Sziasztok!
Meghoztam a fejezetet. :D
Jó olvasást és kellemes hétvégét mindenkinek!:):):)
Qhuinn hirtelen megkönnyebbülést érzett, mikor régi családja kiviharzott a
teremből. Azóta érezte az ismerős szorítást a mellkasában, amióta csak meglátta
őket aznap este, és nem akarta elhinni, hogy még mindig így reagál a
jelenlétükre.
Szánalmas volt!
De most legalább nem ők kerültek ki győztesként az összecsapásból, mint
addig. Nem tehetett róla, ez határozottan elégtétel volt számára, ahogy az is
örömmel töltötte el, hogy a fele, ez
az erős, tökéletes nő ilyen keményen helyt tudott állni olyasvalakivel szemben,
mint Lohstrong, akiről köztudott tény volt, hogy nem hátrál meg egykönnyen. Nem
véletlenül vezette évtizedekig az elitet.
Ám ahogy azt már megszokhatta, az örömbe üröm is került. Aggódva fordult
Corie-hoz, miután magukra maradt ötös fogatuk.
- Mi a fene volt ez? – kérdezte, s hangja akaratlanul is keményebben
csattant, mint ahogy szerette volna.
Corie megszeppenve, lesütött pillantással fordult felé. Szavai halkak,
szinte alig hallhatóak voltak, mikor megszólalt, ami éles ellentétben állt
előbbi kirohanásával.
- Ne haragudj! – szakadt ki belőle. - Istenem, Qhuinn, kérlek, ne haragudj,
én csak… Nem is tudom, hogy voltam képes erre, de nem bírtam már elviselni azt,
hogy téged bántanak, de esküszöm, hogy neked sosem akartam fájdalmat okozni! –
A végére már annyira hadart, hogy alig lehetett érteni, és Qhuinn-nek fogalma
sem volt róla, hogy miről beszél.
- Mi? – kérdezte a fiú és megrázta a fejét.
- Lehet, hogy az utolsó esélyt vettem el tőled, hogy egyszer majd újra egy
család lehessetek – nyögött fel Corie bűntudatosan, s ahogy Qhuinn elnézte,
szemei már könnyben úsztak. Határozottan megragadta a karját és magához húzta,
hogy mélyen a szemébe tudjon nézni.
- Engem nem érdekel, hogy kiosztottad őket – mondta. – Amiatt aggódom, ami
közben történt.
- Mi történt közben? – kérdezte a lány értetlenül.
- Felizzott a szemed, az történt! – vágta rá Tohr, amivel elérte, hogy a
két fiatal észrevegye a nézőközönséget. V, Tohr és Lendo értetlenül álltak
mellettük és ugyanazon gondolkoztak, amin Qhuinn is. Mi volt ez az egész?
- Hogy micsoda? – emelkedett meg a lány szemöldöke.
- Egy pillanatig úgy világítottál, mint valami jelzőfény – mondta Qhuinn a tőle
megszokott szabadszájúsággal.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy úgy izzott a szemed, mint nekem szokott a
kezem – emelte fel balját V, melyet, mint mindig, ezúttal is fekete bőrkesztyű
fedett, védelmet nyújtva ellene.
- Nem értem – rázta meg a fejét Corie.
- Hát én sem! – vágta rá Qhuinn indulatosan. Aggódott a feléért, mert nem tudták, mi történik
vele, ahogy azt se, mi minden fog még történni. Oka volt annak, hogy az Őrző idehozta a lányt és biztos volt
benne, hogy ennek most először lehettek igazán tanúi. Valami történt Corie-val
az átváltozása során, de hogy mi, azt nem tudták, és ahogy az Őrzőt ismerték, esélyük se volt rá, hogy
egyhamar megtudják.
- Vissza kellene mennünk – mutatott rá a nyilvánvalóra Lendo. – Az emberek
odakint biztosan kezdenek türelmetlenkedni a késlekedés miatt.
- Igazad van – helyeselt Tohr. – Ezt majd megbeszéljük otthon – tette még
hozzá, majd Corie-ra nézett. – Te pedig próbálj meg lehiggadni.
- Oké – bólintott a lány, majd követve a férfiakat, visszamentek a
bálterembe, ahol ismét nagy nyüzsgés várta őket.
