4. fejezet - Qhuinn

 Sziasztok!!!:)

Meghoztam az eddigi kedvenc fejezetemet, aminek már a címe is mutatja, hogy nem akárkiről lesz benne szó!:P:P:P

Nagyon várom a komikat!!!! Jó olvasást mindenkinek!!:)

 

Magas volt, izmos, és olyan erősen sugárzott róla a szexualitás, hogy majdnem ledöntött a lábamról. Fekete tüsi haja ezer felé állt, a bal fülében pedig hét fekete fémszegecs sorakozott. Az egyik szeme zöld volt, a másik pedig kék. A bal szeme alatt piros könnycsepptetoválás volt, az alsó ajka jobb oldalán karika piercing. És olyan átkozottul vonzotta a tekintetemet, hogy képtelen lettem volna elfordítani a fejemet, még akkor is, ha az életem múlt volna rajta. És mikor belenézett a szemembe, valóban az életem került veszélybe. Nem létezett már senki más, csak ő meg én. A tudatom teljesen kizárta a testvéreket és a feleiket, csak Qhuinn létezett a maga tökéletességében, ahogy két határozott lépéssel átszelte a közöttünk lévő távolságot, és ajka csábító mosolyra húzódott. A szívverésem is elakadt ennek láttán.

- Szia – szólalt meg. A hangja maga volt a mennyország. Mély, zengő, mégis érzéki. A térdem megroggyant egy pillanatra, de össze tudtam szedni magam, így nem estem össze szégyenszemre. Az igazán szép bemutatkozás lett volna.

- Szi… Szia – nyögtem vissza neki rekedten, de még arra sem voltam képes, hogy megköszörüljem a torkom.

- Qhuinn vagyok – mutatkozott be, és a kezét nyújtotta. Muszáj volt hozzá érnem. Ha nem tehettem volna meg, biztosan belehaltam volna. A tenyerébe csúsztattam a kezem és vártam a villámot, ami majd agyoncsap. Mintha elektromosság vonult volna át az egész testemen. Egy ilyen erotikus érintés után másra nem nagyon számíthattam, mint az isteni igazságszolgáltatásra.

- Corie – suttogtam elkábulva, mire még szélesebb lett a vigyora.

- Örülök, hogy találkoztunk, Corie.

Az idők végezetéig képes lettem volna hallgatni a hangját, de még arra sem volt időm, hogy kifejtsem, mennyire a fellegekben járok, mert valaki erőteljesen megköszörülte a torkát mögöttem. Ijedten kaptam vissza a kezem, ami még mindig Qhuinn széles, forró tenyerében volt, és megpördültem. Wrath volt az. Felállt a székéről, ami sokkal inkább tűnt trónnak, és összehúzott szemöldökkel fordult felénk. Bár vak volt, az arcmimikája tökéletesen tükröződött.

- Lennétek szívesek végre leülni? – kérdezte bosszúsan. Nem értettem mi baja, de mikor habozás nélkül elindultam Mary felé, aki már Rhage mellett ült, és kezével intett, láttam, hogy nem is engem figyel, hanem a mögöttem állót. Qhuinnre volt mérges, de nem értettem miért.

Kérdezés helyett gyorsan helyet foglaltam Mary és Marissa között. Alig mertem felpillantani, mert éreztem, hogy sok szempár még mindig engem figyel, de a Qhuinn iránt érzett kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Lassan felemeltem a fejem, és igazam is lett. Beth aggodalmasan nézett rám a túloldalról, míg John, aki mellette ült, inkább töprengőnek tűnt. Qhuinn természetesen legjobb barátai között vigyorgott rám továbbra is szemérmetlenül, Blay viszont kifejezetten dühös volt, miközben méregetett. Nem tudtam mi baja, hiszen amikor először meglátott, elvigyorodott, most meg, ha képes lett volna rá, a szemével ölt volna meg. Összerándultam ettől a gondolattól, hiszen ő valóban gyilkos volt, ahogy a többiek is. Alantasokat öltek a faj védelmében. De ha arra gondoltam, milyen könnyen kiolthatná az én életemet is, elfogott a rémület.

Hogy a gondolataimat valamivel nyugodtabb vizek felé tereljem, szemügyre vettem a többieket az asztal túloldalán. Jane és Bella szintén aggodalmasan néztek, mint Beth, V és Z pedig közömbösen. Mintha egyáltalán nem érdekeltem volna őket, semmilyen szempontból. Voltam, de csak úgy magamnak.

Újabb döngő lépések hangzottak fel az előcsarnok felől, így az végre megtörte a kínos csendet, ami az egész helyiségen eluralkodott. Két másodperccel később egy szintén magas, harcos férfi lépett be. A haja alig volt nagyobb néhány milliméternél. Szinte katonás volt. Ahogy erre rájöttem, magam is meglepődtem, hogy egyből ez a kifejezés jutott eszembe, hiszen a könyvben is mindig így jellemezték őt.

- Tohr vagyok – mondta egy biccentés kíséretében, aztán leült az asztal másik végére, szemben Wrath-szal.

- Szia – feleltem, aztán újra lesütöttem a szemem. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a sajnálatot, amit a párja, Wellsie miatt éreztem. Emlékszem, kisírtam a szemem, amikor a könyvben a haláláról olvastam. Tragikus volt, ahogy az az alantas lelőtte. Megborzongtam az emléktől.

- Qhuinn! – szólalt meg hirtelen Wrath, mire felkaptam a fejem. A hangja olyan dühösnek tűnt, ami megijesztett. Arcának látványa sem sokat segített a nyugalmam megtalálásán, bár nem felém fordult, hanem Qhuinn felé, aki épp akkor fordította el rólam a tekintetét, hogy a királyra nézzen. Wrath belekezdett valami számomra teljesen ismeretlen nyelvbe, de nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy kihalljam a hangjából: épp Qhuinnt szidja valamiért, aminek valószínűleg köze van hozzám. De nem értettem az okot. Hiszen nem történt semmi. Qhuinn nem akart engem bántani, legalábbis én nem éreztem magam veszélyben a közelében. Sőt, a lelkem még sosem volt olyan nyugodt, mint azóta, hogy megpillantottam.

Wrath még be sem fejezte, Tohr is bekapcsolódott a veszekedésbe, amiből azért Qhuinn is kivette a részét. Jóval kevesebb hévvel, mint a király és a testvériség vezetője, de azért belőle is folyt a szó. A végére már teljesen összezavarodtam.

- Mi a baj? – csúszott ki a számon, mielőtt még megállíthattam volna.

Újabb csönd telepedett ránk, miközben néhányan meglepetten, mások haragosan fordultak felém, amiért meg mertem szólalni. Nem foglalkoztam V-vel, se Z-vel, se Blayjel, akik összehúzott szemöldökkel, szinte fújtatva bámultak.

- Semmi – válaszolta Wrath kissé engedékenyebb hangon.

- Király létedre nem tudsz hazudni – jegyeztem meg, mire Z felpattant a helyéről. Ijedten hőköltem hátra. A francba, most aztán elvetettem a sulykot – gondoltam.

- Z, ülj le! – szólt rá Wrath ellentmondást nem tűrő hangon.

- Megsértett téged – fröcsögte Zsadist fekete, halált ígérő szemmel. Azon csodálkoztam, hogy Bella kezében Nallával nem húzódott arrébb tőle. Nem feltételeztem egy percig sem, hogy esetleg képes lenne ártani a családjának, de ösztönös reakció is lehetett volna. Viszont nem volt semmi ilyesmi. Bella továbbra is ugyanott ült, mindössze aggodalmasan nézett a parancsolójára, miközben ütemesen ringatta a kislányát.

- A fenéket! – morogta Wrath. – Ülj le, Z! Ne mondjam még egyszer!

Zsadist, bár nem tetszett neki a dolog, visszaült a székére, mire megkönnyebbülten fellélegeztem, aztán Wrath felé fordultam.

- Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni – hadartam gyorsan, de tudtam, hogy így is megérti minden szavamat. A vámpíroknak sokkal kifinomultabb volt a hallásuk, mint az embereknek.

- Nem voltál az, ne aggódj! – vágta rá Wrath.

Szerettem volna rákérdezni, hogy pontosan mi is történt az előbb, miért veszekedtek Qhuinnel, de ezúttal lakatot tettem a számra. Nem akartam még ennél is jobban kihúzni a gyufát, mert volt egy olyan érzésem, hogy legközelebb nemcsak Z, hanem V és Blay is felpattan, hogy kitépjék a nyelvem, és azzal fojtsanak meg.

Végszóra rendesen megpakolt tálcákkal megérkeztek a hűségesek is, ínycsiklandó illatokat hozva ezzel magukkal. Az étel fenséges volt, bár azt sem tudtam, mit eszek. Elég ciki lett volna megkérdezni, de hallottam valami francia kifejezést Fritztől, aki Butch-nak mondta, és úgy gondoltam az lehet az, de mivel sosem tanultam franciát, nem értettem. Szerintem Butch sem, elnézve a grimaszt az arcán, de nem firtatta tovább a dolgot.

Szerencsére úgy tűnt elvonultak a viharfelhők a fejünk fölül. Kedélyes beszélgetések alakultak ki az asztal körül. Wrath épp valami kedveset suttogott Beth fülébe, legalábbis gondolom, hogy kedveset, mert Beth boldog mosollyal az arcán nyomott csókot a szájára válaszul. Rhage ezt elég viccesnek tartotta, úgyhogy csipkelődni kezdett velük, aminek az lett a vége, hogy Wrath rámordult, de még ez sem tudta levakarni az arcáról azt a csibészes, szívdöglesztő vigyort, amitől bármelyik nő a lábai elé vetné magát. Valóban ő volt a legszexisebb testvér.

