Visszatérés 18. fejezet - Várandósság

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást mindenkinek. :)

 

A félelem annyira sakkban tartotta Qhuinn szívét, amikor kiviharzott az orvosi szobából, mint életében még soha. Képtelen volt felfogni, hogy ilyen veszélynek tette ki a felét. Köztudott volt, hogy a vámpír nők terhessége veszélyes, túlnyomórészt tragédiába torkollik, ő mégsem volt annyira erős, hogy felülkerekedjen a vágyain és Corie jólétét tartsa szem előtt.

Ha tehette volna, visszaforgatja az idő kerekét, és meg nem történtté teszi az elmúlt két hetet, de nem volt ekkora hatalma. És amennyire tudta, senkinek sincs. Na jó, az Őrzőnek, de ahogy megismerte a faj anyját, tudta, hiába fordulna hozzá segítségért, azzal az idegesítő szöveggel jönne, hogy minden okkal történik és hogy ez az esemény is hozzájárul majd a vámpírok fennmaradásához. Csakhogy Qhuinn tett erre az egész faj megmentéses dologra! Őt elsősorban az érdekelte, hogy Corie biztonságban legyen, és majd csak utána következtek a vámpírok, akiknek védelmét tűzte ki életcéljául, amikor csatlakozott a testvérekhez.

Viszont jelen helyzetben még ez sem érdekelte. Menekülni akart, olyan messzire, amennyire csak tud, hogy megszabadulhasson a bűntudattól és az aggodalomtól. Úgy érezte, ha nem üthet meg valamit, vagy valakit, felrobban a benne tomboló érzelmektől. Így az edzőterem felé vette az irányt, s csak reménykedni tudott benne, hogy üresen találja, mert nem akart bántani senkit, de nem volt teljesen ura önmagának.

Szerencsére a terem valóban üresen állt, így Qhuinn kedvére kitombolhatta magát. Elsőként a bokszzsákot vette célba és addig püfölte, míg bütykei vérezni nem kezdtek, aztán az életnagyságú gyakorlóbábúhoz fordult, és addig rugdosta, míg úgy nem érezte, leszakad mindkét lába. De ennyi sem volt elég. Hajszolni akarta magát, ameddig csak bírta, fájdalmat akart érezni, hogy felkészítse magát az elkövetkezőkre, hiszen a nyakát merte volna rátenni, hogy Corie nem fogja túlélni ezt a terhességet és vele együtt a kisbabát is el fogja veszíteni.

Torkából olyan hangos ordítás szakadt fel, ami megremegtette a falakat körülötte, a súlyok leestek az állványokról, de a lelke nem lett könnyebb tőle. Kezei ökölbe szorultak, vére mögött ízületei is elfehéredtek, de nem volt menekvés a fájdalom elől.

Nem engedhette volna, hogy ez történjen! Ő Corie parancsolója, meg kell védenie! Akár az élete árán is, de mit tehetne egy terhesség ellen? Az egyetlen megoldás az abortusz lenne, azonban kedvese abba sosem egyezne bele. Bár az is igaz, hogy Qhuinn lelkiismerete sem lett volna képes feldolgozni, ha megölik a kisbabájukat. Nem, egyszerűen ebből a helyzetből nem volt menekvés, nem volt kiskapu. A végzet jön, és nem válogat.

Ezzel a határozott gondolattal vetette rá magát újra a bábura és minden erejét beleadva csépelte.

- Mi történt? – érkezett egy döbbent kérdés az ajtó felől, de Qhuinn arra sem vette a fáradtságot, hogy hátrapillantson. – Jézusom, mi van veled?

Hallotta a sietős lépteket, amivel Rhage közeledett hozzá, de nem érdekelte. Egészen addig, míg a testvér keze a vállához nem ért. Akkor megpördült és egy kemény ütéssel eltalálta a felkészületlen férfi állkapcsát.

- Mi a fene bajod van? – kérdezte Rhage felháborodva miközben hátrébb lépett kikerülve a következő ütést.

Qhuinn nem foglalkozott a válasszal. Minél jobban fel akarta hergelni, hogy szembenézhessen Rhage rosszabbik énjével, a vadállattal. Talán ha megküzd azzal a szörnyeteggel, attól majd jobban érzi magát. Főleg, ha az a dög széttépi apró darabokra…

- Hagyd már abba! – kiáltott rá Rhage, de el sem jutott igazán a tudatáig, csak harcolni akart, érezni akarta, hogy valami felett van irányítása, hiszen a terhesség felett egyáltalán nem volt.

Nem vette észre azt sem, amikor a többiek beszaladtak az edzőterembe, csak amikor Butch és V rávetették magukat, hogy le tudják fogni.

- Mi folyik itt?

- Megőrültél?!

- Állj már le!

Hangjuk összeolvadt, ott volt még Tohr, Z, John és Blay is, bár régi barátja nem ment a közelébe, aligha akart olajat önteni a tűzre.

- Küzdjetek meg velem! – kiáltott rájuk. – Mindannyiótokkal kiállok.

- Mi történt? – kérdezte Rhage újra, és nem törődve a vergődésével, közelebb lépett Qhuinnhez. – Mitől keltél így ki magadból?

Ám mielőtt még Qhuinn válaszolhatott volna, más megtette helyette.

- Corie terhes, ugye?

