Visszatérés 1. fejezet - Új élet

Sziasztok!

Újra itt, immárom 2013-ban. Bevallom nektek a 3-as a szerencseszámom, így nagyon remélem, hogy ez az évem úgy alakul, ahogy szeretném!!:):):)

 Na, de térjünk vissza Corie-hoz és Qhuinnhez, valamint a többeikhez, akiknek életét a továbbiakban is nyomonkövethetitek az én elképzeléseim szerint. :P

A 2. könyv kapott egy alcímet - Visszatérés - mely hűen mutatja a történet irányát, hogy merre is tartunk. :)

Na, de nem húzom tovább a szót, jó olvasást mindenkiek!!!! :):)

Új élet reményében öleltem magamhoz az Őrzőt és tűrtem a végtelen forróságot, mely körülvette kettősünket; majd egy perc elteltével, mikor a fény kihunyt és a forgás is abbamaradt, ismerős helyen találtam magam: Qhuinn szobájában.

Őt magát nem láttam sehol, de már a szoba látványától is megdobbant a szívem. Ott voltam, ahol lennem kellett, és ezt minden sejtemben éreztem. Mély levegőt vettem és élvezettel behunytam a szemem, ahogy megéreztem benne kedvesem illatát. Végre hazaértem.

Abban a pillanatban kinyílt a fürdőszoba ajtaja és ott volt ő, akire oly’ régóta vágytam, akiről azt hittem, sosem láthatom többé, és aki nélkül elképzelni sem tudtam volna az életemet.

Megtorpant a küszöbön, ahogy meglátott engem. Kék és zöld szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől, ajkai elnyíltak. Nyakán és két csuklóján fehér kendőt viselt, amivel az elvesztett szerelmet gyászolta.

- Qhuinn – leheltem a nevét, majd ledobtam a naplómat a földre és a nyakába vetettem magam. Azonnal érezni akartam erős karjait, a teste melegét.

Egy fél pillanatig csak állt meglepetten, azt hihette, csak a képzelete játszik vele, majd körém fonta karjait és a szuszt is kiszorította belőlem.

- Corie – suttogta elcsukló hangon. – Istenem, hát itt vagy!

- Itt vagyok – nevettem fel sírva, majd szenvedélyesen az ajkára tapadtam. Kutató nyelve azonnal átvette az irányítást és én boldogan adtam át magam neki. Elmerültem a csókjában és hagytam, hogy lassan az ágyhoz sétáljon velem.

Mikor leheveredtünk rá, kutatóan nézte az arcomat, mintha még mindig nem hinné el, hogy valóság vagyok.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte.

- Az Őrző hozott vissza – válaszoltam, és közel fészkelődtem hozzá, hogy testünk teljesen összesimuljon.

- De miért? – kérdezett tovább. – Amikor eltűntél és elmentem hozzá, világosan közölte velem, hogy nem fog visszahozni.

- Mégis itt vagyok – mosolyogtam rá, kerülve az okokat. Természetesen tisztában voltam a miértekkel, és hamarosan Qhuinn is beavatást nyer majd, de egyelőre nem akartam elrontani a viszontlátás pillanatát. Örültem, hogy végre ismét vele lehetek, hogy láthatom, hallhatom a hangját, élvezhetem a csókját. És az elkövetkező néhány órában nem is állt szándékomban mást csinálni, mint bepótolni mindazt, ami az elmúlt két hétben kimaradt az életünkből.

És ezt elég hamar a tudtára is hoztam kedvesemnek. Fölé gördültem és félreérthetetlenül csókolni kezdtem. Nem ellenkezett, azonnal felvette a ritmusomat és néhány pillanattal később már el is merültünk a szerelem forrongó tengerében. Istenem, mennyire hiányzott mindez! Hiányzott a kényeztető kéz, mely bejárta a testem, hiányzott az izmos mellkas, melyben az ütemesen dobogó szív csak értem vert, és hiányzott maga Qhuinn, fénylő, szerelmes tekintetével és mosolyra húzódó ajkaival, melyek nem bírtak betelni velem.

Mikor elégedetten pihegve feküdtünk egymás karjában és végre alaposan szemügyre vehettem az arcát, aggodalommal töltöttek el a karikák a szeme alatt és a kissé beesett arca, mely tökéletesen mutatta, mennyire rosszul viselte a távollétemet.

- Most már veled maradok – mondtam neki. – Örökké veled leszek.

Behunyta a szemét és mélyet sóhajtott, majd mikor ismét rám emelte pillantását, tömény szerelem türköződött az íriszeiben.

- Nem bírnám ki, ha még egyszer elveszítenélek – mondta, és éreztem a szavak mögött megbújó halálos komolyságot. Egy szerelmes vámpír férfi csak ritkán éli túl a szeretett nő elvesztését.

- Nem veszítesz el soha többé! – jelentettem ki, és közben magamban imádkoztam, hogy ez valóban így is legyen. Mert bár hálás voltam az Őrzőnek azért, hogy visszahozott, igencsak kétesélyes volt az, amit kért tőlem cserébe. És ahogy ez eszembe jutott, el is komolyodtam. – Beszélnem kell Wrath-szal – mondtam Qhuinn-nek, hiszen nem halogathattam tovább mindazt, amit meg kellett tennem.

- Miről? – kérdezte, de csak a fejemet ráztam.

- Majd megtudod – mondtam neki, mire vonakodva ugyan, de bólintott. – Engednél nekem vizet a kádba? – kérdeztem. – Szeretnék előtte lefürdeni.

- Persze – mosolygott rám, majd gyors csókot nyomott a számra. – Egy perc és jövök – mondta és már ment is a fürdőszobába, hogy elkészítse a fürdővizünket

Nem volt kedvem az ágyban heverészve várni rá, így kikászálódtam az összetúrt takaró és párna alól, majd magam köré tekertem az egyik vékony lepedőt és kisétáltam az erkélyre. Kint lassan szemerkélt az eső, majd amint kiléptem, jobban rákezdett, mintha csak a bennem dúló érzelmeket akarná visszatükrözni. Nem törődtem vele, hogy elázok, egészen a korlát széléig sétáltam, majd a sötétbe borult tájat figyeltem és gondolkoztam.

