Visszatérés 24. fejezet - Testvér II.

Sziasztok!

 Bocsánat, amiért csak most hozom a frisst, minden, ami csak lehetett, összeesküdött ellenem. :(

Jó olvasást mindenkinek és kellemes nyarat! Óvatosan a napozással - a múlt héten volt szerencsém ropogósra sülni, még ma is viselem a nyomait és a legnagyobb ellenségemnek sem kívánok ilyen szenvedést! :(

Amint egyedül maradtam a szobában, éreztem, hogy le kell ülnöm. Oké, tudom, hogy ez egy történelmi pillanat, aminek örülnöm kellett és persze örültem is neki, de közben nagyon féltem. Aggódtam Qhuinnért, és ez ellen nem tehettem semmit sem.

Szerencsére nem maradt időm túlagyalni a dolgokat, ugyanis nem telt el egy perc, mire a ház összes női lakója berontott az ajtón és vigyorogva körülvettek.

- Gyere gyorsan, el kell készülnünk, mire visszaérnek – mondta Beth és a kezemnél fogva felhúzott.

- Elkészülni? – kérdeztem meglepetten. – Mégis mivel?

- Majd meglátod – kacsintott rám, s én hagytam, hogy kitessékeljenek az ajtón, át Belláék szobájába, ahol aztán végképp leesett az állam. A szoba közepén tíz darab gyönyörű estélyi ruha lógott egy állványon.

- Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten.

- A parancsolódból ma este testvér válik – mondta Beth komoly hangon. – A mi dolgunk az, hogy kellő tisztelettel fogadjuk, amikor hazaér.

- Istenem… - suttogtam meghatottan, hiszen tudtam, mennyit fog ez jelenteni Qhuinn-nek. Családja lesz, végre hivatalosan is lesz hová tartoznia. Szemeim könnybe lábadtak, de gyorsan kipislogtam, és arcomon széles mosollyal fordultam barátnőim - sógornőim – nővéreim felé. – Mivel kezdjük? – kérdeztem, mire nagy hangzavar támadt.

Bella a hajamat csinálta, Marissa a sminkemet, Mary és Beth a ruhámat igazgatták. Nalla pedig, mint minden hat éves kislány tenné, végig ott ugrándozott körülöttünk.

Nem telt el sok idő, hogy mindannyian kész legyünk. De ennyivel még nem ért véget a készülődés, a földszinten ugyanis a hűségesek igazi kis partit hoztak össze. Volt zene, világítás, finom falatok és italok. A díszítés kék, zöld és lila színben pompázott, ami tökéletesen illett a helyzethez. Itt senkit sem érdekelt milyen színű Qhuinn szeme, szerették és elfogadták olyannak, amilyen volt.

Az egész előcsarnok őt ünnepelte, és mindenki itt volt, aki számított. Az egész nagy családunk megjelent, még az Őrző is, aki azonnal elhúzott engem a többiektől, be a billiárdszobába, ahol bár ott volt Rehv és iAm, de amint megláttak minket, azonnal abbahagyták a játékot és magunkra hagytak minket.

- Hogy érzed magad? – kérdezte az Őrző.

- Jól – válaszoltam, s hagytam, hogy törékenynek tűnő kezeit a hasamra tegye.

A ruha, amit a lányok vettek nekem erre az alkalomra, tökéletes volt. Sötétlila színe pontosan megegyezett a szemem színével. A mellem alatti kis szalag, rajta egy széles masnival jól mutatott kissé gömbölyödő hasamon, ahonnan a ruha már szabad, lágy esésben ért egészen a földig. Két kis vékony pántja pedig csak még kényelmesebbé tette.

- Egészségesek, akár a makk – mondta az Őrző elégedetten, de még sokáig nem engedte el a hasamat. Mániájává vált, hogy bármikor találkoztunk, simogatta a pocakomat és sokszor még az is előfordult, hogy gügyögve beszélt a babákhoz. Ez eleinte vicces volt, alig bírtam visszatartani a nevetést, de idővel megszoktam és meg is szerettem. Ez is azt mutatta, mennyire a szívén viseli a babáim sorsát. – Na, de – rázta meg a fejét hirtelen és hátrébb húzódott. – Beszélni szerettem volna veled valamiről.

- Éspedig? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Közeleg a pillanat, amikor meg kell hoznod egy döntést – kezdte komoly hangon. – Egy olyan döntést, ami nagyban befolyásolja a jövőnket.

- Miről beszélsz? – kérdeztem, remélve, hogy többet megtudok arról, amiről már máskor is beszélt, de a részleteket mindig mélyen elhallgatta.

- Tudod jól, hogy nem mondhatom el, mi fog történni, ahogy azt sem mondhatom meg, mi lenne a helyes döntés, de felkészíthetlek rá. Kérlek, a következő néhány hétben sokszor gyere el a szentélybe és lazíts, meditálj, hogy felkészítsd magad arra, ami jönni fog.

- Persze – bólintottam rá azonnal. Hülye lettem volna ellenkezni, hiszen tudtam, hogy jót akar. Ennyi idő után megtanultam bízni az Őrzőben, s bár pár héttel később azt is megkérdőjeleztem, hogy valaha igazat mondott-e nekem és érdekeltem-e egy pillanatra is, de akkor még csüngtem a szavain és elraktároztam mindent, amit mondott.

- Ma azonban ne aggódj semmin sem – mosolygott és megveregette a kezemet. – A mai nap egy igazi csoda és nemsokára te is megtudod, hogy miért.

Mondata vége kissé felcsigázott, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy bármi is boldogabbá tehetne, minthogy Qhuinn álma végre valóra vált, és a babáink mozgását is érezhettük pár órája, de úgy tűnt, az Őrző tud valamit ezeken kívül, amit én nem.

Pár percig még rágódtam szavain, amikor egyedül hagyott, de végül félretettem későbbre.

