Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást mindenkinek. :)
A félelem annyira sakkban tartotta Qhuinn szívét, amikor kiviharzott az
orvosi szobából, mint életében még soha. Képtelen volt felfogni, hogy ilyen
veszélynek tette ki a felét.
Köztudott volt, hogy a vámpír nők terhessége veszélyes, túlnyomórészt
tragédiába torkollik, ő mégsem volt annyira erős, hogy felülkerekedjen a
vágyain és Corie jólétét tartsa szem előtt.
Ha tehette volna, visszaforgatja az idő kerekét, és meg nem történtté teszi
az elmúlt két hetet, de nem volt ekkora hatalma. És amennyire tudta, senkinek
sincs. Na jó, az Őrzőnek, de ahogy
megismerte a faj anyját, tudta, hiába fordulna hozzá segítségért, azzal az
idegesítő szöveggel jönne, hogy minden okkal történik és hogy ez az esemény is
hozzájárul majd a vámpírok fennmaradásához. Csakhogy Qhuinn tett erre az egész
faj megmentéses dologra! Őt elsősorban az érdekelte, hogy Corie biztonságban
legyen, és majd csak utána következtek a vámpírok, akiknek védelmét tűzte ki
életcéljául, amikor csatlakozott a testvérekhez.
Viszont jelen helyzetben még ez sem érdekelte. Menekülni akart, olyan
messzire, amennyire csak tud, hogy megszabadulhasson a bűntudattól és az
aggodalomtól. Úgy érezte, ha nem üthet meg valamit, vagy valakit, felrobban a
benne tomboló érzelmektől. Így az edzőterem felé vette az irányt, s csak
reménykedni tudott benne, hogy üresen találja, mert nem akart bántani senkit,
de nem volt teljesen ura önmagának.
Szerencsére a terem valóban üresen állt, így Qhuinn kedvére kitombolhatta
magát. Elsőként a bokszzsákot vette célba és addig püfölte, míg bütykei vérezni
nem kezdtek, aztán az életnagyságú gyakorlóbábúhoz fordult, és addig rugdosta,
míg úgy nem érezte, leszakad mindkét lába. De ennyi sem volt elég. Hajszolni
akarta magát, ameddig csak bírta, fájdalmat akart érezni, hogy felkészítse
magát az elkövetkezőkre, hiszen a nyakát merte volna rátenni, hogy Corie nem
fogja túlélni ezt a terhességet és vele együtt a kisbabát is el fogja
veszíteni.
Torkából olyan hangos ordítás szakadt fel, ami megremegtette a falakat
körülötte, a súlyok leestek az állványokról, de a lelke nem lett könnyebb tőle.
Kezei ökölbe szorultak, vére mögött ízületei is elfehéredtek, de nem volt
menekvés a fájdalom elől.
Nem engedhette volna, hogy ez történjen! Ő Corie parancsolója, meg kell védenie! Akár az élete árán is, de mit tehetne
egy terhesség ellen? Az egyetlen megoldás az abortusz lenne, azonban kedvese
abba sosem egyezne bele. Bár az is igaz, hogy Qhuinn lelkiismerete sem lett
volna képes feldolgozni, ha megölik a kisbabájukat. Nem, egyszerűen ebből a
helyzetből nem volt menekvés, nem volt kiskapu. A végzet jön, és nem válogat.
Ezzel a határozott gondolattal vetette rá magát újra a bábura és minden
erejét beleadva csépelte.
- Mi történt? – érkezett egy döbbent kérdés az ajtó felől, de Qhuinn arra
sem vette a fáradtságot, hogy hátrapillantson. – Jézusom, mi van veled?
Hallotta a sietős lépteket, amivel Rhage közeledett hozzá, de nem
érdekelte. Egészen addig, míg a testvér keze a vállához nem ért. Akkor
megpördült és egy kemény ütéssel eltalálta a felkészületlen férfi állkapcsát.
- Mi a fene bajod van? – kérdezte Rhage felháborodva miközben hátrébb
lépett kikerülve a következő ütést.
Qhuinn nem foglalkozott a válasszal. Minél jobban fel akarta hergelni, hogy
szembenézhessen Rhage rosszabbik énjével, a vadállattal. Talán ha megküzd azzal
a szörnyeteggel, attól majd jobban érzi magát. Főleg, ha az a dög széttépi apró
darabokra…
- Hagyd már abba! – kiáltott rá Rhage, de el sem jutott igazán a tudatáig,
csak harcolni akart, érezni akarta, hogy valami felett van irányítása, hiszen a
terhesség felett egyáltalán nem volt.