Helyesen döntöttem, ebben biztos voltam. Mégis, a szívem fájt a távol lévő szeretteimért, főleg a kisöcsémért, akitől nem búcsúzhattam el. Az Őrző azt mondta, nem fognak emlékezni rám, olyan lesz minden, mintha meg sem születtem volna. Ezt azért nehéz volt elképzelni, bár ahogy az Őrzőt ismertem, egyáltalán nem volt nehéz kiviteleznie mindezt. Mégis feltett szándékom volt a későbbiekben tisztázni vele a részleteket ezzel kapcsolatban – már feltéve, hogy még az élők sorát erősítem majd akkor.

- Miért vagy itt kint? – kérdezte a hátam mögött Qhuinn, majd odalépett hozzám és hátulról átölelt. – Meg fogsz fázni.

- Jól vagyok – mondtam, és ezúttal valóban úgy is éreztem. Néhány pillanatig csak álltunk ott az esőben, majd megfordultam az ölelésében és megcsókoltam kívánatos ajkait. – Menjünk be.

A fürdés után felfrissülten és újjászületve öltöztem fel. Minden holmim ugyanott volt, ahol hagytam a gardróbban.

- Reméltem, hogy visszatérsz – magyarázta Qhuinn, mikor rákérdeztem, miért nem dobta ki őket.

- Én is reméltem. – Odaléptem hozzá és a két tenyerembe fogtam az arcát. – Sosem adtam fel a reményt. Sosem.

- Szeretlek – mosolygott rám, majd egy kedveskedő csókkal tette még jelentősebbé a vallomást.

- Én is szeretlek téged.

Istenem, de még mennyire, hogy szerettem őt! Őérte vállaltam mindent és még többet is vállaltam volna, ha szükséges lett volna.

- Menjünk – mondtam neki, majd megfogtam a kezét és elindultunk a király dolgozószobája felé.

Még be sem kopogtam, Wrath máris kiszólt, hogy bemehetünk. A szoba semmit sem változott, amióta elmentem innen. Minden ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem. A királyi méretű íróasztal a trónszerű székkel, és a kissé nőies berendezések, melyek erős kontrasztban álltak Wrath félelmetesen férfias jelenlétével.

- Corie – emelkedett fel a király a székéből és bár teljesen vak volt, mindenféle nehézség nélkül jött oda hozzám és ölelt magához. – Hogy kerülsz te ide? Mi történt?

- Ez egy hosszú történet – mondtam. – Üljünk le, jó? És hívd ide Beth, kérlek.

- Mi a baj? – kérdezte összevont szemöldökkel, nyilván érezve idegességemet, de még nem mondhattam el neki. Az Őrző kifejezetten kérte, hogy a királyné is legyen jelen.

- Mindent elmondok, ha Beth is itt lesz.

Wrath-nak ez nem tetszett, de azért rábólintott és máris hívta a felét, aki egy perc elteltével meg is érkezett. Felsikkantott, mikor meglátott és azonnal a nyakamba ugrott.

- Corie, de jó, hogy itt vagy! – mondta hevesen. – Annyira hiányoztál nekünk. Jaj, istenem, a többiek ki fognak ugrani a bőrükből, ha meglátnak! És Sammy, jaj, az az édes kiskutyus, szét fog szedni téged, annyira hiányolt, rendesen megsajnáltam, ahogy nyüszített utánad.

Azt hiszem, Beth képes lett volna órákon keresztül lelkendezni nekem, de sajnos nem volt annyi időnk. Az Őrző egyértelműen a tudtomra adta, hogy sietnem kell.

- Beszélnünk kell – mondtam a királynénak, amivel azonnal véget is vetettem a jókedvének.

- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan és gyorsan odament a férjéhez és helyet foglalt a széke karfáján.

Eljött az ideje, hogy felfedjem azt, amit eddig eltitkoltam még Qhuinn előtt is. Mély levegőt vettem és belekezdtem, hogy minél előbb túlessek rajta. Bár nem tagadom, féltem. Méghozzá nagyon. Nem akartam ismét elveszíteni Qhuinnt.

- Az Őrző egy feltétellel hozott engem vissza ide – mondtam. – Azt mondta, csak akkor élhetek itt, a ti világotokban, ha én is vámpír leszek.

Kongó csend fogadta szavaimat, egészen addig, míg Qhuinn meg nem találta a nyelvét.

- Hogy lehetnél te vámpír? – kérdezte döbbenten. – Vámpírnak születni kell, nem tudunk átváltoztatni téged, mint valami istenverte filmben.

- Ebben tévedsz, harcos – szólalt meg a már ismerős hang a hátunk mögül. Mikor mindannyian felé fordultunk, az Őrző közelebb lebegett és anélkül, hogy hozzáért volna, az arcát eltakaró fekete csukja felemelkedett, felfedve ezzel tökéletes szépségét. – Mit gondolsz, hogy született az első vámpír? Kiválasztottam a legerősebb, legokosabb és legbátrabb embereket és magam változtattam át őket, megteremtve ezzel a fajt, melynek ti is a tagjai vagytok.

- Erről eddig hogyhogy nem tudtunk? – kérdezte Beth, majd azonnal visszakozni kezdett, ahogy leesett neki, mekkora tiszteletlenséget követett el. – Elnézést Őrző, nem állt szándékomban megsérteni téged.

- Semmi baj, gyermekem – mondta az isteni lény, majd arca elkomorodott. – Ezekben a nehéz időkben hajlamos vagyok fejet hunyni a sértések felett. De ez nem azt jelenti, hogy túlzásba vihetitek! – utolsó szavainál félreérthetetlenül Qhuinnre nézett, amivel azonnal fel is keltette a kíváncsiságomat, de jelenleg más problémákkal kellett foglalkoznom. Méghozzá az átváltozásommal.

