Visszatérés 4. fejezet - Igazság

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Jó olvasást hozzá és kellemes hétvégét mindenkinek! :):)

Elkövetkező napjaimat azzal töltöttem, hogy Bella és Marissa felkészítését hallgattam az elittel való találkozásról. A két lány ugyanis az elitbe született bele - a vámpírok arisztokráciájába, ha úgy tetszik. Ott éltek közöttük, estélyekre jártak, felszínes beszélgetéseket folytattak és úgy tettek, mintha szeretnének közöttük lenni.

Csakhogy mindez hazugság volt.

- Az elitnek csak a látszat fontos – mondta sokadjára Bella. – Ha tökéletes a megjelenésed, a modorod, és nem pletykálnak rólad semmit sem, akkor nyert ügyed van. De amint felröppen egy apró hír, ha a frizurád nem megfelelő, vagy csak véletlenül kilátszik a melltartópántod, máris kiesel a kegyeikből.

- A visszatérés pedig gyakorlatilag lehetetlen – tett hozzá Marissa.

- Kösz, ez megnyugtató – húztam el a számat. Semmi kedvem nem volt mindehhez. Nagyjából ismertem én is a vámpírok előkelőségeit, és már előre rosszul voltam a találkozástól. Ameddig már alig maradt másfél hetem. Csodás…

- Tudom, hogy a hátad közepére sem kívánod ezt az egészet, de hidd el, szükséged van a felkészülésre.

Igen, tudtam, hogy Bellának igaza van, de attól még nem lett könnyebben elviselhető.

Bólintottam, hogy jelezzem, értem, miről beszélnek és folytassák, de közben csak az ölemben ülő Nallára koncentráltam. És miközben néztem azt a csöppnyi kis életet, rájöttem, hogy irigylem őt. Neki még hosszú évei voltak addig, míg mindezzel szembe kell majd néznie, de az én időm vészesen közeledett a végéhez. A végéhez, ami nagyszabású, puccos partit takart, ahol én leszek a díszvendég és az összes sznob engem fog vizslatni.

- Corie, figyelsz te ránk? – kérdezte Marissa, amivel visszarántott a valóságba.

- Igen, persze - vágtam rá automatikusan.

- Szerintem viszont teljesen máshol jártak a gondolataid – jegyezte meg kissé epésen Bella, mire elszégyelltem magam. Ők sem jókedvükből tartották nekem ezeket a fejtágítókat, hanem mert muszáj volt. Korábban ember voltam, abból is teljesen átlagos, így nem dobhattak be az oroszlánok elé felkészületlenül. És ők ketten meg is tettek mindent annak érdekében, hogy megálljam a helyem és ne hozzak szégyent se magamra, se pedig a királyi családra, melynek most már részese lettem.

- Sajnálom – mondtam lesütött pillákkal.

- Semmi baj – nyugtatgatott Marissa. – Nekünk sem könnyű közöttük, még így évek múltával sem. Elképzelni sem tudom, neked milyen nehéz lehet.

Nos, igen, akinek volt bármi fogalma arról, hogy min megyek keresztül, az Beth volt. Mielőtt megismerte volna Wrath-t és királyné vált volna belőle, ő is az emberek világában élt, mert nem tudta, hogy apja révén félig vámpír. Amikor végül átváltozott és hozzáment a királyhoz, ő is ott találta magát ezek között a vérszívók között – és ezt most nem vámpír mivoltukra értem.

- Nem volt könnyű az első találkozás – mondta nekem pár nappal korábban, mikor elkezdtük a „tréninget”. – Nehezen fogadtak el, mert csak félig vagyok vámpír, de nem tehettek ellene semmit sem. Wrath felesége vagyok, bele kellett nyugodniuk.

- Milyen gyakran találkozol velük? – érdeklődtem, bízva a kecsegtető válaszban.

- Amilyen ritkán csak lehet – mosolyodott el hamiskásan.

Ez azért adott némi okot a bizakodásra. Reméltem, hogy hébe-hóba majd én is kibújhatok a hivatalos megjelenések alól. Ám Marissa hamarosan porrá zúzta minden reményemet.

