23. fejezet - Hibák

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Remélhetőleg hamarosan a komikra és chat bejegyzésekre is tudok majd válaszolni, de jelenleg sajnos gép nélkül maradtam - most épp a sógornőmét használom, hogy feltehessem nektek a fejezetet - és így elég nehéz .:S

De reménykedjünk a legjobbakban!:):)

Jó olvasást mindenkinek és kellemes hétvégét!!!:)

Még csak délután volt, amikor felébredtem. Qhuinn olyan békésen aludt mellettem, hogy nem volt szívem felébreszteni, ráadásul igencsak fárasztó éjszakája volt. Az alantasok egyre nagyobb erőbedobással küzdöttek ellenük, és bármit is tettek a testvérek, a harc egyre inkább kilátástalannak tűnt. Civileket raboltak el és kínoztak halálra. A faj egyre fogyatkozott és ez mindannyiunkat kikészített.

Olyan óvatosan keltem ki az ágyból, amennyire csak tudtam, aztán gyorsan letusoltam és elindultam a könyvtár felé, hogy lekössem magam addig, míg a többiek fel nem ébrednek. Az utóbbi pár napban beleástam magam a történelembe, aminek bár sok értelme nem volt, legalább nem semmittevéssel teltek a napjaim.

De ezúttal nem találtam a helyem. Már rég megszoktam a fordított ritmust – volt rá több, mit három hetem -, most mégis, valami idő előtt felébresztett. Boldog voltam abban a megtestesült álomvilágban, amibe csöppentem, a szeretett férfival az oldalamon, szerettem a körülöttem élőket is, de valami mégis hiányzott. Csak azt nem tudtam, hogy mi.

Fújtatva álltam fel a könyv fölül és automatikusan az ablak felé fordultam, hogy kinézzek az udvarra, mint mindig, ha valami nyomasztott, ám ezúttal az acélredőnyök le voltak engedve. És akkor rájöttem: a napfény hiányzik. Mióta itt voltam, egyáltalán nem láttam a Napot, hiszen felvettem a vámpírok szokásait. Éjjel voltam ébren és reggel feküdtem le aludni.

Most, hogy már tudtam mire van szükségem, izgatottan indultam az ajtó felé. Az előcsarnokban futottam össze Fritz-cel.

- Hová siet ennyire kisasszony? – kérdezte az öreg hűséges mosolyogva.

- Csak járok egyet odakint – vágtam rá, de még csak nem is lassítottam közben. – Hiányzik a napfény – magyaráztam neki, mire bólintott.

- Öltözzön fel rendesen, kisasszony – mondta. – December elején már igencsak hidegek vannak.

- Úgy lesz! – kiáltottam hátra, de akkor már a falba rejtett szekrényből vettem ki a kabátomat.

Fritz rendelte nekem néhány napja, mikor igencsak beköszöntött a tél. Fehér szövetkabát volt, nagyon meleg és nagyon kényelmes. Felkaptam a sapkámat meg a sálamat és már rántottam is fel a belső ajtót, majd a külsőt. A hirtelen beáradó fény egy pillanatra elvakított, de aztán a szemem alkalmazkodott a fehérséghez. Mindent hó borított. A ház előtt lévő bokrokat, fákat, még az autókat is, amik pár méterre álltak tőlem.

Vigyorogva hajoltam le és érintettem meg a hideg kristályokat. Kellemesen megborzongtam tőlük. A levegő frissessége és a felhőtakarón épphogy áthatoló napfény új élettel töltött fel. Nekem mégsem volt ennyi elég. Valami sokkal többet akartam.

Mielőtt még átgondoltam volna, hogy mit is teszek, bepattantam Qhuinn Hammerébe. Mint mindig mindenki, ő is benne hagyta a kulcsokat, hiszen itt senki sem lophatta el az autót. Nem volt nehéz kiigazodni a kocsi műszerfalán, a legtöbb dolog olyan volt, mint az én kis kocsimban odahaza. Beindítottam, és már tolattam is ki. Nem sokat láttam az útból, minden elmosódott volt V álcázásától, de az ösztöneimre hallgatva továbbra is haladtam előre.

Fogalmam sem volt róla hová megyek, vagy hogy egyáltalán miért. Csak hajtottam, mint akinek célja van. Amikor kiértem az álcázásból, egy földúton találtam magam. Továbbra is egyenesen mentem, míg rá nem fordultam egy autóútra, ami a városba vezetett. Elképzelésem sem volt róla, hogyan fogok visszajutni, de most nem is foglalkoztam ezzel.

Emberek között akartam lenni, pedig sosem voltam egy nagy társasági lény. Mégsem bírtam ki, hogy ne parkoljak el egy kis kávézó előtt. Nem volt nálam egy peták sem, de gondoltam, hogy a kesztyűtartóban találhatok valamit. Nem is csalódtam. Egy köteg pénz volt benne. Tudtam, hogy Qhuinn nagyon mérges lesz, amiért szó nélkül eljöttem, de azt is, hogy ha kölcsönveszek tőle pár dollárt, azért nem fog szólni. Így a zsebembe rejtettem néhány bankjegyet és kiszálltam a terepjáróból.