Wrath is észrevette a hőmérsékletcsökkenést a szobában, így gyorsan visszaterelte a témát.

- Tehát Corie-nak át kell változnia – mondta. – Ha nem sértelek meg vele, Őrző, miért van erre szükség?

- Azt még nem mondhatom el nektek, ahogy ő maga sem tudhatja a valódi okot. Annyit mondhatok csak, hogy a faj túlélése nagyban függ ettől az emberi lánytól és attól, milyen döntéseket hoz.

Na igen, nekem is körülbelül ennyit mondott, mikor még otthon voltunk. Nagy döntések előtt állok és a faj jövője múlik rajtam. Nem tagadom, megrémisztett ezekkel a szavakkal, de elijesztenie nem sikerült. Bármit megtettem volna azért, hogy Qhuinn-nel lehessek és azért is, hogy segíthessek a kihalófélben lévő vámpírfajon.

- Nem vagyok mindenható, megvannak a magam korlátai – folytatta az Őrző egyenletes hangon. – Nem árulhatom el, amit a jövőből láttam, de arrafelé terelgethetlek titeket. Hatalmamban állt átnyúlni a dimenziók között, hogy megtaláljam őt, akire szükségünk lesz és idehoztam, majd visszaküldtem, hogy ő maga dönthessen, milyen életet szeretne élni. Cornelia már döntött. Most rajtad a sor, Wrath, Wrath fia.

- Mit kell tennem? – kérdezte határozottan a király.

- Engedélyezned kell, hogy ezt az emberi lányt elindítsam a vámpírrá válás útján – mondta az Őrző, ahogy azt előzőleg velem is közölte, ezért is akartam beszélni Wrath-szal, de ami ezután következett, az számomra is meglepetés volt. – Apád nevét kell adnod neki, hisz a második tisztavérű vámpír lesz belőle utánad, és testvéreddé kell fogadnod, mintha valóban anyád méhében fogant volna.

- Micsoda? – fakadtuk ki egyszerre a királlyal.

- Erről eddig nem volt szó – mondtam és hitetlenkedve meredtem az Őrzőre.

- Ezek a feltételek – jelentette ki az Őrző. – Rajtatok múlik minden.

Gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Wrath testvére lennék az átváltozás után? Az apja nevét viselném? Tisztavérű vámpír válna belőlem? Édes istenem, erről eddig nem volt szó!

- Wrath – szólítottam meg a királyt, aki értetlen arckifejezéssel ült továbbra is. – Nem várom el tőled, hogy belemenj. Nem várom el, hogy a testvéreddé fogadj és a többi.

- A fenéket nem! – vágta rá Qhuinn indulatosan. – Nem foglak még egyszer elveszíteni. És ha csak úgy maradhatsz velem, hogy Wrath ebbe belemegy, hát bele is fog menni!

- Hogy mondod? – keményedett meg a király hangja. – Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak!

- Jól van, jól van – szólt közbe Beth gyorsan, mielőtt teljesen elmérgesedett volna a helyzet. – Nincs értelme egymásnak esnetek. Wrath, nem hagyhatod, hogy Corie megint elmenjen.

Jól esett, hogy a királyné is mellettem állt és szerette volna, ha velük maradok, de ez még nem azt jelentette, hogy a király valóban bele is fog menni ebbe az egészbe. Hiszen ebben egyedül ő dönthetett. Az ő apjáról, az ő nevéről volt szó. És ha ő nem akarta, akkor…

- Rendben – mondta, amivel félbe is vágta a gondolatomat. – Testvéremmé fogadom és apám nevét is nekiadom.

- Wrath… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Ne hálálkodj! – mondta. – Lehet, hogy megbánod idővel ezt a döntést.

- Az teljesen kizárt! – ráztam meg a fejem és egészen biztos is voltam benne.

- Majd meglátjuk – hagyta rám, majd ismét az Őrzőhöz fordult, bár nem láthatta őt. – Ezután mit kell tennünk?

- Máris elindítjuk az átváltozást – érkezett meg a válasz.

- Máris? – kérdezett vissza Qhuinn aggodalmasan. Nem is csoda, hiszen az átváltozásba sokan belehaltak. Körülbelül ötven-ötven százalékom volt rá, hogy túlélem.

- Nem várhatunk sokáig – mondta az Őrző. – Ahogy mondtam, nem vagyok mindenható. Wrath, Wrath fia, te és a királyné is kísérjetek el minket.

Visszamentünk a szobánkba, miközben nekem a torkomban dobogott a szívem. Rettenetesen féltem, hogy meg fogok halni, de még jobban rettegtem attól, hogy abban az esetben Qhuinn ismét egyedül marad. Bármit megtettem volna azért, hogy megóvjam az újabb szenvedéstől.

- Wrath, Wrath fia – szólította meg az Őrző, amint becsukódott mögöttünk az ajtó. – Apád nevét már nekiadtad, most a véred kérem leendő húgodnak, hogy valóban testvéred lehessen a jövőben. Innia kell belőled, hogy a te véred által kezdődjék meg az átváltozás.

Nagyot nyeltem a gondolatra. Amikor az Őrző robbantotta a bombát, miszerint át kell változnom, arra gondoltam, Qhuinn vérét kell majd innom. Erre most kiderült, hogy először Wrath-ból kell kortyolnom… Édes Istenem, mire vállalkoztam?!

- Ahogy óhajtod! – mondta keményen a király, majd odalépett hozzám, ám ahelyett, hogy a csuklóját nyújtotta volna felém, magához rántott és erősen megölelt. – Biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer, mire bólintottam.

- Igen, egészen biztos – jelentettem ki határozottan és viszonoztam az ölelését. – De ha te nem akarod, azt is megértem.

