19. fejezet - Barátságok

 Sziasztok!

 Meghoztam a következő fejezetet, ami azoknak ismerős lehet, akik olvasták John könyvét... Tetszett ez a jelenet, ezért nem sokat változtattam rajta.:P

Jó olvasást hozzá. :):)

Blay nem akarta elhinni, hogy tényleg az történik vele, ami. Randizni fog. Ma este. Méghozzá egy férfival. Őrület…

Előző nap, mikor meglátta Qhuinn elégedett, tipikus férfivigyorát, gondolkozás nélkül cselekedett. Felment a szobájába és már tárcsázta is azt a bizonyos telefonszámot, amit néhány napja kapott.

Menekült a valóság elől, de nem tehetett mást. Amennyiben meg akarta őrizni a józan eszét, muszáj volt tennie valamit. Valamit, ami közelebb viszi a szilárd talajhoz arról az ingoványos területről, amin éppen járt. Félő volt, hogy még pár lépés – még néhány elkapott pillanat Qhuinn és Corie szerelmi életéből -, és már nem lesz visszaút.

Saxton az első csengésre felvette és úgy tűnt, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy ki van a vonal másik végén.

- Nahát, Blaylock! – köszöntötte, miután bemutatkozott neki. – Örülök, hogy felhívtál.

- Igen… Izé… Én is… - Össze-vissza habogott, fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon, csak azt tudta, hogy cselekednie kell.

- És minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést? – érdeklődött Saxton csevegő hangon, ám Blay biztos volt benne, hogy nagyon is élvezi a helyzetet.

- Én csak… - kezdte Blay, majd úgy döntött hamar túlesik a dolgon. – Arra gondoltam elmehetnénk valahová… Együtt…

- Nagyszerű ötlet – lelkesedett fel Saxton, és Blay hallotta a hangján, hogy mosolyog. – És hová szeretnél menni?

- Nem tudom – vallotta be, miközben járkálni kezdett a szobájában. Úgy érezte, ha egyhelyben kell maradnia, menten felrobban a frusztrált idegességtől, ami átjárta az egész testét. – Válassz te helyet.

- Rendben – vágta rá Saxton. – Akkor mit szólnál egy kis meglepetéshez? Találkozzunk nálam holnap este nyolckor – javasolta a férfi, és Blay azonnal rábólintott a dologra. Nem érdekelte hová mennek, csak az számított neki, hogy valaki mással legyen. Valakivel, aki el tudja terelni a gondolatait egy időre Qhuinnről.

És most, hogy megborotválkozott, bezselézte a haját és a szürke öltönye is ki volt készítve az ágyra, gyomra idegesen összerándult. Még sosem volt igazi randin. A klubokban felszedett ugyan néhány lányt az átváltozása után, de annak már több hónapja. Sőt, már egy év is eltelt azóta… Szánalmas seggfej volt!

Ám az a tény, hogy ezúttal egy férfival fog találkozni, méghozzá olyan férfival, aki vonzódik hozzá, és aki számára sem teljesen közömbös… Hát felettébb zavarba ejtő volt.

Ékszeres dobozából kivett két mandzsettagombot – nem meglepő módon mindkettő zafírberakásos volt -, majd felvette az öltönyét is. Az ingét lesimította és a nadrág derekába rejtette, majd megigazította a nyakkendőjét is.

Ha tehette volna, felhívja az édesanyját, hogy kikérje a tanácsát az öltözködéssel kapcsolatban – mint mindig, mikor elegánsan kellett kinéznie -, ám nem volt hozzá elég bátorsága. A családja még nem tudta, hogy meleg és nem is érezte úgy, hogy képes lenne felvállalni előttük másságát. Nem azért, mert nem fogadták volna el; ahogy ismerte őket, szó nélkül beletörődtek volna, de az elit az egész családját kitagadta volna, ha a tudomásukra jut. Ennek elkerülése érdekében tehát egyedül választotta ki a szürke Armani öltönyt és a hozzá illő többi ruhadarabot.

Végülis, mit majrézik a ruháján… Az idegesség úgyis elvonja majd róla a figyelmet, gondolta savanyúan, majd miután ráfintorgott a tükörképére, elindult a randijára.

Egy óra múlva már Sal éttermében ültek és vacsoráztak. Saxton titkos állomása a randijukon ide vezetett, ami megnyugtatta Blayt. Nem volt igazán éhes, de az étel jót tett remegő gyomrának és lassan elszállt az idegessége. Főleg, hogy Saxton igazán jó beszélgetőpartnernek bizonyult.

