Visszatérés 25. fejezet - Babamentő projekt

 Sziasztok!

Meghoztam a fejezetet, jó olvasást mindenkinek és nagyon sok kitartást ehhez az őrült időhöz... :)

- Nem örülök a dolognak – mordult fel Qhuinn, miközben lesétáltunk a lépcsőn. Az előcsarnokban már ott volt a kíséretem, talpig felfegyverkezve.

Amikor a sorsom beteljesítéséről volt szó, vagyis vámpírnőkkel találkoztam, akik kisbabát vártak, nem csak Lendo tartott velem, hanem a testvériség néhány tagja is. Ezúttal Rhage és Z volt a szenvedő alany, akiknek gardedámkodniuk kellett felettem. És persze imádott parancsolóm, aki mint mindig túlaggódott mindent, ami velem történt.

- Ezt már megbeszéltük – válaszoltam mosolyogva, de hajthatatlanul.

- Csak beszéltünk róla, az nem ugyanaz! – vágta rá azonnal, mire megcsóváltam a fejem. Az én makacs férjem…

- Qhuinn – sóhajtottam fel. – Azért megyek személyesen, hogy megismerjem a faj tagjait, hogy lássam kik ők, hol és hogyan élnek – magyaráztam újra.

- Sokkal biztonságosabb lenne, ha Wrath audienciaházában tartanánk ezeket a találkozásokat – próbálkozott újra, de nem járt sikerrel. Határozott elképzelésem volt mindarról, amit tettem, és ahogyan tettem. Éreztem, hogy ez a dolgom, hogy helyesen cselekszem.

- Sajnálom, de nem változtatok ezen – jelentettem ki. – Kérlek, bízz meg bennem, és hidd el, hogy tudom, mit csinálok.

Mélyen a szemébe néztem és vártam a reakcióját. Amikor végül bólintott, megkönnyebbülés árasztotta el a testem. Nem akartam veszekedni vele, de elképzelhetetlennek tűnt, hogy a bátyám audienciaházában tartsam ezeket a találkozásokat. Nem, az a ház maradjon csak meg a politikai dolgok helyszínének. Wrath ugyanis ott találkozott az elit tanácsának tagjaival, és a civilek közül is ott keresték fel azok, akik valami hivatalosat meg akartak beszélni a királlyal.

- Indulhatunk? – kérdezte Rhage, amikor leértünk hozzájuk.

- Persze – bólintottam és már nagyon vártam, hogy megismerhessem azt a párt, akikhez aznap éjjel hivatalosak voltunk. Jane kérésére egy éjszaka csak egy kismamával találkoztam, hogy a babamentő képességem ne merítsen ki és ne legyen hatással a saját terhességemre.

Biztonsági okokból mindig kocsival mentünk, hogyha ne adj’ Isten történik valami, ami megakadályozná, hogy láthatatlanná válva távozhassak, akkor is kimenekíthessenek. A választás ezúttal is Qhuinn Hummerjére esett. A volán mögé Rhage pattant be, mellé Z, míg mi hárman hátra ültünk. Már kezdtem megszokni ezt a felállást, hiszen minden éjjel így volt ez. Lendo annyira az életem részévé vált, amennyire nem akartam az elején, és amennyire örültem neki most. Levetkőzte hűséges szüleitől örökölt modorát és az egyik legjobb barátommá lépett elő az évek folyamán. Tudtam, hogy bármikor számíthatok rá, és nem csak azért mert az életőröm volt. Azért is, mert elég mély lelki kötelék fűzött össze minket, ami igaz barátságot jelentett.

Most, hogy ismét ott ült a jobbomon, elmosolyodtam. Nyugodt voltam, biztonságban éreztem magam és a gyermekeimet. És ez részben Lendonak volt köszönhető. Testvér is lehetett volna belőle, annyira megállta a helyét a harcban. Szerencsére mi még nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy élesben kellett volna látnom a képességeit, de nem egyszer néztem végig az edzőteremben, hogy egyik másik testvérrel egymás ellen küzdenek, hogy formában tartsák magukat. Nem volt könnyű legyőznie még Rhage-nek sem, pedig köztudott tény volt, hogy ő az egyik leghalálosabb harcos a testvérek között.

- Mire gondolsz? – zökkentett ki gondolataimból az említett.

