Visszatérés 12. fejezet - Életőr

Sziasztok!

Meghoztam a fejezetet. :D

Jó olvasást és kellemes hétvégét mindenkinek!:):):)

Qhuinn hirtelen megkönnyebbülést érzett, mikor régi családja kiviharzott a teremből. Azóta érezte az ismerős szorítást a mellkasában, amióta csak meglátta őket aznap este, és nem akarta elhinni, hogy még mindig így reagál a jelenlétükre.

Szánalmas volt!

De most legalább nem ők kerültek ki győztesként az összecsapásból, mint addig. Nem tehetett róla, ez határozottan elégtétel volt számára, ahogy az is örömmel töltötte el, hogy a fele, ez az erős, tökéletes nő ilyen keményen helyt tudott állni olyasvalakivel szemben, mint Lohstrong, akiről köztudott tény volt, hogy nem hátrál meg egykönnyen. Nem véletlenül vezette évtizedekig az elitet.

Ám ahogy azt már megszokhatta, az örömbe üröm is került. Aggódva fordult Corie-hoz, miután magukra maradt ötös fogatuk.

- Mi a fene volt ez? – kérdezte, s hangja akaratlanul is keményebben csattant, mint ahogy szerette volna.

Corie megszeppenve, lesütött pillantással fordult felé. Szavai halkak, szinte alig hallhatóak voltak, mikor megszólalt, ami éles ellentétben állt előbbi kirohanásával.

- Ne haragudj! – szakadt ki belőle. - Istenem, Qhuinn, kérlek, ne haragudj, én csak… Nem is tudom, hogy voltam képes erre, de nem bírtam már elviselni azt, hogy téged bántanak, de esküszöm, hogy neked sosem akartam fájdalmat okozni! – A végére már annyira hadart, hogy alig lehetett érteni, és Qhuinn-nek fogalma sem volt róla, hogy miről beszél.

- Mi? – kérdezte a fiú és megrázta a fejét.

- Lehet, hogy az utolsó esélyt vettem el tőled, hogy egyszer majd újra egy család lehessetek – nyögött fel Corie bűntudatosan, s ahogy Qhuinn elnézte, szemei már könnyben úsztak. Határozottan megragadta a karját és magához húzta, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni.

- Engem nem érdekel, hogy kiosztottad őket – mondta. – Amiatt aggódom, ami közben történt.

- Mi történt közben? – kérdezte a lány értetlenül.

- Felizzott a szemed, az történt! – vágta rá Tohr, amivel elérte, hogy a két fiatal észrevegye a nézőközönséget. V, Tohr és Lendo értetlenül álltak mellettük és ugyanazon gondolkoztak, amin Qhuinn is. Mi volt ez az egész?

- Hogy micsoda? – emelkedett meg a lány szemöldöke.

- Egy pillanatig úgy világítottál, mint valami jelzőfény – mondta Qhuinn a tőle megszokott szabadszájúsággal.

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy úgy izzott a szemed, mint nekem szokott a kezem – emelte fel balját V, melyet, mint mindig, ezúttal is fekete bőrkesztyű fedett, védelmet nyújtva ellene.

- Nem értem – rázta meg a fejét Corie.

- Hát én sem! – vágta rá Qhuinn indulatosan. Aggódott a feléért, mert nem tudták, mi történik vele, ahogy azt se, mi minden fog még történni. Oka volt annak, hogy az Őrző idehozta a lányt és biztos volt benne, hogy ennek most először lehettek igazán tanúi. Valami történt Corie-val az átváltozása során, de hogy mi, azt nem tudták, és ahogy az Őrzőt ismerték, esélyük se volt rá, hogy egyhamar megtudják.

- Vissza kellene mennünk – mutatott rá a nyilvánvalóra Lendo. – Az emberek odakint biztosan kezdenek türelmetlenkedni a késlekedés miatt.

- Igazad van – helyeselt Tohr. – Ezt majd megbeszéljük otthon – tette még hozzá, majd Corie-ra nézett. – Te pedig próbálj meg lehiggadni.

- Oké – bólintott a lány, majd követve a férfiakat, visszamentek a bálterembe, ahol ismét nagy nyüzsgés várta őket.

Rehv nem tétlenkedett, amint észrevette, hogy kisétáltak a teremből, intett a zenekarnak, és a tánc azóta is folyt. Az elit tagjai elegánsan siklottak a parketten, s közben beszélgettek – valószínűleg a hercegnőről.

Qhuinn már alig várta a pillanatot, amikor leléphetnek onnan. Gyűlölte az egész felhajtást, a kétszínűséget és fennhéjázást. És végtelenül örült, hogy soha életében nem volt része ennek a sznob, nagyképű társaságnak. Valami jó mégiscsak kisült a szülei elutasításából.

A tömegben észrevette Blayt és Zsadistékat, akik aggodalmasan pillantottak feléjük, de egy fejmozdulattal jelzett, hogy nincs semmi baj. A többiről inkább majd személyesen akart beszélni velük.

Corie elfoglalta korábbi helyét a számára kikészített asztalnál, de látszódott rajta, hogy gondolatati egészen máshol járnak. Ami történt, megijesztette a lányt, ezt Qhuinn tudta, hiszen ismerte már, akár a saját tenyerét. De most nem volt idejük bővebben megvitatni a dolgot. Most az elit volt terítéken.

A bemutatkozások sora ismét elkezdődött. Qhuinn egyre másra szembekerült múltjának szereplőivel, de nem hagyta, hogy mindez látszódjon az arcán. Higgadtan, az embereket és a termet fürkészve készenlétben állt, hogyha bármi baj történne, vagy bármi veszélyre utaló jelet látna, azonnal cselekedhessen. Ám mikor az a család következett, akik a világon először éreztették vele a szeretetet, kizökkent halálos nyugalmából.

- Corie – lépett oda hozzájuk Blay, sarkában a szüleivel. – Minden rendben? – kérdezte azonnal, de olyan halkan, hogy csak az hallhatta, akinek hallania is kellett.

- Aha – biccentett a lány, de senkit sem tudott meggyőzni. Semmi sem volt rendben!

Egy pillanatig csak nézte a lány arcát, majd bólintott. - Oké – mondta végül, majd félig hátra fordult. – Had mutassam be a szüleimet, Rocke-t és Elinah-t.

Corie kíváncsian fordult feléjük, sok szépet hallott már róluk – főleg Qhuinntől, aki most mosolyogva, sőt mi több, fülig érő szájjal állt mögötte, türelmesen kivárva a pillanatot, amikor magához ölelheti majdnem szüleit.

- Nagyon örülök a találkozásnak – mondta Blay apja, és feleségével együtt meg akart hajolni a hercegnő előtt, ám Corie nem hagyta.

- Kérem – mondta lágy hangon. – Köszönettel tartozom önöknek, amiért befogadták a parancsolómat, és szerették, mintha a saját gyerekük lett volna.

Elinah felpillantott Qhuinnre és arcán igazi anyai mosollyal nézte a férfit, akit részben ő nevelt olyanná, amilyen lett, majd visszapillantott Corie-ra.

- Csodálatos párt alkotnak így együtt – mondta. – És nagyon örülök, amiért Qhuinn olyasvalakit talált magának, mint amilyen ön.

- Hagyjuk a formaságokat – mondta Corie, és amióta csak megérkeztek aznap este, az első igazi mosoly ragyogott fel az arcán. – Szólítsanak csak Corie-nak, ahogy a családom többi tagja is teszi.