Nem vette észre azt sem, amikor a többiek beszaladtak az edzőterembe, csak
amikor Butch és V rávetették magukat, hogy le tudják fogni.
- Mi folyik itt?
- Megőrültél?!
- Állj már le!
Hangjuk összeolvadt, ott volt még Tohr, Z, John és Blay is, bár régi
barátja nem ment a közelébe, aligha akart olajat önteni a tűzre.
- Küzdjetek meg velem! – kiáltott rájuk. – Mindannyiótokkal kiállok.
- Mi történt? – kérdezte Rhage újra, és nem törődve a vergődésével,
közelebb lépett Qhuinnhez. – Mitől keltél így ki magadból?
Ám mielőtt még Qhuinn válaszolhatott volna, más megtette helyette.
- Corie terhes, ugye?
Tohr hangjából áradt a szomorúság és a gyász, amit imádott fele, Wellsie és a kisbabájuk elvesztése
óta minden áldott másodpercben érzett.
A csend, mely a teremre ereszkedett, fülsértőbb volt, mint az előbbi
kiabálás. És így kimondva hallani a legrettegettebb dolgot, ami csak egy vámpír
férfi életében bekövetkezhet, elvette Qhuinn harci kedvét. Felhagyott a
szabadulás utáni vággyal, elernyedt fogva tartói karjában, akik elengedve
hagyták, hogy térdre hulljon. Lehajtotta a fejét, nem bízott a
könnycsatornáiban, hogy tudják tartani magukat, miközben a gombóctól a
torkában, úgy érezte, megfullad.
- Qhuinn – szólította meg Zsadist, s odalépett hozzá. Hangja, mely
általában sértő és durva volt, most olyan kedvességről tanúskodott, amilyet
elképzelni sem lehet. – Tudom mennyire meg vagy most rémülve, de azzal, hogy
kárt teszel magadban, nem érsz el semmit.
Qhuinn nyelt néhányat, s csak azután szólalt meg, amikor már úgy érezte
képes kinyögni két összefüggő mondatot.
- Nem bírom ki, ha elveszítem.
A lány volt a családja. Az egyetlen olyan személy az életében, aki valóban
minden hibájával együtt elfogadta és kitárta előtte azt a hatalmas szívét.
Rábízta az életét, mindent feladott érte, amit csak emberileg lehet és Qhuinn
már a gondolattól is rosszul lett, hogy mindez talán hiába volt. Hogy a több
száz év helyett, amit együtt tölthettek volna, pár hónapjuk maradt, vagy még
annyi sem. Nem, ezt képtelen volt feldolgozni!
- Tudom – mondta Z, s mindenki meglepetésére, széles tenyerét Qhuinn
vállára tette. – De mellette kell lenned, szüksége van rád. Corie legalább
annyira meg van ijedve most, mint te.
Qhuinn persze tudta ezt, de félt, hogyha Corie közelébe megy, a lány átlát
rajta, mint mindig. A fele jobban
ismerte őt, mint saját magát, s nem akart neki azzal fájdalmat okozni, hogy
semmi másra nem bír gondolni, csak arra, hogy a lány meg fog halni.
- Nem megy – nyögte ki.
- Dehogynem! – csatlakozott hozzájuk Tohr is, és letérdelt melléjük, hogy a
másik oldalról támogassa a szenvedő fiút. – Hinned kell benne, hogy minden
rendben lesz.
Qhuinn el sem akarta hinni, hogy ezt pont Tohr mondja neki, de amikor
felpillantott rá, látta, hogy minden szavát komolyan gondolja. Halovány
reménysugár költözött Qhuinn szívébe, mely egyre erősödött, ahogy a többiek is
odaléptek hozzá, s körülvették. Letérdeltek, és egy érintéssel tudatták vele,
hogy ott vannak mellette, számíthat rájuk.
Legnagyobb meglepetésére Wrath és Phury is megjelentek időközben, s
csatlakoztak a férfiak csapatához, akárcsak Blay, aki komoly tekintettel nézett
Qhuinnre, várva a reakciót, de amikor nem látott dühöt vagy haragot a felemás
színű íriszekben, megkönnyebbülten ért hozzá barátja vállához, hogy támogassa.
Qhuinn szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd még egy, de már nem akarta
elrejteni. Olyan emberek vették körül, akik előtt nem kellett szégyellnie a
gyengeségét, hiszen bár hivatalosan nem volt tagja a testvériségnek, a
körülötte lévő férfiak mind a fivérei voltak, egytől egyig.
