Visszatérés 2. fejezet - Cornelia, Wrath lánya

Sziasztok!

Végre sikerült hoznom a fejezetet. Ezer bocsi a késésért, kicsit elcsúsztam az időbeosztásommal.:S:S

 Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást mindenkinek!:)

Qhuinn majd’ belehalt abba, amikor elvesztette a szerelmét. De még annál is rosszabb volt végignéznie, ahogy az átváltozás közben szenvedett. Élénken emlékezett a saját átváltozására, hogy mennyire vágyott a halálra közben, csakhogy véget érjen a fájdalom. Azonban Corie-t így látni ezerszer kínzóbb volt számára. Ha tehette volna, szíves örömest átvállalta volna tőle a kínokat és akár mosolyogva, boldogan viselte volna helyette. De nem volt ilyen lehetősége. Amit tehetett, az az volt, hogy a karjában tartotta, adott neki a véréből és közben imádkozott az Őrzőhöz, hogy a lány életben maradjon.

Na igen, az Őrző… Nem voltak éppen a legjobb viszonyban, mióta hazavitte Corie-t. Aznap este, mikor Qhuinn felébredt és sehol sem találta kedvesét, irtózatos dühbe gurult. Azonnal átment a másik oldalra, hogy kérdőre vonja az Őrzőt, ami elhamarkodott döntésnek bizonyult.

Ahogy ott ült az ágyon, karjában vonagló kedvesével, visszaidézte magában azt a pillanatot.

Valósággal forrt benne a méreg, ahogy megérkezett a hófehér szentélybe.

- Őrző! – kiáltotta el magát a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül.

- Harcos! – jelent meg előtte a fekete alak.

- Hol van? – támadt neki azonnal és dühtől szikrázó szemekkel meredt az isteni nőre.

- Hazament, ahogy azt előre megjósoltam nektek – jelentette ki az Őrző fagyos hangon. Egy cseppet sem volt ínyére a hangsúly, amit Qhuinn használt, de a fiút ez a legkevésbé sem érdekelte.

- Azonnal hozd vissza! – kiáltotta Qhuinn magából kikelve.

- Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz! – keményedett meg a nő hangneme.

- Nem érdekel a tisztelet! – ordította a fiú. – Azonnal hozd őt vissza, vagy esküszöm… - azzal bele se gondolva mit tesz, fenyegetően elindult az Őrző felé. Aki persze ezt nem hagyhatta ennyiben. Egyetlen kézmozdulatára Qhuinnt felkapta a szél és jó néhány métert repült hátrafelé, majd keményen a hátán landolt.

Felnyögött a fájdalomtól, ami a gerincébe hasított, de azonnal talpra is pattant.

- Vissza akarom kapni! – jelentette ki ismét, továbbra sem törődve a testi épségével.

- Nem hozhatom vissza – mondta neki az Őrző. – Tudom, hogy szereted, és érzem, mennyire fáj az elvesztése, de nem tehetek semmit.

- Nem hiszek neked! – vetette oda gyűlölettel teli. – Milyen anyja vagy te a fajnak? Tétlenül nézed, ahogy az alantasok kiirtanak minket és még azt a kis boldogságot is elveszed tőlünk, ami megadatott számunkra? Gyűlöllek! – vetette oda foghegyről a szidalmakat.

- Véges a türelmem, harcos! – ejtette ki fenyegető éllel a hangjában a szavakat. – Nem tartozom neked magyarázattal, és amíg nem vagy hajlandó tisztelni engem, nem látlak szívesen az otthonomban! – Azzal egy alig látható csuklómozdulattal visszarepítette Qhuinnt a saját világába, és bármennyire is próbált visszatérni és folytatni a halálhoz vezető diskurzust, nem tudott átmenni a másik oldalra. Ami nagy szerencse, tekintve, hogy az Őrző milyen hatalmas erővel rendelkezett, és minden valószínűség szerint egy szempillantás alatt megölhette volna a fiút.

És most, hogy visszaemlékezett arra a veszekedésre, és hogy azóta nem találkozott az Őrzővel, mert bár sokszor kérte, hogy jelenjen meg, a kérése süket fülekre talált, rájött, hogy talán helytelenül cselekedett. Megbánást nem érzett, sem bűntudatot, de belátta, hogy kezelhette volna higgadtabban is a helyzetet, hiszen úgy tűnt, az Őrzőnek valóban nem állt módjában eddig visszahozni a lányt. De mindettől függetlenül nehéz volt elképzelni, hogy van valahol a világban egy lény, mely még az Őrzőnél is hatalmasabb erővel bírt, és aki parancsolhatott neki.