Tohr hangjából áradt a szomorúság és a gyász, amit imádott fele, Wellsie és a kisbabájuk elvesztése óta minden áldott másodpercben érzett.

A csend, mely a teremre ereszkedett, fülsértőbb volt, mint az előbbi kiabálás. És így kimondva hallani a legrettegettebb dolgot, ami csak egy vámpír férfi életében bekövetkezhet, elvette Qhuinn harci kedvét. Felhagyott a szabadulás utáni vággyal, elernyedt fogva tartói karjában, akik elengedve hagyták, hogy térdre hulljon. Lehajtotta a fejét, nem bízott a könnycsatornáiban, hogy tudják tartani magukat, miközben a gombóctól a torkában, úgy érezte, megfullad.

- Qhuinn – szólította meg Zsadist, s odalépett hozzá. Hangja, mely általában sértő és durva volt, most olyan kedvességről tanúskodott, amilyet elképzelni sem lehet. – Tudom mennyire meg vagy most rémülve, de azzal, hogy kárt teszel magadban, nem érsz el semmit.

Qhuinn nyelt néhányat, s csak azután szólalt meg, amikor már úgy érezte képes kinyögni két összefüggő mondatot.

- Nem bírom ki, ha elveszítem.

A lány volt a családja. Az egyetlen olyan személy az életében, aki valóban minden hibájával együtt elfogadta és kitárta előtte azt a hatalmas szívét. Rábízta az életét, mindent feladott érte, amit csak emberileg lehet és Qhuinn már a gondolattól is rosszul lett, hogy mindez talán hiába volt. Hogy a több száz év helyett, amit együtt tölthettek volna, pár hónapjuk maradt, vagy még annyi sem. Nem, ezt képtelen volt feldolgozni!

- Tudom – mondta Z, s mindenki meglepetésére, széles tenyerét Qhuinn vállára tette. – De mellette kell lenned, szüksége van rád. Corie legalább annyira meg van ijedve most, mint te.

Qhuinn persze tudta ezt, de félt, hogyha Corie közelébe megy, a lány átlát rajta, mint mindig. A fele jobban ismerte őt, mint saját magát, s nem akart neki azzal fájdalmat okozni, hogy semmi másra nem bír gondolni, csak arra, hogy a lány meg fog halni.

- Nem megy – nyögte ki.

- Dehogynem! – csatlakozott hozzájuk Tohr is, és letérdelt melléjük, hogy a másik oldalról támogassa a szenvedő fiút. – Hinned kell benne, hogy minden rendben lesz.

Qhuinn el sem akarta hinni, hogy ezt pont Tohr mondja neki, de amikor felpillantott rá, látta, hogy minden szavát komolyan gondolja. Halovány reménysugár költözött Qhuinn szívébe, mely egyre erősödött, ahogy a többiek is odaléptek hozzá, s körülvették. Letérdeltek, és egy érintéssel tudatták vele, hogy ott vannak mellette, számíthat rájuk.

Legnagyobb meglepetésére Wrath és Phury is megjelentek időközben, s csatlakoztak a férfiak csapatához, akárcsak Blay, aki komoly tekintettel nézett Qhuinnre, várva a reakciót, de amikor nem látott dühöt vagy haragot a felemás színű íriszekben, megkönnyebbülten ért hozzá barátja vállához, hogy támogassa.

Qhuinn szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd még egy, de már nem akarta elrejteni. Olyan emberek vették körül, akik előtt nem kellett szégyellnie a gyengeségét, hiszen bár hivatalosan nem volt tagja a testvériségnek, a körülötte lévő férfiak mind a fivérei voltak, egytől egyig.

O*o*o*O

Mia és én nem időztünk sokáig a másik oldalon, legfőképpen azért, mert éhen akartam halni, és fáradtnak is éreztem magam, így megbeszéltük, hogy majd másnap találkozunk. Hosszasan ölelgetett, csak azután engedett utamra és persze megígértette velem, hogy pihenni fogok. Eszem ágában sem volt ellentmondani neki, őszintén szólva, féltettem az életemet, akárcsak a kisbabámét. Nem akartam, hogy anya nélkül kelljen felnőnie, ezért megfogadtam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ne kerüljünk veszélybe, már amennyire ezt el lehet kerülni.

Az utazás a való világba, ezúttal is szinte azonnali volt. Azt hiszem, az évek folyamán olyan sokszor jártam az Őrzőnél, hogy a testem megszokta az ingázást.

Amint újra az orvosi szobában voltam, kinyitottam a szemem és ugrottam egyet ijedtemben, amikor megláttam, hogy a vizsgálóágyon ül valaki.

Qhuinn volt az.

A kimerevített monitort bámulta. A kisbabánkat.

Amint megérezte, hogy mögötte vagyok, felpattant az ágyról és hozzám lépett. Sebes kezének láttán nem lepődtem meg, számítottam rá, hogy valamit jól összever, hogy levezesse az idegességét, de piros szemein annál inkább megdöbbentem. Ha nem ismertem volna jobban, mérget vettem volna rá, hogy sírt. Csakhogy Qhuinn sosem szokott sírni.

- Jól vagy? – kérdezte azonnal és a kezemért nyúlt. Vizslató szemei az arcomat fürkészték, fájdalom vagy bármi más oda nem illő dolog után kutatva.

- Jól – válaszoltam.

