Visszatérés 22. fejezet - Az igazság pillanata

Sziasztok!
A vőlegényemmel ma vagyunk 3 év 7 hónaposak, ráadásul Valentin nap is van, így gondoltam megleplek titeket egy kis olvasni valóval. :)

/A fejezetben szereplő kisfiút imádott keresztfiamról mintáztam <3/

 

Két nappal később mentünk haza. Addigra a termékenységi hormonok eltűntek, s csak az aggodalom maradt. Ugyanis Marissa ideje jött el, aki már néhány hónapja emlegette, hogy szeretne gyereket, így nem volt szükség Jane kábítására.

Csakhogy egy házban egy terhes nő is sok volt a vámpírok világában, nemhogy kettő. S bár még nem tudhattunk semmi biztosat, valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy bizony Marissával terhes-társak lettünk.

Jane ágynyugalomra ítélte, így alig hagyhatta el a Gödör területét. Éppen ezért nem találkoztam még vele, de feltett szándékom volt meglátogatni minél előbb.

Csakhogy én sem voltam túl jól, ami persze mindenkire ráhozta a frászt. Furcsán éreztem magam, mintha nem férnék el a bőrömben, nem találtam a helyem, sokszor kivert a víz, s egyszer-kétszer meg is szédültem, amitől Qhuinn majdnem infarktust kapott, s szinte házi őrizetet rendelt el. Értettem valahol az indokait, de attól még az agyamra ment.

- Csak a könyvtárba szeretnék lemenni – mondtam neki sokadjára, amikor már majdnem egy hete nem hagytam el a szobánkat.

- Melyik könyvet szeretnéd? – kérdezte azonnal, és tettre készen felugrott az ágyból. – Bármelyiket felhozom neked.

- Ez nem igaz – fújtattam. – Qhuinn, lassan megfulladok itt bent, esküszöm.

- Tudom, de nem szeretném, ha túlerőltetnéd magad – mondta.

- Attól, hogy sétálok egy kicsit, nem fogom túlerőltetni magam – vágtam rá. – Kérlek, gyere le velem akkor, ha úgy jobban érzed magad, de nekem most muszáj kimennem innen egy kicsit.

Pár pillanatig elgondolkodott, aztán bólintott.

- Rendben, de ígérd meg, hogyha bármit is érzel, ami nem jó, azonnal szólsz nekem – kérte.

Hülye lettem volna, nem megígérni neki, így egyből rábólintottam. Bármit megígértem volna, csak had csináljak végre valamit. Főleg, hogy egy felettébb idegesítő belső hang folyton azt duruzsolta a fülembe, hogy mennem kell. De hogy hová, az aztán az ötmillió dolláros kérdés volt.

Kézen fogva, lassan mentünk le a földszintre, miközben Qhuinn azon morgott, hogy miért nincs lift ebben a házban. Jót mosolyogtam rajta, de több figyelmet nem szenteltem neki, mert közben egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy meg kell tennem valamit. Nem volt rossz érzés, így nem szóltam róla Qhuinn-nek, ő úgyis valószínűleg túlreagálta volna.

A földszinten szemben találtuk magunkat a többiekkel. Mint kiderült, épp az első étkezés végére értünk le, s bár a hűségesek hoztak fel nekünk kaját, nem volt étvágyam.

- Jól vagy, Corie? – kérdezte Jane aggodalmasan.

- Igen, persze, minden rendben – válaszoltam neki, de közben éreztem, hogy az izgalom végigszalad a testemen.

- Kipirultál – mondta még házi doktornőnk, de akkor megláttam Marissát, aki Butch mellett lépett ki az ebédlőből, s megszűnt körülöttem a világ.

Csak Marissa maradt és a benne fejlődő kisbaba, akit úgy éreztem, mintha a karjaimban tartanám. A következő pillanatban már ott álltam előtte, ő meglepetten felhúzta a szemöldökét, láttam, hogy mozog a szája, de egy szava sem jutott el hozzám. Hirtelen megragadtam és magamhoz húztam, karjaimat köré fontam, s ami addig bennem nőtt melegség most még forróbbá vált, s lelki szemeim előtt megjelent egy gyönyörű kisbaba képe, majd egy kisfiúé, aztán egy barna hajú, kék szemű tinédzseré, s a szívemet átjárta a szeretet. Imádtam azt a fiút. Semmi mást nem tudtam róla, csak azt, hogy szeretem őt, mintha az én fiam lenne. Ő rám mosolygott, aztán hirtelen megszakadt minden. A kép eltűnt, a melegség elszállt, s hirtelen újra az előcsarnokban találtam magam, családom döbbent, ijedt tekintetével körülvéve.

- Mi történt? – kérdeztem, amint elengedtem Marissát, aki legalább annyira döbbentnek tűnt, mint én, s mindkét kezével a hasát fogta.

