Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. :)
Jó olvasást mindenkinek! :):)
Ahhoz képest, hogy mivel foglalatoskodtunk az indulás előtt alig két
órával, csodával határos módon, mégis időben elkészültem. Marissa volt olyan
kedves és megcsinálta a hajamat – lágy hullámokat varázsolt bele, majd félig
feltűzte, ráadásként csinos kis virágcsatokkal díszítette. Ezután
következhetett a meseszép ruhám, melyből Isten látja lelkem, nem akartam
kibújni soha többé. Azt hittem, hogy a szoknyát tartó fémabroncs majd nehéz
lesz, de egyáltalán nem volt az – addig ugyanis nem volt alkalmam ennyire
elegáns ruhát felvenni.
- Gyönyörű vagy – dicsért meg Beth. Ő segített belebújni, mert Marissa
akkor már elment készülődni. Ő is tagja volt az elitnek, így meg kellett jelennie a bálon. Ellenben a király és a királyné
voltak olyan kedvesek és kimentették magukat. Ennek persze leginkább az volt az
oka, hogy engem jobban meg tudjanak védeni. Egy esetleges merényletnél – már
feltéve, hogy tartanunk kellett tőle – sokkal könnyebb volt egy ember életét
menteni, mint háromét.
- Köszönöm – mosolyodtam el, és én magam is meg voltam elégedve a tükörben
nyújtott látványommal. – Vicces, mennyivel szebbnek látom magam, amióta
átváltoztam – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, mire Beth felnevetett.
- Ne is mond – lépett oda mellém. – Nem akartam hinni a szememnek, amikor
először megláttam magam. Főleg a szemfogak miatt. De aztán a többi apró
változás is szembetűnt.
- Ezt teszik a vámpírgének? – kérdeztem viccesen.
- Ahogy mondod – vágta rá sógornőm, majd egy pillanat alatt elkomolyodott
az arca. – Felkészültél?
Mély levegőt vettem, majd bólintottam.
- Amennyire lehet – mondtam őszintén. – Szerintem nem lehet teljesen
felkészülni egy ilyen helyzetre. Nem gondolod?
- De, azt hiszem, igazad van.
- Mint mindig! – kacsintottam rá, majd az ajtó felé fordultam, amin
felhangzott egy erőteljes kopogás. – Gyere! – szóltam ki.
Wrath volt az. George segítségével besétált a szobába és egyenesen odajött
hozzám. Sammy, édes kiskutyám szokás szerint ott sertepertélt körülöttük.
- Egész biztosan káprázatos vagy, húgom – mondta, majd kinyújtotta a
jobbját, mire késlekedés nélkül belehelyeztem a kezem. Erős, hatalmas ujjait az
enyémek köré zárta. – Van egy hagyomány a családomban, ami most már a tied is –
mondta. – A családunk hosszú-hosszú generációk óta uralkodik. Oly régóta, hogy
abból az időkből még feljegyzéseink sem maradtak. De van egy legenda, mely az
első vámpírról szól, az első királyról, akit az Őrző teremtett. Olyan hatalmas volt az emberekhez képest, mint egy
óriás, és olyan erős, hogy senki sem mert kiállni ellene. Az asszonyok a lábai
előtt hevertek, de az ő szíve csak egy nőért dobogott. Boldogok voltak együtt,
szerelmesek, de az örömüket tragédiák árnyékolták be. Miután megszületett a
fiúk, a trónörökös, egyetlen magzat sem maradt meg néhány hónapnál tovább. A
sokadig vetélést követően az összetört asszony lement a közeli folyó partjához,
hogy a víz zúgását hallgatva az Őrzőhöz
könyörögjön gyermekei életéért. Azt mondják, egy álló nap nem mozdult onnan,
csak imádkozott, de választ nem kapott. Majd mikor már majdnem feladta, a víz
valami csillogót sodort elé a partra. Amikor az asszony érte nyúlt, még a
lélegzete is elakadt. Egy nyakláncot tartott a kezében. – Annyira belemerültem
a történetbe, hogy csak akkor vettem észre, már elhallgatott, mikor valami
hűvös és kemény érintésű csusszant a tenyerembe.
- Istenem! – sóhajtottam fel, amikor megláttam az ékszert. Csillogó
kristályból készült, apró kis kövei olyan fényesek voltak, hogy szinte
bántották a szememet. A közepén, egy kis hurokban egy nagyobb kő díszelgett,
melyről méltán állíthatom, az összes nő álma. – Csodaszép – leheltem áhítattal.
