Visszatérés 14. fejezet - Párok és páratlanok

Sziasztok!

Végre eljutottunk idáig is, elkészült a következő fejezet.:)

Ahogy az előzőekben említettem, sajnos nem tudom garantálni, hogy mikor tudom hozni a folytatást, de azt megígérhetem, hogy be fogom fejezni a történetet!! Nem olyan gyorsan, mint eredetileg terveztem volna, de mindenképpen a végére fogunk jutni! :)

Addig is jó olvasást mindenkinek és köszönöm, hogy kitartottatok mellettem! :)

Nem először néztem végig a múltat a szökőkút tiszta halványkék vizében, így tudtam, ha fölé tartom a kezem, a képek áradata megáll, mintha csak egy távirányítón nyomnám meg a Pause gombot.

Kellett egy perc. Szükségem volt egy szusszanásnyi időre, hogy magamhoz térjek, hogy átértékeljem a történteket, és értelmet nyerjek a múlt kavargó sűrűjében. Főleg, mivel tudtam, mi következik, de abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy képes is vagyok végignézni mindazt, amit tettem. A bűntudat még mindig mardosott belülről, és volt egy olyan rossz érzésem, hogy ez egyhamar nem is fog elmúlni.

Ám, ahogy ott ültem és vártam a csodát, melytől talán azt vártam, repítsen vissza a múltba, hogy másként cselekedhessek, valaki közeledett felém, de én annyira el voltam merülve belső világomban, hogy csak akkor vettem észre, amikor megfogta a vállam. Rémülten ugrottam talpra, majdnem feldöntve ezzel szegény Amalyát.

- Jesszus! – ziháltam, s közben a mellkasomra szorítottam a kezem. – A szívbajt hoztad rám.

- Ne haragudj! – mentegetőzött azonnal. – Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi baj – mosolyodtam el, ám a pillanatnyi jókedv azonnal eltűnt az arcomról, ahogy jobban szemügyre vettem a kiválasztottat. – Mit keresel itt?

Amalya látványosan kerülte a tekintetemet, ami nem sok jót ígért, ahogy hallgatása sem, míg megfontolta a válaszát.

- Beszéltem Blaylockkal – mondta ki végül, ami elég is volt.

- Jól vagyok – vágtam rá, mielőtt még megkérdezte volna. Úgy ismertem, akár a saját tenyeremet, hála a hosszú évek óta tartó barátságunknak, amin azt hiszem, én lepődtem meg a legjobban. Nem volt túl könnyű dolog a szívembe fogadni őt, de amint túl tudtam tenni magam a féltékenységen, amit kiváltott belőlem – éveken keresztül mégiscsak ő adott Qhuinn-nek a véréből –, és hajlandó voltam emberként kezelni, rá kellett ébrednem, hogy a kiválasztottak vezetője, Mia – ahogy én becéztem - nem akármilyen személyiség. Vicces volt, érzelmes, törődő és a legjobb barát, akit csak kívánhattam volna magamnak.

Ahogy erre gondoltam, alighanem a megtépázott érzelmeimnek köszönhetően, mintha újra ott lettem volna azon a bizonyos napon, amikor először adtam esélyt ennek a magányos léleknek.

Kirobbanó formában ébredtem. Aznap nem kellett órára mennem – a caldwelli főiskolára jártam, történelmet és pszichológiát tanultam, de minden második péntekem szabad volt–, így az egész napomat Xhex-szel tölthettem az edzőteremben. Három hónap telt el az átváltozásom óta, s ez idő alatt mindent megtettem, hogy fejlődjek mind a harcművészetek, mind a lőfegyverek és tőrök használata terén.

Xhex kemény edző volt, azt el kellett ismernem. Nála nem létezett olyan, hogy lazítás, vagy nyafogás. Úgy megdolgoztatta az embert, hogy a végén már a tüdejét akarta kiköpni, de az se nagyon hatotta meg. Igazi diktátor volt, de a szó pozitív értelmében. Ennek a szigornak köszönhettem, hogy viszonylag rövid idő alatt annyit fejlődtem, hogy már nem tudta minden ütését bevinni, néhányat képes voltam kivédeni – Qhuinn legnagyobb örömére. Kedvesem olyan ellenszenvesen nézett az edzőmre, hogy félő volt, a végén még a szemével fogja megölni.