A szemem sarkából láttam, hogy az utcán lévő emberek furcsán méregetnek, amiért egy ilyen feltűnő autóval érkeztem, ráadásul egyedül, fiatalon, de nem érdekeltek. Vágytam egy forró csokira, és hogy csendben hallgassam, hogy a körülöttem lévők milyen hétköznapi dolgokról csevegnek. Ki akartam szakadni egy kicsit az összevissza életemből.

És sikerült is. Amanda kávézója igen meghitt hely volt. Kis asztalok, kockás terítővel. Régimódi, mégis fiatalos. Pont az, amire szükségem volt. A pincérnő is barátságosnak tűnt, mikor felvette a rendelésemet. Nem voltak sokan a helyiségben: egy pár összebújt az egyik sarokban, a pultnál két idősebb férfi épp az esti baseballmeccsről beszélgetett, míg néhány tizenéves sütit evett, miközben a zenegépet próbálták életre kelteni. Minden olyan átlagosnak tűnt. Olyan megszokottnak. Mi is jártunk néha ilyen helyekre Biancával és Sammel.

Bianca és Sam…

Olyan régen gondoltam már rájuk. Minden időmet lekötötte Qhuinn és a vámpírok élete. Barátaim mégis hiányoztak nekem. Nagyon is. Nem tudtam mikor láthatom őket újra, és hogy egyáltalán mit mondhatnék el nekik mindabból, ami történt az utóbbi pár hétben. El sem hinnék. Pedig milyen szívesen mesélnék nekik Qhuinnről. Szinte hallottam, ahogy Sam ódákat zeng, Bianca pedig sóvárogva könyörög minden részletért. Ők ilyenek voltak. És éppen ezért szerettem őket annyira.

A forró csokimat szürcsölve kinéztem az ablakon, hogy minél tovább bámulhassam a délutánt. Szerettem a vámpírokkal lenni, de nem értettem, hogyan bírják napfény nélkül. Jó, nekik a sötétség jelentette az életet, sosem éltek fényben, hiszen az halálos volt számukra, de valahogy még elképzelni is nehéz volt, hogy sosem léphetnek ki délben a kertbe, hogy megnézzék a nyíló virágokat, vagy hogy nem ücsöröghetnek egy kávézóban úgy, mint én.

Gondolataimból a telefonom csörgése rántott ki. El is felejtettem, hogy nálam van, pedig automatikusan bedugtam a nadrágom zsebébe, mikor a könyvtárba indultam. Qhuinn szerette, ha nálam van, hogy bármikor elérhessen.

Felkészülve a legrosszabbra, megnyomtam a zöld gombot.

- Igen? – szóltam bele.

- Hol a fenében vagy? – hallottam meg Qhuinn igencsak mérges hangját. Nem mintha másra számítottam volna.

- Csak ki akartam menni egy kicsit… - magyarázkodtam, miközben intettem a pincérnőnek, hogy fizetni szeretnék. Nem lett volna okos dolog, ha sokáig húzom a haza menetelt. Qhuinn valószínűleg szívinfarktus közeli állapotba került már így is.

- Tudom, Fritz mondta – szólt közbe idegesen. – De hol vagy most?

- Beültem egy kávézóba – válaszoltam halkan, és már előre féltem a választól.

- Hogy mit csináltál? – ordított fel Qhuinn olyan hangosan, hogy még a pultnál ülők is kíváncsian fordultak felém. – Elment az eszed? Azonnal ülj be a kocsiba és gyere haza! El sem tudod képzelni milyen veszélyes odakint.

- Nem lesz semmi bajom – mondtam, miközben kifizettem az italomat a kíváncsian méregető pincérnőnek. – És már megyek is. – Lejjebb halkítottam a hangomat és úgy folytattam, hogy csak Qhuinn hallja. – Az álcázásig eltalálok, de onnan nem tudom hogyan juthatok vissza.

- Ne aggódj, Fritz majd eléd megy – nyugtatott meg.

- Oké – vágtam rá megkönnyebbülten. – Már indulok is.

- Siess és vezess óvatosan! – tette még hozzá, mire elmosolyodtam.

- Úgy lesz. Szeretlek.

- Én is téged.

Miután leraktuk, gyorsan felkaptam magamra a kabátomat és már indultam is. A csípős levegő égette a torkomat, miközben a Hummer felé sétáltam. Hirtelen eltüsszentettem magam, amint valami édeskés illatot hozott felém a szél. Mintha öblítő lett volna, vagy babahintőpor…

Babahintőpor…

Szemeim kikerekedtek, és minden izmom megmerevedett, ahogy megtorpantam. Az nem lehet. Ne ijedj meg. Csak nyugalom. Ne veszítsd el a fejed – győzködtem magam gondolatban, de nem bírtam ki, hogy ne forduljak hátra. És akkor megláttam.

A haja olyan fehér volt, mintha megőszült volna, az arca krétafehér, a szeme pedig természetellenesen világos. Alantas. A szívemet összeszorította a félelem, amint találkozott a tekintetünk. A gyilkos megtorpant, mikor meglátta a szememben a rémületet.

Úrrá lett rajtam a pánik, és ahelyett, hogy a kocsihoz siettem volna, futni kezdtem. Minél messzebb akartam kerülni tőle. Lábaim alatt ropogott a hó és hallottam, hogy mögöttem hasonló zajok hallatszódnak, csak sokkal hangosabbak.