- Rád – mosolyogtam fel rá, hisz jó másfél fejjel magasabb volt, mint én.

- Rám? – nevette el magát.

- Igen, arra, hogy milyen régóta vagyunk egymás életében, és hogy mennyire biztonságban érzem magam melletted – válaszoltam őszintén, mire meglepetten felhúzta a szemöldökét.

- Ööö, köszönöm.

- Nem, én köszönöm – vágtam rá. – Olyan vagy nekem, mintha a bátyám lennél és szeretlek.

A nyakam köré fonta a karját egy pillanatra és magához ölelt.

- Én is szeretlek, hugi – mondta és egy puszit nyomott a fejem búbjára, mire belemosolyogtam a mellkasába.

Aztán persze gyorsan kibontakoztunk az ölelésből, ugyanis bár Qhuinn nagyon jól viselkedett és egy szót sem szólt, merev tartásából láttam, hogy nehéz visszafognia magát. Nem tehetett róla szegény, az ösztönei hajtották, ha rólam volt szó, akárcsak a többi kötődő vámpírt. Nem bírták elviselni, ha más férfi ért hozzá a felükhöz. Még akkor sem, ha tökéletesen tisztában voltak vele, hogy semmiféle vonzalom nincs a két fél között.

Nem lepődtem meg, hogy amint elengedtük egymást Lendoval, Qhuinn magához húzott, szinte már félig az ölében ültem, miközben hatalmas tenyere a hasamat simogatta. Éreznie kellett, hogy az övé vagyok, hozzá tartozom. De ez így rendben is volt.

Nem sokkal később, amikor megérkeztünk a címre, Lendo és Z kiszálltak a kocsiból, hogy körülnézzenek kicsit. Rhage addig nem állította le a motort, és Qhuinn sem mozdult mellőlem, míg a többiek zöld utat nem adtak.

A ház, ami előtt leparkoltunk, nem volt túl nagy, sem túl előkelő, de kellemes hangulatot árasztott. Ablakaiból hívogató fény áradt, ami még a környék kopárságát is elfeledtette egy pillanatra az emberrel. Mielőtt bementünk volt, valami megmagyarázhatatlan remegést éreztem a gyomromban, ami arra késztetett, hogy megtorpanjak és körülnézzek a sötét utcán. Csakhogy semmi szokatlan nem volt körülöttünk. Néhány hasonló méretű és külsejű ház, pár panel. Ezen kívül minden kihalt volt, mégis éreztem, hogy történni fog valami. Csak azt nem tudtam mi…

- Baj van? – kérdezte Qhuinn, mikor észrevette, hogy nem mozdulok.

Megráztam a fejem.

- Nem, nincs – vágtam rá, majd vettem egy mély levegőt, hátha kiűzhetem magamból ezt a kellemetlen érzést, de nem jártam sikerrel. Így más megoldás nem lévén, félretettem az agyam hátsó részébe a dolgot és a feladatomra koncentráltam. Egy kisbabát és az anyukáját kell megmentem itt. És kész!

Nem kellett kopognunk, az ajtó azonnal kitárult, amint odaértünk és megjelent egy fiatal férfi, aki mély meghajlással köszöntött minket és látványosan kerülte a tekintetünket, miközben beinvitált a házba.

A nappaliba vezetett minket, ahol találkozhattunk a felével is, aki idegességében a kezét tördelte és a szája szélét harapdálta. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen hatást váltok majd ki bárkiből is. Elvégre én nem voltam híresség…

- Örülök, hogy találkoztunk – mondtam kedvesen és közelebb léptem hozzájuk, hogy oldjam a feszültséget a szobában.

- Felség – hajtottak fejet egyszerre, majd a férfi folytatta. – Engedje meg, hogy bemutatkozzunk. Snyder vagyok, Koirin fia, a felem pedig Leona, Tyron lánya.

- Snyder, Leona – bólintottam mindkettejüknek, majd kíséretemhez fordultam. – Ők itt, a Fekete Tőr Testvériség tagjai, Rhage, Tohrture fia, Zsadist, Ahgony fia, valamint az életőröm Lendoseth, és a parancsolóm, Qhuinn – mutattam be mindenkit, majd barátságosan vendéglátóinkra mosolyogtam. – Én pedig Cornelia vagyok.