- Azt én is szeretném tudni! – vágta rá Butch indulatosan. Úgy tűnt, ő az első, aki magához tért, vagy legalábbis megtalálta a hangját. Dühösen meredt rám, de nem értettem miért. Nem értettem semmit. – Úgy ragadtad meg Marissát, mint valami eszelős – mondta vádlón, s gyengéden magához húzta a felét, mintha meg akarná védeni… tőlem. – Aztán meg úgy elkezdtél világítani, mint valami villanykörte és olyan forró volt, hogy nem tudtam hozzátok érni.

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim.

- Corie – szólított meg Jane, mire ránéztem. Mellette V összehúzott szemöldökkel vizslatott. – Szerinted mi történt?

- Én nem tudom – válaszoltam őszintén. – Fogalmam sincs.

- Úgy világítottál, mint ahogy a kezem szokott – vágta rá V, amitől ugrott egyet a gyomrom. V keze átkozott volt, vagy legalábbis a testvér így gondolta, és volt is benne valami. Ha azzal a bizonyos kezével hozzáért valami élőhöz, annak vége volt. Legyen szó emberről vagy növényről. És bizony, ha ebből indulunk ki, akkor…

- Óh, Istenem... – nyögtem fel, főleg, amikor eszembe jutott az a sok évvel ezelőtti eset, amikor megismerkedtem Qhuinn vérszerinti családjával és olyan szinten elveszítettem magam felett az irányítást, hogy felizzott a szemem. Akkor dühös voltam, tombolni akartam, kiengedni minden felgyülemlett sérelmemet, de most… Nem éreztem ilyesmit, csak azt, hogy meg kell tennem valamit. Valamit, ami életbevágóan fontos.

Marissára néztem, aki még mindig szótlanul állt, kezeivel a hasán, mire összeszorult a szívem. Mi van, ha ártottam a babának? Mi van, ha a fény, ami belőlem jött, megölte, vagy előidézte a vetélést? Édes Istenem, mi van, ha… Ezer és egymillió ilyen kérdés cikázott át az agyamon, és egyik sem kecsegtetett semmi jóval.

Észre sem vettem, ahogy hátrálni kezdtem, egészen addig, míg Qhuinn meg nem fogta a kezem, de én azonnal elrántottam tőle.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá ijedten. Mi van, ha őt is bántom? Nem tudom uralni ezt a fényt, ami bennem van, s bizisten, belehalnék, ha Qhuinn-nel történne valami az én hibámból. Bár, ha Marissa kisbabájával is történt valami, aligha élem túl… Az első Butch lesz, aki az életemre tör, de az is igaz, hogy nem védekeznék ellene. Ha bántottam egy kisbabát, aki még meg sem született, nem érdemlem meg, hogy éljek.

- Dehogynem érdemled – szólalt meg mögöttem egy igencsak ismerős hang, mire megpördültem. Az Őrző volt, természetesen, ki más lehetett volna.

Arcát ezúttal sem fedte a csukja, s széles mosolya, amivel rám nézett, teljesen megdöbbentett. Vagy inkább a szemeiben látható könnyek miatt akadt a tüdőmben a levegő?

Odasiklott hozzám és szorosan magához ölelt.

- Annyira, de annyira büszke vagyok rád! – mondta reszelős hangon, majd a válla reszketéséből rájöttem, hogy sír. Abban a pillanatban azt hiszem, azt se tudtam volna megmondani, fiú vagyok-e vagy lány. – Köszönöm, hogy idejöttél és megmented a fajt, melyet életre hívtam. Nélküled elvesztek volna, de neked köszönhetően újra van remény, nem is akármilyen.

- Nem értem – nyögtem ki, mire elhúzódott tőlem. Bár szavai meghatottak és rettenetesen jólestek, tudni akartam, miről beszél. Úgy éreztem, azonnal megőrülök, ha nem tudom meg mi történt. S ahogy elnéztem a körülöttünk állókat, senki sem értett semmit. Az Őrző, szokásához híven köntörfalazott.

- Mi volt az a fény, amiről a többiek beszéltek? – kérdeztem, s bár tudtam, hogy nem illik Őszentségétől kérdezni, már a múltban is bebizonyosodott, hogy élvezek némi kivételt ez alól a szabály alól.

- Gyere gyermekem, üljünk le, aztán mindent elmondok.

Szavai, ha lehet még jobban megdöbbentettek, de nem voltam naiv, főleg ha az Őrzőről volt szó. Az, hogy ő MINDENT elmondjon, nagyon jól hangzott, de biztos voltam benne, hogy nem így lesz. Szerette rejtegetni a titkait…

Bementünk az ebédlőbe, leültem az első székre, ami az utamba került, míg az Őrző helyet foglalt közvetlenül mellettem. Mióta csak ismertem, sosem láttam őt ennyire… emberinek. Mindig abban a fekete, földig érő ruhában volt, amitől kicsit a halál angyalát juttatta eszembe. Na, de most nem ez volt a lényeg, hanem amit mondani akart nekem.

Családom tagjai körénk gyűltek, ki leült, ki állva maradt, de mindenki ott volt, s feszülten várta, hogy az Őrző megszólaljon.