Előhúztam a mobilomat és megnyomtam az első gombot, ami az ujjam alá került. Egy pillanattal később Qhuinn felvette.

- Mi a baj? – kérdezte azonnal feszülten.

- Egy alantas van a nyomomban – ziháltam.

- Menj emberek közé! – jött az azonnali utasítás. – Hallod, amit mondok? Menj emberek közé, ott nem fog a közeledbe férkőzni.

Kétségbeesve kapkodtam a fejem emberek után kutatva, de nem láttam egyet sem. Röpködtek a mínuszok, ilyenkor senki sem volt szívesen az utcán. Fülemhez szorítottam a telefonomat, de a vérem vad zúgásán kívül nem hallottam semmi mást. Qhuinn magánkívül ordított nekem a telefonba, de nem jutott el a tudatomig egyetlen szava sem. Nem mertem hátra nézni. Féltem, ha meglátom a gyilkost, amint egyre közelebb kerül hozzám, még jobban pánikba esem, bár már így is halálra voltam rémülve. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Annyira szerettem volna elmondani Qhuinn-nek még egyszer, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hálás vagyok neki az elmúlt hetekért, de egy hang sem jött ki a torkomon. A visszafojtott sírástól úgy éreztem, menten megfulladok, ráadásul a tüdőm is szúrni kezdett a túlzott igénybevételtől. Jó lett volna egyszerűen lelassítani és feladni, hogy hamarabb túlessek rajta, de nem voltam rá képes. Az élni akarás felülkerekedett a fájdalmon, ami már tetőtől talpig átjárt és még keményebb tempóra késztetett.

Nem mentem vele semmire. Alig hogy kinyögtem Qhuinn nevét, amit valószínűleg meg sem hallott, annyira halk volt, iszonyatos erejű ütést éreztem a fejemen. Egy negyed másodperc alatt elsötétült előttem a világ; már a hideg, havas földet sem éreztem, amikor arccal előre estem.

O*o*o*O

- Azonnal állj meg! – kiáltott fel Tohr, mikor Qhuinn az ajtóhoz száguldott. Amint megszakadt a vonal, azonnal a többiekhez rohant, hogy értesítse őket, majd magához vette a fegyvereit és elindult, hogy megmentse a lányt, akár az élete árán is.

- Menj a francba! – mordult vissza, de még csak nem is lassított. A félelem összeszorította a szívét, úgy érezte levegőt sem kap rendesen, amíg biztonságban a karjai között nem tudja Corie-t.

Mielőtt azonban még feltéphette volna a masszív tölgyfaajtót, valaki erősen megragadta a karját, megállásra késztetve.

- Engedj el, de azonnal! – fordult hátra, de még az sem zökkentette ki gyilkolási vágyából, hogy Blayjel kellett szembenéznie.

- Még fent van a Nap – mondta neki a barátja egyenletes hangon, hogy hatni tudjon rá. Szemei azonban elárulták. Majdnem annyira ideges volt, mint Qhuinn. – Ha most kimész, csak azt éred el, hogy megsülsz.

- Engedj el!

Egy szó sem jutott el Qhuinn tudatáig. Semmit sem fogott fel abból, amit hallott. Csak annyit tudott, hogy a szerelme odakint van, méghozzá az alantasok kezében. Nem volt idő a késlekedésre!

- Azzal nem segítesz neki, ha meghalsz! – dörrent Wrath hangja a lépcső tetejéről. – Még egy óra és lemegy a Nap. Utána mindannyian odamegyünk és kiszabadítjuk.

Egy óra??? Qhuinn képtelen volt annyi ideig várni. Nem és kész! El sem merte képzelni, mi mindent tesznek azok a rohadékok a lánnyal annyi idő alatt.

- Nem várhatunk addig! – csattant fel az őrület határán táncolva.

- De ki sem mehetünk! – vágott vissza Wrath, majd odament a fiúhoz és a vállára tette a kezét. Qhuinn erős késztetést érzett, hogy lerázza magáról, de a király nem tehetett arról, ami történt. – Tudom mit érzel most…

- Nem tudod! – vágott közbe Qhuinn, és végül mégiscsak ellépett tőle, megszakítva maguk között a kapcsolatot.

- De, tudom! – keményedett meg a király egyébként sem lágy hangja. – Egyszer Beth-t is elrabolták az alantasok és engem is ugyanígy visszatartott a napfény, ahogy most téged. Méghozzá nem egy órára, hanem jóval többre. Úgyhogy fogd be a szád és hallgass rám!

Qhuinn megkövülten állt Wrath-szal szemben. Sosem hallott még róla, hogy a királyné, aki most oldalt állt, halálra vált arckifejezéssel, egykoron az alantasok kezébe került volna. De az a tény, hogy megúszta a „kalandot”, bizakodással töltötte el. Talán Corie-nak is van esélye…

- Amint lemegy a Nap, és V megtalálja a telefonjában lévő GPS alapján, odamegyünk és visszahozzuk. Megértetted? – folytatta a király.

Mielőtt még Qhuinn bármit is mondhatott volna, V bukkant fel mellettük. Arckifejezése nem sok jót ígért.

- Nem találom a GPS alapján – mondta. – Azok a rohadékok vagy megszabadultak a telefonjától vagy csak a jeladót szedték ki belőle.