Elmélkedéséből Corie lassacskán elernyedő teste rántotta vissza a valóságba. Érezte, amint a fájdalom percről percre alábbhagy és kapkodó légzése is csendesedni kezdett.

A remény, hogy talán mégsem kell újra elveszítenie élete értelmét, új erőre kapott a lelkében, főleg, mikor meglátta az Őrző elégedett arckifejezését. Corie időközben abbahagyta az ivást, és Qhuinn mellkasához bújt. A fiú megkönnyebbülten magához ölelte, mit sem törődve a lány izzadt homlokával és hajával.

Az Őrző odalebegett hozzájuk és óvatosan megsimogatta Corie fejét.

- Üdvözöllek az új életedben, hercegnő – mondta szeretetteljesen, amivel igencsak megdöbbentette Qhuinnt. Először is, sosem gondolta volna, hogy ez az isteni lény képes ilyen nyílt és meleg érzésekre, hiszen általában egy jégszobor érzelmi szintjén állt; másodszor az utolsó szótól még a hideg is kirázta.

Hercegnő…

Igen, erre gondolnia kellett volna, amikor az Őrző előállt ezzel a „Corie-nak Wrath testvérévé kell válnia” dologgal, de akkor annyira elborította az elméjét a félelem az átváltozás miatt, hogy eszébe sem jutott, hogy ha a lány túléli a megpróbáltatásokat, és valóban a király testvére lesz, bizony hercegnő válik belőle. Aminek Qhuinn egy cseppet sem örült…

Ám nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy ezen bosszankodjon. Gondoskodnia kellett a lányról, hiszen tudta, mennyire gyenge jelenleg.

- Hagyjuk magára a hercegnőt és a harcost – szólalt meg az Őrző Wrath-ék felé pillantva, akik a szoba túloldalán az egyik fotelben ültek összeölelkezve. Qhuinn látta rajtuk, mennyire aggódtak ők is Corie-ért és ez mérhetetlenül sok hálával töltötte el. Ha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy a félájult kedvesét a karjában tartja, talán még meg is köszönte volna nekik a támogatást, hiszen ha nincs a király és a fele, újra elvesztette volna a lányt.

- Ha bármire szükségetek van, szólj nyugodtan – lépett oda hozzájuk Beth és gyengéden megfogta Corie hideg kezét.

- Oké – bólintott Qhuinn, de közben nem nézett fel a királynéra. Egyedül csak Corie érdekelte. Arcának minden részletét az emlékezetébe akarta vésni, hogy még akkor is emlékezzen rá, mekkora önfeláldozást tett törékeny, ember kedvese, amikor már az Árnyékban lesz.

- Komolyan, Qhuinn – erősítette meg szavait Beth. – Bármiről is legyen szó.

Qhuinn felpillantott a tengerkék szemekbe és határozottan bólintott.

- Úgy lesz – mondta, majd mikor a királyi pár elindult az ajtó felé, érzelmei felszínre törtek. – Köszönöm.

Wrath visszafordult egy pillanatra, bár nem láthatta Qhuinn arcán az őszinteséget és a mély hálát, de érezte.

- Vigyázz rá! – mondta a király mély hangján.

- Mindig! – vágta rá Qhuinn, majd mikor végre kettesben maradtak – időközben az Őrző is eltűnt – ébresztgetni kezdte kedvesét.

- Corie… Kicsim… Ébresztő!

A lány pillái megrándultak, majd lassan felnézett. Tekintete homályos volt, bódult az átélt borzalmaktól és a kimerültségtől.

- Szeret… Szeretnék… le… zuhanyozni – ejtette ki nehézkesen a szavakat, de Qhuinn így is értette.

- Akkor irány a zuhany – mosolygott rá szerelmesen, majd lágyan megérintette a lány ajkait. – Szeretlek Corie.

Alig látható mosoly gyúlt a kipirult arcon, majd halk sóhajjal érkezett a válasz:

- Én is… téged.

- Tudom – nevette el magát Qhuinn. – Másként nem vállaltad volna mindezt.

