Visszatérés 12. fejezet - Életőr

Sziasztok!

Meghoztam a fejezetet. :D

Jó olvasást és kellemes hétvégét mindenkinek!:):):)

Qhuinn hirtelen megkönnyebbülést érzett, mikor régi családja kiviharzott a teremből. Azóta érezte az ismerős szorítást a mellkasában, amióta csak meglátta őket aznap este, és nem akarta elhinni, hogy még mindig így reagál a jelenlétükre.

Szánalmas volt!

De most legalább nem ők kerültek ki győztesként az összecsapásból, mint addig. Nem tehetett róla, ez határozottan elégtétel volt számára, ahogy az is örömmel töltötte el, hogy a fele, ez az erős, tökéletes nő ilyen keményen helyt tudott állni olyasvalakivel szemben, mint Lohstrong, akiről köztudott tény volt, hogy nem hátrál meg egykönnyen. Nem véletlenül vezette évtizedekig az elitet.

Ám ahogy azt már megszokhatta, az örömbe üröm is került. Aggódva fordult Corie-hoz, miután magukra maradt ötös fogatuk.

- Mi a fene volt ez? – kérdezte, s hangja akaratlanul is keményebben csattant, mint ahogy szerette volna.

Corie megszeppenve, lesütött pillantással fordult felé. Szavai halkak, szinte alig hallhatóak voltak, mikor megszólalt, ami éles ellentétben állt előbbi kirohanásával.

- Ne haragudj! – szakadt ki belőle. - Istenem, Qhuinn, kérlek, ne haragudj, én csak… Nem is tudom, hogy voltam képes erre, de nem bírtam már elviselni azt, hogy téged bántanak, de esküszöm, hogy neked sosem akartam fájdalmat okozni! – A végére már annyira hadart, hogy alig lehetett érteni, és Qhuinn-nek fogalma sem volt róla, hogy miről beszél.

- Mi? – kérdezte a fiú és megrázta a fejét.

- Lehet, hogy az utolsó esélyt vettem el tőled, hogy egyszer majd újra egy család lehessetek – nyögött fel Corie bűntudatosan, s ahogy Qhuinn elnézte, szemei már könnyben úsztak. Határozottan megragadta a karját és magához húzta, hogy mélyen a szemébe tudjon nézni.

- Engem nem érdekel, hogy kiosztottad őket – mondta. – Amiatt aggódom, ami közben történt.

- Mi történt közben? – kérdezte a lány értetlenül.

- Felizzott a szemed, az történt! – vágta rá Tohr, amivel elérte, hogy a két fiatal észrevegye a nézőközönséget. V, Tohr és Lendo értetlenül álltak mellettük és ugyanazon gondolkoztak, amin Qhuinn is. Mi volt ez az egész?

- Hogy micsoda? – emelkedett meg a lány szemöldöke.

- Egy pillanatig úgy világítottál, mint valami jelzőfény – mondta Qhuinn a tőle megszokott szabadszájúsággal.

- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy úgy izzott a szemed, mint nekem szokott a kezem – emelte fel balját V, melyet, mint mindig, ezúttal is fekete bőrkesztyű fedett, védelmet nyújtva ellene.

- Nem értem – rázta meg a fejét Corie.

- Hát én sem! – vágta rá Qhuinn indulatosan. Aggódott a feléért, mert nem tudták, mi történik vele, ahogy azt se, mi minden fog még történni. Oka volt annak, hogy az Őrző idehozta a lányt és biztos volt benne, hogy ennek most először lehettek igazán tanúi. Valami történt Corie-val az átváltozása során, de hogy mi, azt nem tudták, és ahogy az Őrzőt ismerték, esélyük se volt rá, hogy egyhamar megtudják.

- Vissza kellene mennünk – mutatott rá a nyilvánvalóra Lendo. – Az emberek odakint biztosan kezdenek türelmetlenkedni a késlekedés miatt.

- Igazad van – helyeselt Tohr. – Ezt majd megbeszéljük otthon – tette még hozzá, majd Corie-ra nézett. – Te pedig próbálj meg lehiggadni.