- A francba! – mordult fel Wrath.

- Nincs szükségem a jeladóra – préselte ki magából Qhuinn, miközben szemfogai vészesen megnyúltak. Ölni akart! Meg akarta ölni mindet, aki veszélyt jelentett a nőre, akit szeretett. – Ittam a véréből, bárhol megtalálom.

Ez igaz volt. Különösebben koncentrálnia sem kellett, hogy érezze a vérében a lüktetést, ami Corie-t jelentette. Olyan erős volt a jelenléte, mintha csak a szívéről lett volna szó. Minden pillanatban érezte.

- Ittál a véréből? – kérdezte Blay döbbenten, és ahogy találkozott a pillantásuk, Qhuinn egy kis fájdalmat is észrevett a kék íriszekben, de abban a pillanatban nem tudott ezzel foglalkozni.

- Igen – vetette oda, majd ismét az ajtó felé nézett. Tudta, hogy a többieknek igazuk van. Tudta, ha kilép, még az előtt halott lesz, hogy eljutna az egyik kocsiig vagy láthatatlanná tudna válni. A vámpírok egyetlen gyengesége a nagyfény volt, ami megégette, sőt, el is égette őket, ha sokat tartózkodtak kint.

Mindenki őt nézte, figyelték a mozdulatait, mintha attól tartanának, hogy mégiscsak kiront, egyenesen a vesztébe. De Qhuinn tudta, hogy nem teheti. Bármennyire is nehéz volt számára nyugton maradni, belátta, hogy várnia kell. Ám arra képtelen volt, hogy ezt egyhelyben tegye. Járkálni kezdett az impozáns előcsarnokban és acélbetétes bakancsának tompa zaja egy kis megnyugvással szolgált számára.

Egy perc elteltével azonban valaki útját állta. Qhuinn megtorpant, mielőtt nekiment volna a testvérnek, majd dühösen nézett a szemébe.

- Meg fogjuk menteni! – jelentette ki Zsadist, majd megragadta a karját. – Megígérem neked!

Qhuinn érezte a szavak mögött megbújó halálos fogadkozást, de nem értette. Z-vel persze jóban volt, sokban hasonlítottak egymásra - természetileg -, de ő sem állt közelebb a testvérhez, mint a többiek. Ám akkor hirtelen a férfi mögött meglátta a kislányát a kezében tartó Bellát és megértette. Z egyszer elveszítette a szerelmét. Bellát is elrabolták az alantasok, sőt, több hétig fogva is tartották, amibe Zsadist majdnem beleőrült. Sőt, alighanem ez is történt volna, ha nem találják meg a félholt lányt. Az a megtébolyodott alantas, amelyik elrabolta, azt képzelte, hogy a volt barátnőjét tartja fogva, csak mert hasonlítottak egymásra. Az elméje teljesen el volt borulva, így a végén valóban bántotta Bellát, akinek hatalmas szerencséje volt, hogy a testvériség rátalált, különben hamarosan meghalt volna.

Qhuinn tekintete a többiekre vándorolt. Mindenki ott volt, a ház összes lakója, és ahogy a fiú végighordozta rajtuk a tekintetét, rá kellett ébrednie, hogy majdnem mindannyian kerültek már olyan helyzetbe, amilyenben most ő volt.

Qhuinn tudta, hogy nemhiába vannak körülötte a ház lakói. V és Tohr mindketten elvesztették a párjukat. V visszakapta ugyan a szerelmét, de Tohr nem. Wellsie, aki évszázadokon keresztül a felesége volt és első közös gyermeküket hordta a szíve alatt, örök időkre távozott ebből a világból, amikor az az elmebeteg alantas lelőtte, aki Bellát kereste a megmenekülése után. Qhuinn el sem merte képzelni, hogy ő is úgy járjon. Corie-nak élnie kellett! Ő annyira tiszta és jó volt. Szükség volt rá a világon!

- Meg fogjuk menteni! – ismételte meg Z halálos komolysággal, mire Qhuinn megfogta a kezét és megszorította.

- Igen, meg! – vágta rá, majd magában számolta a másodperceket, amik börtönbe zárták.

22. fejezet - „…ne mondj nemet”

 Sziasztok!

 Íme a következő fejezet. :):)

 Jó olvasást mindenkinek, várom a komikat.:):)

- Óh, Istenem… - nyögtem fel panaszosan, miközben lekászálódtam az asztalról. Szerencsére Tohr hamar magunkra hagyott bennünket – számára sem lehetett túl kellemes élmény mindez. – Hogy fogok ezentúl a szemébe nézni?

- Ugyan – simogatta meg az arcomat kedvesem. – Ez semmi sem volt.

- Tényleg? – kérdeztem szkeptikusan, miközben megigazítottam a szoknyámat, ami szinte már a nyakamban volt.

- Előfordul az ilyesmi, hidd el – vigyorgott rám. – Ha tudnád, hányszor kaptam rajta a többieket hasonló…

- Erről inkább nem akarok tudni! – vágtam közbe, mielőtt még tovább mondhatta volna. Éppen elég volt nekem az, amit a könyvekből tudtam – vagyis szinte az összes házban lakó pár szexuális életével tisztában voltam -, nem kellett ehhez még Qhuinn beszámolója is.