Körbehordoztam a tekintetem, hogy lássam, a többiek mit csinálnak. Nem nagy meglepetésemre Butch és Marissa épp egymás szájában lógtak. Őket máshogy el sem tudtam volna képzelni. Az ő szerelmük volt számomra a legmegindítóbb, amit a testvériség könyveiben olvastam. Annyira megérdemelték a boldogságot, főleg azok után, hogy Butch-nak mennyi áldozatot kellett hoznia. Nem csak arra gondolok itt, amit az Omega, az alantasok teremtője tett vele, és aminek viselnie kell a következményeit, hanem arra is, hogy önként vállalkozott az átváltozásra, hogy a szerelmével lehessen, és méltó párja legyen. Erre mondom én azt, hogy önzetlen szerelem. Én is mindig ilyenről álmodoztam.

Nem akartam bámulni őket, úgyhogy Tohrra néztem. Csendben ült, mint aki töpreng valamin. Nagyon reméltem, hogy nem Wellsie jár a fejében. Nem akartam, hogy saját magát eméssze, de legalább úgy tűnt az étvágyával nincs baj. Már a második adagját ette, és ez sem volt kevesebb, mint az előző púpos tányérnyi.

Zsadist és Bella Nallával voltak elfoglalva. A kislánynak gyönyörű szőke-vörös haja volt és csillogó sárga szeme. Egy igazi kis angyal volt. Alig vártam, hogy a karomba vegyem. Imádtam a gyerekeket, ezt jól mutatta az öcsémmel való kapcsolatom. Ha bármi baja volt, mindig az én karomban nyugodott meg a legkönnyebben. Még anyu sem tudott úgy hatni rá, mint én.

Sajnos nem sok esélyt láttam rá, hogy a közeljövőben a közelébe kerülhetek a kislánynak, tekintve, hogy Z milyen ellenséges volt velem. Csak azt nem értettem, hogy miért ilyen. Azt tudtam róla, hogy eléggé hirtelenharagú, de hogy ez ellenem miért irányul ilyen nyíltan és agresszíven… Ötletem sem volt.

Mellettük V és Jane ültek. Ők nem turbékoltak úgy, mint a többiek, bár nem is vártam tőlük összebújást. Mindössze fogták egymás kezét és beszélgettek. Egyszerűen nem lett volna az ő stílusuk, ha úgy viselkednek, mint például Butch és Marissa. Jane most egészen szilárdnak tűnt. Próbáltam nem szellemként látni őt, hanem élőként. Nem tudtam meddig leszek ezekkel a csodálatos emberekkel, de mivel nem láttam rá semmi utalást a közeljövőben, hogy visszakerülnék a saját életembe, ki kellett alakítanom magamban egy olyan hozzáállást, ami se nekem, se Jane-nek nem lesz kínos. Hiszen lehet, hogy V nem kedvelt engem, de attól még egy házban laktunk, így óhatatlanul összefuthattam Jane-nel valahol. És ezért próbáltam a legnormálisabban szemlélni őt.

Blay úgy tett, mintha a tányérján lévő étel teljesen lekötné minden figyelmét, de az ökölbe szorult kezét nem tudta elrejteni. Szinte elfehéredtek az ízületei, ahogy a villát szorította. Csodálkoztam rajta, hogy nem tört darabokra abban az erős marokban. Jó lett volna megkérdezni tőle, hogy mi a baja, de tudtam, én lennék az utolsó ember a földön, akinek elmondaná, lévén, hogy miattam akadt ki. Csak a kiváltó okot nem láttam, bárhogy próbáltam is visszaemlékezni, hogy mit tehettem, amivel kivívtam az ellenségességét.

Mellette Qhuinn nagyon lazán ült. Izmai elernyedtek, miközben hátradőlve mutogatott maga előtt. Johnnal beszélt, a jelbeszédet használva. Jó lett volna érteni, hogy miről van szó, mert azt azért még így is észrevettem, hogy a szemük sarkából mindketten engem figyelnek. Szóval náluk még mindig én voltam a téma. Nem tudtam mit gondoljak erről. Úgy láttam John valamit nem ért, és Qhuinn magyarázni próbálja neki. Talán az előbbi veszekedést tárgyalják ki? Vagy csak nemes egyszerűséggel engem?

Gyorsan elkaptam a tekintetem róluk, mielőtt még észrevették volna, hogy őket figyelem, és Blayhez hasonlóan én is a tányérom tanulmányozásába kezdtem. Legalábbis látszólag. A gondolataim teljesen kuszák voltak. Nem értettem semmit. Se a szóváltást, ami a király, Tohr és Qhuinn között zajlott le, de még a saját testem reakcióját sem, amikor megláttam Qhuinnt. Beismerem, eszméletlen helyes volt, de hát ennyi erővel Rhage is az volt. Az ő jelenlétében mégsem éreztem azt, hogy a szívem magasabb fokozatra kapcsolna, vagy a fejemből eltűnne minden értelem, hogy a helyén csak a légüres tér maradjon, amiben csak egyetlen embernek van hely: Qhuinn-nek. Márpedig velem ez történt, mikor ránéztem. A világ egyszeriben leszűkült kettőnkre, és más már nem számított.

Titokban feljebb emeltem a fejemet, hogy rápillanthassak, de azonnal lebuktam. A néma beszélgetésnek már vége volt. John merengve bámult maga elé, de Qhuinn egyenesen a szemembe nézett. Arcán ismét vigyor jelent meg, amit a bamba arckifejezésemnek tudtam be, amit minden valószínűség szerint vághattam. Aztán hirtelen tudatára ébredtem, hogy mi van rajtam: a fekete melegítő. A hajam pedig olyan, akár a szénaboglya. Szégyenkezve kaptam félre a pillantásomat. Na, ezek után nem csoda, hogy úgy vigyorgott. Nyilván szánalmasnak tartott, aki még fésülködni sem tud rendesen.

Átkoztam magam, amiért hallgattam Mary-re és nem mentem fel átöltözni meg rendbe szedni magam. De egy másodpercig sem gondoltam, hogy álmaim férfija fog besétálni az életembe. Főleg nem egy ilyen meseszerű világban. Mert azt el kellett ismernem, hogy mindig így képzeltem el a tökéletes férfit. Na jó, nem külsőleg, hanem a találkozásunkat. Ez volt az, amin Sam folyton nevetett, Bianca pedig gyerekesnek tartott. Hogy egyszer a puszta véletlennek köszönhetően összefutok valakivel, és az első pillanatban beleszeretek. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy szerelmes voltam Qhuinnbe. Szó sem róla. Egyszerűen csak olyan vonzódást éreztem iránta, amilyet el sem tudtam képzelni. Tetszett már néhány fiú - bár még sosem jártam senkivel -, de azok meg sem közelítették ezt a mostani vágyat, hogy a közelében legyek. Szerettem volna ismét megfogni a kezét, beszélni vele, hallani a hangját… Akármit, ami vele kapcsolatos. Azzal is megelégedtem volna, ha csak csendben nézhetem az arcát. Nem szoktam azt mondani egy fiúra, hogy szép, mert szerintem ez nem illik rájuk, de Qhuinn… Ő nem csak szép volt, egyszerűen szemkápráztató.

Éppen ezért érintett olyan mélyen az a tény, hogy én milyen szürke vagyok hozzá képest. Mert az voltam. Nem csak, hogy ember voltam, annak is csak átlagos, hanem még kínosan is voltam felöltözve. Legszívesebben elsüllyedtem volna az asztal alá, és sosem bújtam volna ki onnan. De végig kellett ülnöm a vacsorát vagy reggelit vagy, mit tudom én már, hogy mit jelentett konkrétan az első étkezés, és csak utána állhattam fel.

Szerettem volna mielőbb biztos távolságba kerülni Qhuinntől, hogy ne égessem magam tovább, úgyhogy megköszöntem az ételt, és már indultam, de Marissa hangja megállított, mikor azt kérte, várjak. Már majdnem az ajtónál jártam, mikor visszafordultam.

- Elmegyünk ma a Biztos Menedékbe – mondta mosolyogva. – Nincs kedved velünk jönni?

Egy pillanatig tétováztam, amit ő nyilván úgy értett, hogy nem tudom mi az a Biztos Menedék, így belekezdett a magyarázatba, de közbevágtam.

- Igen, tudom. – mondtam. Nem mondom, hogy nem lettem volna kíváncsi arra a segélyközpontra, amit Marissa alapított azért, hogy segítsen a bajbajutott vámpírnőkön és a gyerekeiken, de annyi minden volt, ami nem hagyott nyugodni, hogy képtelen lettem volna mással foglalkozni. - De azt hiszem, ma inkább a könyvtárban tölteném a napot, ha nektek nem probléma - néztem először Wrath-ra, aztán Beth-re, mintha engedélyt kértem volna. És ez így is volt. Ők voltak ebben a házban a főnökök, úgymond.

- Egyáltalán nem probléma, ugye Drágám? – szorította meg Beth a férje kezét. Amilyen éleslátó volt, nem kerülte el a figyelmét az engedélykérésem.

- Persze – dörmögte Wrath, bár most még egészen úgy tűnt, hogy jó kedve van. Nem szerettem volna látni, amikor úgy igazán dühös. Egy valóra vált horrorfilm lehetett.