- Oké – bólintott a lány, majd követve a férfiakat, visszamentek a bálterembe, ahol ismét nagy nyüzsgés várta őket.

Rehv nem tétlenkedett, amint észrevette, hogy kisétáltak a teremből, intett a zenekarnak, és a tánc azóta is folyt. Az elit tagjai elegánsan siklottak a parketten, s közben beszélgettek – valószínűleg a hercegnőről.

Qhuinn már alig várta a pillanatot, amikor leléphetnek onnan. Gyűlölte az egész felhajtást, a kétszínűséget és fennhéjázást. És végtelenül örült, hogy soha életében nem volt része ennek a sznob, nagyképű társaságnak. Valami jó mégiscsak kisült a szülei elutasításából.

A tömegben észrevette Blayt és Zsadistékat, akik aggodalmasan pillantottak feléjük, de egy fejmozdulattal jelzett, hogy nincs semmi baj. A többiről inkább majd személyesen akart beszélni velük.

Corie elfoglalta korábbi helyét a számára kikészített asztalnál, de látszódott rajta, hogy gondolatati egészen máshol járnak. Ami történt, megijesztette a lányt, ezt Qhuinn tudta, hiszen ismerte már, akár a saját tenyerét. De most nem volt idejük bővebben megvitatni a dolgot. Most az elit volt terítéken.

A bemutatkozások sora ismét elkezdődött. Qhuinn egyre másra szembekerült múltjának szereplőivel, de nem hagyta, hogy mindez látszódjon az arcán. Higgadtan, az embereket és a termet fürkészve készenlétben állt, hogyha bármi baj történne, vagy bármi veszélyre utaló jelet látna, azonnal cselekedhessen. Ám mikor az a család következett, akik a világon először éreztették vele a szeretetet, kizökkent halálos nyugalmából.

- Corie – lépett oda hozzájuk Blay, sarkában a szüleivel. – Minden rendben? – kérdezte azonnal, de olyan halkan, hogy csak az hallhatta, akinek hallania is kellett.

- Aha – biccentett a lány, de senkit sem tudott meggyőzni. Semmi sem volt rendben!

Egy pillanatig csak nézte a lány arcát, majd bólintott. - Oké – mondta végül, majd félig hátra fordult. – Had mutassam be a szüleimet, Rocke-t és Elinah-t.

Corie kíváncsian fordult feléjük, sok szépet hallott már róluk – főleg Qhuinntől, aki most mosolyogva, sőt mi több, fülig érő szájjal állt mögötte, türelmesen kivárva a pillanatot, amikor magához ölelheti majdnem szüleit.

- Nagyon örülök a találkozásnak – mondta Blay apja, és feleségével együtt meg akart hajolni a hercegnő előtt, ám Corie nem hagyta.

- Kérem – mondta lágy hangon. – Köszönettel tartozom önöknek, amiért befogadták a parancsolómat, és szerették, mintha a saját gyerekük lett volna.

Elinah felpillantott Qhuinnre és arcán igazi anyai mosollyal nézte a férfit, akit részben ő nevelt olyanná, amilyen lett, majd visszapillantott Corie-ra.

- Csodálatos párt alkotnak így együtt – mondta. – És nagyon örülök, amiért Qhuinn olyasvalakit talált magának, mint amilyen ön.

- Hagyjuk a formaságokat – mondta Corie, és amióta csak megérkeztek aznap este, az első igazi mosoly ragyogott fel az arcán. – Szólítsanak csak Corie-nak, ahogy a családom többi tagja is teszi.

Qhuinn szíve nagyot dobbant. Blay szülei voltak a legfőbb támaszai egész életében. Ha már nem bírta tovább otthon, náluk mindig menedékre talált. Sosem küldték el, sosem alázták meg, ahogy az elit többi tagja tette. Számtalanszor felajánlották neki, hogy lakjon náluk, de azt Qhuinn gyávaságnak tartotta volna, és nem fogadta el. Pedig milyen élete lehetett volna náluk… Szeretettel teli, igazi családja lehetett volna. De a fenébe is, így is azok voltak számára. Blay a testvére volt, mióta csak az eszét tudta, a szülei pedig a családja.