- Corie, minden rendben? – kérdezte Mia, aki akkor lépett be a billiárdszobába Trezzel az oldalán. Még ennyi idő után is meglepett néha, amikor együtt láttam őket. A magas, félelmetes sötétbőrű árnyék annyira nem illett az én hófehér bőrű, barna hajú barátnőmhöz, aki majdnem két fejjel alacsonyabb volt nála. De ez csak az első látásra támadt érzés volt. Ha valaki egy kis időt eltöltött velük, az azonnal tudta, hogy ők a tökéletes pár.

Trez, mint árnyék, és mint a Vasálarc nevű klub főnöke, kemény fickó volt, sokszor talán túl kemény is, ahogy azt a külseje is mutatta, de Mia mellett szinte kezes báránnyá változott. És az én drága Miám, a csendes, visszafogott kiválasztott, aki alig mert bárki szemébe nézni, Trez mellett olyan magabiztos nővé vált, amilyet még nem látott a világ. És bár kapcsolatukat beárnyékolta az elveszített kisbabájuk,  biztos voltam benne, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. Ha rajtam múlik – és bizony úgy tűnt, hogy valóban az én kezemben van a hatalom -, ez sosem fog újra megtörténni velük.

- Persze, semmi gond – válaszoltam a feltett kérdésre és rájuk mosolyogtam. – Hol hagytad a másik feled? – kérdeztem Treztől.

- Rehvvel és Xhex-szel vitáznak valamiről – rántotta meg a vállát lazán.

Trez ikertestvére iAm volt. Ők ketten Rehv legjobb barátai és személyes testőrei is voltak, és mély barátság kötötte össze őket Xhex-szel, akivel együtt is dolgoztak a klubban. iAm kicsit furcsa figura volt, csendes, hallgatag, de ha kihozták a sodrából, akkor belőle is kijött az árnyékok vére. De amilyen hamar felhúzta magát, ugyanolyan hamar le is higgadt. Kedveltem őt is.

- Isten irgalmazzon nekünk – nevettem el magam, ahogy elképzeltem a kakaskodást odakint, aminek néhány hangja hozzánk is eljutott. S bár jól szórakoztam rajtuk, hirtelen torkomra forrt a szó és megmerevedtem ültömben.

- Mi a baj? – léptek hozzám azonnal mindketten.

- Semmi – mosolyogtam rájuk és a kezeimet a hasamra tettem. – Mocorognak a kicsikéim.

- Komolyan? – kerekedtek el Mia szemei, mire a kezéért nyúltam és odahúztam magamhoz. Láttam Trezen, hogy ő is szívesen megtapintaná, de úgy érezte nem lenne illendő. Szerelmes kötődő férfiak… - nyögtem fel gondolatban, így az ő kezét is odahúztam magamhoz, így már hárman koncentráltunk, hogy érezhessük a babákat.

És ők nem is várattak minket sokáig. Ütemes mozgás vette kezdetét a hasamban, amit még mindig nem szoktam meg, de annál inkább élveztem.

- Nahát – csillant fel Mia szeme, ahogy rám mosolygott. – Milyen erősek.

- Ühümm – bólogattam boldogan. – Ma reggel éreztem meg először.

- Csodálatos – pillantott rám Trez is, s a szokásos félelmetes arc most teljesen eltűnt, helyét kedves kifejezés vette át. Örültem, hogy mindketten ott vannak velem és megoszthatom velük ezt a bensőséges pillanatot.

Erre persze mintha a többiek is meghallották volna, mi történik, bejöttek a billiárdszobába és amint megláttak minket, körénk gyűltek és szinte kézről-kézre adták a pocakomat. De nem bántam. Örömmel engedtem meg mindannyiuknak, hogy megsimogassák a hasamat, hiszen mi így voltunk egy nagy család.

És mi lesz akkor, amikor a fiúk visszaérnek… - gondoltam magamban kuncogva.

- Szabad? – hallottam meg egy mély hangot, ami visszarántott a valóságba. Blay állt mellettem. Kék szemeiben bizonytalanság csillogott, amin egy csöppet sem lepődtem meg. Az elmúlt hónapokban megtanultunk együtt élni mindazzal, ami közöttünk történt vagy éppen nem történt – nézőpont kérdése -, de határozottan nem tudtunk ugyanúgy nézni egymásra.

- Persze – válaszoltam, mire széles tenyerét a hasamra csúsztatta, amitől hirtelen megborzongtam.

Ha nem lett volna elég önuralmunk, most az ő kisbabáját/kisbabáit hordanám a szívem alatt – gondoltam, s bárhogy is próbáltam nem tudtam leküzdeni az arcom lángba borulását. Nem tudtam eldönteni, hogy érzek ezzel a dologgal kapcsolatban. Egy részem már az elképzeléstől is pánikrohamot kapott, míg egy másik részem kis hiányérzetet keltett bennem, amiért nem így történt. És ami a legmegdöbbentőbb volt mindebben az, hogy amint találkozott a pillantásunk, láttam a szemében, hogy ugyanezeken rágódik ő is. Nem voltunk szerelmesek egymásba, még csak nem is vonzódtunk egymáshoz testileg, hiszen mióta csak ismertük egymást, testvéri kapcsolat volt közöttünk, mégis az, ami a termékenységi időszakom alatt történt, nem múlt el nyomtalanul. És nem tudtam, el fog-e valaha is.

O*o*o*O

Amikor Qhuinn felébredt, az oltáron feküdt. A koponya a feje mellett volt, mintha az első testvér figyelné, ahogy magához tér az ivás után. Pislogott néhányat, hogy kitisztítsa a látását, aztán észrevette, hogy egy nevekkel teleírt falat néz: a márványtömb minden egyes négyzetcentiméterén az ősi nyelven írt szavak sorakoztak.

Mindenhol, kivéve a két rúd helyét.

Felállt, megrázta a lábát, mire a háta hangosan roppant egyet, a feje pedig kóválygott. Megdörzsölte az arcát, leszállt az oltárról, és elindult előre..., hogy megérintse a bevésett neveket.

