4. fejezet - Qhuinn

 Sziasztok!!!:)

Meghoztam az eddigi kedvenc fejezetemet, aminek már a címe is mutatja, hogy nem akárkiről lesz benne szó!:P:P:P

Nagyon várom a komikat!!!! Jó olvasást mindenkinek!!:)

 

Magas volt, izmos, és olyan erősen sugárzott róla a szexualitás, hogy majdnem ledöntött a lábamról. Fekete tüsi haja ezer felé állt, a bal fülében pedig hét fekete fémszegecs sorakozott. Az egyik szeme zöld volt, a másik pedig kék. A bal szeme alatt piros könnycsepptetoválás volt, az alsó ajka jobb oldalán karika piercing. És olyan átkozottul vonzotta a tekintetemet, hogy képtelen lettem volna elfordítani a fejemet, még akkor is, ha az életem múlt volna rajta. És mikor belenézett a szemembe, valóban az életem került veszélybe. Nem létezett már senki más, csak ő meg én. A tudatom teljesen kizárta a testvéreket és a feleiket, csak Qhuinn létezett a maga tökéletességében, ahogy két határozott lépéssel átszelte a közöttünk lévő távolságot, és ajka csábító mosolyra húzódott. A szívverésem is elakadt ennek láttán.

- Szia – szólalt meg. A hangja maga volt a mennyország. Mély, zengő, mégis érzéki. A térdem megroggyant egy pillanatra, de össze tudtam szedni magam, így nem estem össze szégyenszemre. Az igazán szép bemutatkozás lett volna.

- Szi… Szia – nyögtem vissza neki rekedten, de még arra sem voltam képes, hogy megköszörüljem a torkom.

- Qhuinn vagyok – mutatkozott be, és a kezét nyújtotta. Muszáj volt hozzá érnem. Ha nem tehettem volna meg, biztosan belehaltam volna. A tenyerébe csúsztattam a kezem és vártam a villámot, ami majd agyoncsap. Mintha elektromosság vonult volna át az egész testemen. Egy ilyen erotikus érintés után másra nem nagyon számíthattam, mint az isteni igazságszolgáltatásra.

- Corie – suttogtam elkábulva, mire még szélesebb lett a vigyora.

- Örülök, hogy találkoztunk, Corie.

Az idők végezetéig képes lettem volna hallgatni a hangját, de még arra sem volt időm, hogy kifejtsem, mennyire a fellegekben járok, mert valaki erőteljesen megköszörülte a torkát mögöttem. Ijedten kaptam vissza a kezem, ami még mindig Qhuinn széles, forró tenyerében volt, és megpördültem. Wrath volt az. Felállt a székéről, ami sokkal inkább tűnt trónnak, és összehúzott szemöldökkel fordult felénk. Bár vak volt, az arcmimikája tökéletesen tükröződött.

- Lennétek szívesek végre leülni? – kérdezte bosszúsan. Nem értettem mi baja, de mikor habozás nélkül elindultam Mary felé, aki már Rhage mellett ült, és kezével intett, láttam, hogy nem is engem figyel, hanem a mögöttem állót. Qhuinnre volt mérges, de nem értettem miért.

Kérdezés helyett gyorsan helyet foglaltam Mary és Marissa között. Alig mertem felpillantani, mert éreztem, hogy sok szempár még mindig engem figyel, de a Qhuinn iránt érzett kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Lassan felemeltem a fejem, és igazam is lett. Beth aggodalmasan nézett rám a túloldalról, míg John, aki mellette ült, inkább töprengőnek tűnt. Qhuinn természetesen legjobb barátai között vigyorgott rám továbbra is szemérmetlenül, Blay viszont kifejezetten dühös volt, miközben méregetett. Nem tudtam mi baja, hiszen amikor először meglátott, elvigyorodott, most meg, ha képes lett volna rá, a szemével ölt volna meg. Összerándultam ettől a gondolattól, hiszen ő valóban gyilkos volt, ahogy a többiek is. Alantasokat öltek a faj védelmében. De ha arra gondoltam, milyen könnyen kiolthatná az én életemet is, elfogott a rémület.

Hogy a gondolataimat valamivel nyugodtabb vizek felé tereljem, szemügyre vettem a többieket az asztal túloldalán. Jane és Bella szintén aggodalmasan néztek, mint Beth, V és Z pedig közömbösen. Mintha egyáltalán nem érdekeltem volna őket, semmilyen szempontból. Voltam, de csak úgy magamnak.