Qhuinn szíve nagyot dobbant. Blay szülei voltak a legfőbb támaszai egész életében. Ha már nem bírta tovább otthon, náluk mindig menedékre talált. Sosem küldték el, sosem alázták meg, ahogy az elit többi tagja tette. Számtalanszor felajánlották neki, hogy lakjon náluk, de azt Qhuinn gyávaságnak tartotta volna, és nem fogadta el. Pedig milyen élete lehetett volna náluk… Szeretettel teli, igazi családja lehetett volna. De a fenébe is, így is azok voltak számára. Blay a testvére volt, mióta csak az eszét tudta, a szülei pedig a családja.

Mégis, most, hogy megnősült és saját családot alapított, melybe fele szavai után Rocke és Elinah is beletartoznak, mélységes örömöt és hálát érzett. Hálás volt Corie-nak, amiért tudta, hogy ez milyen sokat jelent számára.

Még Corie előtt, mikor falta a nőket és minden este mással volt, akkor is tudta, hogyha valami csoda folytán egy napon megnősül, olyasvalakit vesz el, mint amilyen Elinah. Nem zavarta, hogy az asszony kicsit molett, hiszen a szíve melegséges és tiszta volt. Világ életében hozzá mérte a nőket, hogy milyen egy igazi feleség, egy anya, és tudta, egy napon Corie is ilyen lesz. A kedvesség és szeretet már megvolt benne, több is, mint azt bárki képzelte volna, és Qhuinn tudta, egy napon – egy jó távoli napon – majd jó anya válik belőle.

O*o*o*O

Repesett a szívem, ahogy Qhuinn és Elinah összeölelkeztek. Mintha valóban egy család találkozásának lehettem volna szemtanúja, akik már hónapok óta nem találkoztak egymással. Utána következett Rocke is, aki szarukeretes szemüvegével olyan volt, mint egy igazi aktakukac, de amennyire tudtam, egyáltalán nem az volt. Mikor az alantasok megtámadták őket a pár évvel ezelőtti nagy támadássorozatban, bátran helytállt, és ő maga végzett az egyik gyilkossal.

Alaposan szemügyrevettem mindkettejüket, kíváncsian fürkésztem őket, hogy lássam, egy szem fiúk, Blay vajon kire hasonlít jobban, de amennyire meg tudtam ítélni, mindkettejükhöz volt valami hasonlóság. Édesanyjától vörös haját és kék szemét örökölte, míg apjától az álla és az orra vonalát. Le sem tagadhatták volna egymást.

- Igazán jól nézel ki, fiam – veregette hátba Qhuinnt Rocke. – Csak nem a feled szedett így ráncba?

- Alighanem, de – nevetett Qhuinn, s rám kacsintott.

- Szép munka, kisasszony, csak így tovább – mosolygott rám a középkorúnak tűnő férfi, aki egy másik életben az apósom lehetett volna. Na jó, így is annak tekintettem. Sokkal inkább, mint Lohstrongot.

- Köszönöm – válaszoltam. Előbbi aggodalmam az állítólagosan világító szemem miatt tovaszállni látszott, legalábbis átmenetileg. Most sokkal inkább az érdekelt, hogy jó emberek között lehetek – végre – és jól érezhetem magam a társaságukban. Esküszöm, úgy tűnt, mintha évek teltek volna el azóta, hogy elindultunk otthonról erre a bálra.

De szerencsémre a jókedvem kitartott még egy ideig. Mikor mindenki kifejezte örömét és jókívánságait, és vége lett a végtelennek tűnő emberáradatnak, Qhuinn-nel a táncparkettre sétáltunk, hogy a hagyománynak eleget téve, legalább egy táncot végigtáncoljak.

Lágy zenébe kezdett a zenekar, amit sokat segített abban, hogy már így is fájós lábam ne akarjon végképp leszakadni. Belekapaszkodtam Qhuinnbe és hagytam, hogy a zene ütemére vezessen. Kavargott a fejem, annyi minden történt olyan kis idő alatt, amit nem tudtam feldolgozni hirtelen.

- Sajnálom, ami történt – mondtam neki végül. Hangom halk volt, hogy csak ő hallhassa. - A szüleiddel.

- Nem kell elnézést kérned – vágta rá kedvesem. – Azt kapták, amit megérdemeltek. Az egyetlen dolog, amiért haragszom, az az, hogy veszélybe sodortad magad, amikor felrohantál az emelvényre.

- Nem bírtam tovább nézni, amit műveltek – vallottam be. – És annyira mérges lettem!

- Tudom, láttam.

- Sajnálom – ismételtem meg.

- Semmi baj, csak ne csináld ezt még egyszer – nézett rám nagyon komolyan.

- Majd igyekszem – vigyorodtam el, amivel sikeresen oldottam is a feszült hangulatunkon.

Néhány pillanatig csendben ringatóztunk tovább, majd Qhuinn fojtottan megszólalt.

- Képtelen voltam szembeszegülni velük… ismét – mondta. Szándékosan kerülte a tekintetemet, ami nem nagyon tetszett. Gyűlöltem, ha valamit előttem szégyell, márpedig ezt egészen biztosan szégyellte. Azt hitte, ettől gyenge, és hogy emiatt én is annak fogom tartani, pedig erről szó sem volt!

- Bármit is tettek, akkor is a szüleid – mondtam neki.

- Sosem voltak azok – vágta rá.

- Érzelmileg talán nem, de biológiailag igen – válaszoltam higgadtan. – És a vérségi kötelék igenis fontos.

Egy másodpercre elgondolkozott szavaimon, majd bólintott.

- De nem annyira, mint az érzelmi – tette hozzá. – Elinah sokkal inkább az anyám, mint Vivianna.

- Ezzel nincs is semmi baj – mosolyodtam el. – Ahogy azzal sem, hogy a régi családoddal még nem tudtad letisztázni az érzéseidet.

- Nem szeretem őket – mondta ki. – De gyerekkoromba szerettem őket és azt akartam, hogy szeressenek.

- Tudom – sóhajtottam fel. – És ez egyáltalán nem baj.

- Nem szeretem ezt az érzést – vallotta be.

- Nem is kell szeretned, csak elfogadnod – mondtam és megsimogattam az arcát, majd mit sem törődve a nézőközönséggel, kedvesen megcsókoltam, hogy enyhítsem aggodalmait.

Alig két órával később, miután lefutottuk az összes tiszteletkörömet, amit csak le kellett futni, végre elérkezett az indulás pillanata, amire azóta vártam, hogy otthon kiléptem a szobánkból. Vagy ami valószínűbb, hogy már jóval azelőtt is vártam.

- Minden tiszta kint, indulhattok – mondta Z, aki észrevétlenül kiment ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a kocsinál. Természetesen nem autóval kívántuk elhagyni a területet, hanem láthatatlanná válva, hiszen az jóval gyorsabb és biztonságosabb is volt, de amíg az épületen belül voltunk, ezt nem tehettük meg az acélredőnyök miatt, amik minden ablakra fel voltak szerelve. Jelenleg nem voltak ugyan leengedve, de még így is megnehezítették a vámpírok ezen képességét.

Viszonylag nyugodtan telt el az este, de attól függetlenül nem voltunk óvatlanok. Testőreim, ezúttal már Blayjel is kiegészülve körbefogtak és elindultunk a kijárat felé. Alig néhány lépésre voltunk már csak a hatalmas kétszárnyú ajtótól, amikor valaki hirtelen megjelent a bal oldalamon. Arra se volt időm, hogy megijedjek az ismeretlen férfitól, már a földön is volt, hála Lendónak. Életőröm hátracsavarta a döbbent férfi karját és leszorította.