- Annyira sajnálom, ahogy viselkedtem – mondta hevesen a karjába rántva, majd hirtelen lazított a szorításán, mintha attól félne, menten összetörök. – Szeretlek.

Ezeket a szavakat szerettem volna hallani. Csak ennyi kellett hozzá, és ismét láttam a fényt az alagút végén. Hiszen bármi jön, ketten megbirkózunk vele, mint mindig.

- Én is szeretlek – sóhajtottam, s lágy csókot leheltem ajkaira.

- Annyira aggódtam, vagyis még mindig aggódom – vallotta be. – Majd’ beleőrülök a gondolatba is, hogy valami bajod lehet – széles tenyere a hasamra siklott -, vagyis bajotok lehet.

Könny szökött a szemembe. Az én csupa szív parancsolóm szerette a kisbabánkat. Gyötrődő arca elárulta mennyire nagyon szerette már most, akárcsak én, amitől csak még inkább erőre kaptam.

- Felejtsük el, rendben? – mosolyogtam rá. – Legalább néhány percre felejtsük el a rossz dolgokat. Minden rendben lesz velünk – mondtam. – Lesz egy gyönyörű kisbabánk.

Elmosolyodott ugyan, de a tekintete nem lágyult el. Nem tudott nem arra gondolni, ami megtörténhet, de nem hibáztattam érte. Hiszen velem is ott volt minden másodpercben a félelem, a rettegés, hogy talán tragikus kimenetele lesz a dolognak.

Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett a szemembe, miközben mindkét tenyerét az arcomhoz simította. Szerettem volna még mondani valamit, bármit, ami megnyugtatja őt, de úgy éreztem abban a pillanatban nincs szükség szavakra. Amikor két szerelmes ennyire elmélyül egymásban, a világ többi része megszűnik létezni és kész.

Igen ám, csakhogy akkor általában mindig megérkezik az a bizonyos harmadik személy, aki ebben az esetben Jane volt.

- Hál’ Istennek, hogy még itt vagytok – mondta mikor benyitott, s arckifejezése bár rezzenéstelen volt, valamiért mégis nyugtalanított.

- Mi történt? – kérdeztem azonnal.

- Beszélnünk kell – mondta egyszerűen, mire éreztem, hogy a lábaim lassan felmondják a szolgálatot, ezért leültem a vizsgálóágy szélére. Qhuinn szorosan mellettem maradt, erős tenyerében tartva a kezem.

- Mi a baj? – kérdeztem összeszorult torokkal, s lelkiekben már a legrosszabbra készítettem fel magam. Észrevett valamit az ultrahangon, vagy a vérvizsgálatnál, és beteg lesz a baba. Vagy én vagyok beteg és ezzel veszélyeztetem a gyerekem. Vagy mást talált, bármit, ami árthat nekünk. Istenem, ilyen és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak a fejemben, még a fülem is zúgni kezdett tőlük.

- Elvégeztem a vérvizsgálatot, amiből kiderült, hogy a hormonszinted az egekben van, ami nem igazán normális egy sima terhességnél, de még a vámpíroknál sem, ezért…

- Térj a lényegre, kérlek! – kiáltottam fel türelmemet vesztve, s szabad kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam a feltörni készülő zokogást.

- Nyugodj meg – kérte Jane, s rám mosolygott. – Nincs semmi baj. Arról van szó, hogy újranéztem az ultrahangfelvételt, és elkerülte valami a figyelmemet, amikor először néztem. – Áttetsző kezét a térdemre fektette, amitől azonnal megszilárdult a teste, de egy fikarcnyit sem lettem higgadtabb tőle. – Nem egyedül van a kicsike. Ikreket vártok – mondta végül, mire az addig visszafojtott zokogás felszínre tört.

- Micsoda? – kérdezte döbbenten Qhuinn. – Ikrek?

- Bizony – bólogatott Jane, s fülig ért a szája. – Mindjárt meg is mutatom. – Azzal elkezdett nyomkodni valamit az ultrahang gépen, amiből körülbelül semmit sem láttam a könnyfátyol miatt, ami a szemeimet borította, majd ismét kimerevítette a képet. – Látjátok azt a kis foltot ott? – kérdezte és ujjával mutatta. – Ő a másik baba. Jól elbújt, alig vettem észre én is.

Két kisbaba. Ahogy néztem a monitort, csak arra tudtam gondolni, hogy két kisbaba fejlődik bennem, ikreink lesznek. Lányok vagy fiúk, teljesen mindegy, csak egészségesek legyenek, mint a makk és nagyon hosszú élet álljon előttük.

- Istenem – sóhajtottam fel hangosan. – Ikrek, Qhuinn! Ikrek!

- Tudom – mosolygott rám, s cuppanós csókot nyomott a számra. – Szeretlek!

- Én is téged – mondtam, majd ismét felülkerekedett rajtam a sírás, de azért folytattam. – Én is téged!

Miközben Qhuinn a karjaiba vont és a hátamat simogatta, Jane tovább magyarázott a vérvizsgálatról, de nem érdekelt abban a pillanatban semmi tudományos, orvosi szöveg. Csakis az foglalkoztatott, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy egyikünknek se legyen baja az elkövetkező hónapokban.

- Nincs rá semmilyen módszer – mondta szomorúan Jane, amikor rákérdeztem. – Ha lenne, akkor nem félnénk ennyire a terhességektől. Amit tanácsolni tudok, ugyanaz, amit egy embernek is javasolnék. Sok pihenés, semmi stressz, kiegyensúlyozott táplálkozás és mellé kellő mennyiségű mozgás.