- Bármit… megtennék… érted – mondta Corie és összeszedve maradék erejét megérintette a fiú arcát. - Nem tudok… nélküled élni!

- Én sem nélküled! – vágta rá, majd feljebb emelte a karjában fekvő lányt és egymáshoz támasztotta a homlokukat. Ahogy mélyen belenézett Corie szemeibe, észrevette a változás első jeleit. Bár a szobában csak az egyik olvasólámpa égett, ami vajmi kevés fényt biztosított számukra, még így is látta, hogy a lány íriszének megváltozott a színe. Emberként tengerkék szemmel tekintett rá, ám most, még a könnyfátyolon át is látta, hogy jóval sötétebb lett, mint előtte volt. Ám nem volt ideje tovább csodálni és felfedezni a többi újdonságot. Corie egyre fáradtabb volt és Qhuinn minél előbb szerette volna ágyba dugni, hogy kipihenhesse magát.

Erősebben fogta magához, hogy karban vigye ki kedvesét a fürdőszobába, de még fel sem állt teljesen, a szoba máris forogni kezdett körülötte. Úgy látszik, a lány többet ivott belőle a kelleténél… Furcsán gyengének érezte magát, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva, hiszen addig még soha, senkinek sem engedte, hogy a vérét igya. Csakhogy ez most elég nagy problémát jelentett. Minél hamarabb vérhez kellett jutnia, mielőtt még az éhség túlságosan elhatalmasodna rajta. Igaz, ők nem olyan vámpírok voltak, mint amiket a filmvásznon látni, tehát nem a vérszomj uralta őket, de ha sokáig nem ittak, ők is kifordultak önmagunkból és annak akár rossz vége is lehetett…

Felhasználva tartalékait, kivitte Corie-t a fürdőszobába, ahol aztán a pultra ültette és amilyen óvatosan csak tudta, levetkőztette.

- Aúú! – nyögött fel Corie, mikor lehúzta róla a felsőjét.

- Néhány napig érzékeny lesz a bőröd – magyarázta neki Qhuinn, hiszen ő maga is jól emlékezett rá, mennyire zavarta bármi ruhanemű, ami hozzáért az átváltozása után.

- De jó… - nyűgösködött Corie továbbra is, de tűrte, hogy Qhuinn teljesen levetkőztesse, majd megnyissa a zuhanyt.

- Ne aggódj, hamar el fog múlni – mosolygott rá a lányra, majd gyengéden megérintette kívánatos ajkait.

- Qhuinn – sóhajtotta Corie, mire a fiú felemelte a fejét és ezúttal már jobban szemügyre vehette a lány szemét. A korábbi kékségnek nyoma sem maradt, helyette csillogó ametiszt íriszek pillantottak fel rá. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, annyira lenyűgözte a látvány, majd gyorsan összeszedte magát, hogy figyelni tudjon kedvesére.

- Mi az? – kérdezte.

- Tényleg vámpír lettem? – harapott az ajkába Corie, aminek következtében a szemfoga vége láthatóvá vált.

- Igen – bólintott Qhuinn vidáman. – Vámpír lettél. A leggyönyörűbb vámpírlány, akit valaha láttam.

- Tényleg? – mosolyodott el.

- Tényleg.

- Akkor jó – sóhajtott fel ismét a lány, majd szemei fáradtan lecsukódtak és előredőlt, hogy Qhuinn vállának támaszkodhasson. – Annyira álmos vagyok.

- Bírd még ki egy kicsit – simogatta Qhuinn a csupasz hátát. – Gyorsan letussolunk, aztán alhatsz akár estig is.

Ő pedig pótolhatja a vérveszteségét…

Ahogy ígérte, nem tartott sokáig a fürdetés. Alig néhány perc alatt végzett is, majd beletekerte a lányt egy vastag törölközőbe, és miután szárazra törölte, ráadta a köntösét visszavitte a szobába. Minden lépésnél érezte, hogy az erő egyre jobban szivárog ki a testéből, de nem foglalkozott vele. Corie volt az első és mindig ő is lesz!

Mikor Corie végre vízszintesbe került, és ajkai elégedett sóhajtás hagyta el, Qhuinn szíve szárnyra kapott. Semmi sem tehette volna boldogabbá, minthogy így látja a szerelmét.

- Éhes vagyok – dünnyögte a lány félálomban.

