Visszatérés 28. fejezet - Nagy beszélgetések ideje

Sziasztok!

Megérkezett végre az utolsó fejezet, de szeretném leszögezni, hogy ezzel még nincs vége a történetnek, még érkezni fog egy epilógus, az utolsó simításokat végzem rajta, remélhetőleg hamarosan az is felkerül. :)

Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastok, szeretitek amit csinálok, és nem tudok elég hálás lenni azért, mert még itt vagytok, vártok rám és kitartotok! Szuperek vagytok, és remélem a jövőben minden rendben lesz velem, semmi sem fogja akadályozni, hogy írjak nektek, mert rengeteg tervem és ötletem van, és szeretném ezeket minél előbb valóra váltani.

Puszi mindenkinek és jó olvasást! :)

ui.: És ne feledjétek, még érkezik majd az epilógus, ami teljessé teszi a történetet. ;)

Az élet egy végeláthatatlan küzdelem. Mégis, amikor szembeszállsz magával a gonosszal, és valami csoda folytán még győzedelmeskedni is tudsz, azt az érzést nem tudom szavakba önteni. Megkönnyebbülés, öröm, eufória? Azt hiszem mindhárom és mellette még ezer más érzelem.

Mégis, szaladjunk vissza egy kicsit az időben. Legyőzni Lash-t, visszaküldeni őt a pokolba, nem volt éppen egyszerű, és pontosan ezért eléggé meg is viselt. Olyannyira, hogy hosszú idő eltelt, mire magamhoz tértem. Bár az Omega kedves bánásmódja után még azon is csodálkozom, hogy egyáltalán életben maradtam.

Először a fejem lüktetését éreztem meg. Mintha valaki egy légkalapáccsal verte volna a koponyámat… Fincsi… Utána a testem többi részét elborító fájdalmat fedeztem fel. Még jobb… És végül, az emlékeim tértek vissza. Minden bezúdult az agyamba, egymás után jöttek a képek a harcról, Lash-ról, az Omegáról…

És akkor, mintha villám csapott volna belém, azonnal vigyázz ülésbe vágtam magam, és mindkét karommal a pocakomat öleltem, hogy védjem a kisbabáimat. Csakhogy nem volt pocakom. Karjaim csak a lapos hasamat szorították és miközben bennem egyre jobban gyűlt a pánik, hiába tapogattam magam, nem voltak ott a babáim.

Kétségbeesésem közepette furcsa hangra lettem figyelmes, zavarodott, kapkodó zihálásra, és el kellett telnie jó pár pillanatnak, mire rájöttem, hogy mindez belőlem jön, én voltam az, aki ettől az iszonyattól levegő után kapkod, amit sehogy sem tudok elkínzott tüdőmbe préselni.

- Hol vannak? – kérdeztem fennhangon, de nem kaptam választ. Egyedül voltam. – Hol vannak a kisbabáim? – Sikolyom azt hiszem betörte volna még az ablakokat is, ha lettek volna a kis orvosi szobán, mikor kiszakadt belőlem a fájdalmas, rémült felismerés. Elveszítettem őket. Nem élték túl.

Ami egyet jelentett az én halálommal is. A kisfiam és a kislányom nélkül nem volt tovább. Nem élhettem nélkülük és nem is akartam. Láttam magam előtt az arcukat, amire emlékeztem az Őrző látomásából, és tudtam, hogy egy percig sem vagyok képes nélkülük létezni. Képtelenség!

Abba bele sem akartam gondolni, Qhuinn hol lehet, mit érezhet most, mit gondolhat most rólam, hiszen az én hibám volt. Jót akartam, segíteni a testvéreimnek, megmenteni mindenkit, mégis hiba volt oda mennem. Nem lett volna szabad kockáztatnom két ilyen ártatlan kis életet, mégis megtettem.

Zokogásom és a vérem vad zúgása olyan hangos volt a fülemben, hogy alig jutott el hozzám az a halk kis hangocska. Először csak egy lágy suttogás volt, aztán lassacskán erősödött. A nevem volt, valaki engem szólított, de nem érdekelt. Miért is érdekelt volna? A babáim nem voltak velem, nem éreztem a mozgásukat, a melegüket, nem volt már számomra semmi fontos ebben a világban.