- Menjetek! – szólt ránk, s Tohr, egyetértve vele, megragadta a derekamat és a kijárat felé terelt. Próbáltam hátratekintgetni, hogy lássam, mi történik, de a két méteres férfiak között esélyem sem volt rá.

- Láthatatlanná tudsz válni? – kérdezte Tohr, amint kiértünk az éjszakai hidegre.

- Igen – bólintottam azonnal. Éreztem magamban azt a furcsa bizsergést, ami azelőtt kerített hatalmába, hogy molekuláira bontanám a testemet és átküldeném a város másik oldalára. Egy pillanatnyi koncentrálás után, már szeltem is át az eget, egyenesen az otthonunk felé.

Mikor végre ismét friss levegőt szívhattam a tüdőmbe, már a testvériség hatalmas otthona előtt álltam. Fél pillanattal később megjelent Qhuinn és V is.

- Tohr és Blay? – kérdeztem a fiúkat.

- Ottmaradtak megnézni Lendót – válaszolta kedvesem. – Menjünk be, mielőtt megfagysz – mondta és a bejárati ajtó felé tolt. Valóban hideg volt és fáztam is, hiszen a kabátom ott maradt a bál helyszínén. A nagy sietségben el is feledkeztem róla.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben besiettünk a meleg előcsarnokba,

- Még nem tudjuk, majd ha megérkeztek a többiek, elmondják – vágta rá V és egy kézzel csavart cigarettát húzott elő a zsebéből. Amint meggyújtotta, török dohányillat lengett körül mindent.

S mintha csak így lett volna megrendezve, ismét kitárult a nagy ajtó, és megérkezett Tohr és Lendo.

- Ki volt az a pasas? – támadta le őket azonnal kedvesem.

- Senki – válaszolta Tohr. – Az elit egyik tagja, aki kicsit felöntött a garatra és elveszítette az egyensúlyát. Nem jelentett veszélyt.

- Az az ő mázlija – morogta Qhuinn az orra alatt.

- De a mi kis életőrünk remekül helyt állt – tett még hozzá Tohr és hátba veregette Lendót, aki zavartan elmosolyodott.

- Ugyan… - legyintett.

- Blay hol van? – kérdeztem.

- Hazahozza a Hummert – válaszolta Tohr.

- Jól hallottam, hogy megérkeztetek – szólalt meg a mély, erős hang a hátam mögött, mire felé fordultam és elmosolyodtam. Bátyám a lépcső tetején állt – éppen úgy, mint amikor indultunk a bálra. George mellette ült a földön és várta gazdája utasítását. – Fél óra múlva legyetek az irodámban, mindent tudni akarok.

Elég egyértelmű parancs volt ez a királytól, így mindenki indult is a saját dolgára. Én a magam részéről nem szívesen bújtam ki csodaszép ruhámból, de a frissítő zuhanyért cserébe mégiscsak megtettem.

Évezettel hajoltam hátra, hogy megmoshassam a hajamat – kellemetlen érzés volt a sok lakk, ami egybe tartotta a frizurámat az este folyamán -, majd mikor kinyitottam a szemem, észrevettem kukkolómat.

- Nem csatlakozol? – kérdeztem.

- Most nem – válaszolta Qhuinn, és továbbra is az ajtófélnek támaszkodva figyelt engem.

- Min gondolkozol ennyire? – tapintottam a lényegre.

- Azon, ami ma történt – vallotta be. – Nem hagy nyugodni.

- A világító szemem?

- Igen – bólintott.

Hiába tagadtam volna, egyértelmű volt, hogy nem tudom csak úgy elfelejteni. Nem sokat éreztem belőle, csak a forróságot a belsőmben és eszembe sem jutott, hogy ilyen külső megnyilvánulásai lehetnek a bennem dúló káosznak. De féltem. Féltem tőle, hogy mi jöhet még, hogy mitől alakult mindez így, és ami a legrosszabbá tette a helyzetemet: nem tudtam mikor történik meg újra, és hogy akkor tudom-e majd uralni, bármiről is legyen szó. Mert ha V-nek igaza van, és olyasmivel van dolgunk, mint az ő keze, akkor igenis volt okunk félni!

- Gyere ide! – kértem kedvesemet, aki erre nem tudott nemet mondani. Egy pillanattal később már mellettem állt a forró víz alatt.

Odabújtam széles mellkasához és hallgattam a szíve ütemes dobbanásait. Erős karjait körém fonta és magához szorított, elfeledtetve velem aggodalmaimat.

- Szeretlek, ugye tudod? – kérdeztem, mikor felnéztem rá.

- Tudom – mosolyodott el. – És én is szeretlek téged. – Lassan közelített ajkaimhoz, lágyan érintette meg, majd óvatosan birtokba vette. Elmerültem a csókban, hagytam, hogy magával ragadjon és ajtót nyisson a mennyország felé.

Újdonságot mondok azzal, hogy elkéstünk a Wrath-szal megbeszélt találkozóról? Szerintem nem. Már mindenki ott volt, amikor mi ketten beestünk az ajtón – vizes hajjal, és kipirult arccal.

- Bocsi – motyogtam zavaromban, és gyorsan helyet foglaltam az egyik üres széken. Szemem sarkából láttam, hogy Beth elfolyt egy mindent tudó mosolyt.

- Ott tartottunk – folytatta Wrath, mintha mi sem történt volna -, hogy Lendo igazán ügyesen és hősiesen leteperte a támadót.

- Aki egy részeg fickó volt, igen – tette hozzá Lendo, aki az egyik széles, világoskék kanapén foglalt helyet Blay mellett.

- Nem az a lényeg, hogy ki volt, hanem hogy nem haboztál, mikor a húgomról volt szó – vágta rá Wrath. – És Tohr előzetes jelentése alapján is készen állsz az életőri feladat ellátására. Úgyhogy szerintem nincs akadálya, hogy még ma…

- Várj egy kicsit, kérlek! – szóltam közbe gyorsan, mielőtt még tovább mondhatta volna.

- Miért is nem vagyok meglepődve? – kérdezte a király, miközben mosolyogva hátradőlt a trónján. – Mellesleg hallottam a mai emlékezetes bemutatkozásodról.

Azonnal fülig pirultam, amit persze nem látott, de az érzés illatából – hála vámpírszaglásának – azonnal tudta mi történik.

- Sajnálom, tudom, hogy meggondolatlan voltam és…

- Meggondolatlan? Igen – vágott a szavamba. – De már igencsak ráfért némi kiosztás arra a felsőbbrendű bagázsra.

Leesett az állam. – Akkor… nem haragszol rám? – kérdeztem habogva.

- Dehogy is – nevetett fel mély hangján. – Azt nem mondhatom, hogy helyeslem, de megértem. Sokszor nekem is eszembe jutott, hogy behúzok nekik egyet, mégsem tettem. Pedig lehet jobb lett volna.

- A népszerűséged biztos nőtt volna tőle – jegyezte meg ironikusan Tohr, miközben a fejét csóválta.

- De jobban éreztem volna magam – vágta rá Wrath, majd visszafordult hozzám. – Na, de mit is akartál mondani? – kérdezte.

- Ja, igen – jutott eszembe hirtelen. – Mielőtt kineveznéd Lendót életőrömmé, lenne itt valami, amit meg szeretnék beszélni veled. Ha itthon vagyok és nem is tervezem, hogy elmennék bárhová is, akkor szeretném, ha Lendo szabadon elhagyhatná a házat, hogy meglátogassa a szüleit vagy a barátait, vagy csak kimozduljon egy kicsit. Nem akarom, hogy minden pillanatban hozzám legyen kötve, mint valami rabszolga.