Minden szavát elraktároztam az agyamba, megfogadva, hogy mindent betartok, amit csak mond.

- És még valami – tette hozzá házi orvosunk.

- Mi lenne az? – kérdeztem mohón.

- Azt hiszem nem ártana, ha elmennél Havershöz – mondta Jane, mire még a hideg is kirázott.

- Szó sem lehet róla! – vágtam rá azonnal.

Havers volt a faj orvosa, Marissa bátyja és a legnagyobb tuskó ezen a világon! Eszem ágában sem volt betenni hozzá a lábamat, soha!

- Az évszázadok alatt több terhességet is végigkövetett már, szükségünk van a szakértelmére, főleg, mivel ikrek – magyarázta Jane, de csak a fejemet ráztam továbbra is. – Figyelj Corie – folytatta. – Nem félek bevallani, ha valami meghaladja a tudásomat, és ez a helyzet messzemenőkig meghaladja. Most te és a babák vagytok a legfontosabbak, és ha tetszik, ha nem, olyan orvosra van szükségetek, aki tapasztalt, még akkor is, ha más körülmények között én lennék az utolsó, aki Haverst javasolja.

- Azt hiszem, Jane-nek igaza van, drágám – szólalt meg Qhuinn is, amivel persze én magam is tisztában voltam, de minden porcikám tiltakozott ellen.

- Tudom – szusszantottam megadóan. – De nem ma – tettem hozzá gyorsan.

- Rendben – bólintott Jane. – Felhívom és megbeszélek vele egy holnapi időpontot.

- Szeretném, ha te is velünk jönnél – kértem Jane-t, mire biztatóan megveregette a térdem.

- Ez csak természetes.

- Köszönöm!

- Igazán nincs mit – mondta. – Most viszont menj és egyél valamit, mert úgy hallom a pocaklakóid igencsak éhesek – nevetett.

Való igaz, a gyomrom megállás nélkül korgott mióta csak beléptem az orvosi szobába, és már az étel gondolatától is összefutott a nyál a számban.

O*o*o*O

A másnap este túl hamar eljött. Még az öltözködést is úgy elhúztam amennyire csak lehetett, annyira nem akartam menni.

- Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Qhuinn a hátam mögül. Épp a hajamat igazgattam, körülbelül ötödjére, hátha azzal még nyerek pár percet, aminek persze semmi értelme sem volt. Jobb lett volna minél előbb túlesni a dolgon, de nem tudtam rávenni magam gyorsabb tempóra.

- Nem bízom benne – mondtam, és Qhuinnre pillantottam. Tetőtől talpig feketében volt, és egy arzenálra való fegyver volt a testére erősítve. Ő persze indulásra kész volt.

- Tudom. És ha vigasztal, én sem bízom benne – vallotta be.

- Mi tagadás, jobban érzem magam tőle – mosolyodtam el, majd azonnal el is komorult az arcom. – Főleg azután, amit Marissával tett.

Havers, az a mocskos szemétláda, aki olyan szentnek tartja magát, akár a ma született bárányt, kidobta a saját húgát otthonról, alig valamivel napfelkelte előtt, csak azért mert Marissa beleszeretett Butch-ba, aki akkor még ember volt. Fúj! Le tudtam volna köpni ezért! Éppen emiatt a kötelező elit gyűléseken jó messzire el is kerültem, mert éreztem, hogy ha szemtől szemben találkoznánk, nem állnék jót magamért.

- Tudom – válaszolta Qhuinn és ellökte magát a fürdőszoba ajtótól, aminek eddig támaszkodott és odasétált hozzám, hogy megfogja a derekamat és mélyen a szemembe nézzen. – De most szükségünk lesz rá, a babák érdekében.

- Tudom – ismételtem őt, elhúzva a számat. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy az a szemétláda hozzámérjen. Bár úgy tűnt ez elkerülhetetlen lesz… - Induljunk – mondtam. – Végezzünk minél hamarabb.

- Nyugi, kicsim – nyomott csókot a homlokomra. – Végig melletted leszek.

Nem mondtam, de úgy is tudta: ez az egy tartotta bennem a lelket.

Ahogy lementünk az előcsarnokba, széles mosolyra húztam a számat. Kísérőim talpig felfegyverkezve vártak ránk, arcukon halálos komolysággal, ami nem sok jót ígért senkinek sem, aki a közelembe merészkedik.

- Mind velem jöttök? – kérdeztem, s végignéztem a testvéreimen. Úgy éreztem ennyi év után már én is gondolhatok rájuk így. Ott volt Tohr, V, Butch, Z és Rhage.

- Naná – vágta rá Hollywood. – Nem hagyjuk, hogy a lurkókkal bármi történjen.

Melegség áradt szét a mellkasomban e szavak hallatán és elnevettem magam.

- Köszönöm fiúk – mondtam. – Mindenkinek nagyon köszönöm!

- Ugyan hugi – kacsintott rám Rhage, s kicsomagolt egy málnás nyalókát, majd széles mosollyal a szájába tette, aztán hirtelen ki is vette. – Kéred?

Olyan aranyos volt, hogy muszáj volt odamennem hozzá és egy cuppanós puszit nyomni az arcára.