- Az asszony is így látta – folytatta Wrath. - Egy csodának tartotta, égi
jelnek, melyet az Őrzőtől kapott, így
szent meggyőződése lett, hogy a következő baba egészségesen fog világra jönni.
És igaza is lett. Egy kislánynak adott életet, mely a királyt végtelen
büszkeséggel töltötte el. Az ifjú anyuka pedig, hogy élete végéig jószerencse
kísérje a kislányt, nekiajándékozta a nyakéket azzal a határozott kéréssel,
hogy amint elérkezik az ideje, adja tovább a lányának.
- Óh… - sóhajtottam, amint megértettem hová akar kilyukadni.
- A szüleink sajnos nem érhették meg ezt a mai napot, pedig biztos nagyon
büszkék lennének rád és saját lányukként szeretnének téged – mondta, amivel
elérte, hogy könnyeim kicsorduljanak. – Ezt az ékszert, pedig apánk csatolta
volna fel a nyakadba, hogy büszkén viseld, mint az első család tagja.
- Wrath… - leheltem remegő hangon, de bátyám felemelt keze megakadályozott
a folytatásban.
- A mai naptól az egész faj előtt hercegnővé válsz – mondta. – Ez a nyakék
pedig téged illet. Beth – szólította meg a felét,
aki odalépett hozzánk, kivette a kezemből az ékszert és a nyakamba tette.
Éreztem meleg ujjait a tarkómon, ahogy bekapcsolta.
- Köszönöm – mondtam halkan, de nem volt olyan szó, ami kifejezhette volna
mindazt, ami a szívemben kavargott.
Reszkető kézzel érintettem meg a kristályt, mely még mindig hideg volt. Úgy
tűnt, nem veszi át a bőröm hőmérsékletét, ami meglepett.
- Corie, Kicsim… - hangzott fel az ajtó felől Qhuinn hangja, majd ahogy
belépett, úgy meg is torpant. – Bocs, nem akartam megzavarni semmit – mondta.
- Nem zavarsz, fiam – fordult felé Wrath, s elmosolyodott. – Tohr küldött,
ugye?
- Igen – bólintott. – Indulnunk kell.
A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Itt
az idő – gondoltam.
Wrath visszafordult hozzám és a karjába vont.
- Ne aggódj annyira, minden rendben lesz – mondta. – Sokan lesznek ott,
hogy megvédjenek.
- És őket ki védi meg, ha úgy alakul? – kérdeztem, mire még szélesebb lett
a mosolya.
- Nekik nincs szükségük védelemre – vágta rá, de ezzel egy cseppet sem
nyugtatott meg. Nem csak magam miatt aggódtam, hanem a testőreim életéért is,
akik a király kérésére, egy estére mindannyian az életőrömmé léptek elő. Meglepő, hogy nem tetszett a dolog?
- Remélem – húztam el a számat, majd férjemhez fordultam. – Menjünk.
Az előcsarnokban csak Tohr, V és Lendo várakoztak. Ők voltak a hivatalos
testőreim, természetesen Qhuinn-nel kiegészülve.
- Nagyon csinos vagy – mosolygott rám Tohr, ami váratlanul ért, mert nem
sokat beszélgettem a testvérrel, de azért viszonoztam a gesztust és
megköszöntem. – Indulhatunk? – kérdezte.
- Igen – mondtam, majd még egyszer visszafordultam és rámosolyogtam Beth-re
és Wrath-ra, akik a lépcső tetején álltak. Erőt merítettem kettejükből, a
családomból, akik támogattak és segítettek mióta belecsöppentem ebbe a káoszba,
majd elindultam a végzetem felé.
Qhuinn Hummerével mentünk, hogyha bármi baj történne, legyen egy kocsi a
közelben, ami haza tud hozni minket – sebesülten, vagy ijedten a vámpírok nem képesek
láthatatlanná válni -, ám ezúttal nem kedvesem ült a volán mögött, hanem Tohr.
Mellette V foglalt helyet az anyósülésen, míg mi hátra ültünk. Kissé bezártság
érzet kerített hatalmába, ahogy a két megtermett férfi között ültem, de tudtam
azt is, hogy biztonságban vagyok Qhuinn és Lando között.
