Visszatérés 23. fejezet - Testvér I.

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást mindenkinek! :)

A következő napokban eléggé kótyagos voltam. Felfoghatatlan volt, amit megtudtam az Őrzőtől, és amit én magam is éreztem és átéltem. De közben valahogy fel is dobódtam a tudattól, hogy végre megtudtam egy részét mindannak, amiért ide kerültem, amiért ez az egész őrültség megtörtént velem és fenekestül felforgatta az életemet. Ez azért nem volt semmi.

Viszont nem lustálkodhattam sokáig, az Őrző ugyanis remélte, hogy mivel végre felszínre került a képességem – ez nem ment ugyanis olyan gördülékenyen -, azonnal munkához látok.

- A képességek nem mindig mutatkoznak meg azonnal – emlékeztem vissza az Őrző szavaira. – Előfordul, hogy időbe kerül, főleg akkor, ha összetett, erős képességről van szó, ami ez esetben határozottan fenn áll. A testednek időre volt szüksége, és amikor elérkezett a termékenységi időszakod, akkor bontakozott ki teljesen. A terhességed olyan hormonális változásokat eredményezett, ami csak rátett erre még egy lapáttal, így már erőd teljében vagy.

Na igen, ez azért nem volt mindegy. Az ugyanis nagyon aggasztott, hogy Mia kisbabáját nem tudtam megmenteni. Dühös voltam, amiért pont a legjobb barátnőmnek kellett ekkora veszteséget átélnie, de az Őrző annyira hangsúlyozta, hogy nem én tehetek róla, a sorsunkat nem lehet siettetni, hogy a végén már én magam is kezdtem elhinni neki.

Tehát az Őrző remélte, hogy minél előbb „munkába” állok és segítek a teherbe esett vámpírnőkön, hogy megelőzzük a kockázatokat. Nem is volt ezzel gond, nagyon szívesen találkoztam a faj tagjaival, bár az elég zavaró volt, hogy amint a nők közelébe kerültem, a képességem emberfeletti módon uralkodott el rajtam és irányította a tetteimet. De mindent megért, amikor láttam azokat a még meg sem született lányokat és fiúkat, akik a jövőt jelentették.

Az Őrző szerint azzal, hogy egy kis részét nekem adta, ezzel felerősítve a képességemet, kaptam egy kis betekintést a jövőbe is, így láthattam azokat az ártatlan kis angyalkákat, s még ha alig pár pillanat is volt, végtelen örömmel töltött el a tudat, hogy élni fognak, felnőnek, és a fajunkat fogják öregbíteni.

De persze semmi sem lehetett ilyen egyszerű. Alig telt el pár hét, mióta aktívan megmutatkozott a képességem, Jane aggódni kezdett értem. A vérvételem eredménye nem tetszett neki, azt mondta többet kellene pihennem, de hát hogy pihenhettem volna, amikor annyi kisbabán kellett segítenem?

- A saját babáidra is vigyáznod kell – mondta gyengéden Jane, mire egy pillanatra elszégyelltem magam. Igaza volt. Annyira segíteni akartam mindenkinek, hogy a legfontosabbakról elfelejtkeztem. A gyermekeim voltak számomra az elsők az életben, most mégis valahogyan háttérbeszorultak, aminek egyáltalán nem örültem.

Ám épphogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat, hirtelen bizsergető melegséget éreztem a hasamban, ami megnyugtatott. Tudtam, hogy nincs velük baj. Nem tudnám megmagyarázni, de azt hiszem, a képességem által voltam képes érzékelni őket. Teljesen biztos voltam benne, hogy mindketten jól vannak, egészségesek, boldogok.

És ez az érzés nem is múlt el.

Nagyjából öt hónapos terhes voltam, amikor először megmozdultak. A hasam már gömbölyű volt, de ikerterhességhez képest kisebb, mintha ember lettem volna. Az apró mozdulást először észre sem vettem – valószínűleg mert éppen aludtam -, de mikor kissé erőteljesebb lett, azonnal felébredtem és felültem az ágyban. Mindkét kezemmel a hasamra tapadtam, és még levegőt sem mertem venni, úgy vártam, hogy megismétlődjön a csoda.

És akkor megéreztem.

- Qhuinn! – kiáltottam fel izgatottan, mire kedvesen úgy pattant fel, mintha legalább száz alantas állt volna a szobánkban.

- Mi történt? – kérdezte teljesen éberen.

- Mozognak a babák – mondtam neki boldogan és megragadtam a kezét, hogy a hasamra tegyem. Egy percig csendben várakoztunk, aztán ismét éreztem az apró mozdulást a hasam jobb oldalán.

- Úristen – suttogta Qhuinn, s mikor a szemébe néztem, láttam, hogy még az életben nem volt ennyire boldog! Most már mindkét kezével a hasamat fogta és teljesen átszellemülten koncentrált, hátha megérzi újra a mozgást, de nem volt szerencsénk. Úgy tűnt a babáink elaludtak.

- Ez egy csoda – mondta kedvesem, s széles tenyerébe fogta az arcomat és lágyan megcsókolt. – Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – vigyorodtam el, s boldogan bújtam bele az ölelésébe. Képes lettem volna akár addig ott maradni, míg el nem telik az a pár hónap, ami még hátra volt a babák érkezéséig, de az ajtón felhangzó erőteljes kopogás meghiúsította ezt a tervemet.

Felkapott egy alsónadrágot, mielőtt megnézte volna ki az, majd amikor kinyílt az ajtó, meglepetten hátrébb lépett. Ez egyáltalán nem tetszett, Qhuinn-nek nem volt szokása szótlanul álldogálni, így előrébb hajoltam, hogy lássam, mi történik.

