Visszatérés 5. fejezet - Tombolás

Sziasztok!

Íme a következő fejezet. Jó olvasást mindnekinek és nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, mert ez a fejezet különösen közel áll a szívemhez! :D:D

Majd megtudjátok miért... :P

 

Két fájdalmasan hosszú nap telt el azóta, hogy Qhuinn kisétált az ajtón, véget vetve a kapcsolatunknak. Két hihetetlenül hosszú nap volt ez, melyet ébren töltöttem. Hol sírtam, hol dühöngtem, hol gondolkoztam, mit tehetnék.

De nem volt megoldás.

Nem győzhettem meg Qhuinnt arról, hogy nincs igaza, mert meg volt győződve róla, hogy minden úgy van, ahogy ő gondolja. Meg tudtam érteni őt, mert tudtam, mi mindenen ment keresztül, de akkor sem értettem vele egyet. Igen, az elit kemény dió és igen, pletykáltak volna rólunk, de én egy szóval sem említettem, hogy ne vállalnám mindezt. Ahogy azt sem mondtam, hogy már holnap hozzá akarok menni feleségül. Egyszerűen csak érdeklődtem, ami ebbe a kusza és zavaros helyzetbe vitt minket.

Annyira hiányzott, hogy velem legyen, láthassam és megcsókoljam, hogy majd’ belepusztultam, de nem mentem utána. Nem mentem oda könyörögni neki, hogy akkor is legyen velem, hogy jöjjön vissza hozzám. Sőt, az elmúlt két napban még csak nem is láttuk egymást. Én nem mentem le az étkezésekre, ő pedig nem jött vissza a szobánkba. Mivel ismertem, úgy gondoltam Blaynél van, alig egy ajtónyira tőlem, de mégsem tette meg az első lépést.

A házban persze hamar híre ment a szakításunknak, itt nem igazán voltak titkok, és mindenki értetlenül állt a dolog előtt. Nem értették mi történt, hiszen tudták, mennyire szeretjük egymást és mennyire megviselt mindkettőnket, amikor az Őrző elszakított minket egymástól. Én sem értettem, Qhuinn hogy gondolhatta komolyan, hogy tényleg szakít velem, miközben egy házban lakunk, így óhatatlanul is összefuthatunk bármikor.

De az igazság az volt, hogy nem is akartam elfogadni, hogy tényleg ezt tette. Nem, a fejemben mi még mindig együtt voltunk, mert összetartoztunk, és bár ez álomvilág volt, segített megőrizni az ép elmémet. Néha azon kaptam magam, hogy az ajtót bámulom, és várom, hogy belépjen. De nem tette. Nem jött vissza hozzám.

És mikor felvirradt a harmadik nap reggele, rájöttem, hogy ez valóban mind megtörtént. Tényleg elhagyott, és nekem szembe kellett néznem a dologgal. Könnyű volt bezárkózni a szobába és a külvilágról tudomást sem venni.. Még a felkészülésre sem voltam hajlandó átmenni Bellához. Hagytam, hogy a depresszió maga alá temessen, de ebből már elég volt.

Aznap reggel lementem az utolsó étkezésre és együtt ettem a többiekkel. Qhuinn persze nem volt ott – amennyire megtudtam a többiektől, lent volt az edzőteremben és napok óta hajszolta magát. Így akarta levezetni a dühét, amit a világ iránt érzett. Blay és John sem voltak jelen, nem nehéz kitalálni, miért. Mint legjobb barátai, el sem mozdultak volna mellőle ebben a helyzetben. Örültem neki, hogy nincs egyedül és persze reménykedtem benne, hogy a két fiú talán tud hatni rá és észhez térítik.

Nem így lett.

A változásra még néhány napot várnom kellett, amikor is valaki olyan lépett közbe, akire nem is számítottam.

O*o*o*O

Qhuinn szíve sajgott a mellkasában, könyörtelen kínokat élt át az utóbbi napokban, és tudta, hogy ez egyre csak rosszabb lesz. Corie nélkül még levegőt is alig tudott venni, úgy érezte, egyre közelebb kerül a véghez, de nem hátrált meg. Nem tehette.

Az edzés volt az egyetlen mentsvára, az egyetlen dolog, ami segített neki. Izmai már annyira fájtak, hogy alig bírt mozdulni is, de akkor sem adta fel, hajtott tovább, hogy a fizikai fájdalom elterelje a figyelmét a lelki sebeiről, melyeket magának okozott.

