Visszatérés 1. fejezet - Új élet

Sziasztok!

Újra itt, immárom 2013-ban. Bevallom nektek a 3-as a szerencseszámom, így nagyon remélem, hogy ez az évem úgy alakul, ahogy szeretném!!:):):)

 Na, de térjünk vissza Corie-hoz és Qhuinnhez, valamint a többeikhez, akiknek életét a továbbiakban is nyomonkövethetitek az én elképzeléseim szerint. :P

A 2. könyv kapott egy alcímet - Visszatérés - mely hűen mutatja a történet irányát, hogy merre is tartunk. :)

Na, de nem húzom tovább a szót, jó olvasást mindenkiek!!!! :):)

Új élet reményében öleltem magamhoz az Őrzőt és tűrtem a végtelen forróságot, mely körülvette kettősünket; majd egy perc elteltével, mikor a fény kihunyt és a forgás is abbamaradt, ismerős helyen találtam magam: Qhuinn szobájában.

Őt magát nem láttam sehol, de már a szoba látványától is megdobbant a szívem. Ott voltam, ahol lennem kellett, és ezt minden sejtemben éreztem. Mély levegőt vettem és élvezettel behunytam a szemem, ahogy megéreztem benne kedvesem illatát. Végre hazaértem.

Abban a pillanatban kinyílt a fürdőszoba ajtaja és ott volt ő, akire oly’ régóta vágytam, akiről azt hittem, sosem láthatom többé, és aki nélkül elképzelni sem tudtam volna az életemet.

Megtorpant a küszöbön, ahogy meglátott engem. Kék és zöld szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől, ajkai elnyíltak. Nyakán és két csuklóján fehér kendőt viselt, amivel az elvesztett szerelmet gyászolta.

- Qhuinn – leheltem a nevét, majd ledobtam a naplómat a földre és a nyakába vetettem magam. Azonnal érezni akartam erős karjait, a teste melegét.

Egy fél pillanatig csak állt meglepetten, azt hihette, csak a képzelete játszik vele, majd körém fonta karjait és a szuszt is kiszorította belőlem.

- Corie – suttogta elcsukló hangon. – Istenem, hát itt vagy!

- Itt vagyok – nevettem fel sírva, majd szenvedélyesen az ajkára tapadtam. Kutató nyelve azonnal átvette az irányítást és én boldogan adtam át magam neki. Elmerültem a csókjában és hagytam, hogy lassan az ágyhoz sétáljon velem.

Mikor leheveredtünk rá, kutatóan nézte az arcomat, mintha még mindig nem hinné el, hogy valóság vagyok.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte.

- Az Őrző hozott vissza – válaszoltam, és közel fészkelődtem hozzá, hogy testünk teljesen összesimuljon.

- De miért? – kérdezett tovább. – Amikor eltűntél és elmentem hozzá, világosan közölte velem, hogy nem fog visszahozni.

- Mégis itt vagyok – mosolyogtam rá, kerülve az okokat. Természetesen tisztában voltam a miértekkel, és hamarosan Qhuinn is beavatást nyer majd, de egyelőre nem akartam elrontani a viszontlátás pillanatát. Örültem, hogy végre ismét vele lehetek, hogy láthatom, hallhatom a hangját, élvezhetem a csókját. És az elkövetkező néhány órában nem is állt szándékomban mást csinálni, mint bepótolni mindazt, ami az elmúlt két hétben kimaradt az életünkből.

És ezt elég hamar a tudtára is hoztam kedvesemnek. Fölé gördültem és félreérthetetlenül csókolni kezdtem. Nem ellenkezett, azonnal felvette a ritmusomat és néhány pillanattal később már el is merültünk a szerelem forrongó tengerében. Istenem, mennyire hiányzott mindez! Hiányzott a kényeztető kéz, mely bejárta a testem, hiányzott az izmos mellkas, melyben az ütemesen dobogó szív csak értem vert, és hiányzott maga Qhuinn, fénylő, szerelmes tekintetével és mosolyra húzódó ajkaival, melyek nem bírtak betelni velem.

Mikor elégedetten pihegve feküdtünk egymás karjában és végre alaposan szemügyre vehettem az arcát, aggodalommal töltöttek el a karikák a szeme alatt és a kissé beesett arca, mely tökéletesen mutatta, mennyire rosszul viselte a távollétemet.