- Én nem érzem szolgaságnak, hogy téged kell védenem! – jelentette ki Lendo, és mióta csak ismertem, most volt a leginkább határozott a hangja.

- Tudom, és igazán aranyos is tőled, de akkor is így szeretném – mondtam neki, s közben próbáltam még a tekintetemmel is megértetni vele, hogy miről beszélek. Igazság szerint mindkettőnknek jót akartam ezzel. Gyűlöltem még a gondolatát is annak, hogy nem lesz saját élete, hogy nem tud nélkülem semmit sem csinálni és sehová sem menni, és igazság szerint nekem is kellett egy kis magánszféra, legalább akkor, ha itthon vagyok, biztonságban.

- Rendben – mondta Wrath. – De aztán ezt tartsátok is be. Csak akkor, ha itthon vagy! – mondta nekem határozottan, mire bólintottam. – Akkor ezt meg is beszéltük. V, itt van minden, amire szükség lesz? – kérdezte.

- Igen – érkezett a válasz, majd V felállt és egy vaskos fémládát a kezében tartva a királyhoz lépett. Szerszámok csörögtek, ahogy feltette a ládát az asztalra.

- Gyere ide, fiam! – mondta a király Lendónak, aki azonnal eleget is tett a kérésnek.

A gyomrom görcsben volt, ahogy néztem az életőrömet, a védelmezőmet, aki életem végig mellettem lesz, megállt a bátyám előtt és határozott, kemény hangon esküt tett, hogy ha kell, az életét is feláldozza értem.

- Ez egy életre szól, csak én menthetlek fel a kötelesség alól – mondta Wrath. – Cornelia, Wrath lánya a faj hercegnője, a húgom és az Őrzőnek személyes tervei vannak vele. Ha elbuksz, és a te hibádból meghal, nem csak a szégyennel kell megbirkóznod, amivel megbélyegzed magad, de az én, és az Őrző haragjával is szembe kell nézned, és vállalnod a következményeket. Ha most meggondoltad magad, megértem. Nem kis teher ez, és nem bírja el mindenki. Most utoljára fogom megkérdezni tőled: tisztában vagy vele, mivel jár mindez és vállalod az életőri felelősséget?

Lendo hangja érzelemmentes volt, amikor megszólalt, de annál több erő áradt belőle.

- Igen, vállalom!

Először a vastag ezüstláncot tették a nyakába, melyen a királyi család címere – az én családom címere – lógott. Alig ért lejjebb a kulcscsontjánál, és mikor megláttam, az első gondolatom az volt, hogy egy kutya nyakörvére hasonlít. Elszégyelltem magam már azért is, mert ilyesmi eszembe juthatott, hiszen mindez miattam történt, az én biztonságom, az én életem miatt. Tisztelnem és becsülnöm kellett Lendót, amiért ezt teszi értem!

- Ezt a nyakláncot csak akkor vesszük le, ha meghaltál, vagy ha kirúgtak. – V viccből belebokszolt egyet a fiú vállába. - Egyébként, az ősi törvények szerint, ha kirúgnak, a felmondóleveled a guillotine lesz, ugye, királyom? Így fogjuk levenni rólad a láncot. Ha pedig fűbe harapsz, kinyitjuk az egyik láncszemet. Nem illendő dolog megszentségteleníteni egy halottat. Most pedig a tetoválás következik. Fordulj meg és nézz szembe velem – mondta V.

Ugyanolyan eszközöket használt, mint amikor az én tetoválásomat csinálta. Bár akkor túlságosan lefoglalt a fájdalom és nem nagyon figyeltem a részletekre, de a fehér törlőkendőre és a tetováló gép jellegzetes zúgására nagyon is emlékeztem. Néhány pillanattal később el is készült fekete körvonallal a vörös kis csepp alakú tetoválás Lendo arcának bal oldalán, a szeme alatt, pont ott, ahol Qhuinn-né is volt.

- Ez a jel szimbolizálja, hogy a véredet is feláldoznád Corie-ért. Ezen kívül, aki csak meglátja, azonnal tudni fogja, hogy milyen tisztséget töltesz be. Ha Corie meghal, fekete tintával fogjuk beszínezni, jelezve, hogy valakit becsülettel szolgáltál. Ha pedig megölik, akkor egy keresztet rajzolunk bele, amely az egész faj számára egyértelművé teszi a szégyenedet – magyarázta V.

- Értem – bólintott Lendo, majd a kis tükörben, amit a testvér nyújtott át neki, megnézte a tetkót. – Köszönöm.

Ezzel hivatalossá vált. Lendo az életőröm lett, vállalva a veszélyt, amit az életem megvédésével magára vett, és a hosszú évszázadokat, melyeket mellettem tölti majd, mint barátom és mint védelmezőm.

A jövő még távolinak tűnt, de tudtuk, hogy sokkal közelebb van, mint hinnénk. És mindaz, ami előttünk állt sötét és vészterhes volt, de a sorsát senki sem kerülheti el. Főleg az nem, akit egy magasabb erő, egy isteni lény terelt az útján, melynek végén majd egy egész faj sorsa múlik rajta.

Vagyishogy rajtam.

Visszatérés 11. fejezet - A bál

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Jó olvasást mindenkinek! :):)

Ahhoz képest, hogy mivel foglalatoskodtunk az indulás előtt alig két órával, csodával határos módon, mégis időben elkészültem. Marissa volt olyan kedves és megcsinálta a hajamat – lágy hullámokat varázsolt bele, majd félig feltűzte, ráadásként csinos kis virágcsatokkal díszítette. Ezután következhetett a meseszép ruhám, melyből Isten látja lelkem, nem akartam kibújni soha többé. Azt hittem, hogy a szoknyát tartó fémabroncs majd nehéz lesz, de egyáltalán nem volt az – addig ugyanis nem volt alkalmam ennyire elegáns ruhát felvenni.

- Gyönyörű vagy – dicsért meg Beth. Ő segített belebújni, mert Marissa akkor már elment készülődni. Ő is tagja volt az elitnek, így meg kellett jelennie a bálon. Ellenben a király és a királyné voltak olyan kedvesek és kimentették magukat. Ennek persze leginkább az volt az oka, hogy engem jobban meg tudjanak védeni. Egy esetleges merényletnél – már feltéve, hogy tartanunk kellett tőle – sokkal könnyebb volt egy ember életét menteni, mint háromét.

- Köszönöm – mosolyodtam el, és én magam is meg voltam elégedve a tükörben nyújtott látványommal. – Vicces, mennyivel szebbnek látom magam, amióta átváltoztam – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mire Beth felnevetett.

- Ne is mond – lépett oda mellém. – Nem akartam hinni a szememnek, amikor először megláttam magam. Főleg a szemfogak miatt. De aztán a többi apró változás is szembetűnt.

- Ezt teszik a vámpírgének? – kérdeztem viccesen.

- Ahogy mondod – vágta rá sógornőm, majd egy pillanat alatt elkomolyodott az arca. – Felkészültél?

Mély levegőt vettem, majd bólintottam.

- Amennyire lehet – mondtam őszintén. – Szerintem nem lehet teljesen felkészülni egy ilyen helyzetre. Nem gondolod?

- De, azt hiszem, igazad van.

