koncentráltam, hogy megjegyezzem a neveket és az arcokat, de persze erre esélyem sem volt elsőre. Túl sokan voltak.

Ám volt egy név, ami azonnal megragadt a fejemben, sőt, számtalan emléket is felidézett még emberéveimből, amikor a testvériség könyveit olvastam, valamint a vámpírlétemből is, amit Qhuinn-nel töltöttem.

Magas, fekete hajú férfi állt előttem, széles vállakkal és olyan szürke szempárral, ami azt hiszem, egészen a vesémig hatolt. Meghajolt előttem, majd a legmeggyőzőbb mosolyát villantotta rám.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte mély hangján, mely már akkor ismerős volt, s mikor meghallottam a nevet, már tudtam is, hogy honnan. – Lohstrong vagyok, Haiden fia.

Qhuinn apja.

Az előzőekben érzett dühöm eltörpült amellett, amit akkor éreztem. Mióta csak megismertem Qhuinnt, de talán még előtte is, arra vágytam, hogy egyszer eljöjjön ez a pillanat, hogy szemtől szemben állhassak a családjával, azokkal, akik olyan szörnyen bántak vele, és megmondhassam nekik a véleményemet, de nem tehettem! Főleg, hogy egy jelenet bőven elég volt egy estére!

- Nagyon örülök – mondom összeszorított fogakkal.

- Akárcsak én – bólintott. - Had mutassam be a családomat is – mondta és a háta mögé intett. Egész testemben megmerevedtem, ahogy megláttam őket. Olyanok voltak, mint egy igazi család, és úgy hasonlítottak egymásra, hogy le sem tagadhatták volna, hogy rokonok. - A feleségem Vivianna – folytatta Qhuinn apja. – A fiam Luchas és a lányom, Erhnella.

Qhuinn megfeszült mellettem, testéből hideg áradt, amitől libabőrös lett a karom, de tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az előttem állókról. Mindent meg akartam jegyezni velük kapcsolatban.

Anyósom – vagyis annak nevezhetném, ha nem lett volna egy álnok kígyó -, magas volt, rövid sötétbarna haja tökéletesen állt, mintha csak a fodrásztól lépett volna ki – ami minden valószínűség szerint így is volt -, s a megszólalásig hasonlított a lányára. Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy Erhnellának hosszú volt a haja, amit most a feje tetejére tornyoztak. Mindketten régimódi estélyi ruhát viseltek, olyan jellegűt, amit Marissa és Bella akartak rám adni, de látszott rajta, hogy újabb szabású, és nem a múlt ezredből való, csak a múlt századból. Sokkal jobb…

Tekintetem ezúttal Qhuinn bátyjára siklott, aki büszkén kihúzta magát, mintha attól magasabbnak vagy izmosabbnak tűnne, de egyik hatást sem érte el a testtartásával, sokkal inkább egy idiótára emlékeztetett. Nála észrevettem egy kis hasonlóságot Qhuinn-nel, egyforma volt az orruk és az állkapcsuk, de ezen kívül semmi mást nem találtam, ami arra utalt volna, hogy testvérek.

- Örvendek – vágtam rá, de csak a hülye nem vette volna észre, hogy mennyire nem gondolom úgy.

Lohstrong tekintete ekkor Qhuinnre siklott. Álla megfeszült, ahogy szembekerült a fiával és már emelte volna a kezét – nyakamat rá, hogy a gonosz szem elleni mozdulatot akarta csinálni -, de szerencséjére hirtelen meggondolta magát és leengedte a kezét.

- Qhuinn – szólította meg, de hangjában nyoma sem volt az előző nyájaskodásnak.

- Lohstrong – válaszolta kedvesem keményen, mire apja szeme megvillant. Gondolom, nem kis meglepetés volt számára, hogy a fia a nevén nevezte, csakhogy ő volt az, aki kitagadta és eldobta a saját gyerekét!

- Miért nem szóltál nekünk, hogy megnősülsz? – kérdezte érzelemmentesen, de mögötte a család többi tagja megbántott arcot vágott, amivel alighanem rám akartak hatni. Talán, hogy megsajnáljam őket? Istenem, ha ismertek volna egy csöppet is, nem is próbálkoztak volna ezzel…

- Kellett volna? – kérdezett vissza Qhuinn. – Már nem vagyunk egy család. Sosem voltunk azok!