- Nem, de téged imádlak! – mondtam.

- Ki nem? – nevetett fel, mire megcsóváltam a fejem. Rhage javíthatatlan volt.

- Indulhatunk? – kérdezte Tohr a szemét forgatva.

Bólintottam, majd kiléptem a hűvös esti levegőre és hagytam, hogy a testem molekulákra esve elinduljon Caldwell belvárosa felé, s bár nem kedveltem az orvost, akihez mentünk, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam most. A családom velem volt, nem volt mitől félnem.

Visszatérés 17.fejezet - A múlton nem változtathatsz

Sziasztok!

Egyelőre úgy néz ki, kicsit sikerült utolérnem magam, de nem szeretném elkiabálni. Nagyon sajnálom, amiért ilyen sokára hoztam a frisst, de nagyon összejöttek a dolgok! :S
Jó olvasást kívánok mindenkinek, aki még itt van, és kitartott! :)

A következő napok aktív körömrágással teltek – persze csak átvitt értelemben. Szerettem volna minél előbb megtudni, hogy mi a helyzet velem, teherbe estem vagy sem, de Jane nem tudott segíteni, legalábbis egyelőre.

- A vámpíroknál előbb meg lehet állapítani a terhességet, mint az embereknél, de nem azonnal – magyarázta házi orvosunk. – Mindenképpen várnunk kell néhány napot, de az is lehet, hogy egy-két hétbe telik, mire biztosat tudok mondani.

Ettől nem éreztük jobban magunkat. Qhuinn olyan ideges volt, hogy Wrath kivette őt a járőrözésből, mert attól tartott, olyannyira körülöttem forognak a gondolatai, hogy a végén még megöleti magát odakint. Már a gondolattól is heves hányinger kapott el, és olyan mély bűntudat, amitől levegőt is alig kaptam. Én tettem ezt vele, én döntöttem mindkettőnk helyett. Ha Jane-t választom és a kábulatot, ez nem történt volna meg!

Csakhogy ezen már bőven kár volt keseregni. Elmúlt, megtörtént, nem lehet visszacsinálni!

Inkább arra próbáltam koncentrálni, amin még tudtam segíteni. Qhuinn és Blay barátságán. Szerencsénkre, annyira már elült a vihar, hogy ne akarjanak egymásnak ugrani – na jó, Qhuinn ne akarjon Blay torkának esni minden alkalommal, amikor csak meglátja barátját, de ezen kívül más nem változott. Nem beszéltek, még csak egymásra sem néztek a közös étkezések alkalmával, ami egyre jobban aggasztott.

Emiatt felkerestem az egyetlen olyan embert a házban, akire tudtam, mind a ketten odafigyelnek. De ismét falba ütköztem.

Nem hiszem, hogy jogunk lenne beleszólni ebbe, Corie – mutogatta John, ami egyáltalán nem tetszett nekem.

- De a barátjuk vagy, hát nem érdekel, hogy tönkreteszik magukat? – kérdeztem, s közben fel alá járkáltam a könyvtárban. Nem tudom miért, de ott mindig sokkal jobban tudtam gondolkozni, megnyugtatott a temérdek könyv jelenléte.

Dehogynem érdekel – felelte. – De attól még ezt nekik kell megoldaniuk.

- Nem értek egyet – ráztam meg a fejem. – Tennünk kell valamit! Tennem kell valamit!- fakadtam ki, mire John odalépett elém, megfogta a vállamat és maga felé fordított, hogy ránézzek, majd elengedett és mutogatni kezdett.

Tudom, hogy felelősnek érzed magad, meg is értem, de nem a te hibád, hogy ez történt. A termékenység kiszámíthatatlan és olyan mély hatással van mindenkire, ami szinte felfoghatatlan. Biztos vagyok benne, hogy idővel meg tudják majd beszélni, hogy mi is történt és továbblépnek, de hagyj nekik egy kis időt.

- De… - kezdtem volna, de ujját a számra téve belém fojtotta a szót.

Én is férfi vagyok, Corie. Ha bárki, ilyen közel kerülne Xhexhez, esküszöm, nem tudom, hogyan reagálnék. De abban egészen bizonyos vagyok, hogy nagyon sokáig tartana, mire feldolgoznám. Ne erőltesd Qhuinnt, mert azzal nem segítesz, sőt, talán még rontasz is a helyzeten.

Igaza volt, és ezt utáltam! Utáltam a helyzetet, amit okoztam, utáltam a légkört, ami a házban uralkodott, utáltam az aggodalmas pillantásokat, amivel rám néztek!

Bólintottam Johnnak, hogy lássa felfogtam, amit mondani akart, majd megköszöntem neki, hogy bejött hozzám, ami elég nyilvánvaló jelzés volt arra, hogy szeretnék egyedül maradni. Mikor ez megtörtént, csüggedten lerogytam az ablak alatt álló kanapéra, ahol számtalan órát töltöttem az évek alatt, hol tanulással, hol egyszerűen olvasással.

De bármennyire is próbáltam elterelni a gondolataimat Qhuinnről és Blayről, képtelen voltam rá, mert csak egy téma volt, ami jobban aggasztott, az pedig a lehetséges kisbabám és a jövő, mely olyannyira összeolvadt, hogy konkrétan már nem is létezett külön számomra. Ez az eszme kavalkád pedig végül oda vezetett, hogy a kényelmes kanapén végignyúlva elnyomott az álom.