- Köszönöm – mondtam őszintén, aztán mielőtt még elmenekülhettem volna Qhuinn átható pillantása elől, ami még mindig engem figyelt, eszembe jutott még valami. – És köszönöm a ruhákat is, amiket Fritz rendelt nekem. Nem tudom, hogyan fizethetném vissza az árukat, de…

- Nem kell visszafizetned – szólt közbe Wrath határozottan. – Nem tudjuk mik a tervei veled az Őrzőnek, de szeretnénk, ha jól éreznéd magad nálunk.

Ez a néhány szó a szívemig hatolt, esküszöm. Vissza kellett fojtanom a könnyeimet, amik a meghatottságtól felszínre akartak törni. Wrath szavai ugyanis őszinték voltak. Éreztem. És bár eleinte úgy láttam, ő sem örül a jelenlétemnek különösebben, az Őrző mondhatott neki valamit előző este, mert mostanra már szinte teljesen megenyhült velem szemben. És ez nagyon is jól esett. Ha Wrath mellettem állt, semmi bajom nem eshetett ebben a megtestesült álomvilágban.

Még egyszer megköszöntem, aztán gyorsan visszatértem a könyvtárba, hogy olvasásba fojtsam minden idegességemet. Egyszerűen nem akart kimenni a fejemből Qhuinn, márpedig tudtam, hogy ez mennyire nem jó ötlet. Tudtam ki ő, és azzal is tisztában voltam, hogy milyen. Akkora nőcsábász volt, amekkorát még nem hordott hátán a föld, és nekem eszem ágában sem volt bekerülni a hálójába.

Figyelmem elterelése érdekében bújni kezdtem az egyik ókori Egyiptommal foglalkozó könyvet, de miután háromszor olvastam el ugyanazt a mondatot, és még mindig nem fogtam fel, hogy miről is van szó benne, rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Képtelen voltam koncentrálni. Folyton csak őt láttam magam előtt.

Fújtatva becsaptam a könyvet és frusztráltan eltoltam magamtól.

- Nem tetszett? – szólalt meg egy hang a hátam mögül, mire ijedtemben felpattantam és megpördültem a sarkamon. Természetesen Qhuinn állt velem szemben. Tetőtől-talpig feketében volt, bőrkabátja majdnem a földig leért. Ajkán csibészes mosollyal ellökte magát a kétszárnyú ajtótól és közelebb lépett, mire a szívverésem kétszeres sebességre kapcsolt.

- Követsz engem? – kérdeztem, és igyekeztem visszafojtani a hangom remegését.

- Nem – válaszolta lágyan. – Csak szerettelek volna látni.

- Miért? – húztam össze a szemöldökömet.

- Kell hozzá különösebb indok? – nevetett fel, majd még egy lépést tett felém, ami már hátrálásra késztetett. Ez nem kerülte el az ő figyelmét sem és hirtelen megtorpant. – Te félsz tőlem?

- Nem – vágtam rá kicsit talán túlságosan is gyorsan, de eszem ágában sem volt kimutatni felé, hogy bizonyos szinten mégiscsak félek. Nem attól tartottam, hogy esetleg megtámad – az Őrző és a király védelme alatt álltam -, inkább azt szerettem volna elkerülni, hogy sok előttem lévő lányhoz hasonlóan, én is bedőljek az átlátszó szövegének és egy legyek a számtalan strigula között, akiket az elmúlt években megkapott.

- Nem foglak bántani – jelentett ki, és az előbbi jókedv egyszeriben eltűnt az arcáról.

- Tudom.

- De még mindig félsz – jegyezte meg, amit nem is próbáltam tagadni. Inkább témaváltáshoz folyamodtam.

- Harcolni mész ma? – kérdeztem, miközben azt latolgattam, mennyi fegyver lapulhat a viharkabátja alatt, és egyszeriben a szívem összeszorult a mellkasomban már a gondolattól is, hogy kint lesz – akárcsak a többiek – az éjszaka sötétjében az utcákon és alantasokkal fog harcolni.

- Nem – válaszolta, mire láthatóan megkönnyebbültem. – Mond csak, mennyit tudsz rólam? Hallottam a többiektől, hogy valami könyvekből ismersz mindenkit.

Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam volna. Kétszer is át kellett gondolnom, hogy mit ejtek ki a számon, mert nem akartam túl sok mindent elárulni, ahogy azt előző nap sem tettem.

- Tudok dolgokat – mondtam végül.

- Bővebben? – vigyorodott el, kivillantva hegyes szemfogait, amitől egy pillanatra meghűlt a vér az ereimben. Nem is a látvány miatt, sokkal inkább a vágytól, hogy belém harapjon.

Megborzongtam, és kényszerítettem magam, hogy inkább a szemét nézzem – azt a hihetetlenül gyönyörű felemás szemét.

- Nem szeretnék erről beszélni – mondtam őszintén, mire valami buja villanás tűnt fel az íriszeiben.

- Akkor miről szeretnél beszélgetni? – még egy lépésnyit közelebb jött, de én már nem hátráltam. Hangja elmélyült, tekintete a számra vándorolt.

Meg akar csókolni???

- Nem… Nem tudom… - nyögtem ki nehezen forgó nyelvvel. Nem voltam hozzászokva, hogy egy férfi így viselkedjen velem – főleg nem egy ilyen szívdöglesztően fantasztikus férfi. – Te miről szeretnél beszélgetni?

- Valami mást szeretnék helyette – vigyorodott el ismét. Ennek láttán olyan érzésem támadt, mintha az összes levegőt kiszívták volna a könyvtárból, és a fejem szédülni kezdett. Nem esett nehezemre, hogy kitaláljam mi az a más, amire vágyik, de én azt nem adhattam meg neki. Nem is akarom megadni! – csattantam fel hirtelen gondolatban, mert már maga az ötlet is megbotránkoztató volt. Ettől kijózanodtam és felhúztam magam köré azokat a bizonyos falaimat, amiket az évek során sikeresen felépítettem, hogy megvédjem magam.

- Már pedig velem maximum beszélgethetsz – jelentettem ki határozottan, de ez láthatóan nem szegte kedvét.

- Nos, akkor beszéljünk rólad – vágta rá gondolkozás nélkül.

- Nincs sok mondanivalóm.

- Dehogynem – nevetett fel, majd kihúzta az egyik széket és lazán eldobta magát. Vastag combjait szétvetette, amitől a kabátja szétnyílt és így már láthattam micsoda fegyverarzenál rejtőzik alatta. Pisztolyok és tőrök voltak mindenhol, ahol csak helyet talált nekik. Ez egyfelől megijesztett egy kicsit, míg másik oldalról nézve örültem neki, mert így meg tudta védeni magát az alantasokkal szemben.

- Milyen zenét szeretsz? – kérdezte, mikor nem válaszoltam.

- Mindenfélét.

Kihúztam a vele szemben lévő széket és én is letelepedtem. Izmaim feszesek voltak, akár egy felhúzott íj, de nem tudtam lazítani rajtuk. Qhuinn közelsége úgy hatott rám, mint még soha semmi. Akárcsak természetes illata, ami most, hogy csak egy asztal választott el tőle, miközben kettesben voltunk, szinte erőszakosan hatolt be az orromba és kábított el. Egyszerre fűszeres és buja volt, magában hordozva a fülledt erotika ígéretét, ami szokatlan reakciót váltott ki a testemből. Combjaim között enyhe lüktetés ütötte fel a fejét, míg a légzésem felgyorsult egy pillanatra, de aztán észbe kaptam, és uralkodtam magamon. Nem akartam, hogy bármit is észrevegyen rajtam, bár azt így is láttam, hogy hirtelen kikerekedtek a szemei, majd ajkán az a jellegzetes „most megvagy” mosoly tűnt fel, ami egyáltalán nem tetszett.

- Mire gondolsz most? – kérdezte, mire majdnem leestem a székről. Biztos voltam benne, hogy valahogyan ráérzett mindarra, ami a színfalak mögött zajlott éppen, de nem voltam hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy még be is ismerjem neki.

Szerencsére erre nem is volt szükség, mert akkor John dugta be a fejét az ajtón és felfelé ívelő hangon füttyentett egyet.

- Megyek – ugrott talpra Qhuinn késlekedés nélkül, ami jól mutatta milyen elhivatottan tesz eleget életőri kötelességének. – Néhány óra múlva folytatjuk, Cornelia – kacsintott rám sokat sejtetően.

- Corie – vágtam rá ösztönösen, pedig nem akartam válaszolni neki. Nem akartam, hogy lássa máris a befolyása alá kerültem.

- Corie – ismételte utánam ellágyuló hangon, majd mielőtt még megakadályozhattam volna, odahajolt hozzám és egy puszit nyomott az arcomra – igencsak közel a számhoz.

Éreztem a karika piercinget, amint egy leheletnyit hozzáért a bőrömhöz, valamint a hihetetlenül puha ajkakat, mire hátrahőköltem ijedtemben. Még engem is meglepett a reakcióm, nem csak őt. Ám mielőtt még magyarázkodni kezdhetett volna, John újabb füttyel megsürgette, így neki nem volt más választása. Mennie kellett.

Őrülten dübörgő szívvel néztem széles hátát, miközben azon gondolkoztam, hogy a fenében fogok kimászni ebből a csávából.

O*o*o*O

John aznap éjjel a változatosság kedvéért megint a Vasálarcba akart menni - lévén, hogy nem voltak beosztva harcolni -, így Qhuinn és Blay is vele tartott. A hely szokás szerint tömve volt, mikor ők hárman éjfél előtt felbukkantak a közeli sikátorban. Az ajtóban álló kidobó azonnal beengedte őket – VIP vendégnek számítottak, akárcsak a korábbi törzshelyükön, a Zero Sumban, ami néhány hónapja felrobbant. Qhuinn kifejezetten sajnálta, hogy az a klub ezzel megsemmisült, mert jobban kedvelte, mint ezt a mostanit.