- Most már veled maradok – mondtam neki. – Örökké veled leszek.

Behunyta a szemét és mélyet sóhajtott, majd mikor ismét rám emelte pillantását, tömény szerelem türköződött az íriszeiben.

- Nem bírnám ki, ha még egyszer elveszítenélek – mondta, és éreztem a szavak mögött megbújó halálos komolyságot. Egy szerelmes vámpír férfi csak ritkán éli túl a szeretett nő elvesztését.

- Nem veszítesz el soha többé! – jelentettem ki, és közben magamban imádkoztam, hogy ez valóban így is legyen. Mert bár hálás voltam az Őrzőnek azért, hogy visszahozott, igencsak kétesélyes volt az, amit kért tőlem cserébe. És ahogy ez eszembe jutott, el is komolyodtam. – Beszélnem kell Wrath-szal – mondtam Qhuinn-nek, hiszen nem halogathattam tovább mindazt, amit meg kellett tennem.

- Miről? – kérdezte, de csak a fejemet ráztam.

- Majd megtudod – mondtam neki, mire vonakodva ugyan, de bólintott. – Engednél nekem vizet a kádba? – kérdeztem. – Szeretnék előtte lefürdeni.

- Persze – mosolygott rám, majd gyors csókot nyomott a számra. – Egy perc és jövök – mondta és már ment is a fürdőszobába, hogy elkészítse a fürdővizünket

Nem volt kedvem az ágyban heverészve várni rá, így kikászálódtam az összetúrt takaró és párna alól, majd magam köré tekertem az egyik vékony lepedőt és kisétáltam az erkélyre. Kint lassan szemerkélt az eső, majd amint kiléptem, jobban rákezdett, mintha csak a bennem dúló érzelmeket akarná visszatükrözni. Nem törődtem vele, hogy elázok, egészen a korlát széléig sétáltam, majd a sötétbe borult tájat figyeltem és gondolkoztam.

Helyesen döntöttem, ebben biztos voltam. Mégis, a szívem fájt a távol lévő szeretteimért, főleg a kisöcsémért, akitől nem búcsúzhattam el. Az Őrző azt mondta, nem fognak emlékezni rám, olyan lesz minden, mintha meg sem születtem volna. Ezt azért nehéz volt elképzelni, bár ahogy az Őrzőt ismertem, egyáltalán nem volt nehéz kiviteleznie mindezt. Mégis feltett szándékom volt a későbbiekben tisztázni vele a részleteket ezzel kapcsolatban – már feltéve, hogy még az élők sorát erősítem majd akkor.

- Miért vagy itt kint? – kérdezte a hátam mögött Qhuinn, majd odalépett hozzám és hátulról átölelt. – Meg fogsz fázni.

- Jól vagyok – mondtam, és ezúttal valóban úgy is éreztem. Néhány pillanatig csak álltunk ott az esőben, majd megfordultam az ölelésében és megcsókoltam kívánatos ajkait. – Menjünk be.

A fürdés után felfrissülten és újjászületve öltöztem fel. Minden holmim ugyanott volt, ahol hagytam a gardróbban.

- Reméltem, hogy visszatérsz – magyarázta Qhuinn, mikor rákérdeztem, miért nem dobta ki őket.

- Én is reméltem. – Odaléptem hozzá és a két tenyerembe fogtam az arcát. – Sosem adtam fel a reményt. Sosem.

- Szeretlek – mosolygott rám, majd egy kedveskedő csókkal tette még jelentősebbé a vallomást.

- Én is szeretlek téged.

Istenem, de még mennyire, hogy szerettem őt! Őérte vállaltam mindent és még többet is vállaltam volna, ha szükséges lett volna.

- Menjünk – mondtam neki, majd megfogtam a kezét és elindultunk a király dolgozószobája felé.

Még be sem kopogtam, Wrath máris kiszólt, hogy bemehetünk. A szoba semmit sem változott, amióta elmentem innen. Minden ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A királyi méretű íróasztal a trónszerű székkel, és a kissé nőies berendezések, melyek erős kontrasztban álltak Wrath félelmetesen férfias jelenlétével.

- Corie – emelkedett fel a király a székéből és bár teljesen vak volt, mindenféle nehézség nélkül jött oda hozzám és ölelt magához. – Hogy kerülsz te ide? Mi történt?