Lendületesen léptem be az edzőterem ajtaján, ám a lelkesedésem azonnal elmúlt, amint megláttam, hogy kik vannak bent. Vagyis inkább ki, mert Maryvel az égvilágon semmi bajom nem volt. Nem úgy, mint a kiválasztottak istenverte vezetőjével, akinek már a gondolatára is felment bennem a pumpa. Láttára még csak az sem érdekelt, hogy mit csinál, csak az lebegett a szemem előtt, ahogy Qhuinn a csuklójára hajtja a fejét és issza a vérét! A szentségit!

Amint meglátott, felpattant a földről és lesütött szemmel meghajolt előttem, de nem mert megszólalni. Tökéletesen tisztában volt vele, miként érzek iránta.

Mary meglepődött, mikor hátra fordult, majd elmosolyodott.

- Nahát, szia Corie! – köszöntött kedvesen. – Újabb gyilkos ütemű edzés Xhex-szel?

- Igen – bólintottam mereven. – De ne zavartassátok magatokat, majd kint megvárom – mondtam és már sarkon is fordultam, mire a félénk hang megütötte a fülemet.

- Kérem, ne menjen el! – mondta Amalya. – Mi már végeztünk.

- De hát még csak most kezdtük – vágta rá Mary meglepetten. Nyilván nem értette mi történik, hiszen nem vertük nagy dobra a közöttünk lévő ellenérzést – na jó, az én ellenérzésemet. Amennyire tudtam, Amalyának semmi baja sem volt velem, sőt, bármikor találkoztunk, nagyon is tisztelettudó és kedves volt, amiért persze csak még jobban haragudtam rá.

- Majd folytatjuk máskor – próbálkozott Amalya szinte már könyörgő hangon, ami máskor meglágyította volna a szívemet, de akkor csak még jobban feldühített. Ne akarjon nekem szívességet tenni és ne jópofizzon! – csak ez járt a fejemben.

- Ha most abbahagyjuk az izmok nyújtását, a mai munkák kárba vész – magyarázta Mary. – Ennyi idő semmire sem volt elég, márpedig ha azt a rándulást minél előbb el akarod felejteni, akkor folytatnunk kell, méghozzá most.

Mary nem csak az emberek lelkének ápolásában, de a fizikoterápia alkalmazásában is mester volt. Nem is értettem, egy ember hogyan lehet ennyire sokoldalú. Az persze egy cseppet sem érdekelt, hogy a kiválasztottal mi történt, hogy ilyen jellegű kezelésre szorult. Vele kapcsolatban csak egyetlen dolgot szerettem volna: hogy tűnjön el, méghozzá azonnal!

- Én várhatok – mondta halkan. – De a hercegnő nem.

- Na jó, ebből elég! – csattantam fel türelmemet vesztve. – Semmi kedvem tovább hallgatni ezt a kényszeredett hízelgést!

A kiválasztottak neveltetésükből adódóan mindig tisztelettudóak voltak. Még akkor is, amikor csúnyán vagy akár kegyetlenül bántak velük. Azért léteztek, hogy szolgáljanak és ez őket általában boldoggá is tette, bár mióta Phury, a testvériség legempatikusabb tagja lett a Nemző, vagyis a kiválasztottak gondviselője, azóta sokat javult a helyzetük. Phury különálló személyiségként kezelte ezeket a lányokat, nem pedig egy komplett egésznek tekintette, mint az évszázadok folyamán oly sokan. Ennek köszönhetően lehetett most Amalya az otthonunkban, hogy magával foglalkozzon. Hurrá…

- De, Corie, mégis mi ütött beléd? – csodálkozott Mary. Mióta csak ismertük egymást, sosem hallott még így beszélni senkivel sem, így érthető volt megdöbbenése.

- Nem akarom őt itt látni! – jelentettem ki határozottan.

- Nem értelek – rázta meg a fejét Mary.