- Mint mindig! – kacsintottam rá, majd az ajtó felé fordultam, amin felhangzott egy erőteljes kopogás. – Gyere! – szóltam ki.

Wrath volt az. George segítségével besétált a szobába és egyenesen odajött hozzám. Sammy, édes kiskutyám szokás szerint ott sertepertélt körülöttük.

- Egész biztosan káprázatos vagy, húgom – mondta, majd kinyújtotta a jobbját, mire késlekedés nélkül belehelyeztem a kezem. Erős, hatalmas ujjait az enyémek köré zárta. – Van egy hagyomány a családomban, ami most már a tied is – mondta. – A családunk hosszú-hosszú generációk óta uralkodik. Oly régóta, hogy abból az időkből még feljegyzéseink sem maradtak. De van egy legenda, mely az első vámpírról szól, az első királyról, akit az Őrző teremtett. Olyan hatalmas volt az emberekhez képest, mint egy óriás, és olyan erős, hogy senki sem mert kiállni ellene. Az asszonyok a lábai előtt hevertek, de az ő szíve csak egy nőért dobogott. Boldogok voltak együtt, szerelmesek, de az örömüket tragédiák árnyékolták be. Miután megszületett a fiúk, a trónörökös, egyetlen magzat sem maradt meg néhány hónapnál tovább. A sokadig vetélést követően az összetört asszony lement a közeli folyó partjához, hogy a víz zúgását hallgatva az Őrzőhöz könyörögjön gyermekei életéért. Azt mondják, egy álló nap nem mozdult onnan, csak imádkozott, de választ nem kapott. Majd mikor már majdnem feladta, a víz valami csillogót sodort elé a partra. Amikor az asszony érte nyúlt, még a lélegzete is elakadt. Egy nyakláncot tartott a kezében. – Annyira belemerültem a történetbe, hogy csak akkor vettem észre, már elhallgatott, mikor valami hűvös és kemény érintésű csusszant a tenyerembe.

- Istenem! – sóhajtottam fel, amikor megláttam az ékszert. Csillogó kristályból készült, apró kis kövei olyan fényesek voltak, hogy szinte bántották a szememet. A közepén, egy kis hurokban egy nagyobb kő díszelgett, melyről méltán állíthatom, az összes nő álma. – Csodaszép – leheltem áhítattal.

- Az asszony is így látta – folytatta Wrath. - Egy csodának tartotta, égi jelnek, melyet az Őrzőtől kapott, így szent meggyőződése lett, hogy a következő baba egészségesen fog világra jönni. És igaza is lett. Egy kislánynak adott életet, mely a királyt végtelen büszkeséggel töltötte el. Az ifjú anyuka pedig, hogy élete végéig jószerencse kísérje a kislányt, nekiajándékozta a nyakéket azzal a határozott kéréssel, hogy amint elérkezik az ideje, adja tovább a lányának.

- Óh… - sóhajtottam, amint megértettem hová akar kilyukadni.

- A szüleink sajnos nem érhették meg ezt a mai napot, pedig biztos nagyon büszkék lennének rád és saját lányukként szeretnének téged – mondta, amivel elérte, hogy könnyeim kicsorduljanak. – Ezt az ékszert, pedig apánk csatolta volna fel a nyakadba, hogy büszkén viseld, mint az első család tagja.

- Wrath… - leheltem remegő hangon, de bátyám felemelt keze megakadályozott a folytatásban.

- A mai naptól az egész faj előtt hercegnővé válsz – mondta. – Ez a nyakék pedig téged illet. Beth – szólította meg a felét, aki odalépett hozzánk, kivette a kezemből az ékszert és a nyakamba tette. Éreztem meleg ujjait a tarkómon, ahogy bekapcsolta.

- Köszönöm – mondtam halkan, de nem volt olyan szó, ami kifejezhette volna mindazt, ami a szívemben kavargott.

Reszkető kézzel érintettem meg a kristályt, mely még mindig hideg volt. Úgy tűnt, nem veszi át a bőröm hőmérsékletét, ami meglepett.

- Corie, Kicsim… - hangzott fel az ajtó felől Qhuinn hangja, majd ahogy belépett, úgy meg is torpant. – Bocs, nem akartam megzavarni semmit – mondta.

- Nem zavarsz, fiam – fordult felé Wrath, s elmosolyodott. – Tohr küldött, ugye?

- Igen – bólintott. – Indulnunk kell.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Itt az idő – gondoltam.

Wrath visszafordult hozzám és a karjába vont.

- Ne aggódj annyira, minden rendben lesz – mondta. – Sokan lesznek ott, hogy megvédjenek.

- És őket ki védi meg, ha úgy alakul? – kérdeztem, mire még szélesebb lett a mosolya.

- Nekik nincs szükségük védelemre – vágta rá, de ezzel egy cseppet sem nyugtatott meg. Nem csak magam miatt aggódtam, hanem a testőreim életéért is, akik a király kérésére, egy estére mindannyian az életőrömmé léptek elő. Meglepő, hogy nem tetszett a dolog?

- Remélem – húztam el a számat, majd férjemhez fordultam. – Menjünk.

Az előcsarnokban csak Tohr, V és Lendo várakoztak. Ők voltak a hivatalos testőreim, természetesen Qhuinn-nel kiegészülve.

- Nagyon csinos vagy – mosolygott rám Tohr, ami váratlanul ért, mert nem sokat beszélgettem a testvérrel, de azért viszonoztam a gesztust és megköszöntem. – Indulhatunk? – kérdezte.

- Igen – mondtam, majd még egyszer visszafordultam és rámosolyogtam Beth-re és Wrath-ra, akik a lépcső tetején álltak. Erőt merítettem kettejükből, a családomból, akik támogattak és segítettek mióta belecsöppentem ebbe a káoszba, majd elindultam a végzetem felé.

Qhuinn Hummerével mentünk, hogyha bármi baj történne, legyen egy kocsi a közelben, ami haza tud hozni minket – sebesülten, vagy ijedten a vámpírok nem képesek láthatatlanná válni -, ám ezúttal nem kedvesem ült a volán mögött, hanem Tohr. Mellette V foglalt helyet az anyósülésen, míg mi hátra ültünk. Kissé bezártság érzet kerített hatalmába, ahogy a két megtermett férfi között ültem, de tudtam azt is, hogy biztonságban vagyok Qhuinn és Lando között.

Életőrömmel is megbékéltem már, legalábbis amennyire tudtam, s megszoktam a jelenlétét. Ez a mai este pedig az úgynevezett utolsó próbája volt. Ha minden jól megy, holnap megkapja a tetoválását, valamint a nyakláncát, és végérvényesen az életőrömmé válik.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem mindezt a gondolataim közül. Fontosabb feladat állt előttem, s nem hibázhattam. Az elit a vámpír faj arisztokráciája, együtt működik a királlyal – legalábbis látszólag. A valóságban inkább a saját érdekeiket nézik, nem pedig a közjóét, de ez már részletkérdés volt. A lényegen azonban nem változtatott. Az elit fontos szerv volt a faj életében, és nekem ezt tiszteletben kellett tartanom.

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában – suttogta a fülembe Qhuinn, amivel elérte, hogy először, mióta elindultunk, elmosolyodtam.

- Köszönöm – néztem fel rá, és lágy csókot leheltem a szájára. Ő is feszült volt, éreztem ajkai keménységéből, de próbált lazának mutatkozni – miattam.

- Még öt perc! – szólt hátra V, amivel véget is vetett a romantikázásnak.