Mégis, most, hogy megnősült és saját családot alapított, melybe fele szavai után Rocke és Elinah is beletartoznak, mélységes örömöt és hálát érzett. Hálás volt Corie-nak, amiért tudta, hogy ez milyen sokat jelent számára.

Még Corie előtt, mikor falta a nőket és minden este mással volt, akkor is tudta, hogyha valami csoda folytán egy napon megnősül, olyasvalakit vesz el, mint amilyen Elinah. Nem zavarta, hogy az asszony kicsit molett, hiszen a szíve melegséges és tiszta volt. Világ életében hozzá mérte a nőket, hogy milyen egy igazi feleség, egy anya, és tudta, egy napon Corie is ilyen lesz. A kedvesség és szeretet már megvolt benne, több is, mint azt bárki képzelte volna, és Qhuinn tudta, egy napon – egy jó távoli napon – majd jó anya válik belőle.

O*o*o*O

Repesett a szívem, ahogy Qhuinn és Elinah összeölelkeztek. Mintha valóban egy család találkozásának lehettem volna szemtanúja, akik már hónapok óta nem találkoztak egymással. Utána következett Rocke is, aki szarukeretes szemüvegével olyan volt, mint egy igazi aktakukac, de amennyire tudtam, egyáltalán nem az volt. Mikor az alantasok megtámadták őket a pár évvel ezelőtti nagy támadássorozatban, bátran helytállt, és ő maga végzett az egyik gyilkossal.

Alaposan szemügyrevettem mindkettejüket, kíváncsian fürkésztem őket, hogy lássam, egy szem fiúk, Blay vajon kire hasonlít jobban, de amennyire meg tudtam ítélni, mindkettejükhöz volt valami hasonlóság. Édesanyjától vörös haját és kék szemét örökölte, míg apjától az álla és az orra vonalát. Le sem tagadhatták volna egymást.

- Igazán jól nézel ki, fiam – veregette hátba Qhuinnt Rocke. – Csak nem a feled szedett így ráncba?

- Alighanem, de – nevetett Qhuinn, s rám kacsintott.

- Szép munka, kisasszony, csak így tovább – mosolygott rám a középkorúnak tűnő férfi, aki egy másik életben az apósom lehetett volna. Na jó, így is annak tekintettem. Sokkal inkább, mint Lohstrongot.

- Köszönöm – válaszoltam. Előbbi aggodalmam az állítólagosan világító szemem miatt tovaszállni látszott, legalábbis átmenetileg. Most sokkal inkább az érdekelt, hogy jó emberek között lehetek – végre – és jól érezhetem magam a társaságukban. Esküszöm, úgy tűnt, mintha évek teltek volna el azóta, hogy elindultunk otthonról erre a bálra.

De szerencsémre a jókedvem kitartott még egy ideig. Mikor mindenki kifejezte örömét és jókívánságait, és vége lett a végtelennek tűnő emberáradatnak, Qhuinn-nel a táncparkettre sétáltunk, hogy a hagyománynak eleget téve, legalább egy táncot végigtáncoljak.

Lágy zenébe kezdett a zenekar, amit sokat segített abban, hogy már így is fájós lábam ne akarjon végképp leszakadni. Belekapaszkodtam Qhuinnbe és hagytam, hogy a zene ütemére vezessen. Kavargott a fejem, annyi minden történt olyan kis idő alatt, amit nem tudtam feldolgozni hirtelen.

- Sajnálom, ami történt – mondtam neki végül. Hangom halk volt, hogy csak ő hallhassa. - A szüleiddel.

- Nem kell elnézést kérned – vágta rá kedvesem. – Azt kapták, amit megérdemeltek. Az egyetlen dolog, amiért haragszom, az az, hogy veszélybe sodortad magad, amikor felrohantál az emelvényre.

- Nem bírtam tovább nézni, amit műveltek – vallottam be. – És annyira mérges lettem!