Rehv nem tétlenkedett, amint észrevette, hogy kisétáltak a teremből, intett
a zenekarnak, és a tánc azóta is folyt. Az elit
tagjai elegánsan siklottak a parketten, s közben beszélgettek – valószínűleg a
hercegnőről.
Qhuinn már alig várta a pillanatot, amikor leléphetnek onnan. Gyűlölte az
egész felhajtást, a kétszínűséget és fennhéjázást. És végtelenül örült, hogy
soha életében nem volt része ennek a sznob, nagyképű társaságnak. Valami jó mégiscsak
kisült a szülei elutasításából.
A tömegben észrevette Blayt és Zsadistékat, akik aggodalmasan pillantottak
feléjük, de egy fejmozdulattal jelzett, hogy nincs semmi baj. A többiről inkább
majd személyesen akart beszélni velük.
Corie elfoglalta korábbi helyét a számára kikészített asztalnál, de
látszódott rajta, hogy gondolatati egészen máshol járnak. Ami történt,
megijesztette a lányt, ezt Qhuinn tudta, hiszen ismerte már, akár a saját
tenyerét. De most nem volt idejük bővebben megvitatni a dolgot. Most az elit volt terítéken.
A bemutatkozások sora ismét elkezdődött. Qhuinn egyre másra szembekerült
múltjának szereplőivel, de nem hagyta, hogy mindez látszódjon az arcán.
Higgadtan, az embereket és a termet fürkészve készenlétben állt, hogyha bármi
baj történne, vagy bármi veszélyre utaló jelet látna, azonnal cselekedhessen.
Ám mikor az a család következett, akik a világon először éreztették vele a
szeretetet, kizökkent halálos nyugalmából.
- Corie – lépett oda hozzájuk Blay, sarkában a szüleivel. – Minden rendben?
– kérdezte azonnal, de olyan halkan, hogy csak az hallhatta, akinek hallania is
kellett.
- Aha – biccentett a lány, de senkit sem tudott meggyőzni. Semmi sem volt
rendben!
Egy pillanatig csak nézte a lány arcát, majd bólintott. - Oké – mondta végül,
majd félig hátra fordult. – Had mutassam be a szüleimet, Rocke-t és Elinah-t.
Corie kíváncsian fordult feléjük, sok szépet hallott már róluk – főleg
Qhuinntől, aki most mosolyogva, sőt mi több, fülig érő szájjal állt mögötte,
türelmesen kivárva a pillanatot, amikor magához ölelheti majdnem szüleit.
- Nagyon örülök a találkozásnak – mondta Blay apja, és feleségével együtt
meg akart hajolni a hercegnő előtt, ám Corie nem hagyta.
- Kérem – mondta lágy hangon. – Köszönettel tartozom önöknek, amiért
befogadták a parancsolómat, és
szerették, mintha a saját gyerekük lett volna.
Elinah felpillantott Qhuinnre és arcán igazi anyai mosollyal nézte a
férfit, akit részben ő nevelt olyanná, amilyen lett, majd visszapillantott
Corie-ra.
- Csodálatos párt alkotnak így együtt – mondta. – És nagyon örülök, amiért
Qhuinn olyasvalakit talált magának, mint amilyen ön.
- Hagyjuk a formaságokat – mondta Corie, és amióta csak megérkeztek aznap
este, az első igazi mosoly ragyogott fel az arcán. – Szólítsanak csak
Corie-nak, ahogy a családom többi tagja is teszi.
Qhuinn szíve nagyot dobbant. Blay szülei voltak a legfőbb támaszai egész
életében. Ha már nem bírta tovább otthon, náluk mindig menedékre talált. Sosem
küldték el, sosem alázták meg, ahogy az elit
többi tagja tette. Számtalanszor felajánlották neki, hogy lakjon náluk, de azt
Qhuinn gyávaságnak tartotta volna, és nem fogadta el. Pedig milyen élete
lehetett volna náluk… Szeretettel teli, igazi családja lehetett volna. De a
fenébe is, így is azok voltak számára. Blay a testvére volt, mióta csak az
eszét tudta, a szülei pedig a családja.
Mégis, most, hogy megnősült és saját családot alapított, melybe fele szavai után Rocke és Elinah is
beletartoznak, mélységes örömöt és hálát érzett. Hálás volt Corie-nak, amiért
tudta, hogy ez milyen sokat jelent számára.