A szobánkban voltam, az ablak mellett álltam és néztem a naplementét. Azt hiszem, itt kellett volna ráébrednem, hogy ez nem lehet a valóság, hiszen vámpírként le kellett mondanom olyasféle luxusról, hogy lássam a Napot. De ki tudja álmában, hogy éppen álmodik? Na jó, előfordul néha, de ez épp nem olyan pillanat volt.

Érzelmeim túlcsordultak, ahogy a horizont alá bukó nap még utoljára megsimogatta az arcomat, és elmosolyodtam. Boldog voltam.

- Corie – szólított meg a hátam mögül az annyira szeretett hang, mire ha lehet, még boldogabban fordultam felé.

Blay maga volt a megtestesült női álom. Magas volt, csupa izom, tökéletes arcvonásokkal, csibészes mosollyal, melytől megroggyant a térdem, és olyan szerelmes szemekkel nézett, melyek egy jéghegyet is megolvasztottak volna.

Ajkaim bizseregni kezdtek, annyira vágytam a csókjára, s amilyen gyorsan csak lehetett, át is szeltem a közöttünk lévő csekély távolságot és a karjába vetettem magam. Kényeztető nyelve azonnal a számban volt, s én boldogan adtam át magam a perzselő szenvedélynek.

- Hiányoztál – sóhajtottam, amint levegőhöz jutottam és még szorosabban öleltem magamhoz.

- Te is nekem – érkezett az azonnali válasz. – Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – vallottam be, s ezúttal olyan hevesen csókoltam meg, mint talán még soha senkit.

Csakhogy, valami mégis hiányzott ahhoz, hogy azt mondhassam, maradéktalanul boldog vagyok. S mintha csak meghallotta volna, hogy gondolatban hívom, kinyílt az ajtó és megjelent ő.

Fekete haja most is, mint mindig, ezer felé állt, kék és zöld szemei csillogtak a vágytól, az ajkában lévő piercing pedig hívogatott magához. Kibontakoztam Blay karjából és Qhuinnhez léptem. Széles karjai a derekam köré fonódtak, ajkai lecsaptak az enyémekre és kifulladásig nem eresztettek. Amint levegő után kapkodva hátrahajtottam a fejem, egy széles vállnak dőltem. Blay ott állt mögöttem, kezeit a csípőmre tette ő is, s ajkaival a nyakam jobb oldalát kényeztette, míg Qhuinn a másik oldalra hajolt, s szemfogai végével karcolgatta érzékeny bőrömet.

Úgy éreztem nem bírom tovább, ha a testem nem kap azonnali enyhülést, szétrobbannak a sejtjeim ezer és ezer darabra. De persze a fiúk nem hagyták, hogy ez történjen velem. Qhuinn erős tenyere becsúszott a felsőm alá, befurakodott egészen a melltartóm alá és érzékien simogatni kezdte a kemény kis csúcsokat, míg ezzel egy időben Blay felfedezni vágyó keze a szoknyámat vette célba.

Hangos nyögés szakadt fel a torkomból, amikor rátalált a legérzékenyebb pontomra, s alig pár másodperc múlva már úgy remegtem a karjukban, akár a nyárfalevél, szárnyalva felfelé, egészen a mennyországig, majd vissza, ahol pihegve vártam a kényeztető csókot, melyet ezúttal Blaytől kaptam meg.

- Csodálatos vagy – suttogta a fülembe Qhuinn, mire rámosolyogtam, majd jelzésértékűen a fekete pólója alá dugtam a kezem, hogy lehámozzam róla. Amint feltárultak előttem kemény izmai, ujjaimmal és számmal indultam felfedezni selymes bőrét. Egész testemmel hozzá simultam, Blay pedig hozzám, így mikor meghallottam az eltéveszthetetlen hangokat, felpillantottam és szélesen elmosolyodtam.

Qhuinn és Blay a vállam fölött legalább olyan szenvedélyesen csókolóztak, ahogy pár pillanattal korábban velem, miközben mindkettejük keze az én testemen volt, engem kényeztettek, vetkőztettek.

A vérem újult erővel kezdett forrni, nem bírtam tovább várni rájuk, azonnal akartam őket, mindkettejüket, mert szerettem és kívántam őket, méghozzá annyira, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. Felnyögtem, amikor Blay türelmetlen keze letépte rólam a felsőmet, melltartóval együtt, míg Qhuinn a szoknyámtól és a bugyimtól szabadult meg.

- Tetszik, amit látsz? – kérdezte Blay, mikor elszakadt Qhuinn ajkaitól.

- Nagyon is – sóhajtottam, miközben megfordultam, s így már Blayjel álltam szemben, a hátamnál Qhuinn. – Szeretkezzetek velem – kértem őket, mire mély, morgásszerű hang tört fel a torkukból, s a megjelölés illata kipárolgott mindkét fiú bőréből. Az övék voltam, s ők az enyémek.

Blay a combom alá nyúlt, felrántott a derekára, s egy lépésből az ágynál termett, lefektetett a hátamra, fölém tornyosult. Mellettem megmozdult a matrac, Qhuinn is megérkezett.

Elvesztem az élvezetben, amint a négy kéz összehangolt támadást indított érzékeim ellen, s másra nem is voltam képes, mint sóhajtozva és nyögdécselve a tudtukra adni, mennyire jólesik mindaz, amit velem tesznek és mennyire szeretem mindkettőjüket.