Újabb döngő lépések hangzottak fel az előcsarnok felől, így az végre megtörte a kínos csendet, ami az egész helyiségen eluralkodott. Két másodperccel később egy szintén magas, harcos férfi lépett be. A haja alig volt nagyobb néhány milliméternél. Szinte katonás volt. Ahogy erre rájöttem, magam is meglepődtem, hogy egyből ez a kifejezés jutott eszembe, hiszen a könyvben is mindig így jellemezték őt.

- Tohr vagyok – mondta egy biccentés kíséretében, aztán leült az asztal másik végére, szemben Wrath-szal.

- Szia – feleltem, aztán újra lesütöttem a szemem. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a sajnálatot, amit a párja, Wellsie miatt éreztem. Emlékszem, kisírtam a szemem, amikor a könyvben a haláláról olvastam. Tragikus volt, ahogy az az alantas lelőtte. Megborzongtam az emléktől.

- Qhuinn! – szólalt meg hirtelen Wrath, mire felkaptam a fejem. A hangja olyan dühösnek tűnt, ami megijesztett. Arcának látványa sem sokat segített a nyugalmam megtalálásán, bár nem felém fordult, hanem Qhuinn felé, aki épp akkor fordította el rólam a tekintetét, hogy a királyra nézzen. Wrath belekezdett valami számomra teljesen ismeretlen nyelvbe, de nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy kihalljam a hangjából: épp Qhuinnt szidja valamiért, aminek valószínűleg köze van hozzám. De nem értettem az okot. Hiszen nem történt semmi. Qhuinn nem akart engem bántani, legalábbis én nem éreztem magam veszélyben a közelében. Sőt, a lelkem még sosem volt olyan nyugodt, mint azóta, hogy megpillantottam.

Wrath még be sem fejezte, Tohr is bekapcsolódott a veszekedésbe, amiből azért Qhuinn is kivette a részét. Jóval kevesebb hévvel, mint a király és a testvériség vezetője, de azért belőle is folyt a szó. A végére már teljesen összezavarodtam.

- Mi a baj? – csúszott ki a számon, mielőtt még megállíthattam volna.

Újabb csönd telepedett ránk, miközben néhányan meglepetten, mások haragosan fordultak felém, amiért meg mertem szólalni. Nem foglalkoztam V-vel, se Z-vel, se Blayjel, akik összehúzott szemöldökkel, szinte fújtatva bámultak.

- Semmi – válaszolta Wrath kissé engedékenyebb hangon.

- Király létedre nem tudsz hazudni – jegyeztem meg, mire Z felpattant a helyéről. Ijedten hőköltem hátra. A francba, most aztán elvetettem a sulykot – gondoltam.

- Z, ülj le! – szólt rá Wrath ellentmondást nem tűrő hangon.

- Megsértett téged – fröcsögte Zsadist fekete, halált ígérő szemmel. Azon csodálkoztam, hogy Bella kezében Nallával nem húzódott arrébb tőle. Nem feltételeztem egy percig sem, hogy esetleg képes lenne ártani a családjának, de ösztönös reakció is lehetett volna. Viszont nem volt semmi ilyesmi. Bella továbbra is ugyanott ült, mindössze aggodalmasan nézett a parancsolójára, miközben ütemesen ringatta a kislányát.

- A fenéket! – morogta Wrath. – Ülj le, Z! Ne mondjam még egyszer!

Zsadist, bár nem tetszett neki a dolog, visszaült a székére, mire megkönnyebbülten fellélegeztem, aztán Wrath felé fordultam.

- Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni – hadartam gyorsan, de tudtam, hogy így is megérti minden szavamat. A vámpíroknak sokkal kifinomultabb volt a hallásuk, mint az embereknek.

- Nem voltál az, ne aggódj! – vágta rá Wrath.

Szerettem volna rákérdezni, hogy pontosan mi is történt az előbb, miért veszekedtek Qhuinnel, de ezúttal lakatot tettem a számra. Nem akartam még ennél is jobban kihúzni a gyufát, mert volt egy olyan érzésem, hogy legközelebb nemcsak Z, hanem V és Blay is felpattan, hogy kitépjék a nyelvem, és azzal fojtsanak meg.

Végszóra rendesen megpakolt tálcákkal megérkeztek a hűségesek is, ínycsiklandó illatokat hozva ezzel magukkal. Az étel fenséges volt, bár azt sem tudtam, mit eszek. Elég ciki lett volna megkérdezni, de hallottam valami francia kifejezést Fritztől, aki Butch-nak mondta, és úgy gondoltam az lehet az, de mivel sosem tanultam franciát, nem értettem. Szerintem Butch sem, elnézve a grimaszt az arcán, de nem firtatta tovább a dolgot.