Az a hang végül mégis bekúszott a tudatomba. Qhuinn volt az. A nevemet ismételte, egyre hangosabban, egyre kínzóbban. Nem akartam hallani! Nem akartam hallani semmit! Meg akartam halni!

És akkor kinyitottam a szemem. Férjem rémült tekintetével találtam magam szemben, miközben fölém hajolt. Arcán zúzódások nyomait láttam, véraláfutásokat, sebeket. Mozgott a szája is, de egyelőre nem értettem mit mond, mint amikor messziről hallod egy alagútban, lassan tisztultak ki a szavak, s végül összeálltak értelmes mondattá.

- Álmodtál, most már minden rendben van – mondta, de arca továbbra is nagyon komoly volt.

Álmodtam? – gondoltam magamban. – De hát mit? A harcot, vagy a babáim elvesztését?

Ebben a pillanatban, akárcsak korábban, azonnal felpattantam az ágyon és a hasamhoz kaptam, ami ezúttal ott is volt. Érezhettem a feszességét, a babáim mocorgását, és a különleges képességemet használva azt is megtudtam, hogy jól vannak. Mindketten egészségesek voltak és kutya bajuk sem volt. Szorosan magam köré fontam a karjaimat és némán hálaimát rebegtem az Őrzőnek, amiért nem esett bajuk.

- Jajj, Corie… - sóhajtott fel Qhuinn és magához szorított. – Halálra rémítettél! Mi a fenét képzeltél, hogy odajöttél? Van róla fogalmad, mi minden történhetett volna veletek? – Csak úgy záporoztak belőle a szavak, amin egy cseppet sem lepődtem meg. Pontosan tudtam, min ment keresztül, mert én is ugyanezt éltem át, amikor megérkeztem a csata helyszínére és megláttam a családom milyen szorult helyzetbe került.

- Sshh, kérlek, ne – leheltem, miközben az arcomon végigfolytak a könnyeim. Hogy a korábbi sokktól vagy a megkönnyebbüléstől, netán kedvesem szidásától, azt nem tudom, de nem is fontos. Csak az számított, hogy ott voltunk, mind a négyen jól voltunk és volt jövőnk.

- Jól van, ne haragudj – mondta Qhuinn, és éreztem, hogy közben megcsóválja a fejét. – Sajnálom, nem akartam így neked esni. Hogy érzed magad? – kérdezte és kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Jól vagyok – mondtam és végre el tudtam mosolyodni. Az álmomat pedig olyan mélyen eltemettem magamban, amennyire csak tudtam. Soha többé nem akartam rágondolni, mert nincs az az Isten, hogy ezek után elveszítsem a babáimat! – A többiek hogy vannak? Blay? – kérdeztem, mert benne nem voltam biztos. Amikor legutoljára láttam, egy alantas épp oldalba szúrta.

- Jól van – válaszolta Qhuinn. – Meg kellett műteni, de Jane doki szerint rendbe fog jönni.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet, amiről azt sem tudtam, hogy egyáltalán visszatartottam. Van jövőnk! – gondoltam újra, és biztos voltam benne, bármit is tartogat számunkra a sors, a családunk megbirkózik vele, mert a legrosszabbon már túl voltunk.

Pár órával később az emeleti nappaliban ültünk, az egész család összegyűlt és a történtekről beszélgettünk. Miután Wrath úgy letolt, hogy alig álltam meg a lábamon, aztán megölelgetett, hogy azt hittem ő maga fogja megoldani a szülésemet azzal, hogy kitolja belőlem a gyerekeimet, megérkeztek a kérdések.

- Nem biztos, hogy jó lenne, ha tudnátok róla – mondtam bizonytalanul, de az Őrző a fejét rázta.

- Jobb, ha elmondod nekik, gyermekem – mondta, és sugárzó arcáról le sem lehetett volna vakarni a vigyort.