- Corie – rázta meg a vállam valaki erősen, hangja ijedt, szinte már hisztérikus volt, ami annyira nem illett a fülledt helyzethez, amiben mi hárman éppen voltunk, de amikor már másodjára is megrázott, felkaptam a fejem, s Beth rémült tekintetével néztem farkasszemet.

- Mi történt? – kérdeztem kábultan, miközben az álom hatására még mindig bizsergett a testem.

- Ezt én is kérdezhetném – vágta rá. – Jól érzed magad?

- Persze, miért? – tudakoltam értetlenül, hiszen majd’ kicsattantam, leszámítva, hogy életem talán legszebb álmából ébresztett fel. Ráadásul a legrosszabb pillanatban…

- Olyan furcsa hangokat adtál ki – mondta. – Azt hittem fájdalmaid vannak.

Vissza kellett fognom magam, nehogy nevetésben törjek ki, bár fülig pirultam azonnal, miközben ülő helyzetbe tornáztam magam a kanapén, amin elszundítottam.

- Jól vagyok – biztosítottam róla. – Csak elaludtam.

- Hál’ Istennek – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Halálra rémítettél.

Hát még magamat – döbbentem rá hirtelen, hiszen csak akkor tudatosodott bennem igazán, miről is álmodtam… Te jó ég! Blay és én, aztán Blay és Qhuinn és ismét Qhuinn és én… Megráztam a fejem, mert már így is volt épp elég gondom és bajom, amin rágódhattam, és ami miatt bűntudatot érezhettem, nem volt szükségem még egyre, főleg nem olyasmire, amiről nem is tehettem. Az álmainkat ugyebár nem tudjuk irányítani.

- Mit keresel itt amúgy? – kérdeztem, hogy témát válthassunk. – Csak nincs valami baj?

- Nem, nincs – rázta meg a fejét Beth -, csak Jane megkért, hogy keresselek meg. Úgy gondolja, most már meg tudja állapítani, hogy teherbe estél-e.

A gyomrom ha lehet, azonnal borsószemnyire zsugorodott. Végre megtudom, most ki fog derülni, hogy lesz-e kisbabánk Qhuinn-nel. További kérdés nélkül pattantam fel a kanapéról, hogy azonnal Jane-hez siethessek, ám nem bizonyult jó ötletnek, mert úgy megszédültem, hogyha Beth nincs ott és nem kapja el a karomat, alighanem összecsuklok, akár egy kártyavár.

- Corie! – kiáltott fel sógornőm ijedten, s visszaültetett a kanapéra.

- Jól vagyok – mondtam, bár a könyvtár még forgott velem. – Csak megszédültem.

Beth nem szólt semmit, de a keze remegéséből láttam mennyire aggódik miattam, s ezért még gyorsabban próbáltam rendezni a légvételeimet is, ezzel egyenesben tartva a helyiséget.

Mikor már biztos voltam benne, hogy minden fal és minden berendezési tárgy a helyén van, elfogadva Beth kezét, lassan felemelkedtem, s elégedetten tapasztaltam, hogy képes vagyok vízszintesben tartani magam.

- Mehetünk – mosolyogtam Beth-re, aki egy percre sem engedte el a kezem, míg lesétáltunk a központ orvosi részlegéig, ahol Jane már várt minket. Beth persze nem felejtett el szólni a szédülésemről, mire megforgattam a szemem.

- Túl gyorsan álltam fel, ennyi – mondtam immár Jane-nek, aki bólogatott.

- Rendben, de azért nézünk egy vérképet is, rendben? – Áttetsző kezével megsimogatta a karomat, majd a vizsgálószoba felé irányított.

A vállam felett hátrapillantottam Beth-re, aki idegesen tördelte az ujjait.

- Szólnál Qhuinn-nek, hogy jöjjön ide? – kértem, mire bólintott, és már elő is vette a mobilját a zsebéből.

Szükségem volt rá, hogy velem legyen, amikor megtudom. Az ő kisbabája is, feltéve, hogy van kisbaba. Emlékeztettem magamat, hogy még egyáltalán nem biztos, hogy terhes vagyok, éppen ezért nem is szabad beleélnem magam egyik végletbe sem.

- Feküdj le az ágyra, kérlek – szólalt meg Jane, amint az ajtó becsukódott mögöttünk.

- Szeretném megvárni Qhuinnt, ha nem baj – mondtam, miközben végignyúltam a meglepően kényelmes ágyon.

- Persze – mosolygott rám Jane, s míg vártunk, előkészítette a használandó eszközöket.

- Hány terhes beteged volt eddig? – kérdeztem, mert a csend már kezdett az agyamra menni.

Jane rám pillantott, majd ismét az eszközei felé fordult.

- Csak Amalya – válaszolta, mire könny szökött a szemembe, de kipislogtam, hogy ne lássa.

Nem akartam abban a pillanatban Miára gondolni és a kisbabájára, akit annyira várt, s aki végül sosem érkezett meg. Nem és nem, ez velem nem fordulhat elő! – győzködtem magam gondolatban.

Alig telt el körülbelül fél perc, mikor halk kopogás hangzott fel az ajtón, majd Qhuinn dugta be a fejét. Szemöldökeit összehúzta, mint mindig, amikor aggódik vagy ideges. Ez esetben azt hiszem, mindkettő volt egyszerre, meg mellette még vagy egymillió érzés kavargott benne, akárcsak bennem.