- Ez egy hosszú történet – mondtam. – Üljünk le, jó? És hívd ide Beth, kérlek.

- Mi a baj? – kérdezte összevont szemöldökkel, nyilván érezve idegességemet, de még nem mondhattam el neki. Az Őrző kifejezetten kérte, hogy a királyné is legyen jelen.

- Mindent elmondok, ha Beth is itt lesz.

Wrath-nak ez nem tetszett, de azért rábólintott és máris hívta a felét, aki egy perc elteltével meg is érkezett. Felsikkantott, mikor meglátott és azonnal a nyakamba ugrott.

- Corie, de jó, hogy itt vagy! – mondta hevesen. – Annyira hiányoztál nekünk. Jaj, istenem, a többiek ki fognak ugrani a bőrükből, ha meglátnak! És Sammy, jaj, az az édes kiskutyus, szét fog szedni téged, annyira hiányolt, rendesen megsajnáltam, ahogy nyüszített utánad.

Azt hiszem, Beth képes lett volna órákon keresztül lelkendezni nekem, de sajnos nem volt annyi időnk. Az Őrző egyértelműen a tudtomra adta, hogy sietnem kell.

- Beszélnünk kell – mondtam a királynénak, amivel azonnal véget is vetettem a jókedvének.

- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan és gyorsan odament a férjéhez és helyet foglalt a széke karfáján.

Eljött az ideje, hogy felfedjem azt, amit eddig eltitkoltam még Qhuinn előtt is. Mély levegőt vettem és belekezdtem, hogy minél előbb túlessek rajta. Bár nem tagadom, féltem. Méghozzá nagyon. Nem akartam ismét elveszíteni Qhuinnt.

- Az Őrző egy feltétellel hozott engem vissza ide – mondtam. – Azt mondta, csak akkor élhetek itt, a ti világotokban, ha én is vámpír leszek.

Kongó csend fogadta szavaimat, egészen addig, míg Qhuinn meg nem találta a nyelvét.

- Hogy lehetnél te vámpír? – kérdezte döbbenten. – Vámpírnak születni kell, nem tudunk átváltoztatni téged, mint valami istenverte filmben.

- Ebben tévedsz, harcos – szólalt meg a már ismerős hang a hátunk mögül. Mikor mindannyian felé fordultunk, az Őrző közelebb lebegett és anélkül, hogy hozzáért volna, az arcát eltakaró fekete csukja felemelkedett, felfedve ezzel tökéletes szépségét. – Mit gondolsz, hogy született az első vámpír? Kiválasztottam a legerősebb, legokosabb és legbátrabb embereket és magam változtattam át őket, megteremtve ezzel a fajt, melynek ti is a tagjai vagytok.

- Erről eddig hogyhogy nem tudtunk? – kérdezte Beth, majd azonnal visszakozni kezdett, ahogy leesett neki, mekkora tiszteletlenséget követett el. – Elnézést Őrző, nem állt szándékomban megsérteni téged.

- Semmi baj, gyermekem – mondta az isteni lény, majd arca elkomorodott. – Ezekben a nehéz időkben hajlamos vagyok fejet hunyni a sértések felett. De ez nem azt jelenti, hogy túlzásba vihetitek! – utolsó szavainál félreérthetetlenül Qhuinnre nézett, amivel azonnal fel is keltette a kíváncsiságomat, de jelenleg más problémákkal kellett foglalkoznom. Méghozzá az átváltozásommal.

Wrath is észrevette a hőmérsékletcsökkenést a szobában, így gyorsan visszaterelte a témát.

- Tehát Corie-nak át kell változnia – mondta. – Ha nem sértelek meg vele, Őrző, miért van erre szükség?

- Azt még nem mondhatom el nektek, ahogy ő maga sem tudhatja a valódi okot. Annyit mondhatok csak, hogy a faj túlélése nagyban függ ettől az emberi lánytól és attól, milyen döntéseket hoz.

Na igen, nekem is körülbelül ennyit mondott, mikor még otthon voltunk. Nagy döntések előtt állok és a faj jövője múlik rajtam. Nem tagadom, megrémisztett ezekkel a szavakkal, de elijesztenie nem sikerült. Bármit megtettem volna azért, hogy Qhuinn-nel lehessek és azért is, hogy segíthessek a kihalófélben lévő vámpírfajon.