A hang nekem is a torkomra forrt, amikor megláttam, hogy hét fekete köpenyes alak sétál be a szobánkba. Arcukat csukja fedte, de ránézésre is meg tudtam állapítani ki kicsoda. Legelöl a bátyám állt, mögötte pedig a testvérek. Félkörívben megálltak Qhuinn előtt. Wrath felemelte a kezét és mutatóujját Qhuinn mellkasának a közepére szegezte. Aztán az ősi nyelven megszólalt:

- Egy kérdést fogunk feltenni neked. Csakis egyszer. A válaszod kiállja az idők próbáját, és érvényes lesz ettől a pillanattól kezdve örök időkig a vérvonaladban. Felkészültél arra, hogy megválaszold ezt a kérdést?

Elakadt a lélegzetem és a szám elé kaptam a kezem. Nem, az nem lehet – gondoltam magamban, s érzetem, ahogy a könnyeim felszínre törnek. Qhuinnt figyeltem, már amennyit láttam belőle. Arca döbbent volt, álla leesett. Ő sem akarta elhinni, amit hall.

A törvények nagyon egyszerűen fogalmaznak arról, ki kerülhet be a testvériségbe. Qhuinn, egyrészről származásilag nem felelt meg a követelményeknek, hiszen nem volt közvetlenül egy testvér és egy kiválasztott utóda, csak mellékágról, másrészről a testi hibája is kizáró oknak számított. Én személy szerint mindkettőt baromságnak tartottam… és ezek szerint Wrath is, máskülönben ez az egész nem történt volna meg most.

Qhuinn is ilyesmiken gondolkozhatott, mert végül széles vigyor jelent meg az arcán.

- Naná, hogy igen – vágta rá, s hosszú idő után egy pillanatra ugyanaz a lázadó, gondtalan, laza fiú lett belőle, akibe beleszerettem. Abban a pillanatban nem gondolt a rossz dolgokra, nem aggódott a terhességem miatt, egyszerűen csak élvezte a lehetőséget, amiről azt gondolta, sosem fogja megkapni.

- Akkor most azt kérdezem tőled, Qhuinn, ismeretlen apa fia, vér szerinti húgom parancsolója, csatlakozol-e hozzánk?

Qhuinn egy kis komolyságot magára erőltetve válaszolt:

- Igen, csatlakozom hozzátok.

Helyeslő morgás vonult végig a férfiakon, aztán Tohr egy fekete köpenyt dobott felé.

- Menj, ürítsd ki a tested, vedd fel a köpenyt, majd nyugtasd meg a feledet – mondta neki Wrath.

Qhuinn nem habozott, gyorsan rám pillantott, majd besietett a fürdőszobába. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Wrath felém fordult.

- Gyere ide, húgom – kérte, mire kimásztam végre az ágyból és odaléptem elé. Mindkét kezét kinyújtotta felém, én pedig belecsúsztattam apró ujjaimat a hatalmas tenyerekbe. – Érzem, hogy mennyire ideges vagy, de nincs okod az aggodalomra.

Gombóc nőtt a torkomban, de azért megszólaltam.

- Mit csináltál? – kérdeztem. – Hogy csináltad?

Wrath felkuncogott – igen, olyat is tudott néha.

- Az maradjon az én titkom.

Elmosolyodtam, és élvezettel bújtam oda a mellkasához. Vaskos karjai körém fonódtak és én újra gyereknek éreztem magam. Kivéve, hogy gyerekként könnyebbnek tűnt az élet.

- Ígérd meg, hogy nem lesz baja – suttogtam alig hallhatóan, de nem áltattam magam olyasmivel, hogy csak Wrath hallotta meg szavaimat. Ebben a családban mindenki tudott mindenkiről mindent.

- Ígérem – érkezett a komoly válasz.

Tudtam egy-két dolgot a testvériségbe való beavatásról és aggódtam. Boldog voltam, hogy ekkora megtiszteltetés érte a férjemet, de közben végtelenül ideges is voltam, mert tudtam, mi vár rá. Nem éppen egy fáklyás menet…

Abban a pillanatban nyílt ki a fürdő ajtaja, amikor elhúzódtam a testvéremtől. Qhuinnen már az új ruhadarab volt, amivel tökéletesen beillett a többiek közé.

Szorosan magához húzott és megcsókolt.

- Szeretlek – mondta aztán az ősi nyelven, mire elmosolyodtam. Csak akkor használta ezt a nyelvet, amikor valamit bensőségesen akart közölni. – Nem lesz semmi baj.

- Én is szeretlek téged – válaszoltam. – És annyira büszke vagyok rád!

Nem akartuk sokáig váratni a testvériséget, ezért egy villámgyors csók után ellépett tőlem, visszafordult a férfiakhoz. Készen állt, bármivel is kell szembenéznie.

O*o*o*O

- Tedd fel a csuklyád - mondta Wrath. - A szertartás alatt csak akkor beszélhetsz, ha szólunk hozzád, a szemedet mindig szegezd a földre, a kezedet pedig kulcsold össze a hátad mögött! A bátorságodat és az odaadásodat minden reakciódból le fogjuk mérni, amit teszel.

Qhuinn szíve a torkában dobogott. Rettenetesen ideges volt, de igyekezett ezt nem kimutatni. Bólintott, jelezve, hogy megértette, majd engedelmesen a fejére tette a csuklyát és a földre pillantott. Elhatározta, hogy bármennyire is legyen nehéz, nem fog felnézni, még csak meg sem próbálja.

- Kövess minket! – jött a következő utasítás, aminek azonnal eleget is tett. Figyelt rá, hogy mindent betartson, amit mondtak neki, s bár jó lett volna még egy pillantást vetnie Corie-ra, ellenállt a kísértésnek és elhagyta a hálószobájukat.