- Sok évvel ezelőtt, még a születésed előtt, belenéztem a vámpír faj jövőjébe, s amit láttam, megrémített. Halál, szenvedés, pusztulás várt rájuk, minden gyermekemre, akiket életre hívtam, s bármennyire is segíteni akartam, nem tehettem – kezdte a mesét, melynek minden szaván csüngtünk, mint kisgyerek az anyja közelében. – Nem volt hatalmam beleavatkozni, s a szívem akart megszakadni a tehetetlenségtől. Bármit megtettem volna, bármit odaadtam volna, ha változtathatok, de nem lehetett. Apám, ki minden élőnek Atyja, megtiltotta. Azt mondta, magamnak köszönhetem, mert állandó harcban állok a fivéremmel, az Omegával. Hetekig gyötört a bűntudat, a fájdalom majd’ kiölt belőlem minden életet. De akkor látomásom volt. Egy pillanatnyi jövőkép, melyben téged láttalak – nézett mélyen a szemembe, s bár azt hittem a gyomrom ennél rosszabbul már nem lehet, most bukfencezett egyet. – A jövő volt, az, aminek nem is lett volna szabad lennie, mert addigra már minden vámpírnak meg kellett volna halnia. De éltek. A testvérek, a gyermekeik, és azok gyermekei. Mind körülötted voltak, téged ünnepeltek, s akkor rájöttem, hogy te vagy a kulcs, gyermekem. Te vagy az, aki megment minket, megmented a fajt.

Köszi, a döbbenet eddig nem volt elég, kellett hozzá még egy kis sokkhatás is… - gondoltam magamban, de nem szóltam egy szót sem. Nem akartam kizökkenteni az Őrzőt a meséből, és majd’ meghaltam, hogy többet tudjak. Talán az egész történetet is… végre.

- A probléma ott volt, hogy nem tudtam rólad semmit – folytatta. – Nem tudtam ki vagy, hol vagy, semmit. Így kutatni kezdtem utánad, s évekkel később találtalak meg, egészen pontosan a születésed napján. Alig voltál pár órás, amikor a dimenziók megnyíltak előttem, s én a karomba vehettelek téged.

Szemeim könnybe lábadtak, nem tehettem róla. Mindaz, amit az Őrző mondott, annyira, de annyira hihetetlennek tűnt. Fel sem bírtam fogni, csak nyeldekeltem a könnyeimet.

- Annyira kicsi voltál, de a szemed olyan volt, mint most – mondta tovább. – Persze nem a színére gondolok – kuncogott fel -, hanem a mélységére. Amint belenéztem a szemeidbe, éreztem azt az elmondhatatlan szeretet, ami már akkor is megvolt benned. És bár hiába tudtam, hogy te leszel az, akire szükségünk van, nem hozhattalak magammal. A szabályok kötöttek engem, s akkor még egyáltalán nem is tudtam, hogy hogyan tudlak majd magammal hozni. Csak figyelhettelek, a fejlődésedet, az életedet. Nyomon követtem, hogy tudjam, milyen vagy, s hogy lássam, mikor jön el az idő. S az idő akkor jött el, amikor Lash visszatért az apjához. A gond ott volt, hogy te akkor még csak tizenöt éves voltál, túl fiatal, így várnom kellett. Atyám is azt tanácsolta, hogy ne kapkodjam el a döntést, mert még egy lehetőségem nem nyílik arra, hogy megmentsem a fajt. Azzal ugyanis, hogy az Omega nemzett egy gyermeket, megadta számomra a lehetőséget arra, hogy a Pusztító próféciáját életre hívjuk – mondta Butch-ra pillantva.

Természetesen tudtam arról, amiről beszélt. Réges-régen megjövendölték, hogy lesz egy vámpír, a Pusztító, aki végleg végezni tud az alantasokkal, anélkül, hogy visszaküldené őket az Omega testébe, ezzel is gyengítve a sötét oldalt.

- Azzal azonban, hogy az Omega a fiát elrejtette a vámpírok között, akárcsak egy trójai falovat, megadta a lehetőséget, hogy te idekerülhess. Taktikázni próbált, kijátszani engem, de nem sikerült neki, sőt, így megalapozta saját bukását. Amikor pedig eljött az idő, idehoztalak. Vártam, figyeltelek, mennyire tudsz beilleszkedni, otthon érzed-e magad, megtalálod-e magadban az erőt, s végül megtaláltad. De akkor meg kellett hoznod a döntést. Haza kellett küldjelek. Ha megtehetem, nem viszlek vissza, hanem azonnal elindítom az átváltozásodat, de nem tehettem. Látnod kellett újra, hogy mit hagysz ott, hogy mi mindenről mondasz le a fajunkért. De te, gyönyörű, okos, bátor gyermekem megtetted, ezzel elhoztad nekünk a reményt.

Oké, már sírtam, képtelen voltam visszatartani, az Őrző szavai annyira meghatóak, őszinték voltak, mint még soha senkié. És ahogy hallottam a hátam mögül, mások könnycsatornája sem bírta már a megpróbáltatásokat.

