Visszatérés 24. fejezet - Testvér II.

Sziasztok!

 Bocsánat, amiért csak most hozom a frisst, minden, ami csak lehetett, összeesküdött ellenem. :(

Jó olvasást mindenkinek és kellemes nyarat! Óvatosan a napozással - a múlt héten volt szerencsém ropogósra sülni, még ma is viselem a nyomait és a legnagyobb ellenségemnek sem kívánok ilyen szenvedést! :(

Amint egyedül maradtam a szobában, éreztem, hogy le kell ülnöm. Oké, tudom, hogy ez egy történelmi pillanat, aminek örülnöm kellett és persze örültem is neki, de közben nagyon féltem. Aggódtam Qhuinnért, és ez ellen nem tehettem semmit sem.

Szerencsére nem maradt időm túlagyalni a dolgokat, ugyanis nem telt el egy perc, mire a ház összes női lakója berontott az ajtón és vigyorogva körülvettek.

- Gyere gyorsan, el kell készülnünk, mire visszaérnek – mondta Beth és a kezemnél fogva felhúzott.

- Elkészülni? – kérdeztem meglepetten. – Mégis mivel?

- Majd meglátod – kacsintott rám, s én hagytam, hogy kitessékeljenek az ajtón, át Belláék szobájába, ahol aztán végképp leesett az állam. A szoba közepén tíz darab gyönyörű estélyi ruha lógott egy állványon.

- Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten.

- A parancsolódból ma este testvér válik – mondta Beth komoly hangon. – A mi dolgunk az, hogy kellő tisztelettel fogadjuk, amikor hazaér.

- Istenem… - suttogtam meghatottan, hiszen tudtam, mennyit fog ez jelenteni Qhuinn-nek. Családja lesz, végre hivatalosan is lesz hová tartoznia. Szemeim könnybe lábadtak, de gyorsan kipislogtam, és arcomon széles mosollyal fordultam barátnőim - sógornőim – nővéreim felé. – Mivel kezdjük? – kérdeztem, mire nagy hangzavar támadt.

Bella a hajamat csinálta, Marissa a sminkemet, Mary és Beth a ruhámat igazgatták. Nalla pedig, mint minden hat éves kislány tenné, végig ott ugrándozott körülöttünk.

Nem telt el sok idő, hogy mindannyian kész legyünk. De ennyivel még nem ért véget a készülődés, a földszinten ugyanis a hűségesek igazi kis partit hoztak össze. Volt zene, világítás, finom falatok és italok. A díszítés kék, zöld és lila színben pompázott, ami tökéletesen illett a helyzethez. Itt senkit sem érdekelt milyen színű Qhuinn szeme, szerették és elfogadták olyannak, amilyen volt.

Az egész előcsarnok őt ünnepelte, és mindenki itt volt, aki számított. Az egész nagy családunk megjelent, még az Őrző is, aki azonnal elhúzott engem a többiektől, be a billiárdszobába, ahol bár ott volt Rehv és iAm, de amint megláttak minket, azonnal abbahagyták a játékot és magunkra hagytak minket.

- Hogy érzed magad? – kérdezte az Őrző.

- Jól – válaszoltam, s hagytam, hogy törékenynek tűnő kezeit a hasamra tegye.

A ruha, amit a lányok vettek nekem erre az alkalomra, tökéletes volt. Sötétlila színe pontosan megegyezett a szemem színével. A mellem alatti kis szalag, rajta egy széles masnival jól mutatott kissé gömbölyödő hasamon, ahonnan a ruha már szabad, lágy esésben ért egészen a földig. Két kis vékony pántja pedig csak még kényelmesebbé tette.

- Egészségesek, akár a makk – mondta az Őrző elégedetten, de még sokáig nem engedte el a hasamat. Mániájává vált, hogy bármikor találkoztunk, simogatta a pocakomat és sokszor még az is előfordult, hogy gügyögve beszélt a babákhoz. Ez eleinte vicces volt, alig bírtam visszatartani a nevetést, de idővel megszoktam és meg is szerettem. Ez is azt mutatta, mennyire a szívén viseli a babáim sorsát. – Na, de – rázta meg a fejét hirtelen és hátrébb húzódott. – Beszélni szerettem volna veled valamiről.