- Hálásak vagyunk, amiért megismerhettük önöket, és amiért eljöttek – mondta Snyder. – Kérem, foglaljanak helyet – intett a kanapé felé, mire én leültem, de testőreim nem. Ők az ablakokhoz sétáltak és a környéket pásztázták.

- Hozhatunk önöknek bármi frissítőt? – kérdezte Snyder, ami meglepett. Alighanem észre is vehette rajtam, mert rögtön magyarázkodni kezdett. – Nincs hűségesünk, de bármit is kérjenek, szívesen elkészítjük önöknek.

- Nem kérünk semmit, köszönjük – válaszoltam, majd Leonához fordultam. – Hogy érzed magad? – kérdeztem.

- Jól, köszönöm. – annyira halkan válaszolt, hogy még én is alig hallottam. Zavarban volt, ez tisztán látszott, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Reméltem, hogy kis idő elteltével azért feloldódik majd valamennyit a közelünkben.

- Megkérdezhetem, hány éves vagy? – folytattam tovább a faggatózást, s közben éreztem, hogy a képességem lassacskán átveszi az irányítást felettem. Furcsa volt az elején, amikor az agyam háttérbe vonult és az ösztöneim irányították a szavaimat és a tetteimet is, de mára már kezdtem megszokni.

- Harminc – válaszolta, s egy cseppet sem lepett meg. Annyira fiatalnak tűnt, emberi időszámítás szerint alig nézett ki húsznak.

- Ez volt akkor az első termékenységi időszakod – fűztem tovább a beszélgetést, mire félszegen bólintott, de a tekintetét végig a szőnyegen tartotta.

Lábaim, mintha önálló életre keltek volna, úgy pattantam fel, hogy átüljek mellé a másik kanapéra. A berendezés kissé kopottas volt, de engem ez egy cseppet sem zavart. Látszódott, hogy nem veti fel őket a pénz – főleg viseltes ruhájukon láttam, és bár biztos voltam benne, hogy ez a legjobb, amijük van -, de legalább tiszta volt, és csak ez számított. Nem lehetett mindenki gazdag és előkelő. Igazából az ilyen családokhoz sokkal szívesebben mentem, mint az elit tagjaihoz, akik azt sem tudták mi mindent aggassanak magukra, hogy megmutassák nekem mennyire előkelőek és mennyire dúskálnak a pénzben… Csakhogy ez rám nem hatott. Engem a személyiség érdekelt, és Leonáé azonnal belopta magát a szívembe és felkeltette az érdeklődésemet. Régi önmagamra emlékeztetett.

Megrezzent, amikor leültem mellé, főleg, amikor megfogtam a kezét.

- Nem kell aggódnod semmi miatt – mondtam neki. – Minden rendben lesz veled is és a kisbabáddal is.

Egy másodpercre felpillantott rám, s könnyben úszó, mélykék szemeitől összefacsarodott a szívem. Valami nem volt rendben. Rettegést láttam az íriszekben. Örömet és félelmet, mély, nagyon mély félelmet, amit nem tudtam hová tenni, de elhatároztam, hogy ki fogom deríteni az okát. Így, mintha nem történt volna semmi, tovább beszéltem.

- Tudod, nekem is ez volt az első termékenységem és lám, máris két kisbabát hordok a szívem alatt – mondtam neki könnyedén. – Nektek mit mondott Havers, egyedül van a kicsike, vagy ketten vannak? – kérdeztem, mire Leona úgy megdermedt, mintha legalább az életét fenyegettem volna.

Snyder azonban a segítségére sietett.

- Egy baba van – válaszolta, de ő is annyira idegesek tűnt, amit csak a hülye nem vett észre. Z oda is fordult és fekete szemei nem sok jót ígértek, de a fejemmel intettem neki és a többieknek is, hogy ne lépjenek közbe. Féltem, ha a fiúk bármit is tesznek, amivel elárulják, hogy tudjuk, nem az igazat mondják, akkor teljesen bezárkóznak. Márpedig azt mindenáron el akartam kerülni.

- Nagyszerű – mosolyogtam továbbra is. – És hol tartasz a terhességben?

- Húsz hetes vagyok – mondta Leona alig hallhatóan, de már azt is jó jelnek vettem, hogy egyáltalán megszólalt.