- A mai naptól a húgom leszel – mondta, majd elhúzódott és csókot nyomott a homlokomra. – Ígérem neked, hogy úgy foglak szeretni, mintha születésed óta a testvérem lennél és védelmezni foglak, míg csak élek.

Könny szökött a szemembe ezektől a szavaktól. Sosem hittem volna, hogy egyszer Wrath-tól ilyet fogok hallani.

- Köszönöm – sóhajtottam fel és ezúttal én öleltem meg a csupa izom, vak királyt. Igazi testvéri ölelés volt ez, tele melegséggel és aggodalommal.

- Itt az idő – szólalt meg az Őrző, mire Wrath ismét elhúzódott tőlem, majd a mellkasán lévő szíjból kihúzta az egyik tőrét. Keze egyáltalán nem remegett, mikor a csuklójához közelített vele, de még akkor sem, amikor megvágta a bőrét és vörös vére felszínre került.

- Jobb lesz, ha leülsz – mondta nekem Qhuinn és odahúzott az ágyhoz. Wrath mellém telepedett, így most kettejük között ülve biztonságban érezhettem magam és bár még mindig féltem, magabiztosan hajoltam oda a sebhez.

Az első korty maga volt a fellobbanó tűz, mely végigperzselte a torkomat, majd elöntötte az egész testemet. Mohón ittam, egyáltalán nem undorodtam tőle, egy cseppet sem émelyegtem.

- Elég lesz – szólalt meg az Őrző, majd elfordította a fejem Wrath csuklójától. Éreztem, hogy a szám véres, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Belenéztem az Őrző hihetetlenül ezüstös szemébe és elmerültem benne egy pillanatra. Láttam, hogy az a szép ívű száj mozog, mond valamit, de nem értettem, hogy mit. A fülem egyre jobban zúgott, miközben a szívem valóságos vágtára kezdett a mellkasomban. Aztán a következő pillanatban az Őrző homlokon csókolt és akkor megéreztem az éles fájdalmat a gyomromban. Alighanem összegörnyedtem volna, ha Qhuinn nem húz magához. Nyakán szélesen folyt a vére, amihez odahúzta a fejemet és én egy percig sem tiltakoztam ellene. Amint elértem, mohón inni kezdtem az éltető nedűt, melyet talán még a király vérénél is égetőbbnek éreztem, de a fájdalmat legalább enyhítette valamennyire.

De ez az állapot sem tartott sokáig. Hiába ittam egyre nagyobb kortyokkal, hiába próbáltam minél többhöz jutni, a kín utat tört magának és a végén már ott vonaglottam tőle kedvesem karjában, aki szorosan tartotta a testemet és nem engedett el egy percre sem.

Órák vagy napok teltek el így, nem tudom, csak a szenvedést éreztem és a testemet ellepő verejtéket, mely eláztatta Qhuinn pólóját is, de kedvesemet ez egy cseppet sem zavarta.

Majd hosszú-hosszú idő után, mikor már úgy éreztem, ennyi volt, tényleg nem bírom tovább, enyhülni kezdett a kín, egészen addig, míg csak enyhe sajgás maradt utána. Levegő után kapkodva emeltem fel a fejem Qhuinn nyakából, de nem mertem odanézni. Féltem, hogy túl mély a seb, amit ejtettem rajta, hogy elborzadok majd a tettemtől, inkább behunytam a szemem és a mellkasához bújtam.

- Most már rendben lesz, túl van a nehezén – mondta az Őrző, de nekem alig jutottak el a szavak a tudatomig. Egy finom érintést éreztem a hajamon, majd a lágy hangok közvetlenül a fülem mellett szólaltak meg: - Üdvözöllek az új életedben, hercegnő.

Kellemes Ünnepeket!:)

Sziasztok!

Az alábbi képpel szeretnék mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Nagyon Boldog FTT-ben Gazdag Új Évet Kívánni!! :):)
Várlak titeket jövőre is. :P

Millió puszi,
Zoe Henderson

26. fejezet - Ennyi volt

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet. :)

Jó olvasást mindenkinek!!:)

A nappal kellős közepén jártunk, ami nekünk az éjszakát jelenti, mikor felébredtem. A természet hívó szavára - hogy úgy fogalmazzak -, nem lehetett nemet mondani; így hát óvatosan felkeltem, nehogy felébresszem Qhuinnt, aki mint egy édes kisbaba aludt mellettem. Kicsit nehezebb volt ezt a mutatványt véghezvinni, mint elsőre gondoltam volna, hiszen elég szoros ölelésben feküdtem. Karja védelmezőn körém fonódott, míg igencsak súlyos lábát átvetette az enyémeken.

A tökéletes otthon és biztonság – futott át az agyamon boldogan, miközben nagyon lassan kicsúsztam alóla és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy elejét vegyem folyó ügyeimnek.

Kényelmesen nyújtózkodva mentem vissza a hálószobába, úgy éreztem, ezer év telt el azóta, hogy valóban kipihentem volna magam, ám mikor épp kiléptem az ajtón, majdnem szívinfarktust kaptam. Egy fekete alak lebegett a szoba túlsó oldalán, a gardrób előtt. Azt hiszem, még fel is sikoltottam, de nem vagyok benne biztos, annyira megrémültem. Az első gondolatom az volt, hogy Qhuinnhez szaladok, aki még mindig úgy aludt, mint aki sosem akar többé felébredni, de mielőtt elindultam volna, a fekete csuklya felemelkedett, felfedve ezzel viselőjének angyalian szép arcát.

- Őrző – könnyebbültem meg látványosan, és levegő után kaptam.

- Üdvözöllek gyermekem! – mondta erős, de azért kedves hangon.

Odasiettem Qhuinnhez, ahogy azelőtt terveztem és leültem mellé az ágyra. Fel akartam ébreszteni, de a szemem sarkából láttam, hogy az Őrző nemet int, így félúton megállt a kezem, majd visszahullott az ölembe.