- Oké, akkor talán menjünk fel – mondta, majd a derekamnál fogva magához húzott és félreérthetetlenül hozzám dörzsölte magát.

- Oh… - sóhajtottam fel. – Rendben.

Amennyire lehetett, illendően sétáltunk fel a szobánkba, bár Qhuinn keze majdnem minden lépésnél a fenekemre csúszott.

- Van egy remek ötletem – néztem kacéran a szemébe, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Valóban? – kérdezett vissza. Hangja rekedtté vált a vágytól.

- Ahaaa – húztam el a szót, majd kibontakoztam az öleléséből. – De előbb szabadulj meg a fegyverektől és a bakancstól. Nem csípem a bakancsodat.

- Összetöröd a szívem – nevetett fel, de azért vetkőzni kezdett. Mindig figyelt rá, hogy a veszélyes munkaeszközei – mint a pisztolyok és tőrök – biztonságos helyre kerüljenek, nehogy véletlenül valamilyen baleset történjen.

Miközben ő gondoskodott minderről és lerúgta magáról az orbitális acélbetétes lábbelijét, én is kibújtam a magas sarkúmból, majd a fürdőszobában megmostam a kezem. Mégiscsak egy emberekkel teli klubban jártunk. Brrrr…

Mikor elkészültem, váltottuk egymást Qhuinn-nel. Visszamentem a szobába és lehúztam az ágyról a takarót. Leterítettem a szőnyegre, majd néhány párnával otthonosabbá tettem rögtönzött fekvőhelyünket és kényelmesen elhelyezkedtem.

Qhuinn szemei vadul felcsillantak, mikor kijött a fürdőszobából és meglátott.

- Ohó! Csak nem azt tervezed, hogy a kandalló előtt fogunk…

- De bizony – helyeseltem. – Talán meg is gyújthatnád, hogy hangulatosabb legyen – javasoltam neki, mert bár az ötletem jó volt, tűz nélkül nehéz lett volna kivitelezni. Szerencsére Qhuinn-nek mindez egy gondolatba került. Mentális erejével ugyanis azonnal lángra tudta lobbantani a farönköket, majd egy újabb gondolati parancsra lekapcsolta a lámpát, így az egész szobát ragyogó aranyszín öntötte el.

Felé nyújtottam a karom, hogy megsürgessem egy kicsit, mire egy pillanatnyi habozás nélkül elindult felém. Letérdelt mellém a takaróra, széles tenyerét az arcomra csúsztatta, miközben tekintetével végigsimogatta az egész testem.

Átöleltem a vállát és magamhoz húztam. Egyszerűen szükségem volt az érintésére, a szerelmére, hogy tudjam, csak az enyém. Egyik kezével beletúrt a hajamba, míg a másikat a derekam köré fonta.

Türelmetlenségem nem ismert határokat, ám mikor benyúltam a pólója alá és elég célzatosan elkezdtem felfelé húzni, megállított.

- Ne siess annyira – suttogta a számba. – Csak szép lassan…

- Annyira akarlak… - kaptam ismét az ajkai után, mire elmosolyodott és lassabb ütemre késztetett.

- Én is, de ma éjjel lassan akarom – mondta. – Örökké emlékezni akarok erre az estére és azt akarom, hogy te is emlékezz rá.

Belenézve csillogó, különböző színű szemeibe és meglátni bennük a mély szerelemet, amit irántam érzett, eltöltött egyfajta béke. A lassú tempó már nem is tűnt olyan rossznak. Hosszasan kényeztetni egymást, elmerülni az érzéseinkben… Igen, már én is arra vágytam!

Nem kapkodtunk, ráérősen kényeztettük egymás ajkait és csak nagy sokára, mikor már tényleg nem bírtam tovább, akkor kezdtem el lehúzni róla a pólóját. Mikor végre fedetlenné vált izmoktól duzzadó felsőteste, kezeimmel bebarangoltam minden porcikáját, majd leültem elé és lágy csókokat hintettem a köldöke környékére. Imádtam a feszes, meleg bőrét az ajkaim alatt érezni, de nem tiltakoztam, mikor felhúzott magához, majd megszabadított a felsőmtől.

- Olyan szexi voltál ebben a ruhában – sóhajtott fel. Ujjait végigfuttatta telt halmaimon. – Alig bírtam visszafogni magam, miközben táncoltál. – Nyakamhoz hajolt és tudatpusztító csókokkal kényeztetett tovább.

Rövid időn belül elvesztettem a maradék józan eszemet is. Qhuinn karjaiba omolva élveztem a lágy cirógatásokat és simogatást, amit kaptam, majd mikor már tényleg az őrület határán táncoltam, annyira vágytam rá, kissé remegő kézzel kezdtem kigombolni a bőrnadrágját és lehúztam a cipzárt is. Ám ahelyett, hogy a boxeralsójába nyúltam volna, kezeim hátrafelé vették az irányt. Lassan haladva befurakodtam a nadrágja alá és megsimogattam a fenekét. Qhuinn felsóhajtott, mikor megérezte a tenyerem, fejét hátrahajtotta, ajkai elnyíltak. Látni lehetett hosszú szemfogainak végét, amitől csak még inkább égni kezdett bennem a tűz.