Caldwell külvárosában jártunk. A néhány évvel ezelőtti támadássorozat óta, amit elszenvedtek, a vámpírok nem nagyon merészkedett ki a biztonságot jelentő otthonaikból, így a mostani bált is egy félreeső helyen rendezték meg, amit könnyű volt biztosítani. Mielőtt elindultunk, V is eljött ide - persze teljes titokban, hogy senki se tudjon róla -, és felderítette a terepet, veszélyforrás után kutatva, de mivel nem talált semmit, így nem mondhattuk le a meghívást.

Qhuinn biztatásként megszorította a kezemet, de tekintete a sötétített üvegen keresztül a környéket kémlelte. Ideges volt.

V-nek végül igaza lett, néhány percen belül megérkeztünk. Tohr lefékezte a kocsi, majd mintha csak egy jól megrendezett filmbe kerültem volna, négy ajtó vágódott ki egyszerre, ahogy kísérőim kiszálltak. Qhuinn felém nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen, majd mindannyian elfoglalták a helyüket és elindultunk befelé.

Egy hatalmas, kastélyszerű épület magasodott fölénk, ami nagyon réginek és nagyon gazdagnak tűnt. Minden ablakából fény áradt, megvilágítva a parkoló egész területét. Az ajtóban álló hűségesek meghajoltak előttünk.

- Üdvözlöm önöket ezen a szép estén! – köszöntött minket az egyikük. – Kérem, kövessenek – mondta, majd kitárta az ajtót.

Széles előcsarnokba léptünk, amiből több ajtó is nyílt, de a hűséges a legnagyobb, kétszárnyú ajtóhoz vezetett minket. Ott is állt egy szolgáló, aki kedvesen elkérte a kabátomat, amitől örömmel szabadultam meg, bent ugyanis iszonyúan meleg volt, főleg a kinti téli éjszaka után. A hatalmas bejárat mögül beszélgetés és halk zene hangja szűrődött ki. Az első hűséges megfogta mind a két ajtógombot, majd egyszerre megnyomta őket. A hangok azonnal felerősödtek, szinte bántották a fülemet, de szerencsére nem sokáig tartott.

- Bejelentem őfelsége, Wrath lányát, Cornelia hercegnőt – hangzott fel a hűséges hangja, ami elvágott minden beszélgetést. A néma csendben, ami azonnal beállt, éreztem, hogy a korábban is érzett hányingerem felerősödik, szívem pedig olyan hangosan kalapált, hogy biztos voltam benne, mindenki hallja, aki most felénk fordulva, kíváncsian pásztázza minden mozdulatomat.

Thor és Qhuinn előttem álltak, V és Lendo pedig mögöttem, így léptünk be a hatalmas bálterembe, mely zsúfolásig megtelt emberekkel. Helyet hagyva nekünk, folyosót alkottak, így mindkét oldalunkon álltak. Felvettem az előre megbeszélt arcomat és mosolyogtam, ahogy elhaladtunk közöttük, de ez egyáltalán nem volt őszinte részemről.

Haza akarok menni! – zakatolt a fejemben megállíthatatlanul. – Nem vagyok kész erre! Csak egy gyerek vagyok, nem pedig hercegnő!

S miközben valóságos csata dúlt a belsőmben, észrevettem néhány ismerős arcot, ami kicsit megnyugtatott. Ott volt Butch és Marissa, valamint Z és Bella, és nem messze tőlük megpillantottam Blayt is. Ők mind vendégként voltak jelen, mint az elit tagjai, de én tudtam, hogy őket is Wrath küldte, hogyha baj van, közel legyen az erősítés.

Alaposan megnéztem az embereket, hogy később könnyebb legyen megjegyeznem a nevüket, ám valami elvonta a figyelmemet. Miközben meghajoltak előttem, furcsa kézmozdulatot csináltak, ami leginkább egy hurokra emlékeztetett, amit a kezükkel írtak le a levegőben. Ismerős volt, biztos voltam benne, hogy már láttam valahol azelőtt, de nem tudtam hol és mikor. Ahogy azt sem, hogy mit jelent.

És akkor megláttam Qhuinn feszült vállát és nyakát – még így hátulról is azonnal felismertem -, s egy pillanat alatt megvilágosodtam. Ő mutatta nekem, mikor a szüleiről, a múltjáról mesélt.

- A gonosz szem hatása elleni mozdulatsor – mondta akkor, s kezével ugyanazt mutatta, amit most az emberek csináltak. Ez nem egyfajta tiszteltadás volt felém, vagy a testvérek felé. Nem! Ez színtiszta megalázása volt Qhuinn-nek, amiért különböző színű a szeme.

A düh olyan erősen lángolt fel bennem, hogy beleszédültem. Forróság áradt szét minden sejtemben, majd mintha lábaim külön életet élnének, előreiramodtam, átcsusszanva Tohr és Qhuinn között és amennyire tudtam a magas sarkúmban sietni, az előttünk álló emelvényhez rohantam. Testőreim persze azonnal mellettem termettek, hogy megállítsanak, de nem hagytam magam. Képtelen voltam megálljt parancsolni saját magamnak.

- Mit művelsz? – kérdezte fojtott hangon Tohr, de kirántottam szorításából a karom és egyenesen Rehv mellé léptem, aki mikrofonnal a kezében állt – mint az elit vezetője, gondolom, köszönteni szeretett volna -, de most csak kerek szemekkel bámult rám és nem értette, mi ütött belém. Nem volt vele egyedül, én sem tudtam teljesen, hogy mire készülök. Kikaptam kezéből a mikrofont, és szembe fordultam a rosszalló tekintetekkel, melyek mind elítéltek a viselkedésem miatt és persze a sugdolózások is elkezdődtek. El tudtam képzelni, mi mindent mondhatnak. Nem normális, biztosan baj van a fejével… De nem érdekelt! Abban a pillanatban csak egyvalami érdekelt!

- A nevem Cornelia – kiabáltam jó hangosan a mikrofonba, amivel el is értem, hogy az elit tagjai fülükhöz kapják a kezüket. Az egész olyan volt, mintha nem én irányítanám a szavakat, melyek elhagyták a számat, s utólag visszagondolva, így is volt. Egy részem, mely foggal-körömmel védte a szeretteit, átvette fölöttem az irányítást, s esélyem sem volt megállítani. – Wrath lánya vagyok, a király húga és soha többé nem akarom látni a rossz szem elleni kézmozdulatot! – jelentettem ki határozottan.

- Corie – suttogta összeszorított fogakkal Qhuinn, aki mellettem állt. – Hagyd abba!

- Nem! – néztem rá keményen, majd visszafordultam a tömeg felé. – A férfi, aki mellettem áll, Qhuinn, a parancsolóm, és mint hercegnőnek, jogomban áll megtiltani, hogy ezzel a kézmozdulattal megsértsék őt! Ha pedig valaki nem tartja be a parancsomat, vállalja a következményeket!

Utolsó szavaim hosszasan visszhangoztak a helyiségben, még nagyobb nyomatékot adva mondanivalómnak, s bár fogalmam sincs, honnan vettem mindehhez az erőt, a döbbeneten túl mégis boldog voltam, hogy megtettem. Már csak egy kérdés maradt: volt egyáltalán jogom hozzá? Nem voltam benne biztos…

A csend, ami kirohanásom után támadt, fülsértő volt. Senki sem mozdult, még talán levegőt sem vettek a megdöbbenéstől. S ahogy Marissára és Bellára néztem, kezdtem belátni, hogy nem cselekedtem túl megfontoltan. Arcukon hitetlenkedés és döbbenet, valamint félelem látszott, ami alighanem a következményeknek szólt. A többi ismeretlen felháborodott, hovatovább dühös tekintettel meredt rám. Nyilván nem szerették, ha valaki utasítgatta őket, főleg nem egy idegen kislány, aminek láttak.