Tudtam, hogy nem kérdezhetek, hiszen azzal megsértettem volna őszentségét, de az oldalamat majd’ kifúrta a kíváncsiság. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy egyetlen hang is kicsússzon a számon, és vártam. Jó két perc mélységesen mély hallgatás után az Őrző végre megtörte a csendet.

- Biztosan kíváncsi vagy rá, miért vagyok itt – mondta.

Bólintottam és vártam a folytatást.

- Eljött a pillanat, hogy hazatérj – sóhajtott fel, mintha egy súlyos áldozatot kellene hoznia, amihez egyáltalán nincs kedve.

- Tessék? – csúszott ki a számon önkéntelenül, de úgy láttam az Őrző sem vette figyelembe a tiszteletlenséget.

- Még ma hazamész – válaszolta a szemembe nézve.

- Miért? Hogyan? Mikor? – záporoztak belőlem a kérdések, de egyáltalán nem foglalkoztam velük. Nem érdekelt mennyire bántom meg ezt az isteni lényt, csak az lebegett a szemem előtt, hogy haza kell mennem. Haza. Anyuékhoz. Az öcsémhez. Samhez és Biancához. Az új barátaim, az új családom nélkül. Qhuinn nélkül. – Nem! Nem! – ráztam meg a fejem vadul. – Most nem mehetek el. Épp csak most találtunk újra egymásra Qhuinn-nel. Én most nem mehetek el innen.

- Sajnálom, gyermekem – mondta az Őrző, és úgy hallottam, valóban így gondolja, de nem érdekelt. Én csak azt a személyt láttam benne, aki épp tönkre akarja tenni az életemet. – Nincs más választásom. A szabályok engem is kötnek és neked lejárt az időd ebben a világban.

Ezt nem voltam hajlandó elfogadni!

- Azt mondtad, feladatom van! – hadartam kétségbeesve. – Azt mondtad, meg kell tapasztalnom az itteni életet, de alig pár hónap telt el. Ennyi idő nem elég, még annyi mindent kell látnom, és annyi mindent kell megélnem itt…

- Már megtapasztaltad, amit kellett – válaszolta az Őrző. – Most ideje visszatérned a világodba.

Azzal mit sem várva tovább, odalebegett elém és még mielőtt tiltakozhattam volna, vagy elhúzódhattam volna, a homlokomra tette a kezét. Vakító fény vett körbe minket, majd mikor visszatért a látásom, a régi szobámban találtam magam, egyedül.

Semmi sem változott azóta, hogy hónapokkal korábban ott jártam. Még a Megbosszult szerető című könyv is ugyanott volt az ágyon, ahol hagytam. Az ágynemű is ugyanaz a rózsaszín virágmintás volt, mint akkor éjjel, mintha semmi sem történt volna.

Egy valami azonban határozottan változott. Méghozzá én. Én már nem voltam ugyanaz az ember, aki azelőtt. Mégis, kellett valami kézzel fogható bizonyíték arra, hogy valóban nem álmodtam. És bár az a köntös volt rajtam, amit még a testvériség világában vettem fel, ennyivel nem értem be. Lepillantottam a combom belső oldalára és mikor megláttam a két kis sebhelyet, melyet Qhuinn szemfogai ejtettek rajtam, már nem kételkedtem benne, hogy valóban nem álmodtam.

- Őrző! – kiáltottam fel, abban reménykedve, hogy egyszer csak megjelenik és visszavisz kedvesemhez és új barátaimhoz. – Őrző, kérlek! Könyörgöm! Vissza akarok menni!

Ám válasz nem érkezett. Még akkor sem, mikor hisztérikus zokogásom betöltötte az egész szobát és kétségbeesett szavaim fohászkodássá váltak. Az Őrző, az a misztikus, nagyhatalmú lény, még ha hallott is engem, nem jelent meg.

- Corie? – hallottam meg az ajtó felől egy nyűgös, vékonyka hangot, mire nyomban felé fordultam. És ahogy az várható volt, a kisöcsém állt ott, szemét dörzsölgetve, amiért felébresztettem az éjszaka közepén.

- Drew! – kiáltottam fel örömömben, hiszen a kistestvérem nagyon is hiányzott és már alig vártam, hogy a karjaimba kaphassam.

- Miért sírsz? – kérdezte, mikor magamhoz szorítottam a törékeny kis testét.

- Mert hiányoztál! – vágtam rá zokogva és belefúrtam az arcomat a nyakába.

- De hát nemrég fektettél le aludni – ráncolta össze a szemöldökét, amin igencsak meglepődtem. Hónapokat töltöttem a testvériség világában…

Ám mikor megláttam az éjjeliszekrényen lévő digitális órát, leesett az állam. Ugyanaz a dátum volt. Mintha egy nap sem telt volna el azóta.

- Ez hogy lehet? – kérdeztem fennhangon, bár választ nem igazán vártam.

- Micsoda? – kérdezte a kisöcsém teljesen összezavarodva.

Nem akartam még jobban megijeszteni, hiszen a sírás és kiabálás már így is megtette a hatását, így inkább visszavittem a szobájába és letettem az ágyába.

- Aludj, kicsikém! – mondtam neki, majd puszit nyomtam a homlokára és megvártam, míg ismét álomba merült.

A szüleim még mindig a színházban voltak, már ha jól emlékeztem arra, hogy odamentek, így senki más nem volt a házban. Visszamentem a szobámba és leültem az ágy szélére.

- Qhuinn – sóhajtottam a nevét, miközben szemeim könnybe lábadtak. Elképzelésem sem volt róla, mi lehet most vele. Vajon felébredt már? Tudja, hogy mi történt? Az Őrző elmondja neki?

Ezer és egymillió haszontalan kérdés… Hisz mit számít mindez, ha nem lehetünk együtt?

- Őrző – próbálkoztam ismét, ezúttal már visszafogottabb hangon, nehogy ismét megzavarjam Drewt, de nem jártam sikerrel. Fél éjszaka szólongattam mindhiába, nem jelent meg. Végül a kimerültség nyomhatott el, mert a következő dolog, amire emlékszem, az anyu hangja, ahogy próbál felébreszteni.