- Rendben – sóhajtottam fel, de mikor végignéztem a testvéreim és nővéreim arcán, inamba szállt a bátorságom. Biztos nem ártok vele, ha elmondom nekik? Kell nekik egyáltalán tudniuk róla, hogy majdnem meghaltak?

Igen! – érkezett meg a gondolat. Ha nem tudnak róla, nem is értékelik annyira ezt a második esélyt, pedig ezt mindenkinek meg kell ragadnia. Ez a család összetartó az igaz, de lehetne ennél még erősebb, még magasztosabb is, méghozzá a következő generációkért.

Így hát belekezdtem:

- Sokan meghaltak volna ma – mondtam, és éreztem, ahogy lejjebb esik a hőmérséklet a szobában. – Az Őrző megmutatta nekem a jövőt, azért, hogy el tudjam dönteni, mit választok. Beteljesítem a sorom és megölöm Lash-t, bár ezzel kockáztatom az én és a babáim életét is, vagy itthon maradok, és hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy azt az Őrző látta. Blay lett volna az első – mondtam az érintettre nézve, de közben azt éreztem, hogy Qhuinn, aki mellettem ült, egész testében összerezzen. – Az az alantas, aki megsebesített, ő ölt volna meg. Amikor megérkeztem abba a sikátorba, pontosan azt láttam, amit az Őrző mutatott. Cselekednem kellett! – mondtam, miközben Blay komoly, mély tekintete fogva tartotta az enyémet. Aztán egyszerűen csak bólintott.

- Köszönöm – tette hozzá.

- Nem kell – mosolyogtam rá halványan. – Mindannyian ezt tettük volna.

És ebben hittem is. Senki sem döntött volna másként!

- A következő Lendo lett volna – mondtam, s ezúttal életőrömre néztem. – Qhuinn életét megmentve haltál volna meg. – Bármennyire is igyekeztem, ezúttal nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Lendo a testvérem volt, az életőröm, a barátom, a bizalmasom.

Odajött hozzám, letérdelt elém és hatalmas kezébe vette a kezemet.

- Mindig védelmezni foglak téged, a gyermekeidet, a parancsolódat és mindenkit, aki fontos számodra – mondta az ősi nyelven, majd száját a kézfejemre szorította, ezzel pecsételve meg az esküjét.

Amikor felnézett rám, hála csillogott a szemében.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, s nem tudom, mit köszöntem meg neki. Az eddigi éveket, vagy az elkövetkezőket. De mindegy is volt.

Mikor Lendo visszaült a helyére, szememmel megkerestem a következő testvéremet, akinek korábban végig kellett néznem a halálát.

- John – szólítottam meg, s bár az ember azt hinné, maga az érintett az, aki kétségbeesik, ha megtudja, hogy pár órája meg kellett volna halnia, nem így történt. John a maga higgadt módján állta a pillantásomat, ellentétben a mellette ülő Xhex-szel. A félig manipulátor, kemény, bérgyilkos Xhex teljesen összetört. Olyan közel húzódott parancsolójához, hogy szinte belepréselte magát a testébe, és jól láthatóan tetőtől talpig remegett.

- Blay-en akartál segíteni, de ahhoz már túl késő volt – mondtam, majd a nővéremre néztem és inkább nem részleteztem tovább. Nem akartam még jobban kiborítani, mint amennyire már most sikerült. Bár be kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy a mindig kitartó Xhext valaha ilyen állapotban fogom látni, de nem is akartam soha többé!

- Phury – leheltem halkan, mert tudtam, hogy ezzel egy igazi bombát készülök éppen felrobbantani és nem is tévedtem.

- Micsoda?! – hördült fel Z. Fekete szemei villámokat szórtak, de szerencsére tudtam, hogy nem rám dühös.

- Sajnálom, Z – mondtam neki, ami azért eléggé ironikus, ha úgy nézzük. Nem vele közöltem, hogy láttam meghalni, mégis hasonló élmény lehetett számára. Imádott ikertestvére nélkül nem tudott volna élni, és ezzel mindannyian tisztában voltunk, még ha nem is beszéltünk róla.