- A tiéd a túlsó végén van - szólalt meg Zsadist a háta mögül.

Qhuinn megpördült.

A testvériség ismét ott állt lent, mindegyikük úgy vigyorgott, mint a fakutya.

Butch bostoni akcentusa hallatszott:

- Nagyon klassz érzés látni a saját nevedet. Nézd csak meg!

Qhuinn visszafordult a márványtömbhöz, és valóban, jobb oldalon lent megtalálta a zsaru nevét… aztán a sajátját…

A térde megroggyant, ezért leereszkedett, majd letérdelt a precíz sorokkal teleírt márvány elé. Amikor balra fordult, és végignézett a falon, az önálló nevek eltűntek, és már csak egy összefüggő minta látszott rajta. A testvériség is pont ilyen volt. Nem létezett az egyén, csak a csoport egésze.

És most már ő is része volt. Azt a mindenit... Már ő is köztük volt.

Az a végtelen öröm, ami felszínre tört benne és elárasztotta a mellkasát, hirtelen jött. Nem készült fel rá, hogy ennyire mélyen fog érezni, hogy ennyire átjárja majd minden sejtjét.

Idetartozom – gondolta magában, s mindaz, ami a múltban történt, amit a családja követett el ellene, hirtelen semmivé foszlott, mintha soha nem is lett volna. Életében először végre megnyugodott. Úgy érezte, mintha először vehetne igazán levegőt, hiszen nem volt ott a frusztráció, nem volt bánat, sem pedig düh. Csakis a színtiszta boldogság.

És alig várta, hogy mindezt megoszthassa Corie-val.

Amikor végül felállt és lesétált a testvérekhez, mindannyian hátba veregették, tudatva vele, mennyire büszkék rá és mennyire örülnek neki, hogy végre közéjük tartozik.

Rhage odadobta neki a fekete ruháját.

- Szóval, üdvözöllek ebben az őrültekházában, te gazember! Egy életre meg vagy áldva velünk.

Hangos, gondtalan nevetés szakadt fel Qhuinnből, mire a testvérei, mert bizony most már azok voltak, meglepetten néztek rá, de aztán ők is elmosolyodtak.

Amikor elindultak kifelé, Qhuinn még egyszer utoljára körülnézett a barlangban. Nagyon különös volt. Igen, ezzel történelmet írtak. Ezen kívül úgy érezte, hogy ez volt a betetőzése annak a sok éjszakának, amikor a testvérekkel együtt harcolt, és valami belső logika miatt ez a különleges esemény szinte... elkerülhetetlennek tűnt.

Visszaindultak azon az útvonalon, amelyen bejöttek, és Qhuinn hamarosan egy folyosón találta magát, amelynek egyik oldalán polcok sorakoztak a földtől a nagyon magas mennyezetig.

- Jézus... Krisztus! - lehelte, amikor meglátta azt a rengeteg urnát. Mindenki megállt.

- Az urnák? - kérdezte Wrath.

- Igen - felelte Tohr nevetve. - Láthatóan lenyűgözte.

- Még szép! - vágta rá Rhage, és feljebb húzta a köntöse övét. - Bámulatosak vagyunk. - Erre többen felnyögtek, és a szemüket forgatták.

Qhuinn tudott róla, hogy amikor csak lehetett, a testvérek megkeresték az alantasok urnáit, melyek a szívüket tartalmazták, de hogy hová tették, vagy miért, azt nem tudta. A helyükre most már fény derült, de mivel túl sok minden történt aznap, úgy döntött, a célokat majd máskor megkérdezi.

- Gondolj csak bele! - szólalt meg Tohr, és átkarolta Qhuinn vállát. - Most már te is ideteheted, ha szerzel egyet.

- Klassz - motyogta Qhuinn, és végignézett a számtalan sok urnán. - Nagyon klassz. De miért én? – tette fel a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, mióta megjelentek az ajtajában a fekete köpenyes alakok.

A válaszadó Wrath volt, aki odafordult hozzá, mintha valóban látná őt.

- Kinevezéssel vagy anélkül, de hozzánk tartozol. Akkor már miért ne lehetne hivatalossá tenni?

Qhuinn erre először nem tudott mit mondani, de végül elnevette magát és olyat tett, ami még sosem jutott eszébe.

- Milyen igaz – mondta, és magához ölelte azokat, akik mellette álltak. V és Tohr felnevettek és megcsapkodták a hátát. A többiek arcán is jókedvű mosolyt látott, még Z is lazán viselkedett, legalábbis önmagához képest.

Egy olyan kapun mentek át, amely régi volt, de olyan vastag, hogy egy forrasztólámpa is órákig dolgozott volna rajta, hogy átégesse. Ezután még egy akadály állt előttük, amelyet félretoltak.

Az a tömb teljesen úgy nézett ki, mintha sziklafal lenne..., és mit ad isten, ezután kiléptek egy kis földbe vájt lyukba, majd máris az Escalade-ben ültek. Rövid autóút következett az erdőn keresztül, aztán megpillantották a ház fényeit. Qhuinn izgatott lett, előredőlt az ülésen, és a kezét a kilincsre tette.

A kocsi szinte még le sem lassított az udvaron, amikor már kinyitotta az ajtót, és kiugrott. A testvérek felnevettek, és jóval komótosabban szálltak ki az autóból. Felsétáltak a lépcsőn. A hatalmas bejárati ajtónál Qhuinn sietve benyitott, berontott az előtérbe, és a biztonsági kamerába nyomta az arcát.

A háta mögött hallotta, hogy a testvérek beszélgetnek... a testvérei, nem igaz? Mert már ő is közéjük tartozott.

A testvérei tovább beszéltek, miközben követték a házba. Fritz kinyitotta a belső ajtót. Qhuinn majdnem feldöntötte a komornyikot, olyan lendülettel rontott be. Sok mosolygó arcot pillantott meg: a harcosok feleit, a királynét, mindenhol hűségeseket..., ott volt Blay, Sax, Lendo, John, Xhex, iAm, Trez és Rehv Ehlenával...