Még Corie előtt, mikor falta a nőket és minden este mással volt, akkor is
tudta, hogyha valami csoda folytán egy napon megnősül, olyasvalakit vesz el,
mint amilyen Elinah. Nem zavarta, hogy az asszony kicsit molett, hiszen a szíve
melegséges és tiszta volt. Világ életében hozzá mérte a nőket, hogy milyen egy
igazi feleség, egy anya, és tudta, egy napon Corie is ilyen lesz. A kedvesség
és szeretet már megvolt benne, több is, mint azt bárki képzelte volna, és
Qhuinn tudta, egy napon – egy jó távoli napon – majd jó anya válik belőle.
O*o*o*O
Repesett a szívem, ahogy Qhuinn és Elinah összeölelkeztek. Mintha valóban
egy család találkozásának lehettem volna szemtanúja, akik már hónapok óta nem
találkoztak egymással. Utána következett Rocke is, aki szarukeretes
szemüvegével olyan volt, mint egy igazi aktakukac, de amennyire tudtam,
egyáltalán nem az volt. Mikor az alantasok
megtámadták őket a pár évvel ezelőtti nagy támadássorozatban, bátran helytállt,
és ő maga végzett az egyik gyilkossal.
Alaposan szemügyrevettem mindkettejüket, kíváncsian fürkésztem őket, hogy
lássam, egy szem fiúk, Blay vajon kire hasonlít jobban, de amennyire meg tudtam
ítélni, mindkettejükhöz volt valami hasonlóság. Édesanyjától vörös haját és kék
szemét örökölte, míg apjától az álla és az orra vonalát. Le sem tagadhatták
volna egymást.
- Igazán jól nézel ki, fiam – veregette hátba Qhuinnt Rocke. – Csak nem a feled szedett így ráncba?
- Alighanem, de – nevetett Qhuinn, s rám kacsintott.
- Szép munka, kisasszony, csak így tovább – mosolygott rám a középkorúnak
tűnő férfi, aki egy másik életben az apósom lehetett volna. Na jó, így is annak
tekintettem. Sokkal inkább, mint Lohstrongot.
- Köszönöm – válaszoltam. Előbbi aggodalmam az állítólagosan világító
szemem miatt tovaszállni látszott, legalábbis átmenetileg. Most sokkal inkább
az érdekelt, hogy jó emberek között lehetek – végre – és jól érezhetem magam a
társaságukban. Esküszöm, úgy tűnt, mintha évek teltek volna el azóta, hogy
elindultunk otthonról erre a bálra.
De szerencsémre a jókedvem kitartott még egy ideig. Mikor mindenki
kifejezte örömét és jókívánságait, és vége lett a végtelennek tűnő
emberáradatnak, Qhuinn-nel a táncparkettre sétáltunk, hogy a hagyománynak
eleget téve, legalább egy táncot végigtáncoljak.
Lágy zenébe kezdett a zenekar, amit sokat segített abban, hogy már így is
fájós lábam ne akarjon végképp leszakadni. Belekapaszkodtam Qhuinnbe és
hagytam, hogy a zene ütemére vezessen. Kavargott a fejem, annyi minden történt
olyan kis idő alatt, amit nem tudtam feldolgozni hirtelen.
- Sajnálom, ami történt – mondtam neki végül. Hangom halk volt, hogy csak ő
hallhassa. - A szüleiddel.
- Nem kell elnézést kérned – vágta rá kedvesem. – Azt kapták, amit
megérdemeltek. Az egyetlen dolog, amiért haragszom, az az, hogy veszélybe
sodortad magad, amikor felrohantál az emelvényre.
- Nem bírtam tovább nézni, amit műveltek – vallottam be. – És annyira
mérges lettem!
- Tudom, láttam.
- Sajnálom – ismételtem meg.
- Semmi baj, csak ne csináld ezt még egyszer – nézett rám nagyon komolyan.
- Majd igyekszem – vigyorodtam el, amivel sikeresen oldottam is a feszült
hangulatunkon.
Néhány pillanatig csendben ringatóztunk tovább, majd Qhuinn fojtottan
megszólalt.