Életőrömmel is megbékéltem már, legalábbis
amennyire tudtam, s megszoktam a jelenlétét. Ez a mai este pedig az úgynevezett
utolsó próbája volt. Ha minden jól megy, holnap megkapja a tetoválását,
valamint a nyakláncát, és végérvényesen az életőrömmé
válik.
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem mindezt a gondolataim közül. Fontosabb
feladat állt előttem, s nem hibázhattam. Az elit
a vámpír faj arisztokráciája, együtt működik a királlyal – legalábbis
látszólag. A valóságban inkább a saját érdekeiket nézik, nem pedig a közjóét,
de ez már részletkérdés volt. A lényegen azonban nem változtatott. Az elit fontos szerv volt a faj életében,
és nekem ezt tiszteletben kellett tartanom.
- Gyönyörű vagy ebben a ruhában – suttogta a fülembe Qhuinn, amivel elérte,
hogy először, mióta elindultunk, elmosolyodtam.
- Köszönöm – néztem fel rá, és lágy csókot leheltem a szájára. Ő is feszült
volt, éreztem ajkai keménységéből, de próbált lazának mutatkozni – miattam.
- Még öt perc! – szólt hátra V, amivel véget is vetett a romantikázásnak.
Caldwell külvárosában jártunk. A néhány évvel ezelőtti támadássorozat óta,
amit elszenvedtek, a vámpírok nem nagyon merészkedett ki a biztonságot jelentő
otthonaikból, így a mostani bált is egy félreeső helyen rendezték meg, amit
könnyű volt biztosítani. Mielőtt elindultunk, V is eljött ide - persze teljes
titokban, hogy senki se tudjon róla -, és felderítette a terepet, veszélyforrás
után kutatva, de mivel nem talált semmit, így nem mondhattuk le a meghívást.
Qhuinn biztatásként megszorította a kezemet, de tekintete a sötétített
üvegen keresztül a környéket kémlelte. Ideges volt.
V-nek végül igaza lett, néhány percen belül megérkeztünk. Tohr lefékezte a
kocsi, majd mintha csak egy jól megrendezett filmbe kerültem volna, négy ajtó
vágódott ki egyszerre, ahogy kísérőim kiszálltak. Qhuinn felém nyújtotta a
kezét, hogy kisegítsen, majd mindannyian elfoglalták a helyüket és elindultunk
befelé.
Egy hatalmas, kastélyszerű épület magasodott fölénk, ami nagyon réginek és
nagyon gazdagnak tűnt. Minden ablakából fény áradt, megvilágítva a parkoló
egész területét. Az ajtóban álló hűségesek
meghajoltak előttünk.
- Üdvözlöm önöket ezen a szép estén! – köszöntött minket az egyikük. –
Kérem, kövessenek – mondta, majd kitárta az ajtót.
Széles előcsarnokba léptünk, amiből több ajtó is nyílt, de a hűséges a legnagyobb, kétszárnyú ajtóhoz
vezetett minket. Ott is állt egy szolgáló, aki kedvesen elkérte a kabátomat,
amitől örömmel szabadultam meg, bent ugyanis iszonyúan meleg volt, főleg a
kinti téli éjszaka után. A hatalmas bejárat mögül beszélgetés és halk zene
hangja szűrődött ki. Az első hűséges
megfogta mind a két ajtógombot, majd egyszerre megnyomta őket. A hangok azonnal
felerősödtek, szinte bántották a fülemet, de szerencsére nem sokáig tartott.
- Bejelentem őfelsége, Wrath lányát, Cornelia hercegnőt – hangzott fel a hűséges hangja, ami elvágott minden
beszélgetést. A néma csendben, ami azonnal beállt, éreztem, hogy a korábban is
érzett hányingerem felerősödik, szívem pedig olyan hangosan kalapált, hogy
biztos voltam benne, mindenki hallja, aki most felénk fordulva, kíváncsian
pásztázza minden mozdulatomat.
Thor és Qhuinn előttem álltak, V és Lendo pedig mögöttem, így léptünk be a
hatalmas bálterembe, mely zsúfolásig megtelt emberekkel. Helyet hagyva nekünk,
folyosót alkottak, így mindkét oldalunkon álltak. Felvettem az előre megbeszélt
arcomat és mosolyogtam, ahogy elhaladtunk közöttük, de ez egyáltalán nem volt
őszinte részemről.
Haza akarok menni! – zakatolt a fejemben
megállíthatatlanul. – Nem vagyok kész
erre! Csak egy gyerek vagyok, nem pedig hercegnő!