- Amikor vámpírrá tettelek, egy kis részt magamból is hozzád adtam – mondta. – Muszáj volt, hogy a jövő, amit láttam, valóra váljon. Talán nélküle is sikerült volna, de nem lehettem benne biztos, így kénytelen voltam. Éppen ezért, ha úgy nézzük, amennyire Wrath a testvéred, annyira Vishous is az, aki az én méhemből született. Ugyanannyi van benned belőlem, mint benne. A különbség az, hogy az átváltozás során már megvolt benned az a kis plusz, ami segíteni fog nekünk, én csak feljavítottam még egy kicsit. Innen jön az a fényesség, amit az előbb tapasztaltatok. Ha nem adom oda lényem egy minimális részét, nem lett volna ennyire erőteljes a hatás. De nekem biztosra kellett mennem.

- De még mindig nem értem mi volt az a fény – szóltam közbe, mert már végképp nem tudtam visszafogni a kíváncsiságomat.

Az Őrző nem úgy tűnt, mintha haragudna érte, helyette szélesen elmosolyodott.

- A fényed megmenti a vámpírok következő nemzedékeit – mondta, mire a padlóig esett az állam. – Ezentúl nem lesz egyetlen egy halott kisbabánk sem, mert te leszel az, aki megmenti őket. És persze az utódaid.

- Hogy… Mi? – ráztam meg a fejem értetlenül. Nem, egyszerűen nem lehetett igaz, amit mondott, s valószínűleg a többiek is így gondolhatták, mert hallottam, hogy többen is levegő után kapnak és alig hallhatóan értelmet keresnek az elhangzottakban.

- Megvan benned a képesség, amivel minden megfogant kisbabát életben tudsz tartani. Ahogy az előbb is tetted, Marissa és Butch kisfiával.

- Kisfiú? – kiáltott fel Marissa, majd azonnal le is csapta a tekintetét. – Elnézést, nem akartalak megsérteni.

- Semmi baj – mosolygott rá az Őrző. – Ma senki, semmivel nem tud megsérteni. Ez a mai nap, örökre ünnepnappá válik majd a vámpírfaj történelmében.

Időközben megtaláltam a hangom, már amennyire lehetett.

- Az a kisfiú… - kezdtem, s próbáltam rendezni a gondolataimat is, hogy ne összevisszaságokat hadováljak. – Akit láttam, ő lesz az? Ő lesz Marissáék kisfia?

- Igen – bólintott az Őrző. – Ő lesz.

- Fiam lesz? – kérdezte ezúttal Butch, s az előbbi düh, amivel rám nézett, már sehol sem volt, helyét nyomtalanul átvette a boldogság és a hála.

- Igen – bólintottam. – Egy gyönyörű barna hajú, kék szemű fiatok lesz – mondtam nekik, mire mindketten, Marissa és Butch is sírva borultak egymás nyakába. Túl intim volt a jelenet ahhoz, hogy tovább figyeljem őket, így inkább visszafordultam az Őrzőhöz.

- Most már tudod – mondta csillogó szemekkel. – Ezért vagy itt, ez az első lépés afelé, hogy a faj éljen és boldog legyen.

Na, most jön a fekete leves – gondoltam magamban. – Szinte tudtam…

- Az első? – kérdeztem.

Az Őrző szemei hirtelen elkomorulta, ami megijesztett előbbi boldogsága után.

- Sajnálom, de ezúttal sem mondhatok el mindent – rázta meg a fejét. – Bár tehetném, de nem az én döntésem. Ha eljön az ideje, mindent megtudsz, ahogy most is történt, addig kérlek, érd be azzal, amit eddig megtudtál. És ne akard siettetni a jövőt.

Bár olyan egyszerű lett volna mindez. Csakhogy azután, ami történt, én minden tudni akartam. De választ ezek után már nem kaptam. Az Őrző magába zárkózott, legalábbis ami a további mesélést illeti, azonban virágos jókedvéből egy cseppet sem veszített. Széles mosolya olyannyira beragyogta a napunkat, hogy még Wrath is felfüggesztette a harcot aznapra. Azt mondta, ma valóban ünnep van, hiszen a faj történelmében először nem kell félni a haláltól és a fajunk végétől. S mindezért hála nekem.

Atya ég! – nyögtem fel gondolatban, hiszen ez óriási teher volt a vállamon. Persze, s szívem repesett közben a boldogságtól, hogy mindezt megtehetem, hogy tündéri kisbabákon és szüleiken segíthetek, de akkor is. Sok volt és kész. Nem is tudtam még teljesen napirendre térni fölötte. Időre volt szükségem, hogy mindezt megemésszem.

Addig is maradt az ábrándozás arról a tökéletes kisfiúról, akit láttam, s aki nekem köszönhette az életét. Istenem, annyira boldog voltam! Elérzékenyülten simogattam meg alig gömbölyödő hasamat, s közben éreztem, ahogy a melegségem átjárja a saját kisbabáimat is, ezzel biztosítva, hogy tökéletesen egészségesek legyenek.

BUÉK!!! XD

Sziasztok!