- Az még akkor nagyon az eleje – mondtam és kicsit megszorítottam a kezét. – A java és a legjobb részei még hátra vannak.

Félszegen bólintott, s éreztem, hogy ennél többet most nem fogok tudni kihúzni belőle, így ideje volt rátérni érkezésem valódi okára.

- Na, akkor lássuk csak. – Elengedtem a kezét és összecsaptam a tenyerem. – Megengeded, hogy megérintselek? – kérdeztem, mire azonnal hátra dőlt, a kanapé háttámlájának támasztotta a hátát, de a tekintete még mindig kerülte az enyémet.

- Most a hasadra fogom tenni a kezemet – mondtam neki, ahogy eddig a többi kismamának is, hogy tudják, mire számítsanak, és ne ijedjenek meg. – A tenyerem fel fog izzani, méghozzá eléggé vakító fénnyel, ami aztán elkezd terjedni és körbe fog venni téged és engem. Nem fog fájni, ígérem. Melegséget és egy kis bizsergést fogsz érezni, főleg a hasadban, de fájni semmiképpen sem fog, rendben?  - Bólintott. – Kezdhetjük? – kérdeztem rá még egyszer, csak hogy biztos legyek benne, felkészült. Újabb bólintást kaptam válaszként, így a még lapos hasára helyeztem mindkét tenyerem, s hagytam, hogy a képességem végképp felszínre törjön.

Behunytam a szemem, amint a fény körülvett minket és akkor megláttam a kisbabát az elmémben, csakhogy nem volt egyedül. Annyira megdöbbentem, hogy majdnem elkaptam a kezem Leona hasáról, de kényszerítettem magam, hogy folytassam. Azt a két kis angyalkát meg kellett mentem. Az első kép változott, ahogy mindig, és ezúttal már két gyönyörű öt-hat év körüli kislányt láttam, akik annyira egyformák voltak, akár a tükörkép. A kép ismét ugrott, itt már tinédzserek voltak és boldogan rám mosolyogtam, majd egymásra, amitől megdobbant a szívem, hiszen tudtam, hogy ez meg fog történni, élni fognak, egészséges, gyönyörű lányokká válnak, a fajunk jövői lesznek.

A kép eltűnt a szemem elől, a fény is elhalványult, s én visszatértem a jelenbe, ahol Leona csodálkozó szemével találtam magam szemben.

- Köszönöm – mondta, s ezúttal végig rám nézett, nem fordította el a fejét. Kék íriszeiben hála csillogott, mire szívből jövően elmosolyodtam és megveregettem a karját.

- Nagyon szívesen – mondtam neki. – Most már tényleg minden rendben lesz – tettem még hozzá, mire hezitált ugyan, de bólintott.

- Felség – szólított meg Snyder, mire felé fordultam. Ő térden állt előttem, fejét mélyen lehajtotta és a kezét nyújtotta felém. Mivel tudtam mit akar, odanyújtottam neki a jobbomat. ajkait egy pillanatra a kézfejemhez érintette, majd az ősi nyelven megszólalt.

- Hálánk örökké kísérje útján, amiért megmentette a felem és a kisbabánk életét. Egészséges utódokat és nagyon hosszú, boldog életet kívánunk önnek.

- Köszönöm – válaszoltam én is az ősi nyelven.

Rövid búcsúzást követően elhagytuk a házat. Túlságosan friss volt még az egész élmény, így inkább úgy döntöttem, egyelőre nem szembesítem őket a nyilvánvaló hazugsággal, amit előadtak nekünk. De persze ez nem azt jelentette, hogy annyiban is hagyom a dolgot. Belső hangomat követve megálltam a kocsi mellett és társaimhoz fordultam.

- Még ne menjünk haza – mondtam, és alaposan körbenéztem ismét a környéken. Nem tudtam mit keresek, csak abban voltam biztos, hogy van itt valami, amit nem veszek észre.

- Szeretném tudni miért hazudtak – mondta Rhage, miközben tekintetével követte az enyémet.

- Igen, én is – vágtam rá. – Ráadásul ikreik lesznek, és szerintem nem tudnak róla – tettem hozzá.

- Ikreik? – kérdezte Qhuinn meglepetten.