S miközben valóságos csata dúlt a belsőmben, észrevettem néhány ismerős
arcot, ami kicsit megnyugtatott. Ott volt Butch és Marissa, valamint Z és
Bella, és nem messze tőlük megpillantottam Blayt is. Ők mind vendégként voltak
jelen, mint az elit tagjai, de én
tudtam, hogy őket is Wrath küldte, hogyha baj van, közel legyen az erősítés.
Alaposan megnéztem az embereket, hogy később könnyebb legyen megjegyeznem a
nevüket, ám valami elvonta a figyelmemet. Miközben meghajoltak előttem, furcsa
kézmozdulatot csináltak, ami leginkább egy hurokra emlékeztetett, amit a
kezükkel írtak le a levegőben. Ismerős volt, biztos voltam benne, hogy már
láttam valahol azelőtt, de nem tudtam hol és mikor. Ahogy azt sem, hogy mit
jelent.
És akkor megláttam Qhuinn feszült vállát és nyakát – még így hátulról is
azonnal felismertem -, s egy pillanat alatt megvilágosodtam. Ő mutatta nekem,
mikor a szüleiről, a múltjáról mesélt.
- A gonosz szem hatása elleni mozdulatsor – mondta akkor, s
kezével ugyanazt mutatta, amit most az emberek csináltak. Ez nem egyfajta
tiszteltadás volt felém, vagy a testvérek felé. Nem! Ez színtiszta megalázása
volt Qhuinn-nek, amiért különböző színű a szeme.
A düh olyan erősen lángolt fel bennem, hogy beleszédültem. Forróság áradt
szét minden sejtemben, majd mintha lábaim külön életet élnének, előreiramodtam,
átcsusszanva Tohr és Qhuinn között és amennyire tudtam a magas sarkúmban
sietni, az előttünk álló emelvényhez rohantam. Testőreim persze azonnal
mellettem termettek, hogy megállítsanak, de nem hagytam magam. Képtelen voltam
megálljt parancsolni saját magamnak.
- Mit művelsz? – kérdezte fojtott hangon Tohr, de kirántottam szorításából
a karom és egyenesen Rehv mellé léptem, aki mikrofonnal a kezében állt – mint
az elit vezetője, gondolom,
köszönteni szeretett volna -, de most csak kerek szemekkel bámult rám és nem
értette, mi ütött belém. Nem volt vele egyedül, én sem tudtam teljesen, hogy
mire készülök. Kikaptam kezéből a mikrofont, és szembe fordultam a rosszalló
tekintetekkel, melyek mind elítéltek a viselkedésem miatt és persze a
sugdolózások is elkezdődtek. El tudtam képzelni, mi mindent mondhatnak. Nem
normális, biztosan baj van a fejével… De nem érdekelt! Abban a pillanatban csak
egyvalami érdekelt!
- A nevem Cornelia – kiabáltam jó hangosan a mikrofonba, amivel el is
értem, hogy az elit tagjai fülükhöz
kapják a kezüket. Az egész olyan volt, mintha nem én irányítanám a szavakat,
melyek elhagyták a számat, s utólag visszagondolva, így is volt. Egy részem,
mely foggal-körömmel védte a szeretteit, átvette fölöttem az irányítást, s
esélyem sem volt megállítani. – Wrath lánya vagyok, a király húga és soha többé
nem akarom látni a rossz szem elleni kézmozdulatot! – jelentettem ki
határozottan.
- Corie – suttogta összeszorított fogakkal Qhuinn, aki mellettem állt. –
Hagyd abba!
- Nem! – néztem rá keményen, majd visszafordultam a tömeg felé. – A férfi,
aki mellettem áll, Qhuinn, a parancsolóm,
és mint hercegnőnek, jogomban áll megtiltani, hogy ezzel a kézmozdulattal
megsértsék őt! Ha pedig valaki nem tartja be a parancsomat, vállalja a
következményeket!