- Na, áll a bál vagy mi van? – kérdezte a hátam mögött megjelenő Xhex. Mint mindig, most is fekete bőrszerelését viselte, amitől olyan benyomást keltett, akár egy férfi.

- Majd máskor edzünk – mondtam neki szűkszavúan és elindultam kifelé, de elkapta a karomat és visszatartott. Tekintetében látszott, hogy manipulátor képességeinek hála épp az érzelmeimet vizslatja.

- Nekem sem könnyű elfogadni, hogy Johnnak voltak előttem női és hogy ennek a kiválasztottnak a vérét itta, de attól, hogy nem vagy hajlandó szembenézni vele, még semmi sem fog megváltozni – suttogta Xhex, hogy csak én halljam.

Összeszorítottam a fogam és álltam kemény tekintetét, aztán mikor beláttam, hogy ellene egy cseppnyi esélyem sincs, kurtán bólintottam.

- Maradunk – mondtam, majd bementem a tornaterembe és elfoglaltam szokásos helyünket, de látványosan nem voltam hajlandó tudomást venni Amalyáról. Legalábbis látszólag. Titokban a szemem sarkából figyelemmel kísértem, ahogy Maryvel nyújtásokat végeznek. Arca szomorú volt, ami meglepett, mert ilyet még sosem láttam egy kiválasztottnál sem. Ők általában mindig boldogok voltak, mégis amit akkor Mia arcán láttam, az a mély fájdalom nem hagyott nyugodni. Valami nem volt rendben vele. És mint később kiderült, igazam is lett. Mint a kiválasztottak vezetőjének, a Direktrixnek súlyos terhek nyomták a vállát. A kiválasztottak jólétéért ő felelt, s bár Phury próbált segíteni neki, a nyomás így is hatalmas volt rajta.

Legközelebbi találkozásunk az edzőtermi incidens másnapján volt, akkor tudtam meg mindezt, miközben meghívtam a nyújtásos gyakorlata után egy teára. Nem akart megnyílni nekem, de neveltetéséből adódóan minden kérdésemre válaszolt, így lassan csak kialakult egyfajta beszélgetés közöttünk.

Innentől kezdve pedig egyenes út vezetett a barátságunkhoz.

- Biztos jól vagy? – kérdezett rá csak azért is, mert tudta, hogy nem vagyok teljesen őszinte, s ezzel vissza is rántott a jelenbe.

- Nem – örömtelen nevetés hagyta el a számat, miközben könny szökött a szemembe. – De talán jól leszek, ha végeztem itt.

Mia sötétbarna szeme a hátam mögött lévő szökőkútra rebbent, majd mindentudóan vissza rám.

- Ismét a múltat kémleled. – Nem kérdés volt, mégis bólintottam rá. – Segíthetek valahogyan?

- Nem hiszem – mondtam őszintén. – Ezt egyedül kell megoldanom.

- És Qhuinn? – érdeklődött tovább, ahogy azt egy jó barát tenné ilyen helyzetben, de válaszként csak megráztam a fejem.

- Vicces – jegyeztem meg, hogy eltereljem a témát -, nem is olyan rég, még bőszen mentegetőztél volna egy ilyen személyes jellegű kérdés után.

- Változnak a dolgok – mosolyodott el, majd a kezemért nyúlt. – Te ott voltál velem, amikor szükségem volt rád, kérlek, engedd, hogy most én legyek veled.

Elszorult a torkom szavaitól. Való igaz, élete egyik legnehezebb pillanatában támogattam, s az emlékek újra megrohamoztak, visszarepítve arra a két évvel ezelőtti szörnyű napra.

Soha életemben nem aggódtam még annyira, mint akkor. Amint meghallottam mi történt, azonnal rohantam, de az idegességtől képtelen voltam láthatatlanná válni, így kénytelen voltam kocsiba pattanni. Úgy hajtottam, akár egy őrült, Lendo – aki mellettem ült az anyósülésen - próbált is lassabb tempóra ösztönözni, de nem hallgattam rá. Tudtam, hogy szüksége van rám.

A két órás utat a fele alatt tettük meg az Adirondack-hegységig, ahol a kiválasztottak laktak. A kastélyszerű épület úgy magasodott fölénk, akár egy ódon vár, melyben megannyi borzalom megtörténhet. És meg is történt.