Nem tudta, hogyan zajlik a testvérré avatás, de abban biztos volt, hogy nem lesz könnyű menet. Nem úgy ismerte a fiúkat, mint akik csak kávézgatnak és beszélgetnek. Szívós harcosok voltak, és ha be akartak venni valakit maguk közé, az biztos, hogy alapos és kemény próbatétel elé állítják.

Megacélozta magát és elhatározta, hogy bármit is kell tennie, ki fogja bírni. Semmi nem állíthatta meg!

Amikor kiértek a ház elé, beültek V Escalade-jébe. El sem téveszthette volna az autót, török dohány illata volt, ami mindig körüllengte a testvért. Fogalma sem volt merrefelé hajtanak, de nem tartott sokáig az út.

- Szállj ki! – szólította fel Wrath.

Májushoz képest kissé csípős volt éjszaka az idő, de Qhuinnt nem zavarta. Izgatottsága fűtötte annyira, hogy ne fázzon, amikor a hideg földön mezítláb lépkedve követte a többieket. Mivel csak a lábát nézhette, nem tudta hol vannak, de a halvány fényben látszódó márványpadlóból, amire hamarosan rálépett, arra következtetett, hogy valamilyen épületben lehetnek. Főleg, hogy a levegő is melegebbnek tűnt.

Mindjárt ott vagyunk – gondolta magában, s szíve még gyorsabb ütemre kapcsolt. Már alig várta, hogy szembenézhessen a kihívással és bebizonyíthassa, hogy igenis méltó arra, hogy testvérré váljon.

Pár lépéssel később megálltak. Ruhasuhogást hallott, amiből arra következtetett, hogy a férfiak körülötte levetkőztek, majd egy súlyos kéz ragadta meg a nyakát, és a király hangja ágyúdörrenésként töltette be a teret:

- Nem vagy méltó, hogy belépj ide, ahol most vagy. Bólints!

Qhuinn bólintott.

- Mondd, hogy nem vagy méltó!

Az ősi nyelven válaszolt:

- Nem vagyok méltó!

Hangos kiáltás hallatszott, ahogyan körülötte a testvérek tiltakoztak szavai ellen, ami meghatotta Qhuinnt. Amennyire hallotta, mindannyian támogatták őt.

- Habár nem vagy méltó – folytatta Wrath -, szeretnél az lenni ma este. Bólints!

Ismét bólintott.

- Mondd, hogy szeretnél méltó lenni!

- Szeretnék méltó lenni.

De még mennyire – gondolta magában.

Ezúttal a hangos kiáltás helyeslést fejezett ki.

- Csak egy módja van annak, hogy méltó legyél, és ez a helyes és illő mód. Hús a húsunkból. Bólints!

Qhuinn bólintott.

- Mondd, hogy hús akarsz lenni a húsunkból!

- Hús akarok lenni a húsotokból!

Szavait mély csend fogadta, melyet kántálás váltott fel. A testvérek hangja betöltötte az egész teret, Qhuinn már semmi mást nem hallott, csak őket. Már majdnem megszólalt, hogy ő is velük együtt mondja a szavakat, de még időben ráharapott a nyelvére, hiszen nem adtak rá engedélyt neki. Azonban, amikor valaki mögé, majd mellé lépett, körülvették őt, teste felvette a ritmusukat és követte mozdulataikat. És észre sem véve, a kántálásba is becsatlakozott. Úgy tűnt nem probléma, miközben lassú léptekkel haladtak előre.

Istenem, könnyek szöktek a szemébe a boldogságtól. Sosem tartozott sehova sem. A családja nem fogadta el, a vámpírok elit társadalma, melybe beleszületett, kirekesztette. Amíg a testvériség be nem fogadta, nem volt családja, igazi otthona. Corie-val lett családja, de ő ennél többre vágyott. A szíve mélyén azt akarta, hogy a felével ne csak ketten legyenek egymásnak, hanem testvéreket akart, egy igazi családot, melyet ma meg fog kapni. Hivatalosan is belép a Fekete Tőr Testvériségbe és ezt már soha senki nem veheti el tőle!

És ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy igazából nem ő kezdeményezte ezt az egészet. Őt választották. A testvériség, a faj legjobban tisztelt harcosai, a legképzettebb katonák… őt választották.

És nem azért mert ide született, vagy mert muszáj lett volna. Őt akarták, méghozzá azért, aki.

Egyszer csak megváltozott az akusztika, a közös kántálás visszaverődött a falakról, mintha egy hatalmas, magas terembe léptek volna.

A vállán pihenő kéz megállította.

Ekkor a kántálás és a mozgás megállt, az utolsó hang is elnémult. Valaki megfogta a kezét, és előrehúzta.

- Lépcső! - szólalt meg Z.

Qhuinn fellépett hat lépcsőfokot, majd egy egyenes rész következett. Amikor megállították, a mellkasa és a lábujja hozzányomódott egy márványfalhoz, ugyanolyan anyaghoz, mint amiből a talaj volt.

Zsadist otthagyta, és elsétált. Qhuinn szíve majd' kiugrott a mellkasából.

A király hangja olyan hangos volt, mint a mennydörgés:

- Ki javasolja ezt a férfit?

- Én - felelte Zsadist.

- Én - visszhangozta Tohr.

- Én.

- Én.

- Én.

- Én.

Qhuinn minden egyes válasznál nagyot pislogott, amikor a testvérek egyenként válaszoltak. Minden egyes testvér javasolta.

Aztán az utolsóra került a sor. A király hangosan és tisztán válaszolta:

- Én.

A francba, megint pislognia kellett.