- Igen, két csodaszép kislány, akik a megszólalásig hasonlítanak egymásra.

- De hogyhogy nem tudnak róla? – kérdezte Z, mire megráztam a fejem.

- Fogalmam sincs – válaszoltam. – Haversnek észre kellett vennie. Feltéve… - kezdtem bele a mondatba, de akkor megakadt a szemem az egyik panelház második emeleti ablakán és tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem.

Az egész környék kihalt volt, mintha sehol nem lakna senki, abban az ablakban azonban virágot láttam. Méghozzá egy élő virágot.

- Szálljunk be a kocsiba, de ne menjünk messzire – mondtam.

- Mit találtál? – kérdezte Lendo, s miközben beültünk a Hummerbe, elmondtam nekik.

- Meg akarom nézni azt a lakást – tettem még hozzá.

- Hohó, arról szó sem lehet – rázta meg a fejét Qhuinn. – Majd mi megnézzük, de te nem mész be egy ismeretlen lakásba, főleg nem egy kihalt panel kellős közepén.

- Be kell oda mennem! – jelentettem ki. – És be is fogok! Értsd meg, egyszerűen érzem, hogy ezt kell tennem.

Egy pár pillanatig – egészen pontosan addig, míg Rhage elhajtott a ház előtt és az épület másik oldalán meg nem állt -, szótlanul néztünk egymás szemébe, majd Qhuinn elkáromkodta magát.

- Nagyon utálom, amikor a képességed ezt csinálja, ugye tudod? – kérdezte.

- Persze, hogy tudom – vágtam rá. – De attól még bemegyek oda.

- Tudom – morogta, majd benyúlt a kabátja alá és kihúzta az egyik negyvenöt milliméteres Heckler & Koch automata pisztolyát és a kezembe nyomta. – Csak nem gondolod, hogy fegyver nélkül beengedlek oda?!

Elmosolyodtam, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.

- Látod milyen jól jött, hogy Xhex megtanított harcolni és lőni is? – kuncogtam, miközben kiszálltunk a kocsiból.

- Jah – húzta el a száját, miközben a környéket pásztázta. – Jobb lesz, ha sietünk – mondta, mi pedig úgy is tettünk.

Testőreim körülvettek, miközben az épület hátsó bejáratán keresztül behatoltunk. Nagyon sötét volt, de hála a vámpírgéneknek nagyon jól láttunk mindannyian, bár nézőpont kérdése, hogy ennek ebben a pillanatban örültünk-e. Az épület lépcsőházában és folyosóin halmokban állt a szemét, régi újságpapírok hevertek mindenhol és olyan állott szag terjengett, mint ahol már nagyon, de nagyon régen szellőztettek utoljára.

Néma csend volt mindenhol, csak a saját légvételeinket hallottuk és a papírok csörgését a lépteink alatt.

Rhage ment legelöl, őt követte Lendo, majd én, mögöttem Qhuinn, a sort pedig Z zárta. Előretartottam a fegyveremet, hogyha bármi történik, egy pillanatnyi időt se veszítsek azzal, hogy keresgélek. Felkészültem mindenre, amivel szembenézhettünk, de arra nem, amit végülis találtunk.

A lakás ajtaja, amit meg akartam nézni be volt zárva, de ez nem okozott gondot nekünk. Rhage a gondolatával elfordította a zárat, s az ajtó - mintha valami rossz horrorfilmben lettünk volna -, magától kinyílt. A szívem egy pillanatra megdobbant a rémülettől, de aztán megnyugtattam magam, hogy csak rossz a zár, nem pedig valami szellem vagy szörny nyitotta ki azt előttünk.

A lakás, az épület többi részéhez képest, megdöbbentően rendezett volt. Hogy ennek az volt-e az oka, hogy majdnem üresen állt, nem tudom, de tiszta volt, még egy porszemet sem láttam sehol sem.

Egy kis konyhában álltunk, amiben a gáztűzhelyen, egy szekrényen, egy kis kerek asztalon és két rozoga széken kívül semmi sem volt. Kivéve…

- Mi a franc? – fakadt ki Lendo, mire odafordultam hozzá és akkor én is megláttam, amit ő. Egy bekeretezett fényképp lógott a bejárati ajtó melletti falon, rajta a mi újdonsült ismerőseinkkel. Snyder és Leona átölelték egymást és boldogan mosolyogtak a kamerába. Szép pár voltak.