- Képtelen voltam szembeszegülni velük… ismét – mondta. Szándékosan kerülte
a tekintetemet, ami nem nagyon tetszett. Gyűlöltem, ha valamit előttem
szégyell, márpedig ezt egészen biztosan szégyellte. Azt hitte, ettől gyenge, és
hogy emiatt én is annak fogom tartani, pedig erről szó sem volt!
- Bármit is tettek, akkor is a szüleid – mondtam neki.
- Sosem voltak azok – vágta rá.
- Érzelmileg talán nem, de biológiailag igen – válaszoltam higgadtan. – És
a vérségi kötelék igenis fontos.
Egy másodpercre elgondolkozott szavaimon, majd bólintott.
- De nem annyira, mint az érzelmi – tette hozzá. – Elinah sokkal inkább az
anyám, mint Vivianna.
- Ezzel nincs is semmi baj – mosolyodtam el. – Ahogy azzal sem, hogy a régi
családoddal még nem tudtad letisztázni az érzéseidet.
- Nem szeretem őket – mondta ki. – De gyerekkoromba szerettem őket és azt
akartam, hogy szeressenek.
- Tudom – sóhajtottam fel. – És ez egyáltalán nem baj.
- Nem szeretem ezt az érzést – vallotta be.
- Nem is kell szeretned, csak elfogadnod – mondtam és megsimogattam az
arcát, majd mit sem törődve a nézőközönséggel, kedvesen megcsókoltam, hogy
enyhítsem aggodalmait.
Alig két órával később, miután lefutottuk az összes tiszteletkörömet, amit
csak le kellett futni, végre elérkezett az indulás pillanata, amire azóta
vártam, hogy otthon kiléptem a szobánkból. Vagy ami valószínűbb, hogy már jóval
azelőtt is vártam.
- Minden tiszta kint, indulhattok – mondta Z, aki észrevétlenül kiment
ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a kocsinál. Természetesen nem autóval kívántuk
elhagyni a területet, hanem láthatatlanná válva, hiszen az jóval gyorsabb és
biztonságosabb is volt, de amíg az épületen belül voltunk, ezt nem tehettük meg
az acélredőnyök miatt, amik minden ablakra fel voltak szerelve. Jelenleg nem
voltak ugyan leengedve, de még így is megnehezítették a vámpírok ezen
képességét.
Viszonylag nyugodtan telt el az este, de attól függetlenül nem voltunk
óvatlanok. Testőreim, ezúttal már Blayjel is kiegészülve körbefogtak és
elindultunk a kijárat felé. Alig néhány lépésre voltunk már csak a hatalmas
kétszárnyú ajtótól, amikor valaki hirtelen megjelent a bal oldalamon. Arra se
volt időm, hogy megijedjek az ismeretlen férfitól, már a földön is volt, hála
Lendónak. Életőröm hátracsavarta a
döbbent férfi karját és leszorította.
- Menjetek! – szólt ránk, s Tohr, egyetértve vele, megragadta a derekamat
és a kijárat felé terelt. Próbáltam hátratekintgetni, hogy lássam, mi történik,
de a két méteres férfiak között esélyem sem volt rá.
- Láthatatlanná tudsz válni? – kérdezte Tohr, amint kiértünk az éjszakai
hidegre.
- Igen – bólintottam azonnal. Éreztem magamban azt a furcsa bizsergést, ami
azelőtt kerített hatalmába, hogy molekuláira bontanám a testemet és átküldeném
a város másik oldalára. Egy pillanatnyi koncentrálás után, már szeltem is át az
eget, egyenesen az otthonunk felé.
Mikor végre ismét friss levegőt szívhattam a tüdőmbe, már a testvériség
hatalmas otthona előtt álltam. Fél pillanattal később megjelent Qhuinn és V is.
- Tohr és Blay? – kérdeztem a fiúkat.
- Ottmaradtak megnézni Lendót – válaszolta kedvesem. – Menjünk be, mielőtt
megfagysz – mondta és a bejárati ajtó felé tolt. Valóban hideg volt és fáztam
is, hiszen a kabátom ott maradt a bál helyszínén. A nagy sietségben el is
feledkeztem róla.
- Mi történt? – kérdeztem, miközben besiettünk a meleg előcsarnokba,
- Még nem tudjuk, majd ha megérkeztek a többiek, elmondják – vágta rá V és
egy kézzel csavart cigarettát húzott elő a zsebéből. Amint meggyújtotta, török
dohányillat lengett körül mindent.