De ő csak egyvalakit keresett, akit meg is látott, amint a tömeg kettévált. És Qhuinn-nek leesett az álla.

A fele gyönyörű volt, sőt, egyszerűen szemkápráztató jelenség. Még az Őrző sugárzó szépsége is eltörpült mellette, ahogy abban a csodás lila ruhában, szélesen mosolyogva, vállára omló hullámos hajával odalépett hozzá, majd letérdelt elé.

- Drága parancsolóm – szólalt meg az ősi nyelven felemelve könnyes, boldog tekintetét. – Kérlek, fogadd el tőlem ezt a zálogot, hogy szerencsét hozzon neked a harcban. – Felemelte a kezét, s benne egy a hajából levágott vastag fonatot tartott, melynek mindkét vége lila selyemszalaggal volt megkötve.

Qhuinn vigyorogva térdelt le hozzá, lágyan megsimogatta az arcát, majd átvette tőle az ajándékot.

- Köszönöm – lehelte. – Szeretlek – mondta még, s mivel nem bírt tovább várni, azonnal a lány ajkára tapadt. Hallotta, hogy körülöttük hangos éljenzés vette kezdetét, de nem foglalkozott vele. Hogy is tette volna, amikor számára akkor csak Corie létezett? Olyan boldog volt, hogy azon csodálkozott még nem repült fel egészen a mennyországba.

Csodálatos feleséggel áldotta meg a sors, az ikergyermekeiket várták, és úgy tűnt mindhárman egészségesek és biztonságban vannak, és még testvér is lett belőle. Nem, egyszerűen ennél csodálatosabb életet el sem tudott volna képzelni magának.

Amikor kibontakoztak egymás karjából, Corie hagyta, hogy kicsit a többiek vegyék át a helyét, így fogadhatta a gratulációkat. Mindenki ott volt, aki csak fontos volt Qhuinn számára, így boldogan ölelkezett össze Blay-jel és Johnnal, örömmel fogadta a hátba veregetést Treztől és iAmtől, és persze a testvérek felei sem maradhattak ki a jóból. Mindannyian megölelgették és annyi puszit osztottak ki neki, hogy a végén már szinte zavarba is jött tőlük. Aztán végül visszatért Corie-hoz, aki akkor éppen Miával és Trezzel beszélgetett.

A magas, sötétbőrű árnyék úgy ölelte magához az kiválasztottat, mintha a saját bőre alá akarná betuszkolni. Ez mindig megnevetette Qhuinnt, de ezúttal elfojtotta a mosolyát, annyira vágyott rá ugyanis, hogy a fele mellett legyen.

Hátulról ölelte magához a lányt, s mélyen a nyakába csókolt.

- Hogy vagy? – kérdezte Corie, s szembefordult a férjével.

- Csodálatosan – vallotta be Qhuinn őszintén.

Corie aggodalmas pillantást vetett Qhuinn nyakára, melyen csúnya harapásnyom volt látható, de egyelőre nem firtatta a dolgot. Valószínűleg azért, mert nem maradt rá ideje. Trez ugyanis megelőzte.

- Lássuk – mondta, majd állával Qhuinn mellkasára bökött.

Az ifjú testvér persze értette a célzást és mosolyogva, elégedetten húzta félre a köntöse felső részét, hogy szabaddá váljon a mellkasának bal oldala, melyen ott virított egy körkörös jel, egy örökre megmaradó heg, mint minden testvér mellkasán. A kötelék jelképe, amely összetartotta őket.

- Ez az! – kiáltott fel Trez és felemelte a poharát. – Igyunk Qhuinnre! Bátorsága és kitartása példaértékű mindannyiunk számára. Éljen sokáig és annyi alantast küldjön a feledésbe, amennyit csak tud!

- Qhuinnre! – hangzott fel mindenki ajkán egyszerre, majd számtalan pohár emelkedett a magasba.

Visszatérés 23. fejezet - Testvér I.

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást mindenkinek! :)

A következő napokban eléggé kótyagos voltam. Felfoghatatlan volt, amit megtudtam az Őrzőtől, és amit én magam is éreztem és átéltem. De közben valahogy fel is dobódtam a tudattól, hogy végre megtudtam egy részét mindannak, amiért ide kerültem, amiért ez az egész őrültség megtörtént velem és fenekestül felforgatta az életemet. Ez azért nem volt semmi.

Viszont nem lustálkodhattam sokáig, az Őrző ugyanis remélte, hogy mivel végre felszínre került a képességem – ez nem ment ugyanis olyan gördülékenyen -, azonnal munkához látok.

- A képességek nem mindig mutatkoznak meg azonnal – emlékeztem vissza az Őrző szavaira. – Előfordul, hogy időbe kerül, főleg akkor, ha összetett, erős képességről van szó, ami ez esetben határozottan fenn áll. A testednek időre volt szüksége, és amikor elérkezett a termékenységi időszakod, akkor bontakozott ki teljesen. A terhességed olyan hormonális változásokat eredményezett, ami csak rátett erre még egy lapáttal, így már erőd teljében vagy.

Na igen, ez azért nem volt mindegy. Az ugyanis nagyon aggasztott, hogy Mia kisbabáját nem tudtam megmenteni. Dühös voltam, amiért pont a legjobb barátnőmnek kellett ekkora veszteséget átélnie, de az Őrző annyira hangsúlyozta, hogy nem én tehetek róla, a sorsunkat nem lehet siettetni, hogy a végén már én magam is kezdtem elhinni neki.

Tehát az Őrző remélte, hogy minél előbb „munkába” állok és segítek a teherbe esett vámpírnőkön, hogy megelőzzük a kockázatokat. Nem is volt ezzel gond, nagyon szívesen találkoztam a faj tagjaival, bár az elég zavaró volt, hogy amint a nők közelébe kerültem, a képességem emberfeletti módon uralkodott el rajtam és irányította a tetteimet. De mindent megért, amikor láttam azokat a még meg sem született lányokat és fiúkat, akik a jövőt jelentették.