- Éspedig? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Közeleg a pillanat, amikor meg kell hoznod egy döntést – kezdte komoly hangon. – Egy olyan döntést, ami nagyban befolyásolja a jövőnket.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, remélve, hogy többet megtudok arról, amiről már máskor is beszélt, de a részleteket mindig mélyen elhallgatta.

- Tudod jól, hogy nem mondhatom el, mi fog történni, ahogy azt sem mondhatom meg, mi lenne a helyes döntés, de felkészíthetlek rá. Kérlek, a következő néhány hétben sokszor gyere el a szentélybe és lazíts, meditálj, hogy felkészítsd magad arra, ami jönni fog.

- Persze – bólintottam rá azonnal. Hülye lettem volna ellenkezni, hiszen tudtam, hogy jót akar. Ennyi idő után megtanultam bízni az Őrzőben, s bár pár héttel később azt is megkérdőjeleztem, hogy valaha igazat mondott-e nekem és érdekeltem-e egy pillanatra is, de akkor még csüngtem a szavain és elraktároztam mindent, amit mondott.

- Ma azonban ne aggódj semmin sem – mosolygott és megveregette a kezemet. – A mai nap egy igazi csoda és nemsokára te is megtudod, hogy miért.

Mondata vége kissé felcsigázott, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy bármi is boldogabbá tehetne, minthogy Qhuinn álma végre valóra vált, és a babáink mozgását is érezhettük pár órája, de úgy tűnt, az Őrző tud valamit ezeken kívül, amit én nem.

Pár percig még rágódtam szavain, amikor egyedül hagyott, de végül félretettem későbbre.

- Corie, minden rendben? – kérdezte Mia, aki akkor lépett be a billiárdszobába Trezzel az oldalán. Még ennyi idő után is meglepett néha, amikor együtt láttam őket. A magas, félelmetes sötétbőrű árnyék annyira nem illett az én hófehér bőrű, barna hajú barátnőmhöz, aki majdnem két fejjel alacsonyabb volt nála. De ez csak az első látásra támadt érzés volt. Ha valaki egy kis időt eltöltött velük, az azonnal tudta, hogy ők a tökéletes pár.

Trez, mint árnyék, és mint a Vasálarc nevű klub főnöke, kemény fickó volt, sokszor talán túl kemény is, ahogy azt a külseje is mutatta, de Mia mellett szinte kezes báránnyá változott. És az én drága Miám, a csendes, visszafogott kiválasztott, aki alig mert bárki szemébe nézni, Trez mellett olyan magabiztos nővé vált, amilyet még nem látott a világ. És bár kapcsolatukat beárnyékolta az elveszített kisbabájuk,  biztos voltam benne, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. Ha rajtam múlik – és bizony úgy tűnt, hogy valóban az én kezemben van a hatalom -, ez sosem fog újra megtörténni velük.

- Persze, semmi gond – válaszoltam a feltett kérdésre és rájuk mosolyogtam. – Hol hagytad a másik feled? – kérdeztem Treztől.

- Rehvvel és Xhex-szel vitáznak valamiről – rántotta meg a vállát lazán.

Trez ikertestvére iAm volt. Ők ketten Rehv legjobb barátai és személyes testőrei is voltak, és mély barátság kötötte össze őket Xhex-szel, akivel együtt is dolgoztak a klubban. iAm kicsit furcsa figura volt, csendes, hallgatag, de ha kihozták a sodrából, akkor belőle is kijött az árnyékok vére. De amilyen hamar felhúzta magát, ugyanolyan hamar le is higgadt. Kedveltem őt is.

- Isten irgalmazzon nekünk – nevettem el magam, ahogy elképzeltem a kakaskodást odakint, aminek néhány hangja hozzánk is eljutott. S bár jól szórakoztam rajtuk, hirtelen torkomra forrt a szó és megmerevedtem ültömben.

- Mi a baj? – léptek hozzám azonnal mindketten.

- Semmi – mosolyogtam rájuk és a kezeimet a hasamra tettem. – Mocorognak a kicsikéim.

- Komolyan? – kerekedtek el Mia szemei, mire a kezéért nyúltam és odahúztam magamhoz. Láttam Trezen, hogy ő is szívesen megtapintaná, de úgy érezte nem lenne illendő. Szerelmes kötődő férfiak… - nyögtem fel gondolatban, így az ő kezét is odahúztam magamhoz, így már hárman koncentráltunk, hogy érezhessük a babákat.