Mikor beléptem Mia szobájába, azt hiszem, a lelkem egy része meghalt, akárcsak az ő kisbabája, akit annyira várt. Terhessége alig tartott néhány hónapig, mégis arca ragyogott, akárhányszor csak találkoztunk, s olyan boldog volt, mint talán még soha életében. De most épp az ellenkezőjét láttam. Sápadtan, kisírt szemekkel, összegömbölyödve feküdt az ágyon, s a szívem akart megszakadni, hogy így kellett látnom.

- Mia – szólítottam meg, de meg sem hallotta, csak folytak tovább a könnyei, mint a fájdalom túláradó folyói.

Ahelyett, hogy bármilyen beszélgetést kezdeményeztem volna, csendben odamentem hozzá, lefeküdtem mellé és átöleltem. Mióta csak beléptem a szobába, akkor először tűnt úgy, hogy tisztában van a jelenlétemmel: közelebb fészkelődött hozzám. Aztán csak sírtunk. Órákon és napokon keresztül, míg nem lassan kezdett visszatérni az életbe. De egy percre sem hagytam magára, mindvégig kitartottam mellette, mert tudtam, erre van a leginkább szüksége. A csendes társra, aki osztozik bánatán és fájdalmán.

Éppen ez volt az egyik oka, amiért nem szóltam neki a terhességemről. Nem akartam feltépni a régi sebeket. És mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megszorította a kezem.

- Örülök a kisbabádnak! – jelentette ki keményen. – Sosem haragudnék rád ezért!

- Tudom – mosolyodtam el és a nyakába vetettem magam. Magamhoz szorítottam törékenynek tűnő testét – jó tíz centivel magasabb volt nálam -, és éreztem, hogy lassan elszállt belőlem a szorongás, legalábbis egy kis időre.

- Köszönöm, hogy itt vagy! – suttogtam a fülébe, mire megsimogatta a hátamat.

- Mindig – súgta vissza, amivel ismét megmosolyogtatott.

Ahogy kibontakoztunk az ölelésből, a feszültségem fokozatosan visszatért. Tudtam, hogy nincs más választásom, szembe kell néznem mindazzal, ami történt, de nem volt könnyű. Más volt átélni és megint más lesz végignézni. Istenem, most segíts!

- Szeretnéd megbeszélni a történteket? – kérdezte kedvesen, de csak a fejemet ráztam.

- Előbb szeretném átgondolni az egészet, és ebben segít, ha visszanézem – mondtam, mire bólintott.

- Akkor nem is tartalak fel tovább – mondta barátnőm, és fejével a szökőkút felé intett. – Tedd, amit tenned kell, aztán szólj, ha szükséged van rám.

Megrémültem a gondolattól, hogy egyedül maradok, és akaratomon kívül kapaszkodni kezdtem Mia kezébe, mintha csak az utolsó szalmaszál lenne, ami a víz felszínén tart.

- Itt maradjak veled? – kérdezte együtt érzően, de nemet intettem.

- Nem – tiltakoztam reflexszerűen, pedig mitagadás, szerettem volna, ha marad. Amalya viszont átlátott rajtam.

- Átmegyek a szentélybe, rendben? – kérdezte. – Ha szükséged van rám, azonnal itt leszek.

Ez tipikusan Miás volt. Ő mindig arra törekedett a hasonló helyzetekben, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Talán éppen azért, mert kiválasztottként nevelkedett.

- Rendben – bólintottam megkönnyebbülten és most már képes voltam elengedni szorongatott ujjait. – És Mia… - szóltam utána, mikor már majdnem a fehér kapunál járt, ami összekötötte a kiválasztottak szentélyét az Őrző otthonával. – Köszönöm – leheltem alig hallhatóan.

- Nincs mit – mosolygott rám, majd egyedül hagyott, hogy befejezzem önként vállalt küldetésem.

Csakhogy még igazán szembe se fordultam a szökőkúttal, máris görcsbe rándult a gyomrom, de mielőtt még végképp eluralkodott volna rajtam a pánik, megacéloztam magam. Végtére is nem voltam már tizenéves kis fruska, aki nem mer szembenézni a tettei következményével. Felnőtt voltam, a vámpír faj hercegnője!