- Tudom, láttam.

- Sajnálom – ismételtem meg.

- Semmi baj, csak ne csináld ezt még egyszer – nézett rám nagyon komolyan.

- Majd igyekszem – vigyorodtam el, amivel sikeresen oldottam is a feszült hangulatunkon.

Néhány pillanatig csendben ringatóztunk tovább, majd Qhuinn fojtottan megszólalt.

- Képtelen voltam szembeszegülni velük… ismét – mondta. Szándékosan kerülte a tekintetemet, ami nem nagyon tetszett. Gyűlöltem, ha valamit előttem szégyell, márpedig ezt egészen biztosan szégyellte. Azt hitte, ettől gyenge, és hogy emiatt én is annak fogom tartani, pedig erről szó sem volt!

- Bármit is tettek, akkor is a szüleid – mondtam neki.

- Sosem voltak azok – vágta rá.

- Érzelmileg talán nem, de biológiailag igen – válaszoltam higgadtan. – És a vérségi kötelék igenis fontos.

Egy másodpercre elgondolkozott szavaimon, majd bólintott.

- De nem annyira, mint az érzelmi – tette hozzá. – Elinah sokkal inkább az anyám, mint Vivianna.

- Ezzel nincs is semmi baj – mosolyodtam el. – Ahogy azzal sem, hogy a régi családoddal még nem tudtad letisztázni az érzéseidet.

- Nem szeretem őket – mondta ki. – De gyerekkoromba szerettem őket és azt akartam, hogy szeressenek.

- Tudom – sóhajtottam fel. – És ez egyáltalán nem baj.

- Nem szeretem ezt az érzést – vallotta be.

- Nem is kell szeretned, csak elfogadnod – mondtam és megsimogattam az arcát, majd mit sem törődve a nézőközönséggel, kedvesen megcsókoltam, hogy enyhítsem aggodalmait.

Alig két órával később, miután lefutottuk az összes tiszteletkörömet, amit csak le kellett futni, végre elérkezett az indulás pillanata, amire azóta vártam, hogy otthon kiléptem a szobánkból. Vagy ami valószínűbb, hogy már jóval azelőtt is vártam.

- Minden tiszta kint, indulhattok – mondta Z, aki észrevétlenül kiment ellenőrizni, hogy minden rendben van-e a kocsinál. Természetesen nem autóval kívántuk elhagyni a területet, hanem láthatatlanná válva, hiszen az jóval gyorsabb és biztonságosabb is volt, de amíg az épületen belül voltunk, ezt nem tehettük meg az acélredőnyök miatt, amik minden ablakra fel voltak szerelve. Jelenleg nem voltak ugyan leengedve, de még így is megnehezítették a vámpírok ezen képességét.

Viszonylag nyugodtan telt el az este, de attól függetlenül nem voltunk óvatlanok. Testőreim, ezúttal már Blayjel is kiegészülve körbefogtak és elindultunk a kijárat felé. Alig néhány lépésre voltunk már csak a hatalmas kétszárnyú ajtótól, amikor valaki hirtelen megjelent a bal oldalamon. Arra se volt időm, hogy megijedjek az ismeretlen férfitól, már a földön is volt, hála Lendónak. Életőröm hátracsavarta a döbbent férfi karját és leszorította.

- Menjetek! – szólt ránk, s Tohr, egyetértve vele, megragadta a derekamat és a kijárat felé terelt. Próbáltam hátratekintgetni, hogy lássam, mi történik, de a két méteres férfiak között esélyem sem volt rá.

- Láthatatlanná tudsz válni? – kérdezte Tohr, amint kiértünk az éjszakai hidegre.

- Igen – bólintottam azonnal. Éreztem magamban azt a furcsa bizsergést, ami azelőtt kerített hatalmába, hogy molekuláira bontanám a testemet és átküldeném a város másik oldalára. Egy pillanatnyi koncentrálás után, már szeltem is át az eget, egyenesen az otthonunk felé.