- Hogy kerül ez ide? – kérdeztem döbbenten, de ahogy láttam, a többiek is tanácstalannak tűntek.

- Nézzünk szét jobban – mondta Z, s elindult a kis folyosó felé, amiből az apró hálószoba és a még apróbb fürdőszoba nyílt.

A berendezés mindenhol tragikusan gyér volt. A fürdőszobában csak egy fürdőkád, egy apró tükrös szekrény, egy wc csésze és egy mosógép kapott helyet, míg a hálóban két szekrényen és egy ágyon kívül semmi mást nem találtunk. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy mindenen látszott, hogy nagyon régi és nagyon-nagyon használt. Ehhez képest az előző lakás, amiben jártunk modern és jól felszereltnek tűnt.

- Jön valaki – hallottuk meg Rhage hangját, aki kint maradt a konyhában, hogy szüksége esetén fedezzen minket.

Alig, hogy visszamentünk – körülbelül három lépésbe került, annyira kicsi volt az egész -, én is meghallottam a közeledő léptek hangját. A fegyveremet egyenesen előre tartva vártam, hogy lássam ki az. És abban is biztos voltam, hogyha bárki olyan, aki fenyegetést jelent a babáimra, rám, vagy a többiekre, egy másodpercig sem fogok habozni, hogy meghúzzam a ravaszt!

Erre szerencsére nem volt szükség. Amint az ajtó közelébe értek, meghallottuk Snyder fojtott hangját.

- Nyitva van az ajtó – mondta, alighanem Leonának. – Maradj mögöttem.

Nem voltunk azért annyira hiszékenyek, a fegyvereinket még mindig fent tartva vártuk, hogy belépjenek a kis konyhába. Amint ez megtörtént és döbbenten ránk meredtek, Snyder csak annyit tudott kinyögni:

- Mi folyik itt?

- Jó kérdés, de ezt inkább nekünk kellene feltennünk – vágta rá Rhage.

- Most pedig legyetek szívesek leülni – tette hozzá Qhuinn, és a fegyverével alig láthatóan a két kopott szék felé intett.

A szívem megszakadt, amikor megláttam, hogy Leona Snyder mögött reszket a félelemtől és aggódva, hogy esetleg valami baj történik a lányaikkal, leengedtem a fegyveremet.

- Nem lesz semmi baj, csak beszélni szeretnénk veletek – mondtam, hátha ezzel meg tudom nyugtatni, de persze nem jártam sikerrel. Szegény lány annyira fiatal volt és annyira elárvultnak tűnt, ahogy Snyder hátába kapaszkodott…

- Szeretném, ha elmondanátok miért hazudtatok nekünk és miért tűnik úgy, hogy itt laktok, nem pedig abban a házban, ahol az előbb jártunk – mondtam nekik, amikor helyet foglaltak, szorosan egymás mellé húzva a széküket.

Leona leszegte a tekintetét, zavara és szégyene annyira egyértelmű volt, hogy még a szagát is érezni lehetett. Mint az olcsó festék, kaparta az orromat, és csak még jobban megerősített abban a tudatban, hogy itt valami nagyon nagy baj van.

- Nagyon sajnáljuk – szólalt meg Snyder, de ő is kerülte a tekintetemet. – Nem akartunk hazudni, de nem láttunk más megoldást.

- Miért? – kérdeztem és rátámaszkodtam az asztalra velük szemben, hogy kényszerítsem, legalább ő a szemembe nézzen. Sötétszürke íriszei zavartak voltak, szégyenkezőek. De aztán pár pillanattal később megemberelte magát, felszegte az állát és mesélni kezdett.

- Pár hónapja elveszítettem az állásomat – mondta. – Éjjeli recepciós voltam egy belvárosi hotelben, de amikor a válság miatt bezárt, nem találtam új munkát. Nagyon kevés az éjszakai állás, és ami van, az is be van töltve. Nem tudtuk fizetni a számláinkat, így kilakoltattak minket. Gyerekként ezen a környéken éltem, itt nőttem fel. Tudtam, hogy mára már senki vagy csak nagyon kevesen laknak errefelé, így senkit sem fog zavarni, ha beköltözünk az egyik lakásba. Tovább keresgéltem állás után, de a helyzet egyre kilátástalanabb lett, a tartalékainkat is feléltük mostanára, és a helyzet csak romlott azzal, hogy Leona terhes lett.