Ezek után Wrath folytatta, az ősi nyelv arisztokrata kiejtéseit harcos ereje tette még nyomatékosabbá:

- A Fekete Tőr Testvériség itt összegyűlt tagjainak tanúbizonysága alapján, valamint Zsadist és Phury; a Fekete Tőr Testvériség harcosának, Ahgonynak fiai; Tohrment, a Fekete Tőr Testvériség harcosának, Harmnak fia; Butch O'Neal, saját vérrokonom; Rhage, a Fekete Tőr Testvériség harcosának, Tohrture-nek fia; Vishous, a Fekete Tőr Testvériség harcosának, a Vérontó néven ismert katonának fia; és az én, Wrath fiának, Wrathnak javaslatára úgy véljük, ez az előttünk álló férfi, Qhuinn, ismeretlen apa fia, alkalmas arra, hogy a Fekete Tőr Testvériség tagjává váljon. Mivel belátásom szerint nekem hatalmamban áll ezt megtenni, és mivel a faj védelmét szolgálja, továbbá a törvényt is úgy módosítottuk, hogy ez jogszerű és elfogadott legyen, ezúttal eltekintek a származás bizonyításának szükségességétől. Kezdhetjük! Fordítsátok meg! Fedjétek fel!

Mielőtt bárki is odamehetett volna hozzá, Qhuinn kihúzta magát, és sikerült gyorsan megtörölnie a szemét, hogy amikor megfordítják, és leveszik róla a köpenyt, újra igazi férfi lehessen.

Elállt a lélegzete. Egy emelvényen állt egy barlangban, amelyet több száz fekete gyertya világított meg. A lángok halvány aranyszínű fénye pislákolt a durván kifaragott falon, és visszaverődött a fényes padlóról.

De nem ez ragadta meg elsősorban a figyelmét: előtte, a hatalmas, megvilágított terem és közte egy oltár állt.

A közepén pedig hatalmas koponya.

A koponya nagyon régi volt, nem egy frissen meghalt személy fehér csontja, hanem egy ősi, szent és tisztelt harcos besötétedett, patinás maradványa.

Az első testvéré. Minden bizonnyal.

Amikor felemelte a tekintetét, az áhítattól döbbenten meredt előre: odalent a hagyomány élő, lélegző képviselői sorakoztak fel, és őt nézték. A testvériség tagjai egymás mellett álltak, meztelen testük hatalmas, izmos falat alkotott, a gyertyafény megvilágította erős, harcos alakjukat.

Tohr megfogta Wrath karját, és felvezette a királyt a lépcsőn, amelyen Qhuinn nem sokkal előtte felment.

- Hátrálj a falhoz, és fogódzkodj meg a kiálló rudakban! - parancsolta Wrath angolul, amikor az oltárhoz kísérték.

Qhuinn habozás nélkül engedelmeskedett, majd érezte, hogy a lapockája és a feneke hozzáér a falhoz, miközben a keze felemelkedik, és belekapaszkodik egy-egy rövid, kiszögellő rúdba.

Amikor a király felemelte a karját, Qhuinn hirtelen pontosan tudta, hogy szerezték a testvérek azt a csillag alakú heget a mellkasukon: egy régi, ezüstszínű kesztyű volt rajta, amelynek kézfejéből tüskék álltak ki, a kezében pedig egy fekete tőrt tartott.

Tohr minden különösebb felhajtás nélkül a koponya fölé húzta Wrath csuklóját.

- Királyom.

Amikor a király felemelte a tőrt, a származását bizonyító rituális tetoválások láthatóvá váltak a halvány fényben. A borotvaéles penge megvágta a bőrét. Piros vér buggyant ki a sebből, és egy ezüstserlegbe csöpögött, amely a koponya tetejébe volt süllyesztve.

- Az én húsom - jelentette ki Wrath.

A következő pillanatban megnyalta a sebet, hogy lezárja. Ezután a derékig érő, fekete, hosszú hajú és fekete napszemüveget viselő hatalmas férfit odavezették Qhuinnhez.

Wrath nem látott, mégis pontosan tudta, milyen szögben áll egymáshoz képest a testük, milyen magas Qhuinn, hol van az arca...

Mert ekkor hirtelen megragadta az állkapcsát, erősen hátra és oldalra csavarta a fejét, szabaddá téve a nyakát.

Qhuinn most már tudta, mire való az a két rúd.

Wrath vad mosolyt villantott fel, és láthatóvá vált hatalmas szemfoga, amelyhez foghatót Qhuinn még sohasem látott azelőtt.

- A te húsod.

Villámgyors mozdulattal lecsapott, és kíméletlenül Qhuinn nyakába harapott, hogy aztán néhány kortyot igyon a véréből.

Amikor végül visszahúzta hatalmas szemfogát, a nyelvével végigsimított az ajkán, és úgy mosolyodott el, mint egy hadvezér.

És ekkor eljött az idő.

Qhuinn-nek nem volt szüksége arra, hogy figyelmeztessék, készüljön fel. Erősen szorította a rudakat, megfeszítette a hátát és a lábát, és várta az ütést.

- A mi húsuk - morogta Wrath.

A király nem fogta vissza az erejét. Ökölbe szorította ezüstkesztyűs kezét, és ugyanazzal a tévedhetetlen pontossággal Qhuinn mellkasába vágott. A tüskék olyan erővel fúródtak a húsába, hogy az ajka libegni kezdett a tüdejéből hurrikánszerűen kirobbanó levegőben. A látása egy időre elköszönt, amikor pedig visszatért, kristálytisztán látta Wrath arcát.

A király tekintete tiszteletet sugárzott, és nyoma sem volt benne meglepődésnek, mintha egyértelműnek vette volna, hogy Qhuinn férfiként fogja elviselni az ütést.