- Nem vagyok mindenható, megvannak a magam korlátai – folytatta az Őrző egyenletes hangon. – Nem árulhatom el, amit a jövőből láttam, de arrafelé terelgethetlek titeket. Hatalmamban állt átnyúlni a dimenziók között, hogy megtaláljam őt, akire szükségünk lesz és idehoztam, majd visszaküldtem, hogy ő maga dönthessen, milyen életet szeretne élni. Cornelia már döntött. Most rajtad a sor, Wrath, Wrath fia.

- Mit kell tennem? – kérdezte határozottan a király.

- Engedélyezned kell, hogy ezt az emberi lányt elindítsam a vámpírrá válás útján – mondta az Őrző, ahogy azt előzőleg velem is közölte, ezért is akartam beszélni Wrath-szal, de ami ezután következett, az számomra is meglepetés volt. – Apád nevét kell adnod neki, hisz a második tisztavérű vámpír lesz belőle utánad, és testvéreddé kell fogadnod, mintha valóban anyád méhében fogant volna.

- Micsoda? – fakadtuk ki egyszerre a királlyal.

- Erről eddig nem volt szó – mondtam és hitetlenkedve meredtem az Őrzőre.

- Ezek a feltételek – jelentette ki az Őrző. – Rajtatok múlik minden.

Gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Wrath testvére lennék az átváltozás után? Az apja nevét viselném? Tisztavérű vámpír válna belőlem? Édes istenem, erről eddig nem volt szó!

- Wrath – szólítottam meg a királyt, aki értetlen arckifejezéssel ült továbbra is. – Nem várom el tőled, hogy belemenj. Nem várom el, hogy a testvéreddé fogadj és a többi.

- A fenéket nem! – vágta rá Qhuinn indulatosan. – Nem foglak még egyszer elveszíteni. És ha csak úgy maradhatsz velem, hogy Wrath ebbe belemegy, hát bele is fog menni!

- Hogy mondod? – keményedett meg a király hangja. – Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak!

- Jól van, jól van – szólt közbe Beth gyorsan, mielőtt teljesen elmérgesedett volna a helyzet. – Nincs értelme egymásnak esnetek. Wrath, nem hagyhatod, hogy Corie megint elmenjen.

Jól esett, hogy a királyné is mellettem állt és szerette volna, ha velük maradok, de ez még nem azt jelentette, hogy a király valóban bele is fog menni ebbe az egészbe. Hiszen ebben egyedül ő dönthetett. Az ő apjáról, az ő nevéről volt szó. És ha ő nem akarta, akkor…

- Rendben – mondta, amivel félbe is vágta a gondolatomat. – Testvéremmé fogadom és apám nevét is nekiadom.

- Wrath… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Ne hálálkodj! – mondta. – Lehet, hogy megbánod idővel ezt a döntést.

- Az teljesen kizárt! – ráztam meg a fejem és egészen biztos is voltam benne.

- Majd meglátjuk – hagyta rám, majd ismét az Őrzőhöz fordult, bár nem láthatta őt. – Ezután mit kell tennünk?

- Máris elindítjuk az átváltozást – érkezett meg a válasz.

- Máris? – kérdezett vissza Qhuinn aggodalmasan. Nem is csoda, hiszen az átváltozásba sokan belehaltak. Körülbelül ötven-ötven százalékom volt rá, hogy túlélem.

- Nem várhatunk sokáig – mondta az Őrző. – Ahogy mondtam, nem vagyok mindenható. Wrath, Wrath fia, te és a királyné is kísérjetek el minket.

Visszamentünk a szobánkba, miközben nekem a torkomban dobogott a szívem. Rettenetesen féltem, hogy meg fogok halni, de még jobban rettegtem attól, hogy abban az esetben Qhuinn ismét egyedül marad. Bármit megtettem volna azért, hogy megóvjam az újabb szenvedéstől.

- Wrath, Wrath fia – szólította meg az Őrző, amint becsukódott mögöttünk az ajtó. – Apád nevét már nekiadtad, most a véred kérem leendő húgodnak, hogy valóban testvéred lehessen a jövőben. Innia kell belőled, hogy a te véred által kezdődjék meg az átváltozás.