- Az elit tanácsa, melynek jelenleg Rehvenge az elnöke, minden hónapban összeül legalább egyszer, hogy megvitassák a főbb kérdéseket – mondta. – De ha a szükség úgy hozná, hó közben is találkoznak.

Ezek után részletes betekintést nyertem a tanács működésébe, felépítésébe. Annyi nevet hallottam gyorsan, egymás után, hogy esélyem sem volt megjegyezni őket, de Marissa megnyugtatott, hogy a fogadáson úgy is be fog mutatkozni mindenki és bőven lesz rá lehetőségem, hogy az agyamba véssem, ki kicsoda.

- Egyetlen probléma van csak – szólalt meg egy kisebb csend után Bella, melyet azzal töltöttek, hogy néma kommunikációt folytattak Marissával – nyilván rólam.

- Micsoda? – kérdeztem félve, mert egyáltalán nem tetszett, ahogy aggodalmasan néztek rám.

- Együtt élsz Qhuinn-nel, de nem vagytok házasok – mondta Marissa, mire leesett az állam.

- Tessék?

- Az arisztokrácia szemében ez egy bűnös kapcsolat, amit sohasem fogadnának el – magyarázta Bella.

- Hisznek a házasság szentségében és abban, hogy anélkül együtt élni, szentségtörés – vette át a szót Marissa.

- Bűn, ha úgy tetszik – tett hozzá Bella, hogy még jobban megérthessem.

- De hát ez maradi gondolkozás! – háborodtam fel. Még hogy bűn!

- Igen, az, teljesen igazad van, de attól sajnos még így van – fintorodott el.

- Nem tudom… – kezdte tétován Marissa –… nem gondoltatok még arra Qhuinn-nel, hogy… összeházasodjatok?

- Nem! – vágtam rá hevesen, és éreztem, hogy a szívem meglódul a mellkasomban. Egyrészt félelem öntött el ekkora elkötelezettségtől, másrészt izgatott lettem a gondolatra, hogy Qhuinn fele lehetnék. De mielőtt még hangot adhattam volna ezen kusza érzéseimnek, visszatámadtam. – Tizennyolc éves vagyok, a szentségit! Eszem ágában sincs férjhez menni még egy jó ideig.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak azzal elejét vehetnénk a pletykáknak – magyarázkodott barátnőm azonnal.

- Igen, Marissának igaza van – bólogatott Bella. – Ez az egyetlen, amin fogást találhatnának rajtad.

- És azzal mi van, hogy ember voltam? – szegeztem neki még mindig ellenségesen a kérdést.

- Azt nem fogják megemlíteni, mert maga az Őrző választott ki téged, ő maga indította el nálad az átváltozást, amire az első vámpírok óta nem volt példa.

- Értem – nyugtáztam kissé engedékenyebben, de az ötlet, hogy hozzámenjek Qhuinnhez, továbbra is vegyes érzéseket váltott ki belőlem. – Még nem került szóba közöttünk az esküvő, mióta visszatértem – mondtam egyszerűen, mintha csak magamnak jegyeztem volna meg.

- Oh – döbbent meg Bella. – Bocs, én csak azt hittem, hogy minél előbb el akar majd téged venni.

Marissa bólogatott, jelezve, hogy ő is ebben a hitben élt. Mi tagadás, én is.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Még nem kérte meg a kezem.

Hiába is próbáltam, a csalódottság ott motoszkált a hangomban, és azt a lányok és azonnal észrevették. Nem akartam látni szánakozó pillantásukat, amiért a férfi, akit szerettem, nem akarta, hogy hivatalosan is hozzá tartozzam, így elfordítottam a fejem az ablak felé. Belláék szobájában voltunk, az éjszaka kellős közepén jártuk, így az acélredőnyök fel voltak húzva, a sötét égen pedig olyan erősen izzott a fogyó Hold, hogy még a felkapcsolt lámpa mellett is tisztán lehetett látni.

- Mára szerintem elég volt ennyi – szólalt meg pár pillanattal később Marissa. – Holnap folytatjuk, rendben?

- Oké – csak ennyire futotta tőlem.

- Pihenj le egy kicsit! – mondta Bella, miközben átadtam neki Nallát. – Hagyd, hogy amit megtudtál, leülepedjen.