Leginkább semleges témákat érintettek, hétköznapi dolgok kerültek terítékre, mint könyvek, zenék, művészetek… Blay meg is lepődött rajta, hogy a férfival ilyen jól el lehet beszélgetni, hiszen Qhuinn-nel nem lehetett. Neki nem volt türelme az ilyesmihez… Nemes egyszerűséggel inkább a szexre hajtott, mint mélyenszántó eszmecserékre.

- És mond csak Blaylock – tört meg a pillanatnyi csend. – Mikor randevúztál utoljára?

Blay megköszörülte a torkát, hogy leküzdje az arcába szökő pirosságot.

- Elég rég… - mondta félig őszintén.

- Mindig csak a munka és semmi szórakozás? – mosolyodott el a férfi, aminek láttán Blay csak még inkább zavarba jött.

- Valami olyasmi…

- Bizonyos szempontból meglepett, hogy felhívtál – mondta a férfi, mire Blay felvonta a szemöldökét.

- Valóban? – kérdezte. – Pedig úgy tűnt, számítottál rá.

- Inkább csak reménykedtem benne – javította ki Sax. – Az unokatestvérem… Nagyon fontos vagy neki.

- Azt nem mondanám – vágta rá Blay talán egy kicsit hevesebben, mint ahogy szerette volna.

- És ő is az számodra – ütötte tovább a vasat, fenntartva csevegő hangnemét.

- Azt hiszem, olyasmit képzelsz bele, ami nincs ott – mondta Blay. – Barátok vagyunk.

- Azok voltatok… Valamikor.

Blay nagyot nyelt, majd állta Saxton vesébe látó tekintetét. Nem sok értelme lett volna továbbra is tagadni, hogy mit érez, így nem is tette. Saxton szomorkásan elmosolyodott ennek láttán.

- Nem lehet könnyű szeretni őt – mondta végül, majd mikor Blay nem válaszolt, folytatta. – Qhuinn a kedvenc unokatestvérem. Csodálom a lázadó stílusát és felnézek rá, amiért túlélte mindazt, amit az életben el kellett szenvednie… De nem hiszem, hogy valaha is képes lenne megállapodni valaki mellett. Nem olyannak ismerem.

Blay azt hitte, menten rosszul lesz. Azért akart találkozni a férfival, hogy menedéket találjon néhány órára, hogy ne kelljen Qhuinn-nel és az iránta érzett érzelmeivel foglalkoznia, erre tessék. Mintha el sem jött volna otthonról…

- Ami azt illeti – mondta reszelős hangon -, már talált is valakit.

- Komolyan? – lepődött meg Sax őszintén. – A mindenit…

- Na ja... – morogta Blay alig hallhatóan.

- És ismerem? – érdeklődött Saxton.

- Nem – rázta meg a fejét Blay. – Egy ember.

- Ember? – A férfi szemei majd’ kiestek a helyükről, annyira megdöbbent ezen a kijelentésen, de Blaynek nem volt kedve tovább folytatni ezt a beszélgetést.

- Gyakran jársz ide? – kérdezte, hogy elterelje a témát.

Saxton persze azonnal vette a lapot és bólintott.

- Amikor csak tehetem – mondta. – Bár az utóbbi időben nem nagyon volt rá lehetőségem. Sok volt a munkám.

- Ügyvédnek lenni érdekes foglalkozás lehet.

- Nem az – vágta rá Saxton viccesen, mire Blay elmosolyodott. - A részvények és ingatlanok területére szakosodtam – magyarázta. – Te pedig a testvériséggel harcolsz?

- Igen – bólintott rá. – Már egy jó ideje…

- Megnyugtató számomra, hogy olyasvalaki vigyáz a fajra, mint te – bókolt Saxton, amivel elérte, hogy Blay végképp zavarba jöjjön.

- Kezdő vagyok még és nem is tartozom a testvérek közé – magyarázkodott Blay és közben a borospoharáért nyúlt. Belekortyolt az italba, amit Saxton rendelt. Igazán elegáns ital volt, illett a férfihoz.

- Még! – vágta rá Saxton. – Még nem tartozol közéjük.