Blay még önmagához képest is sokkal rosszabb hangulatban volt, ami szöget ütött Qhuinn fejében. Csak nem az emberlány miatt? De igen, gondolta magában. Nagyon valószínű, hogy miatta van. Eddig legalább abban a házban nem kellett elviselnie, hogy legjobb barátja fűvel-fával lefekszik – csak vele nem -, márpedig Qhuinn a fejébe vette, hogy megszerzi Corie-t magának. Ha addig él, akkor is meg fogja kapni, és ebből nem volt hajlandó engedni.

Miután leültek az asztalukhoz és rendeltek egy-egy üveg sört, John vizslató tekintettel kezdett körbenézni. Ismerős mozdulat volt, majdnem minden este eljátszotta. Prédára vadászott. Rendszerint ebben Qhuinn is részt vett, szemügyre vette a „felhozatalt”, de aznap este valahogy más volt a helyzet. Ahogy körül nézett, hogy kiválassza, melyik lány legyen az első, akit felszed, hirtelen megjelent előtte a világosbarna hajú, ártatlan bociszemekkel rendelkező Corie. Egy fél pillanatba sem telt, ismét feltámadt a testében a vágy, amit már az étkezésnél és a könyvtárban is érzett. Meg is kellett igazítania magát a nadrágjában, hogy jobban elférjen.

A mozdulat nem került el a többiek figyelmét. Blay összevonta a szemöldökét és az ujjai között forgatta a cigarettás dobozt, mint minden este, mintha az a fránya koporsószög meg tudná nyugtatni.

Látom találtál valakit – mutogatta John elégedetten, mint aki már alig várja a pillanatot, hogy egy csajban lehessen, de Qhuinn csak megrázta a fejét.

- Ő nincs itt – mondta.

Ő? – lepődött meg John és közben felhajtotta a maradék sörét. – Úgy érted Cornelia?

- Corie – javította ki Qhuinn ösztönösen. Maga sem értett, miért csinálta, de így érezte helyesnek.

Enyém.

A mellbevágó, hihetetlenül erős érzés a semmiből csapott le rá. Még a légzése is elakadt a megdöbbenéstől, és szemei kikerekedtek.

Jól vagy? – húzta össze a szemöldökét John.

- Soha jobban – morogta vissza, és inkább ő is az előtte lévő üvegre fordította a figyelmét, akárcsak mellette Blay.

Képtelenség volt, hogy így érezzen egy emberi lány iránt, akit alig ismert, mindössze pár percet beszélt vele, bár azt be kellett vallania, hogy amint megpillantotta – sőt, már jóval korábban is -, csak arra tudott gondolni, hogy legújabb „áldozata” egyenesen házhoz ment. Meg akarta szerezni a lányt - mint előtte már számtalan másikat, akiknek még az arcára sem emlékezett már -, és miután jól érezték magukat együtt, egyszerűen kisétálni az életéből és folytatni mindent a megszokottak szerint.

De mikor meglátta, egy fél pillanatig elámult a lány hihetetlen szépsége előtt, és mikor meghallotta a hangját, még inkább csak arra tudott gondolni milyen csodásan fog mutatni az ágyában, meztelenül, miközben vadul szeretkeznek.

Enyém.

Megint az a gondolat. Megint az az érzés, ezúttal még intenzívebben. Qhuinn már azon volt, hogy egyszerűen letépi magáról az átkozott nadrágját, olyan kényelmetlenül feszült benne enyhülésért kiáltó férfiassága.

Mégis, mikor két lány csábos csípőrázások közepette odalejtett az asztalukhoz, csak a fejét rázta, mikor John kérdő tekintettel rá nézett.

Most nem – mutogatta neki, mert nem akarta, hogy a lányok is meghallják.

Miért?

Mert nincs kedvem hozzá – Mekkora hazugság volt! Máshoz sem lett volna kedve, mint órákon vagy akár napokon keresztül az ágyban lenni és kemény tornát végezni. De nem az előtte álló szilikonmellű, talpig smink szöszikkel.

- Te nem jössz velünk? – kérdezte az egyik lány, és vadul csillogó szemmel bámult Qhuinnre, mintha egy félistent látna maga előtt.

- Nem – vágta rá Qhuinn kurtán, de úgy tűnt, a lányok nem sértődtek meg. Hiszen megkapták helyette Johnt.

Qhuinn-nek persze el kellett kísérnie őket a mosdókig, ahol – ezúttal a másik lány -, újra megkérdezte, hogy nem akar-e mégiscsak velük tartani, de Qhuinn ezúttal is elhárította a lehetőséget. Blayt leszámítva most először mondott nemet a szexre.

Blay…

Legjobb barátja – már ha az volt még egyáltalán -, ezúttal is a helyén maradt, és rendelt magának még egy sört. Qhuinn nem szerette ilyennek látni, de nem tudott mit csinálni vele. Volt, aki volt, és Blay nála sokkal, de sokkal jobbat érdemelt. Ebben egészen biztos volt.

Fél füllel még a hangos zene ellenére is hallotta a mosdóból kiszűrődő hangokat, de nem foglalkozott velük. Főleg, hogy tekintete találkozott a közeledő és feltűnően dühös Xhexével. Qhuinn minden izma megfeszült, készülve a következő összecsapásra. A nő félig manipulátor volt és nem mellékesen bérgyilkos is, ami nem sok jót jelentett annak, aki az útjába került, de Qhuinn nem ijedt meg tőle.

Mindkettejük szerencséjére csak elvonult előtte villámokat szóró szemeivel, ám Qhuinn – most, hogy ott volt a lehetőség -, nem bírta visszafogni magát.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte, mire a nő megtorpant és lassan visszafordult hozzá.

- Hogy mondod? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában. Rövid, fekete haja és csupa izom teste olyan nővé tette, akivel nem volt érdemes ujjat húzni, és amint kivillantotta hosszú szemfogait, Qhuinn csak még inkább megbizonyosodhatott róla, hogy jobb nem az ellenségei közé tartozni, már feltéve, hogy az ember nem éppen arra hajtott, hogy hullazsákban végezze.

- Miért küldted el Johnt? – kérdezte azért mégiscsak.

- Nem tudom, miről beszélsz – sziszegte a fogai közül dühösen.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek – vágta rá Qhuinn hajthatatlanul.

- Jól gondold meg, hogy folytatni akarod-e ezt a beszélgetést – fenyegetőzött Xhex.

- Nem akarok harcolni veled, de John a barátom, és kurvára nem tetszik, ahogy bántál vele!

- Nekem meg az nem tetszik, de kurvára, hogy beleütöd az orrod olyasmibe, amiről fogalmad sincs!

Miközben farkasszemet néztek egymással, a levegőben tisztán érezhető volt a feszültség és az idegesség. Egyikük sem akart engedni a másiknak, végül mégiscsak alábbhagytak a kedélyek, és mindketten egyszerre léptek egyet hátra.

- Miattad csinálja az egészet, és ezt te is tudod – mondta Qhuinn ezúttal jóval nyugodtabb hangon.

- Tudom – vágta rá Xhex, aztán egyszerűen sarkon fordult és eltűnt a sötétben.

3. fejezet - Ismerkedés

 Sziasztok!

 Meghoztam a következő fejezetet, ahol bizony egy igencsak fontos ember fog színre lépni, méghozzá nem is akárhogyan!:D:D

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, ezért várom a komikat!!! :D

Jó olvasást mindenkinek!:)

A zuhany a legjobb dolog a világon – döntöttem el magamban, mikor már vagy tíz perce a forró víz alatt álltam. Sosem szerettem, ha a víz égette a bőrömet, de most kifejezetten jól esett. Sőt, több mint jól. Úgy éreztem magam, mint aki újjá született, de legnagyobb sajnálatomra nem maradhattam ott örökre. Mary várt rám a hálószobámban, amit kölcsön kaptam a testvériség házában.

Elzártam a vizet, tekertem egy törölközőt a hajamra, aztán egy másikkal megtörölköztem. Nem volt hideg a fürdőszobában, ami a hálószobámból nyílt, de a forróság után igencsak kellemetlen volt a hőmérséklet ilyen mértékű különbsége. Gyorsan belebújtam az ajtóra akasztott köntösbe, aztán körbenéztem a tágas helyiségben. Sokkal nagyobb volt, mint az otthoni fürdőnk, pedig az sem volt éppen kicsi. De ez mégis túltett rajta. És nem csak méretileg, hanem úgy egészében. Az otthoni anyu ízlését tükrözte. Rózsaszín volt a csempe és a törölköző, meg szinte minden. Itt inkább a kék és a fekete dominált. Látszott rajta, hogy férfiaknak szánták. De ez jobban illett hozzám is. Ahogy a hálószoba is, ahol szintén kékek voltak a falak és az ágytakaró. A kék hideg szín, én mégis borzongató meleget éreztem, mikor kiléptem az ajtón. Olyan furcsán jó érzés volt ott lenni. Mintha valóban az én szobám lenne.