Így folytatódott tovább. Tohr következett a sorban, elvette a királytól a kesztyűt és a tőrt, ugyanazokat a szavakat mondta, megvágta a karját, a vérét a koponyába csöpögtette, megharapta Qhuinn torkát, majd olyan erősen vágta mellbe, mint egy buldózer.

Ezután Rhage következett. Vishous. Butch. Phury. Zsadist. Mire befejeződött, Qhuinnek vérzett a nyaka és a mellkasa, az egész testét izzadság borította, és csak azért állt még függőlegesen, mert vasmarokkal szorította azt a két rudat.

Nem érdekelte, mit tesznek vele, akkor is állva marad, bármi történjék is. Nem ismerte a testvériség történelmét, de lemerte volna fogadni, hogy egyikük sem rogyott össze, mint egy rongybaba, a beavatása során. Bizonyos dolgokban nem bánta, ha ő az első, a puhányságban azonban igen. Különben is, eddig úgy vélte, jól teljesített: a testvérek vigyorogva álltak körülötte, mintha nagyra értékelnék azt, ahogy viseli a dolgokat, amitől még elszántabb lett.

A király bólintott, mire Tohr, mintha parancsot kapott volna, ismét odavezette a királyt az oltárhoz, és a kezébe adta a koponyát. Wrath magasba emelte az összegyűjtött vért, és azt mondta:

- Ő volt az első közülünk. Emlékezzünk rá, arra a harcosra, aki megalapította a testvériséget!

A testvérek hangos csatakiáltást hallattak, hangjuk együtt dübörgött a barlangban, majd Wrath Qhuinnhez fordult.

- Idd meg ezt, és csatlakozz hozzánk!

Rendicsek.

Hirtelen feltámadt erővel elvette Wrath-tól a koponyát, belenézett a szemüregbe, majd az ezüstserleget az ajkához emelte.

Kinyitotta a száját, és legurította a vért a torkán. Magába fogadta a testvéreket, az erejüket... eggyé vált velük.

Körülötte a többiek elismerően morogtak.

Amikor megitta, visszaadta a koponyát Wrath kezébe, és megtörölte a száját.

A király mély, dübörgő hangon felnevetett.

- Jobb lesz, ha megint megkapaszkodsz, fiam...

Éééééééééééés ez volt az utolsó szó, amit egy ideig hallott. Mintha villám csapott volna ki az égből, és egyenesen a fejébe hasított volna, olyan hatalmas energia áramlott belé hirtelen, és minden érzékét elhomályosította. Hátratántorodott, megfogta a két kiálló rudat, éppen idejében, mielőtt a teste rohamot kapott volna... Feltett szándéka volt, hogy eszméleténél marad. De sajnos... bocsi, haver. Az örvény túl erős volt. A teste megremegett, a szívverése ki-kihagyott, az agya pedig úgy sistergett, mint egy petárda. Bumm!

Aztán minden elsötétült előtte.

Visszatérés 22. fejezet - Az igazság pillanata

Sziasztok!
A vőlegényemmel ma vagyunk 3 év 7 hónaposak, ráadásul Valentin nap is van, így gondoltam megleplek titeket egy kis olvasni valóval. :)

/A fejezetben szereplő kisfiút imádott keresztfiamról mintáztam <3/

 

Két nappal később mentünk haza. Addigra a termékenységi hormonok eltűntek, s csak az aggodalom maradt. Ugyanis Marissa ideje jött el, aki már néhány hónapja emlegette, hogy szeretne gyereket, így nem volt szükség Jane kábítására.

Csakhogy egy házban egy terhes nő is sok volt a vámpírok világában, nemhogy kettő. S bár még nem tudhattunk semmi biztosat, valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy bizony Marissával terhes-társak lettünk.

Jane ágynyugalomra ítélte, így alig hagyhatta el a Gödör területét. Éppen ezért nem találkoztam még vele, de feltett szándékom volt meglátogatni minél előbb.

Csakhogy én sem voltam túl jól, ami persze mindenkire ráhozta a frászt. Furcsán éreztem magam, mintha nem férnék el a bőrömben, nem találtam a helyem, sokszor kivert a víz, s egyszer-kétszer meg is szédültem, amitől Qhuinn majdnem infarktust kapott, s szinte házi őrizetet rendelt el. Értettem valahol az indokait, de attól még az agyamra ment.

- Csak a könyvtárba szeretnék lemenni – mondtam neki sokadjára, amikor már majdnem egy hete nem hagytam el a szobánkat.

- Melyik könyvet szeretnéd? – kérdezte azonnal, és tettre készen felugrott az ágyból. – Bármelyiket felhozom neked.

- Ez nem igaz – fújtattam. – Qhuinn, lassan megfulladok itt bent, esküszöm.

- Tudom, de nem szeretném, ha túlerőltetnéd magad – mondta.

- Attól, hogy sétálok egy kicsit, nem fogom túlerőltetni magam – vágtam rá. – Kérlek, gyere le velem akkor, ha úgy jobban érzed magad, de nekem most muszáj kimennem innen egy kicsit.

Pár pillanatig elgondolkodott, aztán bólintott.

- Rendben, de ígérd meg, hogyha bármit is érzel, ami nem jó, azonnal szólsz nekem – kérte.

Hülye lettem volna, nem megígérni neki, így egyből rábólintottam. Bármit megígértem volna, csak had csináljak végre valamit. Főleg, hogy egy felettébb idegesítő belső hang folyton azt duruzsolta a fülembe, hogy mennem kell. De hogy hová, az aztán az ötmillió dolláros kérdés volt.

Kézen fogva, lassan mentünk le a földszintre, miközben Qhuinn azon morgott, hogy miért nincs lift ebben a házban. Jót mosolyogtam rajta, de több figyelmet nem szenteltem neki, mert közben egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy meg kell tennem valamit. Nem volt rossz érzés, így nem szóltam róla Qhuinn-nek, ő úgyis valószínűleg túlreagálta volna.