- Oké – ismételtem meg, majd visszamentem a szobánkba.

Qhuinn aznap este nem volt otthon. A visszatérésem óta most először ment ki az utcára harcolni, ami nekem épp kapóra jött. Bevackoltam magam az ágyunkba, összegömbölyödtem a takaró alatt és csak gondolkoztam.

Hiába tagadtam volna magam előtt, igenis nem hagyott nyugodni, amit a lányok mondtak. A könyvekből tudtam, hogy a körülöttem élő férfiak mind alig várták, hogy elvehessék feleségül a szerelmüket, ezzel ellentétben Qhuinn-nek látszólag eszébe sem jutott.

Csak azt nem értettem, miért?!

Hiszen szeretett. Tudtam, és éreztem is, hogy én vagyok az élete, akárcsak ő nekem. Akkor miért nem tette még fel azt a bizonyos kérdést? Miért nem akarta, hogy a fele legyek?

Nem találtam választ. Hiába törtem a fejem, hiába vettem számba minden lehetőséget, ami csak eszembe jutott, egyik sem volt elég meggyőző érv. Hiszen a korom nem volt akadály a részéről, erről már számtalanszor tanúbizonyságot tett, mikor ágyba bújt velem. A halandóságom sem állt már közénk, hiszen éppoly hosszú élet állt előttem, mint őelőtte. De akkor mi volt az oka???

Végül belealudtam a kavargó gondolatokba. Álmomban az előcsarnokban álltam, körülöttem tengernyi emberrel. Ott volt a ház összes lakója, még a hűségesek is tiszteletüket tették a jeles eseményen, valamint számtalan olyan ember, akit még sohasem láttam.

Fehér ruhám pihekönnyűnek tűnt, miközben Qhuinn mellett álltam, várva, hogy az Őrző összeadjon minket és hivatalosan is Qhuinn fele lehessek.

Éreztem, mennyire izgatott vagyok. A szívem dübörgött a mellkasomban, mert tudtam, hogy jó úton járok. Egyenesen haladtam a célom felé, melyet az Őrző tűzött ki nekem, ám mikor elkérdeztünk az „Akarod-e…” kezdetű kérdéshez, a környező világ sötétedni kezdett. Az fehér falak előbb csak fakóbbá, majd szürkébbé váltak, egészen addig, míg be nem feketedtek és mállani nem kezdtek.

Gyorsan kimondtam az igent, sietve, mielőtt elnyelt volna a sötét üresség, mely egyre csak közeledett, ám mikor Qhuinn került sorra, válasza felgyorsította az eseményeket.

- Nem!

Szavai tisztán csengtek még a fülsértő robajban is, mely körülvett minket és egészen a szívemig hatolt. Esküszöm, még soha semmi nem fájt annyira, mint az az egy szó. Nem akart engem, nem szeretett és ezzel elvett tőlem mindent.

Az utolsó pillanatban még éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, ahogy a végső elkeseredettség eluralkodott rajtam, majd a sötétség magába rántott, ezer darabra tépve a testemet.

Csuromvizesen, zihálva ébredtem fel. A szívem zakatolt a mellkasomban, a fejem lüktetett, szemeimet az elfojtott sírás égette.

Csak egy álom volt – nyugtattam magam gondolatban. – Csak egy rossz álom.

És mintha csak így lett volna megírva életünk forgatókönyve, kinyílt az ajtó és megjelent az a férfi, akit a világon a legjobban szerettem, és aki a legnagyobb fájdalmat okozhatta volna nekem bármelyik pillanatban.

- Mi a baj? – kérdezte köszönés helyett, és odasietett hozzám. Nem szerettem a munkaruháját: a fekete bőr nadrágot, a hosszú viharkabátot és a rengeteg fegyvert a testére erősítve, de ezúttal nem foglalkoztam vele. Odabújtam hozzá jó erősen és engedtem, hogy az elfojtott érzések felszínre kerüljenek végre. – Corie, az istenért, megijesztesz! Mi történt?

- Csak… rosszat… álmodtam… - hüppögtem a karjaiban továbbra is, miközben ő kedvesen simogatta a hátamat és nem is sejtette, hogy ő az oka mindennek.