Mikor végre ismét friss levegőt szívhattam a tüdőmbe, már a testvériség hatalmas otthona előtt álltam. Fél pillanattal később megjelent Qhuinn és V is.

- Tohr és Blay? – kérdeztem a fiúkat.

- Ottmaradtak megnézni Lendót – válaszolta kedvesem. – Menjünk be, mielőtt megfagysz – mondta és a bejárati ajtó felé tolt. Valóban hideg volt és fáztam is, hiszen a kabátom ott maradt a bál helyszínén. A nagy sietségben el is feledkeztem róla.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben besiettünk a meleg előcsarnokba,

- Még nem tudjuk, majd ha megérkeztek a többiek, elmondják – vágta rá V és egy kézzel csavart cigarettát húzott elő a zsebéből. Amint meggyújtotta, török dohányillat lengett körül mindent.

S mintha csak így lett volna megrendezve, ismét kitárult a nagy ajtó, és megérkezett Tohr és Lendo.

- Ki volt az a pasas? – támadta le őket azonnal kedvesem.

- Senki – válaszolta Tohr. – Az elit egyik tagja, aki kicsit felöntött a garatra és elveszítette az egyensúlyát. Nem jelentett veszélyt.

- Az az ő mázlija – morogta Qhuinn az orra alatt.

- De a mi kis életőrünk remekül helyt állt – tett még hozzá Tohr és hátba veregette Lendót, aki zavartan elmosolyodott.

- Ugyan… - legyintett.

- Blay hol van? – kérdeztem.

- Hazahozza a Hummert – válaszolta Tohr.

- Jól hallottam, hogy megérkeztetek – szólalt meg a mély, erős hang a hátam mögött, mire felé fordultam és elmosolyodtam. Bátyám a lépcső tetején állt – éppen úgy, mint amikor indultunk a bálra. George mellette ült a földön és várta gazdája utasítását. – Fél óra múlva legyetek az irodámban, mindent tudni akarok.

Elég egyértelmű parancs volt ez a királytól, így mindenki indult is a saját dolgára. Én a magam részéről nem szívesen bújtam ki csodaszép ruhámból, de a frissítő zuhanyért cserébe mégiscsak megtettem.

Évezettel hajoltam hátra, hogy megmoshassam a hajamat – kellemetlen érzés volt a sok lakk, ami egybe tartotta a frizurámat az este folyamán -, majd mikor kinyitottam a szemem, észrevettem kukkolómat.

- Nem csatlakozol? – kérdeztem.

- Most nem – válaszolta Qhuinn, és továbbra is az ajtófélnek támaszkodva figyelt engem.

- Min gondolkozol ennyire? – tapintottam a lényegre.

- Azon, ami ma történt – vallotta be. – Nem hagy nyugodni.

- A világító szemem?

- Igen – bólintott.

Hiába tagadtam volna, egyértelmű volt, hogy nem tudom csak úgy elfelejteni. Nem sokat éreztem belőle, csak a forróságot a belsőmben és eszembe sem jutott, hogy ilyen külső megnyilvánulásai lehetnek a bennem dúló káosznak. De féltem. Féltem tőle, hogy mi jöhet még, hogy mitől alakult mindez így, és ami a legrosszabbá tette a helyzetemet: nem tudtam mikor történik meg újra, és hogy akkor tudom-e majd uralni, bármiről is legyen szó. Mert ha V-nek igaza van, és olyasmivel van dolgunk, mint az ő keze, akkor igenis volt okunk félni!

- Gyere ide! – kértem kedvesemet, aki erre nem tudott nemet mondani. Egy pillanattal később már mellettem állt a forró víz alatt.

Odabújtam széles mellkasához és hallgattam a szíve ütemes dobbanásait. Erős karjait körém fonta és magához szorított, elfeledtetve velem aggodalmaimat.

- Szeretlek, ugye tudod? – kérdeztem, mikor felnéztem rá.

- Tudom – mosolyodott el. – És én is szeretlek téged. – Lassan közelített ajkaimhoz, lágyan érintette meg, majd óvatosan birtokba vette. Elmerültem a csókban, hagytam, hogy magával ragadjon és ajtót nyisson a mennyország felé.