A földszinten szemben találtuk magunkat a többiekkel. Mint kiderült, épp az első étkezés végére értünk le, s bár a hűségesek hoztak fel nekünk kaját, nem volt étvágyam.

- Jól vagy, Corie? – kérdezte Jane aggodalmasan.

- Igen, persze, minden rendben – válaszoltam neki, de közben éreztem, hogy az izgalom végigszalad a testemen.

- Kipirultál – mondta még házi doktornőnk, de akkor megláttam Marissát, aki Butch mellett lépett ki az ebédlőből, s megszűnt körülöttem a világ.

Csak Marissa maradt és a benne fejlődő kisbaba, akit úgy éreztem, mintha a karjaimban tartanám. A következő pillanatban már ott álltam előtte, ő meglepetten felhúzta a szemöldökét, láttam, hogy mozog a szája, de egy szava sem jutott el hozzám. Hirtelen megragadtam és magamhoz húztam, karjaimat köré fontam, s ami addig bennem nőtt melegség most még forróbbá vált, s lelki szemeim előtt megjelent egy gyönyörű kisbaba képe, majd egy kisfiúé, aztán egy barna hajú, kék szemű tinédzseré, s a szívemet átjárta a szeretet. Imádtam azt a fiút. Semmi mást nem tudtam róla, csak azt, hogy szeretem őt, mintha az én fiam lenne. Ő rám mosolygott, aztán hirtelen megszakadt minden. A kép eltűnt, a melegség elszállt, s hirtelen újra az előcsarnokban találtam magam, családom döbbent, ijedt tekintetével körülvéve.

- Mi történt? – kérdeztem, amint elengedtem Marissát, aki legalább annyira döbbentnek tűnt, mint én, s mindkét kezével a hasát fogta.

- Azt én is szeretném tudni! – vágta rá Butch indulatosan. Úgy tűnt, ő az első, aki magához tért, vagy legalábbis megtalálta a hangját. Dühösen meredt rám, de nem értettem miért. Nem értettem semmit. – Úgy ragadtad meg Marissát, mint valami eszelős – mondta vádlón, s gyengéden magához húzta a felét, mintha meg akarná védeni… tőlem. – Aztán meg úgy elkezdtél világítani, mint valami villanykörte és olyan forró volt, hogy nem tudtam hozzátok érni.

- Tessék? – kerekedtek ki a szemeim.

- Corie – szólított meg Jane, mire ránéztem. Mellette V összehúzott szemöldökkel vizslatott. – Szerinted mi történt?

- Én nem tudom – válaszoltam őszintén. – Fogalmam sincs.

- Úgy világítottál, mint ahogy a kezem szokott – vágta rá V, amitől ugrott egyet a gyomrom. V keze átkozott volt, vagy legalábbis a testvér így gondolta, és volt is benne valami. Ha azzal a bizonyos kezével hozzáért valami élőhöz, annak vége volt. Legyen szó emberről vagy növényről. És bizony, ha ebből indulunk ki, akkor…

- Óh, Istenem... – nyögtem fel, főleg, amikor eszembe jutott az a sok évvel ezelőtti eset, amikor megismerkedtem Qhuinn vérszerinti családjával és olyan szinten elveszítettem magam felett az irányítást, hogy felizzott a szemem. Akkor dühös voltam, tombolni akartam, kiengedni minden felgyülemlett sérelmemet, de most… Nem éreztem ilyesmit, csak azt, hogy meg kell tennem valamit. Valamit, ami életbevágóan fontos.

Marissára néztem, aki még mindig szótlanul állt, kezeivel a hasán, mire összeszorult a szívem. Mi van, ha ártottam a babának? Mi van, ha a fény, ami belőlem jött, megölte, vagy előidézte a vetélést? Édes Istenem, mi van, ha… Ezer és egymillió ilyen kérdés cikázott át az agyamon, és egyik sem kecsegtetett semmi jóval.

Észre sem vettem, ahogy hátrálni kezdtem, egészen addig, míg Qhuinn meg nem fogta a kezem, de én azonnal elrántottam tőle.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá ijedten. Mi van, ha őt is bántom? Nem tudom uralni ezt a fényt, ami bennem van, s bizisten, belehalnék, ha Qhuinn-nel történne valami az én hibámból. Bár, ha Marissa kisbabájával is történt valami, aligha élem túl… Az első Butch lesz, aki az életemre tör, de az is igaz, hogy nem védekeznék ellene. Ha bántottam egy kisbabát, aki még meg sem született, nem érdemlem meg, hogy éljek.

- Dehogynem érdemled – szólalt meg mögöttem egy igencsak ismerős hang, mire megpördültem. Az Őrző volt, természetesen, ki más lehetett volna.

Arcát ezúttal sem fedte a csukja, s széles mosolya, amivel rám nézett, teljesen megdöbbentett. Vagy inkább a szemeiben látható könnyek miatt akadt a tüdőmben a levegő?

Odasiklott hozzám és szorosan magához ölelt.

- Annyira, de annyira büszke vagyok rád! – mondta reszelős hangon, majd a válla reszketéséből rájöttem, hogy sír. Abban a pillanatban azt hiszem, azt se tudtam volna megmondani, fiú vagyok-e vagy lány. – Köszönöm, hogy idejöttél és megmented a fajt, melyet életre hívtam. Nélküled elvesztek volna, de neked köszönhetően újra van remény, nem is akármilyen.