Szerencsére úgy tűnt elvonultak a viharfelhők a fejünk fölül. Kedélyes beszélgetések alakultak ki az asztal körül. Wrath épp valami kedveset suttogott Beth fülébe, legalábbis gondolom, hogy kedveset, mert Beth boldog mosollyal az arcán nyomott csókot a szájára válaszul. Rhage ezt elég viccesnek tartotta, úgyhogy csipkelődni kezdett velük, aminek az lett a vége, hogy Wrath rámordult, de még ez sem tudta levakarni az arcáról azt a csibészes, szívdöglesztő vigyort, amitől bármelyik nő a lábai elé vetné magát. Valóban ő volt a legszexisebb testvér.

Körbehordoztam a tekintetem, hogy lássam, a többiek mit csinálnak. Nem nagy meglepetésemre Butch és Marissa épp egymás szájában lógtak. Őket máshogy el sem tudtam volna képzelni. Az ő szerelmük volt számomra a legmegindítóbb, amit a testvériség könyveiben olvastam. Annyira megérdemelték a boldogságot, főleg azok után, hogy Butch-nak mennyi áldozatot kellett hoznia. Nem csak arra gondolok itt, amit az Omega, az alantasok teremtője tett vele, és aminek viselnie kell a következményeit, hanem arra is, hogy önként vállalkozott az átváltozásra, hogy a szerelmével lehessen, és méltó párja legyen. Erre mondom én azt, hogy önzetlen szerelem. Én is mindig ilyenről álmodoztam.

Nem akartam bámulni őket, úgyhogy Tohrra néztem. Csendben ült, mint aki töpreng valamin. Nagyon reméltem, hogy nem Wellsie jár a fejében. Nem akartam, hogy saját magát eméssze, de legalább úgy tűnt az étvágyával nincs baj. Már a második adagját ette, és ez sem volt kevesebb, mint az előző púpos tányérnyi.

Zsadist és Bella Nallával voltak elfoglalva. A kislánynak gyönyörű szőke-vörös haja volt és csillogó sárga szeme. Egy igazi kis angyal volt. Alig vártam, hogy a karomba vegyem. Imádtam a gyerekeket, ezt jól mutatta az öcsémmel való kapcsolatom. Ha bármi baja volt, mindig az én karomban nyugodott meg a legkönnyebben. Még anyu sem tudott úgy hatni rá, mint én.

Sajnos nem sok esélyt láttam rá, hogy a közeljövőben a közelébe kerülhetek a kislánynak, tekintve, hogy Z milyen ellenséges volt velem. Csak azt nem értettem, hogy miért ilyen. Azt tudtam róla, hogy eléggé hirtelenharagú, de hogy ez ellenem miért irányul ilyen nyíltan és agresszíven… Ötletem sem volt.

Mellettük V és Jane ültek. Ők nem turbékoltak úgy, mint a többiek, bár nem is vártam tőlük összebújást. Mindössze fogták egymás kezét és beszélgettek. Egyszerűen nem lett volna az ő stílusuk, ha úgy viselkednek, mint például Butch és Marissa. Jane most egészen szilárdnak tűnt. Próbáltam nem szellemként látni őt, hanem élőként. Nem tudtam meddig leszek ezekkel a csodálatos emberekkel, de mivel nem láttam rá semmi utalást a közeljövőben, hogy visszakerülnék a saját életembe, ki kellett alakítanom magamban egy olyan hozzáállást, ami se nekem, se Jane-nek nem lesz kínos. Hiszen lehet, hogy V nem kedvelt engem, de attól még egy házban laktunk, így óhatatlanul összefuthattam Jane-nel valahol. És ezért próbáltam a legnormálisabban szemlélni őt.

Blay úgy tett, mintha a tányérján lévő étel teljesen lekötné minden figyelmét, de az ökölbe szorult kezét nem tudta elrejteni. Szinte elfehéredtek az ízületei, ahogy a villát szorította. Csodálkoztam rajta, hogy nem tört darabokra abban az erős marokban. Jó lett volna megkérdezni tőle, hogy mi a baja, de tudtam, én lennék az utolsó ember a földön, akinek elmondaná, lévén, hogy miattam akadt ki. Csak a kiváltó okot nem láttam, bárhogy próbáltam is visszaemlékezni, hogy mit tehettem, amivel kivívtam az ellenségességét.