- Kellj fel, nemsokára indulunk – mondta nagy sietve, miközben kiviharzott a szobámból. Nem is tudtam addig, mennyire hiányzott ő is, de a hangneme azonnal véget vetett a hirtelen érzelemkitörésemnek.

Nekem azonban semmi kedvem nem volt felkelni. Ahhoz sem volt kedvem, hogy ott legyek! Vissza akartam menni, Qhuinn-nel akartam lenni!

- Cornelia! – rontott be tíz perccel később, mikor még mindig az ágyban voltam és némán folytak a könnyeim. – Azt mondtam kellj fel, mindjárt indulunk Dr. Greenékhez!

- Én nem megyek – vágtam rá és a másik oldalamra fordultam, a hátamat mutatva anyunak.

- Ezt már megbeszéltük tegnap! – csattant fel. – Igenis eljössz velünk és téma lezárva!

Soha az életben nem éreztem még magam olyan dühösnek, mint akkor. Nem volt elég, hogy elvesztettem Qhuinnt, és az életet, amit élni szerettem volna, még a szüleim parancsolgatását is el kellett volna viselnem? Egy nagy frászkarikát!

Kipattantam az ágyból és szikrázó szemmel néztem anyura.

- Azt mondtam nem megyek!

- Márpedig el fogsz jönni!

- Nem!

Pár másodpercig farkasszemet néztünk egymással, majd apu jelent meg az ajtóban. Hónapok óta nem láttam őt sem, mégsem éreztem azt a kitörő örömet, amit kellett volna. Helyette csak dühös és csalódott voltam.

- Mi folyik itt? – kérdezte.

- Cornelia nem akar velünk jönni – vágta rá anyu.

- Márpedig velünk jössz te is! – jelentette ki apu.

- Márpedig nem megyek! – kardoskodtam tovább. – Felnőtt vagyok, és ezentúl nem hagyom, hogy rám kényszerítsétek az akaratotokat! Ha nem akarok elmenni Dr. Greenékhez, hát nem megyek, és nem érdekel, hogy mi a véleményetek erről.

Szüleim csak hápogni tudtak hirtelen kifakadásomon, majd mindkettejük arca pipacsvörös lett a méregtől.

- Mi történt veled? – kérdezte apu. – Teljesen ki vagy fordulva önmagadból!

- Tévedsz – ráztam meg a fejem. – Most vagyok önmagam. Elegem van abból, hogy megmondjátok, mit tegyek.

- Cornelia! – ejtette ki a nevemet apu keményen. - Elég legyen!

Néhány hónapja még fülemet-farkamat behúzva meghunyászkodtam volna ettől a hangsúlytó, de ezúttal már más volt a helyzet.

- Nem megyek el veletek Dr. Greenékhez és nem kényszeríthettek rá! – jelentettem ki.

Szüleim dühösen meredtek rám, majd apu az órájára nézett és nagyot szusszantott.

- Indulnunk kell – mondta anyunak, aki bólintott és elindult az ajtó felé.

- Mikor hazajövünk, megbeszéljük a viselkedésedet – nézett rám anyu jelentőségteljesen, majd apuval együtt kivonultak a szobából, így végre egyedül maradtam.

Lerogytam az ágyam szélére és már nem próbáltam visszatartani a zokogást, ami egész idő alatt a torkomat szorította. Annyira fájt Qhuinn hiánya, hogy szinte fulladoztam tőle és akkor még ott voltak a szüleim, akik uralkodni akartak fölöttem. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Kész, ennyi volt, elfogyott az erőm.

Ám mielőtt még végképp elmerültem volna az önsajnálatban, megszólalt a telefonom. Összeszorítottam a szemem egy pillanatra, mikor megláttam, ki keres. Tudtam, mi fog történni és bár rettenetesen vágytam a társaságukra, nem akartam, hogy ilyen állapotban lássanak. Végül mégiscsak fogadtam a hívást.

- Szia Bia! – szóltam bele és bár mindent megtettem, hogy a hangom egészséges legyen, legjobb barátnőmet nem tudtam átverni.

- Mi a baj? – kérdezte azonnal.

- Semmi – vágtam rá reflexből, de ezt azonnal meg is bántam. Ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. – Úgy értem, kicsit megfáztam – tettem hozzá gyorsan, hátha még menthetem a menthetőt.

- Mi a baja? – hallottam meg a háttérből Sam aggodalmas hangját, ám Bianca nem válaszolt neki.

- Öt perc múlva ott leszünk – mondtam nekem.

- Igazán nem szüksé…

- Öt perc! – vágott a szavamba, majd le is tette a telefont.

Nagyot sóhajtottam, majd végképp megadtam magam az önsajnálat és a depresszió csábításának és visszabújtam a takaróm alá. Barátaim ismerték a bejárást, nem kellett ajtót nyitnom nekik, így inkább kihasználtam a maradék pár percemet, hogy rendezzem gondolataimat. Az igazat ugyanis nem mondhattam el nekik. Első megmozdulásuk lett volna hívni a 911-et, hogy azonnal vigyenek a zárt osztályra. Így valami hihető magyarázatot kellett kitalálnom vízi hulla jellegű külsőmre.

Azt hiszem, az a beígért öt perc még nem telt el, mikor meghallottam, hogy lent becsukódik a bejárati ajtó. És valóban, néhány pillanat múlva már meg is jelentek barátaim, akik szintén semmit sem változtak, mióta nem láttam őket. Hogy is változtak volna, mikor számukra mindössze pár óra telt el? Ez még mindig hihetetlen volt számomra.

- Mi a baj kicsi lány? – kérdezte Sam köszönés helyett és bevackolta magát mellém a takaró alá. Izmos karját a nyakam alá fúrta és a mellkasához szorított. Jóleső érzés töltött el az ismerős érintéstől, így még közelebb húzódtam hozzá és ismét utat engedtem könnyeimnek.