Utolsó szavaim hosszasan visszhangoztak a helyiségben, még nagyobb
nyomatékot adva mondanivalómnak, s bár fogalmam sincs, honnan vettem mindehhez
az erőt, a döbbeneten túl mégis boldog voltam, hogy megtettem. Már csak egy
kérdés maradt: volt egyáltalán jogom hozzá? Nem voltam benne biztos…
A csend, ami kirohanásom után támadt, fülsértő volt. Senki sem mozdult, még
talán levegőt sem vettek a megdöbbenéstől. S ahogy Marissára és Bellára néztem,
kezdtem belátni, hogy nem cselekedtem túl megfontoltan. Arcukon hitetlenkedés
és döbbenet, valamint félelem látszott, ami alighanem a következményeknek
szólt. A többi ismeretlen felháborodott, hovatovább dühös tekintettel meredt
rám. Nyilván nem szerették, ha valaki utasítgatta őket, főleg nem egy idegen
kislány, aminek láttak.
Mégis volt valaki, aki jól szórakozott mindezen, méghozzá Rehv, aki amint
magához tért a döbbenetből, hangosan felnevetett, majd az elithez fordult.
- A hercegnőt hallhattuk – mondta vigyorogva. – Akárki akármit mond,
igencsak hatásos belépő volt.
Sajnos rajta kívül senki sem látta ezt olyan viccesnek, de ezzel legalább
azt elérte, hogy a tömegben néhányan fejet hajtottak előttem, ami máris több
volt, mint amire számítottam. De ilyen egyszerűen nem úszhattam meg, ezzel már
akkor is tisztában voltam. Nem elég, hogy Qhuinn összevont szemöldökkel nézett
rám, de Tohr tekintete egyenesen dühös volt.
- Soha többé ne csinálj ilyet! – suttogta a fülembe, amikor mellém lépett.
– Hogy védjelek meg, ha a saját fejed után szaladsz?
Tudtam, hogy igaza van, de hiába kezdtem volna el magyarázni neki, hogy mi
történt valójában, nem értette volna meg. Ami azt illeti, én magam sem
értettem. Az átváltozásom óta különösen éreztem magam, amit a többiek azzal
magyaráztak, hogy hozzá kell szoknom az új testemhez, az új életemhez, de
valahol az agyam eldugott kis részében tudtam, hogy nem csak ennyiről van szó.
Valami, mélyen, legbelül, megváltozott bennem örökre, csak azt nem tudtam, hogy
ez jó, vagy rossz dolog. De ahogy visszagondoltam hirtelen kirohanásomra,
nagyon úgy tűnt, hogy az utóbbi…
- Sajnálom – válaszoltam halkan, majd Rehv kérésének eleget téve,
elfoglaltam a helyem az emelvény mellett álló, gyönyörű virágokkal díszített
asztalnál, melyet a tiszteletemre állítottak fel, s ahol fogadnom kellett az elit tagjainak köszöntését.
Az emberek sorban odajöttek hozzám, bemutatkoztak, majd jókívánságokkal
halmoztak el, mintha szülinapom lenne, de közben érezhető volt mennyire nem
gondolják komolyan, amit mondnak. De ezzel nem törődtem, nem is érdekelt.
Inkább arra koncentráltam, hogy megjegyezzem a neveket és az arcokat, de persze
erre esélyem sem volt elsőre. Túl sokan voltak.
Ám volt egy név, ami azonnal megragadt a fejemben, sőt, számtalan emléket
is felidézett még emberéveimből, amikor a testvériség könyveit olvastam,
valamint a vámpírlétemből is, amit Qhuinn-nel töltöttem.
Magas, fekete hajú férfi állt előttem, széles vállakkal és olyan szürke
szempárral, ami azt hiszem, egészen a vesémig hatolt. Meghajolt előttem, majd a
legmeggyőzőbb mosolyát villantotta rám.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte mély hangján, mely már akkor
ismerős volt, s mikor meghallottam a nevet, már tudtam is, hogy honnan. –
Lohstrong vagyok, Haiden fia.
Qhuinn apja.
Az előzőekben érzett dühöm eltörpült amellett, amit akkor éreztem. Mióta
csak megismertem Qhuinnt, de talán még előtte is, arra vágytam, hogy egyszer
eljöjjön ez a pillanat, hogy szemtől szemben állhassak a családjával, azokkal,
akik olyan szörnyen bántak vele, és megmondhassam nekik a véleményemet, de nem
tehettem! Főleg, hogy egy jelenet bőven elég volt egy estére!
- Nagyon örülök – mondom összeszorított fogakkal.
- Akárcsak én – bólintott. - Had mutassam be a családomat is – mondta és a
háta mögé intett. Egész testemben megmerevedtem, ahogy megláttam őket. Olyanok
voltak, mint egy igazi család, és úgy hasonlítottak egymásra, hogy le sem
tagadhatták volna, hogy rokonok. - A feleségem Vivianna – folytatta Qhuinn
apja. – A fiam Luchas és a lányom, Erhnella.