Mellette Qhuinn nagyon lazán ült. Izmai elernyedtek, miközben hátradőlve mutogatott maga előtt. Johnnal beszélt, a jelbeszédet használva. Jó lett volna érteni, hogy miről van szó, mert azt azért még így is észrevettem, hogy a szemük sarkából mindketten engem figyelnek. Szóval náluk még mindig én voltam a téma. Nem tudtam mit gondoljak erről. Úgy láttam John valamit nem ért, és Qhuinn magyarázni próbálja neki. Talán az előbbi veszekedést tárgyalják ki? Vagy csak nemes egyszerűséggel engem?

Gyorsan elkaptam a tekintetem róluk, mielőtt még észrevették volna, hogy őket figyelem, és Blayhez hasonlóan én is a tányérom tanulmányozásába kezdtem. Legalábbis látszólag. A gondolataim teljesen kuszák voltak. Nem értettem semmit. Se a szóváltást, ami a király, Tohr és Qhuinn között zajlott le, de még a saját testem reakcióját sem, amikor megláttam Qhuinnt. Beismerem, eszméletlen helyes volt, de hát ennyi erővel Rhage is az volt. Az ő jelenlétében mégsem éreztem azt, hogy a szívem magasabb fokozatra kapcsolna, vagy a fejemből eltűnne minden értelem, hogy a helyén csak a légüres tér maradjon, amiben csak egyetlen embernek van hely: Qhuinn-nek. Márpedig velem ez történt, mikor ránéztem. A világ egyszeriben leszűkült kettőnkre, és más már nem számított.

Titokban feljebb emeltem a fejemet, hogy rápillanthassak, de azonnal lebuktam. A néma beszélgetésnek már vége volt. John merengve bámult maga elé, de Qhuinn egyenesen a szemembe nézett. Arcán ismét vigyor jelent meg, amit a bamba arckifejezésemnek tudtam be, amit minden valószínűség szerint vághattam. Aztán hirtelen tudatára ébredtem, hogy mi van rajtam: a fekete melegítő. A hajam pedig olyan, akár a szénaboglya. Szégyenkezve kaptam félre a pillantásomat. Na, ezek után nem csoda, hogy úgy vigyorgott. Nyilván szánalmasnak tartott, aki még fésülködni sem tud rendesen.

Átkoztam magam, amiért hallgattam Mary-re és nem mentem fel átöltözni meg rendbe szedni magam. De egy másodpercig sem gondoltam, hogy álmaim férfija fog besétálni az életembe. Főleg nem egy ilyen meseszerű világban. Mert azt el kellett ismernem, hogy mindig így képzeltem el a tökéletes férfit. Na jó, nem külsőleg, hanem a találkozásunkat. Ez volt az, amin Sam folyton nevetett, Bianca pedig gyerekesnek tartott. Hogy egyszer a puszta véletlennek köszönhetően összefutok valakivel, és az első pillanatban beleszeretek. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy szerelmes voltam Qhuinnbe. Szó sem róla. Egyszerűen csak olyan vonzódást éreztem iránta, amilyet el sem tudtam képzelni. Tetszett már néhány fiú - bár még sosem jártam senkivel -, de azok meg sem közelítették ezt a mostani vágyat, hogy a közelében legyek. Szerettem volna ismét megfogni a kezét, beszélni vele, hallani a hangját… Akármit, ami vele kapcsolatos. Azzal is megelégedtem volna, ha csak csendben nézhetem az arcát. Nem szoktam azt mondani egy fiúra, hogy szép, mert szerintem ez nem illik rájuk, de Qhuinn… Ő nem csak szép volt, egyszerűen szemkápráztató.

Éppen ezért érintett olyan mélyen az a tény, hogy én milyen szürke vagyok hozzá képest. Mert az voltam. Nem csak, hogy ember voltam, annak is csak átlagos, hanem még kínosan is voltam felöltözve. Legszívesebben elsüllyedtem volna az asztal alá, és sosem bújtam volna ki onnan. De végig kellett ülnöm a vacsorát vagy reggelit vagy, mit tudom én már, hogy mit jelentett konkrétan az első étkezés, és csak utána állhattam fel.

Szerettem volna mielőbb biztos távolságba kerülni Qhuinntől, hogy ne égessem magam tovább, úgyhogy megköszöntem az ételt, és már indultam, de Marissa hangja megállított, mikor azt kérte, várjak. Már majdnem az ajtónál jártam, mikor visszafordultam.

- Elmegyünk ma a Biztos Menedékbe – mondta mosolyogva. – Nincs kedved velünk jönni?

Egy pillanatig tétováztam, amit ő nyilván úgy értett, hogy nem tudom mi az a Biztos Menedék, így belekezdett a magyarázatba, de közbevágtam.