Mary nem volt egyedül. Az ágy szélén egy magas, fekete hajú nő ült. Ujján diónyi méretű rubin ragyogott, arcán pedig fülig érő mosoly virított, ami látni engedte hosszú szemfogait. Félelmetes volt, hogy egyáltalán nem találtam félelmetesnek. Az ember automatikus reakciója az lenne, hogy halálra rémül, de nekem még a pulzusom sem mozdult meg. Talán azért, mert tudtam, hogy az emberek vére nem lenne elég erős ezeknek a vámpíroknak. Ráadásul én nem is vagyok fiú. Nekik pedig az ellentétes nem egyik tagjából kell inniuk, ahhoz, hogy életben maradhassanak.

- Szia – köszönt barátságosan.

- Hello – biccentettem felé. Kicsit zavarban voltam, mert még sosem találkoztam királynéval. Talán elvárta volna, hogy meghajoljak vagy valami pukedlizést, de ahogy visszaemlékeztem a könyvekre, Marissára is mindig rászólt, hogy ne csinálja. Így én sem csináltam. Szorosabbra fogtam magam körül a köpenyt, és kissé bátortalanul közelebb léptem.

- A nevem… - kezdte volna, de én közbe vágtam.

- Beth. Tudom. Te vagy Wrath fele, a királyné. Én Cornelia vagyok

Csak miután becsuktam a számat, akkor jöttem rá, milyen udvariatlan voltam. Egy királyné szavába vágni… Istenem.

- Sajnálom – magyarázkodtam azonnal, de Beth kacagása belém fojtotta a szót.

- Ugyan – legyintett. – Nem történt semmi. Viszont úgy látom, mindent tudsz rólunk.

Elpirultam. Ha tudná mennyi mindent… De eszem ágában sem volt megemlíteni.

- Igen – bólintottam, és leültem az ágy másik szélére. Próbáltam úgy igazítani a köntösömet, hogy ne nyíljon szét, mert nem viseltem alatta semmit.

Észrevettem egy tálcányi ételt az ágytakarón. A gyomrom abban a pillanatban megkordult, mire Mary mosolyogva elém tolta.

- Fritz hozta fel az előbb. Mind a tied, egyél csak nyugodtan.

Nem kellett kétszer mondani. Azonnal rávetettem magam a sült krumplira és a húsra.

- Mary azt mondja, könyvekből ismersz minket. Mesélj róluk – kérte közben Beth.

- Igen – leheltem. Hát csak nem úszom meg. – Minden könyv egy-egy testvér szerelmének megtalálásáról szól. Természetesen a tiétek volt az első Wrath-szal. Aztán következett Rhage és te, Mary – tekintettem az említett felé.

- Aztán Z és Bella, majd Butch és Marissa? – mosolyodott el Beth mindentudóan, mire bólintottam. – Amilyen sorrendben a valóságban is történt – tette hozzá.

- És ki írja ezeket a könyveket? – kérdezte Mary.

- Egy J. R. Ward nevű írónő – feleltem. – Ennél többet én sem tudok róla. Azt sem nagyon értem, hogy kerültem egyáltalán ide, bár már kezdem elhinni, hogy nem álmodom.

- Az Őrző azt mondta okkal hozott ide – vágta rá Mary. – Ne aggódj emiatt. Majd a maga idejében ki fog derülni.

- Most viszont mesélj magadról – vette át a szót Beth, és kényelmesen elhelyezkedett a párnára dőlve. Úgy tűnt sokáig kíván maradni, ami nekem nem is volt ellenemre. Nem szívesen maradtam volna egyedül.

Belekezdtem hát a történetembe. Elmeséltem, hogy San Franciscóban élek a szüleimmel és az öcsémmel, iskolába járok, bár azt megjegyezném, hogy kissé meglepődtek, mikor kiderült, hogy csak tizenhét éves vagyok. Azt mondták, többnek gondoltak volna. Ezt teszi az emberrel, ha születésétől kezdve a családépítésre nevelik – jegyeztem meg gondolatban vissza nem fogott gúnnyal. Gyerekkor kilőve, egyből bele a felnőttek zűrzavaros világába.

Még Samről és Biancáról is meséltem a lányoknak, amit ők élvezettel hallgattak végig. Már akkor tudtam, hogy jóban leszek velük. Két ilyen fantasztikus személyiséggel, hogy ne lennék jóban? Hiszen kedvesek voltak, figyelmesek, megértőek… és még vagy egy napig sorolhatnám róluk a különböző pozitív jelzőket.

Mikor mindent elmondtam magamról, amit hallani szerettek volna, magamhoz ragadtam a kérdezést.

- Hol van Bella és Nalla?

Már meg sem lepődtek, hogy tudok Zsadisték kislányáról is.

- Nalla mostanában elég nyűgös, jönnek a fogai, így Bella nem nagyon hagyja el a szobájukat – magyarázta Mary. – De holnap mindenképpen találkozni fogsz velük az első étkezésen. Arra mindig lejönnek.

- Az mikor van pontosan? – kérdeztem. Volt, ami nem volt benne a könyvekben.

- Fél nyolckor – vágta rá Beth azonnal. – Most viszont magadra hagyunk, ha nem baj. Elég későre jár. Ideje lenne aludnod.

A falon lógó órára néztem: reggel fél kilenc volt. Későre jár – mosolyodtam el, ahogy visszaidéztem Beth szavait. Igen, nekik ez a késő. Másoknak inkább korán van. De egy pillanatnyi gondolkozás után ráébredtem, hogy több, mint huszonnégy órája ébren vagyok. Előző nap már fél ötkor felkeltem, mert nem tudtam aludni. Azt pedig nem tekintettem igazán pihenésnek, amikor felébredve a valószínűleg néhány perces alvásból a testvériség udvarán találtam magam.

Miután a lányok magamra hagytak, befészkeltem magam a takaró alá és megpróbáltam elaludni. Legnagyobb meglepetésemre minden gond nélkül sikerült is.

O*o*o*O

Qhuinn, Lohstrong fia elégedetten lépett be a testvériség házának küszöbén háta mögött két legjobb barátjával, John Matthew-val és Blaylockkal.

Micsoda éjszaka volt, gondolta magában, és elfojtott egy amolyan férfivigyort.

Első útja a szobájába vezetett, hogy mielőbb lemossa magáról annak a szőkének az illatát, akit a Vasálarc mosdójában kefélt meg. Na meg persze a másik két barnáét is…

Qhuinn sosem csinált titkot belőle, hogy milyen nagy étvággyal rendelkezik, ha a szexről volt szó, magában viszont csak megrántotta a vállát: egy férfinak szüksége van rá, hogy kieressze a gőzt, és ennek legjobb módja az volt, ha megdöntött néhány csajt.

Mielőtt azonban belépett volna a szobájába, jobbra fordította a fejét, hogy lássa Johnt. Mint életőrének, kötelessége volt megbizonyosodni róla, hogy hol van. Bár ettől eltekintve is szemmel tartotta volna. Szegény sráccal rendesen elbánt az élet. Nem elég, hogy árva és néma volt, és rengeteg szörnyűségen ment keresztül, még a szívét is összetörték. Qhuinn haragudott Xhexre, a Vasálarc nevű klub férfiasan rövid hajú, eszméletlenül izmos biztonsági főnökére, amiért olyan csúnyán elbánt a barátjával. Nem tudott részleteket, hogy mi is történt közöttük, de nem volt nehéz kitalálni: Xhex visszautasította Johnt. Qhuinn csak azt nem értette, miért, hiszen Xhex érzelemmentes arckifejezése mindig megváltozott, mikor megpillantotta John. Tetszett neki a fiú, mégsem akart vele lenni.

Miután John mögött becsukódott az ajtó, Qhuinn is bement a szobájába. Lecsúsztatta széles vállairól a fekete bőrkabátot és felakasztotta a gardróbjában, majd levette magáról a bőr fegyvertartó hámot is, melyben két leghűségesebb fegyvere, a negyvenöt milliméteres automata Heckler & Koch pisztolyok foglaltak helyet. Ezután következtek a tőrei, amiket az övén lógó tartóval együtt vett le és helyezett a gardrób legmagasabb polcára. Mióta Zsadist és Bella kislánya, Nalla megszületett, senki sem hagyta szét a fegyvereit, nehogy véletlenül baleset történjen. Lerúgta lábáról az acélbetétes csizmákat, majd kezében az egyik negyvenötössel a fürdőszobába ment. Wrath a kezdet kezdetén, mikor kinevezte John életőrének - mert megölte a saját unokatestvérét, Lasht, mikor az rátámadt a barátjára -, közölte vele, hogy még a házban sem lehet soha fegyvertelen. Qhuinn akkor megfogadta, hogy ezt a parancsot sosem felejti el. Nem is ment ki a fejéből addig egyszer sem.

A fürdőszobában a fekete szín uralkodott. Egyedül a széles jakuzzi, a mellette lévő kis mosdó és a zuhanykabin volt fehér. Qhuinn tekintete összeakadt a tükörképéével és egy pillanatra megállt. Nem szeretett magára nézni, mert erről mindig a családja és az elit jutott eszébe, ahogy kiközösítették és elfordultak tőle - de ma este alaposan megnézte magát. Mind felemás színű szemét, mind a könnycsepp alakú tetoválást a bal szeme alatt - ami azt jelentette, hogy valakinek az életőre -, és a piercingjeit. Minden hiúság nélkül el kellett ismernie, hogy helyes volt. Nem véletlenül tapadtak rá a csajok akárhová is ment. De ő mégsem érezte azt, hogy ezzel elégedett lenne. Az a sok névtelen szex, amibe az átváltozása óta keveredett, semmit sem jelentett számára. Pillanatnyi megkönnyebbülés volt, egy perc, amíg elterelte a figyelmét, de aztán visszasüllyedt ugyanabba a lelki nyomorúságba, ami az élete volt.