És ők nem is várattak minket sokáig. Ütemes mozgás vette kezdetét a hasamban, amit még mindig nem szoktam meg, de annál inkább élveztem.

- Nahát – csillant fel Mia szeme, ahogy rám mosolygott. – Milyen erősek.

- Ühümm – bólogattam boldogan. – Ma reggel éreztem meg először.

- Csodálatos – pillantott rám Trez is, s a szokásos félelmetes arc most teljesen eltűnt, helyét kedves kifejezés vette át. Örültem, hogy mindketten ott vannak velem és megoszthatom velük ezt a bensőséges pillanatot.

Erre persze mintha a többiek is meghallották volna, mi történik, bejöttek a billiárdszobába és amint megláttak minket, körénk gyűltek és szinte kézről-kézre adták a pocakomat. De nem bántam. Örömmel engedtem meg mindannyiuknak, hogy megsimogassák a hasamat, hiszen mi így voltunk egy nagy család.

És mi lesz akkor, amikor a fiúk visszaérnek… - gondoltam magamban kuncogva.

- Szabad? – hallottam meg egy mély hangot, ami visszarántott a valóságba. Blay állt mellettem. Kék szemeiben bizonytalanság csillogott, amin egy csöppet sem lepődtem meg. Az elmúlt hónapokban megtanultunk együtt élni mindazzal, ami közöttünk történt vagy éppen nem történt – nézőpont kérdése -, de határozottan nem tudtunk ugyanúgy nézni egymásra.

- Persze – válaszoltam, mire széles tenyerét a hasamra csúsztatta, amitől hirtelen megborzongtam.

Ha nem lett volna elég önuralmunk, most az ő kisbabáját/kisbabáit hordanám a szívem alatt – gondoltam, s bárhogy is próbáltam nem tudtam leküzdeni az arcom lángba borulását. Nem tudtam eldönteni, hogy érzek ezzel a dologgal kapcsolatban. Egy részem már az elképzeléstől is pánikrohamot kapott, míg egy másik részem kis hiányérzetet keltett bennem, amiért nem így történt. És ami a legmegdöbbentőbb volt mindebben az, hogy amint találkozott a pillantásunk, láttam a szemében, hogy ugyanezeken rágódik ő is. Nem voltunk szerelmesek egymásba, még csak nem is vonzódtunk egymáshoz testileg, hiszen mióta csak ismertük egymást, testvéri kapcsolat volt közöttünk, mégis az, ami a termékenységi időszakom alatt történt, nem múlt el nyomtalanul. És nem tudtam, el fog-e valaha is.

O*o*o*O

Amikor Qhuinn felébredt, az oltáron feküdt. A koponya a feje mellett volt, mintha az első testvér figyelné, ahogy magához tér az ivás után. Pislogott néhányat, hogy kitisztítsa a látását, aztán észrevette, hogy egy nevekkel teleírt falat néz: a márványtömb minden egyes négyzetcentiméterén az ősi nyelven írt szavak sorakoztak.

Mindenhol, kivéve a két rúd helyét.

Felállt, megrázta a lábát, mire a háta hangosan roppant egyet, a feje pedig kóválygott. Megdörzsölte az arcát, leszállt az oltárról, és elindult előre..., hogy megérintse a bevésett neveket.

- A tiéd a túlsó végén van - szólalt meg Zsadist a háta mögül.

Qhuinn megpördült.

A testvériség ismét ott állt lent, mindegyikük úgy vigyorgott, mint a fakutya.

Butch bostoni akcentusa hallatszott:

- Nagyon klassz érzés látni a saját nevedet. Nézd csak meg!

Qhuinn visszafordult a márványtömbhöz, és valóban, jobb oldalon lent megtalálta a zsaru nevét… aztán a sajátját…

A térde megroggyant, ezért leereszkedett, majd letérdelt a precíz sorokkal teleírt márvány elé. Amikor balra fordult, és végignézett a falon, az önálló nevek eltűntek, és már csak egy összefüggő minta látszott rajta. A testvériség is pont ilyen volt. Nem létezett az egyén, csak a csoport egésze.

És most már ő is része volt. Azt a mindenit... Már ő is köztük volt.

Az a végtelen öröm, ami felszínre tört benne és elárasztotta a mellkasát, hirtelen jött. Nem készült fel rá, hogy ennyire mélyen fog érezni, hogy ennyire átjárja majd minden sejtjét.