S mintha csak így lett volna megrendezve, ismét kitárult a nagy ajtó, és
megérkezett Tohr és Lendo.
- Ki volt az a pasas? – támadta le őket azonnal kedvesem.
- Senki – válaszolta Tohr. – Az elit
egyik tagja, aki kicsit felöntött a garatra és elveszítette az egyensúlyát. Nem
jelentett veszélyt.
- Az az ő mázlija – morogta Qhuinn az orra alatt.
- De a mi kis életőrünk remekül
helyt állt – tett még hozzá Tohr és hátba veregette Lendót, aki zavartan
elmosolyodott.
- Ugyan… - legyintett.
- Blay hol van? – kérdeztem.
- Hazahozza a Hummert – válaszolta Tohr.
- Jól hallottam, hogy megérkeztetek – szólalt meg a mély, erős hang a hátam
mögött, mire felé fordultam és elmosolyodtam. Bátyám a lépcső tetején állt –
éppen úgy, mint amikor indultunk a bálra. George mellette ült a földön és várta
gazdája utasítását. – Fél óra múlva legyetek az irodámban, mindent tudni
akarok.
Elég egyértelmű parancs volt ez a királytól, így mindenki indult is a saját
dolgára. Én a magam részéről nem szívesen bújtam ki csodaszép ruhámból, de a
frissítő zuhanyért cserébe mégiscsak megtettem.
Évezettel hajoltam hátra, hogy megmoshassam a hajamat – kellemetlen érzés
volt a sok lakk, ami egybe tartotta a frizurámat az este folyamán -, majd mikor
kinyitottam a szemem, észrevettem kukkolómat.
- Nem csatlakozol? – kérdeztem.
- Most nem – válaszolta Qhuinn, és továbbra is az ajtófélnek támaszkodva
figyelt engem.
- Min gondolkozol ennyire? – tapintottam a lényegre.
- Azon, ami ma történt – vallotta be. – Nem hagy nyugodni.
- A világító szemem?
- Igen – bólintott.
Hiába tagadtam volna, egyértelmű volt, hogy nem tudom csak úgy elfelejteni.
Nem sokat éreztem belőle, csak a forróságot a belsőmben és eszembe sem jutott,
hogy ilyen külső megnyilvánulásai lehetnek a bennem dúló káosznak. De féltem.
Féltem tőle, hogy mi jöhet még, hogy mitől alakult mindez így, és ami a
legrosszabbá tette a helyzetemet: nem tudtam mikor történik meg újra, és hogy
akkor tudom-e majd uralni, bármiről is legyen szó. Mert ha V-nek igaza van, és
olyasmivel van dolgunk, mint az ő keze, akkor igenis volt okunk félni!
- Gyere ide! – kértem kedvesemet, aki erre nem tudott nemet mondani. Egy
pillanattal később már mellettem állt a forró víz alatt.
Odabújtam széles mellkasához és hallgattam a szíve ütemes dobbanásait. Erős
karjait körém fonta és magához szorított, elfeledtetve velem aggodalmaimat.
- Szeretlek, ugye tudod? – kérdeztem, mikor felnéztem rá.
- Tudom – mosolyodott el. – És én is szeretlek téged. – Lassan közelített
ajkaimhoz, lágyan érintette meg, majd óvatosan birtokba vette. Elmerültem a
csókban, hagytam, hogy magával ragadjon és ajtót nyisson a mennyország felé.
Újdonságot mondok azzal, hogy elkéstünk a Wrath-szal megbeszélt
találkozóról? Szerintem nem. Már mindenki ott volt, amikor mi ketten beestünk
az ajtón – vizes hajjal, és kipirult arccal.
- Bocsi – motyogtam zavaromban, és gyorsan helyet foglaltam az egyik üres
széken. Szemem sarkából láttam, hogy Beth elfolyt egy mindent tudó mosolyt.
- Ott tartottunk – folytatta Wrath, mintha mi sem történt volna -, hogy
Lendo igazán ügyesen és hősiesen leteperte a támadót.
- Aki egy részeg fickó volt, igen – tette hozzá Lendo, aki az egyik széles,
világoskék kanapén foglalt helyet Blay mellett.