Az alábbi videóval szeretnék nagyon, de nagyon boldog, FTT-ben és könyvekben gazdag új évet kívánni mindenkinek! :)
Nemrég találtam és ez az egyetlen valamire való trailer videó, amit a sorozathoz készítettek, legalábbis azok körül amiket eddig láttam. :) /Bár ebben is vannak azért olyan jelenetek, amin pilláztam egyet, hogy mi van???? :D/

https://www.youtube.com/watch?v=8PrVOfgT-Zc

A zene pedig: Skillet - Hero.

Köszönöm, hogy velem voltatok 2015-ben, és remélem találkozunk jövőre is! Kívánom, hogy 2016 gondtalanabb, boldogabb év legyen, mint az előző volt és a végére jussunk Corie és Qhuinn történetének, hogy aztán mások vegyék át a helyüket. :P

Millió puszi nektek, vigyázzatok magatokra és a szeretteitekre!
És ne rúgjatok be nagyon, max annyira, amennyire én. :P

Zoe Henderson

Visszatérés 21. fejezet - Qhuinn, a szexisten

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, amivel szeretnék minden kedves olvasómnak Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánni!!! :)

Mielőtt rávetnétek magatokat az olvasásra, ajánlom figyelmetekbe, az alábbi zenét:

https://www.youtube.com/watch?v=tFPWRJlbOY0

De csak akkor indítsátok el, amikor eljön az ideje! Ne aggódjatok, tudni fogjátok az mikor lesz. :P

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim, és biztos voltam benne, hogy csak rosszul hallottam.

- Valakinek elkezdődött a termékenységi időszaka – ismételte meg Qhuinn és már fel is pattant az ágyról. Lehetett látni rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek, ahogy gyorsan körülnézett a szobában, majd villámgyorsan felkapta a csizmáját, amit alig pár perce rúgott le magáról.

- Öltözz fel – mondta nekem, s bár akkor már én is talpon voltam, értetlenül néztem rá.

- Miért, hová megyünk? – kérdeztem.

- A belvárosba – válaszolta. – El kell tűnnünk innen minél előbb.

- Miért? – kérdeztem ismét. Eléggé összezavart vele, hogy ilyen idegesen viselkedett.

Qhuinn megállt egy pillanatra és szembefordult velem.

- A férfiakra eléggé… erőteljesen hat, ha a közelükben van egy termékeny nő – mondta.

- Igen, ezt tudom – bólintottam. Még emlékeztem, amikor Beth-nek érkezett el az ideje, s bár ők Wrath-szal nem kockáztatták meg, hogy teherbe essen, inkább Jane kábító injekcióját választották, attól még a termékenységi hormonok az egész ház életét felpezsdítették. Hiába telt el azóta már néhány év, még most is elpirulok, ha eszembe jut, Qhuinn mennyire be volt indulva… Soha olyan jót nem szeretkeztünk, csak amikor az én termékenységem volt terítéken.

- Semmi gond nem származna ebből, ha nem lennél most állapotos. – Szavai után az, ahogyan megnyalta a szája szélét, és merően bámult, olyan érzést keltett bennem, mintha egy vadállattal állnék szemben, aki bármelyik pillanatban rám vetheti magát és felfalhat, méghozzá a szó legnemesebb értelmében. Ettől az én vérem is felpezsdül, s már épp azon voltam, hogy ezt szóvá is tegyem, amikor folytatta. – Terhesség alatt nem jó, ha más termékenységéhez közel vagy. A hormonok is hathatnak rád… és én is…

A mondat vége bogarat ültetett a fülembe.

- Te? Mégis hogyan?

Habozni látszott, de végül mégiscsak válaszolt.

- Nem tenne jót, ha mi olyan… sokáig… - Megköszörülte a torkát. – Emlékezz csak vissza, meddig tart egy ilyen időszak. Ha mi most azt végigszeretkeznénk, az nem tenne jót nektek.

- Óóó – leheltem, ahogy leesett a tantusz. Igen, be kellett látnom, ebben volt logika. Ha most órákon át, vagy akár napokon át ágyban lennénk – márpedig ágyban lennénk, mert a termékenység a férfiak gyenge pontja, muszáj kielégülniük, különben majdhogynem beleőrülnek a vágyakozásba -, az valóban nem lenne túl egészséges, főleg ha azt nézzük, mostanában milyen fáradékony voltam. – Értem – tettem még hozzá, és gyorsan magamra kaptam a ruháimat, majd zsebre vágtam a telefonomat.

- Kocsival menjünk vagy láthatatlanná tudsz válni? – kérdezte tőlem, amikor már a lépcsőn siettünk lefelé.

- Láthatatlanná tudok válni, nincs gond – mosolyogtam rá, s bár én tényleg jól éreztem magam, ő már nem annyira. Homloka verejtékes volt, kissé zihált, s a bőrnadrágja eleje majd’ szétszakadt duzzadó férfiasságától. Sietnünk kellett! Ez felért számára egy kínzással.