Az említett ekkor belefúrta arcát párja nyakába és szipogásából egyértelműen hallani lehetett, hogy sír.

- Amikor elkezdődött a termékenységi időszaka, nem tudtunk mit csinálni – folytatta Snyder. – Nem volt pénzünk, hogy elmenjünk Havershez, és én… én nem bírtam nézni, ahogy szenved – mondta elcsukló hangon. – Muszáj volt segítenem rajta… Reménykedtünk, hogy nem esett teherbe, de aztán elkezdődtek a reggeli rosszullétek és a többi. Innen már tudtuk, hogy terhes lett.

Nyeltem egy nagyot, hogy összeszedjem magam és csak akkor szólaltam meg, amikor biztos voltam benne, hogy a hangom nem fog remegni és nem fakadok sírva.

- Ezek szerint nem jártatok Haversnél, hogy megvizsgálja Leonát? – kérdeztem, bár inkább szántam kijelentésnek, mert egyértelmű volt a szituáció.

- Nem – sóhajtott fel Snyder és tekintetébe újra visszatért a szégyenkezés és ott is maradt. Megértettem őt, a vámpíroknál nagyon fontos, hogy egy férfi valóban férfinak érezhesse magát, márpedig ha nem tud gondoskodni a feléről és a születendő gyermekükről/gyermekeikről, az volt az egyik legnagyobb lelki teher a vállán.

- Rendben – bólintottam. – Először is, az orvosunk majd megvizsgál – mondtam Leonának címezve, mire szegény lány feldagadt szemeivel rám nézett. – Amennyire én meg tudom állapítani a babáitok rendben vannak, gyönyörűek lesznek, de…

Nem tudtam befejezni, Leona ugyanis közbeszólt.

- Babáink? – kérdezte, és olyan hirtelen egyenesedett ki a széken, mintha valaki felrántotta volna a hátát.

Elmosolyodtam és az asztalon átnyúlva megfogtam a kezüket.

- Igen, a babáitok – mondtam nekik. – Ikreket vártok.

- Oh, Istenem – sóhajtott fel Leona és a másik kezét a szája elé kapta. Szemei könnybe lábadtak, ahogy Snyderre nézett és miközben az öröm átjárta őket, éreztem, hogy nem csak az került felszínre bennük. A kétségbeesés, hogy hogyan oldjanak meg két kisbabát, hogyan, miből tartsák el, azonnal maga alá gyűrte mindkettejüket.

- Ne aggódjatok semmiért – mondtam nekik. – Nem fogom hagyni, hogy két olyan szépség, akiket láttam a jövőből elkapott kis pillanatban, bármiben is hiányt szenvedjen. Gondoskodom róla, hogy rendben legyenek.

Leona olyan gyorsan rántotta ki a kezét az enyémből, és pattant fel a székről, hogy alig vettem észre. Csak akkor eszméltem fel, amikor már elhátrált tőlem, egészen a falig és védelmezően maga köré fonta a karjait. A fejét rázta, miközben arcán végigfolytak a könnyei, de amikor megszólalt, hangja kemény és erős volt.

- Nem vehetik el tőlem őket! – jelentette ki. – Nem engedem!

Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt megdöbbenésemben, és ahogy láttam a többiek sem értették miről van szó. Hiszen senki sem akarta elvenni tőle a gyerekeit.

- Nem akarjuk elszakítani tőled őket – mondta neki Qhuinn, de úgy tűnt ezt nem hiszi el.

- Nem adom oda őket! Soha! – mondta és egyenesen rám nézett, mintha máris ott állnék előtte holmi zsákkal, amivel gyereket szoktam rabolni.

- Nem fogom elvenni őket tőled – próbálkoztam ezúttal én és közelebb is léptem hozzá, bár Qhuinn megfogta a könyökömet és egy lépésnél többet nem engedett. Jogos volt az aggodalma, Leona láthatóan nem igazán volt önmaga. A félelem, a kétségbeesés mondjuk kiváltott ilyesmiket az emberből.