Újdonságot mondok azzal, hogy elkéstünk a Wrath-szal megbeszélt találkozóról? Szerintem nem. Már mindenki ott volt, amikor mi ketten beestünk az ajtón – vizes hajjal, és kipirult arccal.

- Bocsi – motyogtam zavaromban, és gyorsan helyet foglaltam az egyik üres széken. Szemem sarkából láttam, hogy Beth elfolyt egy mindent tudó mosolyt.

- Ott tartottunk – folytatta Wrath, mintha mi sem történt volna -, hogy Lendo igazán ügyesen és hősiesen leteperte a támadót.

- Aki egy részeg fickó volt, igen – tette hozzá Lendo, aki az egyik széles, világoskék kanapén foglalt helyet Blay mellett.

- Nem az a lényeg, hogy ki volt, hanem hogy nem haboztál, mikor a húgomról volt szó – vágta rá Wrath. – És Tohr előzetes jelentése alapján is készen állsz az életőri feladat ellátására. Úgyhogy szerintem nincs akadálya, hogy még ma…

- Várj egy kicsit, kérlek! – szóltam közbe gyorsan, mielőtt még tovább mondhatta volna.

- Miért is nem vagyok meglepődve? – kérdezte a király, miközben mosolyogva hátradőlt a trónján. – Mellesleg hallottam a mai emlékezetes bemutatkozásodról.

Azonnal fülig pirultam, amit persze nem látott, de az érzés illatából – hála vámpírszaglásának – azonnal tudta mi történik.

- Sajnálom, tudom, hogy meggondolatlan voltam és…

- Meggondolatlan? Igen – vágott a szavamba. – De már igencsak ráfért némi kiosztás arra a felsőbbrendű bagázsra.

Leesett az állam. – Akkor… nem haragszol rám? – kérdeztem habogva.

- Dehogy is – nevetett fel mély hangján. – Azt nem mondhatom, hogy helyeslem, de megértem. Sokszor nekem is eszembe jutott, hogy behúzok nekik egyet, mégsem tettem. Pedig lehet jobb lett volna.

- A népszerűséged biztos nőtt volna tőle – jegyezte meg ironikusan Tohr, miközben a fejét csóválta.

- De jobban éreztem volna magam – vágta rá Wrath, majd visszafordult hozzám. – Na, de mit is akartál mondani? – kérdezte.

- Ja, igen – jutott eszembe hirtelen. – Mielőtt kineveznéd Lendót életőrömmé, lenne itt valami, amit meg szeretnék beszélni veled. Ha itthon vagyok és nem is tervezem, hogy elmennék bárhová is, akkor szeretném, ha Lendo szabadon elhagyhatná a házat, hogy meglátogassa a szüleit vagy a barátait, vagy csak kimozduljon egy kicsit. Nem akarom, hogy minden pillanatban hozzám legyen kötve, mint valami rabszolga.

- Én nem érzem szolgaságnak, hogy téged kell védenem! – jelentette ki Lendo, és mióta csak ismertem, most volt a leginkább határozott a hangja.

- Tudom, és igazán aranyos is tőled, de akkor is így szeretném – mondtam neki, s közben próbáltam még a tekintetemmel is megértetni vele, hogy miről beszélek. Igazság szerint mindkettőnknek jót akartam ezzel. Gyűlöltem még a gondolatát is annak, hogy nem lesz saját élete, hogy nem tud nélkülem semmit sem csinálni és sehová sem menni, és igazság szerint nekem is kellett egy kis magánszféra, legalább akkor, ha itthon vagyok, biztonságban.

- Rendben – mondta Wrath. – De aztán ezt tartsátok is be. Csak akkor, ha itthon vagy! – mondta nekem határozottan, mire bólintottam. – Akkor ezt meg is beszéltük. V, itt van minden, amire szükség lesz? – kérdezte.

- Igen – érkezett a válasz, majd V felállt és egy vaskos fémládát a kezében tartva a királyhoz lépett. Szerszámok csörögtek, ahogy feltette a ládát az asztalra.