Az Őrző szerint azzal, hogy egy kis részét nekem adta, ezzel felerősítve a képességemet, kaptam egy kis betekintést a jövőbe is, így láthattam azokat az ártatlan kis angyalkákat, s még ha alig pár pillanat is volt, végtelen örömmel töltött el a tudat, hogy élni fognak, felnőnek, és a fajunkat fogják öregbíteni.

De persze semmi sem lehetett ilyen egyszerű. Alig telt el pár hét, mióta aktívan megmutatkozott a képességem, Jane aggódni kezdett értem. A vérvételem eredménye nem tetszett neki, azt mondta többet kellene pihennem, de hát hogy pihenhettem volna, amikor annyi kisbabán kellett segítenem?

- A saját babáidra is vigyáznod kell – mondta gyengéden Jane, mire egy pillanatra elszégyelltem magam. Igaza volt. Annyira segíteni akartam mindenkinek, hogy a legfontosabbakról elfelejtkeztem. A gyermekeim voltak számomra az elsők az életben, most mégis valahogyan háttérbeszorultak, aminek egyáltalán nem örültem.

Ám épphogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat, hirtelen bizsergető melegséget éreztem a hasamban, ami megnyugtatott. Tudtam, hogy nincs velük baj. Nem tudnám megmagyarázni, de azt hiszem, a képességem által voltam képes érzékelni őket. Teljesen biztos voltam benne, hogy mindketten jól vannak, egészségesek, boldogok.

És ez az érzés nem is múlt el.

Nagyjából öt hónapos terhes voltam, amikor először megmozdultak. A hasam már gömbölyű volt, de ikerterhességhez képest kisebb, mintha ember lettem volna. Az apró mozdulást először észre sem vettem – valószínűleg mert éppen aludtam -, de mikor kissé erőteljesebb lett, azonnal felébredtem és felültem az ágyban. Mindkét kezemmel a hasamra tapadtam, és még levegőt sem mertem venni, úgy vártam, hogy megismétlődjön a csoda.

És akkor megéreztem.

- Qhuinn! – kiáltottam fel izgatottan, mire kedvesen úgy pattant fel, mintha legalább száz alantas állt volna a szobánkban.

- Mi történt? – kérdezte teljesen éberen.

- Mozognak a babák – mondtam neki boldogan és megragadtam a kezét, hogy a hasamra tegyem. Egy percig csendben várakoztunk, aztán ismét éreztem az apró mozdulást a hasam jobb oldalán.

- Úristen – suttogta Qhuinn, s mikor a szemébe néztem, láttam, hogy még az életben nem volt ennyire boldog! Most már mindkét kezével a hasamat fogta és teljesen átszellemülten koncentrált, hátha megérzi újra a mozgást, de nem volt szerencsénk. Úgy tűnt a babáink elaludtak.

- Ez egy csoda – mondta kedvesem, s széles tenyerébe fogta az arcomat és lágyan megcsókolt. – Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – vigyorodtam el, s boldogan bújtam bele az ölelésébe. Képes lettem volna akár addig ott maradni, míg el nem telik az a pár hónap, ami még hátra volt a babák érkezéséig, de az ajtón felhangzó erőteljes kopogás meghiúsította ezt a tervemet.

Felkapott egy alsónadrágot, mielőtt megnézte volna ki az, majd amikor kinyílt az ajtó, meglepetten hátrébb lépett. Ez egyáltalán nem tetszett, Qhuinn-nek nem volt szokása szótlanul álldogálni, így előrébb hajoltam, hogy lássam, mi történik.

A hang nekem is a torkomra forrt, amikor megláttam, hogy hét fekete köpenyes alak sétál be a szobánkba. Arcukat csukja fedte, de ránézésre is meg tudtam állapítani ki kicsoda. Legelöl a bátyám állt, mögötte pedig a testvérek. Félkörívben megálltak Qhuinn előtt. Wrath felemelte a kezét és mutatóujját Qhuinn mellkasának a közepére szegezte. Aztán az ősi nyelven megszólalt:

- Egy kérdést fogunk feltenni neked. Csakis egyszer. A válaszod kiállja az idők próbáját, és érvényes lesz ettől a pillanattól kezdve örök időkig a vérvonaladban. Felkészültél arra, hogy megválaszold ezt a kérdést?

Elakadt a lélegzetem és a szám elé kaptam a kezem. Nem, az nem lehet – gondoltam magamban, s érzetem, ahogy a könnyeim felszínre törnek. Qhuinnt figyeltem, már amennyit láttam belőle. Arca döbbent volt, álla leesett. Ő sem akarta elhinni, amit hall.

A törvények nagyon egyszerűen fogalmaznak arról, ki kerülhet be a testvériségbe. Qhuinn, egyrészről származásilag nem felelt meg a követelményeknek, hiszen nem volt közvetlenül egy testvér és egy kiválasztott utóda, csak mellékágról, másrészről a testi hibája is kizáró oknak számított. Én személy szerint mindkettőt baromságnak tartottam… és ezek szerint Wrath is, máskülönben ez az egész nem történt volna meg most.

Qhuinn is ilyesmiken gondolkozhatott, mert végül széles vigyor jelent meg az arcán.

- Naná, hogy igen – vágta rá, s hosszú idő után egy pillanatra ugyanaz a lázadó, gondtalan, laza fiú lett belőle, akibe beleszerettem. Abban a pillanatban nem gondolt a rossz dolgokra, nem aggódott a terhességem miatt, egyszerűen csak élvezte a lehetőséget, amiről azt gondolta, sosem fogja megkapni.

- Akkor most azt kérdezem tőled, Qhuinn, ismeretlen apa fia, vér szerinti húgom parancsolója, csatlakozol-e hozzánk?