Mi mást tehetett volna? Nem volt választása. Azt már réges-régen elvették tőle a szülei, meg az a kibaszott sors, mikor felemás színű szemet adott neki, amivel megpecsételte az egész életét. A francba az egésszel!

Kemény ökölcsapásokkal csépelte a bokszzsákot, de persze kesztyű nélkül. Minden ütésnél egyre jobban érezte, ahogy a bőre felhasad és szivárog belőle a vér, de épp ez volt a lényeg. Hajszolta a fájdalmat.

- Állj már le, te barom! – csattant fel mögötte Blay, mikor megérezte a vére illatát. Qhuinn persze úgy tett, mint aki meg sem hallotta szavait. – Qhuinn! A franc essen beléd, a végén még megöleted magad!

- Hagyj békén! – mordult rá barátjára, mikor az meg akarta állítani a következő ütését.

- Menj fel hozzá és könyörögj, hogy visszafogadjon.

Nem kellene könyörögnie. Corie szó nélkül visszafogadná, mert szereti, és mert a helyében Qhuinn is ezt tenné. Ők ketten jobban hasonlítottak egymásra, mint bárki hitte volna. A fiú pontosan tudta, mit tenne a lány, ha most megjelenne az ajtóban. A nyakába ugrana, és többé nem engedné el.

Istenem, majd’ belehalt, annyira hiányzott neki!

- Egy kurva nagy seggfej vagy, tudsz róla? – kérdezte Blay, miközben fejcsóválva figyelte, hogy tovább püföli a bokszzsákot.

- Szállj le rólam!

Fütty hallatszott a háta mögül, amivel John kívánta magára vonni a figyelmüket, de Qhuinn arra sem vette a fáradtságot, hogy hátrapillantson.

- John azt mondja, egy idióta vagy és jobb dolga is van annál, mint hogy itt üljön, és azt nézze, hogy kinyírod magad. Amiben egyébként teljesen egyetértek vele.

- Nem kértem, hogy itt legyetek velem! – vágta rá zihálva, ahogy egyre jobban fáradt a kemény ütésektől – na meg persze az előtte lévő néhány órás kimerítő edzéstől.

- Tudod, hogy sosem hagynánk magadra – jegyezte meg Blay engedékenyen.

Persze, hogy tudta. Ahogy azt is, hogyha valamelyik barátja lenne az ő helyében, ő is ugyanazt csinálná. Ott maradna vele, míg kitombolja magát, és közben próbálna a lelkére beszélni, hogy észhez térjen. Micsoda mártírság már…

Végül nem is tudta volna pontosan megmondani, hogy milyen régóta nyüstöli saját magát, mikor engedélyezett egy kis pihenőt. John odadobott neki egy törölközőt, hogy felitassa az izzadtságot magáról, Blay pedig egy üveg ásványvízzel járult hozzá a kényelméhez. Nem örült neki. Szenvedni akart!

- Nem kellett volna elhagynod – szólalt meg kis idő múlva Blay.

- Nem akarok beszélni róla! – vágta rá Qhuinn.

- Nem kérdeztem mit akarsz, ahogy te sem kérdezted meg Corie-t, hogy ő mit akar.

- Egyértelmű, hogy mit akar! – csattant fel Qhuinn. – Házasságot, gyerekeket, családot.

- Ami teljesen normális, ha két ember szereti egymást – világított rá Blay nyugodt hangnemben, ami csak még jobban idegesítette Qhuinnt. Utálta, ha kioktatták!

- Normális a normálisoknál, de mint tudjuk, én nem vagyok az.

- Mert hagyod, hogy még mindig a családod irányítsa az életedet.

Ez volt az a pont, ahol Qhuinn-nek végképp elfogyott a türelme.

- Nekem nincs családom! Kitagadtak, már nem emlékszel?

- De igen, emlékszem – emelte fel Blay is a hangját. – Én is végigszenvedtem veled azokat az éveket. Veled voltam mindig, mert… - Hirtelen elhallgatott, mielőtt még olyat mondott volna, amit nem akart.

- Mert? - Qhuinn dühösen fújtatott, ahogy a választ várta, de az csak nem akart megérkezni. - Mert szerettél.

Blay arca vörös lett a méregtől.

- Igen, szerettelek – ismerte be. – De akkor is seggbe rúgtalak volna, ha ilyen hülye vagy, mint most. Az a lány szeret téged, mindent feladott miattad, erre te úgy otthagytad, mint azokat, akiket a bárokban szedtél fel.