- Corie… - bújt a hátamhoz Bia, így most legjobb barátaim féltő, vigasztaló ölelésében végre megnyugodhattam egy kicsit.

Istenem, mennyire hiányoztak mind a ketten! Mióta az eszemet tudom, ők voltak a barátaim, a testvéreim és tudtam, mindig mindenben számíthatok rájuk. Most mégis úgy tűnt, eljött a pillanat, mikor életem legfontosabb részéről nem mondhatok nekik semmit. Egy szót sem szólhattam a testvériségről, sem pedig Qhuinnről, pedig minden sejtem ordítva kérte tőlem, hogy számoljak be mindenről.

- Mi történt? – kérdezte ismét Sam, mikor a sírásom alábbhagyott. Az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy felnézzek rá. Sötétbarna szemei aggodalmasan fürkészték az arcomat.

- Összevesztem anyuékkal – válaszoltam, félig az igazsághoz mérten. Úgy gondoltam, az a legtisztább, ha ezt mondom.

- Már megint? – sopánkodott Bianca.

- Ezúttal min? – kérdezte Sam.

- Nem akartam elmenni apu munkatársához egy béna kerti sütésre, amin persze teljesen kiakadtak.

- Annyira nem értem a szüleidet – csóválta meg a fejét Sam.

- Én sem – vágtuk rá Biával egyszerre, ami megmosolyogtatott. Sokszor csináltuk ezt.

- Na gyere, elmegyünk szépen vásárolni… – kezdte Sam pár pillanat hallgatás után, miközben a szívem fájdalmasan lüktetett kedvesem hiányától - …és máris sokkal jobban fogod magad érezni.

Csakhogy nekem nemhogy vásárolni nem volt kedvem, ahhoz se nagyon, hogy levegőt vegyek.

- Nem akarok vásárolni – nyafogtam, és még inkább bevackoltam magam a takaró alá.

- Pedig jót tenne, ha kimozdulnál egy kicsit – jelentette ki Bia. – A végén teljesen be fogsz fordulni itt nekünk, és akkor aztán mit kezdjünk majd veled?

Viccnek szánta, de ezúttal nem tudtam nevetni rajta. Hogyis tudtam volna, mikor úgy éreztem, valóban ez vár rám? A sötét, depressziós hangulat percről percre erősödött bennem és bármennyire is próbáltam, nem láttam a kiutat. Az egyetlen dolog, ami ki tudott volna rázni ebből az érzésből, ebből a fájdalomból, ami elevenen égetett, az Őrző megjelenése lett volna, de ő persze messze elkerült engem.

És ez a következő hetekben sem volt másként. Barátaim egyre jobban aggódtak értem, miközben én - akár egy robot - csináltam a napi rutint. Felkeltem reggel, elmentem az iskolába, bár ott is csak csendben, a gondolataimba merülve ültem. A jegyeim borzalmas romlása felett azonban már a szüleim se hunyhattak szemet, mégha úgy is tűnt, teljesen elfordultak tőlem a viselkedésem miatt. Azóta a veszekedés óta ugyanis nem nagyon beszéltünk egymással. Teljesen megsértődtek azon, hogy felemeltem a hangom és nem fogadtam szót, azzal büntettek, hogy alig vettek rólam tudomást. Ám néha azért elkaptam az aggódó tekintetüket, amivel engem figyelnek, vagy épp összenéznek a hátam mögött. Ők sem tudták mi történhetett, de az embertelen külsőm – karikás szemek, sápadt arc, fénytelen szem – őket is megijesztette.

Ami az egészben a legfurcsább volt, engem nem ijesztett meg. Semmilyen hatással sem volt rám a tükörképem. Nem érdekelt semmi sem, csak a kínt éreztem, ami szét akart tépni minden pillanatban. Qhuinn nélkül nem volt életem, és erre azokban a hetekben döbbentem rá igazán. Míg vele éltem, honvágyam volt, mégha csak elenyésző mértékben is, de vágytam a családomra, a barátaimra, hogy lássam őket, hogy beszéljek velük. De most, hogy visszakerültem hozzájuk és úgy tűnt, ezzel egy időben végleg elveszítettem az életet, melyet élni akartam és a férfit, akivel akartam, minden értelmetlenné vált.

- Mi van veled? – hangzott fel hirtelen egy hang a bal oldalamról, mire fáradtan odafordultam.

Anyu ült mellettem a konyapultnál, de én arra is csak halványan emlékeztem, hogy bementem és leültem. Őt magát pedig egyáltalán nem vettem észre. A gondolataim össze-vissza cikáztak, mint valami megkergült madár. és próbáltak rájönni a megoldásra, ami nem volt.

- Jól vagyok – mondtam színtelen hangon, mint mindig, ha valaki ezt kérdezte tőlem. Teljes hazugság volt, egyáltalán nem voltam jól, de egyszerűbb volt ezt mondani, mint magyarázkodni. Ha jobban belegondoltam, két hét alatt többet hazudtam, mint egész addigi életemben.

- Ez nem igaz – vágta rá anyu és arca gondterhelt volt, miközben fürkészően nézte az enyémet és egyre jobban elborzadt, ahogy a szememből kiolvasta az igazi érzéseimet. – Látom, hogy valami baj van. Miért nem mondod el nekem? Szeretnék segíteni neked.

Ha nem lettem volna annyira letargikus állapotban, azt hiszem, kinevettem volna. Egész életemben uralkodott rajtam, megmondta mit és mikor tegyek, hová menjek, mit vegyek fel, szinte még a szavakat is a számba adta, hogy mit mondhatok. És akkor most, mikor tényleg kikészültem, mikor valóban bajban voltam, akkor akarja az anyát játszani? Hát kösz, nem kérek belőle. Ám nevetés helyett csak megismételtem, hogy jól vagyok, majd választ sem várva, felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót.