- Igen, tudom. – mondtam. Nem mondom, hogy nem lettem volna kíváncsi arra a segélyközpontra, amit Marissa alapított azért, hogy segítsen a bajbajutott vámpírnőkön és a gyerekeiken, de annyi minden volt, ami nem hagyott nyugodni, hogy képtelen lettem volna mással foglalkozni. - De azt hiszem, ma inkább a könyvtárban tölteném a napot, ha nektek nem probléma - néztem először Wrath-ra, aztán Beth-re, mintha engedélyt kértem volna. És ez így is volt. Ők voltak ebben a házban a főnökök, úgymond.

- Egyáltalán nem probléma, ugye Drágám? – szorította meg Beth a férje kezét. Amilyen éleslátó volt, nem kerülte el a figyelmét az engedélykérésem.

- Persze – dörmögte Wrath, bár most még egészen úgy tűnt, hogy jó kedve van. Nem szerettem volna látni, amikor úgy igazán dühös. Egy valóra vált horrorfilm lehetett.

- Köszönöm – mondtam őszintén, aztán mielőtt még elmenekülhettem volna Qhuinn átható pillantása elől, ami még mindig engem figyelt, eszembe jutott még valami. – És köszönöm a ruhákat is, amiket Fritz rendelt nekem. Nem tudom, hogyan fizethetném vissza az árukat, de…

- Nem kell visszafizetned – szólt közbe Wrath határozottan. – Nem tudjuk mik a tervei veled az Őrzőnek, de szeretnénk, ha jól éreznéd magad nálunk.

Ez a néhány szó a szívemig hatolt, esküszöm. Vissza kellett fojtanom a könnyeimet, amik a meghatottságtól felszínre akartak törni. Wrath szavai ugyanis őszinték voltak. Éreztem. És bár eleinte úgy láttam, ő sem örül a jelenlétemnek különösebben, az Őrző mondhatott neki valamit előző este, mert mostanra már szinte teljesen megenyhült velem szemben. És ez nagyon is jól esett. Ha Wrath mellettem állt, semmi bajom nem eshetett ebben a megtestesült álomvilágban.

Még egyszer megköszöntem, aztán gyorsan visszatértem a könyvtárba, hogy olvasásba fojtsam minden idegességemet. Egyszerűen nem akart kimenni a fejemből Qhuinn, márpedig tudtam, hogy ez mennyire nem jó ötlet. Tudtam ki ő, és azzal is tisztában voltam, hogy milyen. Akkora nőcsábász volt, amekkorát még nem hordott hátán a föld, és nekem eszem ágában sem volt bekerülni a hálójába.

Figyelmem elterelése érdekében bújni kezdtem az egyik ókori Egyiptommal foglalkozó könyvet, de miután háromszor olvastam el ugyanazt a mondatot, és még mindig nem fogtam fel, hogy miről is van szó benne, rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Képtelen voltam koncentrálni. Folyton csak őt láttam magam előtt.

Fújtatva becsaptam a könyvet és frusztráltan eltoltam magamtól.

- Nem tetszett? – szólalt meg egy hang a hátam mögül, mire ijedtemben felpattantam és megpördültem a sarkamon. Természetesen Qhuinn állt velem szemben. Tetőtől-talpig feketében volt, bőrkabátja majdnem a földig leért. Ajkán csibészes mosollyal ellökte magát a kétszárnyú ajtótól és közelebb lépett, mire a szívverésem kétszeres sebességre kapcsolt.

- Követsz engem? – kérdeztem, és igyekeztem visszafojtani a hangom remegését.

- Nem – válaszolta lágyan. – Csak szerettelek volna látni.

- Miért? – húztam össze a szemöldökömet.

- Kell hozzá különösebb indok? – nevetett fel, majd még egy lépést tett felém, ami már hátrálásra késztetett. Ez nem kerülte el az ő figyelmét sem és hirtelen megtorpant. – Te félsz tőlem?

- Nem – vágtam rá kicsit talán túlságosan is gyorsan, de eszem ágában sem volt kimutatni felé, hogy bizonyos szinten mégiscsak félek. Nem attól tartottam, hogy esetleg megtámad – az Őrző és a király védelme alatt álltam -, inkább azt szerettem volna elkerülni, hogy sok előttem lévő lányhoz hasonlóan, én is bedőljek az átlátszó szövegének és egy legyek a számtalan strigula között, akiket az elmúlt években megkapott.

- Nem foglak bántani – jelentett ki, és az előbbi jókedv egyszeriben eltűnt az arcáról.

- Tudom.