Szerencsére nem találkoztunk senkivel sem. Mióta a testvériség világába kerültem, túl sokszor láttam, hallottam, éreztem olyat, amit nem akartam. Egy házban, ami tele van szuperérzékszervű vámpírokkal, nem nagyon lehettek titkok sajnos. Na, de ezt teszi, ha valaki egy különleges család része.

Megálltunk a ház előtti lépcső tetején, s mély levegőt vettünk, hogy képesek legyünk láthatatlanná válni. Csípős volt a hajnal – ahogy láttam alig fél óra volt napfelkeltéig -, fázósan összébb húztam magamon a pulcsimat, miközben apró párapamacsok hagyták el a számat.

- Fel kellett volna venned a kabátodat – mondta Qhuinn aggodalmasan, mire megráztam a fejem.

- Ugyan, mindjárt a lakásunkban leszünk, addig nem lesz bajom – vágtam rá, s a következő pillanatban éreztem, amint a testem molekulákra esik szét és átrepül a város felett.

Amikor újra alakot öltöttem, már a caldwelli lakásunk erkélyén álltam. Alig fél pillanattal később Qhuinn is megérkezett. Villámgyorsan beütöttük a biztonsági kódot, s már be is mehettünk a jó meleg nappaliba. Pár perccel később az acélredőnyök leereszkedtek nappalra.

- Szeretném tudni kinek jött el az ideje – sóhajtottam fel, ahogy ledobtam magam a kanapéra.

- Hamarosan megtudjuk – válaszolta Qhuinn és ő is helyet foglalt mellettem. – Egy-két nap és vége lesz.

- Ühüm – bólogattam. – És addig mit fogunk itt csinálni?

- Lennének ötleteim – mosolygott rám kedvesem sokatmondóan.

- Szeretem az ötleteidet és mindben benne vagyok – vágtam rá, s már csókoltam is.

O*o*o*O

Aznap este álmosan, de boldogan ébredtem. Qhuinn még édesen aludt mellettem, s végre ismét volt lehetőségem kicsit kukkolni őt álmában. Azt hiszem, idejét sem tudtam már, mikor volt nyugodt reggelünk, vagy esténk, attól függ, honnan nézzük. De most nem várt ránk semmi és senki. Qhuinn-nek nem kellett kimennie az utcára – íratlan szabállyá vált, hogyha valamelyik párnak elérkezik a termékenységi időszaka, senki sem megy ki harcolni, hiszen így nem lenne biztosítva az erősítés, ha baj történik -, s John mellett sem kellett lennie, így végre volt időnk egymásra. Éppen ezért nem akartam még felébreszteni. Megelégedtem azzal is, hogy nézhettem.

A hátán feküdt, egyik karját a feje fölé emelte, amitől megfeszült a mellizma. Nehezemre esett, hogy ne érjek hozzá, de megálltam. Helyette a tekintetemmel simogattam tovább. Szexis nyakán látszódott, ahogy szíve ütemére lüktet a vénája, mire szemfogaim érezhetően megmozdultak. Qhuinn életet és erőt adó vérét legalább annyira kívántam, mint a testét. S ha már a testénél tartunk… Kockás hasa, mely minden légvételnél felemelkedett majd lesüllyedt, észbontó volt. Tekintetem még lejjebb vándorolt, s bár ágyékát takaró fedte, ugyanolyan vadító volt, mintha meztelenül feküdt volna előttem.

Istenem, annyira szerettem és kívántam… Sosem kaphattam belőle eleget.

- Tetszik, ahová nézel – szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem.

- Észre sem vettem, hogy fent vagy – mondtam elpirulva.

- Gondolom valami más – itt elég egyértelműen benyúlt a takaró alá és megfogta a férfiasságát – elvonta a figyelmedet.

- Ühm – nyögtem ki nagyon frappánsan és bólintottam hozzá, de szemeimet nem vettem le a takaróról. Látni akartam, érezni, szeretni…

Qhuinn persze olvasott a gondolataimban, mint mindig. Egy gyors mozdulattal, lerúgta magáról a takarót, felfedve mindazt, amit addig csak lelki szemeim előtt láttam.

Izmos, izgató keze marokra fogta a kemény hímvesszőt, s lassan húzogatta. Nagyot nyeltem, s az arcom még pirosabb lett.

- Imádom, hogy mindig zavarba jössz – mondta, s hangja rekedté vált a vágytól. – Öt éve vagyunk házasok, nincs olyan része a testednek, amit ne láttam volna, ahogy az enyémnek sincs, amit te ne láttál volna, mégis minden alkalommal, amikor meztelenül látsz, még a füled is vörösben játszik. – Mindezt teljes lelki nyugalommal mondta, miközben keze lassú ütemet diktálva folytatta a kényeztetést.

- Nem tehetek róla – sóhajtottam fel, s végre felpillantottam az arcára. Mosolygott, méghozzá azzal az elégedett, szívtipró mosolyával, amivel bármikor, bármit el tudott érni nálam.