Idetartozom – gondolta magában, s mindaz, ami a múltban történt, amit a családja követett el ellene, hirtelen semmivé foszlott, mintha soha nem is lett volna. Életében először végre megnyugodott. Úgy érezte, mintha először vehetne igazán levegőt, hiszen nem volt ott a frusztráció, nem volt bánat, sem pedig düh. Csakis a színtiszta boldogság.

És alig várta, hogy mindezt megoszthassa Corie-val.

Amikor végül felállt és lesétált a testvérekhez, mindannyian hátba veregették, tudatva vele, mennyire büszkék rá és mennyire örülnek neki, hogy végre közéjük tartozik.

Rhage odadobta neki a fekete ruháját.

- Szóval, üdvözöllek ebben az őrültekházában, te gazember! Egy életre meg vagy áldva velünk.

Hangos, gondtalan nevetés szakadt fel Qhuinnből, mire a testvérei, mert bizony most már azok voltak, meglepetten néztek rá, de aztán ők is elmosolyodtak.

Amikor elindultak kifelé, Qhuinn még egyszer utoljára körülnézett a barlangban. Nagyon különös volt. Igen, ezzel történelmet írtak. Ezen kívül úgy érezte, hogy ez volt a betetőzése annak a sok éjszakának, amikor a testvérekkel együtt harcolt, és valami belső logika miatt ez a különleges esemény szinte... elkerülhetetlennek tűnt.

Visszaindultak azon az útvonalon, amelyen bejöttek, és Qhuinn hamarosan egy folyosón találta magát, amelynek egyik oldalán polcok sorakoztak a földtől a nagyon magas mennyezetig.

- Jézus... Krisztus! - lehelte, amikor meglátta azt a rengeteg urnát. Mindenki megállt.

- Az urnák? - kérdezte Wrath.

- Igen - felelte Tohr nevetve. - Láthatóan lenyűgözte.

- Még szép! - vágta rá Rhage, és feljebb húzta a köntöse övét. - Bámulatosak vagyunk. - Erre többen felnyögtek, és a szemüket forgatták.

Qhuinn tudott róla, hogy amikor csak lehetett, a testvérek megkeresték az alantasok urnáit, melyek a szívüket tartalmazták, de hogy hová tették, vagy miért, azt nem tudta. A helyükre most már fény derült, de mivel túl sok minden történt aznap, úgy döntött, a célokat majd máskor megkérdezi.

- Gondolj csak bele! - szólalt meg Tohr, és átkarolta Qhuinn vállát. - Most már te is ideteheted, ha szerzel egyet.

- Klassz - motyogta Qhuinn, és végignézett a számtalan sok urnán. - Nagyon klassz. De miért én? – tette fel a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, mióta megjelentek az ajtajában a fekete köpenyes alakok.

A válaszadó Wrath volt, aki odafordult hozzá, mintha valóban látná őt.

- Kinevezéssel vagy anélkül, de hozzánk tartozol. Akkor már miért ne lehetne hivatalossá tenni?

Qhuinn erre először nem tudott mit mondani, de végül elnevette magát és olyat tett, ami még sosem jutott eszébe.

- Milyen igaz – mondta, és magához ölelte azokat, akik mellette álltak. V és Tohr felnevettek és megcsapkodták a hátát. A többiek arcán is jókedvű mosolyt látott, még Z is lazán viselkedett, legalábbis önmagához képest.

Egy olyan kapun mentek át, amely régi volt, de olyan vastag, hogy egy forrasztólámpa is órákig dolgozott volna rajta, hogy átégesse. Ezután még egy akadály állt előttük, amelyet félretoltak.

Az a tömb teljesen úgy nézett ki, mintha sziklafal lenne..., és mit ad isten, ezután kiléptek egy kis földbe vájt lyukba, majd máris az Escalade-ben ültek. Rövid autóút következett az erdőn keresztül, aztán megpillantották a ház fényeit. Qhuinn izgatott lett, előredőlt az ülésen, és a kezét a kilincsre tette.

A kocsi szinte még le sem lassított az udvaron, amikor már kinyitotta az ajtót, és kiugrott. A testvérek felnevettek, és jóval komótosabban szálltak ki az autóból. Felsétáltak a lépcsőn. A hatalmas bejárati ajtónál Qhuinn sietve benyitott, berontott az előtérbe, és a biztonsági kamerába nyomta az arcát.