- Mit szeretnél enni?

- Nem tudom – érkezett az alig hallható válasz. – Csokit… és… csokit és szalonnát…

- Máris hozom – mosolyodott el Qhuinn, majd csókot lehelt a lány vizes hajára és már ment is, hogy ételt hozzon és a saját kezéből etesse egészen addig, míg jól nem lakik.

O*o*o*O

Úgy éreztem magam, mint aki hetekig aludt, ám ahogy az éjjeliszekrényen álló órára pillantottam, láttam, hogy mindössze egy órán keresztül voltam csak kiütve. De természetesen halaszthatatlan folyóügyeim nem várhattak tovább, így gyorsan kipattantam az ágyból – bár nem nevezhettem volna valami ruganyosnak a mozgásomat, inkább emlékeztettem egy reumás csigára – és kibotorkáltam a fürdőszobába.

Az egész testem fájt, bár ez nem az a tipikus fájdalom volt, sokkal inkább valami kellemetlen feszülés, mintha a bőröm túl szűk lett volna és emiatt az izmaim is sajogtak az egész testemben.

Miután végeztem, odatámolyogtam a mosdóhoz, és azt hittem, mentem összeesek a látványtól, amit a tükörképem okozott. Sehol sem volt a már megszokott kék szempár, sem pedig a kissé fénytelen, egyszerű barna haj, ami én voltam. Akivel most szembenéztem sötétlila szemekkel rendelkezett, a haja pedig olyan volt, mintha most lépett volna ki a fodrásztól. És akkor az élettel teli, rózsás arcomat még meg sem említettem.

- Ez nem lehetek én… - suttogtam, mire a tükörben látott lány szája is velem együtt mozgott. Mégiscsak én voltam. – De ez hogy lehet? Hogy változhattam meg ennyire?

Választ persze senkitől sem kaptam, teljesen egyedül voltam, és mitagadás halálra rémültem. Ki vagyok én? Mi fog ezek után történni velem?

Miközben az új arcomat tanulmányoztam, korogni kezdett a gyomrom, amit igencsak furcsállottam, mert miután Qhuinn megfürdetett és hozott fel nekem vacsorát, bőségesen bekajáltam. Ám nem ez volt az egyetlen furcsaság. Éreztem, amint valami megmozdul a számban és hogy az ínyem enyhén sajogni kezd.

- Mi a fene?

Lassan felemeltem a felső ajkamat, aminek következtében a szemfogaim napvilágra kerültek. Élesek voltak és halálosak. Megborzongtam a gondolatra, hogy ezzel akár egy ember torkát is képes lennék átharapni… De persze semmilyen késztetést sem éreztem arra, hogy gyilkoljak. Bááár, ha arra gondoltam, hogy Qhuinn nyakába mélyesztem a fogam és újra megízlelem mámoros vérét, az egész ínyem bizseregni kezdett és a szemfogaim is növekedésnek indultak.

Hűha – gondoltam.  – Nehéz lesz ehhez hozzászokni. De én akartam, én választottam ezt az életet. Itt volt az ideje, hogy el is kezdjem végre élni. Csakhogy ehhez feltétlenül szükségem volt egy bizonyos fekete hajú, felemás szemű félistenre.

Nem bajlódtam öltözködéssel, biztos voltam benne, hogy Qhuinn valahol a közelben van – sosem hagyott volna magamra, főleg nem az átváltozásom után – így még papucsot sem vettem fel, mezítláb léptem ki a hosszú, szobros folyosóra. És azonnal tudtam, hová kell mennem. Csak gondolnom kellett Qhuinnre, máris tudtam, hogy Blay szobájában van. Mintha a véremben éreztem volna lüktetni a jelenlétét. Furcsa…

Egyet kopogtam az ajtón, majd szinte még engedélyre se várva, már be is léptem. Bár ne tettem volna! Az elém táruló látvány, azt hiszem örök időkig az emlékezetembe vésődött. Blay az ágyon feküdt, teljes lelki nyugalomban nézte a tv-t, míg életem értelme, akiért mindent feladtam, amit csak fel tudtam, akiért a fájdalmak netovábbját is vállaltam, az ágy mellett térdelt egy idegen nő lábai előtt és a csuklójára hajolva, mohó kortyokkal itta a vérét.

Egy másik nő vérét!