Annyira szerettem volna felpattanni és átölelni, a karomban tartani és elmenni innen, jó messzire ettől az egész felhajtástól és a régi családjától, hogy ne bánthassák tovább! De nem tehettem meg. De mást igen…

- Ezt ne itt beszéljük meg! – jelentettem ki határozottan és felálltam a helyemről.

- Nincs mit megbeszélnem velük! – vágta rá Qhuinn, de tudtam, hogy ez csak védekezés, és nem gondolja komolyan. A szíve mélyén vágyott az elégtételre, hogy legalább egyszer az életben elmondhassa a véleményét a volt családjának, és én mindenképpen meg akartam adni neki ezt a lehetőséget.

- Dehogynem – néztem mélyen a szemébe. – Van itt valami külön helyiség? – kérdeztem majdnem apósomat, akit bár váratlanul ért a kérdésem, készségesen bólintott.

- Természetesen – mondta. – Erre tessék! – intett a kezével, de Tohr megrázta a fejét, jelezve, hogy csak utánuk.

Az elit többi tagja kíváncsi tekintettel figyelte, ahogy kivonultunk a teremből – ismét négyesfogatú testőrségem közé beszorítva -, s nyilván azon tanakodtak, hogy most megtörténik-e a nagy családi összeborulás. Csakhogy arra szemernyi esély sem volt! Sőt!

Egy ugyanolyan helyiségbe mentünk, mint amiben a bált is tartották, csak ez jóval kisebb volt, de legalább teljes magányt biztosított számunkra az elkövetkezőkhöz.

- Na, most hogy itt vagyunk – kezdtem, amint becsukódott mögöttünk az ajtó -, talán meg is beszélhetnénk a helyzetünket.

- Miféle helyzetünket? – kérdezte Qhuinn bátyja.

- Azt, hogy kitagadták Qhuinnt, most pedig úgy akarják beállítani magukat, mintha semmi sem történt volna – foglaltam össze dühösen.

A körülöttem állók mindegyike, még a barátaim is felszisszentek a nyilvánvaló sértés hallatán, de nem érdekelt, hogy tiszteletlen vagyok. Most, hogy már nem voltunk a nyilvánosság előtt, a belülről fortyogó indulataimat sem volt olyan könnyű kordában tartani.

- Hogy mondta? – kerekedtek ki Lohstrong szemei.

- Jól hallotta – vágtam rá. – Tartoznak egy hatalmas bocsánatkéréssel Qhuinn-nek!

- Még mi kérjünk bocsánatot tőle? – kérdezte felháborodottan az anyja. – Szégyen hozott ránk születésétől kezdve, mind a megjelenésével, mind a viselkedésével!

Qhuinnre pillantottam, várva, hogy visszaszóljon, de úgy tűnt nem fog válaszolni. Az éveken át tartó magány és elnyomás, amit elszenvedett a családjától, már annyira beleivódott, hogy egyszerűen megszokta csendben tűrni a szidalmakat, mert mégiscsak a szülei voltak. Azok az emberek, akik életet adtak neki. De ez engem nem tartott vissza.

- Maguk undorítóak – mondtam egyszerűen. – Itt állnak, játszva a mártírt, miközben egész életében bántották őt.

- Corie, hagyd! – fogta meg a kezem Qhuinn, és vissza akart vinni a bálterembe, de nem engedtem.

- Nem Kicsim, ennek itt és most véget vetünk – jelentettem ki. – Nem fogom eltűrni, hogy így beszéljenek veled! – mondtam, s minden szavamnál egyre intenzívebben éreztem magamban a dühöt és a forróságot, ami mintha felszínre akart volna törni, hogy védjem, akit szeretek. Visszafordultam az értetlenül állókhoz és folytattam. – Amióta csak megszületett szemernyi szeretetet sem kapott maguktól, mindannyian elfordultak tőle és úgy tettek, mintha a világon sem lenne, csak azért, mert nem egyforma színű a szeme. Hát tudják mit? Maguk a selejtesek, nem pedig ő!

- Hogy merészel így beszélni velünk? – sipította Qhuinn anyja. Hangja egészen magas volt, olyan, mint egy vércse sikolya.