Qhuinn egy kis komolyságot magára erőltetve válaszolt:

- Igen, csatlakozom hozzátok.

Helyeslő morgás vonult végig a férfiakon, aztán Tohr egy fekete köpenyt dobott felé.

- Menj, ürítsd ki a tested, vedd fel a köpenyt, majd nyugtasd meg a feledet – mondta neki Wrath.

Qhuinn nem habozott, gyorsan rám pillantott, majd besietett a fürdőszobába. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Wrath felém fordult.

- Gyere ide, húgom – kérte, mire kimásztam végre az ágyból és odaléptem elé. Mindkét kezét kinyújtotta felém, én pedig belecsúsztattam apró ujjaimat a hatalmas tenyerekbe. – Érzem, hogy mennyire ideges vagy, de nincs okod az aggodalomra.

Gombóc nőtt a torkomban, de azért megszólaltam.

- Mit csináltál? – kérdeztem. – Hogy csináltad?

Wrath felkuncogott – igen, olyat is tudott néha.

- Az maradjon az én titkom.

Elmosolyodtam, és élvezettel bújtam oda a mellkasához. Vaskos karjai körém fonódtak és én újra gyereknek éreztem magam. Kivéve, hogy gyerekként könnyebbnek tűnt az élet.

- Ígérd meg, hogy nem lesz baja – suttogtam alig hallhatóan, de nem áltattam magam olyasmivel, hogy csak Wrath hallotta meg szavaimat. Ebben a családban mindenki tudott mindenkiről mindent.

- Ígérem – érkezett a komoly válasz.

Tudtam egy-két dolgot a testvériségbe való beavatásról és aggódtam. Boldog voltam, hogy ekkora megtiszteltetés érte a férjemet, de közben végtelenül ideges is voltam, mert tudtam, mi vár rá. Nem éppen egy fáklyás menet…

Abban a pillanatban nyílt ki a fürdő ajtaja, amikor elhúzódtam a testvéremtől. Qhuinnen már az új ruhadarab volt, amivel tökéletesen beillett a többiek közé.

Szorosan magához húzott és megcsókolt.

- Szeretlek – mondta aztán az ősi nyelven, mire elmosolyodtam. Csak akkor használta ezt a nyelvet, amikor valamit bensőségesen akart közölni. – Nem lesz semmi baj.

- Én is szeretlek téged – válaszoltam. – És annyira büszke vagyok rád!

Nem akartuk sokáig váratni a testvériséget, ezért egy villámgyors csók után ellépett tőlem, visszafordult a férfiakhoz. Készen állt, bármivel is kell szembenéznie.

O*o*o*O

- Tedd fel a csuklyád - mondta Wrath. - A szertartás alatt csak akkor beszélhetsz, ha szólunk hozzád, a szemedet mindig szegezd a földre, a kezedet pedig kulcsold össze a hátad mögött! A bátorságodat és az odaadásodat minden reakciódból le fogjuk mérni, amit teszel.

Qhuinn szíve a torkában dobogott. Rettenetesen ideges volt, de igyekezett ezt nem kimutatni. Bólintott, jelezve, hogy megértette, majd engedelmesen a fejére tette a csuklyát és a földre pillantott. Elhatározta, hogy bármennyire is legyen nehéz, nem fog felnézni, még csak meg sem próbálja.

- Kövess minket! – jött a következő utasítás, aminek azonnal eleget is tett. Figyelt rá, hogy mindent betartson, amit mondtak neki, s bár jó lett volna még egy pillantást vetnie Corie-ra, ellenállt a kísértésnek és elhagyta a hálószobájukat.

Nem tudta, hogyan zajlik a testvérré avatás, de abban biztos volt, hogy nem lesz könnyű menet. Nem úgy ismerte a fiúkat, mint akik csak kávézgatnak és beszélgetnek. Szívós harcosok voltak, és ha be akartak venni valakit maguk közé, az biztos, hogy alapos és kemény próbatétel elé állítják.

Megacélozta magát és elhatározta, hogy bármit is kell tennie, ki fogja bírni. Semmi nem állíthatta meg!

Amikor kiértek a ház elé, beültek V Escalade-jébe. El sem téveszthette volna az autót, török dohány illata volt, ami mindig körüllengte a testvért. Fogalma sem volt merrefelé hajtanak, de nem tartott sokáig az út.

- Szállj ki! – szólította fel Wrath.

Májushoz képest kissé csípős volt éjszaka az idő, de Qhuinnt nem zavarta. Izgatottsága fűtötte annyira, hogy ne fázzon, amikor a hideg földön mezítláb lépkedve követte a többieket. Mivel csak a lábát nézhette, nem tudta hol vannak, de a halvány fényben látszódó márványpadlóból, amire hamarosan rálépett, arra következtetett, hogy valamilyen épületben lehetnek. Főleg, hogy a levegő is melegebbnek tűnt.

Mindjárt ott vagyunk – gondolta magában, s szíve még gyorsabb ütemre kapcsolt. Már alig várta, hogy szembenézhessen a kihívással és bebizonyíthassa, hogy igenis méltó arra, hogy testvérré váljon.

Pár lépéssel később megálltak. Ruhasuhogást hallott, amiből arra következtetett, hogy a férfiak körülötte levetkőztek, majd egy súlyos kéz ragadta meg a nyakát, és a király hangja ágyúdörrenésként töltette be a teret:

- Nem vagy méltó, hogy belépj ide, ahol most vagy. Bólints!

Qhuinn bólintott.

- Mondd, hogy nem vagy méltó!

Az ősi nyelven válaszolt:

- Nem vagyok méltó!

Hangos kiáltás hallatszott, ahogyan körülötte a testvérek tiltakoztak szavai ellen, ami meghatotta Qhuinnt. Amennyire hallotta, mindannyian támogatták őt.

- Habár nem vagy méltó – folytatta Wrath -, szeretnél az lenni ma este. Bólints!