- Úristen! – nyögtem fel borzadva.

Hangomra azonnal felkapta a fejét, és álomittas tekintete – nyilván élvezte az ivást – egy szempillantás alatt kitisztult.

- Corie… - kezdte volna, de nem akartam hallani a magyarázkodást. Nem, amikor hosszú hetekig abban a tudatban éltem, hogy sosem kaphatom már vissza és erre most…

- Nem érdekel! – ejtettem ki egyszerűen a szavakat, majd hátat fordítottam és próbálva visszatartani a könnyeimet, a lépcső felé siettem. El akartam tűnni onnan, minél messzebb lenni Qhuinntől, hogy ne is lássam, míg le nem nyugszom, míg képes nem vagyok világosan látni a dolgokat, mert bár szörnyen mérges és megbántott voltam, azzal is tisztában voltam, hogy nem gondolkozom racionálisan.

Gyors léptekkel haladtam előre, de lelki szemeim előtt csak a földszintet láttam. Ott akartam lenni, méghozzá azonnal. Az érzés olyan erős volt bennem, ami megdöbbentett. A testemen valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá, ami igencsak meglepő volt felfokozott állapotomban, majd egy enyhe rántást éreztem a sejtjeimben és a következő pillanatban az előcsarnok hideg márványpadlóján állva találtam magam.

- Nézzenek oda, kit látnak szemeim – szólalt meg a hátam mögött egy gunyoros hang, mire azonnal megpördültem.

- Mi a pokol? – fakadtam ki. Nem elég, hogy azt sem tudtam hogyan kerültem hirtelenjében a földszintre, de akivel éppen farkasszemet néztem nem más volt, mint Xhex. Fiúsan rövid, fekete haja és metsző, szürke szeme mit sem változott azóta, hogy a Vasálarc mosdójában beszélgettünk. Mellette John állt, sokkal, de sokkal kiegyensúlyozottabban, mint amilyen a hazatérésem előtt volt.

- Mi is nagyon örülünk neked… - forgatta meg a szemét Xhex, John viszont őszintén elmosolyodott és oda akart lépni hozzám, hogy megöleljen, vagy csak üdvözöljön, vagy mit tudom én, de a fentről érkező teljesen elvonta a figyelmünket.

- Corie! – kiáltotta Qhuinn a nevemet és csak úgy rohant lefelé a lépcsőn, mintha kergetnék. – Hallgass meg.

- Nem akarok beszélni veled! – jelentettem ki keményen. – Jelenleg látni sem bírlak!

- Nem az történt, amire gondolsz – próbálkozott azért mégiscsak. – Ő…

- Nem érdekel, hogy ki ő, sem pedig az, hogy mi történt! – emeltem fel a hangomat, amit addig még sosem tettem meg Qhuinn-nel szemben.

- Meg kell értened…

- Mi folyik itt? – kérdezte a közben megjelenő Vishous. Fekete szemöldökét összehúzta, úgy nézett egyikünkről a másikunkra.

- Nem kell megértenem semmit! – vágtam rá, és közben hálaimát mormoltam az Őrzőnek, amiért a könnyeim a helyükön maradtak. Nem akartam mindenki előtt sírva fakadni. – Megtettem mindent, amit csak lehetett azért, hogy veled lehessek és most, mikor már egyenrangú lettem veled, már nem vagyok egy gyenge kis ember, te… te más… - nem bírtam kimondani. - Csalódtam benned! És most egy ideig nem akarlak látni!

- Márpedig meg fogsz hallgatni a kurva életbe! – keményedett meg Qhuinn hangja az indulattól. – Csak most kaptalak vissza, nem foglak újra elengedni!

- Ne kezelj úgy, mintha a tulajdonod lennék, mert nem vagyok az! – vágtam hozzá a szavakat, amit azonnal meg is bántam, ahogy megláttam a fájdalmat a szemében.

Állán megfeszültek az izmok, ahogy határozottan a szemembe nézett.

- Márpedig az enyém vagy! – mondta.

Hosszan kifújtam az addig bent tartott levegőt, és behunytam a szemem. Mikor újra megszólaltam, hangom már sokkal nyugodtabb volt, mint előtte.

- Hagyj most engem békén egy ideig! – kértem. – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy veszekedjek. – Arról már nem is beszélve, hogy mindennek a többiek is fültanúi voltak.