Mégis volt valaki, aki jól szórakozott mindezen, méghozzá Rehv, aki amint magához tért a döbbenetből, hangosan felnevetett, majd az elithez fordult.

- A hercegnőt hallhattuk – mondta vigyorogva. – Akárki akármit mond, igencsak hatásos belépő volt.

Sajnos rajta kívül senki sem látta ezt olyan viccesnek, de ezzel legalább azt elérte, hogy a tömegben néhányan fejet hajtottak előttem, ami máris több volt, mint amire számítottam. De ilyen egyszerűen nem úszhattam meg, ezzel már akkor is tisztában voltam. Nem elég, hogy Qhuinn összevont szemöldökkel nézett rám, de Tohr tekintete egyenesen dühös volt.

- Soha többé ne csinálj ilyet! – suttogta a fülembe, amikor mellém lépett. – Hogy védjelek meg, ha a saját fejed után szaladsz?

Tudtam, hogy igaza van, de hiába kezdtem volna el magyarázni neki, hogy mi történt valójában, nem értette volna meg. Ami azt illeti, én magam sem értettem. Az átváltozásom óta különösen éreztem magam, amit a többiek azzal magyaráztak, hogy hozzá kell szoknom az új testemhez, az új életemhez, de valahol az agyam eldugott kis részében tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó. Valami, mélyen, legbelül, megváltozott bennem örökre, csak azt nem tudtam, hogy ez jó, vagy rossz dolog. De ahogy visszagondoltam hirtelen kirohanásomra, nagyon úgy tűnt, hogy az utóbbi…

- Sajnálom – válaszoltam halkan, majd Rehv kérésének eleget téve, elfoglaltam a helyem az emelvény mellett álló, gyönyörű virágokkal díszített asztalnál, melyet a tiszteletemre állítottak fel, s ahol fogadnom kellett az elit tagjainak köszöntését.

Az emberek sorban odajöttek hozzám, bemutatkoztak, majd jókívánságokkal halmoztak el, mintha szülinapom lenne, de közben érezhető volt mennyire nem gondolják komolyan, amit mondnak. De ezzel nem törődtem, nem is érdekelt. Inkább arra koncentráltam, hogy megjegyezzem a neveket és az arcokat, de persze erre esélyem sem volt elsőre. Túl sokan voltak.

Ám volt egy név, ami azonnal megragadt a fejemben, sőt, számtalan emléket is felidézett még emberéveimből, amikor a testvériség könyveit olvastam, valamint a vámpírlétemből is, amit Qhuinn-nel töltöttem.

Magas, fekete hajú férfi állt előttem, széles vállakkal és olyan szürke szempárral, ami azt hiszem, egészen a vesémig hatolt. Meghajolt előttem, majd a legmeggyőzőbb mosolyát villantotta rám.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte mély hangján, mely már akkor ismerős volt, s mikor meghallottam a nevet, már tudtam is, hogy honnan. – Lohstrong vagyok, Haiden fia.

Qhuinn apja.

Az előzőekben érzett dühöm eltörpült amellett, amit akkor éreztem. Mióta csak megismertem Qhuinnt, de talán még előtte is, arra vágytam, hogy egyszer eljöjjön ez a pillanat, hogy szemtől szemben állhassak a családjával, azokkal, akik olyan szörnyen bántak vele, és megmondhassam nekik a véleményemet, de nem tehettem! Főleg, hogy egy jelenet bőven elég volt egy estére!

- Nagyon örülök – mondom összeszorított fogakkal.

- Akárcsak én – bólintott. - Had mutassam be a családomat is – mondta és a háta mögé intett. Egész testemben megmerevedtem, ahogy megláttam őket. Olyanok voltak, mint egy igazi család, és úgy hasonlítottak egymásra, hogy le sem tagadhatták volna, hogy rokonok. - A feleségem Vivianna – folytatta Qhuinn apja. – A fiam Luchas és a lányom, Erhnella.

Qhuinn megfeszült mellettem, testéből hideg áradt, amitől libabőrös lett a karom, de tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az előttem állókról. Mindent meg akartam jegyezni velük kapcsolatban.

Anyósom – vagyis annak nevezhetném, ha nem lett volna egy álnok kígyó -, magas volt, rövid sötétbarna haja tökéletesen állt, mintha csak a fodrásztól lépett volna ki – ami minden valószínűség szerint így is volt -, s a megszólalásig hasonlított a lányára. Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy Erhnellának hosszú volt a haja, amit most a feje tetejére tornyoztak. Mindketten régimódi estélyi ruhát viseltek, olyan jellegűt, amit Marissa és Bella akartak rám adni, de látszott rajta, hogy újabb szabású, és nem a múlt ezredből való, csak a múlt századból. Sokkal jobb…

Tekintetem ezúttal Qhuinn bátyjára siklott, aki büszkén kihúzta magát, mintha attól magasabbnak vagy izmosabbnak tűnne, de egyik hatást sem érte el a testtartásával, sokkal inkább egy idiótára emlékeztetett. Nála észrevettem egy kis hasonlóságot Qhuinn-nel, egyforma volt az orruk és az állkapcsuk, de ezen kívül semmi mást nem találtam, ami arra utalt volna, hogy testvérek.

- Örvendek – vágtam rá, de csak a hülye nem vette volna észre, hogy mennyire nem gondolom úgy.

Lohstrong tekintete ekkor Qhuinnre siklott. Álla megfeszült, ahogy szembekerült a fiával és már emelte volna a kezét – nyakamat rá, hogy a gonosz szem elleni mozdulatot akarta csinálni -, de szerencséjére hirtelen meggondolta magát és leengedte a kezét.

- Qhuinn – szólította meg, de hangjában nyoma sem volt az előző nyájaskodásnak.

- Lohstrong – válaszolta kedvesem keményen, mire apja szeme megvillant. Gondolom, nem kis meglepetés volt számára, hogy a fia a nevén nevezte, csakhogy ő volt az, aki kitagadta és eldobta a saját gyerekét!

- Miért nem szóltál nekünk, hogy megnősülsz? – kérdezte érzelemmentesen, de mögötte a család többi tagja megbántott arcot vágott, amivel alighanem rám akartak hatni. Talán, hogy megsajnáljam őket? Istenem, ha ismertek volna egy csöppet is, nem is próbálkoztak volna ezzel…

- Kellett volna? – kérdezett vissza Qhuinn. – Már nem vagyunk egy család. Sosem voltunk azok!

Annyira szerettem volna felpattanni és átölelni, a karomban tartani és elmenni innen, jó messzire ettől az egész felhajtástól és a régi családjától, hogy ne bánthassák tovább! De nem tehettem meg. De mást igen…

- Ezt ne itt beszéljük meg! – jelentettem ki határozottan és felálltam a helyemről.

- Nincs mit megbeszélnem velük! – vágta rá Qhuinn, de tudtam, hogy ez csak védekezés, és nem gondolja komolyan. A szíve mélyén vágyott az elégtételre, hogy legalább egyszer az életben elmondhassa a véleményét a volt családjának, és én mindenképpen meg akartam adni neki ezt a lehetőséget.

- Dehogynem – néztem mélyen a szemébe. – Van itt valami külön helyiség? – kérdeztem majdnem apósomat, akit bár váratlanul ért a kérdésem, készségesen bólintott.