Qhuinn megfeszült mellettem, testéből hideg áradt, amitől libabőrös lett a
karom, de tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az előttem állókról.
Mindent meg akartam jegyezni velük kapcsolatban.
Anyósom – vagyis annak nevezhetném, ha nem lett volna egy álnok kígyó -,
magas volt, rövid sötétbarna haja tökéletesen állt, mintha csak a fodrásztól
lépett volna ki – ami minden valószínűség szerint így is volt -, s a
megszólalásig hasonlított a lányára. Az egyetlen különbséget az jelentette,
hogy Erhnellának hosszú volt a haja, amit most a feje tetejére tornyoztak.
Mindketten régimódi estélyi ruhát viseltek, olyan jellegűt, amit Marissa és
Bella akartak rám adni, de látszott rajta, hogy újabb szabású, és nem a múlt
ezredből való, csak a múlt századból. Sokkal jobb…
Tekintetem ezúttal Qhuinn bátyjára siklott, aki büszkén kihúzta magát,
mintha attól magasabbnak vagy izmosabbnak tűnne, de egyik hatást sem érte el a
testtartásával, sokkal inkább egy idiótára emlékeztetett. Nála észrevettem egy
kis hasonlóságot Qhuinn-nel, egyforma volt az orruk és az állkapcsuk, de ezen
kívül semmi mást nem találtam, ami arra utalt volna, hogy testvérek.
- Örvendek – vágtam rá, de csak a hülye nem vette volna észre, hogy
mennyire nem gondolom úgy.
Lohstrong tekintete ekkor Qhuinnre siklott. Álla megfeszült, ahogy
szembekerült a fiával és már emelte volna a kezét – nyakamat rá, hogy a gonosz
szem elleni mozdulatot akarta csinálni -, de szerencséjére hirtelen meggondolta
magát és leengedte a kezét.
- Qhuinn – szólította meg, de hangjában nyoma sem volt az előző
nyájaskodásnak.
- Lohstrong – válaszolta kedvesem keményen, mire apja szeme megvillant.
Gondolom, nem kis meglepetés volt számára, hogy a fia a nevén nevezte, csakhogy
ő volt az, aki kitagadta és eldobta a saját gyerekét!
- Miért nem szóltál nekünk, hogy megnősülsz? – kérdezte érzelemmentesen, de
mögötte a család többi tagja megbántott arcot vágott, amivel alighanem rám
akartak hatni. Talán, hogy megsajnáljam őket? Istenem, ha ismertek volna egy
csöppet is, nem is próbálkoztak volna ezzel…
- Kellett volna? – kérdezett vissza Qhuinn. – Már nem vagyunk egy család.
Sosem voltunk azok!
Annyira szerettem volna felpattanni és átölelni, a karomban tartani és
elmenni innen, jó messzire ettől az egész felhajtástól és a régi családjától,
hogy ne bánthassák tovább! De nem tehettem meg. De mást igen…
- Ezt ne itt beszéljük meg! – jelentettem ki határozottan és felálltam a
helyemről.
- Nincs mit megbeszélnem velük! – vágta rá Qhuinn, de tudtam, hogy ez csak
védekezés, és nem gondolja komolyan. A szíve mélyén vágyott az elégtételre,
hogy legalább egyszer az életben elmondhassa a véleményét a volt családjának,
és én mindenképpen meg akartam adni neki ezt a lehetőséget.
- Dehogynem – néztem mélyen a szemébe. – Van itt valami külön helyiség? –
kérdeztem majdnem apósomat, akit bár váratlanul ért a kérdésem, készségesen
bólintott.
- Természetesen – mondta. – Erre tessék! – intett a kezével, de Tohr
megrázta a fejét, jelezve, hogy csak utánuk.
Az elit többi tagja kíváncsi
tekintettel figyelte, ahogy kivonultunk a teremből – ismét négyesfogatú
testőrségem közé beszorítva -, s nyilván azon tanakodtak, hogy most megtörténik-e
a nagy családi összeborulás. Csakhogy arra szemernyi esély sem volt! Sőt!
Egy ugyanolyan helyiségbe mentünk, mint amiben a bált is tartották, csak ez
jóval kisebb volt, de legalább teljes magányt biztosított számunkra az
elkövetkezőkhöz.