- Ne merd ezt mondani! – ugrott talpra Qhuinn és azonnal harci állást vett fel.

- Miért ne? Igazam van, te is tudod. – Blay is felállt a padról, amin ült és a barátja elé lépett. – Szerinted neki milyen érzés, hogy eldobtad, mint valami rongyot?

- Csak azt akarom, hogy jó élete legyen!

- Nélküled sosem lesz jó élete. Nem lesz boldog, ahogy te sem nélküle.

- Te ezt nem értheted – csóválta meg a fejét Qhuinn és elfordult Blaytől.

- De én igen – szólalt meg egy mély hang az ajtó felől, mire mindannyian odakapták a tekintetüket.

Wrath betöltötte az egész teret, megfosztva őket a kijárattól. Fekete izompólót viselt és hozzá bőrnadrágot, mintha harcba indult volna. Csakhogy a vak király már nem járt ki harcolni. De az volt a legfeltűnőbb a megjelenésében, hogy George, a vakvezető kutya, nem volt vele, pedig mióta egymásra találtak, sehová nem ment a hűséges eb nélkül.

- Én tudom, milyen nehéz túllépni a rögeszmén – mondta, miközben elindult Qhuinn felé, mintha csak látná, hogy hol van. – Tudom, mennyire nehéz elfogadni, hogy a tetteidnek vannak következményei és azokkal bizony neked kell szembenézned.

- Wrath, királyom… - kezdte volna Qhuinn, de a férfi felemelte a kezét, ezzel belefojtva a tovább szavakat.

- Nem érdekel a magyarázatod, csak az, hogy összetörted a húgom szívét – mondta határozottan, aztán támadt.

Az első ütés Qhuinn állát találta el, és olyan kemény volt, hogy a fiú csillagokat látott táncolni a szeme előtt.

- Mi a… - nem volt ideje befejezni, mert megérkezett a következő ütés, amit ezúttal az oldalába kapott.

- Harcolj! – kiáltott rá Wrath és újra megsorozta.

- Nem harcolok ellened – tiltakozott Qhuinn, miközben hátrált. Soha, senki elől nem hátrált még el, de elképzelni sem tudta, hogy a király ellen harcoljon. Szó sem lehetett róla! Tisztelte, felnézett rá és hűen szolgálta, akár az életét is könnyűszerrel feláldozta volna érte. Sosem emelne rá kezet!

A szeme sarkából látta, hogy Blay és John feszülten figyelik őket, valamint azt is, hogy az ajtóban megjelent néhány testvér, és most kaján vigyorral az arcukon figyelik az egyoldalú küzdelmet.

- Hagytam neked pár napot, hogy észhez térj, de elfogyott a türelmem – recsegte Wrath. – Azt hitted, tétlenül fogom végignézni, hogy bántod a testvéremet?

- Ami közöttünk történt ahhoz neked semmi… - Ismét nem tudta befejezni, ám ezúttal nem vágott senki a szavába, épp csak a gyomrába kapott ököltől a lélegzete is elakadt és térdre esett.

- Semmi közöm? – fejezte be helyette Wrath, miközben megállt felette és csak hallgatta a szenvedő zihálását. – Nagyon is sok közöm van hozzá. Én vagyok a király, vagy már elfelejtetted? Állj fel! – parancsolt rá, mire Qhuinn összeszedve a maradék erejét, feltápászkodott a földről. – És most harcolj, mintha valóban méltó lennél a húgomhoz!

- Nem vagyok méltó hozzá – mondta lesütött szemmel Qhuinn. Fájdalmasan kegyetlen érzés volt ezt bevallania olyasvalakinek, mint Wrath. Ő annyira erős volt, annyira tökéletes. Ő volt a faj ereje és jövője!

- Igen, azt látom – mondta, és újabb ütést mért a fiúra. Amit egy következő és ismét egy következő követett. – Harcolj! – kiáltott rá ismét, mert Qhuinn továbbra sem támadt vissza. Még csak védekezni sem védekezett, hiszen a királlyal állt szemben. – Üss vissza!

- Nem tehetem – rázta meg a fejét, amitől a szemébe folyt a vére. Az előző ütéstől felrepedt a szemöldöke. – Hűséget fogadtam neked.