- Gyere ide – kérte lágyan, s ha akartam volna, akkor sem tudtam volna nemet mondani neki. Fölé hajoltam, miközben megtámaszkodtam a fülei mellett, így a takaró, ami eddig takarta pőre valómat, lehullott rólam, de nem zavart. Igaza volt, ennyi idő után nem volt olyan része egyikünknek sem, amit a másikunk ne látott volna. És én akartam is, hogy lásson, hogy becézzen, simogasson, kényeztessen.

S néma kérésem azonnal teljesült, mint mindig.

Néhány órával később már a konyhában tettem-vettem, elégedetten, boldogan. A nyakamon lévő harapásnyom ugyan sajgott egy kicsit, de egyáltalán nem bántam. Megborzongtam az emlékektől, amik felszínre törtek, s inkább visszafordultam a serpenyőhöz, amiben annyi szalonna sült, ami egy öttagú családnak is elég lett volna. De persze ennyi nem volt elég, ehhez még jött a tojás és a pirítós is. Késői reggeli, korai ebéd, nem tudtam eldönteni. Annyi volt csak biztos, hogy éhen halok menten, s tudtam, ezzel Qhuinn is így van, aki épp zuhanyozott.

Kicsit furcsa volt, hogy ismét a konyhában sürgök-forgok, mert ez csak akkor fordult elő, amikor nem otthon voltunk. A hűségesek a házban mindenről gondoskodtak, szinte a tenyerükön hordoztak minket, de itt, a mi kis szerelmi fészkünkben nem voltak hűségesek. Ilyenkor úgy érezhettük, hogy normális pár vagyunk, normális család. Imádtam!

Éppen kitettem a tányérra a sülteket, és beleharaptam az almámba, amikor felcsendült a zene. Meglepetten kaptam fel a fejem, s mivel a nappalinkat és a konyhánkat csak egy pult választotta el egymástól, pontosan ráláttam Qhuinnre, aki a csúcstechnikás hifi előtt állt, távirányítóval a kezében, s a zene ritmusára mozogni kezdett. Farmer és izompóló volt rajta.

Nem túlzok, ha azt mondom, leesett az állam. Qhuinn a legrosszabb napján is - már ha volt neki olyan valaha -, észbontó volt, szexi görög félisten, de most… Ahogy a csípője mozgott a zene ritmusára… Te jó ég! Aztán hirtelen szembefordult velem. Ajkai bűnös mosolyra húzódtak, ahogy elindult felém. Járása is egyezett a zene ritmusával.

Egy szó nem sok, annyi sem jött ki a számon, ahogy megállt előttem. Kezei az arcomra siklottak, ajkaimra hajolt, de mielőtt még megcsókolhattam volna, visszakozott. Játszott velem. Kezei lesiklottak, át a mellkasomon, a hasamon, majd kitértek oldalra, a derekamra, de ott sem időztek sokat. Lecsúsztak a fenekemre, majd felemelt. Lábaim kapaszkodót keresve a derekára kulcsolódtak, karjaim pedig a nyaka köré fonódtak. Fejét a nyakamba fúrta, s érzékien végignyalta az érzékeny területet. Önkéntelenül hátrahajoltam a karjaiban.

Közben megérkeztünk a nappaliba, s letett a kanapéra. Hátrált néhány lépést, s még mindig a zenére táncolva, csábítóan feljebb húzta a pólója alját, így látni engedte az izomkötegeket a hasán. A köldöke maga volt a női álom. Alig vártam, hogy csókjaimmal kényeztethessem. Hogy tovább folytassa a kínzásomat, elengedte a póló szegélyét, így ismét eltűnt előlem a meztelen testrész. De nem bántam. Tudtam, hogy hamarosan ismét láthatom, ahogy a többit is, mert mindene az enyém.

Odalépett hozzám, megtámaszkodott a kanapé támláján és az ölembe mászott. Combjaim mellett térdelt, miközben szexisen körzött a csípőjével és félreérthetetlen mozdulatokkal imitálta a hamarosan bekövetkező szeretkezésünket.

Édes Istenem – sóhajtottam fel magamban. - Ha spontán öngyulladásban el lehet halálozni, azt hiszem, én hamarosan a túlvilágon találom magam… Kezeim felfedezőútra indultak testén, kezdve a mellkasán, majd áttértem a hátára, élvezve a kemény izmokat, majd leparkoltam remekbeszabott fenekén és közelebb húztam magamhoz. Reméltem érti a célzást, hogy bármennyire is élvezem a műsort, többet akarok. Őt magát!

Természetesen értette, de nem könyörült. Felnevetett hevességemen, majd lefejtette magáról kezeimet, és ismét elhátrált. Ám ezúttal legalább megszabadult a pólójától. Ahogy áthúzta a fején és eldobta valahová, olyan forróság kerített hatalmába, mint még soha - leszámítva talán a termékenységi időszakot. Nem lepődtem volna meg, ha a vékony rövidnadrágos pizsamaalsóm úszna a nedvességben, annyira vágytam már rá.

Ismét ráérezve gondolataimra, letérdelt elém, majd határozott mozdulattal szétnyitotta combjaimat, s miközben tenyerei a csípőm két oldalára simultak, arcát az ágyékomhoz szorította, s közben doromboló hangot adott ki. Hátrahajtottam a fejem, s próbáltam közelebb kerülni hozzá, de nem engedte. Határozottan a helyemen tartott.