- Na, most hogy itt vagyunk – kezdtem, amint becsukódott mögöttünk az ajtó
-, talán meg is beszélhetnénk a helyzetünket.
- Miféle helyzetünket? – kérdezte Qhuinn bátyja.
- Azt, hogy kitagadták Qhuinnt, most pedig úgy akarják beállítani magukat,
mintha semmi sem történt volna – foglaltam össze dühösen.
A körülöttem állók mindegyike, még a barátaim is felszisszentek a
nyilvánvaló sértés hallatán, de nem érdekelt, hogy tiszteletlen vagyok. Most,
hogy már nem voltunk a nyilvánosság előtt, a belülről fortyogó indulataimat sem
volt olyan könnyű kordában tartani.
- Hogy mondta? – kerekedtek ki Lohstrong szemei.
- Jól hallotta – vágtam rá. – Tartoznak egy hatalmas bocsánatkéréssel
Qhuinn-nek!
- Még mi kérjünk bocsánatot tőle? – kérdezte felháborodottan az anyja. –
Szégyen hozott ránk születésétől kezdve, mind a megjelenésével, mind a
viselkedésével!
Qhuinnre pillantottam, várva, hogy visszaszóljon, de úgy tűnt nem fog
válaszolni. Az éveken át tartó magány és elnyomás, amit elszenvedett a
családjától, már annyira beleivódott, hogy egyszerűen megszokta csendben tűrni
a szidalmakat, mert mégiscsak a szülei voltak. Azok az emberek, akik életet
adtak neki. De ez engem nem tartott vissza.
- Maguk undorítóak – mondtam egyszerűen. – Itt állnak, játszva a mártírt,
miközben egész életében bántották őt.
- Corie, hagyd! – fogta meg a kezem Qhuinn, és vissza akart vinni a
bálterembe, de nem engedtem.
- Nem Kicsim, ennek itt és most véget vetünk – jelentettem ki. – Nem fogom
eltűrni, hogy így beszéljenek veled! – mondtam, s minden szavamnál egyre
intenzívebben éreztem magamban a dühöt és a forróságot, ami mintha felszínre
akart volna törni, hogy védjem, akit szeretek. Visszafordultam az értetlenül
állókhoz és folytattam. – Amióta csak megszületett szemernyi szeretetet sem
kapott maguktól, mindannyian elfordultak tőle és úgy tettek, mintha a világon
sem lenne, csak azért, mert nem egyforma színű a szeme. Hát tudják mit? Maguk a
selejtesek, nem pedig ő!
- Hogy merészel így beszélni velünk? – sipította Qhuinn anyja. Hangja
egészen magas volt, olyan, mint egy vércse sikolya.
- Maga hogy merészel a szeme elé kerülni? - dobtam vissza a labdát. – A
szíve alatt fejlődött, hónapokig érezhette minden mozdulatát, mikor megszülte
mégis elfordult tőle. És utána is, akármikor szüksége lett volna a családjára,
egyedül volt. Mikor tényleg bajban volt, mikor börtönbüntetés lebegett a feje
fölött, kitagadtál és kidobták otthonról, mint valami kutyát.
- Ő támadt Lash-ra, viselnie kellett a következményeket! – vágott közben
Lohstrong emelt hangon, de ezzel engem nem tudott megijeszteni. Éreztem
magamban az erőt, ami nem tudom honnan jött, de bőven elegendő volt ahhoz, hogy
ne hátráljak meg, sőt, visszatámadjak.
- A barátját védte attól az állattól, akiről egyébként kiderült, hogy az Omega fia és velejéig gonosz – mutattam
rá a nyilvánvalóra, amivel el is értem a célomat. Lohstrong elkapta a
pillantását, akárcsak a felesége. – Majdnem kiirtotta az egész elitet; akik ma itt lehetnek, mázlijuk
volt, hogy még időben el tudtak menekülni, mielőtt az alantasok rájuk törtek volna. És egy ilyen szörnyeteg miatt,
majdnem halálra verték őt, hogy ezzel állítsák helyre a családjuk becsületét? –
szúrós pillantásomat egyenesen Luchasra irányítottam, hiszen ő is ott volt
abban a becsületgárdában, amit Qhuinn után küldtek. Egy pillanatig állta a
tekintetem, majd elfordult, én pedig folytattam. – Milyen emberek maguk?
Qhuinn-nek kellene szégyellnie, hogy egykor egy család voltak, nem pedig
fordítva!