Nagy sokára, mikor a légzésem már végképp megnyugodott és képes voltam értelmesen is beszélni, felemeltem rá a tekintetemet és kiböktem azt, amiről azt hittem, sosem fogja elhagyni a számat:

- Miért nem akarsz feleségül venni?

O*o*o*O

Qhuinn nagyon jól tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de azt hitte – abban reménykedett – hogy még nem most. Úgy gondolta, van még pár hónapja – netán éve -, mire Corie előáll a farbával és számon kéri.

Ehelyett azonban alig néhány nap után terítékre került mindaz, amiről Qhuinn nem akart beszélni.

- Hogy érted ezt? – kérdezte, remélve, hogy a lány nem veszi észre, mennyire nem tudja, hogyan mondja el neki az igazat.

- Tudod nagyon jól, hogy hogyan értem – válaszolta Corie, miközben kisimított a szeméből egy kósza tincset. A kecses mozdulat teljesen elkábította Qhuinnt. Kétségtelen, az ő nője volt a világ legtökéletesebb, legszexibb vámpírja. De vajon meddig mondhatja, hogy a nője??

Mivel nem tudta, mit feleljen, feltápászkodott az ágyról és a gardróbhoz lépett, hogy biztonságos helyre tegye a fegyvereit és levetkőzzön.

- Qhuinn! – szólította meg Corie türelmetlenül, ami nem lepte meg a fiút. Bár Corie csendesnek tűnt és visszahúzódónak, egyáltalán nem volt az. Főleg, ha egyszer már belekezdett valamibe. Éppen ezért Qhuinn biztos volt benne, hogy ezt most nem fogja megúszni, nem tudja majd elterelni a témát, bármennyire is szeretné. De még nem állt készen. És talán soha nem is fog.

De nem is ő lett volna, ha nem próbálkozik.

- Én sosem mondtam, hogy nem akarlak elvenni – mondta, miközben a helyére tette a két Heckler & Koch negyvenöt milliméteres automata pisztolyt, melyek azóta a barátai voltak, hogy John életőre lett.

- De azt sem mondtad, hogy el akarsz! – vágta rá hevesen.

- Hogy jutott ez most az eszedbe? – kérdezte, hogy tovább húzza az időt.

- Marissa és Bella mondták, hogy az elit bele fog kötni az együttélésünkbe, mert nem vagyunk házasok.

Hát persze!

Ezzel ő maga is tisztában volt, épp eleget törte rajta a fejét megoldás után kutatva, de nem jutott semmire. Hiszen az egyetlen jót azzal tehette volna, ha elhagyja a lányt és engedi, hogy olyan férfit találjon, aki méltó hozzá és aki nem hoz rá szégyent. De nem bírta megtenni!

- Corie – sóhajtott fel aggodalmasan. Nem fogja megérteni, ebben biztos volt.

- Mi a baj? – kelt fel a lány és odasietett hozzá, mikor látta, mennyire gondterheltek a vonásai. – Mond el nekem.

Qhuinn tudta, hogy eljött az idő, többé nem volt hová bújnia Corie elől. Két kezébe fogta az arcát és mélyen a szemébe nézett, miközben egymáshoz érintette a homlokukat.

- Annyira szeretlek téged – lehelte alig hallhatóan.

- Én is szeretlek téged – vágta rá Corie, de látszódott rajta mennyire nem érti a helyzetet.

- Félreértettél – mondta Qhuinn összeszedve az erejét. – Szeretlek téged, az életemnél is jobban, de igazad van. Nem foglak elvenni feleségül.

A szobában azonnal érezni lehetett a hőmérsékletváltozást. Corie ellépett tőle, összevonta a szemöldökét és egy cseppet sem próbálta leplezni a megbántottságát.

- És gondolom, van valami oka is, ugye? – kérdezte élesen.

- Igen – bólintott Qhuinn. – Van oka.

- Meg is tisztelsz vele, vagy maradjunk inkább ennyiben?

Qhuinn-nek fájt a lány ellenségessége, de tudta, hogy így fog reagálni. Ismerte már, akár a saját tenyerét, és azzal is tisztában volt, hogy nem lesz könnyű dolga, ha meg akarja értetni vele a dolgokat.