Na persze ettől még esze ágában sem volt lemondani az ilyen légyottokról. Hogyisne…

Aznap, szinte még be sem léptek a Vasálarcba, máris tudta, hogy jó estéje lesz. És hogy ennek az égvilágon semmi köze a tequilához, amit perceken belül rendelni fog. És milyen igaza lett…

Mióta Xhex kidobta Johnt, a fiú alkoholba és szexbe fojtotta a bánatát, méghozzá elég durva módon – majdnem minden éjjel úgy kellett hazacipelni szerencsétlent -, ám ennek már vége volt. Legalábbis a részeg részének. A szexnek egyáltalán nem.

Ők ketten minden este felszedtek néhány csajt, majd a hátsó mosdók egyikébe visszavonulva elszórakoztak egy kicsit. Na persze nem együtt, csak egymás mellett. Így Qhuinn is teljesíthette életőri kötelességét és mindketten megkapták, amit akartak.

Blay sosem vett részt ezekben az orgiákban, de Qhuinn nem is akart az okára gondolni. Megrázta a fejét, hogy kiűzze a fejéből barátját, inkább a ma esti csajokra gondolt. Egy szemernyit sem érdekelte egyik sem, bár azt be kellett vallania, hogy az első, a szőke, igencsak értette a dolgát. Alighogy összetalálkozott a pillantásuk, a lány már ott is termett mellette, és akár egy kiscica, dorombolva kellette magát. Olcsó kiscsaj volt, az igaz, de megspórolta Qhuinn-nek a csábítást és ez igazán a fiú ínyére volt.

Természetesen nem egyedül bulizott, hanem a barátnőjével, aki azonnal lecsapott Johnra, így nem is volt kérdés, mi következik ezután. A leghátsó privátmosdóba zsúfolódtak be és azonnal a lecsóba csaptak.

Qhuinn-nek megvoltak a maga bevett szokásai, amiket nem szeretett kihagyni, így miután megcsókolta a lányt, maga elé térdeltette, majd a hajába túrva tartotta a fejét, miközben a csípőjét előre-hátra mozgatva kezelésbe vette a száját. Nem is tartott sokáig, a csaj értette a dörgést, ráadásul mindent le is nyelt, amit belépumpált. De persze ezzel még nem volt vége a menetnek. Qhuinn egy este alatt akár négyszer-ötször is simán el tudott élvezni. Sőt, ez volt nála az alap.

A lány szemeiben vadul táncolt a vágy, mikor felállt a márványpadlóról. Qhuinn nem késlekedett, főleg, hogy a lány háta mögött a barátnője és John már javában fűrészeltek. Felültette a szőkét a pultra, félrehúzta a bugyiját a rövid szoknyája alatt és már benne is volt. A lány felsikoltott az élvezettől, Qhuinn pedig vadul döngetni kezdte. Egy perc sem telt el, a lány élete legjobb orgazmusától nyögdécselt, és úgy szorította magához Qhuinnt, mintha sosem akarná többé elengedni.

Miután végeztek, meg is adta neki a számát, de Qhuinn az első kukában kidobta a kis cetlit, ugyanis esze ágában sem volt felhívni, hogy újra találkozzanak. Miért is tette volna? Minden este új lányokat szedett fel, és ez neki tökéletesen megfelelt. Egyébként sem egy ember mellett akart kikötni végül, hanem egy olyan vámpírlány mellett, aki képes elfogadni őt és a hiányosságait.

Bár abban egyáltalán nem volt biztos, hogy képes lesz abbahagyni csapodár életvitelét. Ahhoz már túlságosan is a természetévé vált.

Megrázta a fejét, hogy abbahagyja a kibaszott filozofálást, majd beállt a zuhany alá. Nem igazán szerette a testén érezni a nők és a névtelen szex illatát, ezért alaposan átsikálta magát, majd a derekára tekert egy fekete törölközőt és visszament a szobájába. Épp akkor, mikor kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról.

- Gyere – szólt ki, miközben egy másik törölközővel a haját dörgölte.

Rhage volt az. Ajkán, mint mindig, ott ült az a pimasz mosolya, amivel a földkerekség összes nőjét levehette volna a lábáról, de neki csak az ő Maryje létezett.

- Hé, haver – ütötték össze az öklüket.

- Mi a helyzet? – érdeklődött Qhuinn, mert biztos volt benne, hogy a testvér nem véletlenül látogatta meg.

- Csak szólni akartam, hogy van egy vendégünk – válaszolta.

- Vendégünk? – lepődött meg Qhuinn. A király nem igazán szokott vendégeket fogadni az otthonába.

- Egy fiatal lány – magyarázta volna Rhage, de mikor meglátta a Qhuinn szemében felvillanó veszélyes szikrát, azonnal rázni kezdte a fejét. – Eszedbe se jusson! – jelentette ki önmagához képest komolyan. – Az Őrző hozta ide. Az ő védelmét élvezi, szóval még véletlenül se nyúlj hozzá!

- Mondtam én bármit is? – vigyorodott el Qhuinn, és már előre kíváncsi volt a friss husikára.

- Nem kellett mondanod, ott volt az arcodon – húzta el a száját Rhage. – Komolyan mondtam Qhuinn. Ne próbálkozz nála, mert könnyen megjárhatod.

Qhuinnt persze mindez egyáltalán nem érdekelte. Az élete másból sem állt, mint az alantasok elleni harcból – ebbe beletartozott, hogy John életőre volt – valamint a klubokba járásról.

- Persze-persze – bólogatott azért, de látni lehetett Rhage-en, hogy nem hisz neki. – És milyen a lány?

- Majd az első étkezésnél megtudod – vágta rá a testvér, majd hátat fordított neki és az ajtó felé indult. – De ha addig is összefutnátok a folyosón, lehetőleg ne lőj rá… Semmilyen módon.

Qhuinn felnevetett, de azért bólintott, majd mikor egyedül maradt, kaján vigyor terült el az arcán. Alig várta már az első étkezést!

O*o*o*O

Mikor felébredtem, először arra számítottam, hogy otthon találom magam a saját ágyamban, a szobámban, de amint kinyitottam a szemem, tudtam, hogy valóban nem álom volt, amit átéltem, hanem a valóság. Még mindig a testvériség házában voltam, a királyi méretű franciaágyban feküdtem, és a kék mennyezetet bámultam.

Hogyan tovább? – cikázott a gondolataimban. Az Őrző azt mondta, okkal vagyok itt. De milyen okkal?

Nem akartam ezen rágódni, már így is fájt a fejem a sok újdonságtól. Nagy sóhajtással az órára emeltem a tekintetem. Fél három volt. Az ablakokon még bőven le voltak engedve a fémredőnyök, amik teljesen kizárták a napfényt. Végtére is vámpírok házáról volt szó. Istenem! Vámpírok háza. Milyen furcsa volt a gondolat, de egyben otthonos is. Hiszen a könyvek alapján ismertem őket. Tudtam milyenek, mi minden történt velük. Mikor olvastam, a szereplőket a saját családomnak tekintettem, hiszen egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy egyszer személyesen is találkozhatok velük. Őrült is lettem volna, ha ilyenek járnak a fejemben, hiszen akkor még úgy tudtam, csak kitalált szereplők. Valaki élénk fantáziájának a szülöttei. Erre kiderül, hogy tévedtem, hogy valóban léteznek. Ez egyszerűen felfoghatatlannak tűnt még mindig.

Viszont elegem volt már az ágyban fekvésből és a töprengésből. Nagy lendülettel kikászálódtam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Más ruhám nem volt, csak amiben felébredtem az udvaron, így zuhanyzás után ismét a köntösbe bújtam és visszamentem a szobámba. Előző este vagy inkább reggel, Mary mondta, hogy ő és Beth összeszedtek nekem néhány holmit, amit a gardróbban meg is találtam. Egy-két nadrág és felső összehajtva pihent a polcon, mellette még új fehérneműt is találtam. Gyorsan felöltöztem, aztán az ajtóhoz indultam. Nem tudtam, szabad-e elhagynom a szobát, de szerettem volna körülnézni. Végülis Beth egy szóval sem említette, hogy fogoly vagyok.

Először csak résnyire nyitottam az ajtót, és a fejemet dugtam ki. Az egész folyosó üres volt. Sőt mi több, síri csend uralkodott mindenhol. Sehol egy beszélgetés, vagy a tv morajlása. Nem kellett volna ezen ennyire meglepődnöm, hiszen vámpírok otthonában voltam, a napfényes délután kellős közepén. Valószínűnek tűnt, hogy a ház összes lakója alszik.

Olyan halkan csuktam be az ajtót magam mögött, amennyire csak tudtam, aztán lábujjhegyen jobbra indultam, mert úgy rémlett, mintha arra lenne a lépcső. Nem is tévedtem. A széles, barna fehér szőnyeggel borított lépcső valóban ott volt, viszont nem számítottam rá, hogy bárkit is találni fogok rajta. Egy öreg, ősz hajú férfi jött velem szemben, és mikor meglátott, széles vigyor jelent meg az arcán. Sűrűn barázdált arca olyan barátságos volt, amitől minden addigi aggodalmam elszállt.

- Üdvözlöm kisasszony – szólalt meg, mikor megállt előttem. Mélyen meghajolt, hogy kifejezze hódolatát. Más körülmények között mulattatott volna ez az ősrégi gesztus, de tudván, hogy a férfi egy hűséges, természetesnek tűnt. A hűségesek életcélja az uraik szolgálata volt. Az tette őket boldoggá, ha minél több emberről/vámpírról gondoskodhattak. – A nevem Fritz – mutatkozott be az öreg, mikor felegyenesedett.