Szavaimat mély hallgatás követte, egészen addig, míg a családfő meg nem
találta a hangját.
- Befejezte? – kérdezte.
- Távolról sem! – vágtam rá.
- Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezeket a rágalmakat! – mondta
Vivianna, s állát olyan magasra emelte, amennyire csak lehetett.
- Akkor ne hallgasd! – szólalt meg mellettem Qhuinn, amivel mindenkit
meglepett. – Hála nektek sohasem voltunk egy család és ezen most már nem is
akarok változtatni, bármennyire is jól mutatna, ha a király húga bekerülne a
családba.
- Nem tudom, mire akarsz célozni… - emelte meg a szemöldökét Lohstrong.
- Dehogyisnem – nevetett kedvesem, de nem jókedvében. – Amint Corie
bejelentette, hogy összeházasodtunk, azon kezdtél el gondolkozni, hogy ebből
miként tudnál hasznot húzni – mondta, majd hangja még inkább megkeményedett. –
De most szólok, nem fog sikerülni!
- Hogy mersz így beszélni velem, te kis… - kezdte volna Lohstrong, de nem
engedtem, hogy befejezze.
- Soha! Többé! Ne! Merjen! Így! Szólni! Qhuinnhez! – mondtam minden szót
külön hangsúlyozva, ezzel is nyomatékot adva arról, mennyire komolyan gondolom.
Belsőm háborgott, s mintha valami túl akarna csordulni bennem, egyre nagyobb
forróságot éreztem a karjaimban. Egy pillanatra megrémültem, hogy mi történne
akkor, de nem volt időm továbbvinni a gondolatmenetet.
Lohstrong szemei veszélyesen megcsillantak, átlépte a türelme határát, így
lehetett az is, hogy meggondolatlanul elindult felém. Nem jutott messzire. Egy
lépés után nyolc pisztoly csövével nézett szembe – testőreim mindkét kezükben
egy-egy fegyvert tartottak -, ami azonnali megtorpanásra késztette a férfit.
- Eszedbe se jusson! – morogta Qhuinn, kivillantva borotvaéles szemfogait.
- Szerintem végeztünk a beszélgetéssel, egyszer, s mindenkorra! – mondtam
határozottan, s ahogy elnéztem, a kellő hatást sikeresen elértük. Vivianna úgy
bújt férje háta mögé, mintha a kivégző osztag előtt állna, akárcsak a lánya és
a fia. Esküszöm, abból a családból Qhuinn volt az egyetlen, aki értelmes
felnőtté vált, de nem a szüleinek köszönhetően.
Vagy talán mégis…
Szia :)
VálaszTörlésSzuper lett a fejezet! Corie jól megmondta Qhuinn szüleinek a magáét! Csak remélem,hogy emiatt nem fognak veszekedni Qhuinnel! :/
Ui:Bocsi,hogy nem írtam az előző fejihez kommentet. :/
Elolvasta,az is jó lett.Tetszett Qhuinn vadsága,birtoklása.Szép ruhája lett Corienak. :)
Puszi
Nikcsi
Szia Zoé!
VálaszTörlésNagyon imádtam a fejezetet.Nagyon tetszett Corie "kirohanása"teljesen igaza volt,de ezért még nagy letolást fog kapni.Örülök, hogy kiosztotta Qhuinn un. családját.
Nagyon várom a következőt!!!
Puszi Rena
Na ez tetszett :-) Anyucit pont ekkora vehemenciaval kellett volna elintezni a tortenet elejen :-) Mi van a draga fohosunkkel?????? Csak nem valami ,,extra,, kepesseg???:-)
VálaszTörlésSzia Zoe!
VálaszTörlésA fejezet egyszerűen fantasztikus volt! Nagyon vártam már ezt a részt és megérte. Corienak teljesen igaza volt de kíváncsi leszek h Qhuinn mit fog erre hogy Corie így kiakadt ( teljesen jogosan teszem hozzá ).
Amúgy én is nagyon kíváncsi vagyok hogy mi lesz Corival. Képesség lesz???
Alig várom hogy olvasam a folytatását szerintem azok is ennyire izgalommal telik lesznek!
Puszi Fancsó
Sziasztok!
VálaszTörlésBocsi a késői válaszért...:S:S
Köszönöm mindenkinek aki írt és szavazott!!!!!!!!!!:)
Puszi,
ZoeH