Blay fejében addig meg sem fordult a gondolat, hogy egyszer talán majd ő is testvér lehet. Persze örült volna neki, megtisztelő lett volna azokhoz a kivételes erejű harcosokhoz tartozni, de még messze nem érezte magát késznek rá. Majd talán valamikor… Ha a sors is úgy akarja…

Ezek után még beszélgettek egy ideig, s közben elfogyasztották a desszertjüket, ami tiramisu és tejeskávé volt, majd sétálni indultak a közeli utcában. Nem volt a legbiztonságosabb ötlet, hiszen éjszaka lévén a város nyüzsgött az alantasoktól, de Saxton biztonságban érezte magát Blay mellett, ami a fiú számára nagyon is jó érzés volt. És mi tagadás, a kabátja rejtett néhány fegyvert, amik nélkül sosem hagyta volna el a házat.

- Milyen lenyűgözőek a csillagok – jegyezte meg Sax, miközben felnézett az égre. Egy felhő sem takarta el előlük az égitesteket, így kedvükre gyönyörködhettek bennük.

- Mond csak – törte meg a csendet Blay és szembefordult a partnerével. – Honnan tudtad, hogy meleg vagyok?

Már azóta megszerette volna ezt kérdezni, mióta találkoztak aznap este, de addig nem volt hozzá bátorsága.

- Nem tudtam – vallotta be Saxton. – Csak reménykedtem benne.

- Nos, ráhibáztál – mosolyodott el Blay és maga is meglepődött rajta, hogy tekintete egy pillanattal később már a másik száját fixírozza.

- Csókolóztál már férfival, Blaylock? – kérdezte Saxton elnyújtott hangon és közelebb lépett hozzá.

Blay nem akart Qhuinnre gondolni. Sem arra a hihetetlenül szép, különböző színű szemére, sem a bársonyos ajkaira, sem a karika piercingre, melynek már az emlékétől is felforrt a vére.

Megrázta a fejét válaszként, de nem hátrált el Saxtontól, aki már olyan közel állt hozzá, hogy a mellkasuk összeért.

- Akkor mutatok valamit – suttogta a férfi, majd előre hajolt és ajkait finoman Blay szájára simította.

O*o*o*O

A biliárdszobában ültem és gőzerővel próbáltam a fejembe verni a jelbeszéd különböző, bonyolult mozdulatait. Sokkal nehezebb volt, mint azt gondoltam volna. Minden betűnek külön kombinációs jelei voltak, amiket rendszerint összekevertem.

Jó lett volna, ha nem egyedül kell tanulnom, hanem mondjuk Johnnal, de jelenleg házon kívül volt, akárcsak Qhuinn. A ház többi lakója is elfoglalt volt, mindenkinek meg volt a maga élete, a napi rutinja, én voltam az egyetlen, aki ráért. Beth Wrath mellett volt, így ott sem volt rám szükség. És mivel nem akartam magányosan ténferegni a házban, hát gondoltam, valami hasznossal töltöm inkább az időmet. Tanulással.

Már épp azon voltam, hogy a csukott ablakon keresztül vágom ki a laptopot a megnyitott internetes „Tanuljunk könnyen jelbeszédet” című oldallal együtt, mikor valaki megszólalt a hátam mögött.

- Szia.

A hang hallatán kikerekedtek a szemeim. Azóta nem voltunk kettesben Blayjel, hogy Qhuinn megsérült és elmondtam neki, tudok az érzéseiről.

- Hello – fordultam hátra, majd elkerekedett szemekkel bámultam az előttem álló, hihetetlenül jóképű fiúra. – Milyen jól nézel ki! – szaladt ki a számon, mire halvány mosoly jelent meg a szája szélén.

- Kösz.

- Merre jártál? – érdeklődtem, remélve, hogy nem veszem el a jókedvét, ami szemmel láthatóan ott csillogott kék íriszeiben.

- Találkoztam egy ismerősömmel – felelte óvatosan, amivel azonnal gyanússá is tette a válaszát.

Csak nem? – gondoltam magamban és komoly erőfeszítésembe került, hogy ne kérdezzek rá kerek-perec. De Blayről volt szó, óvatosan kellett közelednem felé, most, hogy már ő is nyitott felém valamennyire.

- Mit csinálsz? – érdeklődött. Tekintete a laptopra vándorolt.

- Próbálom megtanulni a jelbeszédet, hogy könnyebben tudjak beszélgetni Johnnal – mondtam neki. – Olyan zavaró, hogy valakinek mindig fordítania kell, vagy éppen keresni egy jegyzetfüzetet…

- Segítsek? – kérdezte, amivel igencsak meglepett, de azért rábólintottam.

- Az nagyszerű lenne – mondtam.