O*o*o*O
Mia és én nem időztünk sokáig a másik oldalon, legfőképpen azért, mert éhen
akartam halni, és fáradtnak is éreztem magam, így megbeszéltük, hogy majd
másnap találkozunk. Hosszasan ölelgetett, csak azután engedett utamra és persze
megígértette velem, hogy pihenni fogok. Eszem ágában sem volt ellentmondani
neki, őszintén szólva, féltettem az életemet, akárcsak a kisbabámét. Nem
akartam, hogy anya nélkül kelljen felnőnie, ezért megfogadtam, hogy mindent megteszek
annak érdekében, hogy ne kerüljünk veszélybe, már amennyire ezt el lehet
kerülni.
Az utazás a való világba, ezúttal is szinte azonnali volt. Azt hiszem, az
évek folyamán olyan sokszor jártam az Őrzőnél,
hogy a testem megszokta az ingázást.
Amint újra az orvosi szobában voltam, kinyitottam a szemem és ugrottam
egyet ijedtemben, amikor megláttam, hogy a vizsgálóágyon ül valaki.
Qhuinn volt az.
A kimerevített monitort bámulta. A kisbabánkat.
Amint megérezte, hogy mögötte vagyok, felpattant az ágyról és hozzám
lépett. Sebes kezének láttán nem lepődtem meg, számítottam rá, hogy valamit jól
összever, hogy levezesse az idegességét, de piros szemein annál inkább
megdöbbentem. Ha nem ismertem volna jobban, mérget vettem volna rá, hogy sírt.
Csakhogy Qhuinn sosem szokott sírni.
- Jól vagy? – kérdezte azonnal és a kezemért nyúlt. Vizslató szemei az
arcomat fürkészték, fájdalom vagy bármi más oda nem illő dolog után kutatva.
- Jól – válaszoltam.
- Annyira sajnálom, ahogy viselkedtem – mondta hevesen a karjába rántva,
majd hirtelen lazított a szorításán, mintha attól félne, menten összetörök. –
Szeretlek.
Ezeket a szavakat szerettem volna hallani. Csak ennyi kellett hozzá, és
ismét láttam a fényt az alagút végén. Hiszen bármi jön, ketten megbirkózunk
vele, mint mindig.
- Én is szeretlek – sóhajtottam, s lágy csókot leheltem ajkaira.
- Annyira aggódtam, vagyis még mindig aggódom – vallotta be. – Majd’
beleőrülök a gondolatba is, hogy valami bajod lehet – széles tenyere a hasamra
siklott -, vagyis bajotok lehet.
Könny szökött a szemembe. Az én csupa szív parancsolóm szerette a kisbabánkat. Gyötrődő arca elárulta mennyire
nagyon szerette már most, akárcsak én, amitől csak még inkább erőre kaptam.
- Felejtsük el, rendben? – mosolyogtam rá. – Legalább néhány percre
felejtsük el a rossz dolgokat. Minden rendben lesz velünk – mondtam. – Lesz egy
gyönyörű kisbabánk.
Elmosolyodott ugyan, de a tekintete nem lágyult el. Nem tudott nem arra
gondolni, ami megtörténhet, de nem hibáztattam érte. Hiszen velem is ott volt
minden másodpercben a félelem, a rettegés, hogy talán tragikus kimenetele lesz
a dolognak.
Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett a szemembe, miközben mindkét
tenyerét az arcomhoz simította. Szerettem volna még mondani valamit, bármit,
ami megnyugtatja őt, de úgy éreztem abban a pillanatban nincs szükség szavakra.
Amikor két szerelmes ennyire elmélyül egymásban, a világ többi része megszűnik
létezni és kész.
Igen ám, csakhogy akkor általában mindig megérkezik az a bizonyos harmadik
személy, aki ebben az esetben Jane volt.
- Hál’ Istennek, hogy még itt vagytok – mondta mikor benyitott, s
arckifejezése bár rezzenéstelen volt, valamiért mégis nyugtalanított.
- Mi történt? – kérdeztem azonnal.
- Beszélnünk kell – mondta egyszerűen, mire éreztem, hogy a lábaim lassan
felmondják a szolgálatot, ezért leültem a vizsgálóágy szélére. Qhuinn szorosan
mellettem maradt, erős tenyerében tartva a kezem.