- Bejöhetek? – kérdezte.

- Gyere – mondtam és felé nyújtottam a kezem, mert azonnal szükségem volt rá, hogy érezzem a közelségét. Meleg bőre megnyugtatóan hatott rám mindig, minden körülmények között, de ez a mostani kivétel volt ez alól.

- Akkor kezdjük – mondta Jane, s bátorítóan ránk mosolygott. – Először veszek tőled egy kis vért, amit később majd megvizsgálok, rendben?

- Még szerencse, hogy nem félek a tűtől – vágtam rá, s felé nyújtottam a karomat. Végigkövettem a mozdulatot, amivel Jane elszorította a karomat, majd lefertőtlenítette a könyökhajlatomat, és beleszúrta a tűt. Csak egy kis csípést éreztem, éppen ezért nem értettem soha, miért félnek mások annyira ettől a kis semmiségtől, bár azt is elismertem, hogy mivel nem vagyunk egyformák, mindenkinek megvannak a maga félelmei. Ott volt például Bianca, legjobb barátnőm az előző életemből, akit a világból is ki lehetett volna kergetni egy tűvel, annyira félt tőle. Míg Jane levette a kívánt mennyiséget, elmerengtem barátnőmön, akivel öt hosszú éve nem találkoztam és nem is fogok többé. Bár megoszthattam volna vele a félelmeimet most, hogy talán gyereket várok.

- Ezzel meg is volnánk – mondta Jane, miután leragasztotta a szúrás helyét. - Húzd fel a pólód, kérlek.

Na, most ugrik a majom a vízbe – gondoltam magamban, s a szívem olyan őrült tempóra kapcsolt, mint talán még soha. Felhúztam a felsőm, így az egész hasam szabaddá vált.

- Ez egy kicsit hideg lesz – figyelmeztetett Jane, s valóban felszisszentem a zselé hidegétől, amikor a hasamra kente, de egy szavam sem volt. Látni akartam!

Amint a hasam alsó részéhez érintette az ultrahangkészüléket, egy csomó fekete és fehér pont látszódott a monitoron, amiből ha az életem múlt volna rajta, akkor sem láttam volna ki semmi értelmeset. Jane-nel ellentétben, aki a monitorra mutatva megszólalt.

- Ott is van.

Megbabonázva néztem azt az alig látható kis sötét foltot, ami a fiam volt, vagy éppen a lányom. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez a csoda valóban megtörténik velem. Könnyes szemmel fordultam Qhuinn felé, de nem ugyanazt láttam rajta, mint amit én éreztem. Arca merev volt, tekintete kemény, s testéből hideg áradt.

Jane is észrevette Qhuinn reakcióját, megnyomott valamilyen gombot a monitoron, amitől a kép megdermedt, jól láthatóvá téve a kisbabánkat, majd gyorsan letörölte a hasamról a zselét.

- Magatokra hagylak titeket – mondta, s már ki is siklott az ajtón.

Ez volt az a pillanat, amikor a szökőkút szélén ülve kinyújtottam a kezem a víz fölé, melyben a múltat követtem, s megállítottam a képet. Nem volt szükségem arra, hogy tovább nézzem, hiszen minden pillanatára emlékeztem annak, hogy Qhuinn mit mondott, hogyan mondta, s végül hogyan hagyott magamra az orvosi szobában.

Nem tudom meddig ültem ott magam elé bámulva, a látottakon gondolkozva, az életemen elmélkedve. Talán órák is eltelhettek azóta, míg a gyomrom hangos korgása vissza nem rántott a jelenbe. Elmosolyodtam, majd hangosan fel is nevettem, kezemet a hasamra téve. A kisbabám éhes – gondoltam magamban, s olyan boldogság kerített hatalmába, hogy azt hittem menten szétreped az arcom a vigyorgástól.

- Megyek már, kicsim – mondtam, s bár egyedül voltam, éreztem, hogy az Őrző figyel. – Köszönöm – mondtam még, majd kisétáltam az Őrző magánlakosztályából, át a szentélybe, melyben egykor a kiválasztottak laktak. Mára már majdnem teljesen üres volt, csak néha jártak vissza a kiválasztottak ide, főleg akkor, amikor közeledett a termékeny időszakuk, amit itt biztonságban kivárhattak és átvészelhettek.

Mia a legközelebb álló épület lépcsőjén ült. Megígérte, hogy megvár, s így is tett. Igazi jó barát volt, a legjobb, akit kívánhatott magának az ember. Közeledtemre felkapta a fejét, s rám mosolygott, amint meglátta nyugodt arckifejezésemet.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen – bólintottam, s valóban úgy is éreztem. Bár arra nem jöttem rá, hogy mi fog történni Qhuinn és közöttem, ahogy arra sem, hová vezet mindez, de két dologban egészen biztos voltam. Először is, hogy kisbabám lesz, akit már most a világon mindennél jobban szeretek és mindent meg fogok tenni azért, hogy túléljem ezt a terhességet és ő egészségesen megérkezhessen erre a világra.

És másodszor, hogy ami megtörtént, hát megtörtént, nincs mit tenni ellene. El kell fogadni és együtt élni vele, mert a múlton nem változtathatsz.