- Nem értem – nyögtem ki, mire elhúzódott tőlem. Bár szavai meghatottak és rettenetesen jólestek, tudni akartam, miről beszél. Úgy éreztem, azonnal megőrülök, ha nem tudom meg mi történt. S ahogy elnéztem a körülöttünk állókat, senki sem értett semmit. Az Őrző, szokásához híven köntörfalazott.

- Mi volt az a fény, amiről a többiek beszéltek? – kérdeztem, s bár tudtam, hogy nem illik Őszentségétől kérdezni, már a múltban is bebizonyosodott, hogy élvezek némi kivételt ez alól a szabály alól.

- Gyere gyermekem, üljünk le, aztán mindent elmondok.

Szavai, ha lehet még jobban megdöbbentettek, de nem voltam naiv, főleg ha az Őrzőről volt szó. Az, hogy ő MINDENT elmondjon, nagyon jól hangzott, de biztos voltam benne, hogy nem így lesz. Szerette rejtegetni a titkait…

Bementünk az ebédlőbe, leültem az első székre, ami az utamba került, míg az Őrző helyet foglalt közvetlenül mellettem. Mióta csak ismertem, sosem láttam őt ennyire… emberinek. Mindig abban a fekete, földig érő ruhában volt, amitől kicsit a halál angyalát juttatta eszembe. Na, de most nem ez volt a lényeg, hanem amit mondani akart nekem.

Családom tagjai körénk gyűltek, ki leült, ki állva maradt, de mindenki ott volt, s feszülten várta, hogy az Őrző megszólaljon.

- Sok évvel ezelőtt, még a születésed előtt, belenéztem a vámpír faj jövőjébe, s amit láttam, megrémített. Halál, szenvedés, pusztulás várt rájuk, minden gyermekemre, akiket életre hívtam, s bármennyire is segíteni akartam, nem tehettem – kezdte a mesét, melynek minden szaván csüngtünk, mint kisgyerek az anyja közelében. – Nem volt hatalmam beleavatkozni, s a szívem akart megszakadni a tehetetlenségtől. Bármit megtettem volna, bármit odaadtam volna, ha változtathatok, de nem lehetett. Apám, ki minden élőnek Atyja, megtiltotta. Azt mondta, magamnak köszönhetem, mert állandó harcban állok a fivéremmel, az Omegával. Hetekig gyötört a bűntudat, a fájdalom majd’ kiölt belőlem minden életet. De akkor látomásom volt. Egy pillanatnyi jövőkép, melyben téged láttalak – nézett mélyen a szemembe, s bár azt hittem a gyomrom ennél rosszabbul már nem lehet, most bukfencezett egyet. – A jövő volt, az, aminek nem is lett volna szabad lennie, mert addigra már minden vámpírnak meg kellett volna halnia. De éltek. A testvérek, a gyermekeik, és azok gyermekei. Mind körülötted voltak, téged ünnepeltek, s akkor rájöttem, hogy te vagy a kulcs, gyermekem. Te vagy az, aki megment minket, megmented a fajt.

Köszi, a döbbenet eddig nem volt elég, kellett hozzá még egy kis sokkhatás is… - gondoltam magamban, de nem szóltam egy szót sem. Nem akartam kizökkenteni az Őrzőt a meséből, és majd’ meghaltam, hogy többet tudjak. Talán az egész történetet is… végre.

- A probléma ott volt, hogy nem tudtam rólad semmit – folytatta. – Nem tudtam ki vagy, hol vagy, semmit. Így kutatni kezdtem utánad, s évekkel később találtalak meg, egészen pontosan a születésed napján. Alig voltál pár órás, amikor a dimenziók megnyíltak előttem, s én a karomba vehettelek téged.

Szemeim könnybe lábadtak, nem tehettem róla. Mindaz, amit az Őrző mondott, annyira, de annyira hihetetlennek tűnt. Fel sem bírtam fogni, csak nyeldekeltem a könnyeimet.

- Annyira kicsi voltál, de a szemed olyan volt, mint most – mondta tovább. – Persze nem a színére gondolok – kuncogott fel -, hanem a mélységére. Amint belenéztem a szemeidbe, éreztem azt az elmondhatatlan szeretet, ami már akkor is megvolt benned. És bár hiába tudtam, hogy te leszel az, akire szükségünk van, nem hozhattalak magammal. A szabályok kötöttek engem, s akkor még egyáltalán nem is tudtam, hogy hogyan tudlak majd magammal hozni. Csak figyelhettelek, a fejlődésedet, az életedet. Nyomon követtem, hogy tudjam, milyen vagy, s hogy lássam, mikor jön el az idő. S az idő akkor jött el, amikor Lash visszatért az apjához. A gond ott volt, hogy te akkor még csak tizenöt éves voltál, túl fiatal, így várnom kellett. Atyám is azt tanácsolta, hogy ne kapkodjam el a döntést, mert még egy lehetőségem nem nyílik arra, hogy megmentsem a fajt. Azzal ugyanis, hogy az Omega nemzett egy gyermeket, megadta számomra a lehetőséget arra, hogy a Pusztító próféciáját életre hívjuk – mondta Butch-ra pillantva.

Természetesen tudtam arról, amiről beszélt. Réges-régen megjövendölték, hogy lesz egy vámpír, a Pusztító, aki végleg végezni tud az alantasokkal, anélkül, hogy visszaküldené őket az Omega testébe, ezzel is gyengítve a sötét oldalt.