Összeszorítottam a fogamat és odaléptem a vízhez, majd fölé tartottam enyhén remegő karomat, mire a képek áradata folytatódott.

Azon a bizonyos reggelen, ami mindent megváltoztatott, furcsán éreztem magam. Qhuinn már rég elment - aznap ő és John voltak beosztva -, nekem pedig még elég sok időm volt az órámig. Miután végeztem a fősulin, Wrath-szal megbeszéltük, hogy a tudásomat a legjobban úgy tudnám kamatoztatni, ha a vámpír gyerekeket tanítanom a főbb tárgyakból – lévén az alantasok miatt ezek a fiatalok nem járhattak normális iskolába, így szüleikre hárult az oktatás. Ezzel egy időben újrakezdték a harcosok képzését is, így megoldható volt, hogy ugyanazzal a busszal a kisebbeket is elfuvarozzák a központba, s végre igazi tanítási rendszert alakítsunk ki számukra. Ebben nagy segítségemre volt Mary is, akinek szintén volt pedagógiai végzettsége, így lassan sikerült kialakítanunk egy jól működő rendszert, melybe mindketten élvezettel vetettük bele magunkat.

Ám aznap nem akaródzott órára menni. Furcsán nyűgösnek éreztem magam és szívem szerint egész nap ágyban maradtam volna, fejemre húzott takaróval. De a kötelességtudat nem hagyta, hogy lustálkodjak. Kikecmeregtem a párnák közül, letussoltam, majd felöltöztem – fehér inget és egy bézs színű szoknyát vettem fel, amolyan igazi tanár nénis szerelés volt ez -, de közben egyre inkább zavartak a hirtelen elöntő hőhullámok, melyektől időről időre kivert a víz. A szívem is fel-feldobogott, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább összeszedtem a könyveimet, amiket majd magammal viszek. Elszédültem egy pillanatra, ahogy felegyenesedtem, de amilyen hirtelen történt, úgy el is múlt, így hát nem törődtem vele. Leültem az ágy szélére, hogy megigazítsam a lábamon a strasszkövekkel díszített papucsomat, ám a kellemes nyomó érzéstől ledöbbentem.

- Mi a fene? – kérdeztem magamtól, miközben Qhuinn járt a fejemben, és az előző éjszakai szeretkezésünk. Megráztam a fejem, s közben nevetve közöltem magammal, hogy elment az eszem.

Félretettem vágyálmaimat néhány órára – gondoltam, majd újra előveszem, ha alkalmas lesz az idő ilyesmire -, mert most történelemórát kellett tartanom. Felkaptam a könyveket és kiléptem a szobából. A szobros folyosó üres volt, bőven benne jártunk már a vámpírnappalban.

- Hé, Corie! – szólt utánam valaki, mire hátrapillantottam a vállam fölött. Blay volt az. Odakocogott mellém és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Jól vagy? – kérdezte.

- Persze, remekül vagyok – mondtam, de ez nem volt teljesen igaz, főleg, mert egy újabb hőhullám vonult rajtam végig, amitől egész testemben megborzongtam. Ám, hogy eltereljem erről a figyelmét – persze így is észrevette -, inkább megkérdeztem. – Edzeni mész?

Micsoda remek megfigyelő vagyok – gondoltam magamban, elnézve sötétkék melegítőnadrágját és fehér trikóját.

- Látom még ennyi idő után is képes vagy nyilvánvaló dolgokat megjegyezni – vigyorodott el, majd súlyos karját a vállam köré fonta, amolyan testvériesen, de hiába is tagadtam volna magam előtt, a bőröm bizseregni kezdett ott, ahol hozzáért.

- Ööö… aha – nyögtem nagyon frappánsan.

- Biztos jól vagy? – kérdezte. – Egészen kipirultál.

- Jól vagyok – bólintottam, de egyre jobban aggódtam. Sosem reagáltam még így Blay érintésére. Az évek folyamán ő lett a legkedvesebb bátyám – persze csak Wrath után –, és egyáltalán nem értettem, mi történik velem. Hogy eltereljem ezúttal a saját figyelmemet is, témát váltottam. – Sax hol van?