A háta mögött hallotta, hogy a testvérek beszélgetnek... a testvérei, nem igaz? Mert már ő is közéjük tartozott.

A testvérei tovább beszéltek, miközben követték a házba. Fritz kinyitotta a belső ajtót. Qhuinn majdnem feldöntötte a komornyikot, olyan lendülettel rontott be. Sok mosolygó arcot pillantott meg: a harcosok feleit, a királynét, mindenhol hűségeseket..., ott volt Blay, Sax, Lendo, John, Xhex, iAm, Trez és Rehv Ehlenával...

De ő csak egyvalakit keresett, akit meg is látott, amint a tömeg kettévált. És Qhuinn-nek leesett az álla.

A fele gyönyörű volt, sőt, egyszerűen szemkápráztató jelenség. Még az Őrző sugárzó szépsége is eltörpült mellette, ahogy abban a csodás lila ruhában, szélesen mosolyogva, vállára omló hullámos hajával odalépett hozzá, majd letérdelt elé.

- Drága parancsolóm – szólalt meg az ősi nyelven felemelve könnyes, boldog tekintetét. – Kérlek, fogadd el tőlem ezt a zálogot, hogy szerencsét hozzon neked a harcban. – Felemelte a kezét, s benne egy a hajából levágott vastag fonatot tartott, melynek mindkét vége lila selyemszalaggal volt megkötve.

Qhuinn vigyorogva térdelt le hozzá, lágyan megsimogatta az arcát, majd átvette tőle az ajándékot.

- Köszönöm – lehelte. – Szeretlek – mondta még, s mivel nem bírt tovább várni, azonnal a lány ajkára tapadt. Hallotta, hogy körülöttük hangos éljenzés vette kezdetét, de nem foglalkozott vele. Hogy is tette volna, amikor számára akkor csak Corie létezett? Olyan boldog volt, hogy azon csodálkozott még nem repült fel egészen a mennyországba.

Csodálatos feleséggel áldotta meg a sors, az ikergyermekeiket várták, és úgy tűnt mindhárman egészségesek és biztonságban vannak, és még testvér is lett belőle. Nem, egyszerűen ennél csodálatosabb életet el sem tudott volna képzelni magának.

Amikor kibontakoztak egymás karjából, Corie hagyta, hogy kicsit a többiek vegyék át a helyét, így fogadhatta a gratulációkat. Mindenki ott volt, aki csak fontos volt Qhuinn számára, így boldogan ölelkezett össze Blay-jel és Johnnal, örömmel fogadta a hátba veregetést Treztől és iAmtől, és persze a testvérek felei sem maradhattak ki a jóból. Mindannyian megölelgették és annyi puszit osztottak ki neki, hogy a végén már szinte zavarba is jött tőlük. Aztán végül visszatért Corie-hoz, aki akkor éppen Miával és Trezzel beszélgetett.

A magas, sötétbőrű árnyék úgy ölelte magához az kiválasztottat, mintha a saját bőre alá akarná betuszkolni. Ez mindig megnevetette Qhuinnt, de ezúttal elfojtotta a mosolyát, annyira vágyott rá ugyanis, hogy a fele mellett legyen.

Hátulról ölelte magához a lányt, s mélyen a nyakába csókolt.

- Hogy vagy? – kérdezte Corie, s szembefordult a férjével.

- Csodálatosan – vallotta be Qhuinn őszintén.

Corie aggodalmas pillantást vetett Qhuinn nyakára, melyen csúnya harapásnyom volt látható, de egyelőre nem firtatta a dolgot. Valószínűleg azért, mert nem maradt rá ideje. Trez ugyanis megelőzte.

- Lássuk – mondta, majd állával Qhuinn mellkasára bökött.

Az ifjú testvér persze értette a célzást és mosolyogva, elégedetten húzta félre a köntöse felső részét, hogy szabaddá váljon a mellkasának bal oldala, melyen ott virított egy körkörös jel, egy örökre megmaradó heg, mint minden testvér mellkasán. A kötelék jelképe, amely összetartotta őket.

- Ez az! – kiáltott fel Trez és felemelte a poharát. – Igyunk Qhuinnre! Bátorsága és kitartása példaértékű mindannyiunk számára. Éljen sokáig és annyi alantast küldjön a feledésbe, amennyit csak tud!

- Qhuinnre! – hangzott fel mindenki ajkán egyszerre, majd számtalan pohár emelkedett a magasba.