- Azt mondta… - kezdte, de elcsuklott a hangja. – Gondoskodni fogok róluk, ha az életembe kerül, akkor is. Ők az enyémek!

És akkor megértettem. Azzal, hogy azt mondtam én gondoskodom róluk, hogy én nem hagyom, hogy hiányt szenvedjenek, valószínűleg úgy értelmezte, hogy én akarom nevelni őket. Mivel ők nem tudják eltartani őket, a szülés után magamhoz venném a gyerekeit és megadnék nekik mindent, amit ők nem tudnak.

Most legalább már értettem a nézeteltérés okát.

- Leona, figyelj – szóltam hozzá nagyon is komolyan. – Soha, de soha nem venném el egy anyától a gyermekét. Én is anya vagyok, vagyis az leszek nem olyan sokára. Hogy képzelheted, hogy ilyen borzalmas dolgot tennék veled? Amit mondtam, azt úgy értettem, hogy segítünk nektek talpra állni. Szerzünk állást Snydernek és egy olyan házat, ahol nyugodtan élhettek és ahol biztonságosan nevelhetitek a gyerekeiteket.

- Felség… - szólalt meg Snyder, aki eddig döbbenten figyelte a kialakult helyzetet, de most odalépett Leonához és magához ölelte. – Én nem is… Nem is tudom, mit mondjak.

- Ne mondj semmit – vágtam rá és elmosolyodtam. – Nem szégyen, ha segítenek az emberen. Nektek most kell valaki, aki mellettetek áll és mi leszünk azok. – Társaimra pillantottam és meg sem lepődtem rajta, amikor azt láttam, hogy mindannyian egyszerre bólintanak. És akkor már azt is tudtam, hogy mit kell tennem. Mi lesz a megoldás. – A bátyámnak van egy háza, ahol az audienciáit szokta tartani. Szükségünk lenne valakire, aki a nappali órákban is ott van, ha bármi történne, és persze segíthetne gördülékenyen levezetni a találkozásokat is a civilekkel, akik a királlyal szeretnének találkozni. Mit gondolsz Snyder, neked való feladat lenne? – kérdeztem és bár kényelmetlenül érintett a reakciója, nem lepődtem meg rajta, amikor térdre vetette magát előttem és össze-vissza csókolgatta a kezemet, miközben az ősi nyelven hálálkodott nekem.

- Felség… - szólalt meg Leona, amikor Snyder végre elhallgatott és felállt a földről is. – Kérem, bocsásson meg nekem…

- Elég – fojtottam bele a szót. – Nincs mit megbocsátanom – jelentettem ki. – A helyedben én is így reagáltam volna. Túl van tárgyalva – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott.

- Felség, maga a legjobb hercegnő, akit csak a fajunk kívánhatott – mondta az ősi nyelven, majd tiszteletteljesen fejet hajtott.

- Rendben, elég ebből a nagy hálából – legyintettem. – Szedjétek össze azt, amit magatokkal szeretnétek hozni. Addig mi beszélünk az orvosunkkal, hogy már a házban várjon minket és meg tudjon vizsgálni téged.

Új barátaim nem húzták az időt, azonnal pakolni kezdtek, Rhage pedig felajánlotta, hogy segít nekik. Zsadist közben elővette a telefonját és Jane-t hívta. Úgy tűnt a dolgok egyenes kerékvágásba kerülnek.

- Nagyon rendes dolog volt tőled – mondta Qhuinn, amikor odajött hozzám és átölelt.

- Ugyan – sóhajtottam fel. – Egyedül vannak, mint a kisujjam, segítség kell nekik.

- Igen, ebben igazad van – csókolt bele a hajamba.

- Milyen anya lennék, milyen példát mutatnék a gyerekeinknek, ha ebben a helyzetben hátat fordítanék?

- Te leszel a legjobb anya az egész világon – mondta, mire belemosolyogtam a mellkasába és megsimogattam gömbölyödő pocakomat.

Igen, már alig vártam, hogy végre anya lehessek és megismerhessem a gyerekeinket. Megtaníthassam őket mindenre és lássam a sikereiket és a botlásaikat is.

- Fog ez menni nekünk – mondtam és felnéztem kedvesem csodás felemás íriszeibe.

- Naná – kacsintott rám vidáman.