- Maga hogy merészel a szeme elé kerülni? - dobtam vissza a labdát. – A szíve alatt fejlődött, hónapokig érezhette minden mozdulatát, mikor megszülte mégis elfordult tőle. És utána is, akármikor szüksége lett volna a családjára, egyedül volt. Mikor tényleg bajban volt, mikor börtönbüntetés lebegett a feje fölött, kitagadtál és kidobták otthonról, mint valami kutyát.

- Ő támadt Lash-ra, viselnie kellett a következményeket! – vágott közben Lohstrong emelt hangon, de ezzel engem nem tudott megijeszteni. Éreztem magamban az erőt, ami nem tudom honnan jött, de bőven elegendő volt ahhoz, hogy ne hátráljak meg, sőt, visszatámadjak.

- A barátját védte attól az állattól, akiről egyébként kiderült, hogy az Omega fia és velejéig gonosz – mutattam rá a nyilvánvalóra, amivel el is értem a célomat. Lohstrong elkapta a pillantását, akárcsak a felesége. – Majdnem kiirtotta az egész elitet; akik ma itt lehetnek, mázlijuk volt, hogy még időben el tudtak menekülni, mielőtt az alantasok rájuk törtek volna. És egy ilyen szörnyeteg miatt, majdnem halálra verték őt, hogy ezzel állítsák helyre a családjuk becsületét? – szúrós pillantásomat egyenesen Luchasra irányítottam, hiszen ő is ott volt abban a becsületgárdában, amit Qhuinn után küldtek. Egy pillanatig állta a tekintetem, majd elfordult, én pedig folytattam. – Milyen emberek maguk? Qhuinn-nek kellene szégyellnie, hogy egykor egy család voltak, nem pedig fordítva!

Szavaimat mély hallgatás követte, egészen addig, míg a családfő meg nem találta a hangját.

- Befejezte? – kérdezte.

- Távolról sem! – vágtam rá.

- Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezeket a rágalmakat! – mondta Vivianna, s állát olyan magasra emelte, amennyire csak lehetett.

- Akkor ne hallgasd! – szólalt meg mellettem Qhuinn, amivel mindenkit meglepett. – Hála nektek sohasem voltunk egy család és ezen most már nem is akarok változtatni, bármennyire is jól mutatna, ha a király húga bekerülne a családba.

- Nem tudom, mire akarsz célozni… - emelte meg a szemöldökét Lohstrong.

- Dehogyisnem – nevetett kedvesem, de nem jókedvében. – Amint Corie bejelentette, hogy összeházasodtunk, azon kezdtél el gondolkozni, hogy ebből miként tudnál hasznot húzni – mondta, majd hangja még inkább megkeményedett. – De most szólok, nem fog sikerülni!

- Hogy mersz így beszélni velem, te kis… - kezdte volna Lohstrong, de nem engedtem, hogy befejezze.

- Soha! Többé! Ne! Merjen! Így! Szólni! Qhuinnhez! – mondtam minden szót külön hangsúlyozva, ezzel is nyomatékot adva arról, mennyire komolyan gondolom. Belsőm háborgott, s mintha valami túl akarna csordulni bennem, egyre nagyobb forróságot éreztem a karjaimban. Egy pillanatra megrémültem, hogy mi történne akkor, de nem volt időm továbbvinni a gondolatmenetet.

Lohstrong szemei veszélyesen megcsillantak, átlépte a türelme határát, így lehetett az is, hogy meggondolatlanul elindult felém. Nem jutott messzire. Egy lépés után nyolc pisztoly csövével nézett szembe – testőreim mindkét kezükben egy-egy fegyvert tartottak -, ami azonnali megtorpanásra késztette a férfit.

- Eszedbe se jusson! – morogta Qhuinn, kivillantva borotvaéles szemfogait.

- Szerintem végeztünk a beszélgetéssel, egyszer, s mindenkorra! – mondtam határozottan, s ahogy elnéztem, a kellő hatást sikeresen elértük. Vivianna úgy bújt férje háta mögé, mintha a kivégző osztag előtt állna, akárcsak a lánya és a fia. Esküszöm, abból a családból Qhuinn volt az egyetlen, aki értelmes felnőtté vált, de nem a szüleinek köszönhetően.

Vagy talán mégis…