- Mi a baj? – kérdeztem összeszorult torokkal, s lelkiekben már a
legrosszabbra készítettem fel magam. Észrevett valamit az ultrahangon, vagy a
vérvizsgálatnál, és beteg lesz a baba. Vagy én vagyok beteg és ezzel veszélyeztetem
a gyerekem. Vagy mást talált, bármit, ami árthat nekünk. Istenem, ilyen és
ehhez hasonló gondolatok zakatoltak a fejemben, még a fülem is zúgni kezdett
tőlük.
- Elvégeztem a vérvizsgálatot, amiből kiderült, hogy a hormonszinted az
egekben van, ami nem igazán normális egy sima terhességnél, de még a
vámpíroknál sem, ezért…
- Térj a lényegre, kérlek! – kiáltottam fel türelmemet vesztve, s szabad
kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam a feltörni készülő zokogást.
- Nyugodj meg – kérte Jane, s rám mosolygott. – Nincs semmi baj. Arról van
szó, hogy újranéztem az ultrahangfelvételt, és elkerülte valami a figyelmemet,
amikor először néztem. – Áttetsző kezét a térdemre fektette, amitől azonnal
megszilárdult a teste, de egy fikarcnyit sem lettem higgadtabb tőle. – Nem
egyedül van a kicsike. Ikreket vártok – mondta végül, mire az addig
visszafojtott zokogás felszínre tört.
- Micsoda? – kérdezte döbbenten Qhuinn. – Ikrek?
- Bizony – bólogatott Jane, s fülig ért a szája. – Mindjárt meg is mutatom.
– Azzal elkezdett nyomkodni valamit az ultrahang gépen, amiből körülbelül
semmit sem láttam a könnyfátyol miatt, ami a szemeimet borította, majd ismét
kimerevítette a képet. – Látjátok azt a kis foltot ott? – kérdezte és ujjával
mutatta. – Ő a másik baba. Jól elbújt, alig vettem észre én is.
Két kisbaba. Ahogy néztem a monitort, csak arra tudtam gondolni, hogy két
kisbaba fejlődik bennem, ikreink lesznek. Lányok vagy fiúk, teljesen mindegy,
csak egészségesek legyenek, mint a makk és nagyon hosszú élet álljon előttük.
- Istenem – sóhajtottam fel hangosan. – Ikrek, Qhuinn! Ikrek!
- Tudom – mosolygott rám, s cuppanós csókot nyomott a számra. – Szeretlek!
- Én is téged – mondtam, majd ismét felülkerekedett rajtam a sírás, de
azért folytattam. – Én is téged!
Miközben Qhuinn a karjaiba vont és a hátamat simogatta, Jane tovább
magyarázott a vérvizsgálatról, de nem érdekelt abban a pillanatban semmi
tudományos, orvosi szöveg. Csakis az foglalkoztatott, hogy mit kell tennem
annak érdekében, hogy egyikünknek se legyen baja az elkövetkező hónapokban.
- Nincs rá semmilyen módszer – mondta szomorúan Jane, amikor rákérdeztem. –
Ha lenne, akkor nem félnénk ennyire a terhességektől. Amit tanácsolni tudok,
ugyanaz, amit egy embernek is javasolnék. Sok pihenés, semmi stressz,
kiegyensúlyozott táplálkozás és mellé kellő mennyiségű mozgás.
Minden szavát elraktároztam az agyamba, megfogadva, hogy mindent betartok,
amit csak mond.
- És még valami – tette hozzá házi orvosunk.
- Mi lenne az? – kérdeztem mohón.
- Azt hiszem nem ártana, ha elmennél Havershöz – mondta Jane, mire még a
hideg is kirázott.
- Szó sem lehet róla! – vágtam rá azonnal.
Havers volt a faj orvosa, Marissa bátyja és a legnagyobb tuskó ezen a
világon! Eszem ágában sem volt betenni hozzá a lábamat, soha!
- Az évszázadok alatt több terhességet is végigkövetett már, szükségünk van
a szakértelmére, főleg, mivel ikrek – magyarázta Jane, de csak a fejemet ráztam
továbbra is. – Figyelj Corie – folytatta. – Nem félek bevallani, ha valami
meghaladja a tudásomat, és ez a helyzet messzemenőkig meghaladja. Most te és a
babák vagytok a legfontosabbak, és ha tetszik, ha nem, olyan orvosra van
szükségetek, aki tapasztalt, még akkor is, ha más körülmények között én lennék
az utolsó, aki Haverst javasolja.
- Azt hiszem, Jane-nek igaza van, drágám – szólalt meg Qhuinn is, amivel
persze én magam is tisztában voltam, de minden porcikám tiltakozott ellen.