- Corie, kérlek! – közelebb lépett hozzá, de a lány elhúzódott tőle.

- Tudni akarom, hogy miért! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Jogom van hozzá, ha már mindent magam mögött hagytam miattad!

- Igen, tudom – bólintott rá Qhuinn hevesen, s közben próbált uralkodni az érzésein, melyek mint a háborgó tenger, csapódtak egyik végletből a másikba. – Sok oka van, amiért nem vehetlek feleségül.

- Sok? – kerekedtek el a lány szemei. – Mégis milyen okok? Vámpír lettem érted, otthagytam a családomat, a barátaimat, az életemet! – ahogy sorolta, egyre jobban eluralkodott rajta a feszültség és úgy emelte feljebb és feljebb a hangját is. – Mégis mit kellene még tennem, hogy elég jó legyek neked?

Utolsó szavainál könnyek szoktak a szemébe, s bár próbálta titkolni és elrejteni, Qhuinn tisztán látta őket. Éppen ezt akarta elkerülni.

- Corie, Kicsim – lépett oda hozzá, és bár a lány tiltakozni akart, mégis a karjába vonta és magához szorította. Éreznie kellett az apró kis testet, melyet úgy ismert, akár a sajátját, s melyet istenített. – Semmit sem kell tenned. Te már így is tökéletes vagy, szerelmem. Nem te vagy az oka annak, hogy nem házasodhatunk össze, hanem én. Csakis az én hibám minden.

Ha eddig nem lett volna teljesen összezavarodva, hát ezek után végképp kavarogni kezdtek a lány fejében a gondolatok. Qhuinn is tudta, hogy értelmetlenül beszél, ezért felkapta Corie-t, majd miután leült az ágyba, a lányt az ölébe ültette és nem engedte ki a karjából.

- Nem értem, mit akarsz mondani – vallotta be Corie szipogva, de állta Qhuinn tekintetét és válaszra várt.

- Tudom, csak annyira nehéz elmondani mindezt – sóhajtott fel sokadik alkalommal. – Sosem akartam megnősülni – mondta aztán belekezdve a mesébe, melynek nem lehet happy end a vége. – Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert akartam. Nagyon is szerettem volna egyszer majd a szeretett nő nevét a hátamon hordani. De ahogy felnőttem és egyre jobban megismertem a világunkat, a szokásainkat és az előítéleteket, rájöttem, hogy sohasem tehetem ezt senkivel. Főleg nem azzal, akit szeretek. Márpedig téged szeretlek. Éppen ezért nem lehetsz a felem.

- Még mindig nem értem – szólt közbe Corie folytatásra ösztönözve.

- Engem kiközösítettek, Corie – mondta Qhuinn ezúttal érzelemmentes hangon. Már réges-régen beletörődött a sorsába. – Az elit egyértelművé tette számomra, hogy nem vagyok több egy genetikailag hibás senkinél, aki nem érdemel semmit sem az életben.

- De ez nem igaz! – háborodott fel a lány azonnal.

- Várj, kérlek, engedd, hogy befejezzem! – rázta meg a fejét Qhuinn. Ha már egyszer belekezdett, muszáj volt a végére is érnie. – Ha elvennélek feleségül, ha hivatalosan is a felem lennél, rád is ez a sors várna, és ezt nem vagyok hajlandó megtenni veled.

- De engem nem érdekel, mások mit mondanak! – tiltakozott Corie. – Engem csak te érdekelsz. Szeretlek, és elfogadlak, úgy ahogy vagy!

- Nem tehetem ezt veled! – rázta a fejét Qhuinn továbbra is. Előbb dobta volna oda magát az alantasoknak, akár egy darab húst, mint hogy kitaszított életre kényszerítse a szerelmét. – Te hercegnő vagy, az Őrzőnek nagy tervei vannak veled. Olyan élet áll előtted, amilyenről nem is álmodtál.

Corie szemei kikerekedtek, ahogy megértette a szavait. A szoba levegőjét megtöltötte a félelem csípős szaga.