- Addig nem, amíg végig nem hallgatsz – rázta meg a fejét hevesen és előrébb lépett, de V és John is elállták az útját. – Tűnjetek el az utamból!

- Nem tehetjük – mondta V. – Ha nem akar látni téged, akkor nem fogunk a közelébe engedni.

- Mi van?! – csattant fel Qhuinn. – Azonnal engedjetek oda hozzá, különben…

- Ő a király testvére – világosította fel V, amit először én magam sem értettem. – Tehát az első család tagja. Ha kell, az életünk árán is, de távol tartunk tőle bárkit, akit ő nem akar látni. És ez rád is vonatkozik.

Leesett az állam. Olyan jogaim és kiváltságaim vannak, mint Wrath-nak és Beth-nek? Az egész testvériség védelmét élvezem csak azért, mert a király húga lettem? Mert hercegnő lettem?

- Ha most azonnal nem engedtek oda, esküszöm, hogy nem állok jót magamért! – ejtette ki keményen Qhuinn a szavakat és éreztem bennük a mögöttes tartalmat. Valóban képes lett volna harcolni bárkivel, akár a barátaival is, hogy hozzám férjen. De én ezt nem engedhettem.

- Jól van – sóhajtottam fel. – Beszélhetünk, de nem itt.

V egy pillanatra felém fordította a fejét.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte. – Mert nem muszáj…

- Biztos – bólintottam rá. – Miattam ne verekedjetek össze. – Qhuinnre néztem és összeszorított fogaimon keresztül mondtam neki. – Menjünk fel.

Az égvilágon semmi kedvem nem volt hozzá, hogy meghallgassam az egészen biztos nagyon is igaz magyarázkodását, mert fortyogott bennem az indulat, amit fogalmam sincs honnan szedtem össze, de annyira éreztem, hogy szeretne végre felszínre törni.

Qhuinn előtt lépkedtem fel a lépcsőn és egyáltalán nem siettem el a dolgokat. Komótos tempót diktáltam, reménykedve, hogy közben lesz elég időm lehiggadni kicsit, de erre nem került sor. Ugyanolyan pattanásig feszült idegekkel léptem be a szobánkba, amilyennel elindultam felfelé.

- A nő, akit láttál, Amalya – kezdett bele azonnal, amint az ajtó becsukódott mögöttünk. Még az sem zavarta, hogy háttal álltam neki. – Ő az a kiválasztott, akiből…

- Tudom ki ő, emlékszem rá – vágtam a szavába. Attól, hogy most már tudtam ki volt, még nem lett könnyebb.

- Muszáj volt innom belőle, mert az átváltozásodkor túl sokat adtam neked – magyarázta hevesen. – Ha nem iszom, veszélyessé válhattam volna.

Na, itt telt be nálam a pohár, de végképp!

- Akkor miért nem ittál belőlem? – kiáltottam rá és szembefordultam vele. Szemeim szikrákat szórtak. – Az istenit, már én is vámpír vagyok, nem gyenge emberi vér csörgedezik bennem, most már ihatsz belőlem is!

- Hát ez a bajod? – kérdezte meglepetten. – Az, hogy nem belőled ittam, hanem belőle? – elnevette magát, ahogy erre rádöbbent, amivel csak még jobban felidegesített. – Én meg már azt hittem féltékeny vagy.

- Az is vagyok! – vágtam rá meggondolatlanul.

- De hát nincs rá okod – mondta most már nyugodtan és odalépett elém. Széles tenyereit az arcomra tette, de elhúzódtam tőle, amivel ismét megbántottam. – Corie, szerinted nem tennék meg bármit, hogy ihassak belőled? Legalább annyira kívánom a véredet, mint a testedet, de nem tehetem.

- Miért nem? – kérdeztem összezavarodva.

- Mert még csak most változtál át – mondta gyengéden és ezúttal már hagytam neki, hogy megérintsen. Kellemetlen volt a bőröm érzékenysége miatt, de nem húzódtam el. – Kell néhány hét, míg megerősödsz annyira, hogy ihassak belőled. És hidd el, ha eljön az ideje, nem fogok habozni – a mondat végére hamiskásan elmosolyodott, amivel a gyomromban lévő görcsöt lassacskán sikerült feloldania.

- Tényleg, csak emiatt ittál… belőle? – kérdeztem kétkedve.