Odasétált hozzám és leült a kisasztal másik oldalán lévő fotelbe, így a laptop pont közénk került. Ahogy elnéztem az arcát, rá kellett jönnöm, hogy milyen hihetetlen mértékben helyes. Egyszerűen az ember lányának elállt a lélegzete is, ha ránézett. Vörös haja és halvány szeplői csak még szexibbé tették, akárcsak kisfiús, félénk tekintete, amivel az emberre tudott nézni.

- Kezdjük az elején, jó? – kérdezte, amivel visszarántott a jelenbe.

- Oké – vágtam rá, majd próbáltam odakoncentrálni, és nem hagyni, hogy ismét elkalandozzanak a gondolataim. Ám az nehezebb volt, mint ahogy elképzeltem. Egyre másra az járt a fejemben, hogy hogyan lehetséges, hogy Qhuinn engem választott ezzel a félistennel szemben? Blay őrületesen jó pasi volt. Még úgy is, hogy a szívemben csakis Qhuinn-nek volt hely, csak őt láttam igazán. De Blay… Valami megmagyarázhatatlan módon vonzotta a tekintetemet, mintha most látnám először…

- Figyelsz rám? – kérdezte.

- Aha, persze – vágtam rá és figyelmemet a kezére irányítottam.

- Ez a C betű jele – mondta és mutogatni kezdett.

- Ööö… - nyögtem frappánsan, mire kérdőn nézett rám. – Meg tudnád mutatni még egyszer az A-t és a B-t?

- Merre jártak a gondolataid? – kérdezte nevetve, ami valahogyan megdobogtatta a szívemet.

- Én csak… - kezdtem, de aztán elakadt a hangom. Mégis mit válaszolhatnék erre? Az igazat? Hogy elámultam a szépségén és alig jutok szóhoz attól a megmagyarázhatatlan érzéstől, ami eltöltött a közelében?

- Mi az? – kérdezte összevont szemöldökkel, értetlenül nézve rám.

- Semmi – ráztam meg a fejem. – Folytassuk a tanulást, jó?

- Biztos?

- Igen – bólintottam rá.

Néhány pillanatig még fürkészve vizslatott azzal a hihetetlenül kék szemével, majd belement a dologba. Ezúttal tudtam rá is figyelni és egy óra elteltével már egészen jól álltunk. Megvolt a fél ábécé és fel is ismertem a jeleket, amiket Blay mutogatott nekem.

- Gyorsan tanulsz – mondta, mikor aznapra végeztünk. Mindketten elnyúltunk a fotelben és elégedetten összemosolyogtunk.

- Jó a tanárom – vágtam rá, mire halkan felnevetett. – Blay… - kezdtem tétován. – Randid volt ma? – kérdeztem meg végül, amit már a legelején is akartam.

Habozott pár másodpercig, majd felsóhajtott.

- Igen – mondta.

- És jól érezted magad? – faggattam tovább óvatosan.

- Igen – válaszolta ismét.

- Akkor jó – nyugtáztam őszintén és valami megmagyarázhatatlan öröm kerített hatalmába. Örültem neki, hogy az élete kezd ismét a helyes ösvényen haladni.

- Meg sem kérdezed, hogy kivel voltam? – nézett rám meglepetten.

- Amíg jól érzed magad vele, addig nem érdekes a személye, de ha el szeretnéd mondani, meghallgatlak – válaszoltam.

- Saxton volt az, Qhuinn unokatestvére – vágta rá, mire eltátottam a számat.

- Tényleg?

- Igen – bólintott. – Ez beteges egy kicsit, mi?

- Nem – ráztam meg a fejem hevesen. – Nem, dehogy. Csak meglepődtem.

- Elhiheted, én is – morogta az orra alatt, de mivel sejtettem, hogy nem nekem szánta a megjegyzést, így figyelmen kívül hagytam.

- És hogy történt ez az egész? – érdeklődtem. – Már úgy értem, hogy ismerted meg?

- Már régóta ismerem – mondta. – Évek óta nem találkoztunk, csak most, hogy pár napja felkerestük Qhuinn-nel.

- Qhuinn-nel meglátogattátok Saxtont? – egyenesedtem ki a fotelben azonnal.

- Ööö… - habozott Blay, majd mikor szigorúan néztem rá, felsóhajtott. – Igen – mondta. – Nem tudtál róla?