- Azzal azonban, hogy az Omega a fiát elrejtette a vámpírok között, akárcsak egy trójai falovat, megadta a lehetőséget, hogy te idekerülhess. Taktikázni próbált, kijátszani engem, de nem sikerült neki, sőt, így megalapozta saját bukását. Amikor pedig eljött az idő, idehoztalak. Vártam, figyeltelek, mennyire tudsz beilleszkedni, otthon érzed-e magad, megtalálod-e magadban az erőt, s végül megtaláltad. De akkor meg kellett hoznod a döntést. Haza kellett küldjelek. Ha megtehetem, nem viszlek vissza, hanem azonnal elindítom az átváltozásodat, de nem tehettem. Látnod kellett újra, hogy mit hagysz ott, hogy mi mindenről mondasz le a fajunkért. De te, gyönyörű, okos, bátor gyermekem megtetted, ezzel elhoztad nekünk a reményt.

Oké, már sírtam, képtelen voltam visszatartani, az Őrző szavai annyira meghatóak, őszinték voltak, mint még soha senkié. És ahogy hallottam a hátam mögül, mások könnycsatornája sem bírta már a megpróbáltatásokat.

- Amikor vámpírrá tettelek, egy kis részt magamból is hozzád adtam – mondta. – Muszáj volt, hogy a jövő, amit láttam, valóra váljon. Talán nélküle is sikerült volna, de nem lehettem benne biztos, így kénytelen voltam. Éppen ezért, ha úgy nézzük, amennyire Wrath a testvéred, annyira Vishous is az, aki az én méhemből született. Ugyanannyi van benned belőlem, mint benne. A különbség az, hogy az átváltozás során már megvolt benned az a kis plusz, ami segíteni fog nekünk, én csak feljavítottam még egy kicsit. Innen jön az a fényesség, amit az előbb tapasztaltatok. Ha nem adom oda lényem egy minimális részét, nem lett volna ennyire erőteljes a hatás. De nekem biztosra kellett mennem.

- De még mindig nem értem mi volt az a fény – szóltam közbe, mert már végképp nem tudtam visszafogni a kíváncsiságomat.

Az Őrző nem úgy tűnt, mintha haragudna érte, helyette szélesen elmosolyodott.

- A fényed megmenti a vámpírok következő nemzedékeit – mondta, mire a padlóig esett az állam. – Ezentúl nem lesz egyetlen egy halott kisbabánk sem, mert te leszel az, aki megmenti őket. És persze az utódaid.

- Hogy… Mi? – ráztam meg a fejem értetlenül. Nem, egyszerűen nem lehetett igaz, amit mondott, s valószínűleg a többiek is így gondolhatták, mert hallottam, hogy többen is levegő után kapnak és alig hallhatóan értelmet keresnek az elhangzottakban.

- Megvan benned a képesség, amivel minden megfogant kisbabát életben tudsz tartani. Ahogy az előbb is tetted, Marissa és Butch kisfiával.

- Kisfiú? – kiáltott fel Marissa, majd azonnal le is csapta a tekintetét. – Elnézést, nem akartalak megsérteni.

- Semmi baj – mosolygott rá az Őrző. – Ma senki, semmivel nem tud megsérteni. Ez a mai nap, örökre ünnepnappá válik majd a vámpírfaj történelmében.

Időközben megtaláltam a hangom, már amennyire lehetett.

- Az a kisfiú… - kezdtem, s próbáltam rendezni a gondolataimat is, hogy ne összevisszaságokat hadováljak. – Akit láttam, ő lesz az? Ő lesz Marissáék kisfia?

- Igen – bólintott az Őrző. – Ő lesz.

- Fiam lesz? – kérdezte ezúttal Butch, s az előbbi düh, amivel rám nézett, már sehol sem volt, helyét nyomtalanul átvette a boldogság és a hála.

- Igen – bólintottam. – Egy gyönyörű barna hajú, kék szemű fiatok lesz – mondtam nekik, mire mindketten, Marissa és Butch is sírva borultak egymás nyakába. Túl intim volt a jelenet ahhoz, hogy tovább figyeljem őket, így inkább visszafordultam az Őrzőhöz.

- Most már tudod – mondta csillogó szemekkel. – Ezért vagy itt, ez az első lépés afelé, hogy a faj éljen és boldog legyen.

Na, most jön a fekete leves – gondoltam magamban. – Szinte tudtam…

- Az első? – kérdeztem.

Az Őrző szemei hirtelen elkomorulta, ami megijesztett előbbi boldogsága után.

- Sajnálom, de ezúttal sem mondhatok el mindent – rázta meg a fejét. – Bár tehetném, de nem az én döntésem. Ha eljön az ideje, mindent megtudsz, ahogy most is történt, addig kérlek, érd be azzal, amit eddig megtudtál. És ne akard siettetni a jövőt.

Bár olyan egyszerű lett volna mindez. Csakhogy azután, ami történt, én minden tudni akartam. De választ ezek után már nem kaptam. Az Őrző magába zárkózott, legalábbis ami a további mesélést illeti, azonban virágos jókedvéből egy cseppet sem veszített. Széles mosolya olyannyira beragyogta a napunkat, hogy még Wrath is felfüggesztette a harcot aznapra. Azt mondta, ma valóban ünnep van, hiszen a faj történelmében először nem kell félni a haláltól és a fajunk végétől. S mindezért hála nekem.

Atya ég! – nyögtem fel gondolatban, hiszen ez óriási teher volt a vállamon. Persze, s szívem repesett közben a boldogságtól, hogy mindezt megtehetem, hogy tündéri kisbabákon és szüleiken segíthetek, de akkor is. Sok volt és kész. Nem is tudtam még teljesen napirendre térni fölötte. Időre volt szükségem, hogy mindezt megemésszem.

Addig is maradt az ábrándozás arról a tökéletes kisfiúról, akit láttam, s aki nekem köszönhette az életét. Istenem, annyira boldog voltam! Elérzékenyülten simogattam meg alig gömbölyödő hasamat, s közben éreztem, ahogy a melegségem átjárja a saját kisbabáimat is, ezzel biztosítva, hogy tökéletesen egészségesek legyenek.