- Hát persze! – vágta rá. – Olyan butus vagy, amiért másra gondoltál.

- Jaj, Qhuinn! – sóhajtottam fel és szorosan magamhoz öleltem. – Úgy sajnálom! – mondtam. – Nem is tudom, mi ütött belém, hogy így kiakadtam ezen az egészen.

És valóban, így visszagondolva teljesen értelmetlen volt a kirohanásom.

- Én tudom – mondta, miközben magához szorított. – Az átváltozás után felerősödnek az érzések. Ha előtte szerettél valakit, azt most ezerszer jobban szereted és így tovább.

- Tehát, ha előtte kisebbségi komplexusom volt az ivás miatt, az is felerősödött most? – kérdeztem felpillantva rá.

- Ahogy mondod.

- Ez rettenetes! – nyögtem fel. – És el fog múlni valaha?

- Nem tudom – mondta. – De mindent megteszek majd érte, hogy elmúljon. Mit szólsz?

- Köszönöm – suttogtam a mellkasába, majd ismét felemeltem a fejem és egyértelműen jeleztem, hogy azt szeretném, ha megcsókolna. Nem is késlekedett, ajkait azonnal az enyémekre simította, és hosszú, hosszú percekig nem is eresztett el.

Végül a fáradtságom vetett véget a csókcsatának. Leheveredtünk az ágyra és Qhuinn mellkasára hajtva a fejem, kényelmesen elhelyezkedtem mellette és élveztem, hogy lágyan simogatja a hátamat.

- Olyan furcsa volt, ahogy lejutottam a lépcsőn.

- Miért? – kérdezte Qhuinn kuncogva.

- Mi az? – emeltem rá a tekintetemet.

- Semmi, miért volt furcsa?

- Mit titkolsz előttem? – húztam össze a szemem.

Hamiskásan elmosolyodott, mint aki elgondolkozik rajta, hogy elmondja-e vagy sem, de végül mégiscsak megkönyörült rajtam.

- Mögötted voltam, amikor eltűntél… - mondta. – Láthatatlanná válva jutottál le a földszintre.

- Komolyan? – csodálkoztam.

Persze tudtam mi az, hogy láthatatlanná válni, hiszen olvastam a testvériség könyveit és éltem is közöttük, tehát tisztában voltam vele, hogy ez egyfajta teleportáció, amikor is áthelyezik a testüket egyik helyről a másikra. Gondolnom kellett volna erre, hiszen az átváltozással erre a vámpírképességre is szert tettem, de eszembe se jutott, hogy ez történt velem.

- Igen – vágta rá Qhuinn. – Meglepő, hogy ilyen hamar sikerült, méghozzá magadtól, mert ezt általában tanulniuk kell a frissen átváltozottaknak.

- Őstehetség vagyok? – viccelődtem, de Qhuinn komoly maradt.

- Nem tudom, mik a tervei veled az Őrzőnek, de lehetséges, hogy az is közrejátszik abban, hogy ilyen hamar sikerült.

Azon nyomban elkomolyodtam én is. – Úgy gondolod?

- Csak találgatni tudok – mondta.

- Szeretném végre tudni az igazat – sóhajtottam fel.

- Remélhetőleg hamarosan fény derül mindenre.

De erre persze semmilyen biztosítékunk nem volt. Az Őrző szokásához híven hallgatott, mint a sír, így nem volt mit tenni, türelmesnek kellett lennünk és kivárni a végét.

Aznap reggel, mikor lementünk az utolsó étkezésre, ismét szembesülnöm kellett azzal a hihetetlen látvánnyal, hogy Xhex John mellett ül az asztalnál, és bizony nem nagyon titkolják egymás iránt érzett rajongásukat. Csakhogy arról halvány fogalmam sem volt, hogy ez miként történt és bizony nem is az egész társaság előtt akartam kivesézni a témát. Majd ha kettesben leszünk Qhuinn-nel…

Egyébként sem maradt sok időm arra, hogy ezen törjem a fejem, ugyanis a ház összes lakója gratulált az átváltozásomhoz, na meg a visszatérésemhez és megölelgetett – kivéve persze Z-t, aki csak biccentett, de már ez is nagyon jól esett a részéről.

Végre ismét otthon voltam, ott ahol lenni akartam és akkor éreztem igazán, hogy jól döntöttem.