- Nem az a lényeg, hogy ki volt, hanem hogy nem haboztál, mikor a húgomról
volt szó – vágta rá Wrath. – És Tohr előzetes jelentése alapján is készen állsz
az életőri feladat ellátására.
Úgyhogy szerintem nincs akadálya, hogy még ma…
- Várj egy kicsit, kérlek! – szóltam közbe gyorsan, mielőtt még tovább
mondhatta volna.
- Miért is nem vagyok meglepődve? – kérdezte a király, miközben mosolyogva
hátradőlt a trónján. – Mellesleg hallottam a mai emlékezetes bemutatkozásodról.
Azonnal fülig pirultam, amit persze nem látott, de az érzés illatából –
hála vámpírszaglásának – azonnal tudta mi történik.
- Sajnálom, tudom, hogy meggondolatlan voltam és…
- Meggondolatlan? Igen – vágott a szavamba. – De már igencsak ráfért némi
kiosztás arra a felsőbbrendű bagázsra.
Leesett az állam. – Akkor… nem haragszol rám? – kérdeztem habogva.
- Dehogy is – nevetett fel mély hangján. – Azt nem mondhatom, hogy
helyeslem, de megértem. Sokszor nekem is eszembe jutott, hogy behúzok nekik
egyet, mégsem tettem. Pedig lehet jobb lett volna.
- A népszerűséged biztos nőtt volna tőle – jegyezte meg ironikusan Tohr,
miközben a fejét csóválta.
- De jobban éreztem volna magam – vágta rá Wrath, majd visszafordult
hozzám. – Na, de mit is akartál mondani? – kérdezte.
- Ja, igen – jutott eszembe hirtelen. – Mielőtt kineveznéd Lendót életőrömmé, lenne itt valami, amit meg
szeretnék beszélni veled. Ha itthon vagyok és nem is tervezem, hogy elmennék
bárhová is, akkor szeretném, ha Lendo szabadon elhagyhatná a házat, hogy
meglátogassa a szüleit vagy a barátait, vagy csak kimozduljon egy kicsit. Nem
akarom, hogy minden pillanatban hozzám legyen kötve, mint valami rabszolga.
- Én nem érzem szolgaságnak, hogy téged kell védenem! – jelentette ki
Lendo, és mióta csak ismertem, most volt a leginkább határozott a hangja.
- Tudom, és igazán aranyos is tőled, de akkor is így szeretném – mondtam
neki, s közben próbáltam még a tekintetemmel is megértetni vele, hogy miről
beszélek. Igazság szerint mindkettőnknek jót akartam ezzel. Gyűlöltem még a
gondolatát is annak, hogy nem lesz saját élete, hogy nem tud nélkülem semmit
sem csinálni és sehová sem menni, és igazság szerint nekem is kellett egy kis
magánszféra, legalább akkor, ha itthon vagyok, biztonságban.
- Rendben – mondta Wrath. – De aztán ezt tartsátok is be. Csak akkor, ha
itthon vagy! – mondta nekem határozottan, mire bólintottam. – Akkor ezt meg is
beszéltük. V, itt van minden, amire szükség lesz? – kérdezte.
- Igen – érkezett a válasz, majd V felállt és egy vaskos fémládát a kezében
tartva a királyhoz lépett. Szerszámok csörögtek, ahogy feltette a ládát az
asztalra.
- Gyere ide, fiam! – mondta a király Lendónak, aki azonnal eleget is tett a
kérésnek.
A gyomrom görcsben volt, ahogy néztem az életőrömet, a védelmezőmet, aki életem végig mellettem lesz,
megállt a bátyám előtt és határozott, kemény hangon esküt tett, hogy ha kell,
az életét is feláldozza értem.
- Ez egy életre szól, csak én menthetlek fel a kötelesség alól – mondta
Wrath. – Cornelia, Wrath lánya a faj hercegnője, a húgom és az Őrzőnek személyes tervei vannak vele. Ha
elbuksz, és a te hibádból meghal, nem csak a szégyennel kell megbirkóznod,
amivel megbélyegzed magad, de az én, és az Őrző
haragjával is szembe kell nézned, és vállalnod a következményeket. Ha most
meggondoltad magad, megértem. Nem kis teher ez, és nem bírja el mindenki. Most
utoljára fogom megkérdezni tőled: tisztában vagy vele, mivel jár mindez és
vállalod az életőri felelősséget?