Jobbnak láttam ezt sem részletezni, és amikor Phury szemébe néztem, láttam, hogy ő is pont erre gondolt. Ne feszegessük, ha nem akarjuk, hogy Z, mint Hulk kikeljen magából és zúzzon!

Most azonban tartanom kellett egy fél pillanatnyi szünetet. A soron következő bátyám, és a jövő, mely még sötét árnyat szőtt körénk, nem múlt el teljesen.

- Butch – mondtam és közben hangosan kifújtam a visszatartott levegőt. Szemem sarkából láttam, ahogy Marissa hirtelen gömbölyű hasához kap, de szándékosan nem néztem rá. Nem bírtam volna látni, ahogy a fiát óvja, aki könnyen apa nélkül nőhetett volna fel… Már persze, ha egyáltalán megszületett volna, amire a látomás egyértelmű választ adott!

Nem akartam bántani Marissát, éppen elég volt neki a tudat is, ezért gyorsan átnéztem az utolsó bátyámra, akit ma elveszíthettünk volna.

- iAm – ejtettem ki a nevét óvatosan. Kicsit tartottam tőle, Trez hogyan fog reagálni, és nem is kellett csalódnom. Torkából olyan morgás hangzott fel, mintha valami megvadult oroszlán lett volna közöttünk. – Lash-sal küzdöttél – tettem hozzá, ami azt hiszem mindent el is mondott. Lash olyan gonosz volt, akárcsak az apja és ehhez még hihetetlen erő is társult, amit az Omegától kapott.

iAm szokásos nyugodt stílusával rám mosolygott és bólintott.

- Az a lényeg, hogy neked, kicsi lány, sikerült őt visszaküldeni a pokolba – mondta, és azt hiszem más szájából ez egy eléggé lekezelő mondat lett volna, de iAm esetében tudtam, hogy komolyan gondolja.

Viszonoztam a mosolyát és most, hogy túl voltam a felén, kezdtem fellélegezni, de még nem volt vége.

- A világunk szétesett volna, méghozzá darabjaira – mondtam, miközben próbáltam mindenkire és senkire sem nézni egyszerre. – Nem elég, hogy láttam meghalni a testvéreimet, utánuk pedig a hátrahagyott nővéreimet, akik nem bírták a veszteséget feldolgozni, még láttam a gyermekeimet is. Az én két gyönyörű, de összetört kincsemet, így nem volt választásom. Nem hagyhattam, hogy így nőjenek fel. Öröm és boldogság nélkül.

Szavaimat síri csend követte, mely a gyász csendje volt. Mindenki arra gondolt, mi történt volna, hogy milyen életünk lenne akkor, ha Lash túléli az éjszakát, és én magamban hálát adtam az Őrzőnek, és mindenkinek, hogy nekik nem kellett látniuk, amit nekem. Hálát adtam, amiért ez az én sorsom lett és nem az egyik szerettemé, amiért, az én vállamat nyomta ez a teher és nem az övékét. Mert bármit megtettem volna azért, hogy ezeket az embereket itt körülöttem megvédjem, méghozzá bármitől.

Mert ők voltak a családom.

Életjel :)

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, amiket kapok tőletek!

Eltűntem egy jó ideje már, és sajnos nem önszántamból, mert, ahogy korábban is írtam, sok minden összejött. :(

Az egészségem nem a legjobb, ha kilábalok az egyik krízisből, általában jön a következő, és mellette még a munka, meg a magánélet… Szóval sok!

De reménykedem benne, hogy lassacskán helyrejönnek a dolgok az életemben és sikerül befejeznem ezt a történetet. Sőt, rengeteg új ötletem is van, következő történetek, amiket mindenképpen szeretnék megírni, mert ha hiszitek, ha nem, iszonyúan hiányzik az írás. Annyira a részem lett pár év alatt, mint a levegővétel, és most, hogy se időm, se energiám rá, nem érzem magam teljesnek.

De nem adom fel, az nem én vagyok! :)

Megyek és küzdök tovább, és egyszer célba fogok érni.

Addig is nagyon szépen köszönöm nektek, hogy vagytok, kitartotok és szeretitek az írásomat. :)

Millió puszi,

Zoe Henderson