- Te most… - kezdte a lány tétován, mintha ő maga sem akarná elhinni, hogy tényleg idáig jutottak. – Te most szakítani akarsz velem?

Qhuinn képtelen volt értelmesen válaszolni. Helyette csak letette Corie-t az öléből az ágyra, majd felállt és járkálni kezdett a szobában. A mozgás segített a gondolkozásban, mert elterelte a figyelmét a szívében éktelenkedő lyukra, mely másodpercről másodpercre egyre jobban mélyült és lüktetett, ahogy az elhatározása is szilárdabb lett.

- Azt hiszem, az lenne a legjobb, igen – mondta ki végül a fájdalmas szavakat, de muszáj volt megtennie. A lány többet érdemelt, mint amit mellette megkaphatott. Olyan férfit érdemelt, akivel bátran mutatkozhat az elit és bárki más előtt, olyat, aki teljesen neki tudja szentelni magát. De az nem ő volt. Nem elég, hogy egy senki volt a faj szemében, még John Matthew életőre is volt, ami azt jelentette, hogy az ő életében mindig a fiúnak kellett az első helyen állnia.

- Ezt nem hiszem el! – lehelte Corie. – Nem hagyhatsz el csak az arisztokrácia miatt.

- Értsd már meg! – Qhuinn úgy pördült meg a sarkán, mintha csak harcolna. Villámgyors mozdulat volt, amivel egy kicsit meg is ijesztette a lányt, de nem tudott uralkodni magán, akárcsak a hangján, mely keményen csattant a csendben. – Még a saját családom is hátat fordított nekem! Az anyám elkerült, amikor csak tudott, az apám még rám sem volt képes nézni! Soha nem foglak kitenni ennek téged! Te a király testvére vagy, a francba már!

- És ha összeházasodunk, te a király sógora leszel – világított rá a lány.

- Az nem változtatja meg a szemem színét! – vágott vissza Qhuinn.

- Engem nem érdekel a szemed színe! – kiáltott fel Corie végkép türelmét vesztve. – És Wrath-t sem érdekli, ahogy Beth-t és a többieket sem! Vedd már észre, hogy van családod, itt, ebben az házban, akik szeretnek téged és elfogadnak olyannak, amilyen vagy!

Qhuinn-nek még a lélegzete is elállt a lány kirohanásától. Attól meg még inkább, hogy igaza volt. Amikor „megölte” Lash-t, és azt hitte, hogy egy szál magában áll a világon, Wrath befogadta és mindent megtett érte, amit csak tudott. Igen, itt szerették őt, csakhogy ezen a házon kívül még volt élet. Ott volt a faj, melynek az Őrző szerint szükségük volt Corie-ra. De hogy fogadhatnák el őt, mikor egy ilyen senki a parancsolója? Hogy teljesíthetné be a végzetét mellette?

Nem, Qhuinn ezt egyszerűen nem kockáztathatta.

- Sajnálom – mondta őszintén.

- Ne mond ezt!

- Pedig így van – folytatta. – Sajnálok mindent.

Corie tehetetlenségében csak a fejét rázta. Nem akarta elfogadni, hogy ez valóban megtörténik velük, de nem volt más út. Nem tudta meggyőzni a fiút, mert Qhuinn egész életében tudta, hogy sohasem nősülhet meg, sohasem lehet gyereke, igazi családja.

Mivel nem tudta, mi mást mondhatna még, az ajtó felé indult, de mielőtt még kinyitotta volna, hátrapillantott a válla felett. A látvány, ahogy Corie összetörten állt közös ágyuk mellett, melyben oly sok boldog órát töltöttek, örök időkre az emlékezetébe égett. Most kapta csak vissza, de máris újra el kell veszítenie. Még a gondolat is fájdalommal töltötte el, de nem lehetett önző. A lánynak igaza volt, az elit megszólja, ha házasság nélkül él együtt valakivel. Meg kellett óvnia Corie becsületét, és ennek nem volt más módja, mint hogy elengedi. Minél előbb, hogy a lány tovább tudjon lépni és a feladatára koncentrálhasson.

- Sajnálom – ismételte meg korábbi szavait, majd elhagyta a szobát, s a lányt, aki a világot jelentette számára.