És elfogyott a türelmem. Félreérthetetlenül húztam lefelé a nadrágját, mire elmosolyodott és besegített. Egy pillanattal később eltűntek a még fent lévő ruhák, és végre összesimulhatott a testünk. Vastag karjait a derekam köré fonta, majd megemelt, hogy a lábaimat a csípőjére tudjam kulcsolni. Vágytól lüktető férfiassága kettőnk közé ékelődött, és épp a legjobb helyen ért hozzám. Ám nem hagyta, hogy kiélvezzem a pillanatot. A hátamra fektetett, majd vágyfokozó csókokkal indult lefelé a testemen. A melleimnél megállt, nyelvével kényeztetve feszülő csúcsaimat, majd rátért a hasamra és onnan a combjaim közé.

O*o*o*O

Qhuinn soha az életben nem tudott volna jobb helyet elképzelni ahol lehetett, mint Corie combjai között. Hallani, ahogy az élvezettől felsóhajt és érezni fenséges ízét a szájában, felért számára tucatnyi orgazmussal is.

És mégis, miközben nyelvével szeretkezett a lánnyal, a saját testében feszülő őrületes energia egyre jobban felszínre került. Tudta jól, hogy nem sok hiányzik már, egyiküknek sem, hiszen Corie egyre szaporábban kapott levegő után és egyre hevesebben mozgott a csípője is.

- Qhuinn – nyögte a nevét vágytól rekedtes hangon. – Istenem… Qhuinn… Kérlek… Kérlek… Igyál belőlem…

A lány szavaitól egy pillanatra kiesett a ritmusból. Másra sem vágyott jobban, minthogy megízlelje a vérét, de ember mivoltát nem vehette semmibe. Néhány kortyba persze nem halt volna bele, de Qhuinn egyáltalán nem volt benne biztos, hogy képes lenne néhány korty után megállni.

- Kérlek…

A halk könyörgésnek azonban képtelen volt ellenállni. Ujjai átvették a szája helyét, hogy a lány ne veszítse el a pillanatot, miközben ő lágy csókokkal haladt a combján ahhoz a ponthoz, ahonnan a vére illatát a legerőteljesebben érezte.

Szemfogai megnyúltak a szájában, ahogy megérkezett oda, majd mikor hozzá is értek a bársonyosan sima bőrhöz, hirtelen meghallotta a fejében az Őrző szavait, amiket a másik oldalon mondott neki: „Az éj folyamán ne mondj nemet.” Nem tudta mire célzott az istennő, de abban a pillanatban, amikor csak egy hajszálnyira volt attól, hogy belekóstoljon Corie-ba, nem tudott másra gondolni, minthogy erre a percre értette.

Ez volt az utolsó ép gondolata. A következő másodpercben fogai átlyukasztották a bőrt és a száját elöntötte a sós-édes folyadék, mely jóval perzselőbb volt, mint azt várta volna.

Corie felsikoltott a pillanatnyi fájdalomtól, amit érzett, majd Qhuinn vágyakozása és végtelen öröme átáramlott belé, és megremegett a teste, ahogy a gyönyör elragadta. Qhuinn még sosem érzett ehhez foghatót. Sosem ivott még olyan lányból, akit szeretett volna, akinek a vére – bár emberi vérről volt szó, mégis – végigperzselte volna a torkát és eltöltötte volna az egész tudatát.

Ha nem Corie-ról lett volna szó, aligha tudta volna abbahagyni. De mivel élete szerelmével volt, azzal a nővel, akit ha megtehette volna, feléül választott volna, néhány erőteljes korty után kényszerítette magát, hogy elhúzódjon. Nyelvét kétszer is végighúzta az apró sebeken, hogy elindítsa a gyógyulási folyamatot, majd egy mozdulattal rávetette magát a törékeny testre.

Corie édes hangja, ahogyan felnyögött, amint beléhatolt, Qhuinn minden sejtjére hatott. Az ösztöne azt diktálta volna, hogy erőteljesen és gyorsan tegye a magáévá a lányt, de uralkodott magán. Lassan mozgott benne, figyelve az arcát, hallgatva élvezettel teli sóhajtásait, nyögdécselését. Aztán őt magát is elragadta a szenvedély. Izmai megfeszültek, ajkai elnyíltak, ahogy az első orgazmus szétáradt a testében.

De ennyivel koránt sem érte be.

Megragadta a karcsú derekat maga alatt, majd hanyatt fordult. A testük továbbra is összekapcsolódott, ahogy Corie felegyenesedett rajta ülve és lovagolni kezdett. Megtámaszkodott a széles mellkason és egyre gyorsabb ütemben mozgott.

Nagy sokára, mikor már mind a ketten fáradtan és jóllakottan pihegtek, Corie kinyújtózott Qhuinnen. Egész testével rajta feküdt, de ez a fiút egyáltalán nem zavart. Alig érezte pihekönnyű súlyát, ám forró, selymes testét annál inkább. És imádta.

- Ez volt… - szólalt meg egy kis idő elteltével a lány -… életem legjobb szülinapja.

Qhuinn mellkasában szétáradt a melegség, ami egy kibaszott lányregényre emlékeztette, de azért nem rontotta el a boldog pillanatot.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – kuncogott fel, mire Corie finoman a gyomrába könyökölt. – Hé! – jajdult fel, de persze nem okozott neki fájdalmat. – Ezt miért kaptam?