- De még mindig félsz – jegyezte meg, amit nem is próbáltam tagadni. Inkább témaváltáshoz folyamodtam.

- Harcolni mész ma? – kérdeztem, miközben azt latolgattam, mennyi fegyver lapulhat a viharkabátja alatt, és egyszeriben a szívem összeszorult a mellkasomban már a gondolattól is, hogy kint lesz – akárcsak a többiek – az éjszaka sötétjében az utcákon és alantasokkal fog harcolni.

- Nem – válaszolta, mire láthatóan megkönnyebbültem. – Mond csak, mennyit tudsz rólam? Hallottam a többiektől, hogy valami könyvekből ismersz mindenkit.

Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam volna. Kétszer is át kellett gondolnom, hogy mit ejtek ki a számon, mert nem akartam túl sok mindent elárulni, ahogy azt előző nap sem tettem.

- Tudok dolgokat – mondtam végül.

- Bővebben? – vigyorodott el, kivillantva hegyes szemfogait, amitől egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. Nem is a látvány miatt, sokkal inkább a vágytól, hogy belém harapjon.

Megborzongtam, és kényszerítettem magam, hogy inkább a szemét nézzem – azt a hihetetlenül gyönyörű felemás szemét.

- Nem szeretnék erről beszélni – mondtam őszintén, mire valami buja villanás tűnt fel az íriszeiben.

- Akkor miről szeretnél beszélgetni? – még egy lépésnyit közelebb jött, de én már nem hátráltam. Hangja elmélyült, tekintete a számra vándorolt.

Meg akar csókolni???

- Nem… Nem tudom… - nyögtem ki nehezen forgó nyelvvel. Nem voltam hozzászokva, hogy egy férfi így viselkedjen velem – főleg nem egy ilyen szívdöglesztően fantasztikus férfi. – Te miről szeretnél beszélgetni?

- Valami mást szeretnék helyette – vigyorodott el ismét. Ennek láttán olyan érzésem támadt, mintha az összes levegőt kiszívták volna a könyvtárból, és a fejem szédülni kezdett. Nem esett nehezemre, hogy kitaláljam mi az a más, amire vágyik, de én azt nem adhattam meg neki. Nem is akarom megadni! – csattantam fel hirtelen gondolatban, mert már maga az ötlet is megbotránkoztató volt. Ettől kijózanodtam és felhúztam magam köré azokat a bizonyos falaimat, amiket az évek során sikeresen felépítettem, hogy megvédjem magam.

- Már pedig velem maximum beszélgethetsz – jelentettem ki határozottan, de ez láthatóan nem szegte kedvét.

- Nos, akkor beszéljünk rólad – vágta rá gondolkozás nélkül.

- Nincs sok mondanivalóm.

- Dehogynem – nevetett fel, majd kihúzta az egyik széket és lazán eldobta magát. Vastag combjait szétvetette, amitől a kabátja szétnyílt és így már láthattam micsoda fegyverarzenál rejtőzik alatta. Pisztolyok és tőrök voltak mindenhol, ahol csak helyet talált nekik. Ez egyfelől megijesztett egy kicsit, míg másik oldalról nézve örültem neki, mert így meg tudta védeni magát az alantasokkal szemben.

- Milyen zenét szeretsz? – kérdezte, mikor nem válaszoltam.

- Mindenfélét.

Kihúztam a vele szemben lévő széket és én is letelepedtem. Izmaim feszesek voltak, akár egy felhúzott íj, de nem tudtam lazítani rajtuk. Qhuinn közelsége úgy hatott rám, mint még soha semmi. Akárcsak természetes illata, ami most, hogy csak egy asztal választott el tőle, miközben kettesben voltunk, szinte erőszakosan hatolt be az orromba és kábított el. Egyszerre fűszeres és buja volt, magában hordozva a fülledt erotika ígéretét, ami szokatlan reakciót váltott ki a testemből. Combjaim között enyhe lüktetés ütötte fel a fejét, míg a légzésem felgyorsult egy pillanatra, de aztán észbe kaptam, és uralkodtam magamon. Nem akartam, hogy bármit is észrevegyen rajtam, bár azt így is láttam, hogy hirtelen kikerekedtek a szemei, majd ajkán az a jellegzetes „most megvagy” mosoly tűnt fel, ami egyáltalán nem tetszett.

- Mire gondolsz most? – kérdezte, mire majdnem leestem a székről. Biztos voltam benne, hogy valahogyan ráérzett mindarra, ami a színfalak mögött zajlott éppen, de nem voltam hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy még be is ismerjem neki.