Hát persze, gondolhattam volna. Dariusnak, Beth édesapja a hűségese volt, egészen addig, míg az alantasok meg nem gyilkolták a testvért. Azután a testvériség szolgálatába állt. Ő irányította a többi hűségest, akik a házban dolgoztak.

- Örülök, hogy megismerhetem – mosolyogtam rá én is. – Cornelia Harper vagyok.

- Igen, tudom – bólogatott lelkesen. – Őfelsége tájékoztatott, hogy ön a ház vendége. Engedelmével bátorkodtam beszerezni önnek néhány ruhadarabot, amit haladéktalanul fel is vitetnék a szobájába, ha önnek is megfelel.

Elakadt a lélegzetem.

- Bevásárolt nekem? Miért?

Szegény ember azonnal fülig pirult és zavartan babrálni kezdett egy, a kezében tartott portörlő kesztyűvel.

- Elnézését kérem, kisasszony – mondta lehajtott fejjel. – Először meg kellett volna kérdeznem önt. Máris visszavitetem a holmikat, és újakat rendelek, amiket ön választ ki.

Azzal már el is fordult, hogy induljon. Gyorsan elkaptam a karját, hogy megállítsam.

- Várjon – mondtam, mire megtorpant és várakozva fordult vissza hozzám. – Nem kell visszaküldenie semmit, én csak meglepődtem.

- Meglepődött? – emelkedett meg az ősz szemöldök.

- Igen, mert… - haboztam, hogy a megfelelő szavakkal tudjam kifejezni mindazt, ami bennem volt. – Tudja, én nem vagyok hozzászokva a kényeztetéshez. És az, hogy maga még nem is találkozott velem, de máris gondoskodik rólam…

- Ez a dolgom, kisasszony – mosolygott rám boldogan.

- Én pedig köszönöm szépen, hogy gondolt rám.

Hirtelen ötlettől vezérelve a kezéért nyúltam és megfogtam. Meglepődött, de nem húzódott el. Fürkészve vizslattam a tekintetét, hogy vajon tényleg boldog-e, de nem láttam a kék szemekben semmi mást, csak elégedettséget. Egy hűségest valóban a gondoskodás tett örömtelivé.

- Milyen figyelmetlen vagyok – kapott hirtelen észbe. – Szüksége van esetleg valamire? Ha éhes, odavezethetem a konyhába, vagy akár a szobájában is ehet. Csak mondja meg mit szeretne, és néhány percen belül fel is visszük.

Elnevettem magam ettől a tenni akarástól. Fritz egyszerűen fenomenális volt.

- Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem. – Viszont szívesen megnézném miket vett nekem. – Végignéztem magamon. A farmer nagy volt rám, fel kellett hajtani a szárát, bár derékban jó volt. A felső is lógott rajtam, de ez legalább ismerős volt. – Ezeket a gardróbban találtam – magyarázkodtam.

- Máris leszaladok és felhozom önnek – mondta Fritz lelkesen, és már indult is.

- Ne fáradjon, lemegyek értük – vágtam rá, és már mentem volna utána, mikor feltartott kézzel visszafordult hozzám, hogy megállítson.

- Ez nekem nem fáradtság – vigyorgott, és én tudtam, hogy igazat mond. Ha azt kértem volna tőle, hogy szervezzen meg egy ezer fős összejövetelt teljesen egyedül, azt is ugyanilyen lelkesedéssel teljesítette volna. Ha nem nagyobbal, amit már el sem lehetett képzelni.

- Oké… akkor a szobámban leszek – mondtam, mire bólintott és lesietett a lépcsőn. Ahhoz képest, hogy kinézett legalább száz évesnek, elég gyorsan mozgott.

Magamban mosolyogva sétáltam vissza a kölcsön kapott szobámba, hogy aztán épphogy leülve az ágy szélére már fel is hangozzék a kopogás és egy „szabad” után megjelenjen Fritz és még három másik hűséges, két nő és egy férfi, kezükben számtalan szatyorral és dobozzal.

- Ez mind az enyém? – kérdeztem kerek szemekkel, mikor mindet lepakolták az ágyamra. Egy egész kis hegy alakult ki belőlük.

Fritz mosolyogva bólintott, aztán már indult volna, hogy nyugodtan próbálgathassam, de megállítottam. Az volt a legkevesebb, hogy a jelenlétében nézek meg néhányat, ha már ennyit fáradozott miattam.

Az első szatyor, amit felvettem, három felsőt tartalmazott. Az egyik fehér volt, a másik kettő pedig kék, más árnyalatban. Fiatalos volt mindegyik, bár egy kissé tapadósabb, mint amihez szokva voltam, de azért tetszettek. Ügyeltem rá, hogy ezt Fritz is észrevegye rajtam. Az elégedett kifejezés, ami az arcán tündökölt, miközben a kezemben tartottam a fehéret, felért egy lottó ötössel. Ezek után még találtam számtalan farmert és szoknyát, valamint kapucnis pulcsikat, meg kényelmes melegítőket, zoknikat, sőt még fehérneműt is. Ami az egészben a legfurcsább volt, hogy mind az én méretem volt. Bár még nem próbáltam fel semmit - majd akkor szándékoztam, ha Fritz elment -, de a számozás alapján és ránézésre is illettek rám.

- Láttam önt a biztonsági kamera felvételein, és a ház összes lakójának én vásárolok – magyarázta, miután rákérdeztem, honnan tudja a méretemet.

- A rutin meg az évek? – vigyorogtam rá, mire bólintott.

- Most magára hagyom kisasszony, ha nem bánja – mondta egy pillanattal később. – Még rengeteg dolgom van a vacsorával.

- Persze, menjen csak – mondtam neki, de azért felpattantam az ágy széléről és két lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy aztán cuppanós puszit nyomva az arcára még egyszer megköszönjem a kedvességét. Úgy láttam, zavarba hozta a viselkedésem, de nem tette szóvá.

Miután egyedül maradtam, elhatároztam, hogy mindent bepakolok a gardróbba, persze csak azután, hogy felpróbáltam őket. És valóban, ahogy azt már előre sejtettem, minden jó volt. Tökéletesen illettek rám a felsők, a nadrágok, a pulóverek. Még a melltartóm méretét is százszázalékosan eltalálta, ami azért egy kicsit bizarr volt számomra, de próbáltam nem erre gondolni. Végtére is ezzel foglalkozott egész életében. Vagy valami ilyesmivel.

A szoknyákkal már nem voltam annyira kibékülve. Sosem hordtam semmi ilyesmit, pedig anyu megpróbált rászoktatni, de ebből nem engedtem. Nem éreztem magam jól bennük, akkor meg mi értelme lett volna felvennem? Most is csak azokat nem próbáltam fel. Egyszerűen felakasztottam őket és kész. Majd lesz velük valami.

Elől hagytam egy fekete melegítőt, valamint azt a fehér felsőt, amit először bontottam ki. Kényelmesnek tűntek, hát gondoltam belebújok. A nadrághoz tartozott egy kapucnis pulóver is. Nem volt hideg a házban, de azért még elkelt egy hosszú ujjú. Edzőcipőt is kaptam hozzá, szintén feketét, aranyszínű díszítéssel az oldalán. Összepasszolt a melegítővel, amin ugyanúgy arany minta volt.

Amint útra kész lettem, elindultam, hogy most már valóban felfedezzem a házat. Még mindig csak négy óra volt. Szóval még olyan másfél-két órám volt, mire a ház többi lakója ébredezni kezd. Éhes egyáltalán nem voltam, bár Fritz a ruhanézegetés közben kétpercenként rákérdezett.

A lépcsőn ezúttal nem találkoztam senkivel. Egyenes út vezetett le a fogadócsarnokba. Több ajtó is nyílt innen. Bekukkantottam a jobb oldalin. A falon egy hatalmas plazma tv lógott, mellette bárpult legalább harminc féle itallal felszerelve, a szoba közepén pedig biliárdasztal és csocsó. Szóval itt szoktak a testvérek lazítani. Szerettem volna bemenni, és jobban körülnézni, de úgy éreztem, azzal megsérteném a személyiségi jogaikat. Ez mégiscsak az ő házuk volt. Így átmentem a szemben lévő ajtóhoz, ami nyitva volt, és mintha beszélgetést és edények csörömpölését hallottam volna Középen hatalmas asztal állt, rajta háromágú gyertyatartókkal, körülötte székek. Étkező. Más nem lehetett. Szemben itt is volt egy ajtó. Onnan érkeztek a zajok. Konyha. A hűségesek nyilván épp főztek.

Nem akartam, hogy észrevegyenek, úgyhogy továbbindultam. A lépcső alatt láttam egy fekete ajtót, ami mellett számlap függött a falon. Ez vezetett az edzőterembe és a titkos alagutakhoz. Emlékeztem rá a könyvekből, de arra, hogy mi a kód, már nem. Nem mintha lementem volna egyedül. Nem véletlenül volt kóddal védve. És én csak vendég voltam ebben a házban. Szóval folytattam a felfedezőutamat jobbra egy keskenyebb folyosón, ami egy kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Kíváncsian nyomtam le a kilincset, de amint bedugtam a fejem, elállt a lélegzetem. Ez volt a legnagyobb könyvtár, amit valaha láttam. Plafonig érő polcok, rajtuk vaskosabbnál vaskosabb kötetek, tekercsek, mint valami múzeumban, ahogy több ezer éves feljegyzéseket őrizgetnek. Itt már felülkerekedett az ösztön a józan észen. Gondolkozás nélkül léptem beljebb, hogy jobban szemügyre vehessem az ott sorakozó műveket. Volt ott Shakespeare, Moliére és Emily Bronte, de találtam Homéroszt és Szophoklészt is. Valamint J. K. Rowlingot és Anne Rice-t is. Minden volt, ami szem szájnak ingere. Rengeteg ókori Egyiptommal és Görögországgal foglalkozó művet láttam, és épphogy vissza tudtam fogni magam, nehogy lekapjam és belelapozzak. Ez volt minden álmom, és most csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Mindent tudni akartam a letűnt civilizációkról, de erőt vettem magamon és tovább mentem. Nem akartam annyira udvariatlan lenni, hogy Wrath engedélye nélkül hozzányúlok bármihez is.