A lány felemelte rá csillogó, mámoros tekintetét. Kócos haja, mely jól mutatta az elmúlt percek, órák szenvedélyét, sokkal izgatóbb volt Qhuinn számára, mint bármelyik szupermodell, tökéletes ruhában, tökéletes sminkkel. Corie egyszerűen fantasztikus volt. És az övé volt!

- Na vajon miért? – mosolyodott el, mire a fiú megsimogatta az arcát, majd feljebb emelkedett és lágyan megcsókolta.

Régen mennyire nem szerette ezt a romantikus maszlagot… Kirázta tőle a hideg és amilyen messzire csak tudta, elkerülte. Na persze, ha olyan lánnyal akadt össze, aki szerette, ha kicsit udvarolnak neki, az még belefért Qhuinn repertoárjába, de csak azért, mert tudta, amint mindketten megkapták, amit akartak, el is váltak egymástól az útjaik és ő is visszaváltozhatott azzá az önelégült, nagyképű seggfejjé, aki általában volt.

Aztán felbukkant egy emberlány, akivel még a romantikus maszlag is élvezetes volt…

- Annyira gyönyörű vagy! – lehelte végletekig meghatottan, miközben hüvelykujjával finoman cirógatta a lány elnyíló ajkait.

- Aha, persze – forgatta meg a szemét Corie, majd felnyúlt, hogy lelapogassa valamennyire összekuszálódott haját.

- Ne! – állította meg Qhuinn még mozdulat közben. – Hagyd – kérte. – Amikor így látlak, elhiszem, hogy tényleg itt vagy.

Corie összeráncolta a szemöldökét ezen szavak hallatán, majd elkomolyodva megszólalt.

- De hát itt vagyok.

Qhuinn hirtelen tért vissza a valóságba a pillanatnyi álmodozásból.

- Igen, tudom – mosolyodott el gondtalanul.

- Mire gondolsz? – kíváncsiskodott Corie, ráérezve, hogy valami mögöttes tartalom lappang az előbbi szavak mögött.

- Rád! – vágta rá Qhuinn és csibészes mosolyra húzta a száját, hogy elterelje a lány figyelmét. – Mindig csak rád gondolok.

- Most komolyan, Qhuinn – vágta rá Corie. – Szeretném tudni, mi jár a fejedben.

- Ebben a pillanatban? – kérdezett vissza. – Mi lenne, ha inkább megmutatnám?

Azzal választ sem várva megfogta a lány csípőjét és egyhelyben tartotta, míg ismét harcra kész férfiasságát hozzádörgölte. Rövid ideje ismerte csak a szerelem érzését, de úgy tűnt, sosem lesz elég számára az, amit Corie-val átélhet. A vágya egyre inkább felé hajtotta, egyre többre sóvárgott vele kapcsolatban. Ha az örökkévalóságig szeretkezhetett volna vele, még az is kevés lett volna. Mindig kívánta, mindig érezni akarta puha testét a karjaiban.

- Nehogy azt hidd, hogy ezzel ejtettük a témát – nevetett fel a lány, élvezve a kényeztetést.

- Pedig szerintem működik a tervem – vágta rá Qhuinn, majd hirtelen átfordította magukat, hogy ismét ő kerüljön felülre. – Vagy tévedek? – torkából erotikus morgás hangzott fel.

- Nem, nem tévedsz… - lehelte a lány, majd átadta magát a szenvedély vad lángjainak.

O*o*o*O

Nekidőltem a zuhanykabin ajtajának és egy percig gyönyörködtem az előttem álló tökéletes férfitestben. Qhuinn izmai duzzadoztak mindenhol, ahová csak a szem ellátott. Bódult mosolyra húztam a számat arra gondolva, hogy ez bizony mind az enyém. Megérinthettem, megcsókolhattam, szerethettem, ahol csak akartam.

- Mit nézel? – kérdezte kihívóan, mire felemeltem rá a tekintetem és érzékien megnyaltam a szám szélét. Ennek láttán nagyot nyelt, szemeiben veszélyes szikra lobbant.

- Csak elgondolkoztam – mondtam szándékosan elnyújtott hangon. – Az a fiú jutott eszembe, akivel otthon együtt zuhanyoztam…

Ahogy vártam, a zöld szemű szörnyeteg azonnal felütötte benne a fejét. Szép ívű szemöldökeit összevonta és kivillantotta a szemfogait. A tusfürdő és sampon illatát elnyomta a megjelölés fűszeres aromája, ami kipárolgott a testéből.

- Ki volt az? – kérdezte morogva, mire kirobbant belőlem a nevetés.

- Ugyan már, mégis ki lett volna? – kérdeztem vissza. – Tudod jól, hogy nem volt senki. Csak azért mondtam, mert szeretlek néha felbosszantani.

- Nagyon vicces – húzta el a száját, majd folytatta a hajmosást.

- Qhuinn – simultam oda hozzá, nem foglalkozva a rám csöpögő samponhabbal. – Tudod, hogy nem volt senkim előtted – mondtam neki.

- Igen, tudom – válaszolta megenyhülve. – De már a gondolatot sem bírom, hogy bárki más így láthat téged – nézett végig rajtam. – Hogy ilyen intim közelségbe kerülhetsz valakivel.