Szerencsére erre nem is volt szükség, mert akkor John dugta be a fejét az ajtón és felfelé ívelő hangon füttyentett egyet.

- Megyek – ugrott talpra Qhuinn késlekedés nélkül, ami jól mutatta milyen elhivatottan tesz eleget életőri kötelességének. – Néhány óra múlva folytatjuk, Cornelia – kacsintott rám sokat sejtetően.

- Corie – vágtam rá ösztönösen, pedig nem akartam válaszolni neki. Nem akartam, hogy lássa máris a befolyása alá kerültem.

- Corie – ismételte utánam ellágyuló hangon, majd mielőtt még megakadályozhattam volna, odahajolt hozzám és egy puszit nyomott az arcomra – igencsak közel a számhoz.

Éreztem a karika piercinget, amint egy leheletnyit hozzáért a bőrömhöz, valamint a hihetetlenül puha ajkakat, mire hátrahőköltem ijedtemben. Még engem is meglepett a reakcióm, nem csak őt. Ám mielőtt még magyarázkodni kezdhetett volna, John újabb füttyel megsürgette, így neki nem volt más választása. Mennie kellett.

Őrülten dübörgő szívvel néztem széles hátát, miközben azon gondolkoztam, hogy a fenében fogok kimászni ebből a csávából.

O*o*o*O

John aznap éjjel a változatosság kedvéért megint a Vasálarcba akart menni - lévén, hogy nem voltak beosztva harcolni -, így Qhuinn és Blay is vele tartott. A hely szokás szerint tömve volt, mikor ők hárman éjfél előtt felbukkantak a közeli sikátorban. Az ajtóban álló kidobó azonnal beengedte őket – VIP vendégnek számítottak, akárcsak a korábbi törzshelyükön, a Zero Sumban, ami néhány hónapja felrobbant. Qhuinn kifejezetten sajnálta, hogy az a klub ezzel megsemmisült, mert jobban kedvelte, mint ezt a mostanit.

Blay még önmagához képest is sokkal rosszabb hangulatban volt, ami szöget ütött Qhuinn fejében. Csak nem az emberlány miatt? De igen, gondolta magában. Nagyon valószínű, hogy miatta van. Eddig legalább abban a házban nem kellett elviselnie, hogy legjobb barátja fűvel-fával lefekszik – csak vele nem -, márpedig Qhuinn a fejébe vette, hogy megszerzi Corie-t magának. Ha addig él, akkor is meg fogja kapni, és ebből nem volt hajlandó engedni.

Miután leültek az asztalukhoz és rendeltek egy-egy üveg sört, John vizslató tekintettel kezdett körbenézni. Ismerős mozdulat volt, majdnem minden este eljátszotta. Prédára vadászott. Rendszerint ebben Qhuinn is részt vett, szemügyre vette a „felhozatalt”, de aznap este valahogy más volt a helyzet. Ahogy körül nézett, hogy kiválassza, melyik lány legyen az első, akit felszed, hirtelen megjelent előtte a világosbarna hajú, ártatlan bociszemekkel rendelkező Corie. Egy fél pillanatba sem telt, ismét feltámadt a testében a vágy, amit már az étkezésnél és a könyvtárban is érzett. Meg is kellett igazítania magát a nadrágjában, hogy jobban elférjen.

A mozdulat nem került el a többiek figyelmét. Blay összevonta a szemöldökét és az ujjai között forgatta a cigarettás dobozt, mint minden este, mintha az a fránya koporsószög meg tudná nyugtatni.

Látom találtál valakit – mutogatta John elégedetten, mint aki már alig várja a pillanatot, hogy egy csajban lehessen, de Qhuinn csak megrázta a fejét.

- Ő nincs itt – mondta.

Ő? – lepődött meg John és közben felhajtotta a maradék sörét. – Úgy érted Cornelia?

- Corie – javította ki Qhuinn ösztönösen. Maga sem értett, miért csinálta, de így érezte helyesnek.

Enyém.

A mellbevágó, hihetetlenül erős érzés a semmiből csapott le rá. Még a légzése is elakadt a megdöbbenéstől, és szemei kikerekedtek.

Jól vagy? – húzta össze a szemöldökét John.

- Soha jobban – morogta vissza, és inkább ő is az előtte lévő üvegre fordította a figyelmét, akárcsak mellette Blay.