- Természetesen – mondta. – Erre tessék! – intett a kezével, de Tohr megrázta a fejét, jelezve, hogy csak utánuk.

Az elit többi tagja kíváncsi tekintettel figyelte, ahogy kivonultunk a teremből – ismét négyesfogatú testőrségem közé beszorítva -, s nyilván azon tanakodtak, hogy most megtörténik-e a nagy családi összeborulás. Csakhogy arra szemernyi esély sem volt! Sőt!

Egy ugyanolyan helyiségbe mentünk, mint amiben a bált is tartották, csak ez jóval kisebb volt, de legalább teljes magányt biztosított számunkra az elkövetkezőkhöz.

- Na, most hogy itt vagyunk – kezdtem, amint becsukódott mögöttünk az ajtó -, talán meg is beszélhetnénk a helyzetünket.

- Miféle helyzetünket? – kérdezte Qhuinn bátyja.

- Azt, hogy kitagadták Qhuinnt, most pedig úgy akarják beállítani magukat, mintha semmi sem történt volna – foglaltam össze dühösen.

A körülöttem állók mindegyike, még a barátaim is felszisszentek a nyilvánvaló sértés hallatán, de nem érdekelt, hogy tiszteletlen vagyok. Most, hogy már nem voltunk a nyilvánosság előtt, a belülről fortyogó indulataimat sem volt olyan könnyű kordában tartani.

- Hogy mondta? – kerekedtek ki Lohstrong szemei.

- Jól hallotta – vágtam rá. – Tartoznak egy hatalmas bocsánatkéréssel Qhuinn-nek!

- Még mi kérjünk bocsánatot tőle? – kérdezte felháborodottan az anyja. – Szégyen hozott ránk születésétől kezdve, mind a megjelenésével, mind a viselkedésével!

Qhuinnre pillantottam, várva, hogy visszaszóljon, de úgy tűnt nem fog válaszolni. Az éveken át tartó magány és elnyomás, amit elszenvedett a családjától, már annyira beleivódott, hogy egyszerűen megszokta csendben tűrni a szidalmakat, mert mégiscsak a szülei voltak. Azok az emberek, akik életet adtak neki. De ez engem nem tartott vissza.

- Maguk undorítóak – mondtam egyszerűen. – Itt állnak, játszva a mártírt, miközben egész életében bántották őt.

- Corie, hagyd! – fogta meg a kezem Qhuinn, és vissza akart vinni a bálterembe, de nem engedtem.

- Nem Kicsim, ennek itt és most véget vetünk – jelentettem ki. – Nem fogom eltűrni, hogy így beszéljenek veled! – mondtam, s minden szavamnál egyre intenzívebben éreztem magamban a dühöt és a forróságot, ami mintha felszínre akart volna törni, hogy védjem, akit szeretek. Visszafordultam az értetlenül állókhoz és folytattam. – Amióta csak megszületett szemernyi szeretetet sem kapott maguktól, mindannyian elfordultak tőle és úgy tettek, mintha a világon sem lenne, csak azért, mert nem egyforma színű a szeme. Hát tudják mit? Maguk a selejtesek, nem pedig ő!

- Hogy merészel így beszélni velünk? – sipította Qhuinn anyja. Hangja egészen magas volt, olyan, mint egy vércse sikolya.

- Maga hogy merészel a szeme elé kerülni? - dobtam vissza a labdát. – A szíve alatt fejlődött, hónapokig érezhette minden mozdulatát, mikor megszülte mégis elfordult tőle. És utána is, akármikor szüksége lett volna a családjára, egyedül volt. Mikor tényleg bajban volt, mikor börtönbüntetés lebegett a feje fölött, kitagadtál és kidobták otthonról, mint valami kutyát.

- Ő támadt Lash-ra, viselnie kellett a következményeket! – vágott közben Lohstrong emelt hangon, de ezzel engem nem tudott megijeszteni. Éreztem magamban az erőt, ami nem tudom honnan jött, de bőven elegendő volt ahhoz, hogy ne hátráljak meg, sőt, visszatámadjak.

- A barátját védte attól az állattól, akiről egyébként kiderült, hogy az Omega fia és velejéig gonosz – mutattam rá a nyilvánvalóra, amivel el is értem a célomat. Lohstrong elkapta a pillantását, akárcsak a felesége. – Majdnem kiirtotta az egész elitet; akik ma itt lehetnek, mázlijuk volt, hogy még időben el tudtak menekülni, mielőtt az alantasok rájuk törtek volna. És egy ilyen szörnyeteg miatt, majdnem halálra verték őt, hogy ezzel állítsák helyre a családjuk becsületét? – szúrós pillantásomat egyenesen Luchasra irányítottam, hiszen ő is ott volt abban a becsületgárdában, amit Qhuinn után küldtek. Egy pillanatig állta a tekintetem, majd elfordult, én pedig folytattam. – Milyen emberek maguk? Qhuinn-nek kellene szégyellnie, hogy egykor egy család voltak, nem pedig fordítva!

Szavaimat mély hallgatás követte, egészen addig, míg a családfő meg nem találta a hangját.

- Befejezte? – kérdezte.

- Távolról sem! – vágtam rá.

- Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezeket a rágalmakat! – mondta Vivianna, s állát olyan magasra emelte, amennyire csak lehetett.

- Akkor ne hallgasd! – szólalt meg mellettem Qhuinn, amivel mindenkit meglepett. – Hála nektek sohasem voltunk egy család és ezen most már nem is akarok változtatni, bármennyire is jól mutatna, ha a király húga bekerülne a családba.

- Nem tudom, mire akarsz célozni… - emelte meg a szemöldökét Lohstrong.

- Dehogyisnem – nevetett kedvesem, de nem jókedvében. – Amint Corie bejelentette, hogy összeházasodtunk, azon kezdtél el gondolkozni, hogy ebből miként tudnál hasznot húzni – mondta, majd hangja még inkább megkeményedett. – De most szólok, nem fog sikerülni!

- Hogy mersz így beszélni velem, te kis… - kezdte volna Lohstrong, de nem engedtem, hogy befejezze.

- Soha! Többé! Ne! Merjen! Így! Szólni! Qhuinnhez! – mondtam minden szót külön hangsúlyozva, ezzel is nyomatékot adva arról, mennyire komolyan gondolom. Belsőm háborgott, s mintha valami túl akarna csordulni bennem, egyre nagyobb forróságot éreztem a karjaimban. Egy pillanatra megrémültem, hogy mi történne akkor, de nem volt időm továbbvinni a gondolatmenetet.

Lohstrong szemei veszélyesen megcsillantak, átlépte a türelme határát, így lehetett az is, hogy meggondolatlanul elindult felém. Nem jutott messzire. Egy lépés után nyolc pisztoly csövével nézett szembe – testőreim mindkét kezükben egy-egy fegyvert tartottak -, ami azonnali megtorpanásra késztette a férfit.

- Eszedbe se jusson! – morogta Qhuinn, kivillantva borotvaéles szemfogait.

- Szerintem végeztünk a beszélgetéssel, egyszer, s mindenkorra! – mondtam határozottan, s ahogy elnéztem, a kellő hatást sikeresen elértük. Vivianna úgy bújt férje háta mögé, mintha a kivégző osztag előtt állna, akárcsak a lánya és a fia. Esküszöm, abból a családból Qhuinn volt az egyetlen, aki értelmes felnőtté vált, de nem a szüleinek köszönhetően.

Vagy talán mégis…