- Tudom – szusszantottam megadóan. – De nem ma – tettem hozzá gyorsan.
- Rendben – bólintott Jane. – Felhívom és megbeszélek vele egy holnapi
időpontot.
- Szeretném, ha te is velünk jönnél – kértem Jane-t, mire biztatóan
megveregette a térdem.
- Ez csak természetes.
- Köszönöm!
- Igazán nincs mit – mondta. – Most viszont menj és egyél valamit, mert úgy
hallom a pocaklakóid igencsak éhesek – nevetett.
Való igaz, a gyomrom megállás nélkül korgott mióta csak beléptem az orvosi
szobába, és már az étel gondolatától is összefutott a nyál a számban.
O*o*o*O
A másnap este túl hamar eljött. Még az öltözködést is úgy elhúztam amennyire
csak lehetett, annyira nem akartam menni.
- Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Qhuinn a hátam mögül. Épp a hajamat
igazgattam, körülbelül ötödjére, hátha azzal még nyerek pár percet, aminek
persze semmi értelme sem volt. Jobb lett volna minél előbb túlesni a dolgon, de
nem tudtam rávenni magam gyorsabb tempóra.
- Nem bízom benne – mondtam, és Qhuinnre pillantottam. Tetőtől talpig
feketében volt, és egy arzenálra való fegyver volt a testére erősítve. Ő persze
indulásra kész volt.
- Tudom. És ha vigasztal, én sem bízom benne – vallotta be.
- Mi tagadás, jobban érzem magam tőle – mosolyodtam el, majd azonnal el is
komorult az arcom. – Főleg azután, amit Marissával tett.
Havers, az a mocskos szemétláda, aki olyan szentnek tartja magát, akár a ma
született bárányt, kidobta a saját húgát otthonról, alig valamivel napfelkelte
előtt, csak azért mert Marissa beleszeretett Butch-ba, aki akkor még ember
volt. Fúj! Le tudtam volna köpni ezért! Éppen emiatt a kötelező elit gyűléseken jó messzire el is
kerültem, mert éreztem, hogy ha szemtől szemben találkoznánk, nem állnék jót
magamért.
- Tudom – válaszolta Qhuinn és ellökte magát a fürdőszoba ajtótól, aminek
eddig támaszkodott és odasétált hozzám, hogy megfogja a derekamat és mélyen a
szemembe nézzen. – De most szükségünk lesz rá, a babák érdekében.
- Tudom – ismételtem őt, elhúzva a számat. Már a gondolattól is rosszul
voltam, hogy az a szemétláda hozzámérjen. Bár úgy tűnt ez elkerülhetetlen lesz…
- Induljunk – mondtam. – Végezzünk minél hamarabb.
- Nyugi, kicsim – nyomott csókot a homlokomra. – Végig melletted leszek.
Nem mondtam, de úgy is tudta: ez az egy tartotta bennem a lelket.
Ahogy lementünk az előcsarnokba, széles mosolyra húztam a számat. Kísérőim
talpig felfegyverkezve vártak ránk, arcukon halálos komolysággal, ami nem sok
jót ígért senkinek sem, aki a közelembe merészkedik.
- Mind velem jöttök? – kérdeztem, s végignéztem a testvéreimen. Úgy éreztem
ennyi év után már én is gondolhatok rájuk így. Ott volt Tohr, V, Butch, Z és
Rhage.
- Naná – vágta rá Hollywood. – Nem hagyjuk, hogy a lurkókkal bármi
történjen.
Melegség áradt szét a mellkasomban e szavak hallatán és elnevettem magam.
- Köszönöm fiúk – mondtam. – Mindenkinek nagyon köszönöm!
- Ugyan hugi – kacsintott rám Rhage, s kicsomagolt egy málnás nyalókát, majd
széles mosollyal a szájába tette, aztán hirtelen ki is vette. – Kéred?
Olyan aranyos volt, hogy muszáj volt odamennem hozzá és egy cuppanós puszit
nyomni az arcára.
- Nem, de téged imádlak! – mondtam.
- Ki nem? – nevetett fel, mire megcsóváltam a fejem. Rhage javíthatatlan
volt.
- Indulhatunk? – kérdezte Tohr a szemét forgatva.
Bólintottam, majd kiléptem a hűvös esti levegőre és hagytam, hogy a testem
molekulákra esve elinduljon Caldwell belvárosa felé, s bár nem kedveltem az
orvost, akihez mentünk, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam most. A családom
velem volt, nem volt mitől félnem.