- A királyod vagyok, és azt parancsolom, hogy üss vissza! – mondta Wrath keményen. – Különben elismered előttem, és a testvériség jelenlévő harcosai előtt, hogy gyenge vagy, nem vagy méltó arra, hogy a vér szerinti húgom parancsolója legyél. Ezek után nem lesz majd választásom, nekem kell keresnem valakit, aki alkalmas arra, hogy a társa legyen. Valakit, aki képes vigyázni rá és felmelegíteni őt az ágyban.

Wrath ravasz volt, nem hiába volt mögötte néhány száz év tapasztalat és pontosan tudta, hogy kell kiugrasztani a leglojálisabb katonát is a hűség béklyójából.

Qhuinn úgy érezte, megőrül. Lelki szemei előtt megjelent egy kép: Corie és egy vadidegen férfi együtt az ágyban, Corie élvezettől ragyogó arca, amint a férfin lovagol és kéjesen nyög, miközben a férfi keze bejárja az egész testét, simogatja a mellét, csókolja a száját. Soha! Soha nem engedi, hogy másé legyen! A lány az övé!

- Ő az enyém! – csattant fel, majd mit sem törődve a következményekkel, vagy azzal az ezernyi sérüléssel, ami a testét borította, nekirontott a királynak.

Nem volt jó formában, ezt mindketten tudták. Órák óta sanyargatta a saját testét, ha fájt, kétszer olyan erővel folytatta és ez kihatott a mozdulataira is. De még így is képes volt bevinni néhány ütést. Amitől persze csak még rosszabb állapotba került így is vérző ökle. De nem adta fel.

Addig folytatták a harcot, míg végül földre került. Wrath-nak meg kellett küzdenie érte, hogy lent is tartsa, de mikor úgy tűnt, sikerült fogást találnia rajta, elégedetten elvigyorodott, kivillantva hosszú szemfogait.

- Na idefigyelj, te idióta – kezdte. – Ezt a kis műsort mindennap meg fogjuk ismételni, egészen addig, míg fel nem vonszolod a segged Corie-hoz és térden állva bocsánatot nem kérsz tőle. De nehogy azt hidd, hogy legközelebb is ilyen kíméletes leszek. Úgy megdolgozlak, hogy csak zacskóba tudsz majd szarni.

Qhuinn tekintete valószínűleg nem győzte meg, mert folytatta.

- Tudom, hogy szereted őt és jót akarsz neki. De azzal csak bántod, ha eltaszítod magadtól. Arról már nem is beszélve, hogy te is szenvedsz, mint a kutya! Ne legyél hülye, és ne hagyd, hogy azok a karót nyelt, túlöltözött köcsögök irányítsák az életedet!

Azzal hirtelen elengedte a fiút, aki nyögve az oldalára fordult, hogy levegőt pumpáljon elkínzott tüdejébe.

- Na, gyere, elviszlek Jane dokihoz, hogy összefoltozzon – mondta Wrath, és a kezét nyújtotta felé.

Qhuinn elfogadta a segítséget, hogy talpra álljon, de nem akart orvoshoz menni.

- Ne viccelj haver, ramatyul nézel ki – mondta neki Rhage az ajtófélfának támaszkodva. Szájában most is ott volt az elmaradhatatlan nyalóka, az illatából ítélve, ezúttal a málnás volt a nyerő.

- Jól vagyok – mondta Qhuinn. – Csak szeretnék egyedül maradni.

A testvériség tagjai bólintottak, ők is tudták milyen az, mikor egy férfi egyedül akar maradni a gondolataival, amik az imádott nő körül forognak.

- Ne felejtsd el, amit mondtam! – szólt vissza még Wrath kifelé menet. – Holnap újra találkozunk, ha nem hozod rendbe a dolgokat Corie-val.

Miután a király is távozott, csak John és Blay maradtak vele.

- Tényleg el kellene menned Jane-hez – mondta neki Blay.

- Jól vagyok.

A francokat vagy jól – mutogatta John. – Wrath úgy bánt veled, mint te azzal az átkozott bokszzsákkal.

Valószínűleg Johnnak igaza volt. Nagyon, de nagyon régen érezte már magát ilyen rosszul, mint most. De akkor is egyedül akart maradni.

- Jól vagyok – ismételte meg, majd leült az egyik fekvenyomó padra és összeszorított fogakkal hátradőlt rajta. Mikor háta végre vízszintesbe került, elégedetten fújta ki az addig bent tartott levegőjét.

- Jól van, te tudod – mondta Blay végül. – De ha szükséged van valamire, szólj.