- Nem – morrantam fel csalódottan. Az egy dolog volt, hogy Qhuinn nem akar a múltjáról beszélni, de az már más tészta volt, hogy eltitkol előlem dolgokat. Ez egyáltalán nem tetszett.

- Azt hittem Qhuinn elmondta…

- Biztos kiment a fejéből – húztam el a számat és dühösen fújtatva visszadőltem a fotelbe, tekintetemet megrögzötten a plafonra irányítottam.

- Nem kellett volna megemlítenem, sajnálom – mentegetőzött Blay, ami csak még inkább felvitte bennem a pumpát.

- Inkább neki kellett volna őszintének lennie hozzám!

- Ne haragudj rá emiatt! – mondta, mire felé kaptam a fejem.

- Tessék?

- Csak azt mondom, megvolt rá az oka, hogy ne mondja el neked – magyarázta. – Rossz élete volt, a családja sem éppen átlagos és…

- Pontosan tudom, hogy milyen élete volt – vágtam közbe élesen. – Tudom, hogy a szülei és az elit sosem fogadták el, hogy a testvérei is lenézték és mindenki, aki csak ismerte. Azt is tudom, mi történt, miután megölte Lasht. Szóval ne gyere nekem azzal, hogy meg van rá az oka, hogy titkolózzon.

Blay elképedve bámult rám. Sosem hallott még emeltebb hangon beszélni, hiszen általában nagyon csendes voltam, csak nagy ritkán tudtak úgy kihozni a sodromból, hogy kifakadjak. De Qhuinn-nel most épp ott tartottam.

- Én csak azt mondom, meg lehet érteni őt is – mondta végül. – Sosem szeretett a bajairól beszélni. Megszokta, hogy egyedül van.

- De már nincs egyedül! – vágtam rá.

- Ez igaz – adta be a derekát, majd csend telepedett közénk.

Pár percig még mérgelődtem magamban, majd felsóhajtottam.

- Azt hiszem jobb lesz, ha felmegyek és megpróbálom lehűteni magam egy hideg zuhannyal, mielőtt Qhuinnék hazaérnek.

- Ha az segít abban, hogy ne ess a torkának – vágta rá Blay nevetve, majd egy fél pillanattal később, mikor rájött milyen kétértelműen fogalmazott, a jókedv lehervadt az arcáról. A vámpír párok egymás véréből táplálkoztak, hogy erősek és egészségesek legyenek. Csakhogy én nem voltam vámpír, Blay pedig nem volt az ellenkező nem tagja, akinek a vére életet tudott volna adni a számára hőn szeretett férfinak. Ez mindkettőnk számára érzékeny téma volt…

- Köszönöm, hogy… - kezdtem volna, de mikor felálltam, hirtelen megszédültem. Blay azonnal felpattant a helyéről és elkapta a karom, hogy egyhelyben tartson. Ahogy ujjai hozzáértek a csupasz bőrömhöz, valami belső béke kerített hatalmába. Úgy éreztem minden korábbi dühöm semmivé foszlik.

Család.

Ismét az a szó töltötte ki a tudatomat, ami akkor is lecsapott rám, mikor Qhuinn sérülése előtt összeölelkeztünk a szobánkban. Nem értettem mi ez, és miért van, de olyan erősen éreztem a szó jelentését a tudatalattimban lüktetni, hogy elakadt a lélegzetem is.

- Jól vagy? – kérdezte Blay aggodalmasan, mikor kikerekedett szemekkel bámultam rá már egy jó ideje.

- Én… - habogtam. – Nem is tudom… Azt hiszem igen.

- Gyere, felkísérlek – mondta és már el is indított az ajtó felé, kezében a laptopommal.

- Semmi szükség rá, fel tudok menni egyedül is – mondtam, mikor már a lépcsőnél jártunk.

- Aha, és ha közben valami bajod lesz, Qhuinn rajtam fogja leverni – vágta rá szem forgatva. – És már bocs, de most nincs sok kedvem hozzá.

- Haha – tetettem műkacagást. – De vicces…

Erre elmosolyodott, de nem tágított mellőlem, míg meg nem érkeztünk a szobánkig. Arca egy pillanatra megvonaglott, miközben az ajtót bámulta, de mással nem adta tudtomra, hogy fáj neki a tudat, hogy Qhuinn-nel együtt lakom.

- Köszönöm, hogy felkísértél – mondtam neki komolyan és óvatosan megérintettem a karját. – És azt is köszönöm, hogy segítettél a tanulásban.

- Szívesen – mosolyodott el halványan.