Ismét bólintott.

- Mondd, hogy szeretnél méltó lenni!

- Szeretnék méltó lenni.

De még mennyire – gondolta magában.

Ezúttal a hangos kiáltás helyeslést fejezett ki.

- Csak egy módja van annak, hogy méltó legyél, és ez a helyes és illő mód. Hús a húsunkból. Bólints!

Qhuinn bólintott.

- Mondd, hogy hús akarsz lenni a húsunkból!

- Hús akarok lenni a húsotokból!

Szavait mély csend fogadta, melyet kántálás váltott fel. A testvérek hangja betöltötte az egész teret, Qhuinn már semmi mást nem hallott, csak őket. Már majdnem megszólalt, hogy ő is velük együtt mondja a szavakat, de még időben ráharapott a nyelvére, hiszen nem adtak rá engedélyt neki. Azonban, amikor valaki mögé, majd mellé lépett, körülvették őt, teste felvette a ritmusukat és követte mozdulataikat. És észre sem véve, a kántálásba is becsatlakozott. Úgy tűnt nem probléma, miközben lassú léptekkel haladtak előre.

Istenem, könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól. Sosem tartozott sehova sem. A családja nem fogadta el, a vámpírok elit társadalma, melybe beleszületett, kirekesztette. Amíg a testvériség be nem fogadta, nem volt családja, igazi otthona. Corie-val lett családja, de ő ennél többre vágyott. A szíve mélyén azt akarta, hogy a felével ne csak ketten legyenek egymásnak, hanem testvéreket akart, egy igazi családot, melyet ma meg fog kapni. Hivatalosan is belép a Fekete Tőr Testvériségbe és ezt már soha senki nem veheti el tőle!

És ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy igazából nem ő kezdeményezte ezt az egészet. Őt választották. A testvériség, a faj legjobban tisztelt harcosai, a legképzettebb katonák… őt választották.

És nem azért mert ide született, vagy mert muszáj lett volna. Őt akarták, méghozzá azért, aki.

Egyszer csak megváltozott az akusztika, a közös kántálás visszaverődött a falakról, mintha egy hatalmas, magas terembe léptek volna.

A vállán pihenő kéz megállította.

Ekkor a kántálás és a mozgás megállt, az utolsó hang is elnémult. Valaki megfogta a kezét, és előrehúzta.

- Lépcső! - szólalt meg Z.

Qhuinn fellépett hat lépcsőfokot, majd egy egyenes rész következett. Amikor megállították, a mellkasa és a lábujja hozzányomódott egy márványfalhoz, ugyanolyan anyaghoz, mint amiből a talaj volt.

Zsadist otthagyta, és elsétált. Qhuinn szíve majd' kiugrott a mellkasából.

A király hangja olyan hangos volt, mint a mennydörgés:

- Ki javasolja ezt a férfit?

- Én - felelte Zsadist.

- Én - visszhangozta Tohr.

- Én.

- Én.

- Én.

- Én.

Qhuinn minden egyes válasznál nagyot pislogott, amikor a testvérek egyenként válaszoltak. Minden egyes testvér javasolta.

Aztán az utolsóra került a sor. A király hangosan és tisztán válaszolta:

- Én.

A francba, megint pislognia kellett.

Ezek után Wrath folytatta, az ősi nyelv arisztokrata kiejtéseit harcos ereje tette még nyomatékosabbá:

- A Fekete Tőr Testvériség itt összegyűlt tagjainak tanúbizonysága alapján, valamint Zsadist és Phury; a Fekete Tőr Testvériség harcosának, Ahgonynak fiai; Tohrment, a Fekete Tőr Testvériség harcosának, Harmnak fia; Butch O'Neal, saját vérrokonom; Rhage, a Fekete Tőr Testvériség harcosának, Tohrture-nek fia; Vishous, a Fekete Tőr Testvériség harcosának, a Vérontó néven ismert katonának fia; és az én, Wrath fiának, Wrathnak javaslatára úgy véljük, ez az előttünk álló férfi, Qhuinn, ismeretlen apa fia, alkalmas arra, hogy a Fekete Tőr Testvériség tagjává váljon. Mivel belátásom szerint nekem hatalmamban áll ezt megtenni, és mivel a faj védelmét szolgálja, továbbá a törvényt is úgy módosítottuk, hogy ez jogszerű és elfogadott legyen, ezúttal eltekintek a származás bizonyításának szükségességétől. Kezdhetjük! Fordítsátok meg! Fedjétek fel!

Mielőtt bárki is odamehetett volna hozzá, Qhuinn kihúzta magát, és sikerült gyorsan megtörölnie a szemét, hogy amikor megfordítják, és leveszik róla a köpenyt, újra igazi férfi lehessen.

Elállt a lélegzete. Egy emelvényen állt egy barlangban, amelyet több száz fekete gyertya világított meg. A lángok halvány aranyszínű fénye pislákolt a durván kifaragott falon, és visszaverődött a fényes padlóról.

De nem ez ragadta meg elsősorban a figyelmét: előtte, a hatalmas, megvilágított terem és közte egy oltár állt.

A közepén pedig hatalmas koponya.

A koponya nagyon régi volt, nem egy frissen meghalt személy fehér csontja, hanem egy ősi, szent és tisztelt harcos besötétedett, patinás maradványa.

Az első testvéré. Minden bizonnyal.

Amikor felemelte a tekintetét, az áhítattól döbbenten meredt előre: odalent a hagyomány élő, lélegző képviselői sorakoztak fel, és őt nézték. A testvériség tagjai egymás mellett álltak, meztelen testük hatalmas, izmos falat alkotott, a gyertyafény megvilágította erős, harcos alakjukat.

Tohr megfogta Wrath karját, és felvezette a királyt a lépcsőn, amelyen Qhuinn nem sokkal előtte felment.

- Hátrálj a falhoz, és fogódzkodj meg a kiálló rudakban! - parancsolta Wrath angolul, amikor az oltárhoz kísérték.