- Gyere ide, fiam! – mondta a király Lendónak, aki azonnal eleget is tett a kérésnek.

A gyomrom görcsben volt, ahogy néztem az életőrömet, a védelmezőmet, aki életem végig mellettem lesz, megállt a bátyám előtt és határozott, kemény hangon esküt tett, hogy ha kell, az életét is feláldozza értem.

- Ez egy életre szól, csak én menthetlek fel a kötelesség alól – mondta Wrath. – Cornelia, Wrath lánya a faj hercegnője, a húgom és az Őrzőnek személyes tervei vannak vele. Ha elbuksz, és a te hibádból meghal, nem csak a szégyennel kell megbirkóznod, amivel megbélyegzed magad, de az én, és az Őrző haragjával is szembe kell nézned, és vállalnod a következményeket. Ha most meggondoltad magad, megértem. Nem kis teher ez, és nem bírja el mindenki. Most utoljára fogom megkérdezni tőled: tisztában vagy vele, mivel jár mindez és vállalod az életőri felelősséget?

Lendo hangja érzelemmentes volt, amikor megszólalt, de annál több erő áradt belőle.

- Igen, vállalom!

Először a vastag ezüstláncot tették a nyakába, melyen a királyi család címere – az én családom címere – lógott. Alig ért lejjebb a kulcscsontjánál, és mikor megláttam, az első gondolatom az volt, hogy egy kutya nyakörvére hasonlít. Elszégyelltem magam már azért is, mert ilyesmi eszembe juthatott, hiszen mindez miattam történt, az én biztonságom, az én életem miatt. Tisztelnem és becsülnöm kellett Lendót, amiért ezt teszi értem!

- Ezt a nyakláncot csak akkor vesszük le, ha meghaltál, vagy ha kirúgtak. – V viccből belebokszolt egyet a fiú vállába. - Egyébként, az ősi törvények szerint, ha kirúgnak, a felmondóleveled a guillotine lesz, ugye, királyom? Így fogjuk levenni rólad a láncot. Ha pedig fűbe harapsz, kinyitjuk az egyik láncszemet. Nem illendő dolog megszentségteleníteni egy halottat. Most pedig a tetoválás következik. Fordulj meg és nézz szembe velem – mondta V.

Ugyanolyan eszközöket használt, mint amikor az én tetoválásomat csinálta. Bár akkor túlságosan lefoglalt a fájdalom és nem nagyon figyeltem a részletekre, de a fehér törlőkendőre és a tetováló gép jellegzetes zúgására nagyon is emlékeztem. Néhány pillanattal később el is készült fekete körvonallal a vörös kis csepp alakú tetoválás Lendo arcának bal oldalán, a szeme alatt, pont ott, ahol Qhuinn-né is volt.

- Ez a jel szimbolizálja, hogy a véredet is feláldoznád Corie-ért. Ezen kívül, aki csak meglátja, azonnal tudni fogja, hogy milyen tisztséget töltesz be. Ha Corie meghal, fekete tintával fogjuk beszínezni, jelezve, hogy valakit becsülettel szolgáltál. Ha pedig megölik, akkor egy keresztet rajzolunk bele, amely az egész faj számára egyértelművé teszi a szégyenedet – magyarázta V.

- Értem – bólintott Lendo, majd a kis tükörben, amit a testvér nyújtott át neki, megnézte a tetkót. – Köszönöm.

Ezzel hivatalossá vált. Lendo az életőröm lett, vállalva a veszélyt, amit az életem megvédésével magára vett, és a hosszú évszázadokat, melyeket mellettem tölti majd, mint barátom és mint védelmezőm.

A jövő még távolinak tűnt, de tudtuk, hogy sokkal közelebb van, mint hinnénk. És mindaz, ami előttünk állt sötét és vészterhes volt, de a sorsát senki sem kerülheti el. Főleg az nem, akit egy magasabb erő, egy isteni lény terelt az útján, melynek végén majd egy egész faj sorsa múlik rajta.

Vagyishogy rajtam.