Képtelenség volt, hogy így érezzen egy emberi lány iránt, akit alig ismert, mindössze pár percet beszélt vele, bár azt be kellett vallania, hogy amint megpillantotta – sőt, már jóval korábban is -, csak arra tudott gondolni, hogy legújabb „áldozata” egyenesen házhoz ment. Meg akarta szerezni a lányt - mint előtte már számtalan másikat, akiknek még az arcára sem emlékezett már -, és miután jól érezték magukat együtt, egyszerűen kisétálni az életéből és folytatni mindent a megszokottak szerint.

De mikor meglátta, egy fél pillanatig elámult a lány hihetetlen szépsége előtt, és mikor meghallotta a hangját, még inkább csak arra tudott gondolni milyen csodásan fog mutatni az ágyában, meztelenül, miközben vadul szeretkeznek.

Enyém.

Megint az a gondolat. Megint az az érzés, ezúttal még intenzívebben. Qhuinn már azon volt, hogy egyszerűen letépi magáról az átkozott nadrágját, olyan kényelmetlenül feszült benne enyhülésért kiáltó férfiassága.

Mégis, mikor két lány csábos csípőrázások közepette odalejtett az asztalukhoz, csak a fejét rázta, mikor John kérdő tekintettel rá nézett.

Most nem – mutogatta neki, mert nem akarta, hogy a lányok is meghallják.

Miért?

Mert nincs kedvem hozzá – Mekkora hazugság volt! Máshoz sem lett volna kedve, mint órákon vagy akár napokon keresztül az ágyban lenni és kemény tornát végezni. De nem az előtte álló szilikonmellű, talpig smink szöszikkel.

- Te nem jössz velünk? – kérdezte az egyik lány, és vadul csillogó szemmel bámult Qhuinnre, mintha egy félistent látna maga előtt.

- Nem – vágta rá Qhuinn kurtán, de úgy tűnt, a lányok nem sértődtek meg. Hiszen megkapták helyette Johnt.

Qhuinn-nek persze el kellett kísérnie őket a mosdókig, ahol – ezúttal a másik lány -, újra megkérdezte, hogy nem akar-e mégiscsak velük tartani, de Qhuinn ezúttal is elhárította a lehetőséget. Blayt leszámítva most először mondott nemet a szexre.

Blay…

Legjobb barátja – már ha az volt még egyáltalán -, ezúttal is a helyén maradt, és rendelt magának még egy sört. Qhuinn nem szerette ilyennek látni, de nem tudott mit csinálni vele. Volt, aki volt, és Blay nála sokkal, de sokkal jobbat érdemelt. Ebben egészen biztos volt.

Fél füllel még a hangos zene ellenére is hallotta a mosdóból kiszűrődő hangokat, de nem foglalkozott velük. Főleg, hogy tekintete találkozott a közeledő és feltűnően dühös Xhexével. Qhuinn minden izma megfeszült, készülve a következő összecsapásra. A nő félig manipulátor volt és nem mellékesen bérgyilkos is, ami nem sok jót jelentett annak, aki az útjába került, de Qhuinn nem ijedt meg tőle.

Mindkettejük szerencséjére csak elvonult előtte villámokat szóró szemeivel, ám Qhuinn – most, hogy ott volt a lehetőség -, nem bírta visszafogni magát.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte, mire a nő megtorpant és lassan visszafordult hozzá.

- Hogy mondod? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában. Rövid, fekete haja és csupa izom teste olyan nővé tette, akivel nem volt érdemes ujjat húzni, és amint kivillantotta hosszú szemfogait, Qhuinn csak még inkább megbizonyosodhatott róla, hogy jobb nem az ellenségei közé tartozni, már feltéve, hogy az ember nem éppen arra hajtott, hogy hullazsákban végezze.

- Miért küldted el Johnt? – kérdezte azért mégiscsak.

- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegte a fogai közül dühösen.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek – vágta rá Qhuinn hajthatatlanul.

- Jól gondold meg, hogy folytatni akarod-e ezt a beszélgetést – fenyegetőzött Xhex.

- Nem akarok harcolni veled, de John a barátom, és kurvára nem tetszik, ahogy bántál vele!

- Nekem meg az nem tetszik, de kurvára, hogy beleütöd az orrod olyasmibe, amiről fogalmad sincs!

Miközben farkasszemet néztek egymással, a levegőben tisztán érezhető volt a feszültség és az idegesség. Egyikük sem akart engedni a másiknak, végül mégiscsak alábbhagytak a kedélyek, és mindketten egyszerre léptek egyet hátra.

- Miattad csinálja az egészet, és ezt te is tudod – mondta Qhuinn ezúttal jóval nyugodtabb hangon.

- Tudom – vágta rá Xhex, aztán egyszerűen sarkon fordult és eltűnt a sötétben.