Mire végigjártam az egész könyvtárat és elolvastam majdnem minden könyv gerincét, elröpült az idő. Észre sem vettem, mikor húzódtak fel a redőnyök. Az első dolog, ami magára vonta a figyelmemet, az Mary volt, ahogy besétált az ajtón.

- Hát itt vagy – szólalt meg, mikor odanéztem rá. – Már mindenhol kerestelek.

- Ne haragudj, én csak…

- Ne magyarázkodj! – szólt közbe, mielőtt még belekezdhettem volna, a „nem akartam modortalan lenni, sajnálom, hogy engedély nélkül bejöttem” kezdetű monológomba, ami már egész szépen összeállt a fejemben. – Nem baj, hogy itt vagy – mondta mosolyogva, és ő is körbehordozta a tekintetét a rogyadozó polcok sokaságán. – Amikor végleg ideköltöztem, én is rengeteg időt töltöttem itt. Felbecsülhetetlen értékű művek sorakoznak itt.

- Az biztos – nyeltem egy nagyot, mikor eszembe jutottak az engem leginkább érdeklő könyvek, amik szinte vonzották a kezem.

- Na, de az olvasás még ráér – csapta össze a tenyerét Mary. – Hamarosan tálalnak.

Először nem igazán értettem miről beszél, aztán leesett: az első étkezés. Eszembe jutottak Beth szavai és megdöbbentem.

- Már is fél nyolc van? – kérdeztem.

- Hét óra – válaszolta Mary mosolyogva. Nyilván mulatságosan festettem elkerekedett szemekkel és leesett állal. – Gyere – intett a fejével az ajtó felé és már fordult is arra.

Néhány lépéssel beértem őt.

- Át kellene öltöznöm, nem? – kérdeztem, mikor észrevettem, hogy farmer és csinos pulóver van rajta. Ehhez képest én kissé szakadtnak éreztem magam a melegítőmben. Fogalmam sem volt róla, hogy miben szoktak enni. Lehet, hogy jobban ki kellene csípnem magam, hiszen egy királyi pár is az asztalnál fog ülni.

- Nem – vágta rá azonnal, ahogy végignézett rajtam. – Nincs semmi baj a ruháddal.

- De Wrath és Beth… izé, hát tudod, ők…

Mivel nem találtam a szavakat, Mary megkönyörült rajtam.

- Király és királyné ez igaz, de ők sincsenek öltönyben és estélyiben. Higgy nekem, tökéletes leszel.

Beleegyezően bólintottam. Nem azt mondom, hogy rosszul néztem ki, de lehettem volna rendezettebb is. A hajamat például fésülés nélkül fogtam össze lófarokba. Néhány tincs már ki is szabadult a hajgumi fogságából és a szemembe lógott. Épp azokat fésültem ki az arcomból, mikor megérkeztünk az étkezőbe. A beszélgetés, amit már jó messziről hallottam, hirtelen hallgatott el, mintha elvágták volna. Felemeltem a fejem, hogy lássam mi történt. Fülig pirultam, ahogy minden jelenlévő engem nézett. Nagyon sokan voltak az egyébként tágas helyiségben, de a megtermett férfiak miatt így már jóval kisebbnek tűnt.

Észrevettem Wrath-t, aki az asztalfőn ült, mellette Beth kedvesen mosolygott rám. A király másik oldalán Rhage terpeszkedett. Csodálkoztam rajta, hogy az a gyengének tűnő szék nem válik gyújtóssá alatta, de úgy látszott bírja a kiképzést. Még recsegni sem recsegett.

Amint a szemem tovább siklott, észrevettem néhány ismeretlen arcot. Velem szemben például egy hosszú, mahagóni barna hajú, magas nő állt, karjában egy szőke kislánnyal. Bella. Erre akkor is rájöttem volna, ha nincs nála Nalla, mert Zsadist olyan közel állt hozzá, mintha összenőttek volna. Bella valóban szép volt és nagy zafírkék szemeiben kedves érdeklődés tükröződött, ahogy engem nézett. Más körülmények között odamentem volna hozzá, hogy bemutatkozzak, és persze Nallát is szívesen megpuszilgattam volna, de tudva milyen Z… Inkább elvetettem az ismerkedés ötletét. Helyette a többi ismeretlenre fordítottam a figyelmem. A szemem még jobban elkerekedett, mikor megpillantottam a félig átlátszó, szellemszerű szőke nőt Bella másik oldalán ülni. Aztán azt is észrevettem, hogy csak az egyik oldala halvány. A jobb oldala, ami hozzáért Vishoushoz, majdnem teljesen szilárd volt, mintha tényleg élne. Ő volt Jane, aki ilyen nem is tudom milyen állapotban tért vissza a halálból. Szellem volt, de mégis szilárd testtel rendelkezett. Már amikor eléggé erősen koncentrált. Nem teljesen értettem ezt a logikát, és már elképzelni is meredek volt, nemhogy látni. De legalább V nem veszítette el a kedvesét. Ez is valami.

Jane, Bellához hasonlóan fürkészve vizslatott engem a tekintetével, de mint Z, úgy V sem lett volna elragadtatva attól, ha odamegyek hozzájuk, szóval nem is tettem.

V-vel szemben Butch ült. Most nem volt rajta a szokásos Red Sox sapka, de azért még felismertem. Mellette a lenyűgözően szép, párját ritkítóan tökéletes Marissa foglalt helyet. Hosszú szőke haja kontyba volt csavarva. Arca maga volt a tökéletesség, és ahogyan barátságosan, nyíltan a szemembe nézett, azonnal tudtam, hogy jóban leszünk. Hiszen ki ne lenne jóban valakivel, aki ennyire nyílt?

Meg sem lepődtem, mikor eltolta magát az asztaltól, hogy felálljon és odajöjjön hozzám. Egy pillanatra Butch arcára néztem, hátha észreveszek rajta valami fenyegetést, de a bizalmon kívül semmi mást nem láttam rajta. Nyugodt volt. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg árthatok a szerelmének. Bár nem is lett volna oka rá, hogy ilyenekre gondoljon. Végtére is én csak egy egyszerű, gyenge ember voltam, míg Marissa egy erős vámpír. Fél kézzel el tudott volna intézni.

- Szia, Marissa vagyok – szólalt meg bársonyos hangján, mikor megállt előttem. Még a kezét is kinyújtotta felém, amit én habozás nélkül el is fogadtam. – Te pedig Cornelia, ugye?

Bólintottam, de azért hozzátettem. – Corie.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Corie – mondta, és láttam rajta, hogy komolyan is gondolja, nem csak udvarias akar lenni. Egy pillanatig várt, aztán a többiek felé fordult. Felemelte a kezét és Bellára mutatott, majd Jane-re, és őket is bemutatta nekem. A másik két lány nem lépett közelebb, bár a mosolyuk nekik is barátságos lett, miután felemeltem a kezem, hogy odaintsek nekik. A férjeiket ismerve ennél többet nem is tehettem volna.

- Gyere, foglalj helyet – mutatott Marissa arra, ahol ő is ült egy perccel korábban. Már indultam volna, hogy leüljek, mikor a hátam mögül dübörgő lépések zaját és beszélgetés foszlányait hallottam. Kíváncsian néztem hátra, hogy lássam, kik azok, akikkel még nem találkoztam - bár hirtelen fogalmam sem volt róla -, és akkor belépett egy hihetetlenül magas, széles vállú fiatal fiú. Fekete haja és sötétkék szeme volt. Azonnal Beth jutott eszembe, annyira hasonlítottak egymásra. És akkor eszembe is jutott, ki ő: John Matthew. A néma srác, aki a királyné öccse. Felém fordította az arcát, és visszafogottan elmosolyodott, bár a tekintete üres volt. Intésre emelte a kezét, de nem jött közelebb, viszont azt így is láttam, hogy tud rólam. Miután előző este elszállásoltak, a király nyilván mindenkinek beszámolt a jelenlétemről, mielőtt még valaki lepuffantott volna, mert nem tudja, ki vagyok.

Viszonoztam a köszöntését, aztán meg sem lepődtem, hogy egy vörös üstök lépi át a küszöböt. Blaylock, John egyik legjobb barátja, nem volt olyan nagydarab, mint a testvérek, de azért kicsinek sem mondtam volna. Zöld szeme azonnal az arcomra fókuszált, és ő is elmosolyodott. Na, legalább ők nem fogadtak elutasítóan – nyugtáztam magamban.

- Szia – köszönt, miközben ment tovább.

Halványan érzékeltem, hogy mozog a szám, és egy Hellóval válaszolok, de nem lehettem benne biztos, hogy ez valóban megtörtént-e, mert akkor megjelent mögötte a legtökéletesebb férfi, akit valaha láttam.

 /Az én Fritzem.:D/