Nagyot nyeltem a gondolatra. Amikor az Őrző robbantotta a bombát, miszerint át kell változnom, arra gondoltam, Qhuinn vérét kell majd innom. Erre most kiderült, hogy először Wrath-ból kell kortyolnom… Édes Istenem, mire vállalkoztam?!

- Ahogy óhajtod! – mondta keményen a király, majd odalépett hozzám, ám ahelyett, hogy a csuklóját nyújtotta volna felém, magához rántott és erősen megölelt. – Biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer, mire bólintottam.

- Igen, egészen biztos – jelentettem ki határozottan és viszonoztam az ölelését. – De ha te nem akarod, azt is megértem.

- A mai naptól a húgom leszel – mondta, majd elhúzódott és csókot nyomott a homlokomra. – Ígérem neked, hogy úgy foglak szeretni, mintha születésed óta a testvérem lennél és védelmezni foglak, míg csak élek.

Könny szökött a szemembe ezektől a szavaktól. Sosem hittem volna, hogy egyszer Wrath-tól ilyet fogok hallani.

- Köszönöm – sóhajtottam fel és ezúttal én öleltem meg a csupa izom, vak királyt. Igazi testvéri ölelés volt ez, tele melegséggel és aggodalommal.

- Itt az idő – szólalt meg az Őrző, mire Wrath ismét elhúzódott tőlem, majd a mellkasán lévő szíjból kihúzta az egyik tőrét. Keze egyáltalán nem remegett, mikor a csuklójához közelített vele, de még akkor sem, amikor megvágta a bőrét és vörös vére felszínre került.

- Jobb lesz, ha leülsz – mondta nekem Qhuinn és odahúzott az ágyhoz. Wrath mellém telepedett, így most kettejük között ülve biztonságban érezhettem magam és bár még mindig féltem, magabiztosan hajoltam oda a sebhez.

Az első korty maga volt a fellobbanó tűz, mely végigperzselte a torkomat, majd elöntötte az egész testemet. Mohón ittam, egyáltalán nem undorodtam tőle, egy cseppet sem émelyegtem.

- Elég lesz – szólalt meg az Őrző, majd elfordította a fejem Wrath csuklójától. Éreztem, hogy a szám véres, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Belenéztem az Őrző hihetetlenül ezüstös szemébe és elmerültem benne egy pillanatra. Láttam, hogy az a szép ívű száj mozog, mond valamit, de nem értettem, hogy mit. A fülem egyre jobban zúgott, miközben a szívem valóságos vágtára kezdett a mellkasomban. Aztán a következő pillanatban az Őrző homlokon csókolt és akkor megéreztem az éles fájdalmat a gyomromban. Alighanem összegörnyedtem volna, ha Qhuinn nem húz magához. Nyakán szélesen folyt a vére, amihez odahúzta a fejemet és én egy percig sem tiltakoztam ellene. Amint elértem, mohón inni kezdtem az éltető nedűt, melyet talán még a király vérénél is égetőbbnek éreztem, de a fájdalmat legalább enyhítette valamennyire.

De ez az állapot sem tartott sokáig. Hiába ittam egyre nagyobb kortyokkal, hiába próbáltam minél többhöz jutni, a kín utat tört magának és a végén már ott vonaglottam tőle kedvesem karjában, aki szorosan tartotta a testemet és nem engedett el egy percre sem.

Órák vagy napok teltek el így, nem tudom, csak a szenvedést éreztem és a testemet ellepő verejtéket, mely eláztatta Qhuinn pólóját is, de kedvesemet ez egy cseppet sem zavarta.

Majd hosszú-hosszú idő után, mikor már úgy éreztem, ennyi volt, tényleg nem bírom tovább, enyhülni kezdett a kín, egészen addig, míg csak enyhe sajgás maradt utána. Levegő után kapkodva emeltem fel a fejem Qhuinn nyakából, de nem mertem odanézni. Féltem, hogy túl mély a seb, amit ejtettem rajta, hogy elborzadok majd a tettemtől, inkább behunytam a szemem és a mellkasához bújtam.

- Most már rendben lesz, túl van a nehezén – mondta az Őrző, de nekem alig jutottak el a szavak a tudatomig. Egy finom érintést éreztem a hajamon, majd a lágy hangok közvetlenül a fülem mellett szólaltak meg: - Üdvözöllek az új életedben, hercegnő.