A gyertyák, melyeket a visszatérésem után néhány nappal vásároltam, ezúttal is ott voltak a szoba sarkában. Elővettem őket, mint minden este és körben letettem a szőnyegre, majd meggyújtottam mindet. Minden este elvégeztem ezt a kis rituálét, várva a megváltást, ami sosem jött el, de nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzak. Ha feladtam volna, az valóban a halálomat jelentette volna. És bár egyre közelebb kerültem hozzá, még volt bennem egy leheletnyi szikra, hogy folytassam.

Törökülésbe helyezkedtem a kör közepén, behunytam a szemem és imádkozni kezdtem. Bár a testvériség világába tett látogatásom előtt nem voltam valami vallásos, most úgy imádkoztam ahhoz az isteni lényhez, mint még soha. Szívem-lelkem beleadtam minden egyes szóba, kérve, hogy jelenjen meg nekem, hogy szabadítson meg mindattól, amit éreztem, ami lassan de biztosan felemésztett.

Hosszú percek teltek el, és mint mindig, most sem történt semmi. Egyedül voltam és úgy tűnt, egyedül is maradok ismét, ám akkor egy kis szellő meglegyintette az arcomat. Szemeim azonnal felpattantak. Ott lebegett előttem a fekete alak, arcát felfedte, szemében szomorúsággal nézett rám, de nem jött közelebb.

Gondolkodás nélkül cselekedtem. Felpattantam és a lábai elé vetettem magam, miközben könnyeim patakként folytak végig az arcomon.

- Őrző! – sóhajtottam a nevét, akár egy szent szót, egy imádságot. – Istenem, köszönöm. Köszönöm, hogy eljöttél. El sem hiszem, hogy itt vagy.

- Állj fel, gyermekem! – szólalt meg, mire azonnal engedelmeskedtem. Mikor a szemébe néztem, még inkább látni véltem a szomorúságot, ami megijesztett.

- Ugye nem mész el nélkülem? – bukott ki belőlem. – Ugye nem fogsz itt hagyni megint? Ugye visszamehetek veled?

- Nem tudom – érkezett a válasz, melytől elszorult így is félig halott szívem. – Túl sok forog kockán és minden rajtad múlik. Neked kell döntened, én nem tehetem meg helyetted.

Semmit sem értettem. Miben kell döntenem? Mi az a minden, ami rajtam múlik? És miért pont rajtam?

- Vissza akarok menni! – jelentettem ki határozottan, és úgy gondoltam, a többivel majd foglalkozom később. A lényeg az volt, hogy Qhuinn-nel legyek. – Hogy van Qhuinn? – kérdeztem mohón, hátha kapok valami információmorzsát az Őrzőtől.

- Nem jól – válaszolta az Őrző, ahogy azt vártam is. Szinte biztos voltam benne, hogy kedvesem nem viselte a legjobban az eltűnésemet. Ez csak még jobban megerősítette az elhatározásomat, hogy kerül, amibe kerül, vissza akarok menni! Az Őrző, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, folytatta. – Egészen biztos vagy benne? Többé nem láthatod sem a szüleidet, sem a barátaidat, sem az öcsédet. Képes lennél elhagyni mindenkit?

A szívem összefacsarodott, ahogy belegondoltam mindebbe. Sosem látnám többé Samet és Biát, sem Drewt, sem anyuékat. De helyette Qhuinn-nel és a többiekkel lehetnék. És bár fájt kimondanom, mégis meg kellett tennem.

- Igen, biztos vagyok benne.

- Hát legyen – bólintott az Őrző, majd még közelebb lebegett hozzám.

De mielőtt még bármit is tehetett volna, tudnom kellett néhány dolgot.

- Mi fog történni ebben a világban, ha veled megyek? Mi lesz a családommal?

- Nem fognak emlékezni rád – adta meg a választ az Őrző. – Olyan lesz, mintha meg sem születtél volna.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem.

- Most még nem is kell értened. Ám mielőtt még visszatérnénk a testvériség világába, tudnod kell valamit. Nagy árat kell fizetned azért, hogy a szerelmeddel lehess.

Torkomat egyre jobban szorította a gombóc, miközben az Őrzőt hallgattam, aki részletesen ecsetelte nekem, hogy mi minden vár rám, ha vele tartok. Az nem kifejezés, hogy nagy árat kellett fizetnem érte, de még így sem tudtam nemet mondani neki.

- Veled megyek – jelentettem ki ismét. – De nagyon szeretnék elbúcsúzni az öcsémtől.

- Sajnos arra nincs lehetőség – mondta, és szavaiból együttérzés türköződött. – Azonnal indulnunk kell.

Nagyot nyeltem, miközben bólintottam.

- Rendben.

Azzal az Őrző még közelebb lebegett hozzám, így mellkasunk már majdnem összeért. Kinyújtotta a kezét, mire egy könyv repült felénk az éjjeliszekrényemről.

- Erre még szükséged lesz – mondta, és a kezembe nyomta a naplómat, majd választ sem várva magához ölelt.

Az egész testemet forróság öntötte el és vakító fény vett körül mindkettőnket, miközben a szél vadul tépte a hajamat. És miközben a forgószélszerű örvényben lebegtem, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan ismét vele lehetek. Hogy a hetekig tartó szenvedésnek nemsokára vége és a sajgó ürességet a mellkasomban felváltja a lángoló szerelem, melyért bármit megtennék.

És meg is fogok!

Vége az első könyvnek

Bizony ám, elérkeztünk az első könyv végéhez. :)

El se hiszem, hogy már itt tartunk. :D:D

A rossz hír viszont az, hogy most egy kicsit hosszabb kihagyás következik, konkrétabban 3 hét. Vagyis a következő fejezetet Január 4-én hozom.

Remélem, megértitek, hogy most nem volt annyi időm írni, így az ünnepek alatt megpróbálom behozni a lemaradást.

Addig is millió puszi mindenkinek, Kellemes Ünnepeket és Nagyon Boldog, FTT-ben Gazdag Új Évet Kívánok!!!!:):):)