Lendo hangja érzelemmentes volt, amikor megszólalt, de annál több erő áradt
belőle.
- Igen, vállalom!
Először a vastag ezüstláncot tették a nyakába, melyen a királyi család
címere – az én családom címere – lógott. Alig ért lejjebb a kulcscsontjánál, és
mikor megláttam, az első gondolatom az volt, hogy egy kutya nyakörvére
hasonlít. Elszégyelltem magam már azért is, mert ilyesmi eszembe juthatott,
hiszen mindez miattam történt, az én biztonságom, az én életem miatt.
Tisztelnem és becsülnöm kellett Lendót, amiért ezt teszi értem!
- Ezt a nyakláncot csak akkor vesszük le, ha meghaltál, vagy ha kirúgtak. –
V viccből belebokszolt egyet a fiú vállába. - Egyébként, az ősi törvények
szerint, ha kirúgnak, a felmondóleveled a guillotine lesz, ugye, királyom? Így
fogjuk levenni rólad a láncot. Ha pedig fűbe harapsz, kinyitjuk az egyik
láncszemet. Nem illendő dolog megszentségteleníteni egy halottat. Most pedig a
tetoválás következik. Fordulj meg és nézz szembe velem – mondta V.
Ugyanolyan eszközöket használt, mint amikor az én tetoválásomat csinálta.
Bár akkor túlságosan lefoglalt a fájdalom és nem nagyon figyeltem a
részletekre, de a fehér törlőkendőre és a tetováló gép jellegzetes zúgására
nagyon is emlékeztem. Néhány pillanattal később el is készült fekete
körvonallal a vörös kis csepp alakú tetoválás Lendo arcának bal oldalán, a
szeme alatt, pont ott, ahol Qhuinn-né is volt.
- Ez a jel szimbolizálja, hogy a véredet is feláldoznád Corie-ért. Ezen
kívül, aki csak meglátja, azonnal tudni fogja, hogy milyen tisztséget töltesz
be. Ha Corie meghal, fekete tintával
fogjuk beszínezni, jelezve, hogy valakit becsülettel szolgáltál. Ha pedig megölik,
akkor egy keresztet rajzolunk bele, amely az egész faj számára egyértelművé
teszi a szégyenedet – magyarázta V.
- Értem – bólintott Lendo, majd a kis tükörben,
amit a testvér nyújtott át neki, megnézte a tetkót. – Köszönöm.
Ezzel hivatalossá vált. Lendo az életőröm
lett, vállalva a veszélyt, amit az életem megvédésével magára vett, és a hosszú
évszázadokat, melyeket mellettem tölti majd, mint barátom és mint védelmezőm.
A jövő még távolinak tűnt, de tudtuk, hogy sokkal közelebb van, mint
hinnénk. És mindaz, ami előttünk állt sötét és vészterhes volt, de a sorsát
senki sem kerülheti el. Főleg az nem, akit egy magasabb erő, egy isteni lény
terelt az útján, melynek végén majd egy egész faj sorsa múlik rajta.
Vagyishogy rajtam.
Szia Zoe!
VálaszTörlésNagyon jó rész volt!Nagyszerű választás Lendo szerepére Daniel imádtam őt a Spartacusban.Kíváncsi vagyok mi van Corrieval de majd kiderül.
Nagyon várom a kövit!
Puszi Rena
Szia Zoe!
VálaszTörlésNagyon jó volt ez a fejezet! Örülök neki, hogy Lendot végre életőré avatták jól megfogja védeni majd Coriet. Remélem hamarosan az is kiderül, hogy mi van a mi kedvenc főhősünkkel. Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy mi ez a világító szem dolog.
Tűkön ülve várom a következő fejezetet.
Puszi Fancsó :D
Sziasztok!
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm a komikat és a szavazatokat is!:)
Rena!:)
Jajj, ne is mond, én is imádtam Agronként, azért is lett ő Lendo!:D:D:D
Ki bizony... valamikor. :D
Fancsó!:)
Igen, szerintem is jól megvédi majd. :D
Örülök, hogy ennyire megkedvelted őt is!:)
Még egyszer köszönöm mindenkinek!
Puszi,
ZoeH