Csókjai, amikkel fedetlen combjaimat borította, forróak voltak, égették a bőröm, de még így sem volt elég. Több kellett, érezni akartam az egész testét az enyémen, magamban, kívül-belül, mindenhol.

- Qhuinn… - sóhajtottam a nevét, mire olyan mély csókot kaptam, hogy azt hittem, ez a vég, ebbe már valóban bele fogok halni. Nyelve, fogai ott voltak mindenhol a számban, még jobban lángra lobbantva a testemet, pedig esküdni mertem volna rá, hogy az már valóban lehetetlenség.

És ismét elhátrált tőlem. Csípőjét mozgatva a sliccéhez nyúlt, s lassan, kínzóan lassan kigombolta a nadrágot, majd lehúzta a cipzárt. Úgy éreztem egy örökkévalóság telt el, mire végre lekerült róla az az átkozott farmer. A legjobb ajzószer mégis a sátrat megszégyenítő bokszere volt. Férfiassága félig-meddig ki is kandikált a fekete ruhadarab derekánál.

Néhány pillanatig még táncolt nekem, forgatta a csípőjét, riszálta a fenekét, majd ismét letérdelt elém, de csak addig, míg a pizsamaalsómat le nem húzta rólam a bugyimmal együtt. Már csak a laza póló maradt rajtam, de nem túl sokáig. Felmászott rám, az ölembe ült, s miközben ismét szeretkező mozdulatokat tett, kezei a felsőm alá bújtak. Én azonban nem értem be ennyivel. Azonnal rávetettem magam a bokszerére, és hála a vámpírerőnek, darabokban végezte a gyenge kis anyag, s végre kézbe vehettem lüktető, kemény férfiasságát.

Ezt a pillanatot választotta, hogy ő is ugyanazt tegye az én pólómmal, így végre mindketten meztelenek lettünk, s akadály nélkül simulhatott össze a testünk.

Vastag karjai a derekam köré fonódtak, nyelve elmerült a számban a végletekig csókolva. Elvesztem az élvezetekben, így alig vettem észre, hogy Qhuinn megragadott és átfordította kettősünket, így most én ültem az ő ölében, s csak egy kicsit kellett feljebb emelkednem, hogy végre testünk egyesülhessen.

- Óh, Qhuinn – sóhajtottam fel, amint megéreztem magamban. Annyira vágytam már erre. Igaz, hogy pár óra telt csak el a legutóbbi szeretkezésünk óta, de ez a kis műsor, amivel meglepett, egyszerűen a végtelenségig tüzelte a testemet.

Hátrahajoltam az ölelésében, élvezve, hogy míg egyik tenyere a hátamat támasztotta meg, a másik a melleimet kényezteti. Istenem, ha abban a pillanatban meghaltam volna, alighanem a világ legboldogabb embereként hagytam volna itt az élők világát.

Kezei aztán lefelé indultak, s mikor megtalálta a legérzékenyebb pontomat, egész testemben összerándultam, mintha váltóáramot vezettek volna a sejtjeimbe. Az élvezet kiszippantott a tüdőmből minden csepp levegőt, de nem bántam, mert Qhuinn finom ajkait kaptam helyettük, aki szintén átlépve a mennyország kapuját, úgy szorított magához, mint még soha. Aztán persze amint rájött, hogy mit csinál, lazított a karjain, de nem engedett el.

Pihegve dőltem neki, vállára hajtva a fejemet, s elégedetten hallgattam ziháló légvételeit és szapora szívverését.

Eltelt pár perc, mire úgy éreztem, ki tudok egyenesedni, s bár testünk még össze volt kapcsolva, ez egy pillanatig sem zavart. Természetes volt, s otthonos érzés.

- Minek köszönhetem ezt a meglepetést? – kérdeztem a vágymámoros szemekbe nézve, miközben megsimogattam az arcát.

- Fogalmam sincs – nevette el magát. – Csak úgy jött.

- Jöhetne máskor is – kacsintottam rá, s megcsókoltam. – Nagyon, de nagyon tetszett.

- Részemről az öröm – vágta rá, amin még jobban meglepődtem.

- De hát nem is szeretsz táncolni – ütöttem tovább a vasat.

- Neked valahogy más érzés – mondta, s úgy simogatta a hátamat, mintha nem is lenne tudatában a cselekedetének. – Főleg, hogyha ez a folytatása.

Hangosan felnevettem.

- Abban biztos lehetsz, hogy ha így táncolsz nekem, csakis ilyen folytatása lehet.

- Ezt megbeszéltük!

S bár a reggelink kihűlt, mégis jóízűen és olyan elégedettséggel tömtük magunkba, mintha nem ettünk volna napok óta. Egy morzsányit sem hagytunk, főleg, mert tudtuk, hirtelen jött szabadságunk nemsokára véget ér, de addig is ki akartunk használni minden egyes másodpercet.

S mitagadás, meg is tettük…