- Eszem ágában sincs mással lenni – vágtam rá, és jól láthatóan még a hideg is kirázott a meleg, párás zuhanykabinban. – Nem is tudnék…

- Az a te szerencséd – vigyorodott el, majd gyorsan megcsókolt.

- Kackac, most ki a vicces? – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd mindketten a tussolásnak szenteltük figyelmünket.

Összerezzentem, mikor kezem a combom belsejéhez ért. Lehajoltam, hogy megnézzem a helyet, ahol Qhuinn megharapott. Két apró kis sebhelyet láttam. Akár egy kígyómarás nyoma…

Kedvesem követte a tekintetem, majd ujja hegyével megérintette.

- Fáj? – kérdezte bűntudatosan.

- Csak egy kicsit – válaszoltam őszintén.

- Mostanra már be kellett volna gyógyulni – aggodalmaskodott.

- Ne felejtsd el, hogy én ember vagyok – mondtam. – Abból se a legjobb génekkel rendelkező.

- Ezt meg hogy érted? – emelte fel rám a tekintetét, amin majdnem elnevettem magam. Fekete haja ugyanis csurom víz volt az öblítést követően, és teljesen lelapult a fejére, vicces látványt nyújtva.

- Arra céloztam, hogy érzékeny a bőröm – mondtam végül. – Minden meglátszik rajta és lassan gyógyul.

- Ezt eddig nem is tudtam.

- Van még jó néhány dolog, amit nem tudsz rólam – világítottam rá, mire elhúzta a száját.

- Eggyel több ok, hogy megismerjelek – vágta rá. – És ha már itt tartunk. Miért akartad annyira, hogy igyak belőled?

Görcsbe rándult a gyomrom vesébe látó pillantásától. Kék és zöld szemei egyértelműen jelezték, hogy nem szabadulok válasz nélkül, így kénytelen voltam beismerni.

- Csak azt szerettem volna, ha belőlem is van benned valami – mondtam. – Rajtam ott az illatod, mindenki tudja, hogy hozzád tartozom. De rajtad nincs semmi tőlem.

Qhuinn szigorú tekintete ellágyult, sokkal jobban, mint szokott. Azt hiszem, erre értette Blay néhány nappal korábban, hogy ő nem tudta kihozni mindezt Qhuinnből. Mellettem néha tényleg kezes báránnyá változott, levetkőzve a durva stílust, amit a saját maga védelmében alakított ki.

- Az nem elég, hogy itt vagy bent? – kérdezte és kezemet a mellkasára, pontosan a szíve fölé helyezte. Éreztem a kemény izom alatt, ahogy ver. Ahogy értem ver a szíve.

- Kezdetnek talán – válaszoltam meghatottan, majd odahajoltam hozzá egy forró csókra.

Miután összebújtunk a pihe-puha ágyunkban a takaró alatt, kezdtem érezni, hogy leragadnak a szemeim. Csakhogy én még nem akartam aludni. Bőven benne jártunk már a vámpíréjszakában az igaz, hiszen tizenegy óra is elmúlt már, de annyira ki akartam élvezni a szülinapomat, amennyire csak lehetett.

- Olyan régóta álmodtam erről – szólaltam meg.

- Miről? – kérdezte Qhuinn és kisimította a szemembe hulló hajtincsemet.

- Hogy egyszer majd így tölthetem a szülinapomat – válaszoltam. – Mindig is a nagy szerelemről álmodoztam, ami majd szinte ledönt a lábamról. Amit te meg is tettél – kuncogtam, mire felvillantotta önelégült vigyorát.

- Naná, hogy megtettem – vágta rá.

- Naná – helyeseltem, majd folytattam. – Azt szerettem volna, hogy legyen valaki, aki szeret, aki ezen a napon csak velem foglalkozik, aki boldoggá tesz.

- Ezek szerint boldog vagy?

- Ezt kérdezni kell? – nevettem el magam. – Ha ennél is boldogabb lennék… Azt ki se bírnám.

- Akkor jó – mosolyodott el. – Szeretem, mikor ilyen vagy.

- Ilyen? – kérdeztem vissza.

- Gondtalan, vidám – mondta. – Néha elgondolkozom rajta, hogy lehetséges, hogy ilyen fiatalon ennyire komoly vagy.

- A neveltetésem átka – fintorodtam el, majd hirtelen belém hasított a honvágy. Hiányzott a családom, hiába is tagadtam volna.

- Pedig még csak tizennyolc vagy…

- Te pedig huszonnyolc.

- Ne is mond – vágta rá vigyorogva. – Ettől úgy érzem magam, mint valami vén kéjenc, aki elcsábított egy ártatlan lányt.

- Miért, nem azt csináltad? – vigyorogtam vissza.

- Most hogy így mondod… - nevette el magát.

- Én mindenesetre örülök, hogy így történt – mondtam.

- Tényleg? – tűnődött el. – Lássuk csak, meddig fogod így gondolni.

Még mielőtt reagálhattam volna, fölöttem termett és csiklandozni kezdett, ahol csak ért. Sikítottam és nevettem, miközben küzdöttem ellene, de esélyem sem volt. Hogy végül hallotta-e valaki játszadozásunk hangjait, nem tudom, de annyi biztos, hogy a tizennyolcadik születésnapom emléke örök időkig megmarad az emlékeimben, akárcsak életem szerelme, lelkem társa.