- Rendben, mami – húzta el a száját Qhuinn, mire a másik két fiú csak megcsóválta a fejét. Qhuinn már csak Qhuinn volt.

Mikor végre egyedül maradt, behunyta a szemét és hallgatta a csendet – meg a füle zúgását a sok ütés hatására. Kösz Wrath.

De abban igazat adott a királynak, hogy összetörte Corie szívét. Jót akart, esélyt adni neki, hogy az lehessen, aki csak akar lenni, de közben elsiklott a lényeg felett. A lány őt akarta. Hozzá akart menni feleségül és hivatalosan is örök hűséget akart esküdni neki. És azt is ideje volt belátnia, hogy a lánynak nincs szüksége arra, hogy megmentsék. Határozott, erős lány volt. Pont ezt szerette benne annyira.

Így utólag nem is értette, miért nem jutott ez eszébe pár nappal korábban. Miként lehetett olyan hülye, hogy elhagyja, átadja valaki másnak a lehetőséget, hogy boldoggá tegye? Hiszen nála jobban senki sem szeretné Corie-t, ebben egészen biztos volt. Hiszen az a túláradó szerelem, az a vad lángolás a mellkasában, amit érzett, akárhányszor csak meglátta, túlszárnyalt mindenen.

Szerette őt és azt akarta, hogy az Őrző és mindenki más előtt összekössék az életüket – örökre. Azt akarta, hogy a neve ott virítson élete végéig a hátán, büszkén hirdetve, hogy milyen szerencsés, hogy mekkora áldás érte, amiért Cornelia az övé lehet.

Feleségül akarta venni, méghozzá most azonnal!

O*o*o*O

A Marissától kölcsönkapott könyvet tanulmányoztam már egy jó ideje – úgy is éreztem, hogy lassan kifolyik tőle a szemem -, mely a vámpírok történelmét tartalmazta, amikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.

- Gyere csak! – szóltam ki, de közben fel sem néztem a könyvből. Egészen addig, míg az illető be nem lépett. – Úristen! – kiáltottam fel, amikor megláttam Qhuinn véres, összevert arcát és már pattantam is fel az ágyból, hogy segítsek neki elbotorkálni az ágyig. – Mi történt? Ki tette ezt veled? És miért nem hívtad Jane-t?

Úgy zúdítottam rá a kérdéseket, mintha csak le lettek volna írva.

- Rendbe jövök, ne aggódj! – mondta, majd megállított, amikor az éjjeliszekrényen lévő telefon felé nyúltam, hogy értesítsem az orvosunkat. – Ne hívd ide Jane-t.

- Miért? – kérdeztem értetlenül. – Teljesen összevertek, a szemöldöködet szerintem még össze is kell varrni.

- Nincs rá szükség – tiltakozott továbbra is. – Beszélni akarok veled.

Szívem azonnal a torkomba ugrott. A remény, hogy meggondolta magát, hogy mégis velem akar lenni olyan erősen lángolt bennem, hogy azt hittem menten elemészt.

- Miről? – kérdeztem játszott könnyedséggel.

- Kettőnkről – mondta. – Akkora idióta voltam! Szeretlek Corie, és nagyon sajnálom mindazt, amit tettem. Veled akarok lenni és nem érdekel mások véleménye. Meg tudsz nekem bocsátani?

El se akartam hinni! Mintha a legszebb álmom vált volna valóra ettől a néhány szótól, mely megmelengette a lelkem és elűzte minden fájdalmamat.

- Persze, hogy megbocsátok. - Óvatosan csókot leheltem a szájára. – Szeretlek te hülye! – mondtam és végre elnevettem magam.

- Én is szeretlek – nevetett velem, de mivel a szája széle is megrepedt, a jókedvből fájdalmas fintor lett. Ám mielőtt még ismét felhozhattam volna Jane-t, közbevágott. – Házasodjunk össze.

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim a megdöbbenéstől.

- Szeretném, ha a felem lennél – mondta, és szemei olyan komolyak voltak, hogy egyáltalán nem kételkedtem benne, hogy valóban ezt akarja.

- De azt mondtad soha…

- Nem érdekel, mit mondtam! – vágott közbe ismét. – Hivatalossá akarom tenni.

- Miért? – kérdeztem hitetlenkedve még mindig. – Annyira makacs voltál néhány napja.

- Nem akarsz hozzám jönni? – vonta össze a szemöldökét, amitől ismét vérezni kezdett a seb.