- A szobánkban – válaszolta Blay, s arca ezúttal is átszellemült, mint mindig, amikor a párjáról beszélt. Ők ketten, már legalább négy éve egy párt alkottak, vagy van az már öt is, a fene sem számolta, ha egyszer öröm volt rájuk nézni. S mint a király személyes ügyvédje és bizalmasa, Saxton szabad bejárást kapott az otthonunkba, majd mikor komolyabbra fordult a kapcsolatuk, a következő állomás a költözés volt.

- Épp szusszan egyet? – kérdeztem vigyorogva.

- Hogy érted? – kérdezett vissza.

- Hát nem is tudom, talán túlságosan is lefárasztottad őt reggel és most próbál mondjuk levegőhöz jutni… - magyaráztam kajánul, mire Blay elnevette magát.

- De Corie! – tettetett felháborodást. – Mégis hogy képzeled…

- Jó, nem kell a duma, tudom én, hogy mennek a dolgok – vágtam rá, de korábbi jókedvem azonnal semmivé lett, pedig alig értük el a lépcső tetejét. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban, mert úgy éreztem, menten összecsuklok, olyan intenzitású szédülés kerített hatalmába.

- Corie! – kapott utánam Blay, s egyik kezével a karomat fogta, a másikkal pedig a derekamat karolta át.

- Mégsem vagyok jól – suttogtam zavartan, s szemeim előtt fekete pontok kezdtek játszani, mintha az ájulás szélén állnék. Kezemből kicsúsztak a könyvek, s hangos puffanással érkeztek a lépcsőre, de nem volt erőm utánuk kapni.

- Visszaviszlek és hívom Jane-t – közölte velem Blay, aztán már a karjába is kapott és sietett vissza velem a szobánkba. Újabb energiahullám csapott le rám, mire Blay arca eltorzult. – A fenébe! – mormolta alig hallhatóan.

- Mi történik velem? – kérdeztem, amikor berúgta a hálószobánk ajtaját. Elégedett sóhajjal köszöntem meg, mikor végre a puha matracot érezhettem a hátam alatt, de úgy tűnt, barátom nem fog válaszolni. Olyan tekintettel nézett rám, hogyha nem ismertem volna, akkor egészen biztos a frászt hozza rám. Kék szemei lángoltak, ajkait összeszorította, akárcsak ökleit. – Blay… - sóhajtottam. – Mi folyik itt? – kérdeztem újra akadozó nyelvvel.

- Elkezdődött a termékenységi időszakod – mondta végül a fogai között kipréselve.

- Micsoda? – kérdeztem rémülten, s csak akkor vettem észre, hogy mióta lefektetett az ágyra, keményen összedörzsölöm a combomat, hogy enyhítsem a közöttük lévő sóvárgást.

- Felhívom Qhuinnt – mondta, majd merev tagokkal, mintha nehezére esne a járás, elindult az ajtó felé.

- Blay – kaptam el hirtelen a karját, amitől megtorpant és visszafordult felém. Nem akartam, hogy elmenjen. Szinte fizikai fájdalmat okozott már a gondolat is, hogy itt hagyjon egyedül.

Tekintetem végigsiklott a testén, s megdöbbentem, mikor megláttam a jókora sátrat a nadrágja elején – Blay fel volt izgulva. Újabb forró hullám árasztott el, elvéve a józan eszemet is, s már csak egyetlen egy dolog maradt a fejemben, valami, ami nem tűrt halasztást. Akartam őt! Minden porcikáját magamba akartam fogadni, érezni akartam a csupasz bőrét, a csókját, mindenét!

Megkapaszkodtam a karjában, és magam felé kezdtem húzni. Nem ellenkezett. Láttam rajta mennyire kíván, s ez csak még tovább szította bennem a tüzet. A következő pillanatban már rajtam feküdt, követelőző nyelve a számba hatolt, és én olyan elégedettséggel kulcsoltam köré a lábam, amilyet szinte még sohasem éreztem.