Qhuinn habozás nélkül engedelmeskedett, majd érezte, hogy a lapockája és a feneke hozzáér a falhoz, miközben a keze felemelkedik, és belekapaszkodik egy-egy rövid, kiszögellő rúdba.

Amikor a király felemelte a karját, Qhuinn hirtelen pontosan tudta, hogy szerezték a testvérek azt a csillag alakú heget a mellkasukon: egy régi, ezüstszínű kesztyű volt rajta, amelynek kézfejéből tüskék álltak ki, a kezében pedig egy fekete tőrt tartott.

Tohr minden különösebb felhajtás nélkül a koponya fölé húzta Wrath csuklóját.

- Királyom.

Amikor a király felemelte a tőrt, a származását bizonyító rituális tetoválások láthatóvá váltak a halvány fényben. A borotvaéles penge megvágta a bőrét. Piros vér buggyant ki a sebből, és egy ezüstserlegbe csöpögött, amely a koponya tetejébe volt süllyesztve.

- Az én húsom - jelentette ki Wrath.

A következő pillanatban megnyalta a sebet, hogy lezárja. Ezután a derékig érő, fekete, hosszú hajú és fekete napszemüveget viselő hatalmas férfit odavezették Qhuinnhez.

Wrath nem látott, mégis pontosan tudta, milyen szögben áll egymáshoz képest a testük, milyen magas Qhuinn, hol van az arca...

Mert ekkor hirtelen megragadta az állkapcsát, erősen hátra és oldalra csavarta a fejét, szabaddá téve a nyakát.

Qhuinn most már tudta, mire való az a két rúd.

Wrath vad mosolyt villantott fel, és láthatóvá vált hatalmas szemfoga, amelyhez foghatót Qhuinn még sohasem látott azelőtt.

- A te húsod.

Villámgyors mozdulattal lecsapott, és kíméletlenül Qhuinn nyakába harapott, hogy aztán néhány kortyot igyon a véréből.

Amikor végül visszahúzta hatalmas szemfogát, a nyelvével végigsimított az ajkán, és úgy mosolyodott el, mint egy hadvezér.

És ekkor eljött az idő.

Qhuinn-nek nem volt szüksége arra, hogy figyelmeztessék, készüljön fel. Erősen szorította a rudakat, megfeszítette a hátát és a lábát, és várta az ütést.

- A mi húsuk - morogta Wrath.

A király nem fogta vissza az erejét. Ökölbe szorította ezüstkesztyűs kezét, és ugyanazzal a tévedhetetlen pontossággal Qhuinn mellkasába vágott. A tüskék olyan erővel fúródtak a húsába, hogy az ajka libegni kezdett a tüdejéből hurrikánszerűen kirobbanó levegőben. A látása egy időre elköszönt, amikor pedig visszatért, kristálytisztán látta Wrath arcát.

A király tekintete tiszteletet sugárzott, és nyoma sem volt benne meglepődésnek, mintha egyértelműnek vette volna, hogy Qhuinn férfiként fogja elviselni az ütést.

Így folytatódott tovább. Tohr következett a sorban, elvette a királytól a kesztyűt és a tőrt, ugyanazokat a szavakat mondta, megvágta a karját, a vérét a koponyába csöpögtette, megharapta Qhuinn torkát, majd olyan erősen vágta mellbe, mint egy buldózer.

Ezután Rhage következett. Vishous. Butch. Phury. Zsadist. Mire befejeződött, Qhuinnek vérzett a nyaka és a mellkasa, az egész testét izzadság borította, és csak azért állt még függőlegesen, mert vasmarokkal szorította azt a két rudat.

Nem érdekelte, mit tesznek vele, akkor is állva marad, bármi történjék is. Nem ismerte a testvériség történelmét, de lemerte volna fogadni, hogy egyikük sem rogyott össze, mint egy rongybaba, a beavatása során. Bizonyos dolgokban nem bánta, ha ő az első, a puhányságban azonban igen. Különben is, eddig úgy vélte, jól teljesített: a testvérek vigyorogva álltak körülötte, mintha nagyra értékelnék azt, ahogy viseli a dolgokat, amitől még elszántabb lett.

A király bólintott, mire Tohr, mintha parancsot kapott volna, ismét odavezette a királyt az oltárhoz, és a kezébe adta a koponyát. Wrath magasba emelte az összegyűjtött vért, és azt mondta:

- Ő volt az első közülünk. Emlékezzünk rá, arra a harcosra, aki megalapította a testvériséget!

A testvérek hangos csatakiáltást hallattak, hangjuk együtt dübörgött a barlangban, majd Wrath Qhuinnhez fordult.

- Idd meg ezt, és csatlakozz hozzánk!

Rendicsek.

Hirtelen feltámadt erővel elvette Wrath-tól a koponyát, belenézett a szemüregbe, majd az ezüstserleget az ajkához emelte.

Kinyitotta a száját, és legurította a vért a torkán. Magába fogadta a testvéreket, az erejüket... eggyé vált velük.

Körülötte a többiek elismerően morogtak.

Amikor megitta, visszaadta a koponyát Wrath kezébe, és megtörölte a száját.

A király mély, dübörgő hangon felnevetett.

- Jobb lesz, ha megint megkapaszkodsz, fiam...

Éééééééééééés ez volt az utolsó szó, amit egy ideig hallott. Mintha villám csapott volna ki az égből, és egyenesen a fejébe hasított volna, olyan hatalmas energia áramlott belé hirtelen, és minden érzékét elhomályosította. Hátratántorodott, megfogta a két kiálló rudat, éppen idejében, mielőtt a teste rohamot kapott volna... Feltett szándéka volt, hogy eszméleténél marad. De sajnos... bocsi, haver. Az örvény túl erős volt. A teste megremegett, a szívverése ki-kihagyott, az agya pedig úgy sistergett, mint egy petárda. Bumm!

Aztán minden elsötétült előtte.