- Hívom Jane dokit, most azonnal és nincs apelláta! – jelentettem ki, és már nyúltam is a telefonért.

- Az én határozott csajom – dörmögte az orra alatt, s ajkain olyan elégedett mosoly bujkált, amilyet csak nagy ritkán láttam rajta.

Jane sem hazudtolta meg önmagát, egy percen belül megjelent a régimódi orvosi táskájával együtt. Rövid szőke haját a füle mögé rejtette, orrán vastag keretes szemüveg díszelgett, ami inkább illett volna egy könyvtároshoz, mint orvoshoz.

- Ejha, Wrath jól helyben hagyott! – mondta, mire felkaptam a fejem.

- Wrath? – kérdeztem. – Ezt Wrath művelte veled?

Qhuinn elhúzta a száját, de azért bólintott.

- Mégis mi a fenét képzelt magáról? – csattantam fel, és már indultam is az ajtó felé.

- Corie, várj! – szólt utánam Qhuinn és felült az ágyban. – Hagyd a fenébe.

- Még hogy hagyjam a fenébe… - ismételtem utána a fejemet rázva. – Szó sem lehet róla. Olyat kap tőlem, hogy azt megemlegeti!

- Corie, Kicsim – mosolygott Qhuinn, de még ez is fájdalmat okozott neki. Az én idióta bátyám miatt!

- Mindjárt jövök – mondtam, aztán választ sem várva kiviharzottam, egyenesen a dolgozószobába, de ott nem találtam senkit. Ez azonban nem tántoríthatott el a célomtól. Egyre jobban ment fel bennem a pumpa és annyira dühös voltam a bátyámra, mint még soha.

Odasiettem a hálószobájához és ököllel dörömbölni kezdtem. Fél pillanattal később megjelent Beth az ajtóban. Csak egy köntös volt rajta, mögüle pedig gyertya és a megjelölés illata érződött ki - valószínűleg nem a legjobbkor érkeztem, de ez egyáltalán nem érdekelt.

- Wrath? – kérdeztem.

- Egy pillanat, máris…

Csakhogy én nem vártam addig. Kicsaptam az ajtót és már be is léptem a sötét szobába. A berendezés nagyon hasonlított a mi szobánkra, leszámítva, hogy itt egészen sötét kékek voltak a falak, míg nálunk jóval világosabb volt.

- Wrath! – szólítottam meg, mire kinyílt a fürdőszoba ajtaja.

- Mit tehetek érted, hugicám? – kérdezte mosolyogva és egy cseppet sem zavartatta magát, hogy csak egy törölköző van a derekára csavarva. Combjai vastagabbak voltak, mint a derekam és minden izom külön láthatóvá vált a testén, ahogy megállt előttem. Hosszú, fekete haja nem volt összefogva, így leért majdnem a derekáig.

- Mi a fenét csináltál Qhuinn-nel? – estem neki azonnal.

- Felkeresett végre az a gazember?

- Hogy voltál képes így elbánni vele? Mi a franc jutott eszedbe?

- Na, ha a fogadáson is így fogsz beszélni, mély benyomást teszel az elitre, az biztos – jegyezte meg viccesen, de egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy értékeljem új keletű humorérzékét.

- Hihetetlen vagy! - ráztam meg a fejem.

- Ugyan már kislány, csak vertem egy kis észt abba a kemény fejébe.

- Nem volt hozzá jogod! – vágtam rá. – Ez a mi kettőnk ügye volt.

Most először, mióta ott voltam, megkeményedett az arca. Állán megfeszültek az izmok.

- A húgom vagy és sosem fogom hagyni, hogy bárki bántson – mondta határozottan. – Nem érdekel mennyi idő telik el, nem érdekel hány éves leszel, vagy mióta lesztek házasok, vagy, hogy mennyire kedvelem. Ez semmiség ahhoz képest, amit akkor fog kapni, ha még egyszer megbánt téged.

Esküszöm nem tudtam mit mondjak erre. Épp most fenyegette meg halálosan a földkerekség legerősebb vámpírja azt a férfit, akit szeretek. Méghozzá miattam.

- Nem kell megvédened – mondtam végül. – Tudok magamra vigyázni és majd én elintézem a gondjaimat.

A válasz mély hallgatás volt, ami sokkal beszédesebb volt, bármely szónál. Nem győztem meg Wrath-t. És amennyire ismertem, nagyon is komolyan beszélt, ami nem kis aggódásra adott okot számomra.