Mielőtt még átgondoltam volna, hogy mire készülök, már ki is csúszott a számon.

- Nem akarom túlfeszíteni a húrt, de lehetne róla szó, hogy máskor is együtt tanuljunk?

Blay csillogó kék szemei kikerekedtek a megdöbbenéstől, de hamar rendezte arcvonásait.

- Igen, persze – mondta aztán. – Amikor csak szeretnéd.

- Köszönöm – hálálkodtam, majd átvettem tőle a gépet és bementem a szobába.

Végtelenül boldog voltam, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy Blay és én végre tényleg barátok lehetünk. Azóta ezt akartam, hogy megismertem. Istenem, el sem akartam hinni…

Jókedvemnek azonban hamar vége szakadt. Alig fél óra múlva hazaért Qhuinn és bennem újra fellángolt a harag, amiért titkolózott előttem.

O*o*o*O

Amint belépett az ajtón, máris érezte a hirtelen érzelemkitörést. Corie rettenetesen mérges volt, méghozzá rá.

- Mi a baj? – kérdezte azonnal az ágyon ülő lányt.

- Tudod te jól – vágta rá Corie indulatosan, majd megrázta a fejét és valamivel visszafogottabb stílusban folytatta. – Miért titkolózol előttem?

- Miről beszélsz? – kérdezte Qhuinn és közben levette magáról a fegyvereit és bőrruháját. Sejtette, hogy miről lesz szó, és semmi kedve nem volt ahhoz a beszélgetéshez.

- Arról, hogy meglátogattad az unokatestvéredet.

Naná, hogy arról… Csodás!

- Miért kellett volna elmondanom? – kérdezett vissza Qhuinn és bár nem akarta, a hangja támadóvá vált védekezés helyett.

- Miért? – visszahangozta Corie és az ágy szélére csúszott. Apró lábait a szőnyegre tette, kezeivel maga mellett támaszkodott. – Talán mert együtt vagyunk.

- Az még nem azt jelenti, hogy mindenről be kell számolnom neked.

Qhuinn átkozta magát gondolatban, amiért így beszél, de nem tudta befogni a száját. Hátat fordított Corie-nak és folytatta a megkezdett vetkőzést.

- Jó tudni, hogy így állsz hozzá a kapcsolatunkhoz – vágta rá a lány epésen, amitől Qhuinn szíve összezsugorodott. Tudta jól, hogy egy barom, amiért képtelen őszinte lenni vele.

Miután lehúzta magáról a fekete tapadós pólóját, visszafordult a lányhoz és felsóhajtott.

- Nézd, sajnálom – mondta. – De nem akartam róla beszélni.

- És gondolom, most sem akarsz.

- Nem igazán – válaszolta.

- Miért? – kérdezte Corie. – Miért olyan nehéz beszélned róla? Hiszen én vagyok az. Azt mondod szeretsz, mégsem vagy velem őszinte. Miért?

Qhuinn nem tudta mit mondjon. A lánynak igaza volt, de mégsem érthette meg mindazt, amin Qhuinn-nek keresztül kellett mennie. Nem élte át a borzalmas gyermekéveket, amik a mai napig kísértették, és amiken valószínűleg sosem fog tudni továbblépni, csak együtt élni velük.

- Szeretlek – szólalt meg végül. Odasétált a lányhoz és letérdelt elé a fölre. – És sajnálom, hogy nem mondtam el Saxot, de csak a család papírjait akartam megnézni, hogy lássam, az apám tényleg megtette-e.

- Tudom, hogy bánt, amit tett. – Corie lágyan megsimogatta az arcát, ami Qhuinn lelkéig ért. – Hiába mondtad, hogy nem számít, tudtam, hogy nagyon is számít. Ha nem akarsz, nem kell beszélned a múltadról, de a jelenről szeretnék tudni.

Qhuinn habozott. A józanabbik énje bólintott volna és megígéri, hogy ezentúl mindenbe beavatja a lányt, de a sértett kisgyerek benne, nem akart megnyílni. Végül az erősebb győzött: a szerelem, melyet Corie iránt érzett.

- Jól van – mondta. – Legközelebb elmondom.

- Köszönöm – sóhajtott fel a lány, majd előre hajolt és a nyaka köré fonta a karjait. Arcát belefúrta a vállgödrébe és finom puszikat nyomott a bőrére, amivel azonnal el is érte, hogy Qhuinn gondolatai az aggasztó dolgokról valami sokkal élvezetesebb elfoglaltság felé terelődjenek.